Tavaszi napsütés

A jég még mindig mozdulatlan volt. Az emberek egyesével ballagtak át a hátán Mohácsról Homorudra. Néha egy-egy szán is rámerészkedett, s oldalazva csúszott át a másik partra.

Csér Gyula a Jégtörő I. kabinjában ült, és a jég hátán imbolygó apró, fekete emberkéket bámulta. Csak a jégen lehetett őket látni, amikor partra léptek, néhány méter után belevesztek a ködbe. Álmosító szürkeség ült a tájon. Minden mozdulatlan volt és szokatlanul csendes. Hallgattak a rádiók s a parton elhelyezett városi megafonok is. Csér Gyula ásított, aztán a fiókból előhúzta a naplóját, s lassan, tűnődve a következőket jegyezte fel:

„Az éjjel megérkeztem a temetésről. Fáradt és kedvetlen voltam egész idő alatt… Éppen szolgálatban voltam tegnapelőtt, amikor a sürgönyhordó feljött a hajóra. Kicsit furcsa volt a távirat: »Nagyapádat csütörtökön temetjük.« – Azt sem tudtam, hogy meghalt. A halottat körülveszik az emberek, a haldoklót nem. A temetés nem ér semmit…

Szóltam az első tisztnek, aztán kimentem az állomásra.

Délelőtt értem oda. Körülnéztem a vasúton, gondoltam, kijön elém valaki, de ismerőst sehol sem láttam. Elindultam a város felé. Keresztülvágtam egy ligeten, és kerülgettem a tócsákat. Sütött a nap, és olvadt. Arra gondoltam, hogy egy héten belül a Dunán is megindul a jég. A liget végén egy rozzant trafikban cigarettát vettem. Nehezen találtam meg az utcát, mert tíz éve nem jártam a városban, s azóta megváltozott. Mindenütt új házak színesedtek, csak a sár volt a régi. Amikor megtaláltam az utcát, eszembe jutott, hogy tíz évvel korábban egyszer kerestem a nagyapámat, de nem volt otthon. A szomszédok azt mondták, hogy a postán van, melegszik a nyugdíjasokkal. Tényleg ott volt, beszélgettek, és mustrálgatták a posta ügyfeleit. Néha előkapartak egy fél cigarettát, és körülményesen szipákoltak vele órákig. Szegény öregapám…

A ház idegennek tűnt. Egy cédula volt a kapura tűzve: »Használt bútorok haláleset miatt eladók.« Odább léptem egy kicsit, és benéztem az ablakokon. Az egyik szobában valamikor egy hatalmas kőszáli sas állt a szekrény tetején. A szárnyait kiterjesztette, és szétnyitotta a csőrét. Nagyon féltem a sastól. Különösen hajnalban volt fenyegető, amikor mindenki aludt. A sas ilyenkor engem figyelt. Azonnal észrevette, ha felébredtem, és kényszerített, hogy oda nézzek. Néha megrezzent a szárnya, s egy keveset közeledett. Nem mertem a paplan alá bújni, mert egyenesen a szemembe nézett. Egyik nyáron aztán már nem figyelt rám a sas. Akkor valami megszakadt bennem és körülöttem is. Más lett a világ…

Hiába ágaskodtam, a szobákba nem lehetett belátni. Visszamentem, és kinyitottam a kaput. A keskeny, kisvárosi udvaron többen is álltak. Egy pillantást vetettem a kerítés tövébe, ahová valamikor eltemettünk egy madarat. Elkésett fecske volt, erőtlenül ténfergett, aztán a macska megölte.

Egy alacsony öregemberbe ütköztem először. A kapu felé tartott, és morgolódott. Amikor egy vonalba értünk, megállt és végigmért:

– Maga is rokon?

– Igen, a temetésre jöttem.

– Elvették tőlem a szobrot…

– Mit?…

– Az alabástrom Mária-szobrot… Ágoston bácsi tartozott nekem egy húszassal, azt mondta, elvihetem a szobrot… A Magdolna meg elvette.

– Nem tudom… Talán majd visszaadják…

Az öregember legyintett, és morogva ment a kapu felé.

