A fehér csend

A keleti szél meghozta a süllőket. Hajnal óta locsogott, mozgott a víz. A rablást sirályok követték, s amikor felvágódott egy-egy menekülő küsz, villámgyorsan lecsaptak, aztán ezüstös hasú, fénylő halakkal emelkedtek az égre.

A mólóőr szűk faházából mindent számon tartott. Látta, amikor megjelentek a sirályok, s fehéren átcikáztak az öböl felett. Látta, amikor a „halakbolondja” Keszü gyerek beódalgott a kikötőre, és a zsebéből damilt húzott elő, s később a másik oldalon, hogy az égre meredő, szárnyas sorompók megmozdulnak, leereszkednek a földre.

Amikor elment a vonat, kitárta az ajtót, és beleszimatolt a friss, reggeli levegőbe. Nyújtózott, aztán a sarokból kiemelte a demizsont. Meghúzta. Hatalmas, szőrös kezében könnyedén billent a tízliteres üveg. A hajósok borából ivott. A rakománymestert, a kormányost és az egyik tisztet mindig megkínálta. Szerette őket, mert erős, durva emberek voltak, s napokig lehetett velük a régi Balatonról, hajókról, kikötőépítésekről beszélni. Ők még névről ismertek minden hajót, s azt is tudták, hogy milyen hajókat építettek a trieszti hajóácsok Fenékpusztán, s milyenek voltak később a Young-féle hajók. Ivott a hajósok borából, aztán kilépett a szabadba. A bódéja előtt kavicshalmok világítottak, és félig eltorlaszolták a kikötő bejáratát. Szombaton reggel elment az uszály, s az autó utána még délig hordta a kavicsot. A mólóőr a fehér kis dombokra pillantott, és elhúzta a száját: „Két marok göbecs, Csomék ezt egy óra alatt megeszik” – gondolta, aztán a víz felé fordult. Ólomszürke és fémesen csillogó volt a messzeség, az égen laza felhőréteg úszott, s letompította a napkorongról sárgán áradó fényt. A hegyek mint hatalmas, kék kavicsok kicsit belesüllyedtek a ködbe, s a lábuknál nem látszottak a fák. Hajó sem látszott, csak apró, zöldesszürke hullámok bukdácsoltak a mólóőr felé.

A csendet motorzúgás vágta ketté. Nem előzte meg távoli, halk morajlás, mint a lapos, szabályos vidékeken. A dombtetőn felbukkant, és hirtelen végigvágtatott a falu utcáját szegélyező eperfák között, megremegtette a sorompó hófehér, felhúzott szárnyait, s a következő pillanatban már a gépkocsi ott kattogott, zúgott a mólóőr háta mögött. A liget, az öböl és a kikötő bejárata között szűk volt a hely, az autó már a múlt héten is csak üggyel-bajjal tudott megfordulni. „Na, most megint kezdődik a tolatás előre-hátra, telepöfögik azzal a rohadt benzingőzzel a levegőt” – gondolta a mólóőr, és kíváncsian megfordult, hogy lássa, hogyan kapkodja a sofőr a kormányt.

Amikor megfordult, mindjárt a szemöldökét is összehúzta, mert látta, hogy másik autó jött másik sofőrrel és mitfárerrel.

Rövid hajú, nyurga fiatalember ugrott ki a vezetőfülkéből, és felemelte a kezét. A sofőr csak a fiatalembert figyelte, és úgy mozgatta, fordította a kocsit, mintha maga is gép, valamiféle magasabb rendű automata lenne. Fél perc alatt megfordították a kocsit, és az autó billentőszerkezete alatt felbúgott a motor. A kavics úgy zuhant a földre, mintha egyetlen összefüggő test lenne. Az autó bádogplatóján csak egy kis fehér por maradt. A rövid hajú fiatalember felcsapta a kocsi oldalát, aztán a mólóőrhöz fordult:

– Jó napot, elvtárs! Uszály még nincs?

– Kovács a nevem! Kovács J’ákim! – mondta a mólóőr, és közelebb lépett az autóhoz.

