A kis Lilik kiáltása

A kopott vidéki vonat nagy igyekezettel loholt a város felé. A szél belekapott a füstjébe, és messzire hajtotta a fehér táj felett. A korom lehullott a pálya mentén, és beszennyezte a havat, de a füst a falvakig szállt, és megérintette a rézorrú parasztokat.

Illés kabátban, sapkában ült az ablak mellett, kezében könyvet tartott. Makacsul ismételgette a könyv mondatait. Hangja elvegyült a diákkocsi reggeli zsivajában. Ha egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, képzelete azonnal elszabadult a könyvtől. A tanárt látta maga előtt, ahogy kulcscsomóját az ajtóból az asztalra hajítja, némán lépked az osztályteremben, s gesztusaival igyekszik bizonytalanságot kelteni. Ilyenkor megrázta a fejét, és hangos magolással menekült vissza a könyvhöz, melynek tartalma mindig megszépült, amikor megértette. Néha már melegség gyúlt a szívében, és szeretettel lapozgatta a könyvet, de aztán újra felbukkant a tanár, s szavaival, savós szemével lerontotta a könyvben foglaltak értékét.

A rosszul fűtött vonatocska zötyögve közeledett a város felé. Illés végleg elmerült könyvében, megfelejtkezett az iskoláról, vonatról, télről.

– Egy róka – hallatszott ekkor az egyik diák hangja, és mindenki az ablakhoz ugrott. Lerántották, aztán kihasaltak a szélbe. Illés fejéről hirtelen felemelkedett a sapka, s szép ívben leszállt a hóborította mezőre. A róka megtorpant, nézte a sapkát, a vonatot, aztán hasra ereszkedett, és egy bokorhoz hátrált.

Illés a következő állomáson leszállt, és a vasútvonal mentén elindult vissza, hogy megkeresse a sapkáját. Sötétkék, vatelinnal bélelt sísapka volt. Aki a fejére tette, sportembernek érezhette magát, vagy akár partizánok, katonák rokonának.

Illés karácsonyra kapta a sapkát. A fenyőfán még égtek a gyertyák, amikor a fejére tette, és megállt a tükör előtt. Úgy érezte, hogy férfias, kemény arcéle van. Harciasan bámult a tükörbe, aztán az anyjához fordult:

– Hallod! Járkál valaki az udvaron…

Ezek után kirohant a házból, s új sapkájával a fején félóráig menetelt a diófák és a dermedt jázminbokrok között. Az új sísapka előnyösen egészítette ki ruházatát, s Illés azt tapasztalta, hogy valami keveset az iskolában is javított a helyzetén.

A nagy szilveszteri havazás óta északkeleti szél fújt. A felhőket elsöpörte, a tájra fémesen kéklő ég borult. A berekfák ropogtak a szélben, a bokrok is recsegtek, töredeztek. Illés bakancsa alatt csikorgott a hó. A szárnyvonal két falusi állomása között lépkedett, s pillantásával ismerős bokrok és fák után kutatott. Fázott a feje, a szeme pedig könnyezett, mintha sírna. Néha megállt, bámulta a nyárfák csúcsán feketedő varjakat, és a varjas fák mögött húzódó, alacsony hegyeket. A hó elfedte a hegyoldalba vezető utakat, csak a pincék látszottak, s feljebb a cser- és fenyveserdők. Illés nézte a fenyveseket, és könnyű vonzást érzett. Talán szeretett volna megtapogatni egy gyantás fatörzset vagy átkelni a hegyen… Amikor megállt, a bokrok zördülésén és a fák zúgásán át a nád suhogását is hallotta. De ezekben a percekben nem törődött a nádassal. Hunyorogva nézte a hófúvásos mezőt, a kanadai nyárfák kis csoportjait és a bokrokat, melyek mind hasonlítottak egymásra.

Ahogy előrehaladt a vasútvonal mentén, izgatott lett és türelmetlen. A jeges szélben lilára dermedt az arca, de a gyors meneteléstől a hátát már hideg izzadság borította. A sapka visszaszerzése felvillanyozta, lendületet adott mozdulatainak. Hirtelen úgy érezte, hogy szokatlan mederbe terelődött az élete. Elképzelte a fűtött, savanyú szagú tantermet, melyben a feleltetéstől félő társai milliméter pontosan egymás háta mögé igazodnak. Maga előtt látta a tanárt, aki az osztálykönyv adatait szigorúan összehasonlítja a padsorok hézagaival. „Hol van Illés?” – biztosan megkérdezi. Valamelyik bejáró majd feláll, és szürke hangon bejelenti: „Illés elment a sapkájáért… Tudniillik…”

Illést öröm töltötte el, hogy ilyen vitathatatlan célja van. A fejét élvezettel feszítette a szélbe, örült a süvöltő áramlásnak, hónak, fagynak, a fehér fáknak, hegyeknek, a dermedt, fekete kányacsapatoknak.

