Ilyen az egész életed…

Lint napokig várakozott a kikötőben.

A lány nagy csokor búzavirággal érkezett, szatyrokkal, szalmakalappal. A hajón azonnal kilépett a szandáljából, aztán megcsókolta Lint arcát. Lint egy ideig szótlanul állt a kajüt és a kormánypad között, aztán hirtelen előresietett, és felhúzta a dzsibvitorlát.

– Nem is örülsz nekem – mondta a lány, és a kötelek közé ejtette kék virágait.

– De örülök – mondta Lint, s miközben a bumfáról letekerte a vitorlát, az elmúlt napokra gondolt.

Nők és férfiak érkeztek, gyanakvó arcú asszonyok, lendületes lányok, boldog, aprócska kölykök, és a vitorlák sorra felröppentek az árbocokra, a hajók megbillenve, elegáns lassúsággal kiúsztak a kikötőből. Aztán újabb hajók érkeztek és újabb lányok és újabb asszonyok, és állandóan jó idő volt, kellemes szél, felhőtlen ragyogás. Egyik nap a parton letelepedett egy lengyel lány, s órákon át bámulta Lintet. Később mosolyogtak egymásra, és a lány különös, lágy hangsúllyal megszólalt: „Chlopak… Bardzo chlopak…” Lint azonnal megszerette, de amikor a lány be akart mászni a hajóra, mégis nemet intett a fejével. Tudta, hogy hirtelen megérkezik majd a másik lány, és akkor hazudni kell valamit. Lintnek ezeken a nyári napokon nem volt kedve hazudozni. A logikusnak tűnő, célszerű hazugságokhoz lelki kondícióra van szükség, erőre, lendületre, és komolyan kell venni a látszatot. Lint képtelen volt a látszattal törődni, s mivel ahhoz sem volt elég ereje, hogy az embereket megsértse érzéseikben, mozdulatlan maradt. Várakozott, nézte mások hajóit, melyek lényegében mind egyformák voltak, akár tolvajok ültek a kormány mellett, akár misszionáriusok. A látszat, melyet a nyári napfény előnyösen kiszínezett, mindenkit megnyugtatott. A nők persze a vízparton is gyanakodtak egymásra, de ebben nem volt semmi rendkívüli, beleillett a harmonikus tóparti képbe. Gyerekek vágtáztak a laposra tiport gyepen, s a szél a közeli üdülők napernyős teraszára sodorta könnyű kiáltásukat. Lint világa a várakozás napjaiban enyhén elszürkült és összezavarodott.

– Máris indulunk? – kérdezte a lány.

– Azt hiszem, indulni kellene – mondta Lint, aztán kiemelte a horgonyt, és a hajó ügyetlenül oldalra sodródott. Az egyik közeli vitorlásban valaki halkan nevetett. Lint ennek nem örült. Utálta az amatőrök esetlen mozdulatait, a stílustalan kapkodást, a félmegoldásokat… Pontosan tudta, hogy egy átlagvitorlázónak hogyan kell mozogni a hajón, milyen szél alatt kell a kormányhoz nyúlni, hogy a hajó előírásosan forduljon, mindent tudott. A kikötők életét egyébként is úgy fogta fel, mint egy különös színpadot, ahol állandóan folyik az előadás, és a parton bámészkodó közönségnek, akik az államnak befizetett nyaralási díjjal az egész Balatonra jegyet váltottak, nem szabad csalódást okozni. Lint napokig várt a jelenésére, s most a közeli hajóban felhangzott halk nevetés miatt úgy érezte, hogy kellékesnek nézték, vagy ami még rosszabb, dilettánsnak. Lint egész életével profi volt. Nem mellékesen, szabad idejében élte az életet, mint az emberek milliói, hanem egyfolytában, beleértve a délelőttöket, a hajnalokat és az éjszakákat is. Valamikor persze ő is amatőr volt, de aztán sokat olvasott, utazott, szenvedett, és megértette, hogy az életet nem lehet két részre osztani, mert az érzékeny ember beledöglik. Amikor ezt felismerte, kilépett a megszokott keretekből, s azokkal a lányokkal, akiket megszeretett, nem titokban találkozott, ahogy ezt a társadalom többnyire elvárja, hanem nyíltan. Nem félig szeretett, hanem egészen. Nem kapkodva, délutáni strandokra kacsingatva dolgozott, hanem nyugodtan, elmélyedve, teljes emberségével belefelejtkezve az anyagba. Soha többet nem ment el munka után bokszolni, mert a munkáját és a sportot egyformán tisztelte, és tudta, hogy rossz bokszolónak vagy rossz munkásnak lenni egyaránt ócska dolog. Ettől kezdve csak azzal foglalkozott, amit szeretett, amit képes volt jól, elegánsan végigcsinálni. Lintet a szomszéd hajóban felhangzott nevetés lényegében nem érdekelte.

