Szomjan haltak a szilvafákA „nagy repülő”, akinek a fényképe már többször is megjelent a Signal-ban, az istálló és a gémeskút között egy talicskában ült, melynek két fogantyúja közé előzőleg ügyesen felszerelte az eketaligát, a taliga kerekére pedig a vermelőkapát, melyet így a kerék segítségével úgy lehetett forgatni, mint a legmodernebb gépfegyvereket. A „nagy repülő”, akinek a fényképe már többször megjelent a Signal-ban, s a haditudósítók vadászgépével együtt is lefényképezték, éppen harcolt. Légicsatát vívott, szétvert egy amerikai légiflottát, s a nehézkes bombázógépek füstölögve megbillentek, és meredek szögben zuhantak a föld felé. Lent szirénák üvöltöttek, kétségbeesett emberek lestek ki a pinceablakokon, hogy lássák a hőst, amint száguld a kék égben, és elpusztítja az ellenséget. Az egyik pinceablakban anyja és a szőke Vica lapult, akik már alig várták, hogy leszálljon, és megcsókolhassák. A „nagy repülő” mindezt átérezte, de nem volt ideje hosszasan Vicára gondolni, mert egy liberátor még mindig manőverezett előtte. Felvágódott egészen magasra, aztán hirtelen megbillent, és zuhanórepülésben próbált egérutat nyerni a föld felé, de a „nagy repülő” a nyomában maradt, és makacsul üldözte. A fénylő liberátorból tüzeltek a hősre, de nem fogták a golyók. A liberátor újra felemelkedett, s belefúrta magát a kék magasságba. A „nagy repülő” nem tágított, üldözte, lövedékei zuhogtak a törzsén. – Ta-ta-ta-ta-ta… A „nagy repülő” éppen kilencedszer vette célba a gémeskút hatalmas szárnyait, amikor a kerítéslécek között megjelent pesti Vica csodálkozó arca, s mellette a vigyorgó Szuttyos Jani. Szuttyos Jani nézte egy kicsit a „nagy repülőt”, aztán lécek közé szorított fejjel egy nótát kezdett fújni, recsegve: – Hej, koma, micsoda eketaliga… A „nagy repülő” hátat fordított a zuhanó liberátornak, s géppuskájával célba vette Szuttyos Janit. – Ta-ta-ta-ta… Szuttyos Jani szétvetette a kezét, és vigyázva összeesett. Az esés jól sikerül, a térdét most sem karcolta össze. Pesti Vica pisze orrocskáját kihúzta a lécek közül, és csodálkozva nézett a földön fekvő fiúra. – Agyonlőtt? – Agyon – mondta Szuttyos Jani, s mozdulatlanul feküdt, becsukott szemmel. – Most mi lesz? – Semmi, eltemettek a tömegsírba… Itt a dögcédulám a jelentéshez – mondta Szuttyos Jani, és a klottgatyája zsebéből előhúzott egy alumínium tokocskát, és átnyújtotta a lánynak. Pesti Vica gyanakodva nézegette a fémdarabot, Szuttyos Jani pedig visszafeküdt a földre, lecsukta a szemét. A kerítés mögött ekkor újra felhangzott a géppuska kattogása: – Ta-ta-ta-ta… Szuttyos Jani felült, és a kislány lebarnult lábszárára bámult, mely kilógott a világoskék szoknya alól. – Szuronyroham – mondta, s villámgyorsan kúszni kezdett a kapu felé. Pesti Vica utánavágtatott, Szuttyos Jani pedig ordítva bevágódott a kapun: – Győzelem… Győzeleeem! Tyiuu… Csiuu… Tyiu… A „nagy repülő” feléje fordította gépfegyverét, de nem lőtt. Tátott szájjal Vicára bámult. – Győzeelem… Győzeelem… – ordította Szuttyos Jani, s kétszer körülszaladta a talicskában kuporgó hőst, akinek a fényképe többször is megjelent a Signal-ban. Szuttyos Jani talpa csattogott a forró kavicson. Ordított. A „nagy repülő” azonban ügyet sem vetett rá, mert a pesti Vicát bámulta, s különben is ezer méter magasan repült a városok felett. Vica odament hozzá, és megforgatta az eketaliga kerekét. – Mit csinálsz? – Harcolok… – Nincs egy Leventéd? – kérdezte Szuttyos Jani, és