A sapka egy méteres hófúját lejtőjén hevert. Hirtelen bukkant rá, keresgélés, csüggedés nélkül.

– A sapka – mondta hangosan, aztán lehajolt, és a fejére tette.

Mire kilábalt a magas hóból, a sapka már melegítette. A hófúját végén megtalálta a rókacsapát. Megállt, nézte a nyomokat. Célját elérte, s várta, hogy hirtelen visszazökken a hétköznapok rendjébe, a szokásos célok, tennivalók közé. Az északkeleti szél tovább süvöltött, az égbolt kéken fénylett, a fenyvesek pedig fehérlettek a hegytetőn. Illés lendületes jókedve illett a téli délelőtt fényeihez, s maga Illés, ahogyan bámulta a reggeli rókanyomokat, részévé vált a téli tájnak. A rókanyomok megbabonázták. Jól látszott minden ujjvánkos rajza, s ami a legkülönösebb volt, a mellső és hátsó lábak nyoma pontosan egy vonalba esett. Illés elindult a nyomokon. Csakhamar észrevette, hogy a csapás több helyen megsérült, valami furcsa alakú tárgy végigboronálta. Letérdelt a hóba, és közvetlen közelről bámulta a róka nyomait. Percekig tűnődött, aztán váratlanul felnevetett. Még mindig térdelve a homlokára csapott, és felkiáltott a faágakon gubbasztó varjaknak.

– Tisztelt kánya urak! A farka! A lompos róka farka!

Izgatottan követte a nyomokat. Fákat, bokrokat kerülgetett, aztán egy hófúját takarásában eljutott a vasúti töltésig. A róka nyomai itt mélyen belesüppedtek a hóba, sokáig tanakodhatott. De aztán mégiscsak nekirugaszkodott, s néhány gyors ugrással átkelt a síneken. A töltés másik oldalán a róka már nem sokat tétovázott, a nyomok egyenesen a nádasba vezettek. Illés a megsárgult náderdőben is követte a nyomokat. Zsombékokon, később hóborította jégen lépkedett. A nádas egyre sűrűbb lett, s a róka nyoma csak néha-néha rajzolódott ki a hóban. Illés már csak sejtette a róka útvonalát, többször visszament, körbejárt, aztán egy fénylő nyiladéknál végleg elfogytak a jelek. Ezen a részen már learatták a nádat, így a szél elhordta az összes havat. Illés a nyiladék szélében állt, és a fénylő, tükröző messzeségbe bámult. A tó jegén szürkészöld csillogás úszott át, mindig megújulva, mintha a hegyek között születne, s a szél űzné a jégen át a sárga nádvilág felé. A szél időnként a szürkészöld csillogás felett vadludak hangját sodorta sejtelmesen. Valahol rianás tátonghatott, és a leszakadt jégtáblák mentén ludak tanyáztak. Illés a süvöltő szélen át a kis lilik hangját vélte hallani, de látni semmit sem látott, hiába tipródott a nádi nyiladék szélén, és tekingetett a zöldesszürke messzeségbe.

– Bizony, ez a kis lilik – mondta, és nagyon örült a világnak. Az ismétlődések előírt rendjéből észrevétlenül érkezett a téli tájra. Követte a vadászatra induló róka óvatos nyomait, hallotta a kis lilik kiáltását… A nyiladékon át látta a végtelen jégmezőt, s látta annak méltóságát. Ahogy a náderdőn át lassan közeledett a part felé, érezte, hogy a világ óriási, és a rozoga vonatocska ablakán besüvöltöző szél a jégmezők, panaszos kiáltású vízimadarak, fagyban megroppanó fák üzenetét hozza. Titokzatos neszek utaznak a széllel, és ezek a jelek soha nem jutnak el a savanyú szagú tantermekbe. Aki jeleket vár a világtól, szálljon csak le az igyekvő vonatokról, és kövesse a vadászó állatok nyomát. Akkor valódi színeket lát, igazi kiáltásokat hall, és a lényeg megérinti a bőrét.

A part felé haladva széles ösvényre talált. A nádverő parasztok és a lapos szánok nyoma jól látszott a jégen. Az út a vasúti töltés közelében vezetett. A berekfák, fűzfák védelmében gúlába rakva álltak a nádkévék. Csőszkunyhóra, nomád bőrsátrakra emlékeztettek. A kévéket dróthurok és vastag csaptató ág szorította egymás mellé. A nádkunyhók között szűk út kanyargott, s egy térben ért véget, ahol az aratás, nádhordás idején a szánok fordulhattak. Olyan volt az egész, mint egy tatár falu. Illés megállt a téren, és a havat nézte. Némelyik nádépítményhez lábnyomok vezettek. Nem lehetett tudni, hogy kik jártak a nádkunyhók között, és miért. Ha menedéket kerestek, nem lehetett tudni, hogy állat vagy ember elől tértek ki, azt sem, hogy útjuk hová vezetett később.

