A zegzugos ház és lakójaKinyitotta a szemét. A kerti fák ágbogai kirajzolódtak a szoba falán. A hideg reggeli fény az árnyékágak szögleteibe feszült, és éppen kicsapni készült, szétömleni a szoba egész falán, amikor Sviato Géza felébredt. A hűvös, nehezen oldódó őszi reggelek sorozata volt ez, amikor lassan, fokról fokra lemeztelenedik a világ, és egyértelmű lesz minden. Kis szél érkezhetett a vízről vagy a falu mögött heverő, kutyaszerű hegy sziklás magaslatairól, mert az árnyékok hirtelen elmozdultak, a fény kiszabadult az ágak öleléséből, és hintázva felcsapott a fehér mennyezetre. A szétömlő fényben láthatóvá vált egy csíkozott hátú pók. Éppen a mennyezetről ereszkedett lefelé, egyetlen szál csillogó fonálon lengve. Sviato Géza a pókra nézett, aztán óvatosan, csak a felső testével mozdulva oldalra hajolt, és felemelte az ágy mellé támasztott puskáját. Céltávcsöves, dupla rugós légpuska volt. Fekvő helyzetben a vállára támasztotta a puska agyát, aztán a céltávcső fonálkeresztjébe befogta a csíkozott hátú pókot. A pók éppen visszafelé kapaszkodott egy keveset, hogy megerősítse csillogó fonálkötelét. Sviato Géza finoman megérintette a ravaszt, s a pók szétfröccsent a levegőben. A szobában így csak egyetlen, szokatlanul nagy pók maradt, mely diófapácszínű hátán tejfehér apostoli kettős keresztet viselt. A keresztes pók a nyár közepén költözött a szobába. Közvetlenül a fogas felett feszítette ki hálóját, melyen akkor egy kopott fürdőköpeny, néhány ing, egy távcső s esténként egy fehér vászonnadrág is lógott. Később aztán tíz-tizenöt pók érkezett még, és sorra elfoglaltak minden szögletet. A keresztes pók október végéig lakott a fogas felett. A hálója közepén állt, mindent szemmel tartott, s a régi, klasszikus stílusban vadászott. A később érkezett pókok árnyékba húzódtak, tárgyak mögé, és csak akkor rohantak elő, ha a hálójukban már fent akadt valami. Sportszerűtlen, de jó módszer volt. Általában többet ettek, mint a keresztes pók. A keresztes pókot mindez nem zavarta, kitartott a régi stílus mellett, és nyugodtan várakozott a fogas felett október végéig. Amikor Sviato Géza több napos kínlódás után fél könyékre ereszkedett az ágyban, és céltávcsöves puskájával keresztüllőtte az első pókot, késlekedés nélkül elhagyta őrhelyét, s új hálót szőtt magának az ablaküveg fölé. Sviato Géza leeresztette a fegyverét, és az ablakra pillantott. A keresztes pók nyugodtan állt az üveg felett a reggeli fényben. Sviato Géza kicsit oldalra dőlt, és a vánkosa alól előkotort néhány sörétet. Megtöltötte a puskát, aztán a pókra fogta. A céltávcső fonálkeresztjét és a tejfehér apostoli keresztet szinkronba hozta. Mozdulatlanul figyelte a pókot. A pók meg sem rezzent. Ismerte az embereket: szeretik a meleget, takarékoskodnak, óvják tárgyaikat, ablakaikat, kényelmüket. Sviato Géza megérintette a ravaszt, s a keresztes pók a csörömpölő üvegszilánkok között kipréselődött a semmibe. Sviato Géza 1952 őszén pontosan tizennyolc éves volt. Az orvosék, akik az idős hölgy halála után örökölték a villát, júniusban gratuláltak sikeres érettségijéhez, és a nyár folyamán gyakran magukkal vitték kirándulásaikra. Az anyjától, akiben még éltek a régi hagyományok, ezüst cigarettatárcát kapott. A nyár végén az