– Dékány vagyok. Mencel brigád – válaszolta a rövid hajú fiatalember, és kezet nyújtott a mólóőrnek. Leguggolt, s oldalt, a fák lombja alatt a vízre lesett.

– Ezeket még látni sem lehet – mondta, amikor felegyenesedett.

– Ilyenkor nehezen indulnak. Tegnap vasárnap volt. Vasárnap kedvükre isznak, kujtorognak, lány is akad, tudja, hogyan van… Ilyenkor még nehéz a fejük… De jönnek… Tíz órára biztosan itt lesznek… Szívósak… Ismerem őket…

A rövid hajú fiatalember bólintott. A mólóőr a fiatalember arcába bámult, a nyakára, kezére nézett. Amikor az elfordult, hogy beszáll az autójába, megszólalt:

– Megkínálnám magukat. Egy pohár bor jót tesz reggel. Szóljon a pilótának is…

– Köszönjük, de inkább ebéd után. A Mencel brigádban nem iszunk délelőtt. Ez szabály.

– Hülye egy szabály – mondta a mólóőr, és elsötétült az arca.

– Jó szabály. Mi csináltuk, százötven százalék az átlagunk, az újság is megírta.

– Sajnálom magukat – szólalt meg újra a mólóőr, és a víz felé fordult.

A rövid hajú fiatalember állt még egy pillanatig a kavicsprizmák, a liget és a part háromszögében, aztán hirtelen megfordult, és beszállt az autójába. Felbúgott a motor, s finom, kék nyersolajfüstbe burkolózva elrobogtak.

A mólóőr nézte a vizet. A távoli, palakék hegyek lábánál már a fák is látszottak. A hajók nem. A hajók messze voltak. A sirályok háborítatlanul csapongtak az öböl felett, le-lecsaptak az ezüstösen villogó halakra, zsákmányukkal a fák és zászlórudak felett sietve úsztak a nádasok felé. A mólón még ott volt a „halakbolondja” Keszü gyerek, és a nap felé fordította az arcát. Oszlottak a felhők. A keleti szél lepedőnyi gomolyagokat szakított le az alsó rétegekből, és elsodorta.

A mólóőr leeresztette vállait, és kedvetlenül a bódéja felé indult. Felmérgesítette a rövid hajú legény. De amikor belépett az ajtón, megenyhült az arca. Egy pillanat alatt elfelejtette a Mencel brigádot, bort, sofőrt, mindent. Az ágya fölött már ott függött az új menetrend, s a párhuzamos kék nyilak jelezték, hogy kezdődik a szezon. Kovács J’ákimnak a szezon mindennél fontosabb volt. A szezon hajókat jelentett, napfényt, fehér egyenruhákat, meleget, egyenletes, nyugodt munkát. – Két hét, és kezdődik a szezon. Lehajolt és ásót húzott elő az ágy alól. Kilépett a megerősödött fényre. Megállt az egyik virágágy mellett, belenyomta az ásót. Átfordította a földet, aztán újra emelte, fordította a szerszámot.

Nem ásott sokáig. Amikor észrevette, hogy az öböl partján emberek mozognak, lebökte az ásóját, és feléjük indult.

Elsőnek a kocsmárosba ütközött. Jó három hete ott feküdt már a motorcsónakja a parton, leföstve, készen. Most harmadmagával emelte, fordította a vízre. Félig rácsúsztatták, aztán hagyták, hadd igyon. A kocsmáros közvetlenül a víz partján egy nagyobb kövön ült, és nézte a csónakját. Gumicsizmás lábánál a négy-öt centis vízben egy üveg bor állt. Felét már megitták. Az üveg felső részén átszűrődtek a napsugarak, s zöldessárga foltokat rajzoltak a fövenyre. Kicsit odább, a kocsmárostól jobbra, horgászok dolgoztak. Stéget építettek a csónakkikötőhöz. A dúcok megvoltak már a korábbi évekről, csak a pallókat kellett lefektetni és megerősíteni.

– Jó napot – mondta a mólóőr, és megállt a kocsmáros mögött.