lihegve fékezett a „nagy repülő” előtt. – Még az apámnak sincs, egy hete már répalevelet szí… – Kéne pödörni. – Répalevélből? – Ááá. Kukoricahajból… A Marcalnál már van, amelyiken feketedik… A „nagy repülő”, Szuttyos Jani és pesti Vica elindultak a folyóhoz. A forró, útszéli porból apró gejzírek lövelltek fel az ujjaik között, s a szürke fátyol finoman betakarta a lábuk fejét. Libasorban ballagtak, hunyorogva. Az ég pontosan olyan volt, mint a meséskönyvekben, végtelen, szikrázó üvegkupola, középre helyezett nappal. Felhő sehol, a világoskék mozdulatlanságon forrón zuhogott át a fény. A földeken néhol egy-egy hajlongó asszony látszott, más semmi. Az út két oldalán szomjan haltak a szilvafák, s leveleik petyhüdten csüngtek a por fölé. A por néha felkavarodott, s ráült a levelekre. Szuttyos Jani menetelt elöl, mögötte pesti Vica, és a „nagy repülő” zárta le a sort. Elhagyták a kiszáradt, faluvégi kerteket, aztán mögöttük maradt egy földek közé kanyarodó tagút, a hasba lőtt bádog Krisztus, s a délibábot hintáztató út felett már látszottak a tankok. Szuttyos Jani a kezével néha ellenzőt formált a szeme elé, és kémlelve a tankok felé nézett. A tankok először esetlen szörnyetegeknek tűntek, aztán szomorú elefántoknak, s amikor húsz méterre megközelítették őket, tankoknak. – Én páncélos vagyok – mondta Szuttyos Jani, és megnyújtotta a lépteit. – Páncélosok vagyunk… – Én nem vagyok páncélos – szólalt meg a „nagy repülő”, és a szörnyeteg tankokra bámult. – Én vagyok a páncélosok parancsnoka – mondta Szuttyos Jani, s hátrasandított, de pesti Vica és a „nagy repülő” hallgattak. Így hát ordítani kezdett: – Győzeelem… Páncélosok… Győzeelem! Ekkor a középső tank megbillent tornyában kelepelni kezdett egy géppuska: – Te-te-te-te-te… A „nagy repülő”, mint a villám, bevágódott az út menti árokba, s azonnal tüzet nyitott a tankra: – Ta-ta-ta-ta-ta… Szuttyos Jani pedig elképedve ordított az út szélén: – Én vagyok a páncélosok parancsnoka… Én vagyok a páncélosok parancsnoka… A tank ráirányította a gépfegyverét, s amikor újra felkelepelt, Szuttyos Jani szétdobta a kezét, megkezdte az összeroskadást. A helyet azonban nem tartotta alkalmasnak, így hát sietve átugrotta az árkot, ott újra szétdobta a kezét, s annak rendje és módja szerint elvágódott. Pesti Vica előkelően, az út szélén álldogálva nézte a harcot. A „nagy repülő” módszeresen lövöldözött, aztán teljesen váratlanul felüvöltött: – Páncélököl!… Páncélököl!… Ide a páncélöklöket! – s közben előrefutott az árokban, és felkapott egy vastagabb faágat, és a tankra szegezte. A tank géppuskája veszetten kelepelt, de a hőst nem fogták a lövedékek. Hatalmas detonáció hallatszott, s a tank tetején elhallgatott a géppuska. A hős felugrott, odarohant a tankhoz, s a leszakadt hernyótalpra lépve felmászott az acélóriásra. A tank szörnyű forró volt, a „nagy repülőnek” csaknem odasültek a talpai. Fürgén váltogatta a lábait, s az ágyúcsőben megkapaszkodva belesett a torony nyílásán. Émelyítő bűz csapta meg az orrát, égett rongy, gumi és hússzag. Az acélóriás büdös gyomrában egy kisfiú kuporgott, s botjával turkált valamibe az ágyúcső alatt. – Mit csinálsz, Berkes? – Van itt valami… – Mi az? – Nem tudom… Valami cucc – mondta a kisfiú, és a botját beledöfte egy sötét tárgyba, és húzta a fény felé. – Na, mi az? – Bakancsféleség, csak aszalt. – Aszalt bakancs? – Megzsugorodott, mint a szilva – mondta a kisfiú, s a botvégre tűzött bakanccsal lassan