A nyár utolsó napjaIllés, úgy látszik, végleg hajótörést szenvedett… Hanyatt feküdt nagyrekamiéján, és bámulta a vasárnapi szobafalakat. A nap folyamán aránytalanul megnövekedtek a felületek. Lassan fogyott rajtuk a fény, de még mindig óriásiak voltak. Illés a csendjeire figyelt. Megváltoztak. Elvesztették feszültségüket, sejtelmességüket, használhatatlan süket csendekké koptak. Néha értelmetlen zajok szűrődtek át az ablaküvegen, de nem volt minőségük, így a csend jellegtelenségén sem változtattak. Bámulta a vasárnapi szobafalakat. Délután négy és öt között többször felkiáltott: „Szenvedni akar?… Forduljon Illéshez!… Illés kínzószerkereskedése biztos eszközöket szállít… Készüljön fel az ünnepekre!… Vasárnapi szobafalakat csak Illésnél!…” Ötkor eszébe jutott Kozma Lajos. A dzsesszdobos püffedt arcára élesen emlékezett. Díszpárnát gyűrt a feje alá, és olyan fölénnyel hordozta körül a pillantását, mint aki hirtelen egy kilátótoronyba került. A fekete borítású világatlaszt pillanatokon belül felfedezte. Nagyot kiáltott: „Illés most felkel, és saját világatlaszában megtekinti az összes tengereket!” Ezek után nyugodtan feküdt tovább, és azon tűnődött, hogyan jutott eszébe Kozma Lajos. Apró jelek után kutatott az emlékezetében. Színeket, hangokat, falra vetődött árnyakat igyekezett meggyanúsítani. – Hindemith: A fababák tánca – mondta hangosan, aztán fütyülni kezdte a régi dallamot. Nagyon jól tudta, hogy három esztendeje hallotta utoljára a Hindemith-dalt, és a fütyörészése nevetséges. De azért fütyörészett és bólogatott. Este hatkor mégis felkelt, és átimbolygott a szobán. A világatlaszt az asztalra tette, aztán találomra szétnyitotta. Jó nagy vizekre bukkant. Nézte egy kicsit az Indiai-óceánt, az Arab-tengert, aztán a Bengáli-öböl tanulmányozásába merült. Hajóra szállt, és egy közepes nagyságú klipperrel Ceylonból áthajózott Burmába. Hajójának a Champion of Sea nevet adta, s büszkeség töltötte el a szívét. Továbblapozott az atlaszban, és hagyta, hogy a klipper előtte járjon, aztán fehér vitorláival belemosódjon a messzeségbe. A La Manche-csatornán Kozma Lajos hajóját kereste, s közben igyekezett elképzelni, hogyan élhet a hajón egy dzsesszdobos. Nem tudta elképzelni. Csak bámulta a partokat, a kikötőket, és bizonytalan gyanú ébredt benne. Becsukta az atlaszt, és kibámult az őszi alkonyatba. Hirtelen eszébe jutott, hogy Kozma Lajos neki egyetlen képeslapot sem küldött Cherbourg-ból, Londonból, sehonnan… Illés kiment a fürdőszobába, és dolgozni kezdett. Szappan, beretva, fogkrém, forró víz, langyos víz, hideg víz… Amikor a tükörben megszemlélte a végeredményt, barátságosan megszólította magát: „Csak egy anziksz kártya érkezett, Illés úr, ha jól láttam, Cherbourg-ban adták fel…” Az utca vasárnapi jellegén keveset enyhített az alkonyat. A város puccos figurái kettesével lengtek át a zárlatosan erőlködő neonsorok alatt. Rádiók szóltak mindenütt, s a televízióban ágyúk dörögtek. A detonációkba utcahosszat beleremegtek az ablakok. A bombák süvöltése olyan valóságos volt, hogy az emberek felpillantottak az őszi égre, aztán a neonok savós fényétől megzavarodva botorkáltak tovább. Illés nehezen találta meg Kozma Lajos házát. Az ismerősebb lépcsőházakban lángoló gyufaszálakat tartott a lakók névsora elé, aztán a parázsló maradványukat sorra elejtette. Végül felmászott az egyik ház első emeletére, és megnyomta a csengőt. Fiatal, rózsaszín pulóveres lány nyitott ajtót. Kozma lánya volt. Illés meglepetten tapasztalta, hogy amióta utoljára a házban járt, a lánynak melle keletkezett. – Maga az, Illés?