Ejnye, Ábel…A szürkületbe hajló téli délutánon Közép-Deindol egyik fazsindelyes pincéje előtt két idegen férfi tipródott. Szemüket a zsalugáter réseire szorították, és kitartóan figyelték, hogy mi történik a házban. Végül a magasabbik megzörgette a zsalugátert, és elkiáltotta magát: – Hatóság! Nyissanak ajtót… A karácsonyra készülődő szőlősgazdák megálltak a szurdok szélén, letették demizsonaikat… Nézték a fazsindelyes házat, és tanakodtak. Ki lehet a két idegen férfi, és a zsalugáter résein át vajon mit láthattak a házban?
Keresztes Ábel elégedetten lépkedett a kisállomás felé. Ahogy távolodott a belváros zajától, egyre magabiztosabb lett. Elnézett az alacsonyabb házak felett a városszéli kukoricások irányába, és áhítattal maga elé suttogott: „Hatóság… Hatósági közeg…” Titkolózó arcán újra és újra felragyogott az öröm, s a szája gyönyört sejtető ráncokba rendeződött. „Megyei rendőrfőkapitányság…” – mondta. Aztán, ahogy túljutott egy-egy közömbös arcú járókelőn, külön is sorba vette az egyes szavakat: „Rendőr… Fő… Kapitányság…” Keresztes Ábel régóta vágyakozott az egyenruha után, s most, úgy látszott, eléri célját… Mics községet összevonták egy másikkal, megszűnt a tanács, és megszűnt Keresztes Ábel hivatalsegédi állása is. Húsz éven át gondozta a falu ügyeit. Az elnökök, titkárok jöttek, mentek, de a hivatalsegéd maradt. Tagja volt a falu önkéntes tűzoltó-egyesületének, s az utóbbi években a körzeti megbízott mellett önkéntes rendőrként is dolgozott. A tűzoltóságtól kilenc alkalommal, a rendőrségtől kétszer kapott írásbeli dicséretet. Ünnepeken feltűzte világoskék karszalagját, és a tizedessel végiglépdelt a falun. A parasztok, az elnök, a téesz brigádvezetői soha nem mondtak neki semmit. Se azt, hogy „jól van, Ábel”, se azt, hogy „ejnye, Ábel”, de a nézésükből azt érezte, hogy Őt, Keresztes Ábelt nem veszik komolyan. A tizedest meghívták egy féldecire, eldiskurálgattak vele erről-arról, de rá ügyet sem vetettek… Amikor megszűnt a tanács, azonnal beadta a kérvényét. Az orvosi vizsgája sikerült, s a főhadnagy ezen a téli délelőttön barátságosan megveregette a vállát: – Hát, Keresztes Ábel, úgy néz ki a dolog, hogy magából városi rendőr lesz… Menjen csak szépen haza, majd bizottság elé terjesztjük az ügyét, és értesítjük… Ahogy el-elnézett a házak felett, megakadt a pillantása egy cégtáblán. Kettős cégtábla volt. „103-as sz. Italbolt” – hirdették a piros betűk, de úgy látszik, az egymást követő fagyokat és olvadásokat nem állhatta a festék, és megkopott. Így elősötétlett egy régebbi felirat is: „Fekete Ló”. Keresztes Ábel megállt a kocsmaajtóban, benézett az üvegen át, aztán benyitott. Város végi, egyszerű kocsma volt, söntéssel, régi asztalokkal, melyeket nyűtt, piros kockás abroszokkal terítettek le. Négy-öt asztalnál ültek, de álldogálók is akadtak, főleg a söntés meg a szögletes fűrészporos kályha előtt. Keresztes Ábel az ajtó közelében telepedett le. Asztalához legközelebb egy kéményseprő állt. A kéményseprő egy alacsony, kék köpenyes emberrel beszélgetett, aki a mozdulataiból ítélve a kocsmához tartozott. Keresztes Ábel várt egy keveset. Amikor felismerte, hogy az italhoz csak a söntésnél lehet jutni, felállt, határozott léptekkel odakopogott, és