Nyugtalan európa

Az orvos egy kulcsot szorongatott a kezében, melyhez valamelyik nyugati reklámirodában miniatűr autókereket kapcsoltak karabinerrel.

– Na és?… – kérdezte, s egykedvűen megpörgette a kulcs végén hintázó autókereket. A rendelőben ekkor a pszichológus kivételével mindenki az autókerékre nézett. Az egyik ideggyógyásznak eszébe jutottak a centrifugális idegek. A pszichológus az asszonyt figyelte, aki akadozva beszélt. A főorvos mutatóujja körül keringő autókerék azonban az asszonyt is meglepte, elhallgatott. A főorvos újra megszólalt:

– És?…

Az asszony pillantása elszakadt a keringő autókerékről, és tűnődve, idegesen folytatta:

– Reggel hatkor meghallgatta a híreket, és azt mondta, hogy neki ez a Karib-tengeri ügy nem tetszik.

– Hogyan mondta?

– Azt hiszem, cigarettázott. Reggelizés közben az újságot is átfutotta, és felolvasott belőle egy címet: „Holnap reggel légoltalmi próbariadó…” Nevetve legyintett, aztán kiitta a teáját, és elment.

– Úgy tudom, a barátai vezették haza…

– Igen… Azt mondják, keveset ivott, talán egy üveg sört vagy még annyit sem. A sörét a Kis Hullámban szokta meginni a barátaival, akik ugyancsak a könyvelésben dolgoztak. Hozzájuk tartozott még egy nyugdíjas sofőr is. A sofőrrel csak a Hullámban szoktak találkozni. A presszóban egyébként mindenkit ismertek. Ezen a napon ott volt valamilyen Tutu nevű ember is, akit két évre elítéltek sikkasztásért, de még nem kezdte meg a büntetését. Állítólag szólt a rádió, és mindenki a híreket figyelte, mert a hajók már csak ötszáz kilométerre voltak a blokádtól. Gyimesi szerint, akivel az irodában egymás mellett volt az íróasztaluk, egyszer csak elsápadt, és hebegni kezdett: „A tank… Megöl a tank…”

– A világháborúban, gondolom, megsebesült…

– Erről nem tudok… Néha beszélt egy virágvasárnapi bombázásról, ami Szombathelyen érte, s egyszer, legalábbis úgy emlékszem, a fiának valamilyen lövészgödörről mesélt, ami fölött átmentek a tankok, s neki semmi baja sem lett.

Az autókerék még mindig a főorvos mutatóujja körül keringett.

– Igen… És este?

– Elaludt… Éjszaka többször felgyújtottam a villanyt, és megnéztem, mi van vele. Nagyon mélyen, mozdulatlanul aludt. Reggel nem szólt, úgy tűnt, hogy észre sem vesz bennünket. Egyébként nem látszott rajt semmi különös. Kiment a folyosóra, és valahogyan eltűnt.

– Hol van ez a ház?

– A Jókai utca vége felé… Új OTP-ház…

Az autókerék megingott, letért pályájáról, és zökkenve, majd hintázva megállt a karabiner végén.

– A férjét most behozzuk… Próbáljon vele beszélni…

Két ápoló kíséretében magas, töredezett arcvonású férfi lépett a szobába. Közvetlenül a főorvos íróasztala előtt állt meg, és körülnézett. A pillantása mindenkit felmért, és egyetlen arcon sem állapodott meg. A felesége ekkor felkiáltott:

– Simon! Hát meg sem ismersz? Én vagyok, Simon, azért jöttem, hogy…

A töredezett arcú férfi futólag odanézett, aztán a főorvoshoz fordult:

– Ez az egyes számú fertőtlenítő állomás?

– Simon! Én vagyok itt, Simon! – szólalt meg újra a felesége, de a töredezett arcú férfi továbbra is a főorvosra nézett:

– Ez az egyes számú fertőtlenítő állomás? – Türelmetlen volt. Szeretett volna valami biztosat tudni, de az orvos hallgatott, mintha nem értené a kérdést. A főorvos, az ideggyógyászok, a pszichológus és az asszony Simon arcát nézték, és semmit sem tudtak Simonról.

Simon néhány időegységgel korábban még egy pincében szorongott közvetlenül az ablak mellett. Az ablakot vastag vaslemez borította kívülről, s így olyannak hatott, mint egy ismerős falusi vakablak, ahol a nagyapja valamikor a bagószagú pipáit tartotta s egy szerszámosládát, amiben minden rozsdás és avítt volt, a fogók, kalapácsok és szegek is. A pipaszagot őrizgető, falusi vakablak azonban mégiscsak más volt, mert egy nagyapát jelképezett, aki sziklaarcával különös biztonságot árasztott a házban. Ezt az ablakot pedig egy vaslemez fedte, s a lemezen át hideg áramlások húzódtak be a pincébe, s akit megérintett, az…

Mindenki rettegett a különös, rideg áramlástól, s igyekezett az ablaktól a lehető legtávolabbra kerülni. Így a pincében szorongó tömeg állandóan mozgott, mint egy hirtelenjében összeforrasztott test lengett, billegett a falak között. Ez a mozgás azonban nagyon viszonylagos volt, mert csak azoknak sikerült valamicskét elmozdulniuk, akik az ablaktól már bizonyos távolságra voltak. Akik egyszer az ablak mellé sodródtak, mint Simon is, nem tudtak többet elmozdulni. A tömeg nem engedte, rájuk nehezedett, s rajtuk megtámaszkodva végzett bizonyos mozgásokat.

Simon rázkódott a félelemtől. A tarkóján meg-megújuló, hűvös áramlást érzett, s nem tudta, hogy a hűvös áramlás huzat, vagy már a sugárzás. Igyekezett arra gondolni, hogy a bombát még nem dobták le, s így a hűvös áramlás nem lehet más, mint közönséges huzat, de nem tudott megnyugodni. A pincében egyébként többen azon a véleményen voltak, hogy a bombát már egészen biztosan ledobták, s a pince felett minden elpusztult. Mások viszont úgy tudták, hogy a bombát majd csak ezután dobják le, s készülődtek a szörnyű pillanatra. A nők valamilyen katolikus imádság kezdősorait ismételgették monoton mormogással, ami hol erősödött, hol gyengült, mint a hullámverés. Simonnak úgy tűnt, hogy a mormogás a huzattal sodródik, s csak akkor erősödik meg, amikor nekivágódik a falnak. Simon fülében zúgott, hullámzott a mormogás, s egy-egy pillanatra úgy érezte, hogy a morajlással a fülén át a sugárzás is a szervezetébe kerül. Időnként megtapogatta az arcát, mert furcsa bizsergést érzett a bőrén. Ezekben a pillanatokban már tudta, hogy a fertőzés elkerülhetetlen.

Bizonyos idő után világosodott a pincében, és ritkult a tömeg. Amikor elmozdulhatott az ablak mellől, észrevette, hogy a pince távoli ajtaját már kinyitották, s az emberek egy része elhagyta a helyiséget. Ekkor már tudta, hogy az atombombát ledobták, s bizonyos értelemben minden véget ért, így a pince látszólagos biztonsága is elvesztette a jelentőségét.

Végtelen hosszú folyosókon lépkedett a kijárat felé. Az oldalnyílásokban és a fal mélyedéseiben még mindenütt emberek álltak, s ezek követelték, hogy csukják be az ajtókat. Az ajtóig azonban csak azok mertek elmenni, akik ki akartak jutni a pincéből, s így az ajtó véglegesen nyitva maradt.