… Azt hittük, elköltözött a városból… – mondta a lány, aztán félrehúzódva a szemközti ajtóra mutatott. Illés átlépte a küszöböt, és kopogtatott az ajtón. A szobában titokzatos zaj támadt. Inkább zörej volt, mint emberi hang. Illésnek úgy tűnt, hogy a szobában valaki váratlanul elmozdított egy nehéz bútordarabot. Visszahúzódott az ajtótól, és a lányra nézett. – Tessék bemenni – mondta a lány, és elengedte a lépcsőházi ajtót, mire az meglendült, majd halkan kattant a záron. Illés újra kopogott az orra előtt fehérlő ajtón, aztán hirtelen lenyomta a kilincset. A szobában nyár volt… Százas égők függtek a mennyezeten, mint a delelőre érkezett napok. Fényük erős volt és jellegtelen. A szoba távolinak tűnő végéből Kozma Lajos közeledett. Karját kicsit megemelve, esetlenül maga elé tartotta, mintha mutatni akarna valamit, vagy cselekedni. Lényéből szomorú lazaság áradt, egészében olyan volt, mint egy hatalmas rongycsomó. Feje remegett, s ha kizökkent a csoszogás üteméből, nehezen nyerte vissza eredeti tartását. Csak a szeme élt, melyből erőszakos pillantások törtek elő, és kegyetlenül behatoltak az egészséges szívekbe, agyakba. Illés megtorpant az ajtó közelében, és tájékozódni próbált. – Mind megdögöltök – szólalt meg Kozma Lajos. – Természetesen – mondta Illés, és előbbre lépett, hogy kezet foghasson a dzsesszdobossal. – Ülj le… Nincs kézfogás… – mondta Kozma. Illés értetlenül állt a szoba közepén. – Nincs kezem… Illés Kozma kezéhez hajolt, és zavarodottan bámulta, mint egy tárgyat. – Megbénult – szólalt meg újra a dzsesszdobos. Illés felegyenesedett, és ügyetlenül hátrálva leereszkedett egy székre. Mereven ült, mintha a szobában tilos lenne minden mozgás. – Te leszel a következő… A szesz mindent megöl benned… – Nem iszom… – Késő… Már mérgezett vagy… Pontosan ilyen leszel, mint én. Jól nézz meg! – Azt hittem, a csatornán hajózol… Nem tudtam, hogy lerobbantál… – El sem utaztam… Már nem tudtam elutazni… Kozma szeme fátyolossá vált, esetlenül megvonaglott a válla, aztán kitört belőle a zokogás. Illés felugrott, és a közeli fotelhoz támogatta. Kozma halk csuklásokkal, szinte hangtalanul sírt. Illés visszaült a helyére, és nézte barátja oldalra bukott fejét. Új vonásokat mart archúsába a szenvedés. Egy ismerősnek tűnő idegen ült előtte, aki már elvesztette minden kapcsolatát… Szánalmat, sajnálkozást nem érzett a dzsesszdobos iránt, csak fájdalmat. Mardosó fájdalmak keletkeztek a testében, és az agyáig sugároztak. Úgy érezte, mintha egy árokparton állna ezer emberrel szemben, s azok paradicsommal dobálnák. Játék az egész… Az emberek nevetnek, s ő átkiabál az árok felett, hogy „Bravó, ez jó dobás volt!” Törölgeti az arcára csorduló paradicsomlevet, és ekkor mellbe vágja egy kő, mely észrevétlenül száll a paradicsomok között, aztán még egy, és térdre esik. Ijedten felkiált: „Vigyázzatok, kövek! Köveket dobtok!” Az emberek csak nevetnek, és bólogatnak egymás felé, hogy játék az egész… Ahogy a térdén billegve oldalra fordul, vesén találja egy kő. A fájdalomtól eltorzul az arca, és elterül. Nem érzi már a köveket, csak hallja a tompa zuhanásokat, és távolodik valahová, egyre távolodik. A messzeségben egy hang megállítja: – Meggyógyulok… Ismerősnek tűnő idegen ül előtte, és az ingmellébe törölgeti a könnyeit. Illés torz vonásai kisimultak. Kozmára bámult, és biccentett feléje. Kozma gyanakvó pillantása hidegen előrenyomult a fényben: – Ezek már lemondtak rólam – mondta Kozma, és szemével az ajtó felé