Harlekin és a ködhajókSötétkék alkonyatban úszik egy hajó. A szél elállt. A nap egy vörös gömbnek látszik, mint a műszak végén a kaolintömbök, melyekből szigetelőket, tányérokat és plaketteket formáltak a kimerült korongozók. A porcelánfestő a beesett vitorlákra pillant, aztán elengedi a kormányt. Mozdulatlanul ül, és várakozik, mintha történhetne valami. A fiatalok jellegzetes mozdulatlanságával várakozik, akik tudják, hogy számukra még semmi sem fejeződött be, minden pillanatban történhet valami új, szokatlan, érthetetlen. Lógatja a vállát, és mereng a lenyugvó égitestek fényében. Három lenyugvó nap jelzi, hogy valami véget ért. Egy a nyugati látóhatáron s kettő a lány arcán, aki nevetve behajít egy vodkásüveget a vízbe, és énekel:
A lány arca hófehér, csak a homlokán és a bal szeme alatt világít egy-egy vörös, kialvó nap. Amikor a Badacsony árnyékába értek, szomorú Harlekin-arcot festett magának, és búcsúzott a hegyektől, víztől, madaraktól. A porcelánfestő bámulta a lány arcán lenyugvó napokat, s ideges mozdulataiban már ott feszült egy távoli gyár lendülete és fegyelme, szívében bizonytalanság vibrált, mert a lány Harlekin-arca, amit a művészettörténet színes lapjairól életre keltett, mindig bánatot, búcsúzkodást, eltávolodást vagy ismeretlen kezdetet jelentett. Az időben úszott feléje egy zsongó, saját fényében forgó gyár, és meleg lehelete megnyugtatta. A gyár azonban még messze volt, s a nyugati part a látóhatár kék vonalán is túl. A napok elmerülnek, s a homályba beleveszik a táj. A hold már fent van, de fénytelen. Árnyak ereszkednek a hegyekre, félelmetes lesz a messzeség. A lány a langyos víz fölé hajol, és az arcáról lemossa a két fekete napot s a maradék, elszürkült fényt. – Valami ismét véget ért… – Véget, Harlekin, de a nyugati part még messze van, s a mi városunk még messzebb… – Csak kilométerekben… Egy nap múlva százezer ember lépteit hallgatjuk újra, az ablakokból és ajtónyílásokból arcok fordulnak utánunk, s az ismerős borbélynék, sezloncsinálók és háztömbbizalmiak alakjában a társadalom szembejön velünk minden utcasarkon. – Futballpályák, sörkertek, kultúrházak… – Poros utcák… Vasárnap matiné, szeptember, esők, esők… – És a társadalom… Az ám, ilyenkor mit csinál a társadalom? – Ül az ágy szélén, s azon tűnődik, hogy lábat mosson, vagy átfussa inkább a Népsport-ot. Izzadt lábbal fekszik a takaró alá, és újsággal a kezében elszenderül. Álmodik, néha nagyon furcsákat álmodik… – Lehet, hogy mi is álmodunk most… A porcelánfestő megrázza a fejét: – Nem, Harlekin, ez valóság. Nézd a hegyeket, milyen nyugodtak. A víz milyen hatalmas… A hegyek másik oldaláról már elindult a szél. Felborzolja a nádasokat, és a vitorlánkba feketén belefekszik. A szél hűvös érintésétől fodrozódik a víz. A hajó megmozdul. Erősödik a holdfény, és erősödik a szél. Megriadt halászmadarak egyensúlyoznak a szélben. A sötétkék éjszakában úszik egy hajó. Tíz négyzetméter vitorla, egy lány és egy fiú… Körben hegyek, süvítő szél. A porcelánfestő és a lány a decken ülnek, s a kötelekbe kapaszkodva lógnak a fekete víz fölé. Az északi szél siklásba hozza a hajót. Elhagyják az utolsó vulkánkúpokat, a Balaton legszélesebb öblén hajóznak át. A kisebbik vitorla meglobog. A lány szorosabbra húzza a kötelet, és megszólal: – Nagyon erős a szél. – Furcsa idő… – Egy rakéta! Láttad? – Hol?