A halakat nem lehet kipusztítaniA hangárok csak erős napsütésben látszottak. Lapos födelükkel beleillettek a tájba. A hegy lábánál sík vidék kezdődött, bokrokkal, egyenes árkokkal, melyek hideg vizet vittek a Balatonba ömlő csatornák felé. A tájat egy út osztotta ketté, mely a városba vezetett, és szederfák szegélyezték az egyik oldalát. Az út a hegy lábánál eredt, a földes út és a köréje szövődő ösvények környékén, de lehet, hogy még feljebb, talán éppen a Léner-féle pince tövében, a kis Máté Lajos lába előtt. Máté a pince mögött állt, kezét ernyőzve a homlokához emelte, és nézte a vidéket. Először csak az utat, aztán a jobb oldalán elterülő, fekete gödrös tőzegtelepet, majd az út bal oldalán futó vasútvonalat és a repülőteret. A látóhatár szélén antennák és egy mészgyár kéményei látszottak. Az út végén egy város állt. Huzatos utcái fölé csak két torony meg egy üzletház kéményei emelkedtek. A sápadt arcú fiú sokáig nézte a várost, aztán a pillantása fokozatosan visszahúzódott a hegy lábáig. Megszemlélte az emelkedőre épült téglagyárat, a közeli szőlőket, aztán lekutyorodott egy kőre. A haját és az ingét így is lobogtatta a szél. Ezen a vidéken mindig fújt. Az Agártetőről leszaladt, meglódult a haraszton, és forró hullámaival végigsöpört a vidéken. Máté tűnődve ült a kövön. A lábánál hangyák szaladgáltak. Vékony testű, parányi állatkák. Törött fűszálakat és kicsi rögöket cipeltek a közeli tanyájuk felé. Egyszer csak megjelent közöttük egy nagyobb hangya is. Ennek fekete volt a teste és háromszor akkora, mint a többieké. A nagy hangya nem cipelt törött fűszálakat és parányi rögöket sem. Amikor megjelent, Máté úgy látta, hogy zűrzavar támadt az apróbb hangyák között. Nézte egy kicsit a nagy hangyát, és arra gondolt, hogy mi lenne akkor, ha nem hagyná abba a növést, s egyszer csak akkora lenne, mint egy kutya. S a többi hangya is váratlanul nőni kezdene. Megborzongott. Felemelte a fejét, s újra a környéket nézte. Látta a közeli szilvafákat, bokrokat, a kút mellett kanyarodó gyalogutat, ha felemelte a fejét, még a felhőket is, de mindezt nem érezte elég valóságosnak. Olyanok voltak, mint a kifestő füzetben a fekete keretes, hófehér bokrok, melyek csak akkor kezdtek élni, amikor végighúzott rajtuk a festéktől színesedő, nedves ecsettel. Egyformán, színek és tagoltság nélkül tornyosodott körülötte a világ. Hiába nézte a fákat, lombozatuk fakó, bizonytalan tömeg maradt. Lógatta a kezét, és várt. Egy idő múlva könnyű, csattogó neszek hallatszottak a gyalogút felől. Felemelte a fejét. A bokrok között egy kéz villogott, meg egy láb, aztán izmos, barna testét is megmutatva előbukkant egy fiú. Bő szárú, fekete klottnadrág lobogott rajt, mely csaknem a térdéig ért. A kút mellett lassított, a bal kezét megpergette, mint egy propellert, aztán megállt. – Nem láttál erre egy ejtőernyőst? – Milyen ejtőernyőst? – nézett rá csodálkozva Máté. – Egy amerikait. Lelőtték, aztán erre bujkál. Két napja üldözöm. – Nem láttam. – Pedig erre kellett neki jönni. A fekvését már megtaláltam a téglagyár alatt a búzában. Mondom, erre kellett neki jönni, ez az út egyenesen a kőzsákokhoz vezet. – Nem láttam ejtőernyőst. – Mióta vagy itt? – Tegnap jöttünk. – Onnan? – kérdezte a barna bőrű fiú, és a város felé intett. – Igen. Mindennap bombáztak. – Mi a neved? – Máté… És neked? – Kaszala… – Kaszala? – Igen, Kaszala