befizetett egy nagyfröccsre. Ahogy visszatelepedett az asztalához, bizonytalan érzése támadt. Mintha tilosban járna, és félne a csősz kiáltásától, vagy hasonló. Ivott, letette a poharát, s mikor keze fejével a száját törölte, összeakadt a pillantása az alacsony, kék köpenyes öregemberével. – Ejha – mondta Keresztes Ábel. Az alacsony öregember látszólag kellemesen diskurálgatott a kéményseprővel, de ha tehette, mindig odapillantott Keresztes Ábel asztalára. Kuszált ráncaiból ilyenkor kirajzolódott a nyílt, fenyegető rosszallás. „Csak nem a főhadnagy embere?…” – morfondírozott magában Keresztes Ábel, de amikor jobban szemügyre vette a kuszált ráncokkal megjelölt, izgatott arcú öregembert, ezt a feltevését teljesen lehetetlennek tartotta. „Ha ez hatósági ember, akkor nekem már őrmesternek kellene lennem” – gondolta elégedetten, és a kis öregember feje felett elnézett a söntés irányába, ahol a kövér, pirospozsgás csapos és sovány, megöregedett felesége viaskodott a poharakkal. A csapos nagy, piros arcán váratlanul szétnyílt a száj: – Péter! – kiáltotta bele a nyirkos, elnehezedett levegőbe. Az alacsony öregember ekkor sietve kezet fogott a kéményseprővel, és a zsebéből előhúzott egy kulcsot. Nagy, cirádált fülű pincekulcs volt. Az iszogatókat kerülgetve a söntéshez ment, és áthajolt a tégelyek felett. A csapos futólag a kocsmában poharazgató vendégekre nézett, aztán még mindig a vendégekre meredve odahajolt az alacsony öregember füléhez, és mondott neki valamit. Az öregember elszakadt a pulttól, és mozgásba lendült, mint egy felhúzott Miki egér. Az udvari ajtó felé tartott, de az utolsó pillanatban megváltoztatta útirányát, és hirtelen Keresztes Ábel asztalához lépett: – Fentről jött? – kérdezte fojtott, ellenséges hangon. Keresztes Ábel értetlenül rámeredt: – Mit mond?… – Az Ibolyátul gyün?… – Nem értem, mit mond. A cirádált fülű pincekulcs hirtelen az asztalra koppant. – Nála volt!… Látom magának az állkapcsán… Keresztes Ábel lila eres arcába ekkor felszaladt a vér. Fenyegetően hátradőlt a széken, és megmarkolta a poharát. – Hajja, kend, ne csapkolódjon itt, mert olyant teszek, hogy beszédtéma lesz a laktanyákban! Az úristenit! Az alacsony öregember dühösen felcsapta a fejét, mint egy paripa, és elfordult az asztaltól. Találomra lépett néhányat, aztán eszébe jutott, hogy a pincébe küldték. Így hát megcélozta a kapualjba nyíló oldalajtót, és nagy zajjal kiment rajt. Keresztes Ábel dühösen kapaszkodott a poharába, majd a szeme sarkából óvatosan szemügyre vette a kocsmát. Az emberek egykedvűen ácsorogtak a fűrészporos kályha körül, és iszogattak. A söntés közelében már két kéményseprő állt, mindkettő háttal a kijáratnak. Keresztes Ábel úgy tapasztalta, hogy az iménti jelenetet senki sem vette észre. Így hát, mivel a pohara már a keze ügyében volt, felemelte, és kiitta belőle a savanykás fröccsöt. Ezek után keresztbe fonta a karját, és várt. Figyelte a söntést, a kövér kocsmárost, a kályha mellett kvaterkázó város végi embereket, és közben egyre csak a mocskoszöld ajtó felé tekingetett. Teltek a percek, elmúlhatott egy fertályóra is, mire az oldalajtó kilincse mozdult. Óvatosan lenyomta valaki kívülről, s az ajtó kinyílt egy tenyérnyire. – Aha… Leskelődünk előbb… – morgott