A rend fokozataiA villasor szabályos, fehér útján fénylenek a kavicsok. A házak tiszták, a táj megnyugtatóan zöld. A nap süt, az ég felhőtlen, kristálytiszta a nyár. Minden rendben van. Holub Zoltán főkönyvelő idejében indult a vasútra, hogy a hét óra tizenöt perckor induló vonatra kényelmesen felszálljon, s tíz kilométerrel odább a városban elfoglalja helyét modern, világos íróasztala mögött. Cigarettája egyenletesen ég, s a kellemes, kék színű füst elmaradozik a hársfák között. Holub Zoltán léptei nyomán könnyű neszek emelkednek a fehér kavics fölé, és illemtudóan visszahullanak, amikor már elhaladt. A fehér kavics után sárga gyöngykavics következik, a hársfákat az út két oldalán gesztenyefák váltják fel engedelmesen. Az állomás színes épülete a sárga gyöngykavicson csak egy nagyobb, megmunkált kavicsnak tűnik. Holub Zoltán itt már emberekkel találkozik. Jól vasalt bricsesznadrágban ballag előtte egy gazdász, egy takarékpénztári hivatalnok, s a falu felől betorkolló útról parasztok és munkások érkeznek. Szatyrok, járőrtáskák és szíjra akasztott, otromba aktatáskák himbálóznak előtte, megbontva a reggeli harmóniát. A talpuk alatt surrog a kavics. Már a vasúton járnak, amikor egy sovány munkás hirtelen felemeli a kezét, rángatózva megfogózik a napban, aztán összeesik. Úgy tűnik, hogy mindent magával rántott. – Összeesett a Meszes Márton! A Bucskó elesett… Hangok csapódnak a tömeg fölé, és ideges csoportosulás támad. Holub döbbenten az elesett emberre néz, lehajol hozzá, és kitapogatja a pulzusát. Néhány pillanatig vár, aztán elengedi a sovány munkás karját. Az emberek az arcára néznek, és várnak. – Meghalt – mondja Holub, s nem tudja otthagyni a sovány mészmunkást. A földre néz, ott fekszik Bucskó, akit rendes nevén már évtizedek óta nem szólítanak. Miért is?… Mert részeges mészmunkás?… Egy asszony néz rá riadt, bizonytalan nézéssel. Bucskóné. Ott térdel a száraz, fonnyadt embere mellett. Holubra néz… Berobog a vonat, és fekete füstjével leteríti a vasutat, az aranysárga gyöngykavicsot, a vasutast és a vonatra mászó embereket. Holub odább lép, felszáll egy közeli kocsiba. Leereszkedik az ablak mellé, és lehajtja a fejét, mert az asszony még mindig nézi… Már megy a vonat, de az asszony rémült szemei ott világítanak előtte. Átvilágítanak a kalauzon, útitársakon, szatyrokon és elegáns bőrtáskákon. Holub megdöbben. Csodálkozva az asszonyra néz. Az asszony most közelebb jön, és így fiatalabb. Kíváncsian, de egy kicsit szomorkásan nézegeti Holubot: – A férjemet keresi? – Igen… Múlt héten megígérte, hogy beszerez a mészgyárba… – Maga diák, nem?… – Már nem… – Hát… Várja meg, ha… Bár lehet, hogy nem is… Kicsit mosolyog. Székek, asztal, egy ágy, egy polc jelenik meg a közelében. A vonat vágtat a város felé, ahol egy kényelmes irodában modern bútorok állnak, s a dolgok, cédulák és radírok között nagyon nagy rend van. Holub hátradől a padon, s látja, hogy az asszony hanyatt fekszik az ágyon, a szája szétnyílik, s a szemében van valami titokzatos tétovaság… S az a régi Holub Zoltán ott fekszik mellette, mohón elmerül az asszony titkaiban. A képek meggyorsulnak, lázas és különös lesz minden. Furcsa ordítás hallatszik az udvaron. Az asszony szemében rémület