Lint gyermekkora

Lint, a bizonytalan kedélyű tárcaíró tűnődve ül az asztala mögött, és szorgalmasan dolgozik a pipáival. Megtöm egyet-egyet, aztán szipákol vele, hümmög, és a céduláira mered. Egy jó sztoris novellát szeretne írni, de képzelete mindig elkalandozik. Hogy a témánál maradjon, időnként felmarkol néhány papírszeletet az asztalról, és érdeklődést színlelve beleolvas a jegyzetekbe: „Házibuli szecessziós fegyverzetben…”, „Szajrés Ili és a karácsonyfadíszek…”, „Egy csendőregyenruha átesik a kerítésen…”, „Kóger felakasztja magát…”, „Pierre és a német százados koponyája…”

„Kerítés… Kóger… Talán még ez lenne a legjobb. Igen, egy kerítés a Paragvári úton… Hogyan is történt ez?” – Lint a semmibe néz, és hirtelen kiesik a képzeletéből az egész Paragvári út a kerítéssel, csendőregyenruhával, mindennel, és újra egy magányos mozdonyon ül, mely ijedten vágtat át a havas dunántúli mezőkön.

A kérdéses mozdony 1944 decemberében szállította Lintet és a húgát egy Vas megyei kis faluba a nagyszülőkhöz. A mozdony nem siklott ki, nem zuhant rá bomba, így hát Lint igyekezett elfelejteni, mert irodalmi szempontból teljesen érdektelen mozdony volt. Lint egy jó sztoris novellát szeretett volna írni az egyik képeslap karácsonyi számába, s ehhez nem a húsz évvel korábbi emlékeire volt szükség…

A makacs kis mozdony azonban ott füttyögött a havas, régi éjszakában, és Lint nem tudott tőle megszabadulni. „Kerítés… Paragvári út…” – motyogta, de ezek a szavak már nem jelentettek neki semmit.

1944-ben minden kisfiúnak katona volt az apja. 1944-ben az ágyúk már valahol a Balaton déli partján dörögtek, és éjszakánként késéles fényszórók kutatták az eget. 1944 decemberére a híres Luftwaffe már félig belepusztult a normandiai partraszállásba, s az angol légi erődök egykedvűen hajóztak a reflektorfényes égen Budapest felé. 1944 decemberében a vonatoknak már nem volt menetrendje, és vonatok sem voltak, csak csapatszállító szerelvények. 1944 decemberében tele volt a világ rémhírekkel, és a Lint-féle kisfiúk rettenetesen féltek. Lint gyermekkorából lényegében csak egy magányos mozdony maradt, amire karácsony előtt néhány nappal felültette az édesanyja. A mozdony aztán, aminek Jánosházára kellett sietni egy veszteglő szerelvényért, nekivágott a dermedt téli éjszakának, s magával vitte Lintet, a húgát és egy Vendel nevű vasutast, aki ismerte Lint nagyszüleit.

Amikor a mozdony kiszabadult az állomásról, a Vendel nevű vasutas megsimogatta Lint arcát:

– Jók voltatok?

– Jók.

– Na, akkor a kis Jézus biztosan benéz hozzátok – mondta Vendel, aztán megváltozott arccal a mozdonyvezetőhöz fordult:

– Látni valamit?

– Látni… Süt a hold.

– Hát ha látni, akkor… – mondta Vendel, aztán belekotort a kabátzsebébe, és elhallgatott.

– Tudja, most már én úgy vagyok, ha nem látni, akkor attól félek, hogy elfogy alólam a sín, ha látni, akkor meg nem a síneket figyelem, hanem az eget.

Vendel cigarettát sodort, aztán meggyújtotta. A mozdonyvezető és a fűtő Vendel cigarettáját nézték. Fanyar füst kanyargott Vendel körül, aztán hirtelen belekapott a huzat, és kivitte a libbenő ponyva alatt. Vendel szívott még néhányat a cigarettából, aztán odaadta a mozdonyvezetőnek. A mozdonyvezető is szipákolt vele egy keveset, aztán továbbadta a fűtőnek. A fűtő nekidőlt a szerkocsinak, és a cigaretta parazsát bámulta.

