A királynő rokonaDélelőtt tízkor már az egész gyár tudta, hogy a nyugati turné végleges, megérkeztek a papírok, engedélyek és visszaigazolások. Ebből eredően a gyár egyes részlegeiben határozottan lazult a munkafegyelem. A reggeli edzés után Schwalenberg István is megivott néhány üveg sört, és utcai ruhában ácsorgott a szerelőcsarnokban. Nagy hangon vitatkozott a sógorával, és érezhetően esze ágában sem volt átöltözni, munkába állni. A vita érthetetlen módon egy „köpős” gengszter körül forgott, akit a Cosa Nostra elnevezésű bűnöző szindikátus ledaráltatott, és virsliként eladott a vendéglőknek. – Az újságok is megírták, Chicagóban történt – erősködött Kovács Lajos, de Schwalenberget ezen a napon semmiről sem lehetett meggyőzni. – Chicagóban a túrót, Szicíliában. A maffia keze volt a dologban. – Akárkinek a keze volt, az a fontos, hogy nekem hozz egy olajszűrőt a Fiathoz… Egyébként sem Chicagóba mentek, így aztán teljesen mindegy. – Ja – mondta Schwalenberg, aztán cigarettára gyújtott, és elölről kezdte az egészet. – Hát világos, Szicíliában kellett ennek történni, mert vegyük csak a virslit… Hát a virsli, ha nem tudtad volna, olasz kitalálás. Többen megálltak mellettük, és érdeklődve közbeszólogattak: – Mi van?… Megjöttek az engedélyek? – Ja… De nem is az… Tavaly vagy mikor megöltek egy gengsztert Szicíliában. A Lajos meg azzal jön nekem, hogy Chicagóban ölték meg… – Öregem, bent volt az újságban. A Cosa Nostra ölte meg. Hol van a Cosa Nostra? Én megmondom neked: Chicagóban! – De a virslit az olaszok találták ki… Ezt mindenki tudja. A gengsztert virsliként adták el… A vitatkozók mellett megállt egy kék köpenyes gyári küldönc: – Báró, hívatnak az irodába… – Kicsoda? – A górék, bent ülnek a kis tárgyalóban… – Jó, megyek. – Chicagóban is van már virsli… Ha berúgsz, meghülyíted az embert, mindenkit meghülyítesz… Gróf Schwalenberg István ötéves korában látta utoljára a folyóparti kastélyt. Így sok minden érthető… Persze ha a kis Schwalenberg grófban lett volna egy csepp fogékonyság a szépség, az előkelő környezet iránt, akkor bizonyára húsz év után is felrémlik képzeletében a kerti fák sziluettje, a folyóra hajló olajfüzek fűszeres illata, egy-egy régi arc, egy kertészé vagy egy puskával vacakoló osztrák arisztokratáé… Schwalenberg István semmire sem emlékezett. Érzéketlen volt és valószínűleg felületes. Az emberek érdeklődve vizsgálgatták az arcát, mert abban reménykedtek, hogy felfedeznek rajt egy kevés előkelőséget, halvány szomorúságot, valami különös, rejtett jelet, de Schwalenberg Istvánnak futballistaarca volt. Talán a tartásában volt egy kevés feminin jelleg, olyan bepisilős elbizonytalanodás, de ez is csak pillanatokig tartott, amíg az ellenfél védőjátékosai elvették tőle a labdát. Ez a feminin mozdulatkészség igazság szerint nem jellemezte Schwalenberg Istvánt, Schwalenberg általában durvább volt, mint a többi játékos, utánrúgásaiba, talpalásaiba gonoszság is vegyült. Néha az edzőnek úgy tűnt, hogy a durvaság Schwalenbergnél nem reflex, hanem program. Schwalenberg István akkor volt igazán kiábrándító, amikor megszólalt. Szegényes, zagyva szókincse volt, a mondataiban a sok „izé” és a sok „túró” úgy ismétlődött, mint a suszterbasszus. Schwalenberg István megjelenésében pontosan olyan közönséges kis vagány volt, mint a többi, akik évről évre felbukkantak a homályból, aztán valamelyik nagyobb gyár és egy futballpálya között vitték valamire. Schwalenberg Istvánt