villan, kósza, befejezetlen fény. Felugranak, az asszony takargatja magát. Holub kiles az ablakon, és látja, hogy Meszes Márton a nadrágjánál fogva fent akadt a kerítésen, tehetetlenül lafog. – Részeg – hallatszik az asszony hangja, s látni, hogy motoz az ágy előtt, majd sietve magára húzkodja a ruháit. Kimennek, leemelik a kerítésről. Holub Zoltán rázkódó vonatával robog a közeli város felé, és egy másik vonatra gondol. Egy másik vonatra, mely tíz évvel korábban az ellenkező irányba robogott egy mészgyár felé, s munkások és kofák ültek a hátán. Holub Zoltán akkor nagyon boldog volt. Erősnek, függetlennek érezte magát. Ötször kiszámította, hogy mit vesz a keresetén. Kiszámította, hogy hánykor kel, és hánykor fekszik, hány perc a vasút, hány hónap a nyár, kiszámította, hogy boldog lesz. Meszes Márton mellette ült, valahová a messzeségbe nézett egészen egykedvűen. Aztán kiszálltak, s a vágányok és talpfák között elbotorkáltak a gyárba. A töltés tetején, lafogó vászonruhában, egy borostás arcú ember állt. Siltes sapkája alól hunyorogva nézett a munkásokra, s amikor Bucskót meglátta, odaszólt neki: – Na, Márton?… A munkavezető mögött közvetlenül a lapos, düledező irodák kezdődtek, s a düledező irodák mögött egy ósdi mészgyár, elgörbült kéményekkel. A kemencékből hófehér emberkék bújtak elő, s talicskájukkal végiggördültek a kijelölt pallókon. A salakdombnál apró porfelhőket támasztottak, s visszafelé vonszolták magukkal, mint a vontatóhajók a füstöt. Holub talicskája már ismerhette az utat, mert a palló lejtősebb részein nekilódult, s az emelkedőknél pontosan úgy nyikorgott, mint a többi talicska. A pokolba könnyedén alámerült, és vitte Holub Zoltánt, vitte a valóság magaslataira. Holub nem látott, nem kapott levegőt, és egészen biztos volt a halálában. A levegőben mészpor szitált, s az apró, titokzatos nyílásokból forró tornádók libbentek elő. A fehér örvények ráfonódtak az emberekre, és általánossá, véglegessé tettek mindent. Holub Zoltánnak a szemébe, torkába, tüdejébe és agyába mart a forró mészpor, s úgy érezte, azonnal összeesik. A lapátot csak kísérletképpen fogta meg, kíváncsi volt, hogy a tárgyak mozdulnak-e a végleges térben. Mozdultak. Három perc múlva egy talicskakaraván közepén ballagott egy valószínűtlenül kicsi és valószínűtlenül távoli nyílás felé, s amikor a napfény és levegő különös hullámverésében felbukkant, megtántorodott. De a talicskája már ismerhette az utat, mert nekilendült, és vitte magával a kijelölt pallókon a kijelölt célok felé. Órákig vonszolta magával a talicska, s Holub Zoltánból pontosan olyan hófehér emberke lett, mint a többiből, és teljesen mindegy volt, hogy valamikor milyen nevet kapott a keresztségben. Kénes tüzek gyulladtak a torkában, és makacsul előrenyomulva, néhány óra alatt elérték a tüdejét. Holub Zoltán ekkor megértette, hogy Meszes Márton miféle hatalmakkal viaskodik a söntéspultok mellett, miért hunyja le a szemét, ha fröccsöt vagy hosszúlépést iszik. De azért csak ballagott a talicskája után, ami már ismerhette az utat, mert a lejtős részeken nekilendült, s az emelkedőknél hátranyikorgott a nyomába nyargaló talicskatársaknak. Holub Zoltán izzadó tenyerébe apró hólyagok nőttek, s amikor elpattantak, a beletapadó