orvosék visszautaztak a városba, hogy a klinikán folytassák munkájukat. Az anyja, mivel csak két hét szabadsága volt, már korábban elutazott. Sviato Géza így újra magára maradt a zegzugos, régi stílusú villában. A felvételi vizsgára lassan az összes jelentkező megkapta az idézést, csak Sviato Géza nem… Egyre türelmetlenebb lett, végül a közeli kisvárosban felkereste az iskoláját, és bekopogott az igazgatóhoz. Az igazgató zavartan fogadta… Behívott egy ismeretlen embert, aki valószínűleg a nyári hónapokban került az iskolához. Sviato Gézát is leültették, aztán az igazgató a mennyezetre nézett, és megszólalt: – Nem továbbíthattuk a felvételi kérelmét… Sviato Gézát ez a lehetőség felkészületlenül érte. Értetlenül nézett az igazgatóra. – A bizottság egyik tagja megkérdőjelezte… Azt hiszem, hiányosak lehettek az iratai… – Minden szükséges iratot beadtam… Senki nem mondta, hogy hiányzik valamilyen iratom… – Valami pedig hiányozhatott… Talán a bizottság egyik tagja úgy látta, hogy politikailag… – DISZ-tag vagyok… A falumban külön szemináriumot is végeztem… – Hát én sem értem… Persze erről sem hozott igazolást… Sviato Géza visszautazott a falujába, és megkereste a párttitkárt. A párttitkár mindig jóindulatú, derék embernek mutatkozott. A faluban ugyan elterjesztették róla, hogy a múlt rendszerben kaptafagyára volt, és a háta mögött csak „kaptafás”-nak szólították, de ez senkit nem zavart, általában kijöttek vele az emberek. Sviato Gézát gyanakvó arccal, szemüvegbe öltözve fogadta. – És miért kell magának erről igazolás? – Az iskola kéri, a felvételimhez kellene… – Ezt bárki mondhatja… Az ilyen pecsétes írásokkal vigyázni kell… Hozzon egy igazolást az iskolától, hogy milyen célra kell ez az írás. Sviato Géza újra felkereste az iskola igazgatóját. Az igazgató kelletlenül végighallgatta, aztán a mennyezetet nézve válaszolt: – Nem hiszem, hogy adhatunk ilyen igazolást… Miért kellene a párttitkárnak ez az igazolás?… Hiszen mi kértünk tőle igazolást… Itt nincs minden rendben… Aztán az is lehet, hogy az igazolás semmit sem érne… Fiam, ugye, a maga apja Nyugaton van?… – Hadifogoly. – A hadifoglyokat már mind hazaengedték… – Lehet, hogy nem is él… – Erről is igazolás kellene… – Ilyen igazolásokat nem lehet szerezni… És én akarok egyetemre menni, nem az apám… Én viszont soha nem voltam Nyugaton… – Édesanyja, ha jól tudom… – Dolgozik… Tatabányán… Erről hoztunk igazolást. – Mi is volt az édesapja foglalkozása? – Első tiszt volt egy Duna-tengerjárón… – Hiába, fiam… Nem adhatok magának igazolást… Ha bejönne a párttitkár, talán… A párttitkár nem ment be. Sviato Géza élete hirtelen megváltozott. Úgy érezte, hogy az emberek hidegebbek vele, s talán kerülik is. Különösen a volt osztálytársain érzett valamilyen megmagyarázhatatlan idegenkedést. Így aztán nem kereste a társaságukat. Elhatározta, hogy magánúton végzi el az egyetemet. Mindent megtanul, amit a többieknek tanítanak, s legfeljebb nem lesz bizonyítványa. Írt az egyetemnek, hogy küldjék meg a tankönyveket. Az egyetemnek ez nem állt módjában, mivel a rendes hallgatóknak sem tudtak elég „jegyzetet” biztosítani. Sviato Géza ezek után magára zárta a zegzugos villa ajtaját, és elhatározta, hogy sajátságos magánegyetemet végez. Tanrendet készített