Illés szekerén

Illés a volán mögött ült, s miközben a víkendre induló kocsikat előzgette, figyelte magát. Az idegbetegség apró jelei már bent lappangtak a mozdulataiban, és zsibbadt, fekete csendjükkel lassan előrenyomultak az idegszálak, érfalak és a csontok mentén. Ahogy fürge, kék kocsijával az autósorok mellett újra és újra az élre tört, maga előtt látta a hatósági orvos nagy, szögletes alakját, sztetoszkópját, mérőeszközeit, hideg, fekete szőrös kézfejét, mellyel megkopogtatta a mellét, hátát, és felrémlett előtte a felülről lefelé kisebbedő betűsor, melynek alsó tűfokai között végleg eltévedt.

– Nem érvényesíthetem a jogosítványát… Önnek szanatóriumba kellene vonulni…

– Ez képtelenség – mondta Illés –, én egészséges vagyok.

Még mindig az a régi Illés élt a tudatában, aki tíz kilométert úszott egyfolytában, amikor felborult a hajója, aki a vízimadarakat és a liberátorokat mindig elsőnek pillantotta meg a messzeségben…

– Az ivást, dohányzást, éjszakázást most abbahagyja, jó?…

– Igen – mondta Illés.

Az orvos azt hitte, hogy alkoholista, nikotinista, éjszakaista.

Illés pipázgatva bámult maga elé. Egyenletesen nyomta a gázpedált, időnként a fékre lépett, és fokozatosan utánament a kuplunggal. Érezte, hogy mindez rajta kívül álló okokból történik, nem határozza el, nem küld parancsot az idegpályákon át a lábaknak.

Néha percekig állt egy sorompó előtt, s nem emlékezett rá, hogyan került oda, mikor és milyen körülmények között állt meg. Legtöbbször csak arra riadt fel, hogy lassan, döcögve megy át egy emelkedő sorompószárny alatt. Ilyenkor mindig a sebességváltó karra pillantott, és nem értette, hogyan és mikor került az a második fokozatba. Reflexei, beidegződött mozdulatai mind hibátlanok voltak, a végtagok még nem fedezték fel, hogy az agy nem ügyel mozgásukra.

Az utolsó két évtizedben kialakult benne a munkavégzés és az emberi tevékenység mechanizmusa. A mechanizmusok fokozatosan eluralkodtak az életén. A beidegződött mozdulatok, az általánosan elvárt szóhasználatok és fogalmazási módozatok feleslegessé tették a gondolkodást, de azért a gondolkodás illúzióját keltették. Az élet egyszerű mechanizmusa főhelyre került, elhomályosította az eredeti célokat, a menetrendszerűség feleslegessé tette az akaratot s a hasznos emberi tulajdonságok számontartását és megnyilatkozását. Kapaszkodott a zsúfolt autóbuszokon, ült az értekezleteken, ült az írógépe mögött, máskor a kávéházban vagy hatalmas igazgatók előszobáiban, s mindig mindenütt várt valamire. A hatalmas igazgatók számokat soroltak fel, rendeletekre hivatkoztak és más, általánosan elfogadott tekintélyformulákra. Illés teleírta a jegyzetfüzeteit, aztán rendszerezni próbálta a szavakat jelentésük, színük, helyzetük szerint, de ez lehetetlen volt. A szavak hasonlítottak egymásra, összemosódtak, egyik sem jelentett többet, mint a másik. Megszokta az igazgatók nyelvezetét. Amíg beszéltek, kipillantott az ablakon, s a tetőszögletek között keresett egy darabka eget, pontosan úgy, mint iskolás korában, és várta, hogy az igazgatók hirtelen abbahagyják a szavak általánosan elfogadott egymás mellé rakosgatását, és bejelentik… Mit jelentenek be?… Illés maga sem tudta. A tanárai a molyrágta tankönyvek anyagát ismételgették, elsorolták a folyók és a hegyek nevét, de a titokról hallgattak. Illés az utolsó pillanatig azt remélte, hogy egyszer kézen fogják, kivezetik a folyópartra, és rámutatnak a víz tükrére, mire az kettéválik, s egy valódibb világ következik a felszín alatt, igazi felnőttekkel és igazi gyerekekkel, igazi folyókkal és igazi hegyekkel. Mindig várta, hogy a tanárok feltárnak előtte valamilyen titkot, ami az élet lényegéhez tartozik, valamilyen igazi tudást. Tízéves várakozás után aztán megértette, hogy a tanárok nem ismernek semmiféle titkot, azt sem tudják, hogy létezik valami hasonló, csak sorolgatják a folyók és a hegyek nevét, mintha az érne valamit egy Illés-féle fickónak, amikor belefullad majd a folyóba, vagy lezuhan a hegytetőről. Az igazgatók sem tudtak semmi olyant mondani, ami egy darabka kék égboltnál biztatóbb vagy állandóbb volna. Illés néha elolvasta az újságban megjelent cikkeit, és nem emlékezett rá, hogy azokat valóban megírta. Egyszer aztán, amikor az égboltról az igazgatóra tévedt a pillantása, összerezzent. A kellemes faburkolatú irodában csend volt. Az igazgató kérdően Illésre nézett. Illés nem tudta, hogy mi az igazgató neve, mit igazgat, és miről kezdtek beszélgetni. Jegyzetfüzetébe pillantott, de az egymás után sorakozó szavakból nem tudta megállapítani, hogy miről beszélgettek, vagy az igazgató egyáltalán ki lehet. A szavak az általánosan használatos szavak voltak, és Illés csak annyit tudott, hogy hivatalos beszélgetést folytattak…