intett. – Gondolod? – Pedig meggyógyulok… Egyik kezemmel már megtanultam fogni, és bot nélkül járok… Ezek – nézett az ajtóra – nem tudják… Csak akkor indulok el bot nélkül, ha egyedül vagyok a házban. Meggyógyulok… – Világos – bólintott Illés sietve –, meggyógyulsz, és végigcsinálod a turnédat… Kozma Lajos megingatta a fejét. – Nem… Turné nem lesz többet… Illés értetlenül bámult a zenészre, s újra visszazökkent ijedt mozdulatlanságába. Kozma észrevette a változást, és félni kezdett, hogy Illés feláll és elmegy. Sietve megszólalt: – Veled mi van? – Semmi… Reggel felkelek, este lefekszem. A főnökeim minden harmadik hónapban száz forint jutalomban részesítenek, mivel az a rögeszméjük, hogy időnként jobban, máskor viszont rosszabbul dolgozom… És vannak a vasárnapok… – mondta Illés, aztán a fél karját leejtette a szék támlájáról, mintha béna lenne. – A fababák tánca… Mondd, Illés, mi lett azzal a lánnyal?… – Nem tudom… Elvesztettem… – mondta Illés, és felállt. Kozma előrenyújtotta remegő ujjait, és megérintette Illés karját. – Látod, meggyógyulok… – Meggyógyulsz – bólintott Illés, aztán még hozzátette: – Mit hozzak neked? Jövök majd látogatóba. – Nem jössz többet – mondta Kozma. – Mindenki eltűnik ilyenkor… Te is nehezen bírod az ilyeneket… – Könyvet hozzak, kottákat vagy mit?… – Én sem jönnék… Ez az igazság – mondta Kozma, és motozva, csoszogva vonult Illés után, mint egy árnyék. Illés kilépett az ajtón. A folyosó olyan volt, mint egy verem. Illés belezuhant, aztán zavarodottan tapogatózott a kapcsoló után. A konyhából előbukkant Kozma lánya, és villanyt gyújtott. Illés hunyorogva a ruhájára bámult. A lány átöltözött. Fehér blúza alatt meztelenül domborodtak a mellei. – Kevesen bírják a benti fényt – szólalt meg a lány –, de apa miatt ott három éve égnek a villanyok… – Igen?… – Ha eloltjuk, megindul feléje a Zsakettes Úr… Illés keze ekkor már az ajtó kilincsére nehezedett. Félbehagyta a mozdulatot, és a lány mellére nézett. – Zsakettes Úr? – Szegény apa így szokta mondani. – Ó… Az öreg Zsakettes – mondta Illés, és elindult a lépcsőház bizonytalanságában lefelé. Kint szél fújt. A kapu előtt száraz levelek keringtek, feltáncoltak néhány lépcsőfokot, aztán visszaperegtek könnyű neszezéssel. Illés beleszimatolt a levegőbe. Tisztán érezte a víz nehéz szagát, mely ózonnal keveredve érkezett a messzeségből. Hirtelen meghajoltak a fák, aztán vedlő kutyákká váltak. A szél nyögve érkezett a mellékutcákból, s lombokat, tetőket tépázva rohant tovább. Magános esőcseppek hullottak a kövezetre. A járdaszegélyek mentén felkavarodott a por, és felhőkbe sűrűsödve szállt a házak felett. Illés érzékei lassan ébredeztek… Megborzongott, aztán behúzta a nyakát, és nagy, esetlen lépésekkel futni kezdett… Az eső azonban a nyomában járt. Ahogy az utcasarkon lihegve körülnézett, a háta mögül már hallotta az esőfüggönyök furcsa suhogását. A zápor átlépett rajt, és elöntötte az utcát. Az emberek a házak takarásában szökdécseltek tovább, aztán menedéket kerestek a tágasabb kapuk alatt. Illés néhány pillanatig versenyt futott az úton hömpölygő árral, aztán beugrott a Stock Ház kapuja alá. A boltívek alatt az egyik kapuszárny mögött már többen is álltak. Illés megrázta magát, ujjaival belegereblyézett a hajába, aztán az emberekre pillantott. Négyen voltak. Egy katona, két sültös sapkájú férfi és egy hölgy, aki a boltívek védelmében is esernyőt tartott a feje fölé. Illés éppen csak tudomást vett az emberekről, aztán arccal a zápor felé fordult. Zuhogott, ömlött a víz. Sustorogtak, pengtek