A horgonyt összecsukva a helyére tette, aztán könnyedén végigszaladt a decken, és a kormányhoz ugrott. Azonnal megfeszültek a vitorlák, és a hajó előrecsúszott. Szél alatt sorra vette a közelben horgonyzó hajókat, és centiméterekre suhant el mellettük. Így a hajó korábbi ügyetlen oldalra sodródása más hangsúlyt kapott. Mindenki látta, hogy egy magabiztos ember lezser eleganciájáról van szó, de Lint érezte, hogy lényegében bizonytalan.

Hajók, fák, kikötőcölöpök maradoztak el mellettük, aztán hirtelen egyenletes, kiegyensúlyozott hullámverésbe kerültek. A hajó csobogva úszott a nyílt vízen, egyre kijjebb, egyre messzebb a partoktól.

Lint a köteleken lógott, és a kék messzeségbe bámult. A lány levetette a ruháját, és szűk bikinit cibált magára, aztán bekente a testét napolajjal. Végül cigarettára gyújtott, és Linthez fordult:

– Hát szia… Megérkeztem…

Lint mosolygott.

Néhány part felé tartó hajó keresztezte útjukat, aztán egyedül maradtak a vízen. Hajók csak a látóhatár szélén látszottak és a távoli kikötők bejáratánál. A lány ekkor levetette magáról a bikinit is, és meztelenül járt-kelt a hajón, nagyon elégedetten, nagyon boldogan. Lint hosszú ideig nézte a lányt. Fokozatosan gyengült a szél, aztán teljesen megállt. A vitorlák petyhüdten libegtek a hintázó hajó felett. Az elsimuló hullámokon fülledt levegő érkezett a nádasok felől. Párás, piszkosforma volt a távoli ég alja. Lint tudta, hogy a szélcsend órákig tart, aztán hirtelen, dühöngő viharral ér véget. Elengedte a kormányt, és végigsétált a decken. Kinyitotta a horgonyt, aztán bedobta a vízbe.

Amikor a vasmacska csobbanva a vízbe zuhant, és surrogva szaladt utána a lánc, a lány lehunyta a szemét.

Lint és az olajos bőrű lány órákig feküdtek az imbolygó vitorlák alatt. Később Lint a hajó oldaláról a vízbe ereszkedett, és alámerült. Úszott néhány métert a víz alatt, és a hűvös mélységben furcsa érzése támadt… Mintha még mindig a lánnyal lenne… Csak egyetemesebb az egész… Mintha elmosódna az egyénisége, emberi léte, csak az anyag maradna, mozogna egy másik közegben. Aztán megérintette a hátát egy melegebb vízréteg, és a felszínre bukkant. Mély lélegzetet vett, és újra érezte a napolaj illatát, mely korábban az arcára, karjára, mellére kenődött. Úszott húsz-harminc métert, aztán a hátára fordult, és bámulta a végtelen eget.

Amikor vizesen, frissen visszamászott a hajóra, a lány felült.

– Szeretlek – mondta Lintnek. Lint odament hozzá, megcsókolta. A lány hozzásimult, és a bőrébe így újra beleivódott a napolaj.

– Jó lenne megfürödnöd – mondta Lint.

– Később… Később… Most olyan jó itt. Régen találkoztunk, és…

– Olyan vagy, mint egy folyondár.