A hosszú folyosókon át egy térre lehetett jutni, melynek két oldalán a támadás előtt a város legjelentősebb épületei álltak. Simon értetlenül állt a téren, mely megnagyobbodott, mert összeroskadtak körülötte a házak. Szürke, egyöntetű romhalmaz volt a város, minden összeomlott, csak a gúnárnyakú kandeláberek álltak. Simon visszanézett, hogy legalább a pince kijáratát lássa, de már az is beleveszett a szürke, egyhangú romokba. Lépett néhányat a kövek között, s megborzongott, mert felismerte, hogy az atombomba a színeket is megölte. Minden kifakult, a téglák elvesztették pirosságukat. Továbblépkedett a szürke romokon, és igyekezett megtalálni azt a pontot, ahol valamikor az út húzódott. A romok között emberek bukkantak fel, s bizonytalanul az égboltra bámultak. Simon is felnézett az égre, de csak felhőket látott és szürkeséget. Amikor odább akart lépni, valaki megérintette a vállát. Az érintéstől megborzongott, s ijedten hátrafordult. Egy karszalagos, piszkos arcú ember állt mellette, s szó nélkül intett, hogy kezdje meg a munkát. Simon ekkor észrevette, hogy egy bizonyos vonal mentén, ahol valamikor az út húzódhatott, már néhány ember hajlong.

Simon is lehajolt, s a köveket a képzeletbeli vonal mentén odább dobálta. Nem érzett fáradtságot, és mást sem érzett. Gépiesen hajlongott, s egyetlen pillanatig sem érezte, hogy a munkájának valami értelme van, igazság szerint azt sem érezte át, hogy a kövek odábbdobálása munka. Szürke és általános volt minden, s a véglegesnek tűnő helyzetben nem volt értelme sem érzelmeknek, sem a gondolatoknak.

Egy bizonyos idő elteltével furcsa, idegen zúgás hallatszott a messzeségből. A zúgás nagyon lassan közeledett, s a hatásában volt valami újabb és tömörebb szürkeség. Ekkor megjelent a piszkos arcú ember, és intett Simonnak, hogy hagyja abba a munkát. Simon és a többi kődobáló a karszalagos ember nyomában elindult az erdő felé. Az erdő valamikor a hegyoldalban kezdődött, s a város felkúszott a fák közé. Most a hegyoldalban is romok hevertek, s úgy tűnt, hogy a csupasz domboldalon sohasem zöldelltek ligetek. A romok között nehezen lépkedtek. A lábuk alatt néha meginogtak a formátlan kövek, s ilyenkor bezuhantak a törmelékhalmazba. Amikor felérkeztek a tetőre, egy távoli hegygerincen megpillantották az erdőt.

Szürke, jellegtelen dombokon és völgyeken keltek át, s lábuk nyomán felporzott a hamu. Ilyenkor meggyorsították a lépteiket, mert mindentől féltek, ami porzott és szállongott a levegőben.

A szürke, ijesztő hegyoldalakon feketés színezetű tuskók jelentek meg, az élet első jelei. Később égett facsonkok, majd vörös árnyalatú fatörzsek következtek, de utána még órákig kellett gyalogolniuk, hogy elérjék az erdőt. Az erdő szélén csupaszok voltak a fák, s a levelek beljebb is fonnyadtak, betegek. Az egyik emelkedőn közepes nagyságú épület állt, s ebbe a házba rejtélyes módon besütött a nap. Simon belépett a házba, s szomorú embercsapatokat látott, főleg asszonyokat és gyerekeket. Beljebb ment, és megnézte az arcokat. Ha egy-egy csoporthoz véletlenül közelebb hajolt, elhúzódtak tőle az emberek. Simon tudta, hogy a sugárzástól félnek, s ilyenkor saját maga is megborzongott.

Az egyik csoportban észrevette a feleségét. Az asszony nem húzódott el, csak szomorúan, érzések nélkül rápillantott. Nézték egymást, aztán az asszony megszólalt:

– A gyerek is megvan, él…

Simon nem szólt, csak állt, és szomorúan nézte a feleségét.

– Egy másik épületben van, odább az erdőben.

Simon megfordult, s lassú, bizonytalan léptekkel elindult, hogy megkeresse a gyerekét. A házon túl gyümölcsfák álltak, s a szomorúság kéken lengett az ágaik között. Simon elment alattuk, s ekkor egy egészen kevés fájdalmat érzett a mellkasában. A gyümölcsfák után újra erdő következett, mozdulatlan állékkal, néma ösvényekkel. Hosszú gyaloglás után elérkezett egy épülethez, mely tele volt szalmazsákkal és mozdulatlanul alvó emberekkel. Egy piszkos arcú, karszalagos ember intett Simonnak, hogy feküdjön le.

Simon furcsa zajokat érzékelt, melyek lüktetésszerűen beszűrődtek a falakon. Néha elhalkult minden, aztán lassú zsibongással újrakezdődött. Felült az ágyon, és egy pillanatig olyan érzése támadt, mintha ismerős helyen lenne… Látott egy asszonyt, aki nagyon hasonlított a feleségére, de tudta, hogy nem a felesége, hiszen azt a másik épületben hagyta.

Sietve felöltözött, és kilépett a házból. Azonnal látta, hogy a ház mellett egész sor épület áll, melyeket az este nem vett észre. Gondolkodni azonban nem volt ideje, mert odalépett hozzá két különleges öltözékű, karszalagos férfi, és igazoltatta. Simon azonban nem találta az igazolványát, így az egyik karszalagos belefújt a sípjába, a másik pedig egészen halkan megszólalt:

– Sajnálom, kérem, ez fertőzött terület.

Fehér köpenyes csoport érkezett a ház elé. Gázálarcot és vöröskeresztes karszalagot viseltek. Simont hordágyra tették, s az egyik fehérköpenyes villámgyorsan bekötözte a bal keze fejét. Simon tiltakozott:

– Semmi baja sincs a kezemnek.

– Ne vitatkozzon! – csak ennyit mondott a karszalagos, aztán felkapták a hordágyat, s futva elvitték.

Simon felkönyökölt a hordágyon, és igyekezett körülnézni. Fehér köpenyes és furcsa, impregnált ruhás embereket látott. Egy csoport árkot ásott, egy másik ólomkábelokat vonszolt valamerre. A házak közé ékelődött, üres telken hatalmas lánggal égett egy fabódé. Simont ez megzavarta. A tűz teljesen értelmetlen volt az ép és sértetlen házak között. Valamivel odább az út közepéből vízoszlop tört elő, s belefúródott a villanyvezetékek sűrű kötegébe. A vízoszlop tövében két tűzoltó küszködött valami kulcsfélével, s néhány méterrel odább három katona röhögött. Simon hallotta, amikor az egyik megjegyezte:

– Impotens banda…

A másik oldalon elment mellettük két teherautó és egy katonai személygépkocsi. A támadás óta ez volt az első eset, hogy Simon autókat látott. Végül egy U alakban záruló házcsoport közepére értek, ahol már tízesével, húszasával álltak a hordágyak. Simont hordágyastól a többi közé tették, s azonnal otthagyták. A hordágyakon üldögéltek vagy könyököltek az emberek. Simon mellett egy fiatalabb fickó támaszkodott malteros szélű hordágyán, és cigarettázott.