János. Ott lakunk a völgyben… Egy szürke palás ház – mondta, és a fejével a völgyet takaró szilvafák felé intett. A ház sarkánál megjelent egy lány. Lassú, himbálózó léptekkel ereszkedett le az útra. Amikor Mátéval egy vonalba ért, bólintott feléje. – Szeer – mondta, és egy kicsit a kezét is megemelte. – Mit mondott? – kérdezte Kaszala. – Köszönt. – Furcsa lány… – Furcsa. Ezek is a városból jöttek. Amióta itt van, állandóan kószál – mondta Máté, aztán a lány után nézett. A lány a földút felé lépkedett. Sodródott körülötte a szoknya, lába szára pedig fehéren villogott. Amerre a lány ment, Máté most már zöldnek érezte a bokrokat. Elrévedéséből Kaszala riasztotta fel. – Akarsz papsajtot? – Nem szeretem – mondta Máté, és egy egészen keveset mozdított a fején. – De ez jó zsíros papsajt, alig érsz hozzá, már kifejlik. – Nem kell. Kaszala megsértődött. Megpörgette a bal kezét, mint a propellert, és lassan elfordulva indulni készült. Aztán meggondolta magát, és félig elmenőben még visszaszólt: – És horgászni? Mátét ez felvillanyozta. Azonnal a vízre gondolt. A halak meg a horog eszébe sem jutottak. Csak a víz. Kristálytiszta, áttetsző víz, zöld kövekkel a mederben. Esetleg mohák és békanyál, mint a Nagy Tóban. Megbolydultak az emlékei. A háromméteres víz, a zsilip, a Kis Tó, ahol hajókat úsztattak Mozsdényival, a hídon túl a malom s végül a zuhogó. Egy pillanatig maga előtt látta az egészet. A napsugár megtört az alázúduló vízen. – Hol akarsz horgászni? – fordult Kaszala felé. – A téglagyári tóban. Ilyen halak vannak a mélyén – mondta, és felemelte a karját. Máté felállt, és elindult a ház felé. – Beszólok anyámnak – mondta, és meggyorsította a lépteit. Néhány pillanat múlva újra felbukkant, és csatlakozott Kaszalához. De Kaszala nem indult még. Gyanakodva figyelte a ház másik sarkát. Egy csontos arcú nő állt az eresz alatt. Öregnek látszott. Tapogatta a falat, és vigyorgott. Kaszala döbbenten állt egy ideig, aztán megkérdezte: – Ki ez? – Etel. Anyám nővére. Mindig ilyen volt. – Mit csinál ott? – Ismerkedik a házzal – mondta Máté, aztán megfordult. Lassan poroszkálva elindultak a gyalogúton. Az út mellett fák sorakoztak, életerős mandulafák és ösztövér szilvafák, a kanyarokban bokrok, mogyoró és ribiszke, de bőven akadt vadon nőtt jázmin és bodza is. Az út érintette a völgyet, s óvatos, lassú emelkedővel kúszott fel a következő domb hátára. A téglagyár a város felé ereszkedő lejtőn állt, a gabonaföldek és a szőlőbirtokok határán. Két hatalmas téglakéménye már messziről figyelmeztette a repülőket, hogy a lejtőn ipari üzem épült. A tavat a pincék felől nem lehetett látni, mert eltakarta a raktár és a köréje telepedett növendék jegenyék sorfala. Máté meglepetten nézte a nádassal övezett, széles vizet. – Van ebben hal? – Biztosan van – mondta Kaszala, s egy terebélyes fűzbokor alól előhúzta a horgászbotot. Könnyű mogyoróvessző volt, színes cukorspárgával, apró horoggal felszerelve. Kaszala kiakasztotta a pótába szúrt horgot, s néhány pillanat múlva már a sötétzöld víztükrön táncolt a parafa. – Fogtál már itt halat? – kérdezte Máté. – Még nem. – Akkor lehet, hogy nincs is benne. – Egy nagy hal biztosan van. – Ha volna, akkor mozogna a nádas. – Nem mozoghat, ez nagyon mély tó. Legalább tizenöt méter, de az is lehet, hogy húsz. Ebbe már sokan belefulladtak. Tavaly a