– Igen, olyan vagyok.

– Te is tudod?

– Tudom.

– Azt is tudod, hogy a fák nem szeretik a folyondárokat?

– Az igazi folyondárok nem sokat törődnek azzal, hogy a fák mit szeretnek és mit nem…

– Na, indulás fürödni…

– Nem.

Lint felnyalábolta a lányt, és bedobta a vízbe.

Amikor a lány prüszkölve felbukkant, azonnal átkozódni kezdett:

– Kegyetlen alak vagy!… Vedd tudomásul!… Ilyen az egész életed… Minden ilyen, amit csinálsz… Elúszom, nem megyek vissza a hajóra… Én elúszom…

Lint nevetésétől rázkódott a hajó. Amikor végre elégséges levegőhöz jutott, felállt, és fejjel előre beugrott a vízbe. A víz most már jellegtelen volt, víz és semmi más. A lány… A lány viszont ott úszkált Lint előtt szép meztelenségével, és magához vonzotta, mint a mágnes. Lint követte, és métereken, éveken úsztak át egymástól elszakadva, majd összeütődve, összefonódva, alámerülve és felemelkedve a napig – átzuhantak az évtizedeken. A lány már nem kiabált, némán sodródott Linttel.

Porfelhő jelent meg az északnyugati égen. A hegyekre ült, aztán alattomosan a lejtőkön fehéredő falvak közé csúszott.

– A vihar – mondta Lint, és hirtelen elengedte a lány kezét. Néhány pillanat múlva már a hajóban állt. A lány is bemászott. Ruhát húzkodtak magukra, aztán Lint beemelte a horgonyt. A messzeségben már fodrozódott a víz. Parttól partig érő, sötétzöld vonal közeledett a hajóhoz. Lint a kormányhoz ült, és figyelte a felhőket. Abban reménykedett, hogy a vihar előszelével elvitorláznak a legközelebbi kikötőig. Este partra szállnak, meleg leveseket esznek, sülteket, vörös bort isznak egy kiskocsmában, aztán kellemes ernyedtséggel bámulnak maguk elé. A viharnak azonban nem volt előszele. Lint vitorlái minden átmenet nélkül megfeszültek, és a hajó nagyot csobbanva előrelendült. Egy pillanat múlva már zúgott az árboc, a merevítők vijjogtak a szélben, a hajó oldalra dőlve rohant a morajló vízen. A lány átvette Linttől az orrvitorla kötelét, aztán segített a hajó kiülésében. Élénk szél volt, a hajó repült, mint az ördögszekér. Lint úgy gondolta, hogy félórás vitorlázás után feltétlenül eljutnak a legközelebbi kikötőbe. Aztán elborult az ég, és a hegyek közül negyven-ötven kilométeres pöffök szakadtak a vízre. A turzásba belekapott a szél, és a víz úgy porzott, mint a földszintes városokban a lóvásártér. Lint beleordított a szélbe:

– Reffelni kellene!

A lány görcsösen lógott az orrvitorla kötelén, és nem válaszolt. A hajó ekkor már annyira megdőlt, hogy a víz a szél alatti oldalon állandóan a decken járt. Lint tudta, hogy elég egyetlen pöffről lekésni, néhány pillanattal később engedni ki a nagyvitorlát, vagy annyira kiengedni, hogy a bumfa elérje a hullámokat, és akkor kész… Azt is tudta, hogy azonnal reffelni kellene, vagy lehúzni az orrvitorlát, de semmi kedve sem volt szereléssel vesztegetni az időt. Élvezte a rohanást, a süvöltő szelet, a rájuk zúduló hullámokat, a hajó finom rázkódásait, élvezte, hogy a borulás határán járnak öt és tíz perceken át. Ekkor már párhuzamosan vitorláztak a parttal, s talán csak két kilométerre lehettek a kikötőtől. A viharral hajók érkeztek a messzeségből, és meredek szögben úsztak a kikötő felé. Lint szemmel tartott egy 15-öst, és arra gondolt, hogy addig nem húzza le az orrvitorlát, amíg a másik hajó bírja. Csakhogy az a másik hajó más szögben vitorlázott a kikötő felé, több kilométerre Lint hajójától, más szelekkel, más széliránnyal. Lint keményen tartotta magát, aztán hirtelen minden erőfeszítése feleslegessé vált. Fütyült a kötélzet, a szél a pöffök sebességére gyorsult, és Lint képtelen volt a hajó haladási irányát megtartani. Egy hullámhegy fehér taraja elbizonytalanodva megingott a hajó mellett, aztán bezuhant a kormánypadra. Csuromvizesen küszködtek tovább, de Lint izmai már nem bírták. Önkéntelenül is ejtette a hajót, s hirtelen olyan meredek szögben fordultak a part felé, mintha már a kikötő előtt járnának.

