Az Őthey lányIzzadtak. A szoknya a combjukra tapadt, s kicsit megtekeredett a derekukon. A lány néha meglibbentette, megállt, s lent a szőlők tövében kezdődő, világoskék víztükörre bámult. De ez az ámulat csak pillanatokig tartott, mert utolérte az anyja, és akkor menni kellett. Az anyja egyforma hosszúakat lépett, s úgy tűnt, hogy nem vesz tudomást a meredek dombról, a lába szárára tapadó szoknya kényelmetlenségéről, a melegről, sem a körülöttük vastagodó, haragoszöld, üde tájról. Határozott, gyors léptekkel tért haza a munkából, mintha a derekában nem sajogna az egész napos fáradtság. Érzéketlennek látszott. A szemében tompa, bazaltszínű konokság ült. Egyébként olyan volt, mint egy indián nő. Csokoládébarna a homlokától a bokájáig, s egyenes tartású, ruganyos, szívós. Szótlanul lépkedett a lánya mögött, és rákényszerítette az egyenletes, erőltetett tempót. A lány nem panaszkodott. Gyors léptekkel mászta a hegyoldalt, s csak akkor lassított egy kicsit, amikor a pince elé értek, és megpillantotta az apját. A tábornok a pince előtt feküdt egy rozoga, szögletes hátú nyugágyban, s vak szemével a napfényben fürdő tájat nézte. Gondosan végigpásztázott az erdő alján, ahol már vörösödött a cserszömörce, a közeli szőlőkön, gyalogúton, a jegenyéken, melyek az eget tartották, a vasútvonalon, káposztáskerteken, nádasokon, a Balaton végtelen víztükrén, és nem érzett semmit. Őthey tábornok csak egyszer látta ezt a tájat, egyszer régen, 1944-ben. Akkor is ezer méter magasból, egy katonai távcsövön át. A repülőgépek fedélzetéről nehéz észrevenni a konyhakerteket, gyalogutakat és a szőlők fölött imbolygó, kopott madárijesztőket. A repülőgépekről csak a terep látszik, a tagolt terep és a sima terep, a templomok s az üres, akasztófára emlékeztető haranglábak. Őthey tábornok többet sohasem látta ezt a tájat. 1946-ban már vakon költözött az erdő alján lapuló présház lakásba. A tábornokot nem érdekelte a táj. Számára csak a vasútvonal, a felesége és a lánya létezett. A felesége, aki kemény, szenvtelen arccal jelentkezett munkára, s kenyeret keresett az egész családnak, és a lánya, aki az utóbbi két évben már az anyjával együtt dolgozott az állami gazdaságban. A vonatok érkezését és a felesége érkezését órákon át várta. Amikor meghallotta lépteiket, most is feléjük fordult, és feszülten figyelt. A nők köszöntek, aztán szatyraikkal eltűntek a házban, s csak percek múlva bukkantak fel újra a pince faláról visszaverődő, kései napfényben. Az asszony megállt a nyugágy mellett, s látta, hogy a kartonlapon, amit a tábornok állandóan magánál tartott, három vízszintes és egy függőleges vonal van egymás mellett. – Egy tehervonat áll a vasúton, nem láttátok, hogy mi van a kocsikban? – szólalt meg a tábornok, és a középső ujjával a kartonlapra koppintott. – Nem emlékszem – mondta az asszony –, úgy rémlik, mintha csukott vagonok lettek volna… – Szóval lőszer… – Nem tudom. – Kövek – szólt közbe a lány, s lekuporodott a fal tövébe. – Hogy mondod? – Köveket szállítanak. – Érdekes… Hömm… És milyen kövek? Fehérek, szürkék, nagyok? – Közönséges kövek. Lehet, hogy fehérek, lehet, hogy szürkék. Teljesen mindegy. – Érdekes… Mit akarhatnak a kövekkel?