A béka halálaAmbrus az ablakpárkányra hasalt, és bámulta a mélyben mozgó, furcsa ruhájú katonákat. A háromszög alakú tér közepén nyitott teherautó állt és egy tehén. A katonák igyekeztek rávenni a tehenet, hogy ugorjon fel a teherautóra, de az nem akart. A katonák mérgesen tanácskoztak a téren, aztán bementek az egyik házba, s csakhamar egy piros bársonyfotellal tértek vissza. A fotelt a teherautó végéhez állították, aztán kényszerítették a tehenet, hogy a fotelra lépjen, mint egy lépcsőre, és onnan a teherautóra ugorjon. A mutatvány első nekirugaszkodásra sikerült, s a tehén elégedetten elbőgte magát a platón. A katonák felugráltak a tehén mellé az autóra, és elrobogtak. A háromszög alakú tér közepén mint egy emlékmű, magánosan állt a törött lábú, piros bársonyfotel. – Kisfiam… Kihűl a teád, nem tudjuk még egyszer megmelegíteni… Ambrus megfordult, és az anyjára nézett, aztán továbbsiklott a pillantása, és bizonytalanul megállapodott a nagynénjén: – Képzeld, Köröszt, az előbb láttam egy tehenet… Piros bársonyfotelban állt, és elbőgte magát… – Istenem, Ambrus… Hogy te miket tudsz mondani… – Idd meg, kisfiam, a teádat… Ambrus leült az asztal mellé, és belekortyolt a csészébe. – Keserű – mondta, aztán letette, és beleharapott egy darabka kemény kenyérbe, amit valaki jobb időkben prézlinek tehetett félre. – Dehogy keserű, csak úgy érzed… Idd csak meg, valami meleg legyen a gyomrodban… – mondta az anyja, s közben a szoba sarkában matatott egy kis fakó vászonzsákkal. Ambrus megitta a keserű teát, elropogtatta a prézlinek félretett száradékot, aztán visszament az ablakhoz. A nap már besütött a térre. A fotel aranysárga tavaszi fénytócsában állt. A fotelban géppisztolyos katona ült, és szájharmonikázott. A különös idegen dallam erőtlenül emelkedett a romos városi bérház falai mentén, aztán reménytelenül szertefoszlott a vaksi ablakok, repedések, akna szakította nyílások között. Ambrus percekig bámulta a harmonikázó katonát, aztán megszólalt: – Lemegyek az udvarra… – Az udvarra, kisfiam?… Nem kellene még… Azt sem tudjuk, hogy… – Leengedheted – szólalt meg a nagynénje –, én már tegnap is láttam kint gyerekeket… Vége a háborúnak… Ambrus elbizonytalanodva lépett a folyosóra, s amikor becsukódott mögötte az ajtó, legszívesebben azonnal visszafordult volna. Néhányat előrelépett, aztán megállt, várt. Kis tűnődés után újra nekiindult, és elment a lépcsőházig. Valahonnan énekszó hallatszott: „Londonban, hej, van számos utca, és…” Vékony gyerekhang volt… Ambrus kíváncsian belefülelt a megrongálódott lépcsőház homályos mélyébe, aztán nekiindult, és pergő lábakkal leszaladt egy emeletnyit. A jobb oldali folyosón újra felhangzott az ének: „Londonban, hej, van számos utca, és minden utcán van sarok…” Ambrus bekanyarodott a folyosóra, és a bedőlt falak, kiszakadt ajtók között egy világoskék ruhát látott megvillanni. Átlépett egy kisebb törmelékhalmazon, üvegcserepek között ugrándozott befelé. Az összetört ajtók mögött üres szobák tátongtak, a megrepedt falakon néhol három-négy helyiségbe is át lehetett látni. Ambrus benézett minden ajtón, aztán továbblépett, átbújt a leszakadt vasbeton gerendák alatt, és váratlanul a folyosó végére ért. A folyosó egy nyitott lakásban végződött. A