Szeptemberben

Illést nyugtalanság kerítette hatalmába. Felnyitott egy üveg sört, aztán még egyet, és sörösüveggel a kezében idegesen járkált a lakásban. Néha megállt egy pillanatra, és szemügyre vette a vízipálmát, majd a könyvespolc tetején sorakozó, furcsa kaktuszokat. A kaktuszok között volt egy isten alakú is. Széttárt karjával, furcsa, tövises fejével a megváltóra emlékeztetett. Illés végül cigarettára gyújtott, és füstölögve kisétált a lakásból. Szorongása az utcán sem enyhült.

Végigballagott az új városrész házai között, parkokat, gyepes tereket, alvó gyerekhintákat, homokozókat hagyott maga mögött, aztán megállt egy garázs előtt, és átkutatta a zsebeit. Amikor megtalálta a kulcsot, idegesen feldobogott a szíve, s az idegei megteltek feszültséggel. Néhány perc múlva már a volán mögött ült, és érdeklődve nézte a fénybe mosódó utcákat, neonfüzéreket. Este tíz óra lehetett. A város forgalma elapadt. Csakhamar kénes, gázos levegő vágódott a kocsiba, aztán elmaradoztak a gyárnegyedek is, a külváros pisla fényei belevesztek az éjszakába.

Illés hegyek és erdők között kormányozta a kocsiját. Kábult lepkék zuhantak a reflektorfénybe, és végigkenődtek a szélvédő üvegen. Nyulak ugrottak az útra, és zavarodottan bámultak a fénybe. Illés mindig fékezett, mert utálta az oktalan gyilkosságot. A nyulak később flegmán bámultak a kocsijára, aztán kimért lassúsággal átballagtak előtte. Félórás autózás után Illés szükségét érezte egy megállásnak. Az árok mellé húzódott, és leállította a motort. Az utat szegélyező erdőben tücsöknemzetek laktak. Énekük lágy bágyadtsággal hullámzott elő a fák közül. Amíg Illés a dolgát végezte, parkoló kocsija mellett piros villogással elzúgott egy nyugatnémet Taunus.

Újra a volán mögé ült, és begyújtotta a motort. Egyenletesen nyomta a gázpedált, aztán nagyobb sebességre kapcsolt, és a kocsi engedelmesen vágtatott vele az éjszakában. Az erdők elmaradoztak, mezők, lágy hajlású dombok következtek és alvó faluk. A kanyarokban fehéren felizzottak a tűzfalak, és az út végét jelezték. Illés tudta, hogy ez csak káprázat, de amikor a falvakból a mezők egyenletes sötétségébe jutott, mégis nyugodtabbnak érezte magát. Egy idő után két vörös pontot pillantott meg az út felett. A nyugatnémet Taunus hintázott előtte, aztán hirtelen bekanyarodott egy bakhátas mezei útra. „Fiatalok lehetnek” – gondolta Illés, és továbbhajszolta az egyenletes őszi sötétségben a kocsiját. Sorompókat hagyott maga mögött, apró, poros városokat, út menti kaszárnyákat és repülőtereket, aztán egy útelágazáshoz érkezett. Illemből lassított, majd egy kanadai nyárfákkal szegélyezett úton száguldott tovább. Kilométerkövek és táblák úsztak el mellette, fokozatosan mély nyugalom szállta meg a szívét. Amikor a fényszóró újabb jelzőtáblát emelt ki a sötétségből, Illés leolvasta róla a számot: „67”. Igen, a 67-es út… Egy óra múlva elérte a Balatont.

Köd borította a partokat. A fények páraburokban ültek, és lassan forogtak a messzeségben. Dideregtek a fakó strandok, és a víz moccanatlan volt. Ismerős nyaralóhelyeken hajtott át Illés, és pillantásával régi emlékek maradványait kereste. Valami konkrétat szeretett volna megragadni. Hirtelen lefékezni egy ház, facsoport vagy vendéglő előtt, és azt mondani, hogy itt egyszer ezerkilencszázötvennyolcban ez meg az… Kiszállni, szemügyre venni a hajdani esemény tanúit, megtapogatni a fákat, falakat… De semmi. Illés semmit sem tudott kiragadni a múltjából, minden elmosódott, köddé vált. Sorra áthajtott az ismerős fürdőhelyeken, aztán a partok nagy kanyarodását követve a tó északi oldalán folytatta az útját.