– Jó kis hecc, mi? – kérdezte, és Simonra vigyorgott.

– Tragikus.

– Nézze, szaki, a tűzoltókat nem szabad komolyan venni, a többi viszont elég jól megy.

– Mikor kezdődött?

– Hétkor kellett volna, de valahol elgatyázták az időt, így csak nyolckor következett be a támadás. Engem nem érdekel, legalább lazítok…

Simon gyanakodva a fiúra nézett, mert olyan érzése támadt, hogy az meghülyült. Egy kicsit tényleg hülyének látszott, így hát a továbbiakban nem törődött vele.

Gázálarcos katonák meneteltek az úton. Simon néhány dolgot egyáltalán nem értett. Furcsának találta, hogy a mentőosztagok egy része gázálarcot viselt, mások viszont csak sugárbiztos ruhát és műanyag sapkát. Aztán arra gondolt, hogy a gázálarcot biztosan azok viselik, akik a körzeten túl is dolgoznak, ahol még nem végezték el a pontos méréseket. Ez megnyugtatta, s általában nagy nyugalmat érzett, mert meglepte a szervezettség. Amikor a pincéből elindult, azt hitte, minden elpusztult, s nem akad ember, aki megmondja, hogy mit kell csinálni. Később újra nyugtalan lett, mert eszébe jutott a fia, akit meg akart keresni. Az is nyugtalanította, hogy nem ismerte a támadás méreteit, s fogalma sem volt róla, hogy mekkora területek pusztultak el, s arról sem, hogy a támadás még folytatódik, vagy már befejeződött.

Vödrökkel és rövid nyelű meszelőkkel újabb embercsoport érkezett. Sárga jelekkel körülhatárolták a házcsoportok között kialakult U alakú területet. Simon leszállt a hordágyról, és odament hozzájuk.

– Mit csinálnak?

– Jelzéseket helyezünk el a fertőzött területen.

Simon mellettük lépkedett, és nézte a jeleket.

Valaki megérintette a vállát. Megfordult. Karszalagos, piszkos arcú ember állt mellette.

– Hol a szerelése?

Simon értetlenül bámult a karszalagos emberre, az pedig megfordult, és intett, hogy kövesse. Simonnak egy közeli épületben vödröt és rövid nyelű meszelőt adtak, s néhány perc múlva már a meghatározott útszakaszon lépkedett szerszámaival. Tízméterenként egyezményes jeleket rajzolt az út szélére. Az út hosszú órákig teljesen kihalt volt, aztán váratlanul megindult rajta a forgalom. Amikor az első autó felbukkant, magasra tartotta a meszelőjét, és leállította a kocsit.

– A terület fertőzött – mondta a sofőrnek. A sofőr értetlenül rámeredt, aztán egyetlen rövid szó csúszott ki a száján:

– Hülye.

Amikor az autó elrobogott, Simon folytatta a munkáját, s nem törődött tovább az egyre növekvő forgalommal. Estefelé fékezett mellette egy mentőautó. A fehér köpenyes ember mutatóujjával jelezte, hogy a szerszámokat dobja le, és szálljon a kocsiba. Simon egy kicsit csodálkozott, hogy minden fertőzöttet számon tartanak, és pontosan tudják, hogy merre tartózkodik. Szó nélkül engedelmeskedett. A vödröt és a meszelőt letette egy kilométerkő tövébe, aztán beszállt az autóba. A kocsi teljesen zárt volt, így nem tudta megfigyelni, hogy milyen irányba szállítják.

Az autó gondosan körülzárt területen állt meg egy épülettömb közelében. Fehér köpenyes emberek álltak az autó mellett, s amikor kiszállt, azonnal bevezették az épületbe. Nagyobb szobába kísérték, ahol már többen is tartózkodtak. Amikor a fehérköpenyesek elmentek, Simonhoz azonnal odament egy alacsony, kövér férfi, és megszólította:

– Szervusz, Halál! Hogy vagy, Halál? – és mosolygott.

Simon elfordult tőle, aztán a nyitott ajtón át kisétált a folyosóra. Egyenletes léptekkel végigment rajta, s ahol egy hatalmas, nehéz ajtó lezárta, megállt. Kilincs nem volt az ajtón, egész simának tűnt. Kicsit nézte az ajtót, aztán hátratette a kezét, és lassan visszasétált. A folyosón sovány, madárfejű emberke szegődött melléje, s pillanatonként megkérdezte:

– Hát ezt meg hogy csinálja?… Hát ezt meg hogy csinálja?…

Simon nem válaszolt neki, mert látta, hogy a támadás nagyon megviselte szegényt, s kicsit meghibbanhatott. Az egyik ablakmélyedésben sima arcú, elegáns mozgású férfi állt és cigarettázott. Amikor Simon egy vonalba ért vele, felemelte a kezét, s a mutatóujjának egyetlen, finom mozdulatával odaintette. Simon megállt előtte, és ránézett. Az elegáns mozgású férfi szippantott a cigarettájából, aztán körülnézett, és diszkréten odahajolt Simon füléhez:

– Én vagyok a megbízott…

– Jó – mondta Simon, és odább lépett.

Amikor visszafelé jött a folyosón, a sima arcú férfi újra odaintette, és a füléhez hajolt:

– Én vagyok a megbízott…

– Ezt már mondta.

– És még valami… – az elegáns mozgású férfi diszkréten mosolygott a szállongó, kék cigarettafüst mögött, aztán odahajolt Simon füléhez, és beleharapott. Simon feljajdult, aztán hátraugrott, s a mosolygó, finom arcú férfit teljes erőből szájon vágta. Az leejtette a cigarettáját, és az arcához kapott.

– Hát ezt meg hogy csinálta?… Hát ezt meg hogy csinálta?… – rikoltozott mellette a madárfejű emberke, s amikor odább akart lépni, gáncsot vetett neki. Simon elvágódott a kőpadlón, és beverte a homlokát. Felállt, és csodálkozva körülnézett.

– Szervusz, Halál!… Hogy vagy, Halál?… – mosolygott rá az alacsony, kövér ember, és apró kakasléptekkel közeledett Simonhoz. Simon ökölbe szorította a kezét, és vadul belevágott a kövérkés ember arcába. Az egy kicsit felemelkedett, és üvöltve bezuhant a sarokba. Ekkor a folyosó végén kinyílott a nehéz, kilincs nélküli ajtó, és fehér köpenyes emberek rohantak Simonhoz. Lefogták, aztán rádobtak valamit. Amikor elvezették, már nem tudta mozdítani a karját.

Hosszú órákig várakozott egy szűk kis szobában, melynek az ablakát vasrács fedte, s az ajtaján kémlelőnyílás volt. Először méltánytalannak tartotta, hogy a fehérköpenyesek lefogták, de egy bizonyos idő elteltével felismerte, hogy a különszoba valamilyen megbecsülés. „Biztosan megérkeztek a jelentések” – gondolta, s nyomban elhatározta, hogy mindent részletesen megérdeklődik majd, ha a parancsnok elé vezetik.

Órákig kellett várakoznia. Az ajtó aztán lassan, óvatosan kinyílott. Ketten jöttek érte, s közrefogták. Végigmentek a folyosón, s amikor az alacsony, kövérkés ember meglátta, újra odaszólt neki:

– Szervusz, Halál!… Hogy vagy, Halál?

