Változatok egy témára

Krajnc Kéti szemügyre vette az állományt. A kávéházban már megvastagodott a füst, és nyomott, nehézkes volt a levegő. A legtöbb asztalnál szombati házaspárok, kimenős hivatalnokok és rongyrázó nőcskék ültek. Jól ismerte ezt a fajtát. Egész héten robotol, szombaton aztán kiglancolja magát, s beül a kávéházba szórakozni… Mintha a kávéházat azért találták volna fel, hogy ott „szórakozzanak”. Ezek az emberek nem illettek a márványasztal mellé, szögletességük, kapkodó feszességük megbontotta a harmóniát… Az ilyen szombat esti ember állandóan rendel, sört, rövidet, aztán újra sört. Úgy, mint a kocsmában. Attól fél, hogy nem látszik elég gazdagnak…

Kimenő van a szegényházban – állapította meg Krajnc Kéti, s lassan felhajtotta a konyakját. Főleg az bosszantotta, hogy a felesleges fejektől nem lehetett belátni a terepet. Újra és újra körülnézett, mert a hónapnak ezt az egy napját szerette jól eltölteni. Tizedikén mindig vonatra ült, s egy-egy nagyobb városban mindent beszerzett, ami az üzlethez kellett.

Gondosan sorra vette a páholyokat. Egyes ablak, kettes ablak, hármas… Igen, a hármasban… A hármasban van valami…

Négyen-öten ültek az asztal mellett… Öten, három férfi és két nő. Szemben egy sovány, különös fejű fiú, kiugró pofacsontok, határozott szemek, Brecht-frizura, jó húsos, gúnyosan vonagló száj, masszív vállak. Mellette egy másik, rövid hajú, intellektuális fej, a közepén cigaretta… A harmadik háttal, a nők oldalt. Jó nők, szekszepilesek, dekoráció óne. Krajnc Kétit nem érdekelték a nők. Magabiztos volt… Megitta maradék konyakját, és közben tűnődött: „Brecht vagy a cigarettázó intellektuel?” Három másodperc alatt döntött. Szerette a különös eseteket. Ránézett a Brecht-frizurásra. Látta, hogy az azonnal észreveszi, de nem reagál. Krajnc Kéti mosolygott, aztán intett a pincérnek. Fizetett, s a pincér kék kabátja mellől még egyszer odapillantott. Úgy… Tudta, hogyan kell nézni.

Felállt, a ruhatárban magára csúsztatta a kabátot, aztán kilépett az ajtón. Számolt: „Egy… kettő… három… négy…”

Nyolcnál lépések, tizenegynél bejött a hang.

– Asszonyom! Ott felejtette a folyót…

Krajnc Kéti meglepetten hátrafordult, de nem állt meg, csak lassított.

– Milyen folyót?

– A Jordánt… Ne lepődjön meg… A női szépséggel én tudományosan foglalkozom, s amikor maga „véletlenül” odapillantott az asztalunkhoz, azonnal a Jordán jutott eszembe… Úgy éreztem, mintha térdig bent állnék a folyóban… S Keresztelő Szent János…

– Hülyéskedik?

– Dehogy… Én is a piacról élek… Nézze csak! – kiáltott fel hirtelen, és elkapta a nő karját. – Az emberek mindig szembejönnek. Vajon honnan jöhetnek?

„Lefekszem neki” – gondolta Krajnc Kéti, aztán hangosan is megszólalt:

– Mit tud még a Jordánról?

Krajnc Kéti pontosan ismerte a játékszabályokat. Profi kurva csak pénzért fekszik le az első este, szerelemből csak egy hét múlva. Tisztességes nő, amikor elveszti a fejét. Becsületes polgárasszonyok, vasutasnék, tisztviselőnők eleinte három hét múlva, később az ismeretség másnapján. Krajnc Kéti soha nem tartotta be a játékszabályokat. Havonta egy napja volt, s ezt szerette jól eltölteni. Nem várhatott másnapig… A játékszabályok rá különben sem vonatkoztak, hiszen bizonyos értelemben a népi demokratikus mértékegységek szerint úrinő volt.

– A Jordánról?… Túl sokat. Itt sajnos nem mondhatom el magának, mert öt perc múlva vendégeim érkeznek, s a kulcs a zsebemben van. Ha kedve van esetleg egy-két művésszel megismerkedni, szívesen látom… Erre parancsoljon… Balra… Három perc az egész… A lakás magának, azt hiszem, egy kicsit szokatlan lesz, mondhatnám, élmény – mondta a Brecht-frizurás, és előzékenyen, nyugodt egykedvűséggel karon ragadta Krajnc Kétit.

Árnyak, keresztben utcák, locspocson úszó fény. Vastag falú, ódon épület kapuján át léptek egy folyosóra. A fal mellett hordók voltak és sorba állított szemetesvödrök. Lépcsők, néhány kanyar, aztán egy sötétségbe vesző ajtó. Itt megálltak. A Brecht-frizurás megforgatta a zárban a kulcsot, aztán bement. Motozott a sötétségben. Néhány kattanás hallatszott. Amikor a küszöbre ömlött a fény, Krajnc Kéti is belépett a szobába.

Meghökkent. Nagyon szegényes, de érdekes szoba volt. Egy szekrény, egy asztal, gázrezsó, alacsony, festetlen priccs matracokkal, sovány vánkossal és néhány pokróccal megkoronázva. A mennyezetről nagyon sok színes lámpa függött alá, az egész úgy hatott, mint egy kirakat. Amikor jobban megnézte a lámpákat, észrevette, hogy a sávokra bontott fény kilyuggatott kályhacsövekből hullik a szobára. Ilyen lámpaernyőt még életében nem látott. A szobában mindezen kívül még egy szék s az asztalon egy megkezdett kenyér volt.