a vasgyárban azért mindenki bárónak szólította (nem lehet tudni, hogy miért éppen bárónak). Figyelemmel kísérték életét, mert titkon abban reménykedtek, hogy történik majd valami különös a báróval, valami meglepő, aminek ők munkatársi alapon egészen közelről tanúi lehetnek. Hogy mit reméltek, senki sem tudta volna megfogalmazni… Talán arra számítottak, hogy egyszer csak megáll az üzem előtt egy széles, lapos amerikai autó, és a fehér ruhás, panama kalapos urak bemennek az igazgatóhoz, és rövid tárgyalás után magukkal viszik a bárót. De Schwalenberg István, úgy látszik, nem kellett az amerikaiaknak. Néhányan bizonyára egy szőke hercegnőt vártak, aki a báró miatt a föld másik feléről érkezik a gyárba, s a gépével küszködő, olajos mancsú Schwalenberg Pistinek a helyszínen nyakába omlik. Olyanok is akadtak, akik arra számítottak, hogy a báróról kiderül majd valami államellenes dolog, és a rendőrök megbilincselve vezetik el a nagy szerelőcsarnokból. Schwalenberg Istvánnal azonban hosszú éveken keresztül semmi sem történt. Közepes eredménnyel letette a szakmunkásvizsgát, közepesen dolgozott, és amit keresett, hol elitta, hol nem, éppen úgy, mint a többi ifjúmunkás. Schwalenberg István jó balösszekötő volt, és néhány év alatt befocizta magát az első osztályba. A báró futballkarrierje nem jelentett szenzációt, hiszen a gyárban huszonnégy első osztályú sportoló dolgozott, és Schwalenberg Istvánnál akadtak sokkal jobb futballisták is. Schwalenberg Istvánnak ennek ellenére az egész gyár drukkolt, és ha sikeresen elrohant egy-egy labdával, zúgott a stadion, hogy: „Hajrá, báró, hajrá, báró!” Schwalenbergben akkor csalódtak véglegesen az emberek, amikor Kovács Lajos húgát elvette feleségül. Kovács Gizi nem volt sem szőke, sem herceg, egyszerű gyári lány volt, fekete hajjal és arányos testtel. Igaz, hogy az utóbbi fél évben már nem a műhelyben dolgozott, hanem az irodában, de ettől még Kovács Gizi maradt. – Schwalenberg Istvánról valószínűleg ebben az időszakban keltek szárnyra olyan hírek, hogy nem is arisztokrata, csak hazudta magáról… Különben is ki hallott olyan magyar grófról, hogy Schwalenberg? Esterházy, Festetics vagy Zichy, az igen, de Schwalenberg? Úgy hangzik, mintha az ember egy rőfösüzlet cégtábláján olvasná… – Biztos, hogy Szicíliában történt – mondta Schwalenberg, és a küldönc nyomában elindult az irodába. A zöld tárgyalóasztal mellett legalább tizennyolcan ültek. Igazgatóhelyettes, párttitkár, pártvezetőségi tagok, edző, intéző, szakszervezeti vezetők és néhány idegen arcú férfi is. – Jó napot – mondta Schwalenberg, és ahogy az asztal mellett üldögélő férfiakra nézett, olyan érzése támadt, hogy azok egészen idáig róla beszéltek. Zavartak voltak egy kicsit, vagy a fene tudja… Nem ültették le, csak néztek rá, aztán köhécselve, közömbös hangot erőltetve megszólalt a párttitkár: – Schwalenberg elvtárs, miért hívják magát a gyárban bárónak? Schwalenberg értetlenül a párttitkárra nézett. – Izé… Hogy miért hívnak engem bárónak?… Schwalenberg tűnődve állt a gyár vezetői előtt, aztán hirtelen elröhögte magát. – Jó… Irtó jó… – mondta. Valószínűleg arra gondolt, hogy a vezetők csak viccelődnek vele, mint ahogyan ez máskor is előfordult. De aztán megszólalt az edző: – Te Pisti, a Pinkóczi elvtárs ezt komolyan kérdezte tőled… – Ja… Hát nem tudom. Valamelyik marha rákezdte. Eredetileg én gróf vagyok, nem báró. – Szóval gróf?