– Ez bolond lehet – mondta Simon az őröknek, s azok furcsán összenéztek. Simon megbocsátóan legyintett:

– Nem lehet rá haragudni, a támadás valamennyiünket megviselt, s úgy látszik, olyanok is akadnak, akik egy kicsit meghibbantak. – Az őrök újra összenéztek, aztán meggyorsították lépteiket.

A szobában elég sokan voltak. Simon futólag az arcokra pillantott. Volt köztük egy nő, aki hasonlított a feleségére. Amikor megszólalt, Simon azonnal felismerte bent azt a reggeli nőt, akivel fent az erdő közé épült házban találkozott. Közben azt is érezte, hogy mindenki őt figyeli, és várnak valamire. Simon egyenesen az orvosparancsnokhoz fordult:

– Ez az egyes számú fertőtlenítő állomás?

A nő közbeszólt, de Simon nem hagyta magát zavarni, újra megkérdezte:

– Ez az egyes számú fertőtlenítő állomás?

Az orvosparancsnok bólintott, aztán az embereihez fordult:

– Kezdjék meg a kezelést.

– Evipannal? – kérdezte az egyik alorvos, s az asztalnál üldögélő, fehér köpenyes férfira nézett. Az orvosparancsnok megrázta a fejét.

Simont elvezették. Az orvosparancsnok szobájából az őrökön kívül többen is követték. Tágas, furcsa szerkezetekkel berendezett terembe érkeztek. Simontól elvettek minden fémtárgyat, aztán egy asztalra fektették. Simon érdeklődve figyelte az előkészületeket. Érezte, hogy a halántékához kétoldalt hideg tárgyakat érintenek, s látta, hogy a fehérköpenyesek szorosan körülállják a fekvőhelyét.

A következő pillanatban aztán valami abszurd, értelmetlen dolog történt vele. Olyan érzése támadt, hogy kiesett egy repülőgépből, s kóvályogva, megsemmisülten zuhan, s a zuhanás nem ér véget a föld felszínénél, hanem folytatódik. A föld közegében sötétszürke lett minden, s ezen a sötétszürke és fémes világon is áthatolt akadálytalanul. Simon zuhant, s a zuhanás a saját tulajdonsága lett.

Egyszer csak megint az országúton volt, s a tompa, elszürkült világban igyekezett bizonyosságra találni. A fiára gondolt, s a léptei nem rövidültek alkonyattal sem, pedig a fáradtság savós görcsei csontra tapasztották izmait. Mégsem volt ez a szokványos, földhöz ragadt gyaloglás, mert Simon fáradtságával együtt is könnyű maradt, s a tájak felett néha csak átsuhant, mint a képzelet, s a megmaradt falvakból nem az utcák és templomok emlékét vitte magával, hanem egy-egy hangulatot, mely a táj felett lengett, s az emberek szempontjából valószínűleg fontosabb volt, mint a házak vagy templomok sorrendje. A hangulatokat könnyű volt megjegyezni, mert lényegüket színek jelölték, s a színek belevésődtek az emberbe. Simon vándorlását hosszú ideig a piszkosszürke jellemezte, melyet bizonyos időegység után megtört egy robbanásszerű, világoskék folt. Aztán egy emelkedettebb részen, mely az útról miniatűr vagy mesterséges fennsíknak hatott, a világoskékbe újra szürke vegyült, s jelezte, hogy az útról balra kell térni. Simon legalábbis így gondolta, s amikor egy fakó tagúton már elég sokáig gyalogolt, embercsoportba ütközött. Az emberek a fennsík közepe felé bámultak, s az arcukat hatalmába kerítette a félelem. Simon megállt mellettük, s a mozdulataikhoz alkalmazkodva a fennsík közepe felé nézett. A táj ismerősnek tűnt, mégis volt bent valami megfoghatatlan idegenség, amitől Simonnak azonnal megborsózott a háta. Amikor hosszabb ideig figyelte a fennsíkot, észrevette, hogy a közepén rakéták magasodnak az ég felé, s körülöttük bizonytalan kiterjedésű köd kavarog. A beszédfoszlányokból megértette, hogy a rakéták fertőzött területen állnak, s csak egyetlen ember maradt hátra, hogy megindítsa az ellentámadást. Hamarosan tompa dörejek hallatszottak, és a fennsík teljesen beleveszett a füstbe.

– Ez végzett… – A szavak az embercsoport közepéről emelkedtek fel, aztán hirtelen lemaradtak, mert a csoport gyors léptekkel az út felé indult. Simon követte őket, s hallotta, amikor valaki töprengve megszólalt:

– Lehet, hogy mi is fertőzöttek vagyunk…

Simonba, mint egy hideg ék, behatolt a félelem. Felemelte a kezét, megnézte, aztán a tenyerével végigsimította az arcát. Jelek után kutatott a bőrén, de egyelőre semmit sem talált. Gyaloglás közben ettől kezdve állandóan az arcát tapogatta, mert bizonyosságot akart, akármilyen bizonyosságot.

Amikor elérték az utat, távoli, tompa zúgás hallatszott, mely rohamosan erősödött. Néhány pillanat múlva fekete légi erődök húztak el a fejük felett. A gépek csak harminc-negyven méter magasan szálltak, s tömör, háromszögletű alakjuk árnyékot vetett az országútra.

A távoli szürkeségbe ekkor éjfekete sávok szaladtak, s piszkos bíborszíneket vonszoltak maguk után. A sötét színek fokozatosan elborították az eget, s ahol egymásba ömlöttek, mindenütt vörös tavak keletkeztek. A messzeségben valami recsegett.

A zajok állandóan erősödtek, és valamennyien úgy érezték, hogy a fejük felett delejes testek úsznak a sötétség leple alatt. De senki nem tudta, hogy milyen testek, s azt sem, hogy hová és miért úsznak. Amikor a fekete színek elnehezedtek, s a tárgyak mögött a bizonytalanság mozgott, elérkeztek a hídhoz, mely egy keskeny folyón vezetett át. A folyó tulajdonképpen nem volt keskeny. Rendes vidéki folyó volt, mely egy emberszabású világ partjain kanyargott, s a csendesen szöszmékelő magyar faluk egészen közel engedték magukhoz. A folyó pedig a kertek alá szelídült, s hátára vette a falvak füstszagú gőzeit. Az emberek megszokták, mint az állataikat, s a nevét tájszólással ejtették.

Simont megérintette az ismerős táj. Néhány berekfa tántorgott feléje a másik partról, s karjukban hozták az elveszett gyermekkor néhány darabkáját. Egy pajta illatát, kis, meredek fényekkel, melyek a törött cserépen zuhantak be, a csöbrök alján tanyát vert békanyál üdeségét, a füstifecskék suhogását s mezők nevét: Hóbortag… Szálasalja és Hóbortag… Hová lettek a régi mezők?