– Magának mi a foglalkozása? – fordult Krajnc Kéti a Brecht-frizuráshoz, aki ekkor már a függönyt igazította az ajtón.

– Ember vagyok…

– Ebből él?…

– Nem… Néha fényképezek…

Kopogtak. Belépett a cigarettázó intellektuel, aztán a harmadik férfi, aki elölről is teljesen jelentéktelen volt, s a két szekszepiles nő. Kezet nyújtottak, mosolyogtak, leültek a priccs szélére. A cigarettázó intellektuel valahonnan előhúzott egy vázlatfüzetet, s pasztellel rajzolni kezdte Krajnc Kéti fejét. Három-négy perc alatt lerajzolta a szép női fejet, aztán kitépte a lapot a vázlatfüzetéből, és átnyújtotta egy halványzöld krétával együtt.

– Mit csináljak vele?

– Írja alá…

Krajnc Kéti aláírta. A Brecht-frizurás átvette tőle a képet, és egy rajzszeggel feltűzte a falra. A falon már nagyon sok kép volt. Női és férfifejek vegyesen. Valamennyit pasztellel rajzolták. A női fejek alatt piros keresztek voltak. Nem tartoztak a képhez, de a képen voltak mégis. A szekszepiles lányok képmása is ott függött a falon. A szőke fej mellett kettő, a barna mellett egy kereszt volt…

– Azok a piros keresztek jelentenek valamit? – érdeklődött Krajnc Kéti.

– Lehet, hogy jelentenek, de az is lehet, hogy nem jelentenek… Ahogy vesszük… Mindenkinek tetszése vagy tettei szerint – mondta az intellektuel, és elnyomta a cigarettáját.

– Magnózzunk – mondta a szőke lány, aztán felállt, és a szoba közepén összecsapta a kezét:

– Elmegyek a téeszcsébe, twist! Beviszem a tehenemet, twist!… Hol az a magnó?

Odalépett a szekrényhez, és kinyitotta.

– Hát ez megy… Felvettétek a dumát?…

– Hagyd…

– Most már nem érdekes, inkább lehallgatjuk.

Behajolt a szekrénybe, visszapörgette a szalagot, aztán bekapcsolta a hangszórót. Néhány pillanatig csend, aztán egy halk beszélgetés:

– Magának mi a foglalkozása?

– Ember vagyok…

– Ebből él?…

– Nem… Néha fényképezek…

Krajnc Kéti nézte az arcokat. Nagyon komolyak voltak. A Brecht-frizurás már fent ült az asztal tetején, és evett. Kenyeret evett. Letört egy-egy darabot a kilós vekniből, és rágta… Különös fickó volt. Amikor leállították a magnót, odaszólt neki:

– Hogy is vagyunk azzal a Jordánnal?

A hangja egy kicsit megremegett. Krajnc Kéti érezte, hogy elvesztette a fölényét.

– A Jordán egy folyó…

Az intellektuális fej újra cigarettázott. A cigaretta pontosan a fej közepén helyezkedett el, és úgy hatott, mint egy szellőzőberendezés. Amikor az intellektuel megszólalt, a cigaretta billegett, táncolt a szája sarkában, és lehullott róla a hamu.

– Na, én megyek – mondta.

– Ráérsz, majd csinálunk valamit – tartóztatta a Brecht-frizurás.

– Megint kezded: „Ember vagyok… ember vagyok…” Unatkozom itt. Hazamegyek számolni…

– Mit számol? – érdeklődött Krajnc Kéti.

– Kvantumelmélet…

– Maga nem festőművész?

– Nem. Uránmérnök – szólt közbe a Brecht-frizurás, és abbahagyta az evést.

Az uránmérnök felállt, nézte egy kicsit Krajnc Kéti szép térdeit, melyek előbújtak a szoknya alól, aztán odament, megsimogatta. Nem fogdosta, csak könnyed, egykedvű mozdulattal végighúzta az ujjait a gömbölyű kis térdeken. Utána nyomban felegyenesedett, és magára húzta a ballonját. Öltözködés közben még hátraszólt:

– Egyszer, ha lesz időm, majd megcsókolgatom a lábait… Nem vadul… Szép lassan… Felhúzom a szoknyáját, és azt a sávot, ami a harisnya és a kis nadrág között van… A fehér senkiföldjét… Lassan… Legelni rajta, araszolgatni, mint a selyemhernyó… Kiscsikónak adott már cukrot tenyérből?… Nem?… Kár… Ez pont olyan érzés, csak fordítva – mondta, aztán barátságosan intett, és kilépett az ajtón.

– Intelligens – állapította meg Krajnc Kéti, és várakozva a Brecht-frizurásra nézett. A Brecht-frizurás pedig a barátaira pillantott. A szekszepiles lányok és a harmadik fiú felálltak… Magukra dobták a kabátot.

– Majd Filippinél – mondták a lányok, aztán a kilincsért nyúltak.

– Mit mondtak? – érdeklődött Krajnc Kéti, amikor becsukódott mögöttük az ajtó.

– Holnap a kávéházban, ezt mondták. Vetkőzz le.

Krajnc Kéti felállt, és kikapcsolta a ruháját. Ideges remegés futott végig a testén. Hogy leplezze, odaszólt a Brecht-frizurásnak:

– Mi az, hogy ember vagyok?