– Jó napot, J’ákim! Szoktatjuk „Ágotát”, az idén alig iszik. Nincs egy fölösleges bójája? Kicsit beljebb akarom vinni, mert ha hullámzik, odaveri magát.

– Van egy rozsdás…

Ekkor újra felhangzott az autóbúgás. A mólóőr megfordult, s amikor látta, hogy a billenős teherautó érkezik, azt hitte, valami baj van, valamit ott felejtett a rövid hajú fiatalember a téren. Tévedett. Már rakománnyal érkeztek. A fiatalember feltartotta a kezét, és fordultak, rakodtak villámgyorsan.

– Szállítanak? – kérdezte a kocsmáros, és a búgás felé fordult.

– Itt az ideje, kezdődik a szezon – mondta a mólóőr, aztán megfordult, és gyors léptekkel a kavicsprizmákhoz ment.

– Hamar megjöttek – állt meg az autó mellett, és a fiatalemberre nézett.

– Húsz perc, kicsit még szokatlan az útvonal. Ötöt lefaragunk belőle, és akkor négyet fordulunk óránként – mondta a fiatalember, de nem nézett a mólóőrre, a munkát sem hagyta abba, csak úgy közben, mellesleg válaszolt. Mire a mondat végére ért, az ajtót is felcsukta, és beugrott a sofőr mellé. Nem is intett, csak elrobogtak.

A mólóőr kihúzta a zsebóráját, és megnézte. Hét óra negyven volt. Visszacsúsztatta a zsebébe, aztán leült egy betonlábra. Várt. A sirályok vijjogását már nem lehetett hallani, a hullámzás is csendesedett. Nézte az egymásba omló kavicsprizmákat, és várt. Egy katicabogár bukdácsolt a kavicsok között. Repülni szeretett volna, de nem tudott nekilendülni. Amint megmozdult, éles, sziklányi kavicsokba verte a szárnyait, és felbukott. A mólóőr kitartóan nézte a vergődő katicabogarat. Amikor meghallotta az autóbúgást, előhúzta az óráját. Hét óra ötvennyolc volt. Az autó harsogva rohant a kis térre, és éles, merész kanyarban fordult. A platóról szinte másodpercek alatt zúdult a földre a kavics, s a rövid hajú fiatalember utána azonnal elrobogott a kocsijával. A következő fordulót már tizenöt perc alatt tették meg, és utána is minden fordulót.

A mólóőr nem szerette a rövid hajú fiatalembert, és azt a másikat sem, aki a volán mögött ült, s a napszemüvegéről visszaverődött a fény. Bement a bódéjába, a menetrendre nézett. Igyekezett arra gondolni, hogy kezdődik a szezon, naponta legalább háromszor érkeznek hajók, éjszaka néha vitorlások bukkannak fel, és horgonyt vetnek az öböl közepén. De nem tudott megnyugodni, mert mindez bizonytalan volt és távoli. A kavicsos autó búgása pedig minden tizenöt percben felhangzott, pontosan, következetesen. Szabályos időközökben megjelent a téren a rövid hajú fiatalember, és hangtalanul intézkedett, parancsolt a sofőrnek, autónak, kavicsnak és magának is.

Kovács J’ákim tíz órakor átmászott a kavicshalmokon, és bement a kikötőre. Várta az uszályokat. A hegyek lábánál nyárfasorok látszottak, s a mólóőrnek úgy tűnt, mintha az utolsó fák már a vízben állnának. A víz kisimult, és a látóhatár kék vonala egybeolvadt az éggel. A felbukkanó hajók ilyenkor olyanok, mintha magasan a víz felett úsznának, s árbocaikkal kettévágnák az eget. De nem jöttek hajók. A víz csendes volt.

Húsz percig várt a mólón, aztán kedvetlenül kiment a partra. A padok betonlábai ekkor már eltűntek a kavicshalmokban, egy vadgesztenyefa derékig belesüllyedt, s egy talicskára való már a virágágyra is rázúdult. A napfényben vakító fehérséggel világítottak a kavicsprizmák, s lezárták az utat a liget és az öböl felé is. A bódéját már csak egy keskeny, kétméteres úton lehetett megközelíteni.