… – Ja… gróf… Mármint eredetileg. – Tudná ezt igazolni, Schwalenberg elv… kartárs? Úgy értem, hogy valami papír van erről? – Nincs. Nem hiszem, hogy lenne. – Akkor lehet, hogy maga nem is gróf… – Hát izé… Most már nem, csak eredetileg. Ezt a fater is bizonyíthatja… – Annak van róla papírja? – Nem hiszem, hogy van… Amikor kitelepítettek bennünket a Hortobágyra, akkor odavesztek az ilyen iratfélék. – Mivel foglalkozik az édesapja? – Télen kazánfűtő Pesten, nyáron meg elszöszmötöl odahaza a kertben. – Hol van az az odahaza? – Láncson… Ott lakik a mutterom, meg az egyik lány a férjivel meg a gyerekkel. – Haza szokott látogatni? – Néha… Legutóbb, amikor megnősültem… – És mondja, Schwalenberg kartárs, amikor így hazalátogat, miről szoktak otthon beszélgetni? Schwalenberg István eltűnődött. Lassan eszébe jutott a Láncsra vezető három kilométeres földút, melyen a Kovács Lajos Fiatjával végigbukdácsoltak, a földszintes parasztház, melynek az ablakai egy homokfalra néznek, a légyszaros függönyök, az udvar. Kovács Lajos káromkodva szállt ki a kocsiból, és kijelentette, hogy földútra soha többet nem megy le a Fiatjával, mert kész öngyilkosság. Kovács Gizi egész úton a haját igazgatta, s amikor megállt a kocsi, ünnepélyes mosolyt erőltetett a szája sarkába. A porfelhő mögött aztán megpillantotta a rozoga parasztházat, és a mosoly odafagyott az arcára. – Öregem, ez kastélyra számított – mondta Kovács Lajos Schwalenbergnek, és mind a ketten röhögtek. A lány kizökkent a tartásából, és alig bírt valamit kinyögni, amikor beléptek a konyhába. Schwalenberg grófnő bokáig érő, koszos ruhában üldögélt egy alacsony széken, és cukorborsót fejtett. Gróf Schwalenberg György pedig a szobából kiabált kifelé: – Ez a büdös kölök megint összetojta magát… Csupa szar a szőnyeg… De ennek a lánynak én hiába beszélek, hogy szoktassa rá az éjjelire… – Ugyan, apuka, Józsikát ne tessék szidni, Józsika még csak kétéves… Ugye, Józsika?… Majd lemosunk szépen mindent, gyere, picinyem – hallatszott egy női hang, ugyancsak a szobából. Nem keltett meglepetést a megérkezésük. Gyorsan túlestek a bemutatkozáson, idősebb Schwalenberg mindenkinek azt mondta, hogy „szervusz, fiam, hát megérkeztetek?”, a grófnő pedig kijelentette, hogy azonnal főz feketét, és a csikósparheltben sietve felpiszkálta a parazsat. – Legjobb lenne, ha az udvaron megvárnátok, amíg az Ilon feltakarítja a gyerekszart – mondta a gróf. Kovács Lajosék az udvar felé fordultak, és szembe találták magukat egy lóval. Talán fél méterre állt az ajtótól, és érdeklődve nézte a jövevényeket. – Nem is mondtad, hogy lovatok van – jegyezte meg Kovács Lajos. – Nem hiszem, hogy a mienk – mondta a báró, és bekiáltott a konyhába: – Anyu, mienk ez a ló? – Nem a mienk, nincs nekünk lovunk, fiam… – Hát akkor miért áll itt ez a ló? – Nem tudom… Talán a kiabálásra jött, meghallotta apád óbégatását… A ló végül elszégyellte magát, és odább ballagott egy kicsit. Aztán előkerült a Schwalenberg lány is, és miközben sorra csókolta az újdonsült rokonságot, a következőket mondta: – Apu örökké szekírozza ezt a szegény gyereket. Hát kétéves, nem tudja még szegénykém, hogy mikor szabad, meg mikor nem… De gyertek beljebb, már mindent elintéztem. A társaság ünnepélyesen bevonult a szobába, és az öreg grófnő szedett-vedett szervizében feltálalta a feketét. Kovács Gizi címeres porcelán csészében kapta, Kovács Lajos kis ezüstkehelyben, a báró egy mustáros pohárban, az öreg gróf vizespohárban, Ilon pedig Józsika piros pettyes