Éjfél után érkezett meg a faluba. Letompította az autó lámpáit. Először balra kanyarodott egy nagy A betű alakú villanyoszlop mellett, aztán ismét jobbra, és fékezett. Kiszállt, és a kapuhoz ment. Halkan duruzsolt mögötte a motor, s a lámpák fénye laposan szétterült. A kert mélyén sötét árnyak között magasodott a ház. Kontúrjai elmosódtak, csak tömege sejlett a fák furcsa csoportjában. Illés kitárta a kapu két szárnyát, aztán begördült a vadrózsával szegélyezett, keskeny kerti útra. Becsukta a kaput, újra a volán mögé ült, és lassan hajtott a kert mélyére. Megkerülte a házat, aztán a ház nagyságú diófák alatt leállította a motort.

A csukott zsalugáterek mögött sötétség volt és csend. Illés zörgött az ebédlőablakon, aztán várakozott. Többszöri kopogtatás után meghallotta az anyja hangját:

– Zörgetik az ablakot! Halló! Ébredjen fel!

Idegenszerű volt a hang. A magánhangzók puhasága, színe megkopott, a mássalhangzók pedig furcsán összetorlódtak.

Illésnek eszébe jutott egy orvos, akivel jó barátságban volt: „Anyád sajnos fokozatosan…” „Tudom” – mondta akkor Illés, de nem érezte át a szavak lényegét.

A házban mocorgás hallatszott, aztán a zsalugáterek mögött megállt az apja:

– Ki az?

– Én vagyok.

– Ki?…

– Illés…

– Teremtő ég, hát miért nem írtál?… – hallatszott bentről elmosódva, aztán villany gyulladt, ajtók nyílottak, s Illés ott állt a kopott konyhában az apjával szemben, aki már széttárt karokkal várta, szeretettel és nagy színpadiassággal.

– Illés, miért nem írtál? – kérdezte az anyja.

– Nem tudom – mondta Illés, és nézte az anyját, aki béna lábakkal feküdt az ágyban, szeme beesett, az arca egy kicsit összezsugorodott. Csak a haja volt a régi, hollófekete, és a lelke makacs, érthetetlen, mint minden asszonyé.

– Jó, hogy megjöttél, Illés – mondta, s erőtlen kezeivel igyekezett megkapaszkodni a párna szélében, hogy felüljön. Illés segített neki, aztán összeszorult, ijedt szívvel állt az ágy mellett.

– Jó, hogy megjöttél, Illés – kezdte újra az anyja –, tudod, arra gondoltam, ha apád meghal, én hozzád költözöm. Addig pedig vitess be engem a szociális otthonba…

– De, mama, szegény mama, hogyan lehet ilyeneket mondani?…

– Vitess be, nem akarok itt maradni… Apád örökké itt hagy engem… Soha nem érezte magát jól az otthonában… Csak hóhéréknál… Hóhérékkal szövetkezik ellenem… Hóhéréknál ül, és várja a halálomat. De én tudom, hogy ő hal meg előbb… Az isten rajtunk tartja a szemét…

– Igen, mama, az isten… Persze… De nyugodj meg, és feküdj le szépen…

– Jó, Illés, lefekszem, de tudod te, hogy hóhérék milyen gonoszok?

Illés lefektette az anyját, és bólintott:

– Ó, mama, tudom én, a hóhérék nagyon gonosz emberek…

Amikor Illés megfordult, az apja már egy nagy tálcával állt az ajtóban. Sajtot, szalámit, vajat és bort hozott.

– Anyuka a halálomat várja, és Kovácsékat elmondja mindennek… Nekem ezért nem szabad haragudni rá… Csak a betegsége miatt mond ilyeneket, de majd tavaszra meggyógyul, és akkor újra szereti az embereket – mondta, és a tálcát az asztalra tette.

