Hajók, emberek, nyár…

Lint öccsét kirúgták a gimnáziumból, mert aktfotókat árusított az osztálytársainak. A lányt ráadásul felismerték a képen, s ebbe többen belebetegedtek. Lint öccse így aztán felutazott Pestre, és havat lapátolt tavaszig. Akkor hazarendelte az apja, mert rendszerető ember volt, és benyomta a vasútra. Négy hónapig tartott a dicsőség, aztán hirtelen véget ért.

– Beszélhetnél az öcséddel… Ha megemberelné magát, és bemenne dolgozni, megúszná valami kisebb büntetéssel.

Lint az apjára nézett, és bólintott. Nem azért ment haza, hogy az államvasutaknak munkásokat toborozzon… Arra gondolt, hogy majd kitűnő borokat isznak, vitatkoznak a szőlészetről, az apja megmutatja a megeredt gyümölcsfáit, aztán estefelé kellemesen összevesznek valami politikai ügyleten… De azért bólintott, mert az apját is szerette, meg az öccsét is, és általában mindenkit szeretett.

– A pályamester megmondta, hogy az öcséd volt a legerősebb munkás a fenntartásnál… És eszes is volt… Ha elvégzett volna egy tanfolyamot, bekerülhetett volna az irodába… A pályamester ráadásul egy csomó embert ismert Székesfehérváron a vadásztölténygyárban…. Segíthetett volna… Meg is mondta, hogy nem érti az öcsédet…

– Most hol van?

– Más apák tudják, hogy hol jár a gyerekük, de én azt még sohasem tudtam… Egyik éjjel hazalopakodott, mint a tolvaj, és elvitte a sátrát, azóta se híre, se hamva.

– Szóval eltűnt…

– Valaki látta Gyenesben… Ott lebzselt a vízparton. Csirkefogóskodik. Csirkefogó lett az öcséd, ez az igazság!

(Lint képzeletében megjelent egy hatalmas tyúkudvar, összerágcsált dália- és krizantémbokrokkal, lapos, hosszú vályúkkal, cserépitatókkal, ólakkal a kerítések mentén… Aztán egy teherautó drótketrecekkel, egy idegenül ható férfi és egy kötényes, kerek arcú nő.

– Igen, az előírt tápot kapták…

– Jó, akkor válogassák ki a szállítható példányokat.

– Igen, kérem, azonnal szólunk a csirkefogónak.

Balra megjelenik az öcs, trópusi sisakban, teniszruhában, fehér teniszcipőben s egy lepkehálóval a hóna alatt.

– 861-et legyen szíves a jelzett súlycsoportból – mondja a kerek arcú nő.

– Kérem – válaszolja az öcs, és a lepkehálóval elegánsan szökdécsel a tyúkudvarban.

A ketrecek gyorsan telnek az összefogdosott csirkékkel.

Az idegen úr figyeli a teniszruhás fiatalember működését, aztán megjegyzi:

– Kitűnő szakember lehet…

A kerek arcú nő büszkén elmosolyodik:

– Igen, a legjobb csirkefogó a telepen… Los Angelesben tanulta a szakmát.)

Lintnek megvonaglott az arca.

– Látom, neked is kínos.

– Ki lehet bírni – mondta Lint, aztán cigarettára gyújtott, és felállt, hogy nekivágjon küldetésének.

Néhány óra múlva egy zsombékos, sötétzöld terepen gázolt, és sorra vette a nádi bejárókat. Csónakok, horgászstégek, keskeny pallók rejtőzködtek a nád szélében. Lint gondosan bekukkantott minden nyiladékon, ami a vízre vezetett, aztán továbbment, mert az öccsét nem találta. Félóra elteltével aztán keskeny öbölre bukkant, ami távolról nem látszott bejárónak, mert lafogó karjukkal fűzfák takarták el a himbálózó, csillogó vizet. A fűzfák mögött, közvetlenül a parton két sátor állt, s a náderdő fölött egy árboc billegett titokzatosan.

Lint átbújt az alacsony ágak alatt, aztán egy hajlékony pallón besétált a hajóig. Kopott, agyonfoltozott vitorlás volt, néhol behorpadtak a bordái, s legalább harminc helyen ereszthetett, mert mélyen beleült a vízbe. A deck alá görnyedve két legény dolgozott a hajóban. Lint várt egy kicsit, aztán cigarettára gyújtott. Amikor a gyufa sercent, az öcs felkapta a fejét:

– Áááá… Lint…

– Egy föníciai fiatalembert keresek…

– Az öreg küldött, mi?…

– Igen… Azt mondja, otthagytad a melódat.