… – Nyugaton egy vörös rakéta… – Rakéták valóban… De ezeket nem viharágyúból lövik. Messze a part felett fénylenek… Ha tovább erősödik a szél, lehúzzuk az egyik vitorlát. Majd elérjük a györöki földnyelvet, és minden könnyebb lesz. – Az ott? – Igen. Kikötő és egy falu. – Jártál ott? – Egyszer. Este. A kikötő mellett liget van. Azon túl a vasút és a villasor. Orvosok, néhány mérnök, néhány operaénekes, néhány funkcionárius. A tágasabb villákban régi kapitalisták laknak. Persze nem az egész villában, de ott laknak. – A kikötőn túl? – Egy domb kápolnával, a vízben csuhiszigetek. Titokzatos világ. Ott jó lenne holdfénynél átsiklani… Meglobogtak a vitorlák. A porcelánfestő meghúzza a köteleket, de hiába. – Forog a szél – mondja, aztán kiengedi a kötelet, míg kialakul az új szélirány. A szél árnyakkal összefogózva kószál. Nekilendül, s amikor a hajó futni kezd, cserbenhagyja. Lanyha meneküléseit erős, bizonytalanul kanyarodó pöffök követik. A hajó küszködve, százszor nekilódulva éri el a földnyelvet. Fények jelennek meg mindenütt. A kikötő lámpái vibrálnak, az egész lámpasor kialszik, és percenként felgyullad újra. A partról énekszó és hangzavar szabadul a vízre. Egy-egy hangosabb szó megperdül a levegőben, és bukdácsolva a hajóig csúszik. Érthetetlen, törött szélű szavak. A vízen csillagfüzérek közelednek. Halk moraj kíséri a fényeket. Mintha a kivilágított vasútállomásokat a vízre lökték volna, úgy csúszik egyre beljebb a lámpafüzér. – Hajók – mondja a lány. A távolság gyorsan csökken köztük. A földnyelven túl találkoznak. A hajókról zeneszó árad a vízre. Mulatnak minden fedélzeten. A fényárból éles rikkantások zuhannak a csendbe. Aztán hirtelen kialszanak a fények, és egy hangszóró tárgyilagos közleményt hullat az éjszakába: „Arató Pál, Bakonyi Ferenc és Masznyik Veronika azonnal jelentkezzenek a stúdióban…” Kik ezek? A fekete hajók mozdulatlanul állnak a sötétség mélyén. Árnyékok lebegnek hajótól hajóig. – Különös hajók. – Talán kirándulók… Elhallgat a hangszóró, és újra kigyulladnak a fények, elszabadul a zene. Ki lehet az a Masznyik Veronika? A csillagfüzéres hajók belevesznek az éjszakába. Újra erősödik a szél. Nádasokat hagynak maguk mögött és világokat. A holdnak lassan vörösbe fordul a fénye. Amikor elérik a csuhiszigeteket, a sugarai már vízszintesen csúsznak a vízre. A káka surrog a hajó oldalánál. Lassan haladnak, mert a szigetek között szélárnyékba kerültek a vitorlák. A porcelánfestő a deck alá hajol, aztán előhúz egy tőrt. Leteszi a lába mellé. – Kés? Minek kell a kés? – Néhányszor már jártam erre. Belekeveredhetünk a csuhiba… Vagy orvhalászok… Félóráig úsznak a szigetek között. Amikor kiérnek a szélárnyékból, már fakó, fénytelen a hold. A porcelánfestő elégedetten felsóhajt. A hajó ekkor elveszti a sebességét. – Mintha zátonyra futottunk volna… – szólal meg a lány. – Nem, itt nagyon mély a víz. A hínarakon akadtunk el. A szél is gyengült. Evezek egy kicsit. A porcelánfestő evezőt vesz elő, és belemártja a vízbe. Nagyokat húz… A hajó mozdulatlan, mintha lehorgonyozták volna. Az evezőt mélyebbre meríti, és teljes erőből nekifeszül. Hiába. A hajó meg sem mozdul. A csöpögő evezőt beemeli a hajóba, aztán felkattintja a villanylámpát. A keskeny fénysugárral végigpásztáz a vízen. A fénysugár megállapodik a hajó bal oldalán, és a porcelánfestő meglepetten áll a lámpája mögött. – Vadkacsák. – Alábuknak, de nem haladnak. Ugyanott bukkannak fel… A porcelánfestő újra a vízbe meríti az evezőt, s amikor néhány perces erőfeszítés után felgyújtja a lámpát, döbbenten látja, hogy a vadkacsák V alakban úsznak