Liza néni lánya ugrott bele. Azt mondják, azért, mert szeretője volt. Ha nekem egyszer lesz szeretőm, lehet, hogy az is beleugrik. Neked van már szeretőd? – Nincs. – Hát az a lány, aki nálatok lakik? – Azok a fölső pincében laknak Horváthéknál. – Az nem baj. Vidd fel a padlásra, aztán mondd neki, hogy vetkőzzön le. – Minek? – Majd meglátod… Először le kell vetkőztetni, aztán lovagolsz rajt. Máté elvörösödött. Eszébe jutottak a zárdista lányok, akiket az iskola ablakából néztek reggelente. Aztán egy régebbi húsvét, amikor a homokbányában felemelték egy lánynak a szoknyáját, s az visongatott. Zavartan lehajtotta a fejét. Csendben, mozdulatlanul állt a nádasban. Csak percek múlva szólalt meg bátortalan, mutáló hangon: – Ezt hogy érted? – Úgy, mint a katonák. Azt mondta Liza néni, hogy amerre vonulnak, mindenütt levetkőztetik a lányokat, és lovagolnak rajtuk. Máté felemelte a fejét. Az égre nézett. – Hallod? Megint jönnek. – Honnan nézzük? – kérdezte Kaszala – Mit akarsz nézni? – Hát a bombázást. Én mindig megnézem, irtó muris. Gyere, menjünk fel a téglagyár tetejére. – Már itt vannak. A zúgás hasogatta a levegőt. A gépek csillogtak a fényben. A hegy oldalából úgy látszott, hogy egészen alacsonyan repülnek. Egyszer csak egy gép kivált a rajból, és lecsapott a téglagyárra. – Hasaljunk le, ez minket vesz célba. – Nem minket, a gyárat – mondta Kaszala, de azért ő is lelapult a nádtövek közé. A gép elsuhant felettük, kicsit feljebb húzott, aztán újra lecsapott. – Ha legközelebb visszajön, meglátod, tüzelni fog ránk – szólalt meg Máté. – Nem hiszem, ez csak felderítő gép. A repülő harmadszor is visszatért, de nem tüzelt. Lassan felemelkedett, mintha csak a hegy oldala dobná fel, aztán újra hozzátapadt egy kékesen csillogó repülőrajhoz. – Meglátod, egyszer csak lőni fognak – mondta Máté, és felállt. Kaszala hallgatózott még egy kicsit, aztán megszólalt: – Továbbmentek. Úgy látszik, máma egy másik várost bombáznak. Máté a mozdulatlan pótára pillantott, aztán megfordult. – Én elmegyek – mondta –, szederfalevelet kell szednem a hernyóimnak. – Hernyóid vannak? – Igen. Selyemhernyók. – Mit csinálsz velük? – Eladom a gubójukat. – És megveszik? – Meg. Ejtőernyőt csinálnak belőlük. – Ha megkapod a pénzt, vegyél egy jó horgot. – Festéket szeretnék. – Festéket? – Igen. Szeretem a festékeket. Ha megkapom a pénzt, házakat festek majd, meg kerteket. De az is lehet, hogy tavat meg kéményeket is. – Repülőket is festesz? – Nem tudom – mondta Máté, és önkéntelenül is az égre nézett. – Sokat esznek a hernyóid? – Most már nagyon sokat. Megnőttek. – Adj nekik lucernát, azt csak le kell kaszálni. – Nem lehet. – Miért nem? – Azt nem tudom. Az iskolában azt mondták, hogy csak szederlevelet szabad nekik adni – mondta Máté. Csend lett. Kaszala nem szólt többet. Máté még várt egy kicsit, aztán köszönésre emelte a kezét. – Szevasz – mondta. Ahogy kifelé indult, összecsukódott mögötte a nádas. Félóra múlva már a város felé vezető úton lépkedett, egy rozsdás színű kenderzsákkal a hóna alatt. Saruja kicsi porfelhőket kavart az út szélén, és nyomokat is hagyott, melyek két elrobogó autó közötti rövid időben jelezték, hogy erre járt Máté, a munkáját végző kisfiú. Máté persze nem gondolt ilyenekre, csak a fákat és az utat nézte, s amikor elérte az első szederfákat, azonnal letáborozott. Szétbontotta a zsákot, és