– Tavaszra… Tavaszra… Istenem, csak egy egészen kicsit tudnék menni… A bútorokba fogózva egy egészen kicsit, mint két éve… Csak a konyháig tudnék elmenni… – mondta Illés anyja, aztán kimerülten elhallgatott, és megelégedett annyival, hogy látja a fiát, hallgatja a beszélgetést.

Illés evett egy keveset, aztán az apjával koccintgatva, lassan kinyögött néhány mondatot arról, hogy rendben vannak a dolgai, él, él, él… Az üveg gyorsan kiürült. Amikor az apja új üvegért indult, az anyja tiltakozott:

– Ne igyanak annyit… Minek berúgni… Szépen feküdjenek le…

Ezt a tiltakozó hangot az elmúlt évtizedek során mindenki megszokta a családban, s illedelmesen rábólintottak a testvérek, nagyszülők, sógorok és nagybácsik, aztán ittak tovább, amíg kedvük tartotta.

Illés és az apja borongva poharaztak. A bor jótékony hatására megkönnyebbültek, szemükben fények gyulladtak, mondataik könnyen reppentek át az asztal felett. A harmadik üvegnél aztán elnehezedtek, és ködös szomorúság ült a homlokukra. Illés azért csak beszélt, lassan, tagoltan beszélt tovább. Az asztal másik oldaláról egyszer aztán nem érkezett válasz. Illés letette a poharát, és az apjára nézett. Elaludt. Ráncok szabdalták fáradt arcát, s a haja bokrokban őszült. Különösen a homloka felett. Középen csoportosultak az ősz hajszálak, s ez különössé tette az egész arcot. Illésnek úgy tűnt, hogy az apja valamilyen jelet visel a homloka felett, és ez kisugárzik egész lényére. Aztán eszébe jutott, hogy az apja a nyugdíjas korhatáron bizony túl van. Fel is ajánlották neki a nyugdíjazást, de dolgozott tovább.

A zsalugáter résein határozatlan szürkeség szűrődött a szobába. Hajnalodott.

Másnap reggel Illés megállt a nagy családi tükör előtt, melyet a nagyszülőktől örököltek, a nagyszülők pedig erdész ősöktől kaptak hagyatékul. Illés nézte az arcát, és keresett rajt valamit. A tudatáig aztán lassan eljutott egy gondolat: „Elmúltam harmincéves… A fiatalság örökre elszállt… Szegény szüleim megöregedtek… Az öregség most már társam marad… A szüleim öregsége és a saját öregségem…” Illés megborotválkozott, aztán elment a postára, és a munkahelyére feladott egy táviratot: „Családi ügyben elutaztam. Kérek egy hét szabadságot.”

A kert fáit újra a régi szél borzongatta. Árnyakat hajtott elő a múltból. A ringlispíl- és mozitulajdonos Lazsák úr a kerítés másik oldalán vézna feleségével kiabált. Bort követelt és újra bort. A kerti ház hajdani tulajdonosnője benézett az ablakon, aztán nehézkesen a fák közé húzódott. Alakja szertefoszlott, aztán újra megjelent vasárnapi kopott díszben. A diófa alatt ül, és reggelizik a család. A tulajdonosnő váratlanul bukkan elő a ház mögül.

– Képzelje – fordul Illés apjához –, mától kezdve bennem lakik az Isten…

– Kicsoda? – nézett rá Illés apja döbbenten.

– Az Isten – mondta a nagy testű öreg tulajdonosnő. Majd így folytatta: – Ma felkerestem a templomban a tisztelendő urat, és közöltem vele, hogy ministrálni akarok. A tisztelendő úr aztán megáldoztatott, de a csengőket nem adták oda. Azt mondta, nekem többet nem kell templomba mennem, mert mától kezdve örökre bennem lakik az Isten…

Illés sétált a kertben, s lassan szemügyre vette a pusztuló fákat, az elvadult aljnövényzetet, az elszaporodott ecetfákat, a mályvák szétszórt, bágyadt csapatát. A ház is megroskadt, egyik szárnya már lakhatatlan volt. És a kerítések. A drótsövény szétesett, szinte csak a korhadt oszlopok álltak.