bejárati ajtó kerete félig kiszakadt, s hatvanfokos szögben a folyosó fölé hajolt, mint egy felhúzott csapda ölőszerkezete. Ambrus átsétált a kiszakadt ajtókeret alatt, aztán megtorpant, mert a lába előtt elterülő szobának nem volt padlózata. Csak a lapos vasgerendák íveltek át a következő szobáig, de padló, stukatur nem volt. A vasgerendák között a mélyben egy törmelékkel borított szoba látszott. A szürke romhalmazból csak néhány szekrény emelkedett ki, és egy makacs homlokú, zománcozott Kalor kályha. A leszakadt padlózatú szobán túl, valamelyik belső helyiségben újra felhangzott az ének: „Londonban, hej…” Ambrus izgatottan nézegette a vasgerendákat és a következő szoba belátható néhány négyzetméternyi falfelületét. Az ajtónyílással pontosan szemben egy blondelkeretes festmény függött a falon. A blondelkeret közepén egy patak folydogált bizonytalan hajlású kanyarokkal. A patak egyik oldalán őszi színekben díszelgő tölgyerdő állt, a másikon álmatag tehéncsorda. Ambrus széttárta a karját, aztán az egyik vasgerendán elindult a blondelkeretes kép felé. A harmadik-negyedik lépés után megremegett a lába, s megijedt, hogy lezuhan a mélybe. Megállt, egyensúlyozott a karjával. Amikor újra elindult, érezte, hogy a vasgerenda lapos, és legalább olyan széles, mint cipőjének a talpa. Izzadtan lépett a vasgerendáról a következő szoba ajtajába. Amikor biztonságban volt, visszanézett. Elbizonytalanodott, és úgy vélte, hogy innen képtelen lesz visszamenni a romos folyosóra. A szoba teljes bútorzata a blondelkeretes festményből állt. A festménytől jobbra egy fehérre mázolt ajtón át lehetett továbbjutni. A csukott ajtó mögül most újra felhangzott az ének: „Londonban, hej, van számos utca, és…” Ambrus óvatosan lenyomta a kilincset, és belépett az ismeretlen szobába. Különös látvány fogadta. Az ajtótól jobbra, a leghosszabb fal előterében, szétvetett lábakkal állt egy kék ruhás kislány a díványon, és énekelt. A hallgatósága egy Bösendorfer zongora tetején hasalt, és időnként vakarózott. A hallgatóság két kislányból és egy kisfiúból állt. Ambrus megjelenése kellemetlenül hatott. A kék ruhás kislány abbahagyta az éneklést. Szigorú, aprócska ráncokat erőltetett a szeme fölé, aztán a szoknyája zsebéből előhúzott egy Frommer típusú revolvert, és Ambrusra fogta. Fölényesen, számonkérően csengett a hangja: – Halt! Ambrus értetlenül állt a fehérre mázolt ajtó előtt. – Neve… Foglalkozása?… Legfeljebb tízéves lehetett a kislány. Szép arcát hosszú, barna haj foglalta keretbe. Kreolos arcbőre mosdatlan, a keze pedig szutykos volt. Mindezen túl megfelelően táplált gyerek benyomását keltette, így a szobában mindenkitől különbözött. Hidegen csengett a hangja: – Neve… Foglalkozása?… – Ambrus… Menekült vagyok… – Mit keres itt? – Az udvarra akartam lemenni, aztán meghallottam az éneklést… – Csapatteste?