felemelkedett. A „nagy repülő” visszahúzódott, és érdeklődve figyelte, hogy Berkes hogyan manőverezik az aszalt bakanccsal kifelé. Fokozatosan kinőtt a tankból, a kezében, mint egy jelvényt, magasra tartotta a bot végére tűzött, zsugorított bakancsot. A bakancs billegett, hintázott és tátogott, s amikor a nap jobban rávetődött, látszott, hogy nem is bakancs, hanem csizma volt eredetileg, de a szára leégett róla. A bűz lengett a tank felett, s a bakancs jelentését megsokszorozta. Pesti Vica elhúzta a száját, és azt mondta, hogy „pfujj”, Szuttyos Jani pedig feltámadt, s vigyorogva közelített a tankhoz. – Tűzzük ki – mondta, és a tank forró oldalán felmászott a fedélzetre. – És én?… És én?… – kérdezte Vica, mire valamelyik fiú lenyújtotta kezét, és felrántotta a forró vasszörnyetegre. Alighogy megvetette a lábát a tankon, azonnal a toronyhoz oldalazott, és a nyíláson belesett a bűzös, homályos acélgyomorba. Mögötte még mindig recsegett Szuttyos Jani hangja: – Tűzzük ki… Tűzzük ki… Berkes körüljárta a tornyot, aztán egy alkalmas hasadékba letűzte a botot. Kicsit lengett, bűzölgött, aztán mozdulatlanul a világoskék égre meredt. Olyan volt, mint egy műláb, s egyúttal olyan is, mint egy medália, amit mellére tűzött a tank. A műláb erőszakosan nyújtózkodott a magasba, a tank ettől valahogyan megváltozott, s érdekes módon a másik négy tank is. A gyerekek csodálkozva bámulták a megaszalódott bakancsot, aztán a pillantásuk önkéntelenül is egy porfelhőre siklott, mely lassan, cammogva közeledett a folyó felől. – Mi lehet az? – Marhák… Körmös Józsi jön a marhákkal… – mondta a „nagy repülő”, s futólag a bakancsra nézett. Amikor közelebb kavargott a porfelhő, a gyerekek lehasaltak a torony mögé. Feszülten figyeltek, aztán Szuttyos Jani vezényelt: – Tűz… A géppuskák felkelepeltek, s az eszelős Körmös Józsi összerezzent. Bicegve a tankok felé fordult, átkozódva rázta az ostorát: – Hüt… Öng… Döööö… Dööö!!! A gépfegyverek azonban tovább kattogtak, s szitává lőtték a bicegő Körmös Józsit. Körmös Józsin már keresztülsütött a nap, de még mindig átkozódott, s mielőtt a marhái után sántikált volna, ostorával dühösen végigvágott az egyik tankon. A tank tetején ásított a megaszalódott bakancs, az út mentén lustán hevert a táj. A hőség mindent elfoglalt, bizonyos idő után az úthoz és a tankhoz hasonlóan átforrósodtak a szavak, a gondolatok s a messzeségben nyugvó csend is. A távoli folyó sem tűnt már hűvösnek, bár azt sem lehetett róla biztosan tudni, hogy felmelegedett. Mindettől függetlenül volt bent valami vonzó, a vizek titokzatos varázslatosságát így is megőrizte. A „nagy repülő” a tank fedélzetéről az útra ugrott, s a fejével intett a többieknek is, hogy – indulás. Vica a hernyótalpra guggolt, a fény beszökött szoknyája alá… A „nagy repülő” elkapta a kezét, és lesegítette. Szuttyos Jani és Berkes még mindig a tankon toporogtak, simogatták a páncéltornyot, s révetegen nekitámaszkodtak az ágyúcsőnek. A „nagy repülő” felemelte a karját, és megpergette, mint egy propellert. Szuttyos Jani és Berkes kedvetlenül rápillantottak, aztán ímmel-ámmal lemásztak a harckocsiról. – Öt páncélos… – mondta Szuttyos Jani, és a lábujjai között a forró, útszéli porból újra felspricceltek az apró gejzírek. – Meg kellene javítani egy tankot… A „nagy repülő”, pesti Vica és Berkes nem szóltak semmit. – Meg kellene javítani egy tankot… Öt harckocsiból biztosan lehetne egyet csinálni… – Minek? – kérdezte