– Illés!… Hát megjött?…

A szakállas öreg jegyzőné a szomszéd kert megbokrosodott orgonafái mellett állt.

– Mikor jött, Illés?

– Az éjszaka…

– Ne mondja… Gyűjjön egy kicsit közelebb… Tudja, mi újság? Az öreg igazgatóné megbolondult.

– Csak nem?…

– De megbolondult… Nekem elhiheti… A múlt héten megyek arra, hát ott áll a kapuban, és integet. Odamegyek hozzá, és azt mondja nekem, hogy az országút mellett egy halott csecsemőt találtak zsákba varrva… Én meg elhittem neki. Itt átellenben lakik ez a Jánka Mariska. Amikor hazagyütt este a téeszcsébül, mesélem neki. Az meg azt mondja, hogy nem szabad elhinni, mert az igazgatóné megbolondult. Én meg elmeséltem már akkor néhány helyen. Most attól félek, hogy énrólam is azt gondolják, hogy megbolondultam…

– Ne féljen attól.

– Ugye, ne…

– Ki gondolna ilyent?…

A szakállas öreg jegyzőné naponta legalább egyszer meglátogatta Illés anyját. De az is előfordult, hogy kétszer.

A fák is megöregedtek. Újra a régi szél fújt, de reggelente alig tudott egy szakajtóra való diót összeszedni a fák alatt. Valamikor zsákszám termett a dió, szilva, barack, körte is rengeteg és mandula… Harkályok ültek az ágakon, alig takarta őket lomb.

Az anyjával nem tudott beszélgetni. Néhány mondat után kimerült, aztán szomorú, tűnődő arccal feküdt. Órákig feküdt csendben, aztán váratlanul megszólalt:

– Gyűlölöm ezeket a bútorokat és a szobát is. Csak a fákat szeretem ott kint az ablak előtt. Télre apád etetőt szerel az ablakrámára, hogy lássam a madarakat. Csak a cinkék nagyon félénkek… Ha jön egy veréb, a cinkék elmennek, és onnan az ágról nézik az ablakot…

Az apja nap mint nap fáradtan érkezik haza. Kis éthordóban hozza a levest, főzelékeket, de Illés anyja alig eszik. Nem is tud enni. Illés apja eteti. Aztán a takarítás, mosogatás, mosás. Fáradtan ül az asztal mellé, és belelapoz egy könyvbe.

– Iszák Bábel… Olvasd el… Nagy író…

Hangosan felolvas egy részletet, aztán hirtelen leteszi, és másról kezd beszélni.

– Szombaton hozzák a szenet, itt leszel még?

– Nem tudom. Talán igen…

– A tél itt hideg… Nehéz kifűteni a szobákat. Sok szenet veszek és fát is, két öl cserhasábot…

Egy ismerőshöz elmennek borért. A falu tele van új házakkal. Új villasorok állnak a parton, s a hullámverés zaja megreked a házak között. Valamikor felhallatszott a kerti házig, s ha nyitva hagyták az ablakot, éjszaka is hallották a víz morajlását.

A bor az egyetlen megoldás. Ülnek a zöld üveg előtt, és megnyugodnak.

Hajnalban köd borítja a világot. A nap sokszor délig küszködik a párával, mire felszáll. Délután felmelegszik a levegő, ing nélkül lehet járni. Öt óra tájban aztán újra hűvösre fordul, és a szeptemberi ég korán elsötétül.

Az utolsó napon Illés egy könyvet kapott az anyjától. Kíváncsian kinyitotta, de akkor az anyja megszólalt az ágyban:

– Ne azt nézd… Szép kötése van, jól mutat majd a könyvtáradban. Ilyen szép kötésű könyveket ma már nem csinálnak. Azért adom, hogy az anyádra emlékeztessen. Én is szegény papától örököltem. Akkoriban más volt a divat…

Az anyja sírt, apja a kapuig kísérte. Illés az utca végén belenézett a visszapillantó tükörbe. Az apja még mindig a kapu előtt állt mereven, véglegesen, mint egy szobor.