tépni kezdte a levelest. Az alsó ágakat egykettőre lekopasztotta, de a zsákban még alig lötyögött a levél. Kicsit felugrott, elkapta a magasabb ágakat, és sorra letépkedte a halványzöld, nap felé nyújtózkodó leveleket. Nagyon meleg volt. Az ugrálásba néhány perc alatt belefáradt. Az izzadság végigfolyt a testén, és elkedvetlenítette. Eszébe jutottak a hernyók. Szinte maga előtt látta a megpuffadt, araszolgató kis testeket, melyek napról napra többet ettek, híztak, és fokozatosan elhatalmasodtak felette. De aztán arra gondolt, hogy hamarosan begubóznak, s a selyemért kék pénzeket kap, melyeket festékre, ecsetre, apró örömökre lehet váltani. A selyemből majd ejtőernyőket gyártanak, s a hernyók ezzel végleg eltávolodnak tőle, megszűnnek. Újra felágaskodott, elkapta az alsó ágat, és felhúzódzkodott a fára. Egyik kezével megfogózott, a másikkal pedig egy nagyobb levélcsomóért nyúlt, de nem szakította le mindjárt, csak megmarkolta, mintha kapaszkodna bent, és egy pillanatig hallgatózott. Tompa, bizonytalan zúgás érkezett a hegyeken túlról. Leszakította a levélcsomót, és a zsákba gyűrte. Kinyújtotta a kezét, és leszakított egy újabb csokrot. A zúgást most már határozottan lehetett hallani. Hátrahajtotta a fejét, és az égre nézett. A kék mennybolton egy sárkány alakú felhő úszott. Volt egy kis farka is, mint az Oncsa-telepi gyerekek tavaszi sárkányának, melyet magasabbra eresztettek néha, mint a víztorony teteje. A levegő kék mélységét repülők hasították ketté. Szabályos alakzatban húztak, mint a vadlibák, csak fegyelmezettebben, egyöntetű, fenyegető morajjal. – Gigant, kéttörzsű Gigant – szólalt meg Máté, és csodálkozva bámulta a terhüktől megszabadult óriás gépeket. A város szélén megszólaltak a gépágyúk. Apró pamacsok jelentek meg az égen, szegélyezve és megjelölve azt a hatalmas légi hidat, melyen az ellenséges bombázók vonultak. Máté megrázkódott. Csak most eszmélt rá, hogy az országút teljesen elnéptelenedett, s a hegy lábától a városig az egész táj mozdulatlan. A repülőrajok monoton zúgását csak a gépágyúk tompa dörrenései szakították meg, melyet visszhangoztak a környező hegyek. Amikor sűrűbbé vált az ágyúzás, meginogtak a repülőrajok. Szétszóródtak, néhány gép magasabbra húzott, a vadászok pedig dühös lódarazsakként lecsaptak a városra, s géppuskatüzükkel végigpásztázták a vasutat, a környező utcákat, házakat, erkélyeket. Utána mélyrepüléssel elzúgtak a kémények felett, megpördültek a levegőben, és hirtelen lecsaptak a városba vezető utakra is. Mátéra hatalmas árnyékok vetődtek, szinte odaszorították a fára, és tehetetlenné tették. A fák között átsöprő örvényben harsogó neszek rohantak a hegy felé, s fönt a kőzsákok szürke oszlopain darabokra törtek, és csörömpölve visszazuhantak a tájra. Máté leesett a fáról. A mozdulatairól már nem tudott számot adni magának, csak a huppanást érezte, és a testében szétfutó, tompa fájást. De ez is csak egy pillanatig tartott, mert a félelemtől hajtva azonnal felugrott, és rohanni kezdett. A vadászgép a téglagyár felett kanyarodott, aztán ijesztő tömegével lecsapott a mezőre. Máté érezte, hogy lövedékek süvöltenek el mellette, s becsapódva poros sávokat húznak a mezőn. Aztán a géppuska kattogását is hallotta, s érezte, hogy a világot lassan megforgatják egy vékonyka tű fokán. Megállt egy pillanatra. A haját és az ingét lobogtatta