– A horgonyt… – kiabált Lint a lányra, aztán nagy erőfeszítéssel szélirányba fordította a hajó orrát. Amikor a vitorlák meglobogtak, a lány előreszaladt, és kidobta a csukott vasmacskát. A hajó veszett táncba kezdett a lánc végén, a kötélzet csattogott, aztán elszabadulva a vízbe csúszott. Lint tántorogva hajlongott, kapaszkodott az árboc tövében, aztán nagy keservesen leoldotta a vitorlák felhúzó kötelét. A nagyvitorla megvizesedett alsó része beledagadt a nutba, így Lint kénytelen volt teljes testsúlyával ránehezedni a bumfa tövére, hogy a vitorla mozduljon. A rongyokat hiába húzták le, a szél állandóan belekapott és felfújta őket, mint egy dunyhát. Lint fél karral átölelte az árbocot, és a vitorlafejlapról lecsavarta a seklit. Amikor lekapcsolta a kötelet, azonnal elszabadult, és félárboc magasságban lobogott, mint egy zászló. Lint ledobta a nagyvitorla alumínium fejlapját, és a kötél után nyújtózkodott, hogy visszahúzza, és lekösse az árboc tövéhez. A kötél azonban egyre magasabban lobogott, pattogott, és a következő szélrohammal felszaladt az árboctopig.

Lint lekötötte a köteleket, aztán káromkodva visszamászott a kormánypadra.

– Elszaladt a kötelünk! Nem tudjuk felhúzni a nagyvitorlát – mondta a lánynak, aztán a pad alól előhúzta a pálinkásüveget. Ittak, és bámulták a tajtékzó vizet. A 15-ös már a kikötő előtt járt. Erősen megdőlt, és Lintnek úgy tűnt, hogy nekirohan a hullámtörőknek.

Lint hajója lassan csúszott a part felé. A csukott horgony szépen, egyenletesen szántott a fövenyen. Lint úgy tervezte, hogy amennyire csak lehet, partközelbe csúszik, aztán a fokvitorla segítségével beevez a kikötőbe… Szép terv volt. Nyugodtan pálinkáztak. Egy idő után azonban a hajó szokatlanul nagyokat rándult a láncon, és a rázkódásokat Lint már a talpa alatt érezte a lélekgerendában. Valami történt…

– A horgony… Már nem szánt – mondta Lint.

– Talán kinyílott.

– Egy keveset akkor is szántana… Mereven áll.

Lint tűnődve beleivott a pálinkásüvegbe, aztán kedvetlenül nekivetkőzött.

– Várjunk egy kicsit, Lint… Talán majd csendesedik…

– Nem lehet várni. Ránk esteledik, aztán itt dobál bennünket egész éjszaka – mondta Lint, és egy pillanatra eszébe jutott a meleg leves, a sültek, a vörös bor, és beugrott a vízbe. Alámerült, aztán dideregve felbukkant a hajó mellett. A horgonylánchoz úszott, és megkapaszkodott benne. Kicsit szuszogott, aztán mély lélegzetet vett, és a lánc mentén alámerült. Legalább tíz méter lánc volt a vízben, így Lintnek komoly akaraterőre volt ahhoz szüksége, hogy a láncba kapaszkodva a horgonyig vonszolja magát. Amikor a horgony száráig jutott, valami belehasított a lábába. Rántott egyet a vasmacskán, de az nem mozdult. Elengedte. Miközben emelkedett, arra gondolt, hogy a felszínen nem szabad mohón kapkodni a levegő után, mert hullámzik… Fegyelmezetten meg kell várni a kedvező pillanatot. Közben érezte, hogy a lába vérzik. Amikor felbukkant, a lány ijedt arcát pillantotta meg a feje felett. Közvetlenül a hajó mellett emelkedett ki a vízből, elsodorta az áramlás.