… – tűnődött a tábornok, aztán újra a kartonlapra koppintott, majd a feleségéhez fordult: – Ma ez már a negyedik tehervonat, három áthaladt, de az utolsó állva maradt az állomáson. Vajon miért várakoztatják ezeket a köveket éppen ilyen kis vidéki állomáson? – Nem tudom – mondta az asszony, s a válla fölött hátrapillantott a lányára. A tábornoknak az utolsó nyolc év alatt teljesen kifinomult a hallása, s a zakatolásukról meg tudta különböztetni a tehervonatokat és a személyvonatokat. A személyvonatok nem érdekelték, de mint régi katona s olyan ember, kit egy esetleges háború esetén biztosan megkérdeznek, kötelességének tartotta a kis falusi állomáson áthaladó tehervonatokat rendszeresen megfigyelni. Minden vonatot jegyzett, s esténként a feleségétől és a lányától megtudakolta, hogy mit szállítanak a vonatokon. A felesége nem csodálkozott ezen, még csak furcsának sem találta. Régi tiszti családból származott, és már gyermek korában megszokta, hogy az apró-cseprő dolgoknak egy-egy adott pillanatban döntő jelentősége lesz. Az ura tábornok volt, s most vakon és civilben is tábornoknak tartotta. A lány vállat vont, és lehunyta a szemét. – Nem tudom – mondta újra az asszony, és a nyugágyra támaszkodva várakozott. Távoli, tompa dübörgés hallatszott. Az állomáson nekirugaszkodott a mozdony, s köhögve, dühös nekifeszüléssel megmozdította a csikorgó teherszerelvényt. A tábornok felkapta a fejét, aztán bólintott, és a függőleges vonal közelébe húzott egy ferdén emelkedőt, mely a „K” betű felső szárához és a légvédelmi ágyúk hajlásszögéhez egyaránt hasonlított. Néhány percig még merengett a kartonlap felett, aztán a feleségéhez fordult. Fürkészve rászögezte fénytelen szemeit, mintha látna velük. – Mi újság az állami gazdaságban? – Semmi különös… Még mindig a gumipitypangföldeken dolgozunk… Derékig ér a gaz… Más semmi… – Semmi… – Semmi… Hacsak az nem, hogy ma jött egy új munkás. – Öreg? – Nem. Fiatal. – Kommunista? – Nem tudom. Azt mondják, ejtőernyős volt, persze ebben a hadseregben… – És hogy fogadták? – A fiataloknak tetszik… Tudod, motorja van, s délben tornamutatványokat végzett… Szaltókat csinált, és ment a kezén… – Ment a kezén? Hallatlan… – mondta a tábornok, és megcsóválta a fejét. Hosszú percekig ült tűnődve, aztán legyintett, és feltápászkodott a nyugágyból. Bementek a házba. Az indiánforma asszony tüzet rakott, aztán paprikát szelt egy megkopott deszkán, s az egészet beleöntötte a sistergő zsírba. A tábornok az ajtó közelében ült, és a pipáját tömögette. A lány kissé odább egy széken, s az ablak szűk négyszögére bámult. Az asszony néha ránézett, s ilyenkor gyanakvó lett a pillantása. A helyiségben testes árnyékok ültek, és a falak mentén elhelyezett, hatalmas ládákat már alig lehetett látni. Az asszony tojásokat ütött fel, s közben a lábosban sistergő paprikákat is kevergette. – Mi bajod? – fordult aztán hirtelen a lányához, és megállt a kezében a főzőkanál. De nem úgy tartotta, mint ahogyan egy kanalat szokás. A főzőkanál inkább vadászkésnek látszott a kezében. – Semmi… Azon gondolkodtam, hogy felrakhatnánk néhány képet. Jó lenne kicsomagolni a ládákat… Rideg ez a szoba… Így este különösen rideg… – Kicsomagolni, itt?… Minek?… Most már egyébként sem érdemes… Bármelyik pillanatban megváltozhat ez a rendszer… Itt én nem akarok kicsomagolni. A tábornok is megszólalt: – Most már nem húzzák sokáig… Egyre több a tehervonat… Én tudom, hogy mit jelentenek a tehervonatok… – A tehervonatok köveket szállítanak – vetette közbe a lány, s unottan lehunyta a szemét. – Kislányom, te még nem tudod, hogy mit jelentenek a kövek?