mögöttük. Már érti. Gyorsan eloltja a lámpát, aztán körülnéz. A hajó közelében szemügyre veszi a testesebb árnyékokat, s amikor meggyőződik róla, hogy azok mozdulatlanok, lerántja a pulóverét. Meztelen felsőtesttel behajol a vízbe. Sokáig motoz a hajó alatt, aztán felsóhajt: – Végre… – Mi történt? – Már nem követnek bennünket a vadkacsák… A lány a vízbe lógatja a kezét, s csobog mellette a víz. – Belefutottunk az orvhalászok hálójába. Az úszókat néztük vadkacsáknak. Jó lesz innen gyorsan eltűnni. Itt vannak valahol a közelben, figyelnek bennünket. – Mi történhet? – Nem tudom… Ha jönne egy kis szél, tíz perc alatt elérnénk a vonyarci csárdát. Már látszanak a fényei. A hajó lassan úszik a sötét éjszakában. Surrogva csúszik át a hínárszigeteken, s lomha, fekete madárra hasonlít. A hínárból cuppogások hallatszanak és félben maradó, titokzatos loccsanások. A hínárban delejes testű óriás halak mocorognak, s a planktont szürcsölve szűrik a torkukban. Nehéz mocsárszag keveredik a víz és a növények átható illatával. A vonyarci fények fokozatosan megnőnek, aztán a hajóra hullanak, és ideges ragyogásukkal bearanyozzák. A lány a part irányába mutat: – Nézd csak, egy hajó! A porcelánfestő a csárdára pillant, s a neoncsövektől elkápráztatva először nem lát semmit. Néhány pillanat múlva aztán észreveszi a fény és árnyék határán billegő hajót. Ebben a pillanatban repültek fel az árbocra a vitorlái, s azonnal megfeszültek a szélben. – Parti szél jön… – motyogja a porcelánfestő, aztán fordít egy kicsit a kormányon. – Lehet, hogy ezekhez tartozott a háló. – Már elszakadtak a parttól… A vonyarci hajó kifut a nyílt vízre, és a porcelánfestő nyomába szegődik. – Mit akarhatnak?… – Nem tudom – mondja a porcelánfestő –, legalább huszonöt négyzetméter vitorlájuk van. Nagyon gyorsan jönnek. Amikor kiérnek a vonyarci csárda fénytócsáiból, a porcelánfestő átadja a lánynak a kormányt, és evezni kezd. Nagyokat húz az evezőn, és számol. Minden háromszáz evezőcsapás után hátranéz, és felbecsüli a távolságot. – Jól tartjuk magunkat – mondja. A hajó előrecsúszik a párás éjszakában. Az idegen hajó fokozatosan lemarad. A porcelánfestő vizet loccsant a homlokára, aztán megborzong. – Hideg van… Nyirkos hideg – mondja, aztán a pulóverjére felhúz egy inget és egy másik, kopottabb pulóvert is. A hajón már minden harmatos. A lány néha cigarettára gyújt, és füstölögve rövid történeteket mesél. – Ócsárdon volt egy tehenünk. Úgy hívtuk, hogy Tuba. Amikor kialszik a cigarettája, kinyújtja a lábát a fenékdeszka felett, s kényelmesen elhelyezkedve dúdolgat. Később a pontyokat utánozza nevetgélve. Összecsücsöríti a száját, és cuppog. A porcelánfestő egy idő után már nem tudja megkülönböztetni a pontyok és a lány cuppogását. – Te éjszakai segédponty… – mondja a porcelánfestő. A lánynak ez megtetszik, s a helyzetükkel kapcsolatban különös szavakat gyárt: „Hínárszélcsend”… „Orvhálók”… „Vadkacsajel”… „Pontyhangos éj”… Aztán hirtelen megfordul, s a mutatóujjával beleszúr a sötétségbe: – Ott jön a hajó. A porcelánfestő sokáig néz kelet felé, aztán felfedez egy makacsul közeledő, fekete árnyékot. Újra megmarkolja az evezőt. Gyors, beidegződött mozdulatokkal dolgozik. – Különös… Annyi szent, hogy különös… – mondogatja, s az evezőt halkan, csobbanások nélkül meríti a vízbe. Néha megáll egy-egy pillanatra, hogy kifújja magát, s a fényárban úszó nyugati partra bámul. Az evezőjéről ilyenkor csorog, csepeg a víz, s fémes, könnyű hangok rebbennek a