Simon már a folyó nevét is tudta. Engedelmesen odasimult a nyelve és szájpadlása közé: Marcal… Marcó… Hogyan kiszáradt ez a szó… Mint a tapló, szárazon billeg a szájában. Elvesztette a nedvességét és barnászöld fényét. Mintha nem is a folyó neve lenne. Folyó s a régi mezők…

A hídon egy karszalagos katona állt, s magasra emelt karral a folyó partjára mutatott. Simon engedelmesen követte az embereket, s a híd másik oldalán leereszkedett a folyó alacsony partjára. A vízben hatalmas, háromszög alakú repülőgép feküdt, s hörögve vergődött a két part között. A parton katonák álltak, s az emberekkel közölték, hogy a repülőgépet ki kell húzni. Simon és az emberek köteleket dobtak a vállukra, s óvatosan bemásztak a gépre. Tehetetlenül ácsorogtak a nedves szárnyakon, mert a sima felületen a köteleket nem lehetett megerősíteni. A gép vergődött, nyögött alattuk, s a motorja titokzatosan zúgott a mélyben. Amikor tanácstalanul felnéztek, Simonnak úgy tűnt, hogy a híd másik oldalán is gépek mocorognak a vízben, de azok kisebbek, és átjöhetnek a híd alatt. Simont ez nagyon megzavarta, s pillantásával a katonákat kereste, de a katonák már nem voltak ott. Fent a koromfekete magasságban leheletszerű suhogás hallatszott. Simon ledobta a kötelet, és partra ugrott. Az emberek követték, aztán a töltés oldalán valamennyien felmásztak az útra, mely magasabban feküdt, mint a táj.

Semmit sem lehetett látni. Apró és zavaros zajok hallatszottak.

– Ez az út egy faluba vezet… Azt hiszem, ismerős vagyok ott – mondta Simon.

Az út közepén gyalogoltak, néha az égre meredtek hallgatózva. Rövid idő múlva házak közé értek. Sötét és mozdulatlan volt minden. Kinyitottak néhány kaput, és benéztek az udvarokra. Nem mertek bemenni, mert a sötétség mindent elborított. A falu közepe táján zajok szűrődtek ki egy repedt falú házból. Megálltak. Az egyik karszalagos ember revolvert vett elő a zsebéből, és belépett a kapun. Simon és a többiek követték. A pajtából vézna, bizonytalan fénycsík kúszott az udvarra. Bementek a pajtába, aztán megálltak egy létra alatt, mely a padlásra vezetett. Értelmetlen zajok hullottak a magasból. A létra tetején bizonytalan mozgású férfi jelent meg. Petróleumlámpát tartott a kezében, mely megvilágította az arcát.

– Mit akartok?

– Bemenni – válaszolta a karszalagos.

A fény lassan körüljárta a létra tövében várakozó embereket, aztán újra hallatszott a lámpás ember hangja:

– Honnan jöttök?

– A folyótól…

– Az már fertőzött terület. Nem jöhettek be.

– Ennünk kellene…

– Nem – mondta a lámpás ember, s előrehajolt, hogy a létrát felhúzza. A karszalagos ember ekkor felemelte a revolverét, és elsütötte. A lámpás ember fejjel előre lezuhant a padlásról. A lámpa összetört és kialudt. A padláson még mindig világos volt. Simon és társai riadtan várakoztak. Csend volt.

Egyenként felmentek a létrán, s amikor fejükkel a padlás magasságába értek, egy pillanatra megálltak.

A lámpa a földön állt egy vastagabb gerenda mellett. A gerendán két hosszú hajú fiatalember ült és kártyázott. Amikor Simonék megjelentek a létra tetején, fel sem néztek. A padlás végében, az összetolt széna tetején emberek aludtak.

– Van itt élelem? – kérdezte a karszalagos, és a kártyázókra nézett.

– Ott a gerendán – mondta az egyik fiatalember, és a sarokba mutatott. Az újságpapírral letakart gerendán házikenyerek sorakoztak, mellettük szalonna avasodott. Simon a késéért nyúlt, de aztán eszébe jutott, hogy a fertőtlenítő állomáson elvettek tőle minden fémtárgyat. Visszament a kártyásokhoz:

– Nincs egy bicskájuk?

Az egyik fiatalember a zsebébe nyúlt, s anélkül, hogy a lapjaiból felnézett volna, átnyújtotta a kését.

Valamennyien ettek. Később Simon visszaadta a fiatalember bicskáját, s úgy félig elmenőben megkérdezte:

– Ki volt az a magas fickó?

– Amelyik odament a lámpával?… Hömm… Ki tudja?… Tegnap délután érkezett. Azt mondta, hogy az élőket két csoportra kell osztani: fertőzöttekre és egészségesekre, s az élet folytonosságát csak a kíméletlen egészségesek menthetik meg… Tegnap óta állandóan rendelkezik. Elég sok embert elzavart – mondta a fiatalember, s kártyáiból egy pillanatra sem nézett fel.

Simon bólintott, aztán a szénához ment, és lefeküdt.

Keveset aludt. Néhány óra múlva a nyugtalanság talpra állította. Lement az udvarra, és belefülelt a mozdulatlannak látszó éjszakába. Kicsit már fakult, mintha a hajnal közeledne. Végigballagott az udvaron, s amikor megállt a kapu előtt, arra gondolt, hogy óvatosan és félve kellene lépkednie, mert semmit sem tud a világról. Lehet, hogy a területet megszállta valamelyik ellenséges hadsereg, s az egyik ablakból unalmukban is lelőhetik a katonák. Lelőhetnék, de minek? Valójában azt sem tudta elképzelni, hogy milyen lehet a megszálló katonaság, mivel azt sem tudta, hogy az ország ellen melyik hatalom indított támadást. Honnan lehet tudni, hogy elvesztettük a háborút? Azt sem tudjuk, hogy mekkora területek pusztultak el. – Ilyen gondolatokkal vívódott Simon, aztán eszébe jutott, hogy attól a helytől, ahol megtalálhatta volna a fiát, már nagyon messzire került. Semmit sem tehetett… A folyó irányában fertőzött területek húzódtak, melyeken nem lehetett többet átmenni.

Kiment az útközépre, s egy pillanatig a nyitva hagyott kaput nézte. Végül legyintett, és elindult az úton, mely a házak között vezetett, aztán egy lerombolt vasúti töltés mellett s végül erdők és rétek között kanyargott. Lassan világosodott… Borongós, hűvös reggel köszöntött Simonra. Az országút végtelennek tetszett. Egykedvűen lépkedett rajt, s amikor a felhők között óvatosan előbukkant a nap, egészen megnyugodott. A nap még megvan, az országút is megvan, s a messzeség még mindig messzeség. Simon egyenletesen, sietség nélkül lépkedett az úton, és a megnyugvása könnyű derűvé oldódott. Egyedül ment egy országúton, melyet beragyogott a délelőtti fény… A gondok lekoptak róla. Mögötte hagyta, mint az éjszakát. Könnyű volt, és mérhetetlenül szabad. Nem kötötte már a megszokás és a felelősség… Senkiért sem felel, saját magáért sem. Ballagott az úton, és nézelődött. „Milyen végtelen nagy a világ” – gondolta, s az arcát megforgatta a fényben. Ment, merengett a kövek, fák és füvek felett. Később megpillantott valamit az országúton. Csak egy fekete pont volt. Ahogy közeledett hozzá, egyre nőtt. Olyan volt, mint egy vakondtúrás vagy rongycsomó.

Egy ember volt. Az oldalán feküdt, arccal a föld felé. Halott volt. Talán előző nap esett össze, de az is lehet, hogy csak néhány órája. Simon körüljárta, de nem látott rajt semmi különöset. „Megölte a rádium” – gondolta, és hátrább húzódott. Hangosan tűnődött az út szélén:

– Mit lehet tenni?… Semmit… Ez az út talán… Höm… Hümm…

Simon újra elindult, aztán letért az útról, s a rétek és szántások között keletre tartott. A mezőn hűvösebb volt a levegő, s néha a szél is lengett a tagutak felett.