– Azt jelenti, hogy ember vagyok… Mindennél inkább ember, éjszaka is ember meg nappal is ember. Most már akadnak olyanok, akik csak időnként emberek… Éjszaka, amikor elalszanak. Nappal főkönyvelők, uránmérnökök, vasutasok, statisztikusok… Tagjai a szülői munkaközösségnek, a lakóbizottságnak, a népfrontnak, szakszervezetnek, a horgászegyesületnek és a tiszti klubnak. Választmányi tagok, felelős vezetők, öntudatosak… Én egész nap ember vagyok. Napról napra alakítom az életemet, ahogy nekem tetszik…

Krajnc Kétin már csak néhány kisebb ruhadarab volt. Barnára sült, arányos teste átvilágított az anyagukon. A Brecht-frizurás odament hozzá, és beleharapott a vállába. Krajnc Kéti felszisszent. Egy perc múlva már az ágyban feküdtek. Krajnc Kéti megváltozott arcára a kilyuggatott kályhacsövekből összevissza hullottak a fények. Rendszeres kis világában összekeveredett minden.

– A szememet csókold… A szememet csókold – motyogta.

Időtlenségbe zuhantak.

Amikor Krajnc Kéti magához tért, a szobában már sötét volt. Nehéz, darabos sötétség. Sehonnan sem szűrődött be fény. A feketeség mélyén valami zuhogott, olyanformán, mint a kitisztított, túl hangos órák.

Klakk… Klakk… Klakk…

A sötétségben kitapogatta a Brecht-frizurás szögletes fejét, és megsimogatta. Amikor az mozdult, megszólalt:

– Mi ez a kattogás?

– Óra – mondta a fiú, és újra átölelte Krajnc Kéti ruganyos, meleg testét.

– Ez nem óra… Én minden órát ismerek, a férjem órás… Ez például Patek, hallgasd csak, milyen finom és kristályos a ketyegése – mondta, és a csuklóját, melyen a tízezer forintos aranyóra ketyegett, a fiú füléhez simította.

– Az is óra…

– Hát ha az is óra, akkor mondd meg, mennyi az idő.

A fiú kedvetlenül meggyújtotta a villanyt, és kimászott az ágyból. Csodálkozva megállt Krajnc Kéti pasztellfeje előtt. Nézte egy kicsit, aztán egy piros krétával kereszt alakú jelet rajzolt a kép alá. Utána nyújtózott, öklével megdörzsölte a szemét, aztán a szekrény tetejéről leemelt egy nagy rézszerkezetet. Az asztalra állította, és rámeredt az agyagszínű, rovátkázott számlapra:

– 23 óra 52 perc 2 másodperc…

Krajnc Kéti a Patekjára pillantott, aztán zavart, ügyetlen szótöredékek hullottak ki a szájából:

– Ááá… Hát ez pontos… Mint egy műszer… Nagyon pontos…

– Igen, pontos. Pontosan hét perc és nyolc másodperc múlva robbanunk fel… – mondta a fiú, és visszafeküdt az ágyba.

– Idáig hogyhogy nem hallottam a kattogását? Mi ez?

– Egy tíztonnás időzített bomba robbanószerkezete… Egész este ketyegett, de neked más kötötte le a figyelmedet. Már három napja ketyeg. Így van időzítve. Pontosan 72 óráig ketyeg. A 4321-ik percben felrobban a szerkezet. A robbanás néhány perc múlva esedékes. Egy angol bombából szereltem ki 1945-ben. Az angoloknak megbízható hadiiparuk volt akkoriban. Jó volna még élni, ugye?…

– Hülyéskedsz?…

– Nem… Szoríts magadhoz… Nagyon szoríts, hogy érezzem a bőröd simaságát és a forró lábaidat…

Krajnc Kéti hozzátapadt a kemény izmú, csontos fiúhoz, aztán suttogott:

– Nincs kedvem meghalni…

A fiú felkönyökölt, és gúnyosan mosolygott:

– Nem kell meghalnod, most tényleg hülyéskedtem – mondta, és megcsókolta a nő duzzadt sóváran szétnyílott száját.

– Nem robban fel?…

– Nem… 1950-ben, amikor először felhúztam, azt hittem, hogy felrobban… Akkoriban szívesen meghaltam volna, de hiába, nem robbant fel… Azóta órának használom. 72 órás ciklusokra oszlik az életem. Ez a tempó pontosan megfelel nekem…

– Muris… Szoríts magadhoz, és képzeljük azt, hogy ez az ölelés utolsó lesz az életünkben… Még van két percünk és három másodperc…

A fiú magához szorította Krajnc Kéti meleg, odaadó testét, és gyengéden csókolgatta ernyedten pihegő, duzzadt ajkát.

A bombaóra nagyon hangosan ketyegett.

Klakk… Klakk… Klakk… Klakk…

Krajnc Kéti élvezte, hogy képzeletben a szerelem és a halál mezsgyéjén lebeg. Odaadóan, kéjesen ölelte a kemény izmú, sovány fiút.

Klakk… Klakk… Klakk… Kimaradt egy kattanás, aztán még mozdult egyet a szerkezet: Klakk… Klakk…

Hirtelen nagyon mély, megnyugtató csend lett. Krajnc Kéti és a Brecht-frizurás mosolyogtak. Ekkor villámfény hasította ketté a kilyuggatott kályhacsövekből összevissza hulló, erőtlen kis fényeket. A robbanás után egyenletes sötétség lett. A szitáló kőpor puhán és hidegen ereszkedett a mélybe.

A bombaóra a 4321-ik percben mégis felrobbant.