a fogai között Keresztes Ábel, és minden bizonnyal igaza volt. Az ajtó aztán hirtelen feltárult, és belépett rajt egy újabb kéményseprő. Nem sokat komázott a másik kettővel, csak odalépett a söntéshez, és felemelte a mutatóujját. A kocsmáros lötyögtetett valamit egy vastag falú pohárban, a tégelyből bort merített rá, és végül feleresztette szódával. Élénkpiros folyadék gyöngyözött a pohárban. A kéményseprő a söntés bádoglapjáról egyenesen a szájához emelte az italt, és minden teketória nélkül a torkába öntötte. – Úristen… – szólalt meg egészen halkan Keresztes Ábel – ezek rummal isszák a fröccsöt. Újra feltárult a mocskoszöld oldalajtó. Ez alkalommal a kilincs mozdulásával párhuzamosan egy rúgás érte kívülről, mire enyhén meglendült. Az így keletkezett nyíláson két hatalmas demizsonnal benyomakodott az öregember. Keresztes Ábel egyenesre állította a nyakát, és figyelt. Az alacsony öregember a pult mögé billegett a demizsonokkal, és titokzatosan biccentett a kocsmáros felé. Az egyik kéményseprő ez idő alatt a mocskoszöld ajtóhoz lépett, és becsukta. A kocsmáros és az öregember valamilyen nehéz tárgyat megragadtak a söntés mögött, és odább vonszolták. Az öregember feje ekkor teljesen alámerült, s a nagy testű kocsmárosnak csak a hátából látszott egy széles darab. Olyan volt, mint egy víz alá süllyedő földrész. Aztán hirtelen minden megváltozott. A söntés takarásából előbukkant az alacsony öregember, és Keresztes Ábel asztala felé lépkedett. Megállt, megragadta az asztal szélét: – Azt hittem, fent volt nála – mondta. – Kinél? – Az Ibolyánál… De ha nem volt, hát nem volt… Mondja, maga nem állami ember? Keresztes Ábel megköszörülte a torkát, és megenyhülten, de rátartian megszólalt: – Olyanféle… – Először azt hittem, fent volt nála, de aztán láttam, hogy állami ember… Maga rendőr, ugye?… – Úgy valahogyan… Most intézik az ügyemet a kapitányságon… – Ezek szerint próbarendőr… Ide figyeljen, tehetnének már valamit… Az előbb is lejön tőle egy illető, aztán még itt pálinkázik… Mindjárt megláttam rajt, be is vallotta… – Attól a nőszemélytől?… – Az Ibolyátul… Szegény ura megint a szanatóriumban van, ez meg éli a világát… Ma egy hete, amikor a férjit bevitték a szanatóriumba, már nyitáskor itt volt. Pongyolába gyütt le, megivott egy szilvát… Csak a szilvapálinkát issza… Megivott egy felet, aztán mindjárt fel is vitt innen egy pacákot… Itt lakik az emeleten… A kocsmáros belerecsegett a levegőbe: – Péter! Nézze meg azt a kályhát… Az alacsony öregember elengedte az asztal szélét, és oldalazva, a vendégeket kerülgetve a fűrészporos kályhához lépkedett. Leemelte a tetejét, és egy rozsdás szögvassal, ami a fal mellett hevert, belekotort a tűzbe. A kályha nagyot szusszant, és füstfelhőket okádva elhomályosította a kocsma egét. – Péter! Nem füstölő ez! – ordított a kocsmáros. A vendégek bizony belevesztek a füstbe. Keresztes Ábel az öregembert is csak akkor vette észre, amikor már újra az asztala mellett állt. – Rossz a kémény… Mit csináljak… Így nem lehet fűteni… Nem is az én dolgom ez… Én csak takarításra vagyok szerződtetve, de megteszek mindent… Tudja, mennyit kellene nekem itt dolgoznom? Félórát hajnalban, amíg kitakarítok. De itt vagyok egész napon át. Segítek a