Pasztellszínű falak

„A szélnek nem szabhatja meg a párt, hogy merre fújjon… Elvtársam, küldhet maga oda nyolcvanegy bizottságot, s akár szemináriumot is tarthat az időjárásnak, attól az még ugyanolyan bolond marad. A hét öt napján sajnos délkeleti szél fúj, s az a városra hordja a füstöt. Az erőművet azért nem bonthatjuk le… S hogy a tüdőszanatóriumot miért oda építettük, hát ez tényleg érdekes kérdés. A várospolitika néha zavaros, ezt látnunk kell! Mégiscsak furcsa, hogy senki nem tud arra választ adni, hogy az erőmű miért a várostól délre épült… Vagy valaki talán mégis tudja?… Ki döntött ebben személy szerint?…”

Zák Lajosban visszhangoztak a titkár szavai.

„Hömm… Nagyon tisztán látja… Mikor tudom én a lényeget így kiragadni… Hömm, várospolitika…” – tűnődött Zák Lajos, s a „várospolitika” meghatározást hirtelen éppen olyan idegennek érezte, mint diákkori városának a nevét. „Sümeg… Akkor milyen természetesnek tűnt…” Zák Lajos valamikor soha nem gondolt arra, hogy tulajdonképpen mi az, hogy Sümeg. Egyértelmű volt, otthonosan és természetesen hangzott… Az év elején aztán kitöltött egy kérdőívet, s amikor leírta, hogy „Sümeg”, meghökkent. Kimondta, és furcsán, darabosan bukott ki a száján. Akkor tűnődött el először, hogy milyen zöld árnyalatú szó ez… Olyan, mintha az ember egy zöld csatos üveget megbillentene, s az üvegből nem bor, hanem víz loccsanna a pohárba… Akkor nyugtalan lett ettől az egyetlen szótól, úgy érezte, mintha valami titokzatos lenne a múltjában, melyet saját maga sem lát egészen tisztán, s a kérdőívet zavartan adta oda a PTO titkárnőjének, amikor az összeszedte.

„Várospolitika… Összetett szó, amit alighanem mi tettünk össze…”

Egy halványzöld kertvárosi ház előtt fékezett az autó.

A sofőr rákönyökölt a volánra, és hátrafordult:

– Megérkeztünk, Zák elvtárs.

– Igen… – mondta Zák Lajos, aztán kinyitotta az ajtót, és kiszállt. A ködös novemberi levegő nyirkosan körüljárta magas, sovány alakját, aztán rátelepedett a homlokára. Mindig a homloka fázott először.

Felsietett a lépcsőn, aztán egy előszobán át, ahová már a hervadt levelű muskátlik bemenekültek a tél elől, eljutott a szobájába. A szobában enyves szagú meleg fogadta. A szobafestő a kályha mellett öntözgetett valamilyen fehéres folyadékot az előtte sorakozó bádogedényekbe. Az ajtónyílásra felemelte a fejét, s egy pillanatra megállt a kezében a billenni készülő pléhdoboz.

– Jó napot.

– Jó napot, Istók szaktárs… Már kikeverte a színeket? Mondtam, hogy várjon meg vele…

– Nem győztem várni…

– Igaz… Igaz, már tizenegy óra. De a vb-n ott kellett lennem… Így is otthagytam a második…

A szobafestőnek újra megállt a kezében a pléhdoboz, és csodálkozva Zákra nézett:

– Maga funkcionárius?

– Igen.

– Értem.

A szobafestő furcsán, szoborszerűen állt a festékes-edények között, és valahová Zák Lajos mögé nézett a semmibe.

– Nem látott még eleven funkcionáriust? – kérdezte rezignált mosoly kíséretében Zák Lajos, s ellépett az ajtó közeléből.

A szobafestő még mindig mozdulatlanul állt, s csak akkor szólalt meg, amikor a csend már zavaró lett.

– De láttam… Volt egy időszak, amikor mindennap láttam…

– Mindennap?…

– Igen… Tükörben, amikor borotválkoztam.

Zák Lajos homlokán kicsit meggyűrődtek a ráncok. A szobafestő meglötyögtette a fehér folyadékot a pléhedényben, aztán a falra pillantott, mintha a szappanozás nedves nyomai összefüggnének a szavaival.

– 56-ig párttitkár voltam… Egy faluban…

– És?…

– Változnak az idők…

– Öhöm… Személyi kultusz…

– Hát… Így is lehet mondani… Az utak nem egyformák. Mi forradalmárok voltunk, maguk hivatalnokok… Mi a gyárakból jöttünk, maguk a főiskolákról…

– Nem egészen. Én például az ifjúsági mozgalomban kezdtem.