Anyám nővére és a férje fekete ruhában álltak az udvaron, és mutogattak a napra állogatott székekre. Egy bizonytalan nézésű ember állt mellettük, s néha lehajolt, megtapogatta a támlákat.

– Hatvan sok értük… Ha ötvenért adják, elviszem…

Mögöttük egy overálos férfi és egy furcsa öltözetű asszony dolgozott. Meszet oltottak. A férfi egy hosszú nyelű kapával kavargatta a sistergő meszet, s néha odalesett a székekre.

Amikor elment a bizonytalan nézésű ember, hozzám fordultak:

– Nézd, a Gyula… – Megöleltek, aztán bementünk a házba.

– Az a kicsi öregember…

– Tudom, a Polák bácsi… Megkapta a húszasát, bár a papa senkinek sem tartozott… Nem tudom, mit akar ezzel a szoborral, nem is katolikus.

Anyám nővére beletúrt egy fiókba, és elsírta magát. A felforgatott bútorok között apró tárgyakat gyűjtögetett össze, és egyenletesen sírdogált.

A férje többször kiment, és többször bejött, aztán megkérdezte, hogy hol a ruhakefe? Amikor meglett, lassan kefélgetni kezdte az öltönyét.

– Kik ezek a meszes emberek?

– Ezek vették meg a házat.

– Már eladták?

– El.

Anyám testvére felnézett, és mérgesen rákiabált az urára:

– Elment az eszed? Itt a porban keféled a ruhádat? Menj ki az udvarra, ott keféld! – Már nem sírt. A férje mondott valamit, aztán kiment.

– Az apám még nem jött meg?

– De már megjött. A Koronában várnak bennünket.

Hiába kerestem a Koronát, ilyen vendéglő már nem volt. Végül a Béke étteremben megtaláltam őket. Az apám rosszallóan végigmért:

– Nem akad egy fekete ruhád?

– Nem engem temettek.

Hárman voltak. A rendőr százados, a plébános és az apám, természetesen civilben. Az anyám öccsén nem látszott, hogy rendőr, s az apám öccsén nem látszott, hogy pap. Mindenki fölállt, összeölelkeztünk, aztán valamennyien leültünk. Nekem is töltöttek, aztán apám ünnepélyes arcot öltött, jelezve, hogy valami lényegeset akar mondani:

– Édesanyád nem tud a halálesetről. Nem mertük neki megmondani… Amíg kórházban van, titokban tartjuk.

Felemelte a poharát, és ittunk a titokra.

– Szentgyörgyhegyi – mondta az apám, én pedig arra gondoltam, hogy milyen festői jelenet lenne ez, ha egyenruhában jönnek a temetésre.

Apám volt az egyetlen civil, ezért állandóan parancsolgatott. Meghatározta az ivás tempóját, odarendelte a pincéreket, összerakatta az asztalokat, s végül megszabta, hogy melyik az az egészséges étel, amit ennünk kell. A rendőr százados és én tűrtük, a klérus fellázadt, és azért is halászlevet evett. Közben megérkezett anyám nővére és férje, aztán még néhány rokon. Nem hagytuk egymást enni, mindenki előadta a nézeteit valamivel kapcsolatban. A beszélgetés nem volt összefüggő.

– Fizetni kellene, mert a végén még elkésünk a szegény papa temetéséről – mondta a rendőr százados, és előkészítette a tárcáját.

– Már annyi idő van? – csodálkoztak a nők, és sietve megették az ízetlen vendéglői linzereket.

Szép, napos idő volt, így gyalog sétáltunk ki a temetőbe. Útközben megemlítettem a rendőrtisztnek és a papnak, hogy egy amerikai írónak érdekes könyve jelent meg a napokban.