Bemutatom önöknek Lemák Lukácsot. Tátott szájjal fekszik az ágyban, és azt álmodja, hogy a liberátorok őrületes magasságban repülnek, s a napfényes, falusi udvarról galamboknak látszanak. A búgásuk alig hallatszik, fémes testük időnként eltűnik a magas felhők között. A szelek virágillatot hoznak és húsvéti hangulatot a folyópartról.

Amikor újra az égre pillant, a gépek már alacsonyabban húznak, s kavarognak a könnyű tavaszi kékségben, mintha kergetőznének. Két gép hirtelen kiválik a rajból, és versengve zuhan az udvar fölé. Amikor az árnyékuk megjelenik a háztetőn, ijesztőek lesznek. Hirtelen beugrik a nyári konyha ajtaján, és a kemence előtt a földre veti magát. Zuhogás és recsegés hallatszik. Amikor csend lesz, csodálkozva feláll, és kimegy az udvarra. A ragyogó, tavaszi égen könnyű felhőket kerget a szél. Virágillatot érezni és az ünnepek kellemes közeledtét.

Lemák Lukács csodálkozik, hogy az udvarnak azt a pontját, ahol néhány perccel korábban állt, kereszt alakban felszaggatták a géppuskalövedékek. A találatok nyoma jól látszik a ház falán és az összeroncsolt küszöbön is. Áll a tavaszi fényben, és a világból semmit sem ért.

A kép megszakad. Az arcán jól látható, amikor feloldódik a feszültség. Mély, szaggatott lélegzeteket vesz. Szürkül az arca. Az álom lila ködében tárgyak úsznak feléje. Egy ómárium, melynek az alsó fiókjában gombok és egy szakadt hózentróger alkatrészei porosodnak. Egy alacsony, poros könyvszekrény, száz kötet Jókaival. Egy asszonyarc és egy mondat. Jól látható, amikor a fej közepéről kihullanak a hosszúkás szavak: „A változás után minden másként lesz… Egy reggel majd arra ébredünk, hogy angol ejtőernyősök járkálnak az utcán…” A fej közelebb ereszkedik hozzá, és megismeri az anyját. Az áramlás elsodorja, és egy másik fej úszik feléje. Ebből is szavak hullanak: „A felszabadulás sorsdöntő eseménye, a párt vezető szerepe… Új életünk ünnepnapjai… Munkához és tanuláshoz való jog… Elvtársak… Elvtársak… Elvtársak… Elvtársak…” Futball-labdák és léggömbök úsznak a levegőben, a léggömbök zsinórján postások lógnak. Egy postás leereszkedik eléje, és átnyújt egy levelet, de nem tudja felbontani, mert ott van már a nyomában a másik, aztán a harmadik és a negyedik postás is. Valamennyien átnyújtanak egy-egy levelet. A léggömbök felemelik a postásokat, s a helyükön hézagok maradnak a levegőben. Felbontja az első levelet, aztán a másodikat, majd a harmadikat és a negyediket is. Mindegyikben ugyanaz van: „Értesítem, hogy helyhiány miatt nem vehettük fel az egyetemre…” A futball-labdák egyre alacsonyabbra ereszkednek, aztán pattogva átugrálják az embereket. Valami váratlanul kattogni kezd: Klakk… Klakk… Klakk… A kattanásokon évszámok ülnek, 1950… 1950… 1950… Erősen figyel, s akkor látja, hogy a nyirkos messzeségből újra feléje úszik az alacsony, poros könyvszekrény, száz kötet Jókaival. A könyvszekrény tetején egy bombaóra van. Odalép hozzá, és felhúzza. Az óra egyenletesen ketyeg: Klakk… Klakk… Klakk… Várja a robbanást. De a szerkezet nem robban. A kép elúszik, és a lila ködöt felszívja az alacsonyan közeledő, délutáni nap. Fényével bearanyozza az összeroskadt házak füstölgő romjait. Szokatlanul alacsonyan úszik a nap, szinte átfolyik a kémények között, mint a tükörtojás sárgája, amikor villára akarják emelni. Lemák Lukács a többi gyerekkel együtt rohan a temető felé. A bombák elsöpörték a szélső házsort, a temető betonkerítését, és a sírok közé bedőlt oldalú lyukakat ütöttek. Rohan a gyereksereg, de a fejük felett vijjogva megszólalnak a szirénák. A vijjogáshoz tapadva újra jönnek a gépek. Lemák Lukács megbotlik, és belezuhan egy bombatölcsérbe. Beüti a kezét, vérzik. Odakap, aztán hirtelen felnéz, mert a nap elé árnyék kerül. Zuhan feléje egy fekete test… Lemák Lukács felordít: „Ne… Nem… Nem!…” De a fekete test továbbzuhan feléje, s a géppuskalövedékek nagyokat csattannak a sírköveken. A repülőgép árnyéka felemelkedik, aztán egy újabb, majd egy még újabb vágódik a nyomában a föld fölé. Lemák ordít, aztán eltorzul az arca, és zokog.