magának, mely a következő tárgyakat foglalta rendszerbe: filozófia, anatómia, matematika, politikai gazdaságtan, történelem, geológia és spanyol nyelv. A városi könyvtárból vastag könyveket szállított haza, és beléjük temetkezett. Néhány nap múlva aztán elfogyott a pénze, és a konyhában is elfogytak a készletek. Asztalhoz ült, és új életrendet készített. Ettől kezdve egy hetet dolgozott, egy hetet tanult. Először egy nyugalmazott bankigazgató hívta napszámba, aki az államosítás óta megosztotta a villáját a helyi tanács titkárával. Két nap alatt felvágta a bankár összes fáját, aztán jelentkezett a bérért. A bankár két napra negyven forintot fizetett neki. Sviato Géza kevesellte a bért, és „ócska uzsorásnak” nevezte a bankárt. A bankár erre kijelentette, hogy nagyon csodálkozik, hogy Sviato Gézát nem vették fel az egyetemre, hiszen a „kaptafás”-féle kommunisták nótáját fújja… Sviato Géza erre közölte, hogy a bankár is meg a „kaptafás” is le vannak szarva. A hangos szóváltást a tanácstitkár az ablakból hallgatta végig, és egyetértő mosollyal nyugtázta. Végül megkérdezte Sviato Gézát, hogy napi negyvenért vállalna-e nála munkát. Sviato rábólintott, így aztán a bankár nagy bosszúságára a tanácstitkár fáját is felvágta. A napszámosmunkával töltött hét után Sviato Géza komorabb és zárkózottabb lett, mint megelőzően. A tanulás hetében megfordította a nappalok és éjszakák rendjét. Nappal aludt, éjszaka tanult, evett, sétált, fürdőzött. Általában éjjel kettőig tanult. Kettőkor lement a strandra, fürdőnadrágra vetkőzött, és messze beúszott. Megszerette az éjszakákat. A víz és a levegő nem váltak élesen ketté, inkább lágyan összemosódtak, s alapvetően csak a sötétséget lehetett érzékelni, ami a vízre, hegyekre, nádasokra és a falvak gőzölgő tömegére egyaránt ráborult. Voltak kristálytiszta, holdfényes éjszakák, amikor jól látszottak a hegyek kontúrjai s a víz borzolódása a hajnalban nekilendülő, fenyő-, föld- és buvákfűillatú, párás szélben. És voltak puha, moccanatlan éjszakák, amikor két-háromszáz méter után elmosódott mögötte a part, nem lehetett pontosan tudni, hogy hol ereszkedett vízbe, milyen messze van a parttól, s egyáltalán létezik-e még valahol part. Egyszer túl messze úszott, és nem tudott tájékozódni. Félelem fogta el, és erőltetett karcsapásokkal tempózott a helyesnek vélt partszakasz felé. Nádas szélében lyukadt ki, melyen át nem lehetett elérni a partot. Beljebb kellett úsznia, s lassan tempózni a part mentén. Órákig úszott, míg végre elérte azt a pontot, ahol vízbe szállt. Kimerülten, görcsbe rándult izmokkal kapaszkodott partra, és érezte, hogy alig kerülte el a vízbe fulladást. A következő éjszakán újra lement a vízhez, és beúszott a messzeségben nyújtózkodó árnyékok közé. Aztán hidegedtek az éjszakák, s nem lehetett többet fürödni. Ült a zegzugos villa legkisebb szobájában, mely eredetileg nem is tartozott a házhoz, mivel később építették. A szobácska mindvégig megőrizte ezt a különállást, amit nemcsak a fal repedései, hanem a zajok minősége is pontosan jelzett. A kis szoba padlásterében mindig másfajta neszek keletkeztek, mint a ház nagyobbik tömbjében. A ház emeletén és padlásán néha valóságos szellemjárás volt. A szeles éjszakákon az öreg vaslépcső is