– Három nap múlva karácsony – mondta.

– Az… Karácsony… – bólogatott Vendel, s a mozdony nagyokat zökkenve, furcsán tántorogva szaladt velük az éjszakában.

Ukkon félreállították a mozdonyt. Vendel széthúzta a ponyvát. Távoli morajlások hallatszottak.

– Győr vagy Szombathely – mondta a mozdonyvezető.

Lint megremegett.

– Körülnézek – mondta Vendel, és leugrott a mozdonyról.

– Féltek? – kérdezte a fűtő.

– Igen – mondta Lint.

– Nem szabad félni.

Lint húga elsírta magát.

Újra szétnyílt a ponyva, és a lépcsőn megjelent Vendel.

– Mi elmegyünk – mondta a mozdonyvezetőnek.

– Megfagy ez a két gyerek…

– Jönnek a gépek – mondta Vendel, aztán odahajolt a kislányhoz, és sáljával megtörölgette az arcát.

Linttel kezet fogott a mozdonyvezető.

A vasútállomáson mozdulatlanul álltak a tehervonatok. Fény sehol sem látszott, emberek sem mutatkoztak.

Vendel nagyokat lépett, Lint és a húga loholtak mellette. Amikor a szemaforhoz értek, Lint visszanézett, de a mozdonyt már nem lehetett látni. Lassan mögöttük maradt az állomás, aztán egészen belesüllyedt az éjszakába. Vendel lassított a léptein.

Telihold volt. A havas tájon messzire lehetett látni. A nyárfák olyanok voltak, mint a jégcsapok. A mezőn fénylő bokrok gurultak valamilyen völgy felé. A messzeségben erdők látszottak.

Lint sápadtan tiporta a lábszárig érő havat. Fázott, és félt valamitől. Sokáig meneteltek így, néha befagyott tócsákon és patakokon keltek át. Vendel ilyenkor Lint kezét is megfogta. Bombatölcséreket kerülgettek, aztán felmentek a vasúti töltésre, mert egy szélesebb folyó következett. Amikor mögöttük maradt a folyó, újra leereszkedtek a mezőre, és eltávolodtak a töltéstől.

– Jönnek – szólalt meg Lint.

Vendel megállt, és belefülelt az éjszakába.

– Tényleg jönnek – mondta, aztán előrehajolt, és egy kis darabon lerugdosta a hó megjegesedett tetejét. Amikor végzett, belefeküdt, és addig hempergett, míg olyan nem lett, mint egy hóember.

– Na, bukfencezzetek egyet – mondta, és felnézett az égre.

Lint hasra feküdt a hóban, aztán odább gurult, és a hátára fordulva megállt. Nézte a gépeket. Az első repülőerődök éppen föléjük értek. Csillogtak a holdfényben. A búgásuk lassan szétszivárgott a tájon, aztán mindent betöltött, mert az első rajok után újabbak jöttek és ismét újabbak.

– Na, ahová ezek mennek… – sóhajtott Vendel, aztán kihalászta a hóból Lint húgát, és elindult.

Erősödött a búgás.

– Észrevettek bennünket.

– Nem lehet. Fehérek vagyunk, mint a mező – mondta Vendel, és csak menetelt tovább egykedvűen.

A repülőgépek elfogytak. Néhány percig csend volt, aztán robbanások hallatszottak a messzeségből. Megremegtek az erdők. Zúzmara hullott a fagyott hóra, és értelmetlen kis neszek gurultak szerteszét.

Magányos repülőgép jelent meg a fénylő égen. Alacsonyan jött, szinte vonszolta magát. Panaszos búgása néha egészen elhalkult, s már-már úgy látszott, hogy lezuhan. De nem zuhant le, erőlködve feljebb kapaszkodott, és eltűnt a délnyugati égen. Aztán újabb repülőgépek is jöttek szétszórt, apró csoportokban, és a búgásuk áthallatszott a hegyeken, országhatárokon, tengereken…

– Közéjük lőttek – mondta Vendel, és felsandított az égre.