csészéjében. – Kicsit törökös a kávé, de itt nincs még villany, és csak a sparhelten tudunk kávét csinálni – mondta az öreg grófnő, és érdeklődve nézegette Kovács Gizit. Kovács Gizi a grófnő pillantását nem vette észre, mivel ugyancsak szemlélődéssel volt elfoglalva. Mindent sorra vett, ami a félhomályos szobában látható volt, kezdve az ágyak fölött lógó giccses szentképektől, egészen a sublót tetején sorakozó kisebb-nagyobb ládikóig, melyek valamikor irattartók vagy ékszeres ládák lehettek. Végül megakadt a pillantása egy fiatal határvadász katona fényképén, mely ezüsttalpú, cirádás szélű kis fémállványban támaszkodott az asztalon. – Jé, ki ez a katona? – A legkisebb fiam – mondta az öreg gróf, aztán még hozzátette: – Villanyszerelő civilben. Kétszer annyit keres, mint a Pista, ehhez kellett volna hozzámenned. Kovács Gizi zavarba jött, de aztán a báró segítségére sietett. Az asztalra könyökölt, és az apjához fordult: – Mi újság itthon? – Nagy a szárazság… Minden kiszárad ebben a rohadt kertben, pedig öntözünk is… De nektek jól jött ez a száraz idő… Ha eső van, ti be nem jöttök ide. – Ronda egy út – jegyezte meg Kovács Lajos. – Jövőre kapunk kövesutat, már kimérték a mérnökök, hogy hol lesz, hogyan lesz… És nálatok mi újság? – Hát semmi különös… Kaptunk lakást, be kell majd rendezni… A foci megy, az idén még turnézunk is… Legalábbis hírlik. A szoba mélyén néhány unatkozó légy zümmögött, s néha-néha, csupán a forma kedvéért felreppentek, és leírtak egy tiszteletkört az öreg gróf feje körül. Schwalenberg Istvánt a párttitkár riasztotta fel tűnődéséből: – Ha nem érti a kérdést, megismétlem: miről szoktak otthon beszélgetni? A báró felnézett, és nem értette, hogy mit akarnak tőle. – Otthon? – kérdezte. – Igen, otthon, amikor hazalátogat. Miket mond magának az édesapja? – Hogy szárazság van… Kiabál, hogy a gyerek megint betojt… – Milyen gyerek? – Hát a húgom kisfia… Még csak kétéves, így aztán néha betojik. Az asztalnál ülő vezetők összenéztek. Az edző idegesen felemelte a fejét, és megszólalt: – Valami komolyabb dologról nem beszéltek otthon? – Komolyabb?… Ja, mikor a Gizivel otthon voltunk, azt mondta a fater, hogy jövőre utat építenek a faluhoz… – Azt hiszem, nekünk ennyi elég – mondta az edző, és a többiekre nézett. Az egyik pártvezetőségi tag felemelte a kezét. – Nekem még lenne egy kérdésem. – Tessék – mondta az igazgatóhelyettes. – Mondja meg, kedves Schwalenberg kartárs, hogy a húgát ki vette feleségül? Egy hülye agronómus… Tóth Ferenc a neve. – Agronómus… Hát jó, köszönjük szépen. Ne haragudjon, hogy így kérdezősködtünk, de kell az útlevelek miatt… Schwalenberg István gyanakodva felhúzta a szemöldökét, aztán vállat vont, és kiment a teremből. Az igazgatóhelyettes kínosan mosolygott, a szakszervezeti elnök a tarkóját vakargatta, és közben elhúzta a száját. – Mi a véleménye az elvtársaknak? – kérdezte a párttitkár. – Azt hiszem, a báró hülyének tetteti magát – mondta a szakszervezeti elnök. – Nem tetteti magát, ilyen – mondta az edző. – Ki lehet vinni nyugodtan – szólalt meg az igazgatóhelyettes. – Sok vizet ugyan nem zavar majd a pályán, de egyébként én vállalom érte a felelősséget. – Csak tartalék lesz – mondta az edző. – Ki kell vinni. A futballon kívül ezt a Schwalenberget semmi sem érdekli. Ez már nem gróf. A gyárban egyébként azt beszélik, hogy ez soha életében nem volt gróf, csak kitalálta ezt a mesét, és megetette velünk. Ezt azért nem hiszem… Ennyire nem lehet hülye…