megcsikordult, ami az orvosék lakrészén át a toronyba vezetett. Furcsa, nyikorduló, szélben, huzatban oldódó zajok érkeztek éjszakánként Sviato Géza asztalához. Egyik éjszaka felkattintotta apró zseblámpáját, és az öreg vaslépcsőkön mázsás zördülésekkel elindult a padlásra. A huzat ajtókat vágott be előtte, mely úgy hatott, mintha árnyak menekülnének szobáról szobára, kéményen, tetőréseken át a sötét ég alá. A szellemeknek nem volt arca, az árnyak sorra semmivé váltak a zseblámpa fényében. Sviato Géza becsukott néhány ablakot, aztán sorra minden ajtót. A padláson egy denevért látott és egy izzó szemű, éhes macskát. A macska felugrott egy gerendára, és némán várta, hogy mi történik. Hiába csukta be az ajtókat, ablakokat. A neszek már a falakban laktak, és hozzátartoztak a házhoz. Várta a holdtöltét… Amikor sápadtan felragyogtak a kerti fák csúcsai, vállára akasztotta könnyű, céltávcsöves légpuskáját, és elindult az erdő felé. A hegyoldal kukoricásaiban vaddisznók zörögtek. Feljebb az állatjárások mentén surranó, könnyű zajok keltek lábra, és nyargaltak az erdő belseje felé. Átkelt egy sziklás ösvényen, aztán egy sarjerdőn keresztül eljutott egy közepes nagyságú tisztáshoz. A tisztáson őzcsapat legelt. A holdfényben jól látszott a tükrük s a nyakuk vonala is. A légpuska céltávcsövén át sorra megnézte őket, aztán csendben megfordult, és a sarjerdőn át visszament a sziklás ösvényre. A gerinc egyik pontjáról a Balatonra lehetett látni. Itt leült, cigarettára gyújtott, és bámulta a holdfényben csillogó vizet. Az erdő mélyéről állathangokat és nehéz, kesernyés illatot hozott a szél. Beszívta az erdő leheletét, és megérintette a magány. Szívén furcsa nyomást érzett, s ahogy közeledett a hajnal, egészen elszomorodott. Hazafelé arra gondolt, hogy reggel levelet ír az anyjának, s a következő éjszakán postára adja. Egyik reggel lányokat látott elmenni a kert távoli kapuja előtt. A nyitott ablakon át behallatszott a nevetésük. Néhány vékonyabb vagy talán lágyabb hang és néhány színfolt volt az egész. Becsukta az ablakot, és aludni tért, mivel éppen reggel volt. A következő éjszakán a szokásosnál korábban hagyta abba a tanulást. Félóráig bámulta a h·v = A+½m·v2 képletet, s közben megmagyarázhatatlan módon halk, elfojtott nevetést hallott a padlásról. Nyilvánvalóan hallucináció volt az egész, de a tanulást már nem tudta folytatni. Rádöbbent teljes magányosságára és arra, hogy szüksége lenne valakire, akit magához szoríthat, arcán érezheti a leheletét. Felállt, és járkálni kezdett a szobában. A nyugtalansága másnap sem enyhült, így aztán este kerékpárra ült, hogy a közeli városban megkeresse egyik lányismerősét. A lányt nem találta meg. Hazafelé kedvetlenül hajtotta kerékpárját. A falutól nem messze közelítő rövidebb útra kanyarodott. Később sem értette, hogyan történt… A nagy traktorvontatású ekét valószínűleg a gépállomás emberei hagyták a szűk mezei úton. Belerohant a kerékpárjával, és összetörte magát. A térdébe hasító, éles fájdalomtól azonnal elájult, s csak percek múlva tért magához. A nadrágja átnedvesedett a vértől. A kerékpárjára támaszkodva, végtelen kínok között tántorgott az orvoslakásig. A fényben kiderült, hogy mindkét lába megsérült, és az arcáról is lenyúzta a bőrt. Az orvos