– Ne menj le többet, Lint! Nem szabad.

Lint a hajó oldalába kapaszkodott, és percekig nem tudott megszólalni. Lihegett. Amikor visszanyerte az erejét, kiemelte a lábát, és megnézte. Jó húszcentis karcolás volt a lába szárán. Megnyugodott. A vízben mélyebbnek, csúnyábbnak hitte.

– Lint, mi történt veled?!

– Semmi – mondta, és előreúszott a lánchoz. Lélegzetet vett, és nagy lendülettel alámerült. Kemény, gyors mozdulatokkal rángatta magát a láncon végig, és elkapta a horgonyt. Bal kézzel megkapaszkodott, aztán a jobb kezét óvatosan, tapogatózva előrecsúsztatta. Megborzongott. A horgony egy hosszú, tojás alakú vastárgy alá szorult. Vasroncsok voltak odább is, és tüskésdrót… Óvatosan megfeszítette a horgonyt, de az nem mozdult, keményen állt a vasak alatt. Elengedte. Kóvályogva, félájultan emelkedett fölfelé. Zúgott a feje. Amikor felbukkant, a hajó orránál megkapaszkodott a láncban. Levegő után kapkodott.

– Lint!… Lint!… Vérzik az arcod…

Amikor egyenletesebb lett a légzése, vízbe mártotta az arcát, aztán végigsimított rajt. Az orra vérzett.

– Lint!… Megőrültél?

– Semmi – mondta Lint –, mindjárt kész… – Mint egy kiöregedett automata hullatta magából a szavakat, az értelmükre nem figyelt. A hajó, a napolajillatú lány beleveszett a múltjába. Eltávolodott tőlük. Egyedül maradt egy furcsa szituációban. Egyszerű, egyértelmű lett minden. Alámerül, megroggyant, alattomos rémekkel birkózik, és észrevétlenül győz, vagy stílustalanul, bután meghal. Egy pillanatra elképzelte a lehetséges párbeszéd mondatait:

– Egy bomba vagy hajóroncs van a fenéken… Beleakadt a horgony…

– Ugyan… Biztosan képzelődsz. Egy nagyobb kő lehet, vagy valami más, de bomba?… Tudod, Lint, neked az a bajod, hogy túlkompenzálod a helyzeteket.

Lintnek vérzett az orra. Néhány pillanattal korábban kitapogatta egy nehéz, ellenséges tárgy körvonalait, és a lába megakadt a tüskésdrótban. Igen… Mit lehet ilyenkor mondani?… Különben is nyár van, augusztus. Az emberek reggelente napfényes tájakra pillantanak ablakukból, és tejeskávét reggeliznek vajjal, dzsemmel, halvány zsemlékkel. A bőrük barna, a szívük petyhüdt. „Képzelje, a Kovács gyereket felvették a színművészetire, igen, azt a lajhárforma gyereket…” – Hogy a vízben bomba van? Nem. Ez nem megy.

Lint újra alámerült. Gyors, határozott mozdulatokkal dolgozott. Érezte, hogy a víz a mélyben is mozog. Amikor elérte a horgonyt, maga alá húzta a lábát, és szétterpesztve megvetette a vasak között. A fejében pattanásig feszültek az erek. Minden energiáját a horgony kiszabadítására összpontosította. A láncot a vállára feszítette, és közelebb vonszolta a hajót, ami így néhány pillanatig nem nehezedett a horgonyra. Lint ezeket a pillanatokat akarta jól kihasználni. Elengedte a láncot, és sietve megmarkolta a horgonyt. Nagyot feszített rajt, aztán megrántotta. A horgony kiszabadult, és hasba vágta. Elvesztette az egyensúlyát. A vasmacskát nem engedte el, a hajó így hanyatt rántotta. A horgonnyal együtt feljebb emelkedett, és métereket csúszott a vízben. Végül egy mély járatú hullám az oldalára fordította, és kicsúszott a kezéből a horgony. Lint fejében hajókürtök zúgtak. Forgatták a hullámok. Kinyújtották és összegöngyölték, aztán kiterítették a víz felszínére.