A magyar klubcsapat megérkezése némi felfordulást okozott az olandi Columbia-szállóban. A tulajdonos egy középkorú üzletvezető és két FBI-ügynök kinézésű londiner kíséretében azonnal elősietett, és köszöntötte a csapat vezetőit. Szóba kerültek a magyar sportsikerek, és a tulajdonos mosolyogva utalt a saját izomzatára… Jó felépítésű fickó volt, látszott rajt, hogy a napot az uszodában kezdi, és legalább egy nyilvánosház jövedelmét költi évente a dél-európai utazgatásaira. Az edző akadozó németséggel helyeselt a tulajdonosnak, s idegesen kapkodta a fejét, mert egyszerre kellett szemmel tartania tizenöt játékost, néhány platinaszőke konzumnőt, a csomagokkal szaladgáló londinereket, az intézőt, az udvarias szállodaigazgatót, az ugrásra kész üzletvezetőt, a portást, a kijáratot, feljáratot, az egész gyanús világot. Amikor megszabadult a szállodaigazgatótól, azonnal feltartotta a kezét, és maga köré gyűjtötte a játékosokat: – A portán mindenki bediktálja az adatait, aztán felmegy a szobájába, és rendbe szedi magát. Egy óra múlva városnézés, lötyögünk egyet. Pia nincs, hajas baba nincs! Ez a tartalékokra is vonatkozik. Értettük egymást? A játékosok végighasaltak a portások előtt a pulton, és diktálták az adataikat. Az egyik portás kezében megállt a toll, és felnézett: – Schwalenberg?… Melyik ág? Yrmount? – Lehetséges… – Igen, uram… Méltóztasson a kulcs… Ha a szoba esetleg nem felelne meg, azonnal kinyitunk az első emeleten egy appartement-t… mondta a portás elbizonytalanodva. – Megfelel – válaszolta a balösszekötő, és zsebre tette a kulcsot. Megkereste a táskáját, beszállt a liftbe. Amikor a szobájába ért, meglazította a nyakkendőjét, aztán belevizelt a mosdóba. Valahonnan zongoraszó hallatszott… Kinyitotta az ablakot, hallgatózott, de kintről csak zaj áradt a szobába, így hát mindjárt be is csukta. Kicsit ténfergett, aztán cigarettára gyújtott, és végigfeküdt az ágyon. Halálosan nyugodt volt. Élvezte, hogy csak tartalék, s így minden erőfeszítés nélkül átténferegheti ezeket a napokat. Amikor végigégett a cigarettája, eszébe jutott, hogy valami dolga mégis akad majd, mert megígérte a sógorának, hogy olajszűrőt szerez a Fiatjához. Egy olajszűrő nem lehet nagy ügy, gondolta, aztán lehunyta a szemét, és néhány perc múlva elaludt. Telefoncsöngésre ébredt. Oldalára fordult, és egykedvűen felemelte a kagylót. – Tessék… A drót végén angolul csivitelt egy nő. A balösszekötő németül próbálkozott, de a nő nem hagyta abba az angolt. – Jól van, kisanyám – mondta ásítva, és visszatette a kagylót. Egy ideig a semmibe bámult, aztán megakadt a pillantása egy képen. Közepes nagyságú olajpasztell volt, színes emberekkel telezsúfolva. Piros dresszes bicikliversenyzők száguldottak a kép bal oldaláról a kép jobb oldalára, a háttérben napernyős nők bámészkodtak, s egy zsakettes úr is állt ott, idegesen toporogva, mert a biciklisták miatt nem tudott átmenni az utca másik oldalára. A balösszekötőnek ez megtetszett. Elröhögte magát, aztán felült, és rágyújtott egy cigarettára. Szívott néhány mély slukkot, aztán letette a cigarettát a hamutartóba, s ott is felejtette, mert nekiállt mosakodni, inget váltani. Négy óra előtt pár perccel becsukta a szobáját, és elindult lefelé. Az utolsó lépcsőforduló után megtorpant, aztán bizonytalanul lejjebb ereszkedett. A lépcső aljában magnéziumlámpák villantak, fotoriporterek és újságírók állták el az útját, németül, angolul, franciául zuhogtak