A vezér holnap érkezik

– Ha nem láttam volna, hogy ezt a Kógert felakasztották, azt gondolnám, itt bóklászik a Vasműben – mondta a bunkerellenőr, aztán szögletes lámpáját a kecskelábú asztalra tette, és leült az emberek közé.

Hajas Imre felkönyökölt fektéből, és értetlenül a bunkerellenőrre bámult. Az asztal mellett üldögélők kezében is megállt a bicska, s ahogy maguk elé meredtek, eszükbe jutott ez is, az is…

Hajas egy kicsit rándított a fején, de nem tudott megszabadulni Kógertól. Makacsul állt a vagonban, és figyelte a szomszédos kocsikból zuhogó érc monoton neszét. Aztán lapátjára nehezedett, és az érc alá lökte. Izzadt, nyögött, egész erejét beleadta a munkába. Minden lapát ércnél elölről kezdte a küzdelmet, mivel nem tudott sem elfásulni, sem belerázódni valamilyen elviselhető tempóba. Műszak végén néha rámutatott valakire:

– Maga olyan 1500 forintos ember… Keressen magának olcsóbb brigádot…

Hatalmas karjain magános pálmafák álltak. Némelyiknek trópusi vihar kapaszkodott az ágaiba, a többségük azonban bágyatagon várta a pusztulást. Párás, nyári napokon rátört a malária, s a vagon sarkába döntötte, mint egy rongycsomót. A láz megkínozta, és szétrobbantotta kemény arcvonásait. A rohamok után két ember helyett dolgozott napokig.

Állt a Béke téri kocsma közepén, aztán két lábbal egyszerre ugrott fel az asztal tetejére. A söröskrigliket és a poharakat belerugdalta az emberek arcába. A kis Sósért pedig csak lehajolt, előhúzta az asztal alól, aztán kidobta az ablakon.

A haláleset persze semmit sem változtatott Sós feleségének hajlamain.

– Ezt megfojtották… Én csak odább tettem – mondta másnap délelőtt Kóger, aztán a kocsma falának dőlt, és a növendék erdő apró fáit bámulta, melyek szabályos sorokban rendeződtek az épület mögött.

Állt az akasztófa alatt, és bámulta a havas teret, a három emelet magasból csüngő jégcsapokat, a fagyott emberarcokat, aztán odaszólt a brigádjának:

– Itt maradok…

Kivégezték.

– Mit csinálnak itt ennyien? – kérdezte a bunkerellenőr, és megállapodott a szeme a foghíjas szájú Stantz Jánoson.

– Lelépők vagyunk.

– Miért nem mennek haza?

– Ünnepi műszakot vállaltunk… Hatkor kezdünk. Ezért a pár óráért nem érdemes átkelni a Dunán.

– Hát nem… Mennyit kapnak?

– Kétszázat.

– Jó pénz… Azt mondják, holnap a Vasműbe is ellátogat a vezér…

– Nem is a pénz miatt… Ez a kétszáz már mindegy lenne… De én még így szemtől szembe nem láttam a vezért…

– Azt mondják, hogy a Vasműbe is ellátogat, de lehet, hogy ez csak híresztelés…

– Tudja, először arra gondoltam, hogy elmegyek az ünnepélyre, és meghallgatom a beszédet, éljenezek… De hát az csak olyan… Itt kint talán kezet is fogna velünk, ha nem is mindenkivel… Ünnepi műszak, ugye… Fényképezés…

A bunkerellenőr szeme köré apró, bizonytalan értelmű ráncok gyűrődtek.

– „A magyar nép vezére kezet fog Stantz elvtárssal…” – mondta.

– Nekem a bolsevizmus az istenem… Érthető lenne…

– Szocializmus, nem?

– Stantz, a kis bolsi, így mondták… Stantz, a kis koszos bolsi most megkeresi a négyezret… Az én helyzetem a faluban…

A tolatásvezető bekattintotta a bicskáját, aztán a keze fejével végigtörölte a száját.

– Egyszer – szólalt meg lassan – már járt itt a Vasműben…

Stantz érdeklődve a tolatásvezetőre nézett.

– Annyira voltam tőle, mint ide az ajtó… Ha ugyan…

A próbaidős Bitmann is abbahagyta a rágást. A tolatásvezető folytatta:

– Ha ugyan az volt?…

– Maga aztán… Mondhatom… Meg sem ismeri?… – méltatlankodott Stantz.

– Ugye, nem egyedül jár… Némelyik ember aztán úgy el tud keveredni… Autó is jött vagy húsz, aztán olyan egyforma szabású emberek szálltak ki, és jöttek fel az öntőcsarnokba… Én már akkor is a nyersvasnál voltam… Kezet fogtak az öntőmesterrel… Amelyik a vezér lehetett, az beszélgetett is vele. Attól álltam én így, mint ide az ajtó…

– Hát kép után csak felismeri?