– Persze… Miért kellene nekem pont most melóznom? Nyár van, Lint, nyár, ha nem vetted volna észre! És megkaptam ezt a hajót… Két éve hever a parton, rondán szétfagyott, de azért hajó… A tulaj már el akarta tüzelni, de bedobtam magamat.

– Pocsék egy teknő.

– Tudod, kié volt?… A doktor haverodé, aki disszidált…

– Ez a Kis Golyhó?…

– Az.

– Atyaúristen… Mivé lesznek a régi hajók…

Lint vízbe ejtette a cigarettáját, aztán tűnődve átlépett a hajó deckjére. Az megbillent, és egy kicsit elcsúszott a nádas felé.

– Szegény doktor, mennyire szerette ezt a hajót – motyogott Lint, aztán leült, és megtapogatta a palánkozást.

– A haverom – mutatott az öcs a másik legényre, s az előrenyújtotta a kezét. Lint kezet fogott vele, aztán belebámult a vízbe.

– A régi hajók… Bizony, a régi hajók… Elsüllyedtek.

– Akarsz bort?

Lint ivott az öccsével és az öccse haverjával, aztán saját magával ivott, és a vízre nézett. Tizenöt évnyi távolságból hajók úsztak feléje, kibontott vitorlákkal… Eszébe jutott egy régi kirándulás, amikor az iskola kivonult Szentmihályra. Legtöbben vonattal mentek, de olyanok is voltak, akik biciklivel vagy vitorlással.

Lint akkor nagyon szeretett egy lányt, és azt hitte, hogy a szeretet mindenható. A kirándulás első óráiban aztán eltűnt a lány… Lint egész nap a lányt kereste, de csak este találta meg, amikor tomboló vihar nyargalt végig a Balatonon. A diákok akkor már mind hazamentek, s Lintnek is vonatra kellett volna szállni, de a lányt kereste, és maradt. – Szürkülettel a morajló vízről három vitorlás szaladt ki Szentmihály alá, és horgonyt vetettek a nádasok között a keskeny öbölben. Az egyik hajóról partra szállt egy legény… Fütyörészett, és fonott kancsót lóbált a kezében. Tántorogva átvágott a réteken, aztán eltűnt a pincék között.

Lint állt a parton, és nézte a hajókat. Minden hajóban diákok ültek. Nevetgéltek és vitáztak, valaki gitárt pengetett. A szél felkapta a hangokat, és elrohant velük délkeletre. Az egyik hajón ott ült a lány, akit Lint hiába keresett. A hajók nagyokat csobbantak az összeverődő hullámokon, s amikor erősödött a szél, furcsán zúgni kezdtek az árbocok. Aztán megérkezett a tántorgó diák a boroskancsóval. Felrepültek a vitorlák, és a hajók belevesztek az éjszakába.

Lintnek sokszor eszébe jutott ez az este. Eleinte a lány világított a történetben, aztán fokozatosan halványodott, elmosódtak a kontúrjai. Végül a lányból már csak egy folt maradt, de a hajók csobbanását, az árbocok furcsa zúgását Lint soha az életben nem tudta elfelejteni.

Lint ivott az öccse borából, és figyelte a messzeségből közeledő hajókat. Először egy Argó nevű hajó bukkant fel, aztán a gimnázium gaffos veterán hajója, az Ervin. Az Albatrosz hátszélballonnal jött a felső Balatonról, s valahol Vonyarc táján találkozott az akadémia sztárjával… Hajók kreol lányokkal a fedélzetükön… A Kis Golyhó és Kati, a „tenger csodababája”… Amikor egy nyári záporban bent rekedtek, a kis Katinak mellére tapadt a blúza. Csodálatos zápor volt. Végül szivárvány feszült az égre.

– Mi bajod, Lint?

– A hajók… Felbukkannak dagadó, fehér vitorlákkal, aztán észrevétlenül eltűnnek az éjszakában.

– Milyen hajók?

– Mindenféle hajók, közöttük néhány olyan is, amit nem lehet elfelejteni… Hajók, amelyek elsüllyednek, vagy összetörnek a hullámtörőkön.