vitorlákra. – Melyik lehet a kikötő? – tűnődik hangosan. Nem lehet megkülönböztetni a fényeket. A móló zöld jelzőlámpáját és a kikötőárboc tetején vibráló égőt elnyeli a városból kibuggyanó fényár. – Az a zöld, azt hiszem, az Amazon vagy a Hullám. A móló balra lehet. Evez, evez, néha mozdít a kormányon, és hátranéz. Ilyenkor belemered a sötétségbe, és megkeresi a makacs árnyékot. Az idegen hajó dagadó, fekete vitorlákkal némán suhan az éjszakában. A porcelánfestő evezés közben eltűnődik: „Milyen hajó lehet, honnan jön és hová megy? Kik ülhetnek a fedélzetén?” Hajnali három óra tájban megélénkül a szél. A hegyek felett fokozatosan szürkére fakul az éj. Még sötét van, de már messzebbre látni. A porcelánfestő a nyugati partra bámul, és méregeti a fényeket: „Melyik lehet a kikötő? Az a zöld vajon az Amazon, vagy a jelzőlámpa? S azok a vörös fények, melyek szögletesen beleékelődnek a sárgák és zöldek sugárszövetébe, vajon honnan erednek?” Már nem kell evezni. A hajó megdől, s gyorsan siklik a fények felé. A porcelánfestőnek fáj a válla a sok evezéstől, s a nyaka görcsösen merev a feszült, egyirányú tartástól. Egy-egy pillanatra lehunyja a szemét, s ilyenkor csillagokat lát. A lány megérinti a karját: – Nézz hátra. A porcelánfestő hátranéz. A fekete árnyék már szürke. Kicsit megdőlt, és közelebb került hozzájuk. A szürke árnyék mellett még két árnyék hajlik a víz fölé. Az egyik a part közelében úszik hasonló közelségben, a másik beljebb a nyílt vízen, és kicsit távolabb. – Három hajó… Úgy jönnek, mint egy flotta. Idáig eltakarta őket az éjszaka – mondja a porcelánfestő, aztán a saját vitorlájára néz, és szorosabbra fogja a kötelet. A fények vibrálnak a nyugati parton. Már érezni lehet mögöttük a fürdőváros szürke tömegét. A fények különválnak. Meg lehet különböztetni a fényforrásokat. Valamelyik zöld fényforrás a hajókikötőt jelzi. – Nagyon gyorsan jönnek azok a hajók. A porcelánfestő hátranéz. Úgy érzi, hogy a hajók már csak néhány száz méterre vannak mögöttük. Erősen megdőlnek, s néha megbillennek az árbocok. A porcelánfestő megbabonázva nézi a hajókat, s ekkor észreveszi, hogy a három hajót a nádasok fedezékében több is követi. – Négy, öt, hat, hét – számol hangosan, és megdöbbenve a térdére csap: – Legalább tizenegy hajó követ bennünket! Ez már igazán különös. – Ezek nem lehetnek halászok. – Nem, ezek nem halászok. Egyre világosabb lesz. A porcelánfestő az égre pillant, és látja, hogy felhős. De a felhőkkel nem törődik. Izgatottan bámulja a hajókat. A hajók száguldanak a kedvező szélben. Némelyik olyan közel van már, hogy akár átkiálthatnának az utasainak. A porcelánfestőnek ekkor nagyon ismerős lesz a vezérhajó. A dagadó, piszkos vitorlák, az öblös, kitágult hajlatok, s a lendület, a biztos manőverezés. – Istenemre mondom, én bolond vagyok! Ezek a keszthelyi Jacht Klub hajói. Tegnapelőtt verseny volt Füreden. Jönnek hazafelé. Az a 25-ös az élen, a Dorci, megismerem a piszkos vitorláiról. Amikor diák voltam, én is jártam vele. Az a másik ott beljebb az Argó, Olimpiai Yolle, ha jól emlékszem, a Posta hajója, de ez már nem biztos. S meg mernék rá esküdni, hogy a Dorci mellett, amelyik vele egy vonalban jön, egy kalóz, s a part mentén azok ott mind kalózok. Látod, hogy milyen babonákat támaszt fel az éjszaka? Mennyire más lesz az ember, ha egyedül marad a feneketlen éjszakában? A porcelánfestő didereg a nyirkos pulóverjei alatt, de a megkékült szája széle újra és újra mosolyra húzódik: – Hogy