– Felismerném, de inkább egyedül… Így együtt nagyon formázták egymást…

Stantz elkedvetlenedett. A próbaidős Bitmann pintes üveget húzott elő az aktatáskájából, aztán az asztalra tette.

– Bor, igyanak – mondta.

Stantz bizonytalanul méregette a tolatásvezetőt, aztán megszólalt:

– Ilyen beszédekért közbe kellene lépni!

– Kétszázat kap holnap, mit akar még? – kérdezte a tolatásvezető. Hajas még mindig a padon könyökölt, és a bunkerellenőrre bámult. Az emberek közé gyanakvó csend feszült. Hajas szakította meg a csendet:

– Kóger meghalt… Ezt mindenki tudja…

A bunkerellenőr Hajasra nézett, aztán vállat vont.

– Meghalt… De néha úgy néz ki a dolog, mintha azért nem halt volna meg eléggé…

– Igyanak bort…

– Az ilyen beszédeket értik – mondta Stantz.

– Megyek a pakuratartályok mellett, és érzem, hogy valaki néz… Megállok, bevilágítok a tartályok közé… Magas, széles vállú ember húzódik hátrább. Rákiáltottam, de nem válaszolt, csak hátrált tovább az árnyékok közé… Ha nem láttam volna, hogy ezt a Kógert felakasztották, megesküdnék rá, hogy az volt…

– Visszajár – mondta a tolatásvezető.

– Kóger meghalt – szögezte le Hajas, és felült a padon.

– Maga hiába beszél. A Kóger-brigád Kóger-brigád marad, pedig most már maga a vezetője…

A bunkerellenőr az ablakra pillantott, aztán újra vállat vont.

– Furcsákat hallani… Beszéltem már olyannal is, aki megesküszik rá, hogy az akasztás óta látta a Vasműben Kógert.

Bitmann beleivott a pintes üvegbe, aztán odakínálta az embereknek. A tolatásvezető megfogta az üveg nyakát, és a szájához emelte, de aztán mégsem ivott. Letette az üveget, és megszólalt:

– Betördeli az ablakokat… Itt kóborol a Vasműben, és betördeli az ablakokat.

– Igyon.

– Tőlem betördelheti – mondta Hajas –, csak nem hiszem el.

– A gyárőrség sem akarja elhinni, csak éppen nem tudják elfogni a tettest. Pedig azok minden szabotőrt elfognak, csak az ablaktördelőt nem tudják elfogni – mondta a tolatásvezető, aztán felemelte Bitmann pintes üvegét, és nagyot húzott belőle.

Kint autó állt meg, aztán csakhamar nyílott az ajtó. Védőételt és teát hoztak. Nagy kanna teát tettek az asztalra és egy halom sós kekszet.

– Hordják ezt a rohadt kekszet – mondta a tolatásvezető, és kiismerhetetlen arccal nézett a sofőr után.

Hajas Imre brigádvezető feltápászkodott a padjáról, és az asztalhoz telepedett. Maga elé húzott egy marék kekszet, aztán rágcsálni kezdte. A kanna fedeléből teát szürcsölgetett hozzá, és elégedetten bámult maga elé.

A Kohótól vörös fény vetődött az ablakra. A bunkerellenőr felállt.

– Csapolnak – mondta, aztán kilépett az ajtón.

A tolatásvezető is szedelőzködött. Meghúzta Bitmann pintes üvegét, aztán meglóbálta a lámpáját.

– Kógert felakasztották, maga meg étlen döglik – mondta, és elment a bunkerellenőr után.

Hajas rágta a kekszeket.

– Maga mit gondol? – kérdezte Stantz.

– Miről?

– A vezérről… Jön a Vasműbe, vagy nem jön?…

– Nem tudom.

– Nem is érdekli, mi?… Csak meglegyen a kétszáz?

– Mit gondol, miért rágom ezeket a kekszeket?

Bitmann Hajas elé tolta a pintes üveget:

– Igyon bort, jobb kedve lesz…

– Vigye az anyjába! Mit gondol maga…

Stantz ingerülten méregette a brigádvezetőt:

– Látom, hogy magát nem érdekli a vezér…

Hajas lenyelte a szájában porzó kekszeket, aztán Stantzhoz fordult:

– De érdekel… Én a népi államnak köszönhetem ezt a keresetet. Még nyolc hónap, és megveszem a fődeket.

– Aztán leszámol, mi?…

– Le. A magam gazdája leszek.

– Majd aztán a kolhoz bead magának – mondta Bitmann, és elkezdett röhögni.

Hajas dühösen ránézett, és mérlegelni kezdte a hallottakat. Lassan rágta a kekszet, és tűnődött közben. Amikor átgondolta az egészet, megszólalt:

– Akkor minek osztották ki a földet?

– Maga nem kapott?

– Kaptam öt holdat… De nekem tizenöt kell… Még nyolc hónap, és tizenöt holdas gazda leszek.