Ez az a pillanat, amikor érdemes megfigyelni Lemák Lukács fejét. Verejték jelenik meg a homlokán, s egy vastagabb, kiugró ér vonalát követve befolyik a Bertold Brecht-frizura alá. Az arca eltorzul, a szája remeg. Keserű keménység merevedik az arcára. Nagyon sokáig így marad, pedig a temetői bombázás képe a lenyugvó, cseppfolyós nappal már elmerült, s új képek csúsznak feléje kékeszöld fagyon. Azt álmodja, hogy tűzszerészek körül őgyeleg, és egy óvatlan pillanatban elemeli az egyik tíztonnás bomba robbantószerkezetét. De az arcán még mindig az előbbi merevség ül. Csak nagyon lassan enyhül. Amikor kisimulnak a vonásai, az arca üres lesz. Szürkén, ijesztően üres. Ebben az emberben valami összetört… Jól nézzék meg az arcát. Szürke és ijesztően üres. Csak hegyek vannak rajta és völgyek, de ezek a hegyek halott, mozdulatlan hegyek. Ezen az arcon szárazság van. Lemák Lukácsban valami megszakadt. Összetörött benne a bizalom és a lendület. A félelem is összetörött benne, de az árnyak megmaradtak a szemében. Lemák Lukácsban mindenből csak az árnyak maradtak. Ezekre az összekeveredett árnyakra rakódtak később az évszámok.

Délelőtt tíz óra van. Lemák Lukács alszik. Nézzék az arcát. Tátott szájjal fekszik az ágyban. Azt álmodja, hogy a tűzszerészektől lopott bombaórával nyargal hazafelé. Az arcán száraz szürkeség van. Negyed tizenegykor mozdul először… Lassan ébredezik… Kinyitja a szemét… Pillantása azonnal fennakad egy rézszerkezeten, mely a szekrény tetején kattog… Kicsit csodálkozik, hogy a bombaóra a szobájában van… Néhány perc elteltével aztán újra megszokja, mint már annyiszor… Hanyatt fekszik az ágyban, és szemügyre veszi a tárgyakat. A levegőben kilyuggatott kályhacsövek lógnak. Este színes fény árad belőlük a kopott szobára, de nappal nevetségesen hatnak. A falon képek függnek. Nagyon sok kép. Férfifejek és női fejek pasztellel. Egymás mellett simulnak a falra, de idegenek egymáshoz is. Nem egymásra, nem maguk elé, még csak nem is a szobára néznek, hanem valahová a semmibe. Különös fejek egy különös falon… Lemák Lukács nem fordul az oldalára, de tudja, hogy az asztal ott áll a szokott helyén, s a tetején egy kilós, piros oldalú kenyér hever. Szék, gázrezsó, az ajtón függöny… Ezek már egyáltalán nem érdeklik.

Nézi a kattogó bombaórát, és arra gondol, hogy jó lenne felkelni… „Felkelek” – határozza el, de nem mozdul, s néhány perc múlva megjelenik a tudatában egy kérdés: „Minek?” Erre nem tud válaszolni. Miért is kellene felkelnie? A biztonság kedvéért elismétli magában az egészet: „Felkelhetnék, de minek?” Újra a bombaórára bámul, aztán a falra, ahol a pasztellfejek sorakoznak, és a kilyuggatott kályhacsövekre, melyek most rendeltetés nélkül lafognak a semmiben.

„Jó lenne tudni, hány óra” – gondolja, de aztán elmosódik az óhaj, mert egy pók hirtelen magára vonja a figyelmét. A pók menetel a szoba mennyezetén. Lemák Lukács érdeklődve szemléli, vajon hová mehet ilyenkor egy pók. A pók nem törődik Lemák Lukács véleményével, és kitartóan menetel. Átvág a szoba koszos egén, megcsúszik, és egy vékony szálon kapaszkodva és kapkodva zuhan lefelé. De megkapaszkodik, és akrobatikus ügyességgel feltornássza magát a mennyezetre, és menetel tovább. Végül eljut a szoba leghomályosabb sarkába, és megpihen.

– Jól van, kis öreg – motyogja Lemák Lukács, és az oldalára fordul. Sokáig fekszik mozdulatlanul. Nem jut eszébe semmi, nem érez semmit, nem figyel semmire. Csak fekszik. Nagyon sokáig fekszik. Később felül, és kimászik az ágyból. Meggyújtja a gázt, vizet melegít, s a gőzölgő, kevés vízben megmossa az arcát és a nyakát. Öltözés közben sokáig nézegeti a zokniját, s mielőtt a lábára húzza, megtapogatja a cipőjének a talpát is. Elégedett lehet, mert cigarettára gyújt, és cigarettával a szájában lép az utcára. A gallérját felhajtja, s a ballon vékony menedékéből szemügyre veszi az embereket. Áramlanak feléje. Eszébe jut egy mondat: „Az emberek mindig szembejönnek…” Ez megtetszik neki. Puhítgatja, szoktatja a nyelve alatt. „Honnan jöhetnek?” – bukkant fel bent egy kérdés, de nem gondolkodik ezen komolyan, igazság szerint nem is érdekli. Valahonnan jönnek. Mindegy, hogy honnan. A kávéház ajtajában elejti az egész gondolatsort.

– Egy teát üresen – mondja a pincérnek.

Szürcsöli a forró teát, és kényelmesen elhelyezkedik a díványon. Később eszik egy túróst, és kétszer telefonál valahová a portáról. Főleg azonban üldögél a díványon, és az idő múlását, létezését észre sem veszi.

– Boldi – köszön a fiatal uránmérnök, és leül az asztalához. Lemák Lukács felnéz:

– Mi van?…

– Rájöttem valamire… A Bolyai János-féle geometria segítségével… Ha igazam van, akkor egy év múlva leszerelés… Az egész ügyben a tér és az idő a legfontosabb… Sokat kell még számolnom… Persze ha néhány elektronikus számológépet erre programoznának, akkor egy hónap alatt ki lehetne számolni.