– Értem… SZIT, NÉKOSZ… „Aki az utcasarkon áll, Mindszentyvel cimborál.” Fáklyák, óriási láz és titokzatosság…

– Nem, később… „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded.” Az egyetemet csak most végzem… Az estin.

– Mondom, egészen más út. Mi forradalmárok voltunk. Gyárakat államosítottunk, agitálni jártunk minden este… Megnyertük a pártharcokat, újjáépítettük az országot… Később azonban…

– Rajk-per…

– Mondjuk… És jött az a tyúkügy.

– Tyúk?

– Igen, amit nem lehetett megenni, mert állítólag aranytojásokat potyogtatott volna a népnek…

– És személyi kultusz…

– Így is lehet mondani… Hát nem baj… Egy fejezet a párttörténetből… A maga életéből még az sem lesz.

– Hogyan?

– Ezek nem történelmi idők.

– Minden idők történelmiek.

– Nem, mi történelmet csináltunk, maguk csak hivatalnokok… Elvégeztük maguk helyett az ügy rázósabbik részét, hogy nyugodtan mosolyoghassanak… Mi pedig… Hát igen… Én például szobafestő lettem. Ilyen a politika. Van, aki először szobafestő, aztán népvezér, s van, aki először párttitkár, azután szobafestő. Sajnálni persze felesleges lenne… Jól keresek, vettem egy öreg Adler Juniort… S az egész nem érdekes… Nézze meg a színeket, fölkenem ide a kályha mögé…

A szobafestő letette a piksziseket, s egy ecsetet bemártott a festékbe. Jól beletunkolta a masszába, aztán két párhuzamos csíkot húzott a falra.

– Na?…

– Nagyon piros.

– És ez? – kérdezte a festő, s felkente a másik színt is.

– Ez pedig nagyon zöld. Mondtam, hogy pasztellszínekkel dolgozzon. Amíg a szobafestő a szürkét és az okkersárgát is felkente a falra, Zák Lajos elfordult tőle. Úgy érezte, mintha elpiszkult volna a keze vagy a kabátja. Az ablakon át igyekezett kipillantani az utcára, de nem lehetett, mert a festő már az ablakot is összefröcskölte. Nem szerette ezt a szobafestőt, s arra gondolt, hogy biztosan a falujában sem szerették. Bibircsókos, vörös arcú ember volt. Zák Lajos a tenyerébe pillantott, aztán figyelmesen a kabátjára, s kimért, egyenletes mozdulatokkal leporolta. Futólag a száradó színekre pillantott, és menni készült. A festő ekkor azonban újra megszólalt:

– Csak…

A fiatal funkcionárius figyelmesen ránézett.

– Abba a faluba nem tudok valahogyan elmenni…

– Ahol történelmet csinált?

– Az emberek mintha nem hinnék, hogy igazam volt…

– Az emberek most házat építenek, motort vesznek, meccsre járnak…

– Most, persze most. De akkor?… Lesöpörtük a padlásokat… Bementem a paraszt istállójába, és rámutattam az egyik marhájára, s teljesítettük a beszolgáltatási tervet…

– Persze az emberek nem szeretik, ha matatnak a padlásukon… Én például 1957 óta funkcionárius vagyok, de még semmiféle padláson vagy pincében nem jártam. Színházba járok, esti egyetemre és…

– Meccsre…

– Igen, és meccsre.

A szobafestő ekkor lila lett a dühtől, s nem bírt megszólalni. Úgy tűnt, mintha a nyelve elakadt volna valamilyen szótorlaszban, ami a szájában keletkezett. Aztán, úgy látszik, lenyelte a nyers állapotban levő alapanyagot, mert az egészet újjáformálta, s gúnyosan szólalt meg:

– Az elvtárs nem kedveli a padlásokat… Nagyon jó! Nem szeret pincékbe mászkálni… Még jobb! Kedvenc helye a színház, s „Kaffé” vagy mi az isten… Talán azt képzeli, hogy én passzióztam azokon a padlásokon!? Más a politika, elvtársam! Nem veszi észre? Más a politika!

– Bízunk az emberekben, és az emberek is…

– Ezek szavak. De az is lehet, hogy tényleg bíznak. Mindegy.

– Nem mindegy.

– Lehet, hogy nem mindegy, de ez az egész nem magán függ… Maga csak egy… egy…

– Egy funkcionárius.

– Az. És mondja, mit csinálna akkor, ha kapna egy utasítást, hogy söpörtesse le a padlásokat?!