– Így lesz a kétlakiból áruló – mondta Stantz, és jelentőségteljesen bólogatott.

– Én szeretem ezt a rendszert – mondta Hajas.

Bitmann újra közbeszólt:

– Azt hiszi, meggazdagszik, mi?…

Hajas leöblítette egy kis teával a kekszet, aztán a próbaidős Bitmannra nézett.

– Na, maga akár most hazamehet. Ünnep után majd keressen magának egy olcsóbb helyet… A Kóger-brigádban nekem nem sakálazik!

– Ki sakálazik itt, én?…

– Maga.

– Én sakálaztam árulásról?

– Stantzra gondol?

– Arra is.

– Stantzot csak hagyja… Ha maga megtanul úgy dolgozni, mint ez a kis bolsi, akkor pofázhat…

– Azt hiszi, elmegyek?… Engem nem lehet így elküldeni… Majd hall még rólam…

Stantz undorral Bitmannra nézett, és csak ennyit mondott:

– Seggfej.

– Itt maradhat, Bitmann – mondta Hajas –, akár fészket is rakhat a pihenőn, vagy lepetézhet. De a Kóger-brigád vagonjaira nem jön föl, mert lerúgom. A piszkos borát pedig tegye el innen, velünk ne próbálkozzon.

– Hallani fog rólam – mondta Bitmann, és dacosan az asztalra könyökölt, mint egy házigazda.

Visszaérkezett a bunkerellenőr és a tolatásvezető. Letették lámpáikat, és az asztalhoz ültek.

– Nagy a készülődés – mondta a bunkerellenőr.

– Persze – mondta Stantz –, a vezér holnap érkezik.

Hajas felállt az asztal mellől, és újra végighevert a fal mellé állított keskeny padon. Stantz még cigarettázott.

– Még hallanak rólam… Lehet, hogy fel is jelentem magukat – szólalt meg újra Bitmann.

– Menjen a kánikulába – mondta Stantz, aztán kihúzta Bitmann alól a padot, és lefeküdt rá.

Bitmann felült az asztal tetejére, és sötéten hallgatott.

Hajas félig csukott pillái alól látta, hogy a tolatásvezető falnak veti a hátát, aztán a száját kitátva hirtelen felhorkan. Néhány perc múlva a bunkerellenőr is az asztalra hajtotta a fejét, és valószínűleg elaludt. Csak Bitmann ült buta pofával az asztal tetején, nem tudta, mit is kellene csinálnia.

Halk süvöltések utaztak az éjszakában. A Vasmű késéles, vékony fényei belehullottak a kéményekbe, rétegeket szeltek a füstből, aztán megsemmisültek, belevesztek a füsttel, halk neszekkel együtt az éjszakába. A vörös szálló por pedig csak szitált, egyre szitált, és belepte a földet, a folyékony vasat szállító, rövid vonatokat, az embereket és az életeket mind. A gőz néha kiszakadt valamilyen nyíláson, a szelepek kis réseiben lángra lobbant a gáz, és kéken lengett, keresett valamit. A rozsdás süvöltések keringve ereszkedtek a háztetőkre, és mindenkit elaltattak. Még a buta pofájú Bitmann is elaludt az asztal tetején.

Amikor csörrenve betörött a szoba ablaka, valamennyien felriadtak.

Hajas felkönyökölt a keskeny padon, és a törött ablakra bámult, melyen beszivárgott a Vasmű gázos, nyers lehelete.

– Itt járt az ablak alatt – mondta a tolatásvezető.

– Mi az isten van ebben a Vasműben? – méltatlankodott Stantz, és az ablakhoz lépett.

– Ha nem láttam volna, hogy… – szólalt meg a bunkerellenőr, aztán lenyelte a mondat másik felét, és legyintett.

Hirtelen felvágódott az ajtó, és gyárőrök nyomultak a szobába.

– Szabotázs! Disznó szabotázs! – harsogta az első, aztán valaki felgyújtotta a nagy villanyt, és a fény elvakította az embereket.

– Beszéljenek! Mikor, hogyan, ki?! – szólalt meg egy másik gyárőr.

– Nem lehet tudni… Valaki járkál ebben a Vasműben – válaszolta a bunkerellenőr.

– Jelentést akarok tenni – állt fel Bitmann.

– Látott valakit?

– Nem.

– Akkor ne jelentgessen. A követ kell megkeresni, amivel betörték az ablakot. Azon meglesz az ujjlenyomat. A követ kerítsék elő…

Hajas félig könyökölve lehajolt a pad alá, aztán a földről felemelt egy almát.

– Tessék – mondta.

– Ez?… – kérdezték a gyárőrök.

– Ez – mondta Hajas –, látszanak rajt az üvegszilánkok.

A gyárőrök lefoglalták az almát. Kint ekkor már fényszórók kúsztak az épületek és ormótlan vastraverzek közé, és kutattak, egyre kutattak valamilyen titok után.