… – Menekült vagyok… Amikor az állomást bombázták, idejöttünk a pincébe, aztán már nem lehetett elmenni… – Ismeri Karády Katalint? – Igen… Vagyis nem… – Én vagyok… Most álruhában járkálok egy darabig… A házban Szajrés Joli néven ismernek, de már gyanakodnak… A hangom, uram, a hangom gyanút keltett… – Igen – mondta Ambrus, és egyik ámulatból a másikba esett. – Ezek itt – szólalt meg újra a kék ruhás kislány, s közben a revolverrel a zongorán hasaló gyerekek felé intett – az osztagomba tartoznak… Fakopács építette meg az új titkos főhadiszállásunkat a teniszpályán, az ikrek pedig beépített helyi emberek… A művészethez nem értenek, de szükség volt rájuk… Ez a bérház az osztagé, ezenkívül az udvaron van egy lusztházunk és egy békánk… Bár azt hiszem, a békát hamarosan ki fogom végezni… – Igen… – mondta Ambrus, és meghajtotta magát. – Ön… Mi akar lenni?… – Az udvarra akartam lemenni… – Jó… Kitaláltam a gondolatát… Addig is velem maradhat, és tegezhet… De csak a forma kedvéért… Most pedig Karády Katalin külön neked elénekel egy dalt… Zsebre tette a revolvert, és meghajtotta magát. Boldog, sugárzó arccal énekelni kezdett: „Londonban, hej, van számos utca, és minden utcán van sarok…” Az ikrek és Fakopács tapsoltak a zongora tetején, Ambrus pedig mélyen meghajolt a művésznő előtt. A kék ruhás kislány ezek után leugrott a díványról, és az ikrekhez fordult: – Nemzetélelmezés?… A kislányok vakaróztak, aztán az egyik megszólalt: – A Guldenéknak nagy karácsonyfájuk szokott lenni, meg mézük is… Útnak indultak. Átkeltek az üres szobán, aztán egyensúlyozva átlibegtek a vasgerendák felett. Ambrus ez alkalommal észre sem vette az átkelés veszélyeit. Az ikrek mutatták az utat, nyomukban Szajrés Joli haladt, aztán Fakopács következett, és Ambrus zárta a sort. Végigmentek a romos folyosón, aztán a sötét lépcsőházban leereszkedtek az első emeletre. Újra a jobb oldali folyosó következett, kidőlt közfalakat, bútor- és törmeléktorlaszokat kerülgetve eljutottak a mennyezet nélküli lakás szomszédságába. Az ajtó itt épen maradt, de a lakás tárva-nyitva állt, készen vendégfogadásra. A csapat bevonult, és becsukta maga után az ajtót. A kék ruhás kislány maga elé intette az ikreket, és megszólalt: – Hol tartották Guldenék a karácsonyfadíszeket? – A szekrényben – mondták az ikrek. Guldenéknak négy, szekrénykategóriába tartozó alkalmatosságuk volt. Egy tálaló, egy kombinált szekrény, egy ruhásszekrény és egy kredenc. A kék ruhás kislány házkutatást tartott. A ruhásszekrény természetesen üres volt. A tálalóban egy üres madárkalitkát, öt-hat ép tányért, néhány bögrét és egy abroszt találtak. A tányérok között akadt egy dísztál is. „Mis-kol-ci em-lék” – betűzte a feliratot Szajrés Joli, aztán a kocsonya közepén pislogó békára pillantott, és elhúzta a száját: – Pfuj – mondta, és falhoz vágta a dísztálat. A csörömpölés durván visszhangzott a néma házban. A kombinált szekrény üveges részébe egy korábbi házkutatás alkalmával valaki behajított néhány üveg lekvárt. A lekvár undorító barna rétegekben szétfolyt a Jókai-sorozaton, és a keresgélőket valószínűleg mind elriasztotta. Szajrés Joli felállt egy párnázott székre, aztán a mutatóujjával kibillentett öt-hat könyvet. Belesett a könyvek mögé, majd szutykos kis kezével benyúlt a résen. Közepes nagyságú dobozt húzott elő. Elégedetten leugrott a székről, aztán leemelte a doboz tetejét. Angyalhaj csillogott legfelül és néhány ezüstös üvegalma. A doboz tartalmát az asztalra öntötte, majd sietve kiválogatta a csokoládédíszeket. – Így – mondta, és öt egyenlő csoportba rakta a zsákmányt, s azonnal kiosztotta. Ezek után bekapott egy