Amikor arcába vágott a szél, azonnal magához tért. A levegő hűvösen áramlott a tüdejébe, és visszanyerte az erejét. Hasra fordult, és felnézett. A hajó húsz-harminc méterrel kijjebb sodródott. A lány az árboc mellett állt, és integetett. Lint hagyta, hogy a nagyobb hullámok átcsapjanak a feje felett. Óvatosan, lassan tempózott. A hullámvölgyekben mély lélegzetet vett, aztán csukott szájjal, behunyt szemmel sodródott a fehér habok között. Amikor elérte a hajót, már kevergett a gyomra. Nehéznek, forrónak érezte magát. Az orra vérzett, a feje zúgott. A lány leengedett egy kötélhágcsót, és segítette bemászni. A hajóban újra elsötétült előtte minden, és csak percek múlva nyerte vissza az eszméletét. Lassan, egyenletesen forgott körülötte a táj. A lány arca hegyekkel mosódott össze, felhőkkel, tarajos hullámokkal. A víz fölé hajolt, és a torkára dugta az ujját. Vizet hányt. Amikor jobban lett, bemászott a kajütbe, és végigfeküdt az egyik gumiágyon, Az orra még jó félóráig vérzett, aztán rendbe jött. A lány pálinkával itatta, és vizes kendővel törölgette az orrát.

– Mit csináltál a vízben, Lint?

– Kis fürdés… Nyaralunk – mondta Lint, aztán kimászott a kajütből, és szemügyre vette a vizet. Csendesedett. A hajó már csak pár száz méterre volt a nádasoktól. Amíg Lint a kajütben hevert, csaknem egy kilométert szántottak kifelé. Lint mély lélegzeteket vett, megmozgatta az izmait, aztán leült a kormánypadra, és a maradék pálinkával kimosta a lába szárán pirosló, hosszú sebet. A lány leguggolt eléje, és bámulta.

– Kagylókra csúsztál?

– Egy bomba vagy hajóroncs van itt lent… Beleakadt a horgony.

– Ó Lint, te mindig ilyeneket mondasz… Talán csak egy nagyobb kő volt, és rátelepedtek a vándorkagylók…

A lány látta, hogy Lintnek megkeményedik az arca.

– Úgy értem – folytatta –, hogy az ember el sem hinné, hogy a Balaton fenekén egy bomba van… Mert, ugye, hogyan is kerülhetne ide egy bomba?… De te lent voltál, és láttad… Mi ketten most már tudjuk, hogy itt egy bomba van…

Lint a lányra nézett, és megszólalt:

– Mikor születtél?

– 1946-ban… Miért?… Talán?…

– Semmi – mondta Lint, aztán hátrahajtotta a fejét, és az üveg alján csillogó kevés pálinkát a szájába csepegtette. Mosolyogva felállt, felszerelte a dzsibvitorlát, kitámasztotta, aztán a kötél végét lekötötte egy bikához. Beemelte a horgonyt, és a lányhoz fordult:

– A kikötőárboc az irány, neked kell kormányozni.

A lány a kormányhoz ült, Lint pedig a szél alatti oldalon a kis csutakevezővel kezdett dolgozni. Keserves munka volt. A hajó a makacs turzásban lassan csúszott előre. Lintnek néha görcsbe rándultak az izmai, és kénytelen volt lazítani, lógatni a karját. De mindig újrakezdte, keményen nekifeszült az evezésnek, és késő délután befutottak a kikötőbe.