Kapaszkodott a zsúfolt autóbuszokon, evett, bort ivott, rendszeresen megírta a tárcáit, lefeküdt, felkelt, verte az írógépet. Aztán ólmosszürke csend ereszkedett az agyára. Érezte, hogy teljesen üres, közönyös, fáradt… Nézte az írógép betűit, és órákig gondolkodott, hogy mit is akar az emberekkel közölni, mire akarja felhívni a figyelmüket, mitől akarja óvni a város lakóit, de semmi sem jutott eszébe. Az embereknek már semmit sem tudott mondani. De írásból élt… Így aztán, amikor az olvasószerkesztő benyitott a szobájába, befűzte a papírt, és félóra alatt megírta szokásos tárcáját. Másnap elolvasta a lapban, összehasonlította korábbi írásaival, és meglepetten látta, hogy nincs köztük különbség. Figyelte az emberek arcát, de azok mosolyogtak rá, és szorongatták a kezét. „Nem veszik észre” – mondogatta, s újabb próbákat tett, de az emberek csak mosolyogtak, és mentek dolguk után. Illés látta, hogy az emberek semmit sem vesznek észre, s a szavak színének és jelentésének nem tulajdonítanak sokat, megszokták egyformaságukat.

Illésben ekkor valami megroppant, és az arcán megjelent egy hideg, idegen vonás, ami elválasztotta az emberektől. Ezt mindenki megérezte. A lányok megdermedtek a közelében, és óvatosan elhúzódtak tőle. A barátai kritizálni kezdték, figyelmeztették, hogy a szavak helyes használatától túlzottan eltér. Aztán valaki feljelentette. Megkereste egy rendőrségi hivatalnok, elbeszélgettek, megittak néhány féldecit, aztán kezet fogtak. Illés tovább írta a tárcáit, pénzt keresett, vásárolt egy használt autót, s többnyire magányosan végigrobogott a folyókhoz, tavakhoz vezető utakon. Évekig bámulta a vizek tükrét, és igyekezett megszokni egyszerű, titoktól mentes mivoltukat. A vizek vonzották, mindig visszatért a partjukra, mivel elvesztett valami ismeretlent, s azt ösztönösen a vizek közelében sejtette.

Tenyere a volánra izzadt. A víkendre induló autók fokozatosan összezsugorodtak a visszapillantó tükör négyszögében.

– A pisztrángnak nyihog a kereke…

– Nyihog?… – kérdezte Illés, és az alázatos arcú Irmára nézett, aki a retiküljét az ölében tartogatva, kényelmetlen testhelyzetben kuporgott a jobb oldali ülésen.