rá a kérdések. – Uraim, én csak tartalék vagyok – mondta, és kezét az arca elé emelte védekezően. Az újságírók nem tágítottak, tovább fényképezték, és gyors, erőszakos kérdéseket intéztek hozzá. – Ön gróf Schwalenberg István, ugyebár? – Ja… De én nem politizálok. Az egész nem érdekel, világos? – Igaz, hogy ön a Yrmount-ágnak a leszármazottja? – Lehetséges… – Miből él Magyarországon? – Vasesztergályos vagyok, és hát futballista. – Mi a véleménye az osztályviszonyokról? – A balszélső érezte, hogy „hintába” akarják ültetni. Idegesen körülnézett, de az újságíróktól nem lehetett szabadulni. – Mi a véleménye az osztályviszonyokról? – Izé… Az NB I-ben nagy a hajtás, és az ember nem is kerülhet be mindig a csapatba. A másodosztályban valamivel kényelmesebb, de azért az csak olyan piti, vidéki foci. Az NB II-ben ha az ember kihagy néhány edzést, azért még megrúghatja a maga góljait… – Voltak önnek kellemetlenségei? – Hát persze… Amikor bekerültem az NB I-be, állandóan izomlázam volt. Más volt az edzési rendszer, jobban kellett hajtani… Valaki megérintette a vállát. A balösszekötő hátranézett, és szembe találta magát az edzővel. – Mit csinálsz, Pisti? – Hát itt faggatnak… – Befejeztük, uraim! – mondta az edző, és a balösszekötőt kivonszolta az újságírók gyűrűjéből. Másnap ilyen címekkel jelentek meg az olandi lapok: „Vasesztergályos gróf a magyar csapatban”, „A királynő rokona nyilatkozott”, „Balösszekötő lett a magyar grófból”… Az edzőnek rég kihűlt a kávéja, mire az intéző és egy tolmács segítségével végigolvasta a lapokat. – Hát, Pisti, ezek rád repültek – mondta, aztán nekilátott a hideg reggelinek. A balösszekötő szívta a cigarettáját, és méltatlankodott: – Tehetek én róla, Marci bácsi?… Bezsongtak a pedigrének… Mondtam én nekik, hogy csak tartalék vagyok, de nem szálltak le rólam… – Ha tehetsz, ha nem tehetsz, ne fújd a pofámba a füstöt, amikor eszem… Jó, hogy nem álltok neki féldecizni… Az edző kedvetlenül evett, aztán megtörölte a száját, és intett a játékosoknak, hogy hajoljanak közelebb. Az asztalnál csend lett. – Tíz perc múlva találkozunk a portán, addig mindenki rendbe szedi magát. Délig edzés a darugyár pályáján. Egykor ebéd itt, utána pihenő, és délután négykor egy levezető könnyű edzés. Az első mérkőzésünk holnap lesz délután négykor. Értettük egymást? Akkor rendben. Az asztal felbomlott, a játékosok egy oldalajtón átmentek a szállodába. A portás megállította a balösszekötőt: – Schwalenberg úr! A hallban várakoznak önre… A balösszekötő bólintott, és kedvetlenül átment a hallba. Az egyik fotelból kínos eleganciával öltözött, sötét ruhás férfi emelkedett fel. – A királyi család titkára vagyok… A felséges asszony a lapokból értesült róla, hogy ön, Schwalenberg úr, Olandban tartózkodik. A királyi család örömmel értesült arról is, hogy ön a Yrmount-ág leszármazottja, s így rokonságban áll a királynővel. A királyi család szívesen látná önt a palotában. A délutáni tea, mint rendesen, ma is négy órakor lesz. A küldetésem ezzel lejárt, uram, auf Wiedersehen! A titkár meghajolt, aztán kiment. A balösszekötő döbbenten állt, aztán furcsa grimaszba szaladtak össze az arcvonásai. Végül legyintett, és a portán át kiment a szálloda elé, ahol már csaknem az egész csapat összeverődött. A balösszekötő kedvetlenül szállt be az autóbuszba, szótlanul bámulta a gépkocsi mellett elsuhanó háztömböket, a szögletes, gyepes tereket, az autókat és reklámoszlopokat. Az öltözőben tétova mozdulatokkal rángatta magára a dresszt, cipőket, s amikor az egyik játékos félig öltözötten átfejelte neki a labdát, a balösszekötő félrekapta a fejét, mintha nem is futballista, hanem porcelánkereskedő lenne. Félszeg, ijedt mozdulatán az egész csapat röhögött. – Mi van veled, Pisti? – állt meg mellette az edző, s biztatóan a vállára vert. – Zűr van, Marci bácsi… – Megint?