– Ilyen utasítást nem adnak.

– De ha adnának, mit csinálna? Megtagadná a végrehajtást? Népgazdasági érdek, gondolja meg…

– A kérdés irreális… Egyébként nem azért hívtam, hogy vitatkozzon velem. Mikor végez a festéssel?

A szobafestőnek megkeseredtek az arcvonásai. A szemében elmosódtak a fények, sápadt, erőtlen lett. Kicsit mozdult a keze, aztán visszahullott. Nehéz terheket viselt. Szomorúan nézett a funkcionáriusra:

– Négyre, délután négyre végzek.

– Jó, délután négyre visszajövök. Viszontlátásra…

Bevágódott az autó ajtaja, aztán felbúgott, és végiggurult a földszintes kertvárosi házak között. Az ablakok néhol nyitva voltak, s fejkendős asszonyok bukkantak fel szürke négyszögükben, porronggyal vagy anélkül, és az autó után pillantottak. Az autó egy sarkon elkanyarodott, s vadonatúj irodaházak között ment tovább, melyeknek üvegből volt az oldala, és üvegből volt az ajtaja. Aztán bérházak következtek és fák és bokrok… Zák Lajos hirtelen a sofőrhöz fordult:

– Álljon meg. Visszamegyek.

– Megforduljak?

– Nem kell, gyalog megyek.

Zák Lajos lassan, tűnődve lépkedett a bérházak, az üvegoldalú irodaházak, a fák, bokrok és családi házak között. Nézte a cipője orrát, aztán az ablakokat, a háziasszonyokat, akik nylonszatyraikkal vonultak a piacról hazafelé, nézte a jobbra-balra nyíló utcasorokat, melyek fölött tévéantennák tartották a ködös novemberi eget. Aztán megállt egy halványzöld kertvárosi ház előtt, és az összefröcskölt ablakot nézte. Jó nagy ablak volt.

Amikor bement, a szobafestő már egy kettes létra tetején állt, és aprókat lépegetve, bicegve tántorgott két láb magasságban. A festéket egyenletesen kente föl a falra, s a hajlásoknál is pontosan, kifogástalanul húzta meg a léniákat. Zák Lajos mögötte állt, és bólintott, mert a szobafestő nagyon jól dolgozott. Jobb szobafestőt valószínűleg nem találhatott volna a városban. A szobafestő végigkente a falat, aztán kiegyenesedett a létra tetején, és kérdően a funkcionáriusra nézett.

Zák Lajos elővett egy cigarettát, nyugodt mozdulatokkal rágyújtott, aztán a szobafestőhöz fordult:

– Csak azt akarom mondani, hogy én nem söpretném le a padlásokat. És úgy tudom, hogy akkoriban sem söprette le mindenki. Ez magának talán kényelmetlen, de mégiscsak így van… Tudja, én valahogyan úgy gondolom, hogy a politikát nemcsak fönt csinálják, hanem lent is. Maga azt mondta, hogy én csak egy funkcionárius vagyok. Ez igaz. Egy ilyen funkcionárius sokat használhat, ha jó szakember és jó politikus, és nagyon sokat árthat, ha rossz politikus. És még egy: nem hiszem, hogy árt a nép életének, ha történelmét egy idő után nem zajosan, hanem halkan, következetes munkával alakítják.

Az utcáról autóbúgás hallatszott a szobába és dudálás. A funkcionárius az ablakhoz lépett, és igyekezett rajt kipillantani.

A szobafestő kedvetlenül állt a létra tetején, és nézte a funkcionáriust.

Zák Lajos szívott még néhányat a cigarettájából, aztán a falra pillantott:

– Jó lesz, igazi pasztellszínek – mondta, aztán a cigarettás kezével intett a festőnek, és kilépett a szobából.

A szobafestő sápadtan és kedvetlenül állt a létra tetején, s hallotta, amikor a ház előtt bevágódott egy autónak az ajtaja, s a motor duruzsolva felbúgott. A szobafestő várt még egy kicsit, de nem történt semmi. Csend volt. Ekkor megfeszítette a lábát a létrán, és a következő falhoz bicegett. Állt egy kicsit, a lába szárát vakargatta. Amikor megunta a vakarózást, bemártotta a festékbe a meszelőt, és egyenes, szabályos sávot húzott a falra. Amikor a szélső sávval elkészült, a meszelő nekirugaszkodott, s gyorsan mozgott felülről lefelé és alulról fölfelé. Húzkodta a meszelőt, és halkan dúdolni kezdett egy háború előtti éneket.