Déltájban egy erősen tagolt, hepehupás vidékre érkezett. A gödrökben víz csillogott, és borzongatta a szél. A gödrök olyan mélyek voltak, mint egy-egy bombatölcsér. Simon leereszkedett egyiknek az oldalán, és megmosta az arcát. A tenyerében feketén oldódott a piszok. A mosakodástól felüdült, s újra visszatért a jókedve. Lassan továbbment a vizesárkok és gödrök között, s bámulta a csillogó vizet. Később újra leereszkedett egy gödörbe, és ivott a friss, üdén csillogó vízből. Amikor kimászott a gödörből, látta, hogy a vizesárkoktól nem messze, nyárfasorok közé ékelődve, néhány épület áll. Elhatározta, hogy megközelíti az épületeket. A nyárfasorok irányában folytatta az útját. Nehezen jutott előre, mert ezen a részen a bombatölcsérek szinte találkoztak. A peremükön egyensúlyozta magát, a karját kiterjesztette, mintha repülni készülne. Egy szénáspajtaféle épület mellé érkezett, ami derékig állt az üde sarjuban. A pajta vesszőfonatos falai között frissen kaszált lucerna párolgott. Simon továbbment. Fehér falú istállókat látott és piros födelű házakat. Az épületek előtt egy sebes iramú folyó csobogott. Simon a folyóra pillantott, aztán az épületekre. Az istállóból egy lány bukkant elő, lovat vezetett. Hasonlított a feleségére, de nem az volt. A lány a pajta irányába vezette a lovat, és érezhetően észre sem vette Simont. Csakhamar egy kemény arcú parasztember is megjelent, s fanyar dohányfüstöt hagyva maga után, végigballagott az istállók között. Simon ekkor észrevett egy pallót, mely a folyó másik partjára vezetett. Óvatosan átment a folyó felett. Amikor a palló közepe táján tartott, belepillantott a vízbe. A folyóban elfeküdtek a hínarak és a füvek. A víz mély volt és kristálytiszta. A surrogó folyóra, a házakra és a nyárfákra nézett. Különös nosztalgia kerítette hatalmába, alig tudott továbbmenni. Tétova gondolataival a világ alapvető dolgaihoz tapadt, nyárfákhoz, sebes iramú folyókhoz s ahhoz az emberi melegséghez, mely az istállók és egyszerű házak között olyan magától értetődően áramlik.

A nosztalgiát magával vitte, s ez fájdalmat okozott. Nem nagy fájdalmat. Különleges, egészen finom fájdalmat. Napfényben fürdött a táj, és Simon térdig járt az aranysárga fényben.

A talaj homokosabb lett, a tárgyak tünékenyebbek, mintha lebegnének az időben, mely elvesztette a tagoltságát. Simon egyenletesen lépkedett a napsütötte tájon, s a fényben minden elmosódott. Már nem tudta biztosan, hogy ezen a reggelen indult a folyó menti faluból vagy egy régebbi hajnalon. Érdekes módon csak néhány éjszakára emlékezett és néhány estére. Ha erőlködve visszaemlékezett, általában egy pajta és egy különös padlás rémlett fel a gondolataiban, melyekben ügyes kezek összezsúfolták az árnyékokat. A jelenségek és emlékek szövevényében néhány dolog azonban egyértelmű volt. Tudta, hogy elvesztette a családját, s mindent elvesztett, ami korábban az életet jelentette. Mi maradt?

A napfény, a végtelenbe vesző ragyogás, mezők és utak, magányos fák, melyeknek ágain kis örvényeket kavarva leng a bizonytalanság.

Vándorolt a messzeség felé.

Újra egy országútra érkezett, melynek két oldalán házak bukkantak fel. Piros tetejű és többnyire elhagyott házak. Ballagott az országúton, s a szaporodó épületeken egyre több volt az ablak, a veranda s a könnyed, játékos vonal. Simon ebből megértette, hogy a Balaton felé közeledik, s a világoskék víztükör bármelyik pillanatban megvillanhat az ég alján.

A csend fokozatosan szertefoszlott. Titokzatos búgások kóvályogtak a magasban, s néha egy-egy repülőgép is megcsillant. Aztán mély és mindent átható morajlás közeledett, s zuhant a táj fölé. Félelmetes volt és ismeretlen… Mintha a világűrből szakadt volna ki… Feketén zuhant a fényben. Simon még mindig félt… Az arcához kapott, és végigsimított a bőrén. Aztán riadtan körülnézett, és berohant egy házba. Először egy szobába nyitott, ahol az asztal közepén dunyha hevert, aztán a konyhába, majd az előszobán végigrohanva, végre megtalálta a pince lejáratát. Közönséges pince volt. Simon nekirohant egy mosóteknőnek, s üres borospalackok közé zuhant. A reflexei kitűnően működtek. Azonnal felugrott, s az ablakokhoz sietett. Becsukta, elreteszelte mind, aztán egy zsákkal betömködte a réseket.

A világűrből kiszakadt morajlás már a ház felett hullámzott. Simon leült a felborított mosóteknőre, és hátát a falnak vetette. Azonnal érezte a penészes nyirkosságot, de nem mozdult. A falnak feszült, és összeszorította a száját.

Valaki felszakította az ajtót, és csattogva lerohant a lépcsőn. A teknő szélében megbotlott, és Simonra zuhant. Ott maradt mozdulatlanul, félig térden és félig fekve. Kint örvénylett a levegő…

A morajlás elérte a tetőfokát, s néhány távoli csattanás hallatszott. A moraj enyhült, és lassan elhúzódott a tájról. Simon egy forró kezet érzett magán. Tapogatózva végigsimított rajt, s nyers, sietős bizsergés rohant végig a hátán. Egy lány volt… Egy egészen fiatal lány. Az ölében feküdt, és remegett. Simon magához szorította, s a lány mohón hozzátapadt.

Később, amikor újra a Balatonhoz vezető országúton gyalogolt, hosszú ideig a lányra gondolt. Többször megfordult, hogy néhány pillanatig lássa még a házat, ahol a lánnyal találkozott. Ilyenkor egy távoli füstoszlopot is látott, mely lassan oszladozott a levegőben. A ház aztán beleveszett a szürkülő távolságba, s a lány is beleveszett, aki nem mert feljönni a pincéből. Simon ballagott az úton, s riadtan vette észre, hogy emlékezetében fokozatosan elmosódik a lány arca, hajlékony alakja, s csak a száját tudta visszaidézni, az üde, elveszett tavaszi világ élményével. Simon az égboltra nézett, és csodálkozott, hogy még mindig süt a nap…

A fényben megemelkedtek a tárgyak, szitálva áthullottak a sugárkévéken. Néha felbukkant egy-egy kóválygó fasor, aztán alámerült a föld közegében, mintha víz vagy levegő lenne. Simon megrázta a fejét, mert érezte, hogy elveszti az eszméletét. De hiába küzdött. Az út is felemelkedett a fénybe, s egy svédcsavar ívében billegve elmerült.

Cellaszerű, szűk szobában ébredt, melyben fehér bútorok szorongtak összepréselődve. Először furcsának találta a helyzetet, de azért eszébe jutott, hogy az úton elájult.