tetanusz injekciót adott neki, kimosta sebeit és bekötözte. Egy kölcsönbot és a kerékpár között támolyogva vánszorgott haza. A törött ablakon át friss levegő szivárgott a szobába. Sviato Géza beleszimatolt a levegőbe, aztán leeresztette a puskáját, és maga mellé fektette. Várt. Nem tudta, hogy mire, de úgy érezte, hogy történni kell valaminek. Semmi sem történt. A nap feljebb kúszott az őszi égen, és melegebb lett kint is, bent is. Feküdt, és nézte a kerti fák falra vetődő árnyait. Buta ürességet érzett, aztán éhséget. Óvatosan az oldalára fordult, és leemelte a széken pirosló lábas födelét. A lábas üres volt. Feküdt egy ideig az oldalán, aztán felült, leszedte magáról a takarót. Ahogy megmozdult, a térdébe kínzó fájdalom hasított, és megbénította. Várt néhány percig, aztán újra mozdított a lábán, mert ennie kellett. Amikor a lábára ereszkedett, elfeketedett előtte a világ. Az ágy szélébe kapaszkodott, aztán a botjára nehezedve elindult a szobákon át a konyha felé. Vizet öntött egy tisztának látszó fazékba, aztán a vízbe jó sok kukoricadarát szórt. Bekapcsolta a rezsót, és feltette rá a fazekat. A kása sokáig főtt. Kinyitotta az udvari ajtót, és a küszöbre ült. Nézte a fákat, a szomszéd kerítést. Szépen megkopaszodtak a fák, s a szelencebokrok között át lehetett látni Reknicerékhez. Amikor megfőtt a kukorica, hagymát is pirított még néhány kanál zsírban, aztán végigöntötte vele a kásahegyet. Evett, becsukta az ajtót, majd a kásás fazékkal és egy üveg vízzel visszabicegett a szobájába. Lefeküdt, és bámulta a mennyezetet. Már a nyugatra néző ablakon sütött be a nap, s a fák árnyéka a fogason lógó ruhák felett ingadozott. A pókok mind meghaltak. Lakhelyüket csak az üresen lengő hálók és a falba, mennyezetbe fúródott apró lövedékek jelezték. Sviato Géza teljesen egyedül maradt. Fokozatosan szürke árnyak ereszkedtek a bútorok mellé a szögletekbe. Esteledett. A sötétséggel a magány is teljesebb lett. Értelmetlenné vált minden. Éjfélkor arra ébredt, hogy kopognak az ablakán. Óvatosan a hátára fordult, és hallgatózott. Zörgött az üveg, és a réseken hangok zuhantak a szobába. Az orvosék álltak kint. Sviato Géza keservesen feltápászkodott, és a kulcsot kiadta az ablakon. – Mi van veled, öregem? – hallatszott a fák alatt a doktor hangja, aztán zörgölődve bevonultak a lakásba, és megálltak az ágya előtt. – Beteg vagy? Sviato Géza a térdéről felhajtotta a paplant. Az orvosné felemelte a fazék födelét: – Nézd meg, mit eszik ez a hülye… Az orvos belenézett a fazékba, aztán a falra, ablakra, majd az asztalra bámult, ahol nyitott könyvek hevertek áttekinthetetlen összevisszaságban. Végül megcsóválta a fejét, és kiment. – Szegény Sviato úr… – mondta a doktorné. A házigazda orvosi táskával tért vissza a szobába. Sviato Géza térdéről leszedte a kötést, kitisztította a sebeket, és friss gézbe pólyázta. Végül felegyenesedett, és megszólalt: – A magány, öregem… Mérgez… – Nem értem ezt… Az ember… Az emberek… – Tudok neked egy rendes helyet a városban. Eljössz velünk… – Nem hiszem, hogy elutazhatok… Ez a ház úgy bennem van már… – Elutazunk, de a ház benned marad. Aztán, ahogy múlnak az évek, szebb, nagyobb lesz ez a ház. A fák is növekednek, és minden. Az ember mögött szép tájak maradnak.
1966 |