az ereszek… Az utca másik oldalán leszakadt egy csatorna, és reccsenő hangokat adva sodródott, bukdácsolt a kövezeten. Valahol öt-hat utcahossz távolában néha felbőgött egy Diesel-motor, aztán gyengülő hangja újra és újra beleveszett az alázúduló víztömeg suhogásába. Illés nézte az örvényeket, a víz- és fényfalakat, melyek a neonlámpák mentén lebegtek törékenyen és valószínűtlenül, titkokat rejtve és már-már megmutatva. Illés homlokát ekkor megérintette egy párás, könnyű kéz… Megrezzent, a kapuszárny takarásában álldogáló emberekre pillantott. A katona egy zsebóra számlapját silabizálta, a sültös sapkájú férfiak és a paraplés nő a tengerré változott utcát bámulták. Illés szeme is visszatért az utcai ereszekhez, a víz- és fényfalakhoz, a lebegéshez, ami a felhőkkel leereszkedett. A kéz, mely néhány pillanattal korábban megérintette, most lágyan elhelyezkedett a homlokán, és birtokba vette ráncait. A lány hűvös, nyugtalan testét is érezte már, mely olyan volt, mint a márványszobrok. Szobrok, melyekről évtizedeken át hisszük, hogy éjszaka lelépnek talapzatukról, fűben hevernek, folyókat úsznak át… A három év előtti hajnal ráköszöntött… Pirkadt, s még egyre kívánta a lányt, de már nem volt ereje megmozdulni. A karja elzsibbadt a lány feje alatt, s az idegeiben lassan előrenyomultak az éjszaka érkezett teherhajók kürtjelei. Éber volt egy-egy pillanatig, aztán hirtelen összemosódott minden, a földszintről felszűrődött dzsessz, a sötét és büdös lépcsőház emléke, és a szobaasszony emléke, akinek akkor is nyitva volt az ajtaja, amikor belopakodott a lány szobájába… Kevés pénzük volt, és szerették egymást… A lánynak néha megrángott a szája, párás, könnyű kezei kutatva elindultak… Emlékezett a szomszéd folyosóra is, ahol a zenészek laktak. Törött, öreg bútorok torlaszolták el a keskeny utat. Mindig feldőlt valami, amikor hazatértek, s a visszhangtalan tompa zuhanások beleszövődtek álmaikba… És az utolsó előtti este… A lány leült a zongorához, és eljátszott egy Hindemithet. Be is konferálta mosolyogva és idegesen: – Hindemith: A fababák tánca. – A zongorista, aki erre a kis időre átengedte a klaviatúrát, elhúzta a száját: – Ez Hindemith? A lány bőgött… Az asztalnál sok konyak fogyott, konyak és gin, amit jugoszláv tiszta szeszből kotyvasztottak a pincérek… Amíg táncoltak, egy határőrtiszt és egy vámos telepedett az asztalukhoz… A dzsesszdobos körül már forgott az étterem. Szünetben odatántorgott az asztalukhoz, a kavargó székek közül elkapott egyet, és leroskadt rá. – Mit keres itt ez a vámos? – kérdezte. – „És átmenőben látá Lévit, Alfeus fiát a vámnál ülni…” – mondta Illés, és a vámosra mutatott. – Ilyenekkel összeültök? – …„Nem jöttem az igazakat hívni, hanem a bűnösöket.” – Nekem beszél maga? – kérdezte a vámos. – Nem – mondta Illés –, a falnak… – Holnap játszunk utoljára… Véget ér a konyakverseny. B-vitamin, C-vitamin, és a szívre Polybé – mondta a dzsesszdobos, és hátba vágta a vámost. A határőrtiszt röhögés közben feldöntött két poharat. – Tizennégy konyakot helyette – kiabált a pincérek után, s azok kihozták a tizennégy konyakot. A boltívek alól előrelépett a katona, és egy pillanatra eltakarta az esőfüggöny mögött derengő utcát. – Nem húzhatom tovább, be kell érnem a laktanyába – mondta. A kapu alatt hallgattak az emberek. Az esernyős nő a túloldali járda felé kémlelt, aztán visszahúzódott. Illés a fejgörcseire is emlékezett. Délelőtt félhülyén imbolygott a Demalgonoktól. A lány vizes zsebkendőket tartott a táskájában, s ha