… – Hadászatilag, ugye, apa? – Igen. – Szegény apa… Ezek közönséges kövek… Egyszerűen csak kövek… Házakat meg disznóólakat építenek belőle… – Hogy beszélsz apáddal?! – Csak azt mondtam, hogy ezek közönséges kövek… Én nem tudok kövekben meg tehervonatokban hinni. – Hinni? Miért kell egy tiszt lányának hinni? A hit egyházi dolog. Egy tiszt lánya jól lovagol, fut, teniszezik, tud autót vezetni, s van egyféle meggyőződése is – mondta az asszony, és tányérokat rakott a viaszosvászonnal letakart asztalra. – Autó… Tenisz… Ugyan, anya… – És meggyőződés! – Persze… Meggyőződés… – merengett a lány a szavakon, aztán felállt, meggyújtotta a petróleumlámpát, és az asztalhoz ült. A párolgó étel egy kis melegséget, álmatag, falusi hangulatot vitt a szobába. Megnyugodva, sok mindenbe beletörődve hajoltak a tányérok fölé, és ettek. De az indiánforma asszony újra megszólalt: – Igen! Meggyőződés! A tábornok és a lánya nem szóltak semmit. Az arcuk sem rándult. Ettek. Vacsora után a lány kiállt a ház elé, és behúzta maga után az ajtót. Az anyja utánalépett, és újra kitárta. A lány csendben, mozdulatlanul állt a csillagok alatt. Később megmosakodott a ciszternában, és feküdni készült. Felhajtotta az ágyán a pokrócot, kilépett a cipőjéből, s a ruháját is lerántotta. Vékony pargetingben állt az ágya mellett, és nyújtózkodott. Az anyja eloltotta a cigarettáját, és a lányára meredt. Hidegen, egykedvű pontossággal vizsgálgatta. Az agyához és a szívéhez ugyanazok a rövid, táviratszerű mondatok jutottak el: „A lábai szépek, arányosak… A csípője egy kicsit fiús… A mellei rendesek… Csak ahogy nyújtózkodik, nagyon átfénylenek az ingen, mintha… A nyaka barna, s az arca is barna… Szabályos, megnyugtató feje van… Csak a szemei… A szemeiben van valami nyugtalanság… Olyan, mintha lázas lenne… Nem lázas, nyugtalan… Vagy csak fáradt, és a lámpafénynél látszik ilyennek…” – Megszólította: – Fáradt vagy, kislányom? – Igen, édesanyám, fáradt vagyok – mondta a lány, s anélkül, hogy az anyjára pillantott volna, beugrott az ágyába, és elnyújtózott a takaró alatt. Az asszony most újra érezte, hogy valami furcsa nyugtalanság van a lánya szemében. Utálta az ilyesmit. Csak a tiszta, áttekinthető dolgokat szerette. Az egyértelmű színeket, az egyértelmű, világos gondolatokat, amelyeket bármikor könnyedén meg lehet fogalmazni. A sportot is azért szerette valamikor, mert egyértelmű volt. Vagy vesztett, vagy nyert. A kettő között nála nem volt semmi. A hajdani teniszmeccseket nem azért vesztette el, mert indiszponált volt, hanem azért, mert kihagyta az edzéseket, és bizonytalan volt a kondíciója. Nem szerette a nyavalygást. Gyanakodva nézte a takaró alatt heverő lányát, s a gyanakvását éberen megőrizte egész éjszaka. Lefeküdt, éppen úgy, mint a tábornok és a lánya, de az alvásban nem oldódott fel, nem tudott elernyedni. Megőrizte a gyanakvását. Reggel kutató pillantásokkal fürkészte a mosakodó, sietve készülődő lányát, figyelte, amikor munkába indultak, a vonatban és délelőtt a gumipitypangföldön is, ha egymás mellé kerültek. A Georgikon majorság hajdani béreseivel s fiatalabb, jókedvű munkásokkal dolgoztak együtt, akik fütyörésztek, és történeteket meséltek, ha idő volt rá, s kegyetlenül nekifeszültek, ha a munka sürgetett. Őtheyék mindig egyenletesen dolgoztak. Délben zörgő parasztkocsin hozták az állami gazdaságból az ebédet. Amikor a kocsi megérkezett, a munkások már mind a műút szélén álltak, s türelmetlenül nevetgélve doboltak a tányéraikon. Őtheyék ültek az árokparton, és csendben várakoztak. Nem ültek külön, inkább ott helyezkedtek el, ahol a legtöbben voltak. A munkások ennek ellenére úgy érezték, hogy Őtheyék külön ülnek. Talán azért, mert szótlanok voltak, de az is lehet, hogy megérezték az idegenséget, ami az indiánforma asszonyból áradt. A lányhoz azért szólogattak a többi lányok, s ha beszéltek róla, azt mondták, hogy az „Őthey Ica így vagy úgy”… Soha nem mondták, hogy a tábornok lánya, de a hangsúlyban valahogy mégis