Illés a vasúti töltés mentén lassan közeledett a falujához. Nézte a fénylő dombokat, szögletes gyepű határokat, a sövények mögött nyújtózó, dermedt kerteket. A dombhajlatok íve kéken és szürkén rajzolódott a közeli hegyek elé, akár egy felhúzott acélrugó.

A falu közelében kitaposott gyalogútra talált, mely egy vízparti tanyaházat kötött össze a sütödéhez, kereskedésekhez vezető szélesebb utakkal. Az északkeleti szél emelgette a háztetőket, átsüvöltött a falakon, padlásokon, és vijjogva táncolt a kéményekben. Illés barátságot kötött a széllel. Nevetett a rozsdás taréjú kakasok táncán, melyek fent csikorogtak a havas tetők felett.

Hazaért.

Az eresztékeiben meglazult kertkapu nehezen nyílott. Sarkai odafagytak a földhöz. Illés bereteszelte, aztán a száraz mályvabokrok sorfala között a házig csúszkerált.

A konyhában alig volt fény. A bükkfa füstös illata még a sarkokban ült, de a falak mentén már szétterjedt a meleg. Amikor belépett, az anyja a tűzhely előtt állt, és gyújtóst rakosgatott a sütő ajtajára.

– Illés – mondta csodálkozva, és néhány bükkforgácsot szorongatva a fiára nézett. A macska azt hitte, hogy a rakosgatás befejeződött. Felugrott a forgácsra, és leheveredett.

Illés az anyját figyelte, akinek az arca máris megenyhült, elfogadta a helyzetet. Illés akár azt is mondhatta volna, hogy kicsapták az iskolából.… Az anyja már megbocsátott mindent. Az emberiség megértő részéhez tartozott, a belenyugvók, elfogadók táborába.

– A sapkám – mondta Illés – kiesett a vonatból…

– És… Megtaláltad?

– Meg – válaszolta Illés, és a sapkát leemelte a fejéről.

– Szerencse, hogy megtaláltad… Ha valaki arra jár, biztosan elviszi. Vehettünk volna egy új sapkát.

Illés hallgatott. Valószínűtlennek tartotta, hogy a karácsonyi ajándék sapka helyett csak úgy egyszerűen lehetne venni egy másikat.

Az anyja előrehajolt, és a kezében szorongatott gyújtósokat óvatosan letette a macska mellé.

– Egy róka lépkedett a mezőn, azt néztük – szólalt meg Illés.

– Kemény a tél… Ilyenkor előjönnek a vadak – mondta az anyja, aztán az üveges konyhaajtón át a kertre bámult, mintha meg akarna győződni róla, hogy valóban milyen is a tél. Nézte a havas kertet, aztán újra megszólalt: – A háború előtt… Amikor az erdész nagyapánál laktunk, az ilyen téli éjszakákon a farkasok bejöttek a kertbe. Apád persze azt mondta, hogy kutyák, de én tudtam, hogy farkasok…

Illés levetette a kabátját, és bevitte a szobába. A szekrény tetején almasorok piroslottak, s illatuk elkeveredett az avítt, régi könyvek szagával. Illés megérintett egy kötést, aztán végighúzta az ujját az egész soron. A kezére por tapadt. Bámulta, aztán ráfújt.

Visszament a konyhába, és letelepedett egy színes kerti székre. Az anyja főzött, a macska szuszogva aludt a száradó forgácson. A szél örvénylő zúgása állandóan hallatszott a kéményből, és néha fanyar füst csapott ki a tűzhely résein.

„Most pedig…” – gondolta Illés, de semmi nem jutott eszébe. Nem akadt dolga, szabad volt. Az idő hirtelen olyanná vált előtte, mint egy hatalmas tér, melyen vágtázni lehet vagy bukfencezni, tekingetni vagy kiabálni, nem ütközik fákba, falakba, rendcsináló kérdezőkbe. A tér képe éppen csak megvillant előtte, aztán elmerült, de az érzés, melyet kiváltott, ott áramlott már Illés ereiben, és boldoggá tette. Nézte a fölényesen heverésző macskát, aztán az is elmerült, s a tárgyak helyét elfoglalta a felhúzott rugóra emlékeztető havas domboldal. Szikrázott, fénylett a téli ég alatt.

Illés felállt, előszedte apja régi léceit, aztán síviasz után kotorászott, és vasalót melegített a repedezett hátú tűzhelyen.