Ma halvacsoraA mólóőr hajnalban furcsa neszekre ébredt. Ki sem szállt az ágyból, csak felkönyökölt, és a fabódé cseppnyi ablakán óvatosan elhúzta a függönyt. A nagy testű, idősödő kocsmárost látta és Berek Annát, ahogy cipelnek valamit a csónakkikötő felé. Leereszkedtek a partoldalba, aztán közvetlenül a víz szélén letették terhüket. A kocsmáros óvatosan a bódé felé sandított, s amikor látta, hogy ott minden csendes, derékon ragadta a lányt, és elmatatott rajt egy kicsit. Rohamosan világosodott. A kocsmáros felpillantott az égre, s közben nehézkes mozdulattal elszakadt a lánytól. A keleti égbolt után futólag szemügyre vette a keskeny deszkabejárót is, aztán lehajolt, és felemelt a fövenyről egy zömök csomagot. Ekkor már jól látszottak a tárgyak körvonalai. A kocsmáros egy huszonöt-harminc literes hordóval egyensúlyozott a horgászcsónakok, kisebb vitorlások között nyújtózó, keskeny deszkapallón befelé. Amikor elérkezett a sajátjához, gumibakancsa orrával egy kicsit ránehezedett a kikötőláncra, mire a hajó tükre engedelmesen a bejáró oldalához simult. A mólóőr még a félhomályban is látta, hogy a deszkák meghajlanak a kocsmáros és a hordó súlya alatt, s már-már megroppannak. De nem… A kocsmáros beügyeskedte a hordót a vitorlás deckjére, aztán utánalépett, és elrejtette a fedélzeti deszkák alatt. Ki sem fújta magát, mindjárt megoldotta a vitorlák felhúzókötelét, bekapcsolta a sekliket, s a nagyvitorla kötélszegélyét tíz-húsz centire belehúzta az árbocnutba. Ezek után újra rögzítette a kötélzetet, és kimászott a deszkakikötőre. Berek Anna közben lassan somfordált a virágágyások között visszafelé, s mire a kocsmáros partot ért, a lány már a vasúti sorompók közelében járt. A mólóőr némán visszaereszkedett a pokrócai közé. Tudta, hogy ezen a napon a közeli nádasok mentén megjelennek az állami halászhajók, és a kocsmáros véletlenül majd éppen arra jár a hajójával. Ha a mólóőr olyan ember lett volna, akkor már rég telefonál a Halászati Felügyelőségnek, vagy szól a községi rendőrnek vagy az őrmesternek a vízieknél… De a mólóőr nem olyan ember volt. Miért is szólt volna? Ezeken a napokon a kocsmáros már nyitáskor kitette a papundekli táblát: MA HALVACSORA. A mólóőr csak egyet nem értett: honnan tudják ezek előre, hogy milyen idő lesz? Az állami halászhajók mindig akkor jelentek meg a falu előtt, ha viharosra fordult az idő, esők, szelek jöttek. Ilyenkor a kikötők táján sincs valami nagy randalírozás, akinek nem kell, nem megy. Újra felkönyökölt, és a derengő fénynél rápillantott a barométerre. Megcsóválta a fejét, és visszazökkent. Alig esett valamit a higanyoszlop… Pár millimétert. A hátán feküdt, és bámulta a bódé kajütszerű kiképzését. A pác már a mennyezeti léceken is megfakult, pedig azokat aligha éri napfény. Beszívja az anyag, vagy a legyek lemászkálják… A legyek már ébredeztek… Esténként mindig behúzódott néhány, akármennyire vigyázott. Maga sem értette, hogyan, de kicsúszott a száján egy név: – Berek Anna… A kicsi Balaton-parti faluban igazi titok aligha akadt… Az emberek sokat tudtak egymásról, és néhányan mindent tudtak. Berek Anna a kántor szeretője volt… A kántor ekkoriban már strandgondnok volt, és csak kiegészítésképpen kántorkodott, de azért mindenki kántorként tartotta nyilván. Valahogyan az jobban hangzott… Az ilyen jelentéktelen fürdőhelyeken a strandgondnoknak söprögetni is kellett, tavasszal csónakot gittelni, festeni, ősszel meg partra