bent volt, s ezt az Őthey lány is megérezte. A tábornok lánya és az indiánforma asszony sorba álltak a kocsi mellett az ételért, aztán visszaültek az árokpartra. Csendben ettek. Az asszony csak akkor szólalt meg, amikor egy fényes fekete autókaraván porzott végig az úton. – Kocsikáznak – mondta, s hosszú ideig nézett az autók után. Az ebédet gyorsan megették. A fiatalok tányéraikkal a Balaton felé indultak. Ellöttyintették, aztán kibújtak a ruháikból. Néhányan fürödni mentek, mások az ejtőernyőst bámulták, aki kézen állva kerülgette a gyöpös részeken pirosló krisztustövist. – Én is megfürdöm – mondta a tábornok lánya, és az anyjára nézett. – Mit csinálsz? – Megfürdöm. – Neked csak fürdőruhában lehet. – Rajtam van. Reggel felvettem a szoknya alá. A tábornokné értetlenül nézett a lányára. A lány felállt, fogta az anyja tányérját is, és elindult a víz felé. Mire elöblítette, már az anyja is ott állt a parton. A lány letette a fűre a tányérokat, aztán gyors mozdulattal kibújt a ruhájából. Körülpillantott, és belement a vízbe. Az indiánforma asszony állt a parton, és gyanakodva figyelte a lányát. A lány tempósan gázolt befelé, s amikor a derekáig ért a víz, belevetette magát. De nemcsak egyszerűen a vízre feküdt, mint a kényesebb fürdőzők, hanem alámerült, s a víz alatt úszott néhány métert. Amikor felbukkant, a vállán megcsillant a napfény. Egyenletesen úszott befelé. Néhány perc alatt elkerülte a munkatársait, aztán maga mögött hagyta a nádast, s előtte nem látszott már más, mint a nyugodt víztükör és messze bent egy csuhisziget. Úszott, úszott erőteljes karcsapásokkal, és gyorsan távolodott a parttól. Egy idő után már nem látszottak a vállai, s a feje is ponttá zsugorodott. Az asszony értetlenül állt a parton, s mereven bámult a lánya után. Nem vette észre, hogy a fiatalok már abbahagyták a hancúrozást, s mellette állnak meglepett várakozással. A lány egyre távolodott. Néha egy kis villódzás látszott a feje körül, később az sem. A parton állóknak már úgy tűnt, hogy nem úszik, hanem sodródik befelé egy titkos áramláson. Ekkor valaki megszólalt: – Olyan, mint egy távolodó palack, amiben üzenetet küldenek a hajótöröttek… – Inkább aknára hasonlít… Mint a tapadó aknák a tengeren – mondta az ejtőernyős. Az indiánforma asszony hátrafordult, és végigmérte az ejtőernyőst. – A maga lánya? – kérdezte a fiatalember. Az asszony nem válaszolt. Mozdulatlanul állt az emberek között. Az ejtőernyős hirtelen előreugrott, beleszaladt a vízbe, s villámgyorsan úszni kezdett. Kitűnő sprinter volt. Zajtalanul csúszott a vízben, mint a frissen grafitozott versenyhajók, és a pillanatok törtrésze alatt elkerülte a nádast, s a nyílt vízen sprintelt tovább a lány után. Gyorsan csökkent közöttük a távolság. A parton állók élvezték a versenyt. Úgy tűnt, hogy a lány nem veszi észre a munkások megdöbbenését s azt sem, hogy valaki utánaúszott. Az ejtőernyős nem kiáltott rá, csak úszott szívósan. Amikor utolérte a lányt, megkönnyebbülten fellélegeztek a parton várakozó emberek. Néhány pillanat múlva aztán újra elcsodálkoztak. Az Őthey lány és az ejtőernyős nem fordultak vissza. Szépen egymás mellett úsztak, még mindig befelé, mintha át akarnák úszni a Balatont. Aztán egyre közelebb kerültek egymáshoz a messzeségben, s a parton állók jól látták azt a pillanatot, amikor találkozott az arcuk. Először csak véletlennek tűnt, de amikor nem távolodtak el egymástól, a parton ácsorgó emberek összenéztek. S az Őthey lány és az ejtőernyős még mindig befelé úszott. Elkerülték a csuhiszigetet, aztán mögéje kerültek, és eltűntek az emberek szeme elől. A tábornoknénak eltorzult az arca. Az üres vizet bámulta, és mozdulatlanul állt. A lányok kuncogtak, hátrább valaki röhögött. – Mit csinálhatnak a csuhiban?