A lövöldözők dicsősége azonban nem lehetett hosszú életű, mert a búgás egyre tömörebb lett, és az eget elborították a hazafelé vonuló repülőerődök. A vezérgépek nyomában fegyelmezett rendben vonultak a terhüktől megszabadult, nagy testű bombázók.

Vendel, Lint és a húga akkor már egy akácerdő szélében bandukoltak, s futóárkokon másztak át, melyek cikcakkosan nyúlottak be az erdőbe.

Vendel felemelte az ujját, és a fák koronája felé mutatott:

– Látjátok a tornyot?… Ott a templomtorony.

Lint csak havas sörényű fákat látott.

– Az erdőn túl kezdődik a falu… A falu határa, aztán a majorság. Kövécs, és már ott is vagyunk.

Nagyon sokáig gyalogoltak még, aztán a kerteken át beérkeztek a faluba. Kutyák ugattak, némelyik vonított. A házakat, kerteket, udvarokat betakarta a hó. Néhol füstölgött egy-egy kémény, és mocorgás hallatszott az istállók felől.

Vendel bezörgött az ablakon.

– Ilona néni! Ilona néni, meghoztam az unokáit!

Kinyílt az ablak, aztán a kapu is. Lint öreganyja összecsapta a kezét: – Úristen! Hát csakhogy ideértek! – bekiáltott a házba – Miska! Meggyüttek a gyerekek!

Kinyílt az ajtó, és a kiszűrődő gyér fényben megjelent Lint nagyapja.

Az utcáról ekkor bejött egy karszalagos ember.

– Az elsötétítés magára is vonatkozik, Ilona néni! Ide akarja csalni a repülőgépeket?

– Dehogy akarom, Lajos, hogyan akarnám?

– Bőviben lehet a petrolnak, hogy az udvart is kivilágítja.

– Befelé – mordult fel Lint nagyapja, és külön intett Vendelnek is. Bent meleg volt. A csikótűzhelyben ropogott a tűz. A vizesfazékban sustorgott a víz, a gőz már a födőt emelgette.

– Csak nem gyalog, Vendel?

– De gyalog, Ilona néni. Ukktól gyalog.

– Szegény gyerekek, ilyen világba születni… Ilyen egy világba… Lint és a húga forró teát kaptak, aztán beültették őket a tűzhely mögé a padkára. Lint egy lavór forró vízbe lógatta a lábát, és bámulta az asztalnál könyöklő Vendelt és az öregapját. Vendel forralt bort ivott, a nagyapja nyerset.

– Mást nem hallani?

– Nem, Miska bácsi…

– Gyün a front, Vendel.

– Gyün… Emlékszik arra a fél kezű újságárusra, akiről meséltem egyszer?

– Amelyik a generálisról nevezte el a malacát?

– Arra… Hát levágta a malacát.

– Itthon nem történt valami?

– Tegnap éjjel egy repülőgép végiggéppuskázta a falut. A ti padlástokra is belőttek…

– Belőttek… Hömm… – motyogott Vendel, aztán megitta a maradék forralt bort, és felállt.

Lint ezen az éjszakán nyitott szemmel és mozdulatlanul feküdt az ágyban. Félt megmozdulni. Úgy gondolta, ha megmozdul, megjelenik egy repülőgép, és lőni kezdi a falut. Aludni sem mert, csak feküdt dermedt éberséggel. A képzelete aztán hajnal felé mégiscsak elszabadult, és látta a mozdonyt, a havas tájat, a völgyek felé guruló bokrokat és a mozdonyvezetőt. A mozdonyvezető óriási volt. Előttük ment a téli éjszakában, és átlépkedte az erdőket, völgyeket, folyókat. A feje az eget érte, s a repülőgépek messze elkerülték.