… – Az előbb a szállodában megkeresett egy elegáns pofa. Azt mondta, hogy rokona vagyok a királynőnek, és menjek el délután négykor a palotába teázni. – Négykor edzés van. – Hát persze… Majd telefonálok neki, hogy nem tudok menni, mert tréningen vagyok. – Kinek telefonálsz? – Hát a királynőnek. – Ez meghülyült… Halljátok? Telefonál a királynőnek, hogy nem ér rá teázni, mert edzése van… Aztán holnap majd böngészhetjük az újságokat délig… Otthon meg a gépgyári pártbizottságnak két hónapig magyarázhatjuk, hogy zajlott le a családlátogatás királyéknál? Pisti, ezt jól megkeverted… Az öltözőben mindenki röhögött, a balösszekötő pedig felordított: – Tehetek én erről? – Azt mondd meg, hogy rokona vagy a királynőnek, vagy nem vagy rokona? – Lehet, hogy rokona vagyok… Mit tudom én… – Amikor a gépgyárba felvettünk, akkor azt mondtad, hogy gróf vagy, most meg kiderül, hogy királyi nagyherceg, trónörökös báró… Az istenedet, Pisti! – Marci bácsi énvelem hiába hőbölög… 1945-ben ötéves voltam. Csak arra emlékszem, hogy nagy fák voltak az udvaron… Honnan tudnám én, hogy ki kinek a rokona? Nem is érdekel. Én az öregtől azt sem kérdeztem meg, hogy hány hold földünk volt. – Jól van, fiam, menj el a palotába, de ha zűr lesz, akkor a Vasmunkásban többet nem focizol! Erre mérget vehetsz! Na, gyerünk kifelé. A csapat teljesen feldobódott. Meredek passzokkal szöktették egymást, és a balösszekötőt üvöltve biztatták: – Hajrá, báró!… Hajrá, báró!… Báró, nyomd a labdát… – Nem üvöltesz, fiam, hanem dolgozol – igyekezett az edző gátat vetni a hülyülésnek, de teljesen sikertelenül. A balösszekötő hamarosan együtt röhögött a csapattal, és az edző kivételével mindenkinek címeket osztogatott. Az edzés végén már ilyen mondatok cikáztak a levegőben: „Csőrös úr, kegyeskedjen a labdát továbbítani!… Éppen erre gondoltam, báró úr… Jancsik tanácsos úr, talán jobb volna, ha nem a labdát táncoltatná a fején, hanem a fejét a labdán… Vigyázat, az exkirály lő… Holacsek gyarmatügyi miniszter biztos kézzel védett…” A csapat a fürdőben röhögött és fütyörészett, az autóbuszban pedig haditervet készített a balösszekötőnek. Mindenkinek akadt valamilyen elképesztő ötlete, ami a balösszekötőnek „esetleg” hasznára válhat a királyi udvarban. A délutáni alvás után a balösszekötő magára húzott egy tiszta inget, aztán a létező legsötétebb ruhájában megállt a tükör előtt. – Hát ez viszonylag szürke – állapította meg félhangosan, aztán még hozzátette: – Lehet, hogy a délutáni teázások idején éppen ez az elegáns… A portán a királyi titkár már várta. – Uram, ha megengedi, a palotába kísérem. A balösszekötő megengedte, így aztán beszálltak egy fekete Chryslerbe, s bőséges fékezések, kanyargások és suhanások után kiszálltak belőle valamilyen udvarfélén. Lépcsők, folyosók és különböző termek után eljutottak egy előszobába. A királyi család titkára itt megállította a menetet, és tárgyalásba bocsátkozott egy ajtónállóval. Az ajtónálló aztán bekopogott, és jelentette, hogy megérkezett gróf Schwalenberg István. Gróf Balösszekötő István miután átesett a