– Kérhetnél esetleg egyet… Mondd meg, hogy a leszereléshez kell…

– Hülye – mondja az uránmérnök, és a szája sarkában elhelyez egy Symphoniát.

Amikor a kávéházban felgyulladnak a villanyok, az asztal mellett már öten ülnek. Lemák Lukács, az uránmérnök, egy jellegtelen férfi és két áramvonalas hölgy.

A jellegtelen férfi még mindig izgatott, mert a szomszédos bár ajtajában valamilyen verekedést láttak. Egy bokszoló és egy judós pacák aprította egymást.

– Lukács, te valamikor bokszoltál, mit gondolsz, az ügynek mi lett a vége?

– Szerintem bevitték őket az óberhére, a dekások aztán mind a kettőt kipofozták…

– Dehogy… A judós megcsavarta a bokszoló kezét, nekiejtette a falnak… Erre a bokszoló berobbant, és a judóst félig agyonverte… Lukács, te miért hagytad abba a bokszolást? Kiütöttek?

– Nem ütöttek ki… Unatkoztam a ringben…

Az uránmérnök kavargatja a kávéját, aztán beleönti a konyakot, és az egészet felhajtja. Amikor végez a szertartással, újra cigarettára gyújt, és körülnéz a kávéházban. A pillantása egy nő fénylő szemébe akad. Jó alakú, barna hölgy, leplezetlenül bámul az asztalukhoz, de nem őt, hanem Lemák Lukácsot nézi.

– Egy nő bámulja a fejedet…

Lemák Lukács felnéz, aztán halkan az uránmérnökhöz fordul:

– Primőr, és egészen jó áru… Ha lenne egy kis időm, megkefélném…

– Van valami dolgod?

– Igazad van, nincs is dolgom… Néhány órát igazán kiszakíthatnék az életemből…

– Nem biztos, hogy lefekszik…

– Biztos. Nézd meg a fejét, utazgató bürgerkurva. Már fizet, de közben is bámul. Utánamegyek, ha nem jövök vissza, ugorjatok fel, lerajzolod. A skalpja jó lesz a gyűjteménybe.

Lemák Lukács figyeli a nő mozdulatait. Szép, barna bőrű hölgy. A ruhatárban elegánsan magára csúsztatja a kabátot, aztán kilibeg az ajtón. Lemák Lukács ekkor magára dobja a ballonját, és utánamegy. Az utcán megnyújtja a lépéseit. Számol: „Egy… kettő…”

A tizenegyedik lépéssel utoléri. Beszól neki:

– Asszonyom! Ott felejtette a folyót…

A nő meglepetten hátrafordul, de nem áll meg, csak lassít.

– Milyen folyót?

– A Jordánt… Ne lepődjön meg… A női szépséggel én tudományosan foglalkozom, s amikor maga „véletlenül” odapillantott az asztalunkhoz, azonnal a Jordán jutott eszembe… Úgy éreztem, mintha térdig benn állnék a folyóban… S Keresztelő Szent János…

– Hülyéskedik?…

„Tévedtem volna?” – tűnődik egy pillanatig Lemák Lukács, de aztán mosolyogva, kis iróniával még egyszer rákapcsol:

– Dehogy… Én is a piacról élek. Nézze csak! – kiált fel hirtelen, és megszorítja a nő karját. – Az emberek mindig szembejönnek. Vajon honnan jöhetnek?

A nőnek meglazulnak az arcvonásai.

– Mit tud még a Jordánról? – kérdi mosolyogva, s a lépései most már alkalmazkodnak Lemák Lukács tempójához.

– A Jordánról?… Túl sokat. Itt sajnos nem mondhatom el magának, mert öt perc múlva vendégeim érkeznek, s a kulcs a zsebemben van. Ha van kedve esetleg egy-két művésszel megismerkedni, szívesen látom… Erre parancsoljon… Balra… Három perc az egész… A lakás magának, azt hiszem, egy kicsit szokatlan lesz, mondhatnám, élmény – mondja Lemák Lukács, és előzékenyen, nyugodt egykedvűséggel karon ragadja a hölgyet.

Árnyak, keresztben utcák, locspocson úszó fény. Vastag falú, ódon épület kapuján át lépnek egy folyosóra. A fal mellett hordók vannak és sorba állított szemetesvödrök. Lépcsők, néhány kanyar, aztán egy sötétségbe vesző ajtó. Itt megállnak. Lemák Lukácsnak már nincs sok kedve a nőhöz, legszívesebben otthagyná a sötét folyosón. Amikor a kulcsot a zárba illeszti, véletlenül a nő kezéhez ér. Forró, bársonyos keze van. Lemák megborzong, kíváncsian az arcába néz. „Felveszem a dumáját” – határozza el, aztán kinyitja az ajtót, és elmerül a sötét szobában. Motoz, kinyitja a szekrényt, bekapcsolja a magnót. Hallatszanak a kattanások. Amikor felgyújtja a villanyt, a nő is belép a szobába.

Meghökken. Lemák Lukács jól látja az arcán, hogy meghökken. Mindent megnéz, külön rácsodálkozik a priccsre, gázrezsóra, asztalra, kenyérre és a mennyezetről lecsüngő, kilyuggatott kályhacsövekre is, melyekből szórt fény hullik a szobára. Végül egészen halkan megszólal:

– Krajnc Kéti a nevem…

– Nem baj – mondja Lemák Lukács, és megigazítja a függönyt az ajtón.

A nő újra kérdez:

– Magának mi a foglalkozása?