csokoládé harangot, és kinyitotta a szekreter ajtaját. Fényképeket talált és kottákat… – Óóó… Végre meglett a kottám – mondta, és egy Schubert-albumot csapott a hóna alá. Kivonultak a konyhába. Fakopács közben benyomult a kamrába, és megtalálta a mézet. A méz azonban ehetetlen volt, mivel Guldenék tojást akartak benn tartósítani… Ez nem lett volna persze baj, csakhogy az idők folyamán néhány záptojás felrobbant, és tönkretette az összes mézet. A kamrában kellemetlen bűz terjengett… – Gondatlanok… Óóó, a gondatlanok – mondta Szajrés Joli, aztán a gyerekcsapat élén megkezdte a visszavonulást. Útközben magához vett még néhány porcelán csészét és a tálalóban felejtett damasztabroszt. – Most pedig – mondta a romos folyosón – levonulunk a titkos főhadiszállásra. A titkos főhadiszállás a lusztháztól délkeletre, a teniszpálya épen maradt részében állt. A főhadiszállás épületei (szám szerint kettő) vadonatúj téglából, minden kötőanyag nélkül épültek. Magasságuk a Bösendorfer zongora és egy közepes kutyaól között ingadozott aszerint, hogy az ember kívülről vagy belülről vette az építményeket szemügyre. Fakopács büszkén állt a titkos főhadiszállás előtt, és Ambrus elismerő szavaira várakozott. Szajrés Joli azonban más irányt szabott az eseményeknek: – Ez itt – mutatott a bal oldali épületre – a legénységi… Te persze majd a tisztiben kapsz helyet Karádyval… Így aztán Ambrus a következő pillanatban már a tiszti előtt térdelt, hogy bemászhasson a szűk ajtónyíláson. Amikor a szeme megszokta a félhomályt, elcsodálkozott. A téglaépítménynek belül pokrócbélése volt, s díszes párnák szolgáltak ülőhelyül. A falon festmények függtek, az asztalon bonbonierok, porcelán edények és ezüstkanalak hevertek nagy összevisszaságban. Ambrus leemelte az egyik bonbonier tetejét. Tele volt kristálycukorral. – Karády cukra… Kell a hangja miatt, de te ehetsz belőle – mondta Szajrés Joli, s egy ezüstkanalat beledöfött a cukorba. Ambrus félénken belekanalazott, lenyelte, aztán letette a kanalat. – Most pedig megnézzük a tavat… Saját tavunk van – mondta a kislány, és kimászott a tisztiből. Ambrus követte. Az ikrek és Fakopács már kint várakoztak. Együttesen átsétáltak a teniszpálya másik oldalára, ahol egy óriási bombatölcsér mélyedt a vörös salakba. A bombatölcsér félig már megtelt esővízzel, s a felszínén néhány fadarab és egy béka úszkált. – Ott a békánk – szólaltak meg az ikrek, és leguggoltak a bombatölcsér szélére. A kék ruhás kislány kihúzta zsebéből a revolvert, és az ikrek mellé guggolt. Egy ideig némán figyelte a magabiztosan úszkáló békát, aztán egykedvűen megszólalt: – Ez a béka árt a hangomnak… Azt hiszem, hamarosan megölöm… – Ez közös béka – mondták az ikrek szemrehányóan, és a kék ruhás kislányra néztek. – Jó… Egy-két napot még várhatok – mondta Szajrés Joli, aztán felegyenesedett, és zsebre tette a revolvert. Visszamentek a titkos főhadiszállásra, karácsonyfadíszeket és kristálycukrot ettek, s a nap szinte észrevétlenül véget ért. Ambrus kipirult, titokzatos arccal mászott fel a harmadik emeletre, és a vacsora teájába éppen hogy csak belekortyolt… Másnap kábultan ébredt, aztán hirtelen minden átmenet nélkül izgatott lett. Sietve mosakodott, öltözött. Asztalhoz ült, és várta