… – kockáztatta meg egy asszony a kérdést, s a vállát vonogatva a többiekre nézett. – Szerintem rákásznak – mondta egy fiatalember, és a lányok ezen megint kuncogtak. – Igen. Vagy rákásznak, vagy valami mást csinálnak… Több eset nincs – mondta egy másik férfi, s lebiggyesztette az ajkát. Az asszonyok hangosan ámuldoztak. – De olyan mély vízben… – A kákában talán lehet kapaszkodni… – vélekedett egy lány. Jó tíz percig tartott a találgatás, akkor aztán újra felbukkantak a fiatalok. Két fekete pont látszott a vízen, s nem lehetett tudni, hogy melyik az Őthey lány, és melyik az ejtőernyős. Szörnyű lassan teltek a percek. Az emberek unalmukban már a lány anyját nézegették, de annak az arcán ekkor már semmi sem látszott. Mozdulatlanul állt, s bámulta a kékesen fénylő vizet. Amikor partközelbe értek, az emberek zavartan hátrább húzódtak, s csak lopva pillantottak a két fiatalra. A víz közelében már csak egyedül a tábornokné állt és várakozott. Az Őthey lány mosolyogva lépett a partra, és egy pillanatra megfogta az ejtőernyős karját, mintha nélküle megtántorodna. Aztán hirtelen behajlította a kezét, nyújtózkodott, és belenézett a delelőn álló, mozdulatlan napba. Az emberek most nagyon szépnek látták az Őthey lányt. Az ejtőernyőst leginkább egy bronzszoborra emlékeztette, ami a repülőtéren állt a hangárok előtt. A többieket nem emlékeztette semmire, csak szépnek találták. A tábornokné megvárta, hogy a lánya befejezze a nyújtózkodást, aztán hozzálépett, és hirtelen teljes erőből pofon vágta. A lány az arcához kapott, aztán leengedte a kezét, és az anyjára mosolygott. Az indiánforma asszonynak újra előrelendült a keze, s hatalmasat csattant a lány arcán. De az csak mosolygott, és tétován állt az anyja előtt. A tábornoknénak eltorzultak a vonásai, és ököllel vágott a lánya arcába. A szája sarkát találta el, s kiserkent a vére. Ekkor megmozdult az ejtőernyős. – Elég! – mondta, s odaállt a lány elé. A lány lassan hátrálni kezdett, s ahogy távolodott, mosolygott tovább. Az indiánforma asszony leeresztette a karját, s döbbenten állt a fényben. Idegennek érezte a lányát. Körülötte minden ragyogott, a nyárfák az égig értek, s a messzeségben a víztükör is érintette az eget. Látta, hogy a lánya hátrál, és pillanatról pillanatra idegenebb lesz. Látta, hogy a lánya mosolyogva hátrál, s a fák alatt találkozik az emberekkel. Idegennek érezte a lányát. Közöttük állt az ejtőernyős, aztán úgy érezte, hogy a víz is közéjük állt, s a nyárfák is mind, az egész élő világ. Egy pillanatra felmerült bent egy bécsi utcakép, tornyokkal és az utca fölé ugró erkélyekkel, aztán hirtelen elmerült az egész, s csak a haragoszöld táj nyújtózkodott előtte, nyárfákkal, vízzel, nádasokkal, és a bronzbőrű lánya része volt a tájnak. Látta, hogy odaillik a fák alá, s a bőre színével harmonikusak a többi színek. Állt a fényben, és kicsordultak a könnyei. Mereven bámulta az üde, harsogóan zöld tájat, melynek közepén ott állt egy bronzbőrű, idegen lány. Hirtelen kitört belőle a zokogás, s az arca görcsösen megvonaglott. Az indiánforma, szívós asszony csak ekkor vesztette el a második világháborút. Zokogva állt a fényben, s a könnyein át látta, hogy megbillen a táj, és a zöld, égig érő nyárfasorok közé beékelődik egy bécsi utcakép. Lefelé lógtak a tornyok, és aranyos gombjukkal a földet érték. Aztán újra billent a kép, s nem maradt más a szemében, csak aranysárga, kibírhatatlan ragyogás.
1962 |