Az autóbúgás újra és újra felhangzott. Most már a sorompón túl megfordultak, és rükverccel jöttek be a térre, mert a hely már nekik is kicsi volt.

A mólóőr tanácstalanul nézte, hogyan ömlik a földre a fehér kavics.

Késtek a hajók. Nem értette, hogy miért késnek. Töprengett egy kicsit, aztán újra átmászott a kavicshalmokon. Türelmetlenül és csalódottan nézte a vizet. Messzire látott. A nap beragyogta a tájat, s a hegyek világoskék oldalában jól látszottak a pincék. Nyugodt és mozdulatlan volt a vidék. De Kovács J’ákim háta mögött egyenletes időközökben felbúgott az autó, és a kavics újabb hullámai surrogva elzárták az összes utakat.

Amikor visszafordult, döbbenten látta, hogy a kavics már a bódéját is körülzárta, s fehéren, ellenségesen világít a déli napsütésben. Megrettent. Ahogy nézte a fehéren világító prizmákat, úgy érezte, hogy a kavics hullámzik, s egyre dagad, mint a tenger, és elborítja, elsöpri megszokott életét. – S a hajók! Nem értette, hogy miért nem jönnek a hajók. Hol maradtak Csomék?!

Talán történt valami a másik parton?… Vagy másutt?… Nem indulhatnak a hajók?…

Fehér csend vette körül a mólóőrt. Úgy érezte, hogy a kavicsprizmákból árad, túlnő a fákon, a bódéján, zászlórudakon, s vastag, vattaszerű tömegével elönti a vizet is. Mindent elönt, és elválasztja a kikötőt a világtól. A furcsa, fehér csendet a gépkocsizúgás szakította meg. Lehengerelte, s föléje került a magabiztos fiatalemberrel, az autóval és a sofőrrel. Ekkor hirtelen eszébe jutott minden. – A gyöngykavics… 1943. Győr… A vagongyár tetején feküdt, légitámadás volt… A tetőt vastag kavicsréteg védte a gyújtólapoktól. Hanyatt fekve nézték a gépeket… Már emlékezett… Örvénylett a kavics, s amikor a szomszédos épületet eltalálták, az égre vágódott, mint a szökőár. Fent fehéren fénylett, aztán beleolvadt a világoskék égbe… Amikor az újabb kötelék megbillent a város felett, gyorsan hasra fordultak, és az arcukat a kavicsba ásták… Utána volt ilyen csend… A bombatölcsérekben és a kettérepedt házakban ült… Autózúgás vágta ketté… Azt hallotta meg először.

Az autóra nézett. A rövid hajú fiatalemberre és a sofőrre nézett. Magabiztosan és könnyedén száguldoztak a fehér kavicsprizmák között, hegyeket mozgattak meg, s a csendet, ami egy fehér bányafalból vagy kavicshegyből árad, észre sem vették. A rövid hajú fiatalember talán nem is tudta, hogy egy köbméter kavicsban egy köbméter fehér csend is van, s ez a csend a félelem.

A mólóőr nézte a céltudatos fiatalembert és a hallgatag pilótát. Megnyugodott. De bántotta ez a megnyugvás, mert nem ezek által akart megnyugodni. Nem akart rájuk barátsággal gondolni. Idáig mindig valami mást várt. De a két fiatalember ott mozgott előtte, magabiztosan és félelem nélkül bántak az anyaggal és a géppel. Amikor beugrottak az autóba, és elszáguldottak, a mólóőr is megfordult. Körülnézett. A horgászok nyugodtan dolgoztak az öböl partján, a kocsmáros csónakja már úszott. Elindult feléjük. Végigment a kavicshalmok tetején, és leereszkedett a partra.

– Nézze, mit csináltak – fordult a kocsmároshoz. – Már a bódémba sem tudok bemenni.

A kocsmáros felállt, megnézte a kavicshegyeket, aztán bólintott, és visszaült a helyére.

– Na, mit szól ehhez?