kocsmárosnak, megszoktam ezt a helyet. Ilyen ember vagyok én… Lassan kijjebb húzott egy széket, és leereszkedett rá. – Ketten visszük ezt a kocsmát, én és a kocsmáros – mondta. – Hát az asszony? – kérdezte Keresztes Ábel, és az oszladozó füstfelhőn át a söntés felé tekintett. – Az asszony nem számít – mondta az öregember, aztán megfogta az asztalon árválkodó üres poharat, és felállt. – Igyon velem egy fröccsöt – szólalt meg Keresztes Ábel. Az öregember átvágta magát a füstfelhőn, és eltűnt a söntés táján. Csakhamar két tele pohárral jelent meg. Az egyikben halványsárga, a másikban élénkpiros folyadék gyöngyözött. – Miféle fröccsöt mérnek maguk? – szólalt meg Keresztes Ábel. – Én málnával iszom… Nekem ez megjár… Az összes vendég tudja… – Málnával issza a fröccsöt? – Megszokásból… Tudja, én nyugdíjas kéményseprő vagyok… Nálunk nagyon szigorú volt az ellenőrzés, így aztán úgy ittuk a fröccsöt, mintha málna lenne… Ezen az utcai ajtón persze még málnára sem jöhetett be az ember… De a kéményseprő eszén nem lehet túljárni… Be a kapu alá, aztán az oldalajtón a kocsmába… – Maga kéményseprő? – Nyugdíjas… Kitüntetésem is van… Meglennék én jól, csak ez az Ibolya ne rontaná a kocsmát… – Jelentsék a körzeti megbízottnak… A barázdált arcú öregember szemérmesen lehajtotta a fejét, és a poharába bámult. – Nem akarjuk… Tudja, az a helyzet, hogy a kocsmárosnak volt vele egy kis dolga… – Ilyen egy nőszeméllyel?!… – Jóforma ám… Nagyon jóforma… És fiatal… Maga is megtenné neki, ha úgy adódna… Keresztes Ábel erre a lehetőségre nem is gondolt, bár volt már a levegőben valami bizsergető… Zavarában nagyot horkantott, és gyorsan felhajtotta a fröccsét. Az öregember is ivott, aztán lassan jobbra-balra hengergette a tenyere között a poharát. – Az isten pénze sem elég neki, legjobb lenne munkába vinni… Ott aztán megfékeznék a természetét… – Maga haragszik erre a nőszemélyre. – Megvan rá az okom… Munkába fogom vitetni… Azt pletykázza, hogy követ dobtam az ablakára… Pedig itt voltunk a kocsmában, amikor csörrent az ablaka… Én aztán meg is találtam a követ. Lefoglaltuk, és átadtuk a rendőrségnek. – A követ? – Persze… Bizonyságul… Na, igyuk meg, én is meghívom egy fröccsre. Kiürítették poharaikat, aztán az öregember az asztal és a söntés között sietve térült, fordult. Időközben gondterheltté, nagyon szomorúvá vált az arca. Letette a poharakat a koszos abroszra, és halkan, bánatosan megszólalt: – Tudja… Megmondom őszintén, volt vele egy kis ügyem… – Ezzel a nőszeméllyel itt fent?! – kérdezte Keresztes Ábel nagyon izgatottan. – Az Ibolyával… Az ura akkor is szanatóriumban volt… Gyüvök erre a kocsma felé, tudja, ez volt a körzetem… Az Ibolya meg éppen a trafik ablakában hasal. Ahogy meglát, mosolygóssá válik az arca. Azt mondja: „Jaj, Péter bácsi, adjon már kölcsön egy húszast, nem tudják a százasomat felváltani…” Adtam neki… Aztán múltak a hetek, de csak nem akaródzott megadni a pénzt, pedig látott itt a kocsmában. Nem számított nekem egy húszas, akkor én még kéményseprő voltam… Aztán egyszer elkap itt a kapu alatt. Azt mondja: „Jaj, Péter bácsi, jöjjön már fel hozzám… Mutasztok valamit…” Hát… Gondoltam, ha mutaszt… Megnézem, mit mutaszt… Fölmentem… Keresztes Ábel arcán tágulni kezdtek a lila