– Ember vagyok…

– Ebből él?…

– Nem… Néha fényképezek…

Kopognak. Belép a cigarettázó uránmérnök, aztán a jellegtelen férfi és a két áramvonalas nő. Kezet nyújtanak, és mosolyogva leülnek a priccs szélére. Az uránmérnök előhúz egy vázlatfüzetet, s pasztellel rajzolni kezdi Krajnc Kéti fejét. Három-négy perc alatt lerajzolja a szép fejet, aztán kitépi a lapot a vázlatfüzetből, és egy halványzöld krétával együtt átnyújtja a csodálkozó nőnek.

– Mit csináljak vele?

– Írja alá…

Krajnc Kéti aláírja. Lemák Lukács átveszi tőle a képet, és egy rajzszeggel feltűzi a falra. Krajnc Kéti csodálkozva nézi a falat, melyen már nagyon sok kép van. Női fejek és férfifejek vegyesen. A női fejek alatt piros keresztek vannak. Nem tartoznak a képhez, de a képen vannak mégis. Az áramvonalas lányok képmása is ott függ a falon. A szőke fej mellett kettő, a barna mellett egy kereszt van…

– Azok a piros keresztek jelentenek valamit? – érdeklődik Krajnc Kéti.

– Lehet, hogy jelentenek, de az is lehet, hogy nem jelentenek… Ahogy vesszük… Mindenkinek tetszése vagy tettei szerint – mondja az uránmérnök, és elnyomja a cigarettáját.

– Magnózzunk – szólal meg a szőke lány, aztán feláll, és a szoba közepén összecsapja a kezét: – Elmegyek a téeszcsébe, twist!… Beviszem a tehenemet, twist!… Hol az a magnó?

Odalép a szekrényhez, és kinyitja.

– Hát ez megy… Felvettétek a dumát?…

– Hagyd.

– Most már nem érdekes, inkább lehallgatjuk.

Behajol a szekrénybe, visszapörgeti a szalagot, aztán bekapcsolja a hangszórót. Néhány pillanatig csend, aztán egy halk beszélgetés:

– Krajnc Kéti a nevem…

– Nem baj.

– Magának mi a foglalkozása?

– Ember vagyok…

– Ebből él?…

– Nem… Néha fényképezek…

Krajnc Kéti körülpillant a szobában, gyanakodva nézi az arcokat. Nagyon komolyak. Lemák Lukács már fent ül az asztal tetején, és eszik. Kenyeret eszik. Letör egy-egy darabot a kilós vekniből, és rágja… Krajnc Kéti igyekszik visszazökkenni az eredeti, könnyed hangulatba. Megszólal:

– Hogy is vagyunk azzal a Jordánnal? – a hangja az utolsó szavaknál megremeg.

– A Jordán egy folyó…

Az uránmérnök sokáig hallgat, aztán halkan, kedvetlenül kinyög néhány szótagot:

– Na, én megyek… – a szájában billeg a cigaretta, és a hamu lehullik a földre.

– Ráérsz – tartóztatja Lemák Lukács.

– Megint kezded: „Ember vagyok… ember vagyok…” Unatkozom itt. Hazamegyek számolni…

– Furcsákat álmodtam az éjjel… A nap alacsonyan úszott, súrolta a kéményeket…

– Geometria… Az tiszta dolog…

Krajnc Kéti közbeszól:

– Maga nem festőművész?

– Nem. Uránmérnök – mondja Lemák Lukács, és abbahagyja az evést.

Az uránmérnök feláll, nézi egy kicsit Krajnc Kéti szép térdeit, melyek előbújtak a szoknya alól, aztán odamegy, megsimogatja. Nem fogdossa, csak könnyed, egykedvű mozdulattal végighúzza az ujjait a gömbölyű kis térdeken. Utána nyomban felegyenesedik, és magára húzza a ballonját. Öltözködés közben hátraszól:

– Egyszer, ha lesz időm, majd megcsókolgatom a lábait… Nem vadul… Szép lassan… Felhúzom a szoknyáját, és azt a sávot, ami a harisnya és a kis nadrág között van… A fehér senkiföldjét… Lassan… Legelni rajta, araszolgatni, mint a selyemhernyó… Kiscsikónak adott már cukrot tenyérből?… Nem?… Kár… Ez pont olyan érzés, csak fordítva – mondja, aztán barátságosan int, és kilép az ajtón.

– Intelligens – állapítja meg Krajnc Kéti, és várakozva Lemák Lukácsra néz. Lemák Lukács elérti, és leszáll az asztalról. Valamennyien felállnak. A jelentéktelen fiú magára dobja a kabátot, az áramvonalas lányok követik.

– Majd Filippinél – búcsúznak a lányok, aztán a kilincsért nyúlnak.

– Mit mondtak? – érdeklődik Krajnc Kéti, amikor becsukódik mögöttük az ajtó.

– Holnap a kávéházban, ezt mondták. Vetkőzz le.

Krajnc Kéti feláll, és kikapcsolja a ruháját. Ideges remegés fut végig a testén. Hogy leplezze, odaszól a fiúnak:

– Mi az, hogy ember vagyok?

– Azt jelenti, hogy ember vagyok… Mindennél inkább ember, éjszaka is ember, meg nappal is ember. Most már akadnak olyanok, akik csak időnként emberek… Éjszaka, amikor alszanak. Nappal főkönyvelők, uránmérnökök, statisztikusok. Tagjai a szülői munkaközösségnek, a lakóbizottságnak, népfrontnak, szakszervezetnek, a horgászegyesületnek és a tiszti klubnak. Választmányi tagok, felelős vezetők, öntudatosak… Én egész nap ember vagyok. Napról napra alakítom az életemet, ahogy nekem tetszik…

Krajnc Kétin már csak néhány kisebb ruhadarab van. Barnára sült, arányos teste átvilágít az anyagukon. Lemák Lukács odamegy hozzá, és beleharap a vállába. Krajnc Kéti felszisszen… Egy perc múlva már az ágyban fekszenek. Krajnc Kéti megváltozott arcára a kilyuggatott kályhacsövekből összevissza hullanak a fények. Rendszeres kis világában összekeveredett minden.