– Igen, nyihog…

Illés csodálkozott, hogy a lány mellette ül… Néha egészen megfelejtkezett róla, pedig az utóbbi években állandóan a közelében volt. Régi zsidó családból származott, praktikus érzéket és alázatot örökölt ortodox őseitől. Ez az alázat nem volt azonos a keresztények felvett vagy elhatározott alázatával, belső ügy volt, szinte biológiai… Irma akkor szegődött Illés mellé, amikor annak arcán megjelent a hideg, idegen vonás. Berendezkedett Illés árnyékában, egyszerre tudott nélkülözhetetlen és észrevétlen lenni. Ragaszkodott Illéshez, de nem bízott benne. Még nem sejtette, hogy Illés idegbeteg, csak ösztönösen készülődött valamilyen gyors mozdulatára, amivel Illés véget vet majd mindennek. Addig is összekuporodott, becézte Illést és Illés tárgyait, mintha mind élnének.

A szeptemberi mezők között Illés kék szekere engedelmesen nyargalt. Falvak, porfelhők, dombok maradoztak el a kocsi mögött, aztán erdők bukkantak fel a messzeségben, és az erdők felett héják lebegtek. Illés egy kis jelentéktelen hídnál megállította a kocsit, kiszállt, és a patakba bámult. A lány néhány pillanat múlva már mellette állt.

– Ez a Csele patak – mondta Illés –, érthetetlen…

A lány a bokáig érő vízbe nézett, és hallgatott. Illés a kocsihoz lépett, és megtapogatta a dísztárcsákat. A jobb hátsó kerékagy forró volt.

– Úgy látszik, leszakadt egy fékbetét – mondta, és beszállt a kocsiba.

Folytatták útjukat. Illés lassan hajtott tovább, és a motorzúgáson átszűrődő bizonytalan zajra figyelt.

– Kattog – állapította meg a lány.

Illés bólintott, aztán fordított a kormánykeréken, s egy köves, göröngyös útra kanyarodtak, mely keskeny erdősávon át vezetett az egyik eldugott folyóparti faluba. A bekötő út jó három kilométeres volt, s Illés az első házak mögött azonnal a folyót kereste a pillantásával. A folyót azonban nem lehetett látni. A falu utcáján por kavarodott a nyomukban, és a poron át kíváncsian bámultak rájuk a házak előtt üldögélő, fekete öregemberek. A falu közepén, a bal oldali házsor mögött Illés megpillantotta a vizet. Erdő szegélyezte, keskeny holtág volt. A házak udvara belenyúlott a vízbe. Az udvarok végén mindenütt ladikok sorakoztak, cölöphöz kötve vagy félig szárazra húzva. Az alacsonyabban fekvő udvarokat elborította a víz, a veteményeskertekből csak a felmagzott hagymabokrok kobrafejei látszottak. Az egyik kertben kombinés öregasszony fürdőzött. Illés lépésben vezette a kocsiját. Az út egyre rosszabb lett, majd a falu végén bakhátas földúttá változott. Illés egy ideig még bukdácsolt a kukoricatáblák és gyümölcsösök között, aztán hirtelen a fékre lépett. Közvetlenül a kocsi orra előtt fodrozódott a víz, és az út a víz alatt vezetett tovább a semmibe.

Illés kiszállt a kocsiból. A szilvafákról gémek rebbentek fel, és esetlenül szárnyaltak a vízzel borított mezők felett. Különös kép tárult Illés elé. A vízben kukoricások álltak, odább lugasok és gyümölcsösök. Közöttük ki lehetett látni a berekfák üde csoportjaira és a végtelen víztükörre. A kukoricásban békák és halak csobbantak, a sekély, felmelegedett vízben csuka rabolt.

– Ez a Duna? – kérdezte a lány, és az út felett úszkáló apró halcsapatokat bámulta.