– Ilyen a tempójuk. A múltkor olvastam egy brigádról, az a kétszáz százalékot is elérte.

– Magát nem idegesíti ez a sok kavics?

– De. Idegesít. Képzelje el, hogy a kavics helyén dinamit van, és nem jönnek a hajói… Vagy emberélet függne ettől a szállítástól?…

A mólóőr nem válaszolt. Megvakarta a halántékát, és a kocsmáros motorcsónakjára bámult. Néhány percig még ott állt az öböl partján, aztán megfordult, és visszament a kikötőhöz.

A déli napsütés legyeket csalt a bódé deszkafalára, s kutató, dünnyögő darazsakat is. A nyugalom talán félóráig tartott, akkor újra felbúgott a dombtetőn az autómotor. A rövid hajú fiatalember s a napszemüveges, hallgatag sofőr ebéd után is pontosan, céltudatosan dolgozott. Minden negyedórában felbúgott az autójuk, s újabb szállítmánnyal borították el a liget, kikötő és vasútvonal közé ékelődött kis teret. A mólóőr a kikötő bejáratánál állt, és a vizet nézte. Újra fodrozódott. Néha feldobta magát egy hal, a loccsanás visszhangzott a hullámtörőkön.

Délután három órakor megszólaltak a hajókürtök. A mólóőr ott állt a kavicshalmok és a víz között, nézte, hogy az uszálysor hogyan kanyarodik a kikötő mellé. A rakománymestert messziről megismerte. Látta, amikor a hídra lépett, s a hosszú mólón elindult a part felé. Ahogy közeledett, egyre gyorsultak a léptei, és mire Kovács J’ákimhoz ért, már az arca is elváltozott.

– Hát ez mi az isten?! – kérdezte feldühödve, és csípőre tette a kezét.

Ebben a pillanatban bukkant fel az autó a domb tetején. A mólóőr az autóra nézett, aztán a rakománymesterre.

– Sokat késtetek, ezek meg úgy dolgoznak, mint a félőrültek – mondta, és a fejével az autó felé intett.

A rakománymester felugrott a kavicshalomra, és az autósokhoz indult.

– Maguk meghülyültek?! – ordított a rövid hajú fiatalemberre, s fenyegetően eléje állt.

– Így nincs joga beszélni! – mondta a fiatalember, és felcsukta az autó oldalát.

– Beverek egyet az etetődbe, aztán megtudod, mihez van jogom!

Ekkor hirtelen megszólalt az autóduda. A rakománymester felnézett, látta, hogy a sofőr hatalmas alakja betölti az egész ajtónyílást.

– Nyugavér… – mondta a sofőr, s figyelmeztetően felemelte a kezét.

A rakománymester a földre köpött, aztán fenyegetően közelebb lépett a fiatalemberhez. Az autóduda ekkor újra közéjük vágott. A rakománymester odanézett, látta, hogy a sofőr franciakulccsal a kezében szép nyugodtan a lépcsőre ereszkedik. Végigmérte a sofőrt, aztán a rövidhajút. Érezte, hogy el tudna bánni a kettővel is. De nem mozdult. Csak állt, és nézte őket. Ekkor megszólalt a sofőr:

– Fogjatok kezet!

Nem mozdultak.

– Gyerünk! Nyújtsatok egymásnak kezet! – mondta újra, s a franciakulcsot egy kicsit megemelte.

A rövidhajú kinyújtotta a karját. A rakománymester a sofőrre nézett, aztán megfogta a fiatalember kezét. A sofőr ekkor bedobta a franciakulcsot az ülésre, és odament a rakománymesterhez. Nézték egymást egy pillanatig, a sofőr napszemüvegén megcsillant a víztükör. A rakománymester a fehér kavicshegyekre bámult, aztán rándított egyet a vállán.

Kovács J’ákim a bódéja előtt állt, és nézte őket. Amikor elváltak, s a rakománymester az uszályokhoz indult, a mólóőr is a víz felé fordult. Halványzöld hullámok szaladtak a vízen, egy kicsit megemelték a túloldali hegyeket.