a „nagy repülő”. – Hát, csak úgy… Lenne egy tankunk… Kimehetnénk vele a karakai erdőbe, és vadásznánk… – De hol vennénk töltényt? – Szereznénk. – Igaz is, szereznénk – mondta a „nagy repülő”, s leste a folyót, mely már alig lehetett tőlük kétszáz méterre. A sarjú most semmivel sem volt zöldebb, mint a gazos, út menti árok, minden kiszáradt, a folyó is összehúzta magát, lesoványodott. Lötyögtek körülötte a partok, a Szegvárra vezető híd belezuhant a medrébe. A roncsok körül örvénylett a víz, s ahol a dinamit beletépett, habzott és tajtékzott is. – Mint egy törött levesszűrő – mondta Szuttyos Jani, s a folyó partjáról a hídra köpött. A másik parton, jól a rét közepén marhákat őrzött egy szegvári ember. – Hol van itt kukoricás? – kérdezte a „nagy repülő”, s közben a hídroncsok körül nyargalászó folyót bámulta. – A homoknál. A menet lekanyarodott az útról, és a folyó partján haladt tovább. A folyó apadt vizében lótuszok ringtak, s az örvényes részeken elmerültek, vergődtek, ovál leveleikkel nekifeszültek a mélységnek, és egy-egy pillanatra kiemelkedtek. Néha felpattant egy idegbajos szöcske, s irányt tévesztve belezuhant a folyóba. Ilyenkor mindig felcsapódott néhány dévérkeszeg, s mohón elnyelte a víz színén kalimpáló szöcskét. Pillanatokig tartott az egész, aztán újra elcsendesedett a víz, s látszólag pontosan olyan élettelen volt, mint a mező. A kukoricás zörgött, amikor a fiúk megrohanták. Szökdécseltek a sárguló tökök és a tarka bab kusza bokrai között, csak a zaj jelezte, hogy merre járnak. Zsebeiket mohón teletömték kukoricahajjal, aztán az egészet eldobták, mert szebbet és szárazabbat találtak a tábla másik szélén. Kerülővel tértek vissza a partra, és tanácstalanul egymásra bámultak. Különösen a „nagy repülő” és Berkes pillogott zavartan, s alattomban a zsebükbe gyömöszölt kukoricahajat morzsolgatták. Selymes és száraz tapintású volt… Amikor a kezüket kihúzták a zsebből, szorongást éreztek és bizonytalanságot. Zsibbadtan ténferegtek az áramló, aranysárga napsütésben. Önkéntelenül is az út felé indultak, s a hídhoz érve, újra megbámulták a roncsokat. Szuttyos Jani aztán kiválasztott egy megfelelő árnyékot a folyó partján ácsorgó fűzbokrok között, és letelepedett. A folyónak mindenki hátat fordított, és mohón figyelték, hogy Szuttyos Jani hogyan ráncigálja ki zsebéből a kukoricahajat s egy összehajtogatott, német újság maradványait. Nagy szakértelemmel elrepegette a papírt, egy-egy szeletkét a „nagy repülőnek” és Berkesnek is nyújtott. – Na, most aztán pödrünk… – mondta, és izgatott vigyorgással nekigyürkőzött. Az újságpapírból azonban rafináltan kibuggyant a kukoricahaj, mire betekerte, s újra kellett kezdenie az egészet. Berkes és a „nagy repülő” is izzadtak, mert ha a papír alakult, hengeredett, megszökött belőle a matéria, ha a kukoricahaj engedelmeskedett, akkor kilyukadt a papír, vagy szélesen, laposan szétterült. Hatszor is újrakezdték, mire sikeredett belőle valami cigarettaféle. S akkor izgatottan megszólalt pesti Vica: – Ugye, én is szívhatok?… Valamennyien ránéztek, s miután Szuttyos Jani a szája sarkában elhelyezte különös műgonddal készült cigarettáját, újra vigyorogni kezdett: – Hát szívni éppen szívhatsz, csak… Akkor vesd le a szoknyádat… – Mér vetném? – Hát, megnéznénk egy kicsit… – Minek?