húzkodni mindent, még a stégeket is. – Berek Anna… – szólalt meg újra a mólóőr, és csak feküdt moccanatlanul. Különös pletykák keringtek a kántorról. Az elmúlt őszön, valamivel a sötétedés előtt a kottáival vacakolt a kórusban. Berek Anna utánament. A nekihevült kántor észre sem vette, hogy a lány a klaviatúrának támaszkodik, vagy talán rá is ült… A suttyó legények megneszelték a dolgot. Fellopakodtak a kórusba, és az orgona fújtatópedálját gonoszul mozgásba hozták. Berek Anna alatt megszólalt az orgona… Miket kitalálnak az emberek… Berek Anna és a kántor a sok pletyka folytán már egyet jelentett…. Így aztán a kocsmáros sovány, finom arcú felesége nyugodtan beleegyezett, hogy a lányt odavegyék az üzletbe csaposnak. Amikor teljesen kivilágosodott, a mólóőr felkelt, és megnézte magát a fémkeretes borotválkozótükörben. Megvizsgálta a ráncait, szőrpamacsos bibircsókjait, és azon tűnődött, hány éves lehet a kántor. Aztán később, amikor elmentek a reggeli személyhajók, s már csak a barométer állására volt gondja, eszébe jutott, hogy a kántornak felesége is van és három gyermeke. Az idő persze elromlott. Tíz óra tájban megjelentek az állami halászhajók, és nagy ressen hálót eresztettek a csuhiszigetek mentén. A kopott hajómotorok erőlködése áthallatszott a szél és a hullámok zúgásán. Déltájban teljesen elborult az ég, és néhány percre az eső is megeredt. A halászok pattanásig feszítették csörlőiket, a hínármezőkön akadozó hálókat centiméterenként húzkodták fel az uszályokra. A mólóőr a bódéja előtt állt, és látta, amikor elkészültek. A monitorszerű vezérhajó hídján felbukkant az egyik halász, és a part felé tekingetett. Csakhamar leadták a három rövid hangjelet szabályosan, de nem fordultak, a horgonyt sem szedték fel. Amikor megszólaltak a hajókürtök, megjelent a kikötőben a kocsmáros. – Adj’isten, J’ákim – kiáltott a mólóőrnek, és megállás nélkül lépdelt a hajójához, mint aki elhatározta, hogy világgá megy. Beszállt, nekiengedte a hajót, s a rongyot csak akkor rántotta fel, amikor már sodorni kezdték a hullámok. Nagy testével jól egyensúlyban tartotta a kopott, öreg vitorlást, s a turzáson tempósan bukdácsolt befelé. Az idő bizonytalankodott… A szél alaposan belefeküdt a kocsmáros vitorláiba, de a felhők zavarodottan úszkáltak az égi magasságban. Kék is volt, szürke is, esőre is állt, meg nem is. Így aztán a horgászok egy része leszállingózott a partra. Néhányan a csónakjaikkal matattak, mások megálltak a liget szélső fái alatt vagy közvetlenül a mólóőr mellett, és onnan bámulták a vizet, ami színében jól visszatükrözte a felhőjárást. Amikor a hadirokkant Buczkó Gyula is megérkezett a tolókocsiján, a kocsmáros vitorlása éppen eltűnt a halászhajók másik oldalán. Buczkó Gyulát húsz éven át tologatta a felesége és a fia a kikötőbe. Felemelték, csónakba rakták, s Buczkó Gyula beevezett a halak után. A nyaralók fejcsóválva nézték a mutatványt, és jóslásokba bocsátkoztak… Nem lett igazuk. Buczkó soha nem esett pánikba, evezőt forgató, erős karjával legyőzte a hullámokat. – Milyen időnk lesz, J’ákim? – Mára a kocsmáros csináltatta az időt – mondta a mólóőr, és mozdulatlanul bámult a halászhajók felé. – Mintha már beleunt volna a főszél… Buczkónak a víz jelentette az életet. Amelyik napon kievezhetett a nádas mellé, teljes ember volt. Evezőt forgató, halakra vadászó, erős férfiember. Reménykedve bámulta a vizet. Az is lehet, hogy könyörgött a szeleknek, vagy