bemutatkozások zűrzavarán, és balesetmentesen eljutott egy bőrfotelig, kíváncsian körülnézett a szalonban. A helyiségben elég sokan voltak. A királynő a főhelyen ült, a leghosszabb fal előterében, mellette kisebb székeken a lányai, szám szerint három. A királynő mögött egy úr állt, nem lehetett pontosan tudni, hogy ki az, jobbra és balra további urak és hölgyek. Ahogy a balösszekötőnek sikerült megállapítani, részint rokonok, részint magas rangú állami hivatalnokok voltak. A titkár a királynő bal oldalán helyezkedett el, és a másik titokzatos arcú úrhoz hasonlóan állva maradt. A légkör előkelő volt és merev, minden előírásos lassúsággal bonyolódott, a tea kevergetésétől egészen a beszélgetésig. A beszélgetés persze egyoldalú volt, mert a királynő kérdezett, a balösszekötő pedig, ahogyan rossz németségéből telt, válaszolgatott. – Az ön édesapja, azt hiszem, Schwalenberg György volt… – Igen. – A birtokaik persze áldozatul estek a vasfüggöny mögötti állapotoknak… – Igen… – Úgy tűnik, hogy a Schwalenberg családnak Ausztriában is voltak birtokai… – Lehetséges… – A család most hol él? – Hát… Anyám Láncson… Apám Budapesten. – Foglalkozik valamivel, vagy visszavonult? – Kazánfűtő egy vállalatnál. – Hallatlan! És ön? – Szakmát tanultam, a gépgyárban melózok… És hát, izé… A foci… Kaptam lakást… Én most príma vagyok… – Szóval adtak lakást… Hát ez szép tőlük… A királynő bal oldalán megszólalt egy ősz hajú úr: – Mondja, gróf úr, nem gondolt arra, hogy esetleg átmenetileg nyugaton marad? – Nem, erre nem gondoltam. Otthon végre kaptam lakást, és hát az edző is nagyon zabos lenne. – No persze. A balösszekötőnek úgy tűnt, hogy a királynő hangja egy árnyalattal hidegebb lett, amikor újra megszólalt: – Ha valamire szüksége lenne itt, örömmel segítünk… – Hát… A titkár érdeklődve előrelépett: – Parancsoljon… – A sógoromnak kellene egy olajszűrő a Fiatjához… De ezt én is megvehetem. A királynő értetlenül nézett a balösszekötőre. – Mi kellene?… – Egy… Egy… Olajszűrő… – Jó, hát majd egy-két dolgot összecsomagolunk, és azzal az olajizével együtt a szállására küldjük. A balösszekötő kicsit meghajtotta a fejét, és érdeklődve várta, hogy mi jön még. – Édesapját, gróf Schwalenberg György urat és magyarországi rokonainkat köszöntjük… Legyenek erősek. – Jó – mondta a balösszekötő, és tanácstalanul a titkárra nézett. A titkár egy pillanat múlva már mellette volt, és átsegítette a távozás bonyodalmain. A balösszekötő az autóban fellélegzett. Amikor már az utcán robogtak, megszólította a titkárt: – Uram, gondolom, magának teljesen mindegy, hogy hová visz… Ha így van, akkor ne a szállodához vigyen, hanem a darugyári sportpályára. – Ahogyan parancsolja, uram – mondta a királyi család titkára, s a gépkocsi a következő pillanatban irányt változtatott. A balösszekötő a sportpálya előtt kiszállt a Chryslerből, és az órájára nézett. Fél hat volt. A bejáratnál két férfi várta. Zsebre tett kézzel álltak, és mosolyogtak. – Jó napot, Schwalenberg úr… Mi a klágeni klubcsapat menedzserei vagyunk… Ötezer dollár előleget tudunk adni. – Kevés. – Ha a csapata elutazott, a további harmincezret azonnal felveheti… – Mondtam, hogy kevés – válaszolta a balösszekötő, aztán félretolta a menedzsereket, és sietve bement az öltözőbe. Néhány perc múlva már a pálya zöld gyepén vágtatott, aztán ügyesen levett egy feléje küldött meredek labdát, és élesen a kapuba lőtt. – Vége a teázásnak, báró? – kiabáltak feléje a játékosok.
1965 |