a teáját. A tea azonban még nem készült el, így aztán kelletlenül kihasalt az ablakba. A tér még árnyékban állt. A piros bársonyfotelban egy géppisztolyos katona állt, s kis színes zászlócskákat tartott a kezében. Percenként érkeztek a teherautók… A katona ilyenkor az egyik zászlót az oldalának támasztotta, a másikkal a nyugatra nyíló utca felé mutatott. A teherautók egyre sűrűbben jöttek, s a dübörgésük felhallatszott a lakásba. Amikor elkészült a tea, Ambrus azonnal az asztalhoz ült. Elropogtatta kenyerét, aztán behunyt szemmel megitta a teáját. Amikor befejezte, az anyjára nézett: – Lemegyek, jó?… – Menj csak, Ambrus, de vigyázz magadra… Izgatottan lépett a folyosóra. Levágtatott a lépcsőn, és néhány pillanat múlva már a jobbra nyíló folyosón botorkált. Amikor a vasgerendákhoz érkezett, széttárta a karját, és lassítás nélkül ment át a mélység felett. A szoba faláról eltűnt a blondelkeretes kép. Ezt elég furcsának találta. Benyitott a fehérre mázolt ajtón, s azt tapasztalta, hogy a belső szobában teljes a nyugalom. Az ikrek és Fakopács a zongora tetején hasaltak, a kék ruhás kislány szétvetett lábakkal állt a dívány tetején, és a Schubert-kottát szorongatta maszatos kezében. Amikor Ambrus behúzta maga mögött az ajtót, felemelte a kottát, és rázendített: „Londonban, hej, van számos utca, és minden utcán van sarok…” Amikor befejezte, az ikrek és Fakopács tapsoltak, Ambrus pedig meghajtotta magát. Szajrés Joli leugrott a díványról, és a keze fejével megtörölte az orrát. – A másik szobában tegnap még volt egy festmény, most pedig nincs – szólalt meg Ambrus, és bizonytalanul körülnézett. – Bizonyára a tengelyhatalmak – mondta Szajrés Joli, és leült a díványra. Aprócska ráncokat erőltetett a szeme fölé, és szigorúan bámulta a kémény melletti falat. Végül felállt, a falhoz lépett, és rámutatott egy hajszálrepedésre: – Itt… Fakopács… Légy szíves, bontsd ki ezt a falat. Fakopács leugrott a zongoráról, megtapogatta a kérdéses falrészt, aztán a nadrágja szárából előhúzott egy bajonettet, és beleszúrta a hajszálrepedésbe. A vakolat tenyérnyi darabon lepattant. Fakopács tovább feszegette a vakolatot, és amikor már egy autókerék nagyságú helyen kilátszottak a téglák, a fugába is beleszúrta a bajonettet. A szurony tövig beleszaladt. Fakopács megmozgatta, aztán kibillentett egy téglát. A résen belesett, de a sötétségben semmit sem látott. – Ez a kémény – vélekedett. – Ki kell bontani – mondta Szajrés Joli, és a zongorának támaszkodott. Fakopács kifeszített még néhányat a bajonettel, aztán belekapaszkodott a kiálló téglákba, és nagyot rántott rajtuk. A fal méternyi szakaszon leomlott. Amikor a kőpor leszállt, furcsa üreg tátongott előttük, melyben kisebb-nagyobb ládák és kazetták sorakoztak egymás mellett. Fakopács kiemelt egy kazettát, aztán lefeszítette a tetejét. Ékszerek fénylettek a dobozban. Szajrés Joli belekotort, és egy-egy szolid, gyémántköves gyűrűt átnyújtott az ikreknek. – Karády jutalmaz – mondta, aztán kiemelt két aranykarikát, és a saját fülcimpájába kapcsolta. Keresett egy rubinköves gyűrűt, és felpróbálta minden ujjára. Végül a hüvelykujjánál állapodott meg. Feldíszítette még magát egy arany karpereccel, két arany nyaklánccal, aztán az ékszeres kazettát