Kimászott az ágyból, s a hideg kövön az ajtóhoz csoszogott. Az ajtó zárva volt.

– Na persze… – mondta hangosan, aztán visszament az ágyhoz, és lefeküdt. Karját a feje alá hajtotta, és várakozott. Nagyon sokáig várakozott. Az ajtó végül mégis kinyílott. Fehér köpenyes emberek léptek a szűk szobába, és kiszorították a levegőt. Simon azonnal megismerte közöttük az orvosparancsnokot. Az orvosparancsnokoknak érdekes módon van valami közös vonásuk. Az arcukban… mozdulataikban, talán a hangjukban is. Simon egyenesen az orvosparancsnokhoz fordult:

– Ez a kettes számú fertőtlenítő állomás?

– Így is lehet mondani… Tulajdonképpen mindegy…

– A számok persze titkosak… Igaza van, ezt én is gondolhattam volna. Mindenesetre a szervezés jó. Nem gondoltam, hogy megtalálnak az úton. Rondán elájultam. Mondja csak, ki talált meg azon az elhagyatott úton?

– Az úton – ismételte a főorvos –, igen, persze… – hümmögött, aztán az egyik alorvoshoz fordult:

– Próbáljuk meg még egyszer az elektrosokkot.

Az orvosparancsnok és a kísérete kivonult a szobából.

Bizonyos idő múlva két, fehér köpenyes katona lépett Simon szobájába, s egy furcsa kezelőterembe kísérték. Simon egy asztalszerű emelvény közelében várakozott, s a hangok mindig a háta mögött hallatszottak:

– A fémtárgyakat rakja ki a zsebéből.

– A másik fertőtlenítő állomáson már mindent elvettek tőlem… Ott is maradt, amikor továbbmentem…

– Ja, igen, a fertőtlenítő állomáson… Jó… Feküdjön le.

Simon halántékához hideg fémeket érintettek, aztán zuhant, zuhant, ismeretlen mélységek között.

Az út, melyen Simon gyalogolt, erdők és hegyoldalak között vezetett. A táj szépen, rendezetten hevert az út két oldalán, s a fák megvárták Simont. A Balaton már ott csillogott a fasorokon túl, s a fényét itták a szomjas jegenyék. Simon is látta a vizet, de belső világában semmi sem rezdült. Csak lépkedett, s néha kutatva megérintette az arcát. Amikor aztán egy bizonyos falu közelébe ért, a nyomába szegődött valami. A közeledését már órákkal korábban érezte. Távolról jött és konok biztonsággal. Egy fémesen zümmögő, kicsi repülőgép volt… Lassan körözött Simon felett, aztán csapongott előtte, mint egy dongó. Néha felvágódott az égre, s ilyenkor valódi repülőgéppé változott. Simon tudta, hogy a repülőgép mit visz a testében.

A gép sokáig kísérte Simont, s fémes zümmögésével nyugtalanította a hegyeket. Egyszer aztán abbahagyta a manőverezést, és egy határozott irányban elrepült. Simon bólintott, s nem nézett sem a hegyekre, sem a fákra. Tudta, hogy megkezdődött az utolsó fokozat.

Az ismerős táj felett idegen zajok nyargalásztak, és időnként értelmetlen, halálosan mély csend keletkezett.

Simon megérkezett a ház elé, mely évszázados diófák között állt egy kert közepén. Rokonai a ház mellett álltak, s döbbenten nézték az alattomosan izzó falakat. Az emberek néhány jelentéktelen tárgyért, melyeknek ekkor már semmi értéke sem volt, berohantak a házba. Simon követte őket, s egy mogyorószínű ebédlőben valamit a kezébe vett. A falakból halk neszek hullottak az emberekre, s azok megremegtek. Sietve elhagyták a házat, s amikor kiléptek, összeroppant a tető. Először a kémények omlottak le, aztán a falak. Nem mind, de a nagyobb, veszélyesebb falak beomlottak. Először behorpadtak, aztán beszakadtak. Ijesztő volt a csend. Az emberek mozdulatlanul várakoztak.

Simon közöttük állt.

Még nappal volt, de szürkés homály szövődött a levegőbe, s a tárgyak néha felizzottak.

Megeredt az eső. Simon kinyújtotta a kezét, és figyelte a lehulló cseppeket. Aztán megkérdezte:

– Miféle eső ez?…

Az emberek hallgattak. Az eső pedig egyre gyorsabban dobolt. A víz tócsákba gyülekezett, aztán megrohanta az utakat. Az emberek a fák alá húzódtak, elszéledtek.

Amikor vége lett a felhőszakadásnak, Simon is elindult, hogy a falu Balaton felé eső részében megkeresse azt a házat, melyben valamikor a felesége lakott. A falu utcáján nehezen jutott előre, mert az utat lövészárkok szelték át keresztben, s a lövészárkok megteltek vízzel. Simon a házak tövében lépkedett, s néha megérintette a falakat. A falak ilyenkor meginogtak, s hintázott felettük a tető. Simon mögött egy részeg ember botorkált, tarisznyával az oldalán. Amikor elesett, Simon hátranézett, és figyelte, hogyan gurul végig a lövészárkok között, s zuhan a vízbe. Belezuhant, de a feje kint maradt. Simon tovább botorkált a házfalak mellett, s a furcsa, szürkés alkonyatban megérkezett a házhoz.

Bement az udvarra, s a nádtetőre bámult. Megnézte a barackfát, aztán az alacsony, szomszédos bádogtetőt, mely felett a Balatonig lehetett látni. Ekkor az udvaron átsuhant egy tünékeny alak. Simon utánabámult. A következő pillanatban újra megjelent. Ideges mozgékonysággal belépett a kapun, s megállt a barackfa alatt. Etel volt a szomszédból. A vallásos, együgyű Etel, aki örökké krumplit csírázott, és disznókat etetett. Fénylett az arca, s a hangja kárörvendően és diadalmasan csengett:

– Most beteljesedik…

Simon nézte a nőt, s látta, hogy nem egészen Etel… Szakálla volt és különös ruhája. Félig Krisztusnak hatott, félig Leninnek… Prófétának… Ismerősnek és mégis ismeretlennek… Hímzett köntös lengett rajta, és kiabált:

– Most beteljesedik… Megmondtam… Most… Ott… – a keze előrelendült, aztán diadalmasan elrohant.

Nyugaton meghasadt az ég. Olyan volt, mint a bombarobbanás. A felszakadt égboltból ömlött a fény, és földre vetette Simont. Simon belemarkolt a sárba, s arca a nyirkos földhöz ütődött… Arra gondolt, hogy jó lenne bemenni a házba, de már nem lehetett. Emberek közé kívánkozott. Átvillant az agyán, hogy mindig ettől a helyzettől félt… Az utolsó pillanattól, amikor a közös, mindent elpusztító halál is egyedül találja… Megadóan várakozott. Beletörődött a változhatatlanba. Homlokán érezte a hűvös földet…

Felesleges és értelmetlen percek múltak el. Simon furcsának találta a táguló pillanatot. Mozdulni próbált, aztán felemelte a fejét.

A fehér, vakító fény közeledett, de még mindig messze volt. Valahol a nyugati part felett lebegett. Nem lehetett tudni, hogy mikor borítja el az északi partot.