– Igyál…

– Két éve délután bemondta a rádió, hogy trópusi vihar közeledik. Kifutottam Tihanyba, és az egyik belső helyen feszesen kikötöttem. Jobbról egy jolle állt mellettem, balról egy kalóz. Aztán más hajók is jöttek, s végül a vihar előszelével egy rozzant, különös kalóz. A kormánynál egy öregasszony ült, és reszelős hangon parancsolgatott a fiának és férjének. Ilyeneket lehetett hallani: „Fock-shotot elengedni”, „Gyerünk az orrába”, „Mit bámulsz, készítsd a pufferokat”…

A kikötőben már alig volt hely. Az öregasszony a mellettem levő kalóz és a kőgát közé kormányozta a hajóját. Amikor a hajó orrát a parthoz kötötték, kimászott a betonra, és onnan vezényelt a fiának:

– Most gyerünk a horgonnyal, amilyen messze csak lehet!

Az öregasszony fia egy baba alakú követ halászott elő a hajó orrából, amire kötelet kötöttek. Ez volt a horgony. A kikötőben mindenki röhögött. A követ bedobták, és én tudtam, hogy az öregasszonynak soha az életben nem lesz többet hajója.

A reszelős hangú öregasszony elvonult kíséretével, aztán kitört a vihar. Egy óra múlva minden kötelet meg kellett húznom és újrakötnöm. Este tíz óra tájban a shotringről leszereltem az új perlonomat, és megerősítettem a kötéseket. Amikor végeztem, átmásztam az öregasszony hajójába, mert nem bírtam tovább hallgatni, hogy percenként háromszor a kövekhez vágódik. Odakötöttem a szomszéd kalózhoz, mert annak még fogott a macskája. Bőrig ázva kerültem vissza a hajómba. Tíz perc múlva újra hallatszott a zuhogás. Dühösen előbújtam. Az öregasszony hajójáról leszakadt a bika. Nagy manőverezéssel kihalásztam a vízből az elszabadult kötelet, és a deck alá hurkoltam.

Némán hanyatt feküdtem a hajómban. Csak szélzúgás és a víz morajlása hallatszott. Elaludtam. Éjfél után arra ébredtem, hogy valami recseg.

– Ámen – mondtam, és lehunytam a szememet.

Reggel dideregve ácsorogtunk a kikötőben, rumot ittunk, és vacakoltunk a hajóinkkal. Nyolc óra tájban megérkezett az öregasszony. Megállt a parton, és bámulta a vizet. Nehezen értette meg, hogy a hajója elsüllyedt, de aztán beletörődött.

– Te elmész, és szerzel egy vödröt meg erős köteleket! Megemeljük és kimerjük! – mondta a férjének, és az bizonytalanul elindult a parton sorakozó pavilonok felé. Az öregasszony meg csak állt a mólón, és bámulta a vizet. Nem akarta elhinni, hogy a hajója végleg elsüllyedt…

Fogtam a rumosüveget, és kimásztam vele a partra. Csendben megálltam az öregasszony mellett, aztán átnyújtottam neki. Megitta mind, aztán szótlanul visszaadta az üveget.

Így vagyunk ezekkel a hajókkal…

– És ez, Lint? Mit szólsz ehhez a hajóhoz?

– Öreg hajó…

– De jó kis hajó, nem? Nézd meg ezt az építést az orránál… Na?…

– Persze egészen jó hajó.

– Vitorlánk még nincs…

– Vitorla… Egyébként azt mondja apád, hogy a pályamester bízik benned.

– Rendes ember a pályamester… Ha beleizzad az ingeibe, tudja, hogy nyár van.

– Aztán vége lesz a nyárnak, és nem lesz sem hajó, sem napsütés, zöld nádasok és halak… Semmi nem lesz. Okos emberek várnak majd a parton, és megmondják, hogy szerintük milyen vagy…

– Hiába szövegelsz, Lint, a nyár az nyár. És nézd meg ezt a hajót… Két napig melózunk rajt, aztán kifutunk vele.

– Jó hajó.

– Van egy rendőr haverom… Ötszázért tudna rongyot…

– Megvesszük – mondta Lint, aztán a rozoga, öreg vitorlásra bámult, amiben bokáig ért a víz. A feje kellemesen zsongott a bortól. Azt sem bánta volna, ha elsüllyed vele a hajó.