– Ez a kiáradt Duna – mondta Illés, aztán megfordult, és a gátat kereste. A töltés széles, zöld háta tőlük balra húzódott a földút és a kukoricások között. Beült az autóba, nagy üggyel-bajjal megfordult, és felmászott a gátra. Az ártéri gyümölcsöskertek, kaszálók mind vízben álltak. A folyó Dunát a gátról sem lehetett látni, mert a parti erdősáv eltakarta. Az erdősáv és a gát között egy kisebb tengert fodrozott a szél. A fák derékig álltak a vízben, s a bokrokban már compó tanyázott. A fákon mindenütt vízimadarak ültek, és vijjogásuk vitathatatlanná tette a terület birtokjogát. A part menti erdősávon túl motorcsónak búgott. Ahogy erősödött és halkult a búgása, Illésnek úgy tűnt, hogy a csónak átjáró után kutat a fák között. Motorcsónakkal, úgy látszik, nem lehetett átkelni az erdőn. A búgás fokozatosan halkult, és beleveszett a messzeségbe.

– Horgászunk? – kérdezte Irma, s egy campingszéket, szódásüveget és még néhány apró vacakot rakott a gátra.

Illés megérintette a hátsó dísztárcsát, aztán megrázta a fejét:

– Le kell szednem ezt a kereket…

Lehúzta magáról az inget, aztán szerszámokat rakott a fűre. Néhány pillanatig érdeklődve bámulta a villás kulcsokat, szerelővasakat, csavarhúzókat, és hirtelen nagy nyugalom szállt a szívére.

Kiválasztott egy csavarhúzót, és lefeszítette a dísztárcsát. Egy másik kulccsal meglazította a kereket rögzítő csavarokat, aztán megemelte a kocsit. Beleizzadt az erőlködésbe. Bagócsok érkeztek az emberszagra. Irma megvizezett egy törülközőt, és némán végigtörölte a hátát.

– Köszönöm – mondta Illés, aztán leszerelte a kereket és a fékdobot. A betétek kopottak voltak, de egyik sem szakadt le. Megforgatta a tengelyt. Ütemes kattogás hallatszott. Nem okoskodott tovább, visszaszerelte a kereket, leereszkedett a gát oldalába, és derékig megmosakodott.

– Talán hazajutunk vele – mondta a lánynak, aztán felcsalizott egy esetlenül összetákolt horgászkészséget.

Órákig ült a töltés oldalában. Eleinte a szilvafák között billegő pótát nézte, aztán megfelejtkezett róla. A vízre figyelt, madarak röptére, kiáltására, a kék szeptemberi égre és a folyó Dunáról érkező, bizonytalan zajokra. Délután egy ladik jelent meg a szilvafák alatt. Öregasszonyok hajtották előre, s rikácsolva nevetgéltek. A ladik közepén nagy halom tök és kukorica színesedett. Amikor a töltés elé érkeztek, rábámultak az autóra, és az egyik odakiáltott Illésnek:

– Kapik-e?…

– Nem kapik – mondta Illés. Az öregasszonyok továbbeveztek. Vízimadarakra emlékeztető, rikácsoló nevetésük akkor is hallatszott, amikor a ladik már régen eltűnt az ártéri fák között. Egy óra múlva újra megjelent a ladik. Fekete kalapos, ünneplőbe öltözött öregemberek eveztek bent, s Illésre ügyet sem vetettek. Arról beszéltek, hogy a holtágból érdemes-e áthozni a varsákat az ártérre.

Beültek a kocsiba, és legurultak a töltésről, aztán lépésben döcögve átkeltek a falun. Amikor kijutottak az országútra, még fent volt a nap.

A várostól harminc kilométerre lehettek, amikor reccsent valami, és hirtelen lefékeződött a kocsi futása. Csaknem a dombtetőn álltak meg.

– Nézd meg, mit csinál a hátsó kerék – mondta Illés, aztán gázt adott, és engedett valamennyit a kuplungon.

– Csak ugrál – mondta a lány, és a kezével mutatta, hogy a kerék billeg.

Illés leállította a motort, aztán egy papírra felírta a nevét, a kocsi rendszámát és egy mondatot, aminek nem volt sem eleje, sem vége: „…jobb hátsó tengelytörés vagy hasonló…” A lány nézte, hogy mit csinál, aztán megszólalt:

– Eltörött a pisztrángnak a lába…

– El – mondta Illés, és kiszállt a kocsiból.

– Most mi lesz?

– Erre én is kíváncsi vagyok… Régóta szeretném megtudni, hogy ilyen esetben mit csinál a társadalom.