jönnek! Ez igen, ezek aztán értenek a hajóhoz. A lány dideregve kuporog a svertkaszni mellett, és bámulja a hajókat. – Nagyon szépen jönnek – állapítja meg, aztán saját vitorlájukra sandít. Az is belefeküdt a szélbe. Szinte suhannak a ködös, szürke hajnalban. Előbukkantak a város tornyai. Ködoszlopokból nőnek a város fölé, és a körvonalaik már határozottabbak, mint a parti fények. Erősödik a szél, és kialszanak a villanyok. Ekkor már a város alatt járnak, s a porcelánfestő kedvetlenül felsóhajt: – Soha nem tudjuk meg, hogy a fények közül melyik jelölte a kikötőt. Világos van. A város még mozdulatlan. Alszanak a házak, tornyok és ablakok. Alszik a tanácselnök, az újságárus, az úszómester, alszik az utcaseprő, a langyos garázsokban alszanak az autók. A porcelánfestő az alacsony partra bámul, és a rendőrhajók árbocai közül kiválasztja a kikötő magasabb, merevebb árbocát. Az irány jó, s a hajó barázdát hasít az öböl vizére. – Olyan, mintha elfoglalnánk a várost – mondja a porcelánfestő, és mosolyogva hátrapillant a szürke vitorlaerdőre. A kezében ekkor megcsúszik a kötél, és a nagyvitorla meglobog. Csattog, nagyokat lobban a szélben, de a porcelánfestő nem törődik vele. Megrázza a fejét, s a szemét egy pillanatra lehunyja. Aztán újra hátranéz, és értetlenül bámul a ködös messzeségbe. – Harlekin, nézz hátra. A lány megfordul, s néhány meghökkent szótöredék szalad a szájára: – Ezek… Hová? … Nem… A porcelánfestő bólint: – Nincsenek hajók. Eltűntek. Körülhordozza a pillantását a látóhatáron, de a hajóknak nyoma sincs. A beugró nádasokban néhány hórihorgas jegenyefa és fűzfa áll. A vízen ködrongyok lógnak. A szél némelyiket felteríti a fák koronájára, s azok ott elakadva lobognak. A parton is köd ül, különösen a déli part alacsony, vizenyős horpadásaiban. A porcelánfestő összegörnyedve visszaül a kormány mellé, s a kikötő irányába fordítja a veszteglő hajót. Nagyon rosszkedvű. Nem akarja elhinni, hogy minden csak káprázat volt. Az érzékek így becsapódnak? Ilyen bizonytalan az ember? Káprázat és titok a világ? Ha nem bízhatunk az érzékeinkben, akkor a környező világ csak illúzió, s a bizonytalan világban elkallódik az ember. A lány szakítja meg a csendet: – Vonyarcnál az a hajó valódi volt. – Ki tudja? – Valódi volt. A fényben jól látszott, amikor elszakadt a parttól. Egy ideig követett bennünket, de mi gyorsabbak voltunk, és otthagytuk. – Hol van a valóság és a vízió határa? – tűnődik a porcelánfestő, s tudja, hogy az érzékek csalódása nagyon veszélyes. Nehéz, vaskos anyagokra gondol, hogy leküzdje magában a bizonytalanságot. Kőbányák és sziklák képét idézi fel magában, aztán a gyár hatalmas tömbjét, melyet megkerülnek az utcák. Vasra és tömör falú szénbányákra gondol, a fáradságra gondol, ami megbénítja a herkuleseket. A móló közelében úsznak. Az égre néz, s kedvező szél alatt a kikötő mellé fordul. A lány ekkor már a hajó orrában áll, s ügyesen elkapja az egyik kikötőcölöpöt. A porcelánfestő feláll, megoldja az árboc tövében a köteleket, aztán lerántja a vitorlákat. Nehezen mozognak a karjai, a lába elzsibbadt izmaiban érzi a valóságot. A cselekvés lassan megnyugtatja. A hajó orrából kiemeli a horgonyt, biztosítja, aztán a hajó faránál behajítja a vízbe. Végigmegy a decken, és a hajó orrát az oszlophoz köti. A lány ekkor már a parton áll. A porcelánfestő utánalép. A parton szédül. Átöleli a lány vállát, s a messzeségbe bámul. A víz felett s az alacsonyabb partokon ködrongyok lógnak.
1963 |