visszahajította a ládák mögé. A szertegurult gyémántköves gyűrűk, karperecek titokzatosan csilingeltek. – Talán ezt – mondta, és rámutatott a legnagyobb ládára. Fakopács lefeszítette a tetejét. Szajrés Joli belenézett, aztán beletúrt. Originál pokrócok voltak felül, alatta pulóverok, szövetek, flanell és fehérnemű. Szajrés Joli leemelte a felső pokrócot, és átnyújtotta Fakopácsnak: – A legénységinek adományozom… – mondta, aztán újra a láda fölé hajolt, és előhúzkodta a női fehérneműket. Néhány csipkés szélű selyemnadrágot kiterített a díványra, és érdeklődve szemlélődött felettük. Végül megállapodott egy rózsaszín, fekete csipkés selyembugyinál, amit aztán azonnal magára húzkodott. Csakhogy a nadrág túl nagynak bizonyult. Egy ideig tűnődve fogta a szoknyája alatt, aztán segélyt kérően Fakopácshoz fordult: – Egy madzag kellene… Fakopács a ládába hajolt. Egy pulóverkötegről leoldotta a piros cukorspárgát, és átnyújtotta Szajrés Jolinak. A kék ruhás kislány felkötözte magára a csipkés bugyit, aztán leeresztette a szoknyáját, és királynői tekintettel körülnézett. – És mi? – kérdezték sértődötten az ikrek. – Egyet felhúzhattok, de csak simát… Fekete csipkés csak Karádynak jár… Így aztán Fakopács újra bemászott a ládába, és két további madzagot halászott elő az ikrek részére. Amikor az ikrek is elkészültek az öltözködéssel, Szajrés Joli hóna alá csapta a Schubert-kottát, megingatta szép, arany fülbevalós fejét, és a következőket mondta: – Most pedig megölöm a békát. Az ikrek ájultan feszengtek az ajándék bugyikban, és megalkuvóan követték Szajrés Jolit. A levonulás ez alkalommal méltóságteljes és boldog volt. Különösen Ambrus mellkasát feszítette valami soha nem ismert, mámoros érzés. Amíg végigvonultak a városi bérház romos folyosóin, képzeletében felizzott egy csodálatos mondat: „A tisztiben kapsz helyet Karádyval…” A lusztház mellett délkeleti irányba haladva csakhamar elérték a titkos főhadiszállást, de nem álltak meg, azonnal a tó partjára vonultak. Szajrés Joli intett Fakopácsnak, hogy terítse le a pokrócot. Fakopács leterítette. Szajrés Joli a pokróc közepére lépett, és kinyitotta a Schubert-albumot. A béka érdeklődve figyelte a különös előkészületeket, aztán beúszott a bombatölcsér közepére, és kényelembe helyezkedett egy úszó lécdarabon. Szajrés Joli hosszú ideig bámulta a kottáját, aztán váratlanul rázendített: „Londonban, hej, van számos utca, és minden utcán van sarok…” Amikor a végére ért, meghajolt, aztán előhúzta a revolvert, és tüzelni kezdett a békára. Harmadik-negyedik lövésre eltalálta, de csak lőtt tovább, míg ki nem ürült a tár. A béka kinyújtózva, hassal felfelé lebegett a víz színén. Ekkor riasztólövések csattantak az utcán. Hernyótalpak csikordultak a ház előtt, aztán a kerítést áttörve begördült egy tank. Megállt a teniszpálya szélén, s ijesztő ágyúormányát mozgatva körülszaglászott. A kék ruhás kislány az ikrek, Fakopács és Ambrus dermedten álltak a bombatölcsér szélén. Néhány perc múlva aztán felcsapódott a tank teteje, és előbukkant egy katona. Gyanakodva nézte a gyerekeket, és várt. Aztán más katonák is jöttek az utcáról, és megálltak a tank mellett. Csodálkozva nézték a gyerekeket, mivel nem értették, hogy mi történt.
1966 |