– Thomas Wolfe… Thomas Wolfe – ismételgették az író nevét, aztán a plébános mégiscsak elővette a noteszét, és felírta. A séta kellemes volt. A nap végig sütötte az arcunkat, s feloldotta azt a belső merevséget, mely rokonok láttán keletkezik az emberben. Valójában nem törődtünk egymással, csak a fénnyel, mely zuhogott ránk a kék magasságból. Amikor a temetőbe értünk, felnéztem az égre, s láttam, hogy a felhők sebesen úsznak nyugat felé. »Keleti szél – gondoltam –, ez enyhülést hoz, és felszaggatja a jégtorlaszokat.«

– A temetői épület központi emelvényén nagyapám feküdt felravatalozva. A fekete drapériákkal letakart dobogó körül nagyapám tanítványai, a szomszédok és a hajdani ipartestület tagjai álltak. Nagyapám, ha jól emlékszem, sohasem vállalt különórákat, a kényelmes életet szerette s az apró, jelentéktelen örömöket. Minden délután elment a kaszinóba, s szombat esténként az iparoskörbe. A kaszinóban kártyázott, az iparoskörben pedig politizált. Mérsékelt véleményei voltak, és mérsékelt lapjárása. Az egész városban tisztelték.

Körülnéztem az épületben. A fal mellett keskeny fülkék sorakoztak, s minden fülkében volt egy koporsó. Szalagrendszerben temettek. Minden órában egyet, szép kényelmesen. Pap nagybátyám odalépett a szenteltvíztartóhoz, és a vízzel kereszt alakban meghintette a ravatalt. Anyám nővére sírt, a férje pedig előrelépett, és a koszorúkon megigazította a szalagokat, hogy jobban lehessen látni a felírásokat. Az egyik szalagon az én nevem is ott volt. Az aranyozott betűktől megborzongtam. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha engem temetnének. A plébános türelmetlenül tipródott, aztán halkan megjegyezte:

– Nagyon hűvös van itt, a végén még megfázunk…

Bizonytalanul az ajtóra néztem. Kint sütött a nap, és biztató, kerek formája volt a világnak. Megfordultam, és elindultam a kijárat felé. A plébános és az apám utánam jöttek. De alig gázoltunk bele a napfénybe, megjelentek a ministránsok, mögöttük a pap és a kántor. Hát bevonultunk újra, s elhelyezkedtünk a ravatal mellett a rokonságnak fenntartott helyen. Bent csak percekig tartott a szertartás. A pap és a kántor kivonultak. Anyám nővére hangosan zokogott, és a tömegben is két fiatalabb nő. Nekem is kicsordultak a könnyeim.

Az apostolok lovát egy elmés szerkezetre tették, és kerekeken gurították az ajtóig, ott nekigyürkőztek az egyensapkás temetői emberek, és a vállukra vették.

A nap végigömlött a meneten, és valamennyiünket megnyugtatott. Ciprusok és emlékművek között meneteltünk egy nyers, idegen földhányás felé. A sírnál felbomlott a menet, s néhányan felálltak a szomszéd földhányásokra, hogy jobban lássanak. A pap és a kántor egykedvűen énekelték a megszokott dallamokat. Az elmúlt évtizedek alatt kellemesen összecsiszolódott a hangjuk, könnyedén és elegánsan feleseltek.

Egyik oldalamon a plébános állt, a másikon anyám nővérének a férje. A pap és a kántor hangja kellemesen csengett a havas, ragyogó temetőben. Szegény nagyapám… Egyszer, húsz éve, megállt a sublót mellett, és rákönyökölt. Egyik kezében a meggyfa szipkába dugott cigaretta füstölgött, a másikkal támaszkodott. A szemében huncut fények villantak, és megkérdezte:

– Aztán tudod-e, hogy ki találta fel a hottentotta rántottát?… Nem?… Ejnye, ejnye… Ezt tudni kell… A hottentotta rántotta Tatatóvárosi Tettei Tibor totalizatőri titkár találmánya.

Nagyon szégyelltem magam. Nagyapám rekedten, csillogó szemekkel nevetett. Egy régi húsvéton pedig leültetett az asztal mellé, és ceruzát adott a kezembe. Vonalakat kellett húznom egy mondóka szavaira. Fölém magasodott meggyfa szipkájával, és fontoskodó arccal diktálta a versikét:

– Ágom bágom fát, régi rekettyét, aki velem vörs, én is azzal vörs, fogadjunk fel egy pint borban, hogy ez huszonkettő.

Izgatottan számoltam meg a vonalakat, s akkor kijött a huszonkettő. Nagyapám nevetett, boldogan, gondtalanul nevetett.