hajszálerek. Moccanatlanul figyelt. – A sporheltet mutasztotta… Kipucótam… Adott meleg vizet, szappant. Mosom a kezemet, és közben kérdem tőle, hogyan leszünk, mivel még a húszast sem adta meg… „Jaj, Péter bácsi, nincs nekem pénzem – mondja –, de elintézhetnénk ezt máskülönben is…” „Hogyan?”, mondom én, mire azt mondta, hogy mutaszt még valamit… Keresztes Ábel megszólalt: – És mutasztott? – Mutasztott… Megtörtént a dolog… A kéményseprők elindultak kifelé. Ahogy elhaladtak az asztal mellett, odaköszöntek az alacsony öregembernek: – Isten áldja, Péter! – Isten… Isten – mondta az öregember, aztán egészen közel hajolt Keresztes Ábelhez. – Tudja… Nem győztem pénzzel. Ahányszor csak meglátott, hol egy féldecit kért, hol egy húszast… Följártam hozzá, nem mondom… De a nyugdíjból már nemigen telt… Mondtam neki, hogy legyen belátó… De ennek a pénz az istene… Százakat kőtöttem rá, aztán megjártam… Október 29-én este belesek a kulcslyukon, és látom ám, hogy egy illető fekszik az ágyán, ez meg szorongat valamit a kezivel… Hát ilyen egy nőszemély lett az Ibolya… – Eljárást kellene indítani – mondta Keresztes Ábel, és párás lehelet felhőzött a szájából. – Nem akarja a kocsmáros… Azt mondja, hogy minek köll nekünk itt huzakodni… A kocsmáros, azt hiszem, beleszeretett az Ibolyába… Nem mondja, de én látom rajt… – Mi lesz ennek a vége? – kérdezte Keresztes Ábel. – Tegnap már a kisállomásnál látták, este pedig a Csendesben. Onnan vitt fel egy másik nőt, mert egyedül már nem győzte… Az az illető, aki reggel lejött pálinkázni, azt mondta, hogy egy pacák még fent van nála… Ámbár lehetséges, hogy már az is elment… Meg kellene nézni… Azt hiszem, én meg is nézem… Az alacsony öregember hirtelen kihúzta magát, és jelentőségteljesen körülpillantott a kocsmában. Miután látta, hogy „üzletemberi” mivoltán az elmúlt negyedóra alatt nem esett csorba, felállt, s az asztalok között sürögve, forogva, poharakat szedve és hangedlival csapkolódva elballagott a söntésig. Az összegyűjtött poharakat a bádogra rakta, aztán az asztalok közé billegett, és a mocskoszöld oldalajtón át eltűnt. Keresztes Ábel megitta a maradék fröccsét, törölt egyet a száján, aztán bólogatva, halk, nosztalgikus hangon megszólalt: – Hejj, a város… Városi élet… Az alacsony öregember feldúlt arccal érkezett vissza: – Lelépett… – mondta. – Micsoda?… – A szomszédok azt mondják, hogy két illetővel kiment a hegyre… Még a pincét is elmagyarázták… – Úristen – mondta Keresztes Ábel, és a szemöldöke felborzolódott. – Én az utat is tudom – mondta az öregember. Így aztán Keresztes Ábel a szürkületbe hajló téli délutánon a kisállomás helyett kiballagott Közép-Deindolba. A nyugalmazott kéményseprő mutatta az utat. Átkeltek néhány havas szurdokon, s végül egy fazsindelyes pince elé jutottak. Szemüket a zsalugáter réseire tapasztották, és hosszasan figyeltek befelé. Így álltak ott egy negyedórát. Akkor aztán Keresztes Ábel felháborodottan megszólalt: – Kegyes cimborám, itt szemérem elleni vétség történik! – Teszünk valamit? Hogyan leszünk? – bizonytalankodott a nyugdíjas kéményseprő. Keresztes Ábel megzörgette a zsalugátert, és elkiáltotta magát: – Hatóság! Nyissanak ajtót… A háznak azonban nem nyílt meg sem az ajtaja, sem az ablaka…
1967 |