mészpor véresre marta. Ekkor ledobta a talicskát, aztán tántorogva kilépett a fénybe. Oldalt a falnak dőlt, s csodálkozva nézte a vasútvonal másik partját, ahol napraforgókat hintáztatott a szél. A sodródó, sárgászöld tenger az ég alját mosta. Holub kinyújtotta a kezét, és elindult a tenger felé. Tapogatózva végigment a gyár oldalánál, aztán az iroda düledező falán simította végig a kezét, míg egy ajtóig nem ért. Benézett az üres szobába, aztán belépett. Egykedvűen zsebre tette az asztalon heverő munkakönyvét, átlépte a küszöböt, a gyárat, a töltést, és a talpfákon botorkált az állomás felé. A vonatban nagyon boldog volt. Az ablak mellett ült, így az arcát egyenletesen érte a fény és a levegő. Amikor kipillantott, s egy fura, hurokszerű kanyarban megvillant a mészgyár két elgörbült kéménye, hirtelen úgy látta, mintha a gyár sok-sok ajtaja, a kemencék szája elnyelné a munkásokat. Változott a kép, s hófehér, makacs munkásokat látott, akik a hónuk alatt szorongatták a gyárat, és szaladtak a vonat mellett. Nagyon gyorsan szaladtak. Amikor az állomásokon megállt a szerelvény, Holub Zoltán pillantása elől eltűntek a messzeségbe, és sokszor öt-hat percig tartott, amíg a vonat újra utolérte őket. A hónuk alatt makacsul szorongatták a gyárat, s néha Holubra pillantottak, aki ilyenkor megismerte közöttük a sovány, részeges Bucskót. Holub ekkor a tíz évvel ezelőtti vonat ablakánál kedvetlenebb lett, mert arra gondolt, hogy mi lesz azokkal, akik nem hagyhatják ott a gyárat, akik nem dobhatják le a talicskát, akik nem lophatják el a munkakönyvüket a munkavezető asztaláról. Arra gondolt, hogy mi lenne a világgal, ha mindenki otthagyná a gyárakat, zsebre tenné a munkakönyvét, és vonatra szállna… Ekkor megjelent a kupéban egy fiatal lány, s Holubbal szemben leült a padra. Mosolygott, aztán megszólalt: – Maga is szereti a napraforgókat? – A… napraforgók?… – Nem azokat nézi? – E… Semmi… Hová utazik? És a makacs, hófehér emberkék belevesztek a messzeségbe… Holub később azt gondolta, hogy minden csak káprázat volt, s a radírok, ceruzák, számológépek rendje mögött a rend további fokozatai húzódnak meg, s ilyen értelemben az ember nem csaphatja a hóna alá a gyárat, és nem futhat gyorsabban, mint a vonat. Azóta megérkeztek az összes vonatok, s Holub Zoltán főkönyvelő elegáns és kényelmes íróasztala mögött áll, ahol a radírok, ceruzák és számológépek egészen idáig a rendet jelentették. De most egy sovány munkás rohan a falakon körbe, s a hóna alatt a napot szorongatja, ami a kezében maradt, mikor összeesett. Holub figyeli a munkást, és gondolkodik. Most már egészen biztosan tudja, hogy valamit elfelejtett. Egy mondatot, egy gondolatot. A munkás ránéz, s Holub ekkor megismeri a sovány, részeges Bucskót. Lehajtja a fejét, és arra gondol, hogy valakinek mindig alá kell merülni a mészgyárak poklába, aztán meg arra, hogy a kohászok feleségét, az utazók és tudósok feleségét, a mészgyári munkások bizonytalan nézésű feleségét nem szabad falhoz nyomni. Kényelmes, modern íróasztala mögött leül a székre, és a ceruzáira pillant. Látszólag minden rendben van, de egy sovány munkás körberohan a falon, s a hóna alatt a napot szorongatja, ami a kezében maradt, amikor összeesett.
1963 |