A pap és a kántor még mindig feleseltek. Plébános nagybátyám türelmetlenül az órájára nézett, és halkan megjegyezte:

– Egy ilyen temetést nálunk a káplán is megcsinál tíz perc alatt.

Végre meglengették a füstölőt, s minket is megérintett a fanyar tömjénszag.

Amikor leeresztették a koporsót, anyám nővérének a férje előrelépett, s egy hatalmas göröngyöt dobott a sírba. A göröngy döngött a koporsón, s a nyomában keletkezett csendben mások is lehajoltak, s egy pillanat múlva már zuhogott a föld. Anyai nagybátyám elégedetten megtörölte a kezét, aztán hozzám hajolt:

– Könnyű most az idealistának, de jaj a materialistának.

Bólintottam, és arra gondoltam, hogy a hottentotta rántotta Tatatóvárosi Tettei Tibor totalizatőri titkár találmánya.

A pap és a kántor elmentek, a tömjénfüstöt elvitte a szél.

Plébános nagybátyám ekkor megkérdezte anyám nővérét:

– Miért nem a felesége mellé temettétek a papát?

– Nem lehetett, mert a mama mellett már eladták a helyet…

– Szegény papa… Az volt az egyetlen kívánsága, hogy a mama mellett nyugodhasson – mondta a rendőrtiszt, és kedvetlenül körülnézett a temetőben.

– Hát végtére is hol nyugszik anyátok? – kérdezte újra plébános nagybátyám, s látszott az arcán, hogy az ügy nem tetszik neki.

Elindultunk, hogy megkeressük nagyanyám sírját. Nehezen találtuk meg, mert a korhadt kereszt már kidőlt.

– Nahát – csodálkozott anyám nővére –, az ősszel még állt ez a fejfa… Különben arról volt szó, hogy márványemléket emeltetünk kettejüknek.

– A mindenit… A mindenit – mondta a férje, aztán keresett egy nagyobb követ, s a keresztet igyekezett beleverni a földbe. A kő hatalmasakat zuhant a fejfán, és visszhangzott tőle a temető.

– Most talán mégsem kellene – próbálkoztam elég bizonytalanul, de csak kalapált tovább, s az egyik ciprusról riadtan felrebbentek a verebek.

A plébános és az apám megfordultak, s szó nélkül elindultak a kijárat felé. Én is mentem. A kapuban utolért bennünket a rendőrtiszt, és közölte, hogy a többiek utánunk jönnek a vasúti restibe. Szótlanul lépkedtünk a havas szegélyű járdákon. A nap még mindig sütött, de a szél megerősödött, és felhőket hozott keletről.

A restiben többször mondott valamit az egyik rokon. Kövérkés, könnyes szemű asszony volt.

– Kellene néha találkoznunk, úgy elröpül az élet…

– Igen – mondta apám, s a mozdonyok képét nézte a falon, melyek napsütéses tájakon rohantak át, s a vagonok oldalán jól látszott az »Utasellátó« felírás.

Elsőnek apám vonata indult, aztán plébános nagybátyámé és a rendőrtiszté. Többször elbúcsúztunk, s mindenki azt mondta, hogy kellene néha találkoznunk. Talán nyáron vagy ősszel, amikor beérik a gesztenye és a szőlő.

A nagyfröccs savanykás íze lengett bennem, és elaludtam a vonatban.”

Csér Gyula becsukta a naplóját, aztán felállt és nyújtózkodott. A tárgyak beleolvadtak a háttérbe, alkonyodott. Felvette a kabátját, a fejére báránybéléses sapkát húzott, aztán a csattogó vaslépcsőkön felment a fedélzetre. A keleti szél ködöket söpört végig a Duna felett, s a szürke felhőrongyokba belevesztek a partok. A jégen már egyetlen embert sem lehetett látni. Csér Gyula sokáig állt a ködös alkonyatban, és figyelte a partokat. Felgyulladt néhány villany. Először a mohácsi kikötőben, aztán a zátonyoknál s legutoljára Homorudon. De ezt a halvány fényt a ködtakarón át már csak sejteni lehetett.