… – Csak úgy… – Inkább nem szívok… – Hát jól van… Akkor mi rágyújtunk – mondta Szuttyos Jani, és belekotort a zsebébe. Pesti Vica elpirult, aztán zavartan megszólalt: – Levethetem… Szuttyos Jani azonban nem találta a gyufát. Zavartan a fiúkra bámult, és megkérdezte: – Gyufátok van? Gyufája senkinek sem volt. Megütközve, csalódottan néztek egymásra. – Levethetem… – szólalt meg újra pesti Vica. – Mit akar ez? – nézett fel ingerülten Szuttyos Jani, s újra belekotort a zsebébe. A „nagy repülő” pedig pesti Vicához fordult: – Gyufád nincs? – Az nincs… De ha akarjátok a… A fiúk felálltak, körbenézegettek, de a közelben senki sem tartózkodott, csak a folyó másik partján őrzött egy ember. A marhái elfeküdtek a rétben, olyanok voltak, mint a kövek. – Szerezni kell – mondta Szuttyos Jani, és szemügyre vette a túlparton őgyelgő embert. – Az talán adna – vélekedett Berkes, és a szemét ernyőzve, jól megnézte a Marcal másik partján álldogáló embert. – Lehet, hogy adna, de felrobbantották a hidat. – Átmegyek én a vízen… Ilyenkor jó, ha derékig ér… Csak mit mondok annak az embernek? – tanakodott Berkes, és hol Szuttyos Janira, hol a „nagy repülőre” nézett. – Mondd, hogy gazt égetünk. – Jó, megmondom, hogy gazt égetünk… Berkes leült a partra, és a víz fölé lógatta a lábát. A cigarettáját még mindig a markában szorongatta, s nem tudta, hogy mit csináljon vele. Pesti Vica aztán melléje guggolt, és elkunyerálta: – Add ide, Berkes, amíg átmész, én vigyázok rá. – De nem veszed a szádba? – Nem, csak vigyázok rá… Berkes végre beleereszkedett a vízbe. Először térdig merült, aztán derékig. A lába belesüppedt az iszapba, s csak erőlködve tudta kihúzni. Lassan lépkedett, azután amennyire derékból tudott, hátrafordult, visszakiabált a partra: – Olyan meleg, mint a húgy! Szuttyos Jani röhögött, a „nagy repülő” pedig pesti Vicára lesegetett oldalról. Berkes óvatosan kikerülte a hídroncsokat, és átlábolt a vízen. Amikor partra lépett, nehézkes, cammogó léptekkel indult a szegvári ember felé. Biztosan öregebbnek akart látszani, azért cammogott, de ettől nem látszott idősebbnek, inkább úgy hatott, mintha kifigurázná a világot. A szegvári ember figyelmesen ránézett, Berkes pedig a kezét lengetve magyarázott. Végül aztán kétszer hátrafordult, s határozott mozdulattal rámutatott egy földrészre, ami valahol a homokdombok és a híd között terülhetett el, csak jóval beljebb, messze a folyótól. A szegvári ember ekkor a zsebébe nyúlt, odaadta a gyufáját Berkesnek. Berkes azonnal megfordult, és nagy nekiiramodással vágtatott a folyóhoz. Futás közben a gyufát kétszer a levegőbe dobta, s felnyújtozva, olyanformán kapta el, mintha ő lenne Zsák, a világhíres kapus. Aztán beleereszkedett a vízbe, s a gyufát magasra tartva, óvatosan lépkedett. Amikor a folyó közepére ért, vigyorogva intett. Szuttyos Jani visszaintett neki, mind a ketten röhögtek. – Ekkor egy víztölcsér emelkedett a magasba. Inogva lengett a folyó felett, aztán visszazuhant. A detonáció nyomában hűvös csend keletkezett, s ebben a párnázott, érthetetlenül mély csendben Berkest már nem lehetett megtalálni. A folyó két partján ügyetlen szobrocskák álltak. Egy pásztor, néhány tehén, melyek már egészen belesüppedtek a rétbe. A folyó másik partján gyerekfigurák. Odább az országúton kilőtt páncélosok várakoztak. Az út egyébként, mely karcsú hídjával valamikor átszelte a folyót, két házcsoportot kötött össze. Egyiket úgy hívták, hogy Szegvár, a másikat Keresztúr. De a napot egy ügyes kezű óriás parittyába tette, és megpörgette a táj felett. A szilvafák szomjan haltak, s a híd belezuhant a folyóba.
1964 |