varázsszavakat suttogott a hullámok fölé. Agyondolgozott, szikkadt bőrű felesége érzéketlenül toporgott a rokkantkocsi mellett. Egy aprócska mondat motoszkált a fejében, amit reggel óta szeretett volna kiadni magából. S most, úgy látszott, elérkezett az idő. Addig sercegtette a talpa alatt a kavicsot, míg végre meglazult a férfiak víz felé feszülő figyelme. Gyorsan kihasználta ezt a pillanatot. – Hallották? Előkerült a Szabó Margit németje… Zsebmozit hozott a gyereknek meg kabátot… A Walter… A mólóőr hátranézett az asszonyra: – Mit mond maga? Most került elő? – Most… Meglátogatta őket… Ott is aludt… Szabó Margit németje bizony még 1944-ben járt a faluban. Később aztán egy mészgyári munkás feleségül vette Szabó Margitot, és felnevelte a Walter gyerekét. A mólóőr igyekezett elképzelni a jelenetet, ahogy most bekopog a házba az egyszeri német, de nem tudta elképzelni. – Rohadt dolog az ilyen… Opellel gyütt, mi?… – Vonattal… A Margit ura azt mondta az agronómusnak, hogy ez a német is csak egy egyszerű munkásember… A kocsmáros vitorlái előbukkantak a sötétszürke halászhajók mögül. Ezek után senki sem figyelt már a szikkadt bőrű asszonyra. A háttérben a halászhajók is megmozdultak. Az öreg admirál horgonykapái félmázsás iszapcsomókat kentek a hajó orrára. Egy matróz kötélre kötött vödröt dobott a vízbe, és a fedélzetre rángatta. Leöntötte a horgonyt, aztán újra megmerítette a vödrét, és a hajó orrát locsolgatta. Az uszályok közben vontára rendeződtek, s a vezérhajó orra kényelmesen beletúrt a hullámokba. A kocsmáros szembe kapta a szelet, így aztán cirkálni kényszerült, hogy visszajusson a kikötőbe. Koszos, elöregedett vitorlái néha egészen a víz fölé hajoltak. Ha túlságosan megdőlt a hajó, moccant egyet nagy testével, és az árboc újra az ég felé fordult. A ligetből előkerült a kántor. Megállt a mólóőr mellett, és kifejezéstelen arccal a vízre bámult. Mustrálgatta egy ideig a dülöngélő, koszos vitorlást, aztán megszólalt: – Ez a kocsmáros… – Alighanem az… Ámbár… – mondta a mólóőr. – Rajtveszthet egyszer… Idetéved valaki a Halászati Felügyelőségtől, és kész a baj… A vitorlás gyorsan közeledett. A horgászok abban reménykedtek, hogy a kocsmáros magával viszi a rossz időt. És valóban… Ahogy kikötött, csendesedett valamelyest a szél, s a két áramlási zóna határán megszűnt a turzás. Lágy, nyugodt hullámok jártak a part mentén, és csak módjával emelgették a csónakokat. A parton megjelent Berek Anna. A virágágyások között leereszkedett a csónakbejáróig, és mozdulatlanul várakozott. A kocsmáros leráncigálta a szakadozott, koszos vitorláit, aztán egy irdatlan nagy fűzkosárral elindult a partra. – A turzáson belül esett az eső… Összeázott a vitorlám – mondta a lánynak, miközben a térdén csúsztatva a fövenyre eresztette a kosarat. A parton álldogálók kivétel nélkül a kocsmárost és Berek Annát nézték. Azok pedig megmarkolták a csuhival letakart kosarat két oldalon, és elindultak a kocsma felé. – Ha most jönne a rendőr vagy a Halászati Felügyelőségtől valaki… – szólalt meg újra a kántor, de senki sem figyelt rá. A mólóőr bement a bódéjába. Sokáig üldögélt az ágya szélén, és a barométert nézte. Már közeledett a vízen az esti személyhajó, amikor bólogatva, egészen halkan megszólalt: – Berek Anna… Kint még világos volt, de azért meggyújtotta a kikötő lámpáit. Elindult a hajó elé. Látta, hogy megcsendesedett a víz, s a horgászok mind kieveztek a nádas mellé.
1967 |