megálltak valahol egy pillanatra, azonnal odahajolt hozzá, és megtörölgette az arcát, homlokát. Ebéd után a zenészek is megjelentek a Duna-parton. Azon a nyáron valami összetartotta az embereket. Közel kerültek egymáshoz, és jól bírták ezt a közelséget. Délután kettő tájban a zenészek még dadogtak az alkoholmérgezéstől. Rosszul voltak, mégis jól érezték magukat, titokzatos boldogság szállt a fejük felett. Zsebükben volt már az őszi szerződésük, méghozzá egy átkelő hajóra, ami Anglia és Franciaország között úszkált a tengeren. – A nyár utolsó napja – rikoltozott a zongorista. – Ma játszunk utoljára – mondta a dzsesszdobos, és nehézkesen cammogott a parton, akár egy láncostól megszökött cirkuszi medve. A folyó másik partjáról elindult egy piros motorcsónak. Amikor a víz közepére érkezett, felállt a vezetője. Öregember volt. A zenészek ismerték, intettek neki. Az öregember visszaintett, aztán mókázni kezdett a csónakjával. Apró köröket írt le, majd nyolcasokat, végül egy helyben pörgette a csónakját körbe-körbe, mint egy ringlispílt. Mindezt állva csinálta, s ahogy forgott, lassan olyanná vált, mint egy vízibálvány. – Ma játszik utoljára – mondta a dzsesszdobos –, vége a szezonnak. – Nagy játékos az öreg, imádja a vámosokat – mondta a zongorista, és feltartotta a kezét. A piros motorcsónak száguldani kezdett… Úgy tűnt, hogy kiemelkedik a vízből, és átrepül a város felett. Amikor a part mellé ért, az oldalán láthatóvá vált egy kopott felirat: „Mentő”. Az öregember mindenkit átszállított a másik partra. Aranysárga fövenyen sétáltak el a révcsárdáig, és a hideg söntéspultnak támaszkodva pertut ittak a mentőssel. – Egy nap múlva minden másként lesz – mondta a lány, de senki nem figyelt a szavaira. Illés a bőrét szerette, az érintését, a lányságát. Amikor megszólalt, minden alkalommal megdöbbent, hogy a lány beszélni is tud. Visszafelé, amikor a piros motorcsónak a fősodrásba került, az öregember megcélozta az országhatárt. A csónak völgymenetben száguldott percekig. – Ne hülyéskedjél már, öreg – szólalt meg a zongorista. – Ma játszunk utoljára – mondta az öregember, és csak akkor fordult a part felé, amikor a határőrség motorosa elindult előtte keresztbe. – Egyszer beléd lőnek – mondta a zongorista. Az öregember szárazon nevetett: – Dehogy… Ezek szeretnek engem… De a forma kedvéért el kell nekik indulni, ha egy pontot túllépek… – A vendégünk vagy este a Szodomában – mondták a zenészek, aztán valamennyien partra szálltak. A piros motorcsónak nagy Z betűket rajzolt a vízre, aztán eltűnt egy homokzátony mögött, amit az utolsó tíz évben észrevétlenül benőttek a fűzfák. Álltak a parton, és nézték a vizet. A dzsesszdobos megfogta Illés karját, és a folyó közepére mutatott: – Látod? – Mit?… – Egy zsakettes úr közeledik… – A vízen?… – Igen… Egy zsakettes úr, nem látjátok? Illés kihúzta a dzsesszdobos kezéből a karját, és a zongoristához fordult: – Ez meghülyült. – Világos – mondta a zongorista. – B-vitamin, C-vitamin, és a szívre Polybé… Vége a konyakversenynek… Illés és a lány ezen az estén nem mentek le a vendéglőbe. Feküdtek a szobában, aztán hajnalban elutaztak. Zuhogott, pléhharangok szóltak a házak között. Illés egyedül állt már a kapu alatt. Bámulta az örvényeket, a víz- és fényfalakat, melyek a neonlámpák mentén lebegtek. A homlokán egy könnyű, párás kéz pihent. Aztán észrevette, hogy a túloldalon egy régies öltözékű úr közeledik. Gyorsan kilépett a Stock Ház kapuja alól, és egyenletes, nyugodt ügetéssel eltűnt a víz- és fényfalak között.
1965 |