– A szememet csókold… A szememet csókold… – motyogja.

Időtlenségbe zuhannak. A nőnek elmosódik az arca. Lemák Lukács kinyújtja a kezét, és leoltja a villanyt. A nőhöz simul, és elalszik. Azt álmodja, hogy a liberátorok őrületes magasságban repülnek, s a napfényes falusi udvarról galamboknak látszanak. A búgásuk alig hallatszik, fémes testük időnként eltűnik a magas felhők között. A szelek virágillatot hoznak és húsvéti hangulatot a folyópartról. Amikor újra az égre pillant, a gépek már alacsonyabban húznak, s kavarognak a könnyű tavaszi kékségben. Két gép hirtelen kiválik a rajból, és versengve zuhan az udvar fölé. Amikor az árnyékuk megjelenik a háztetőn, ijesztőek lesznek. A kép elmerül, felébred. A nő simogatja a fejét.

– Mi ez a kattogás? – kérdi aztán.

Lemák Lukács először nem érti. Csak fekszik. Klakk… Klakk… Klakk…

– Óra – mondja közömbösen, amikor eljut hozzá a hang, aztán átöleli a nő ruganyos, meleg testét.

– Ez nem óra… Én minden órát ismerek, a férjem órás… Ez például Patek, hallgasd csak, milyen finom és kristályos a ketyegése – mondja, és a csuklóját, melyen a tízezer forintos aranyóra ketyeg, a fiú füléhez simítja.

– Az is óra…

– Hát, ha az is óra, akkor mondd meg, mennyi az idő?

Lemák Lukács kedvetlenül meggyújtja a villanyt, és kimászik az ágyból. Csodálkozva megáll Krajnc Kéti pasztellfeje előtt. Nézi egy kicsit, aztán egy gonosz mozdulattal a piros krétáért nyúl. Kereszt alakú jelet rajzol a kép alá. Leejti a krétát, és az összetörik a padlón. Nem törődik vele. Nyújtózik, öklével megdörzsöli a szemét, aztán a szekrény tetejéről leemel egy nagy rézszerkezetet. Az asztalra állítja, és rámered az agyagszínű, rovátkázott számlapra:

– 23 óra 52 perc 2 másodperc…

Krajnc Kéti a Patekjára pillant, aztán zavart, ügyetlen szótöredékek hullanak ki a szájából:

– Ááá… Hát ez pontos… Mint egy műszer… Nagyon pontos…

– Igen, pontos. Pontosan hét perc és nyolc másodperc múlva robbanunk fel – állapítja meg Lemák Lukács, és visszafekszik az ágyba.

– Idáig hogyhogy nem hallottam a kattogását? Mi ez?

– Egy tíztonnás, időzített bomba robbantószerkezete… Egész este ketyegett, de neked más kötötte le a figyelmedet… Már három napja ketyeg. Így van időzítve. Pontosan 72 óráig ketyeg. A 4321-ik percben felrobban a szerkezet. A robbanás néhány perc múlva esedékes… Egy angol bombából szereltem ki 1945-ben. Az angoloknak megbízható hadiiparuk volt akkoriban. Jó volna még élni, ugye?…

– Hülyéskedsz?…

– Nem… Szoríts magadhoz… Nagyon szoríts, hogy érezzem a bőröd simaságát és a forró lábaidat…

Krajnc Kéti hozzátapad a kemény izmú, csontos fiúhoz, és suttog:

– Nincs kedvem meghalni…

Lemák Lukács felkönyököl, és gúnyosan mosolyog.

– Nem kell meghalnod, most tényleg hülyéskedtem – mondja, és megcsókolja a nő duzzadt, sóváran szétnyílott száját.

– Nem robban fel?…

– Nem… 1950-ben, amikor először felhúztam, azt hittem, felrobban… Akkoriban szívesen meghaltam volna, de nem robbant fel… Azóta órának használom. 72 órás ciklusokra oszlik az életem. Ez a tempó pontosan megfelel nekem…

– Muris… Szoríts magadhoz, és képzeljük azt, hogy ez az ölelés utolsó lesz az életünkben… Még van két percünk és három másodperc…

Lemák Lukács magához szorítja Krajnc Kéti meleg, odaadó testét, és gyengéden csókolgatja ernyedt, pihegő, duzzadt ajkait.

A bombaóra nagyon hangosan ketyeg.

Klakk… Klakk… Klakk… Klakk…

Lemák Lukács elégedetten nézegeti Krajnc Kéti szenvedélyes arcát.

Klakk… Klakk… Klakk… Kimarad egy kattanás, aztán még mozdul egyet a szerkezet: Klakk… Klakk…

Nagyon mély, megnyugtató csend lesz. Krajnc Kéti és Lemák Lukács mosolyognak. Hirtelen villámfény hasítja ketté a szoba egyhangú, színtelen egét. A robbanás után egyenletes sötétség lesz. A szitáló kőpor puhán és hidegen ereszkedik a mélybe.

A bombaóra a 4321-ik percben mégis felrobbant. Lemák Lukácsnak már nincs arca…