Elsőnek egy Trabant kapaszkodott fel az emelkedőre. Illés feltartotta a kezét. A kocsi fékezett. A vezetője vállalta, hogy a városban átadja az értesítést az autómentőnek.

Illés letelepedett az árokpartra. Nézte az eget, az út szélén állított autót, a lányt, majd újra az eget. Seregélycsapat közeledett kóvályogva. Az országút másik oldalán a szőlőskertek között eldördült egy csőszpuska. A seregélycsapat megkavarodott, aztán irányt változtatva, lassan eltűnt az égbolt felhősödő alján.

A völgyből érkező autók nyögve kapaszkodtak fel a dombtetőre, s mind indexeltek, amikor megpillantották az árokparton álló kocsit. A nők Illésre pillantottak, aztán eltűntek a domb másik oldalán a mélyben. Ahogy közeledett az alkony, az úton sűrűsödött a forgalom. A városba tartó kocsik falkákba verődtek a völgyben, s zihálva, sípolva kapaszkodtak fel a dombtetőre. Egy bizonyos időpontban a városból a falvak felé áramló forgalom is megélénkült. Autók suhantak el az út másik oldalán, aztán motorok kifogyhatatlan hosszú sorban. Némelyik motoros énekelt, s egy-egy pillanatra elengedte a kormányt. Egy oldalkocsis motor hátsó üléséről testes férfi kiáltott Illésre:

– Győztünk!

Illés felemelte a jobb karját, és intett a motorosoknak, hogy osztozik az örömükben. Erre a motoron ülők is felemelték a karjukat, s amikor eltűntek a völgyben, olyanok voltak, mint egy kerekekre szerelt szoborcsoport.

– Mit kiabáltak ezek? – kérdezte a lány, és a kocsi ablakán kidugta a fejét.

– Azt mondják, hogy győztünk.

Illés elfüstölt egy pipát. Később átmászott az árkon, és szemügyre vette a szántóföldeket. A régi út keskeny betonszalagja félkörben szaladt a szántás szélén. Illés végigsétált az úton, aztán a város felé bámult. Csak dombokat látott és völgyeket s az út szürke vonalát. Az egyik közeli sarjerdőből már előszivárgott az alkony. Illés látta, hogy rácsúszik az útra, és az autók hirtelen meggyújtják lámpáikat. Visszament a kocsijához, és kivilágította.

– Azt hiszem, hiába várjuk az autómentőt, vasárnap van – mondta a lánynak.

Az autómentő nyolckor megérkezett. A hátsó híd alá kötelet hurkoltak, aztán a daruval szakszerűen megemelték.

– Tartsa egyenesen a kormányt, mást ne csináljon – figyelmeztette a művezető, s Illés elfoglalta a helyét a volán mögött.

– Látod, megérkezett a társadalom – mondta a lány.

Az első kerekekre billentve, háttal közelítették meg a várost. Kiszolgáltatott, kínos helyzetbe kerültek. A város felé közeledő autók mind az arcukba világítottak, aztán indexeltek, és elrohantak mellettük. Legtöbben tompítottra kapcsolták a fényt, és gyorsan előztek. Illés fokozatosan hozzászokott a kocsik fényéhez, és pipára gyújtott. Hosszú autósorok húztak el mellettük, aztán az egyik konvojból kivált egy kocsi, és furcsa módon követni kezdte Illés megrokkant szekerét. A kocsi villogtatott, aztán meggyújtotta a reflektorját. Illés tehetetlen volt. Nem léphetett a fékre, nem gyorsíthatott, nem villanthatott vissza a lámpáival, mert azok a föld felé néztek. A furcsa reflektoros autó centikre megközelítette Illést, mintha le akarná gázolni, aztán visszamaradt egy kicsit, és újra megközelítette. Illés érezte, hogy a kocsiban ellenségei ülnek, manővereiken látszott, hogy gyűlölik.

Hunyorogva pipázgatott a reflektorfényben, és azon tűnődött, hogy az autó utasai miért gyűlölik. Hogyan szerez magának az ember ellenségeket? És ha már ellenségeket szerzett, hogyan kell utána élnie?

A lányra pillantott, s látta, hogy az sír.