Az öböl közepén hajók horgonyoztak, többnyire kielerek, de akadt néhány svertes hajó is. Amikor átúsztak közöttük, Lintnek az egyik 15-ösről odakiáltott egy fél karú öregember:

– Mi van veletek, leszakadt a gross?…

– Nem – mondta Lint –, leszereltünk, és a kötél megszökött. A szél aztán fölnyomta a topig.

A beszélgetésre néhányan előbújtak a szomszédos hajókból, és tanácsokat adtak:

– Másszatok fel az árbocra!

Lintnek nem volt kedve ehhez a párbeszédhez, de azért visszakiáltott:

– Nem kieler ez, fiúk…

– Segítek – mondta a fél karú öregember, és intett Lintnek.

Lint hajójával a 15-ös mellé csúszott, és felvette az öreget. A móló mellé eveztek, és a fél karú ember irányítása mellett az orrvitorla felhúzókötelével annyira megdöntötték a hajót, hogy az árboc a kikötő fölé hajolt.

A manővernek nagy közönsége volt. Lint végül meghívta a fél karú öregembert egy féldecire, de az megrázta a fejét, és az égre mutatott:

– Jön a vihar, visszamegyek a hajómra.

Lint arra gondolt, hogy a vihar már kora délután kitört, aztán mégis az égre nézett. Északkeleten sötétlila felhők gyűrődtek az ég és a víz közé. Komor volt, fenyegető.

– Szerencsétek volt – mondta a fél karú öregember –, idejében kifutottatok. Akit ez bent ér… Hát…

Lint óvatosan a 15-ös mellé kormányozta a hajóját, aztán megszorította az öregember kezét.

– Köszönöm.

– Ez az életem – mondta az öreg, és maradék kezével integetett a távolodó hajó után.

Lint egy szélárnyékosnak látszó helyen, közel a parthoz, lehorgonyzott. Hosszú láncra vette a hajót, és a hátulját a parthoz kötötte. A parti fák jelezték, hogy erősödik a szél. Lint felegyenesedett és körülnézett. Közvetlen közelükben néhány kalóz horgonyzott, félig leponyvázva, felkészülve az éjszakára. Valamivel odább sztárok álltak, beljebb kielerek. A bocik pörögtek a hajók körül, jelezték a szélirányt, a forgókat, áramlásokat. A nagyobb hajókon vacsorát főztek az asszonyok. A lecsó paprikás, zsíros illata átúszott az öböl felett. A messzeségben hajók imbolyogtak. Közeledtek a kikötőhöz.

Lint hajójáról partra ugrott a lány, aztán tíz-tizenöt perc múlva kenyérrel, konzervekkel, boros- és pálinkáspalackokkal tért vissza. Lint azonnal felbontott egy üveget, és nagy kortyokban nyelte a hűvös bort. A lány konzerveket nyitott, paprikát, paradicsomot szelt fel egy rögtönzött tálcán, aztán vacsoráztak. Lint látta, hogy a szélső kalózhajón is esznek. A kopott ponyva félig eltakarta a fiatal legényeket. Szilvalekvárt kanalaztak egy óriási dunsztosüvegből.

Besötétedett, és felzúgtak a közeli fák. Kitört az igazi vihar. Reflektorral felszerelt, óriási hajók rohantak a kikötőbe. Vitorlájuk fekete szárnya végigsöpört a vízen. Elkésett kisebb hajók is érkeztek, és riadtan csapongtak az idegen kikötőben. Viharmadarak kiáltása, túlfeszített csigasorok nyikorgása vegyült a szélzúgásba. Újabb és újabb hajók érkeztek. Megdőlve végigrohantak az öböl vizén, aztán megcsörrentek a horgonyláncok, és a vitorlák veszetten csapkodtak, szakadtak a szélben. Egy sötétbe vesző hajón kiáltozott valaki: „Keresem az AUDIÓ II-t… Ki látta az AUDIÓ II-t?!” Válasz nem érkezett. Lint sokáig üldögélt a kajüt előtt, és bámulta a kikötőben lengő árnyakat. Tíz óra tájban a lány megfogta a kezét, és a lábához kuporodott.