Simonban összetörött a fegyelem. A vére hirtelen dübörögni kezdett az agyában, s kényszerítette, hogy mozogjon. Dacos, haragvó lett az arca, s a szemeiben lázadás villant. Felugrott, és kirohant az udvarról. Átlépett a lövészárkokon, és csattogva futott a kikötő felé. A víz felett már süvöltött a szél, s összeverődtek a hajók. A móló bejáratánál egy bicegő matróz állt, s riadtan mutatott az égre:

– Valami baj van a nappal… Valami baj van a nappal…

Simon elrohant a matróz mellett, és beleugrott egy hajóba. Kapkodva felrántotta a vitorlákat, és feltépte a horgonyt. A hajó belefeküdt a szélbe, és fekete barázdát húzott az öböl vizére. A kikötőből azonban nem tudott szabadulni, mert betonerődök és hadihajók zárták körbe. Simon kétségbeesetten fordított a kormányon, s hajójával végigsiklott a hadihajók és erődök mentén. Rést keresett, egy akármilyen kicsi rést, amelyen kicsúszhatna a hajójával.

Kétszer elszáguldott a blokád előtt, s amikor észrevette a kijáratot, hirtelen megállt a szél. Tehetetlenül vesztegelt a kikötőben, s a nyugati partról állandóan közeledett a fény. A szabadulástól csak néhány méterre volt, s ez a közelség semmit sem ért. Már elvesztette a reményét, amikor újra megérkezett a szél. A vitorlák megfeszültek, s a hajó siklásba jött. Simon mereven figyelte a kijáratot, s az adott pillanatban elfordította a kormányt. Amikor a hatalmas, idegen hajótestek között siklott, összehúzta magát. – Aztán mély lélegzetet vett… Kint volt… Kint a nyílt vízen. Újra mozdított a kormányon, s a hajó orra északkeleti irányba fordult. A vitorlák a víz fölé hajoltak, s magukkal ragadták Simon hajóját. A kikötő csakhamar beleveszett a szürkés, alkonyati homályba. Simon mögött csak a fenyegető, fehér fény derengett.

A fekete hajó némán úszott a titokzatos messzeség felé. Simonban egyetlen érzés élt: „El innen, messze… A végtelenbe…” A kötelekbe és a kormányba kapaszkodott, s csak annyira döntötte a hajót, hogy az siklásban maradjon.

Ködös vizek következtek, s amikor a homályon átvágta magát, felderengett előtte egy barnásszürke, ismerősnek tűnő partsáv. A maradék fényekben kirajzolódott az árbocok sziluettje. Hajlongtak, meginogtak, követték a víz mozgását. Simonban nyugalmat keltett a látvány, s a hajójával rohant a többi hajó felé. Amikor azonban a partsáv magasságába ért, s elsiklott néhány hajó mellett, újra megállt a szél. Ekkor csónakos emberek jöttek eléje, és figyelmeztették, hogy csak egy szűk csatornán lehet a parthoz közelíteni, mert aknák vannak a vízben. Simon hajója oldalt sodródott, s nem tudta kormányozni, mert elvesztette a sebességét. Lomha hullámok csobbantak a hajó oldalán, s az aknák valahol ott lebegtek a közelben. Közben a csónakos emberek is oldalt sodródtak, s hiába merítették vízbe az evezőiket, nem tudtak haladni… Simon látta, hogy küszködnek, s azt is látta, amikor kicsúszott az evezőjük és elsodródott.

Tehetetlen volt.

A víz sárgás lett, a mélyből foszforeszkáló testek bukkantak a felszínre. Simon érezte, hogy a vízen is közeledik az elkerülhetetlen. Bénultan leejtette a karját, s várakozott. Nem tudta, mire vár. Semmit nem tudott.

A halvány parti fények előtt billegtek az árbocok. Nehéz, mocsaras vízszag terjengett füsttel keveredve. Aztán valami megérintette az arcát. Kis fuvallat, szinte semmi. Simon mégis a kormány után nyúlt, és szél alá fordította a hajót. A vitorla belógott, de Simon tartotta a köteleket, mintha valódi szél fújna. S a hajó mozdult egy keveset. Simon tartotta az irányt, és centiméterenként elkerült egy bójára kötött motorcsónakot, majd még egy hajót és megint egyet. Aztán a fuvallat is elállt, s a mozdulatlanságban egy idegen fény közeledett nyugatról. Simon hajója megint oldalazott, csúszott az aknák felé.

Érezte, hogy minden hiába. Felállt, kidobta a horgonyt. Rejtett fények lengtek a víz felett… A messzeségből apró csobbanások s árbocok nyikordulása hallatszott.

Simon idegesen figyelte a zajokat, s nyugtalanul forgolódott a hajójában. Aztán felállt, és kiemelte a horgonyt. Nem tudott belenyugodni a változhatatlanba. Feltépte a fenékdeszkát, s evezni kezdett az ormótlan fadarabbal. A hajó lustán mozdult, oldalazott, aztán billegve előrecsúszott. A homályból előbukkant egy mozdulatlan, kétárbocos vitorlás, aztán csónakok, bal oldalon pedig a hullámtörő gát. A hajó cikázva továbbcsúszott, és Simonban feltámadt a remény.

Megjött a szél. Nekilendült, forgott a víz felett, aztán fokozatosan kialakult.

Simon újra megfeszítette a vitorlákat, s a hajó meglódult. A bóják, csónakok, az árnyékszerű, ismeretlen tárgyak között alig maradt akkora nyílás, melyen egy hajó megdőlve átcsúszhatott. Simon azonban újra reménykedett, makacsul megkereste a réseket, s fokozatosan maga mögött hagyta a gátakat, a barnásszürke partsávot, az árbocok sziluettjét. Csakhamar nádasok tűntek fel és csuhiszigetek. Simon hajója itt hirtelen felgyorsult, és suhogva csúszott át a világosabb, tiszta sodrású vizekre.

Learatott nádasok mellett siklott el, jól látta az ágaskodó nádtöveket, s a torzsa között pirosan és zölden villanó alkonyi fénytöréseket. Simon hunyorogva előrenézett, és nagyon megnyugodott. Hajója a víz és az idő kristálytiszta áramlásán úszott a világoskék messzeségbe. A víz néha ismerősnek tűnt. Olyan volt, mint a tanyák és jegenyék között rohanó folyó, mely üde illatokat sodort magával a végtelenbe.

Simon a szél felé fordult, s magába szívta a szelek és vizek erejét. A bőrén érezte, hogy újra szabad. Kezét a hajó mellett csobogó vízbe mártotta, s megérintette vele az arcát.

A főorvos az íróasztala mögött ült, s egy kulcsot szorongatott a kezében, melyhez valamelyik nyugati reklámirodában miniatűr autókereket kapcsoltak.

– Azt hiszem, jó hírt közölhetek önnel – mondta, és az asszonyra nézett.

– Meggyógyul?

– Jobban van… Az arcáról eltűnt a feszültség… Ha a terápia eredményes, akkor néhány hét múlva hazatérhet a családjához… Az a fixa ideája, hogy atomháborúból érkezett, és ez itt fertőtlenítő állomás… Kiújult háborús sérülések… Esetleg valami megrázkódtatás… Itt volt ez a Karib-tengeri válság… Simon hajói lehet, hogy a blokádnak ütköztek… Ki tudja?… – Az orvos tűnődve megpörgette a kulcs végén hintázó autókereket…

1964