a légcsavarszél. A repülőgép elsüvöltött felette, kicsit feljebb húzott, aztán hirtelen oldalra fordulva újra lecsapott. Máténak most már nem volt ereje megmozdulni. Döbbenten állt a feléje rohanó, vijjogó repülőgéppel szemben. Egy pillanatig látta a fegyelmezett, mozdulatlan pilótát, aztán ledöntötte az ijedtség. Hátraesett. Félig a sarkán, félig egy nagyobb rögön kuporgott, s a körmeit észrevétlenül a saját kezébe véste. Újra kattogott felette a géppuska, és süvöltő lövedékek remegtették meg a kitárulkozott pipacsokat. A gép elzúgott felette, felemelkedett, aztán fokozatosan belefúródott a világoskék messzeségbe. Máté félig a sarkán, félig egy nagyobb rögön ült, és érezte, hogy iszonyú csend van. Feneketlen, égig érő csend, mintha megálltak volna az összes órák a világon, s ez a pillanat most már végleges lenne. Először a szemébe tért vissza az élet, mert az a pipacsok és a szederfák üde színéből töltekezett, aztán a bőrébe is. Érezte, hogy életben maradt. „Nem talált el” – gondolta. Aztán hirtelen felállt. Boldog érzés rohanta meg a szíve táját. Mély lélegzetet vett, aztán beleordított a tájba: – Nem talált el! Nem talált el! Engem nem lehet eltalálni! Nem fog a golyó! Engem nem lehet eltalálni! Megcsuklott a hangja, és nevetni kezdett. Széttárta karját a hegy felé, és hahotázott. Néhány perc múlva aztán érezte, hogy nagyon fáradt. Körülnézett. A táj még mindig mozdulatlan volt. Lassan, nehézkes léptekkel elindult a szederfák felé. Fölemelte a zsákot, és beletömte a szétszóródott leveleket. Arca megkeményedett, és öregebbnek látszott.
Késő délután lett, mire a botot kiválasztotta. Tőben metszette le, aztán szakértő mozdulatokkal megsuhogtatta. Kitűnő mogyorófavessző volt, hajlékony, hosszú és ruganyos, horgászáshoz kívánni sem lehetett jobbat. Fölballagott vele a pince mögé, de már útközben farigcsálni kezdte. Amikor odaért, letelepedett egy lapos kőre, s gondosan munkába vette. Lenyesegette róla az oldalhajtásokat és a bütyköket, nézegette, hajtogatta, s végül fehér kígyókat vésett rá, hogy meg lehessen különböztetni minden más horgászbottól. Éppen a nyelét cifrázta, amikor a ház sarkánál megjelent Trudi, és ráköszönt: – Szeer… – Szevasz – mondta Máté, és egy pillanatra felemelte a fejét. A kislányon piros szoknya volt és fehér blúz. A szoknyából kilátszott a térde. Máténak meleg bizsergés futott végig a hátán. Zavart lett. Kezében megszaladt a bicska, s a boton átvágott vele egy fehér kígyót. Először meghökkent, de aztán eltökélten hozzálátott a sérülés kiigazításához. – Mit csinálsz, Máté? – kérdezte a kislány, s közben nekitámaszkodott a falnak. – Horgászbotot. Reggel zsinórt is szerelek rá, és megyek pecázni. – Ha rákötnéd a zsinórt, akár most is elmehetnénk. – Te is eljönnél? – Persze hogy el. Anyu jobban szereti, ha kint vagyok, mert kicsi a szoba. – A horog még nem kész – mondta Máté, és bizonytalanul pislogott Trudi felé. – Horog talán nem is kellene. Tudok egy klassz helyet a szilvafákon túl. Egy bástyát, aminek fészek van az oldalában. Délelőtt, amikor a tomik jöttek, a tojásokat is láttam. Ilyen picurkák, és pettyes a héjuk – mondta, és begörbítette a kisujját. Máténak eszébe jutottak a repülőgépek. Megborzongott. Ledobta a botot a fűbe, és felállt. Trudi úgy értelmezte ezt a mozdulatot, hogy a picurka tojásokat Máté is szeretné látni. Így aztán elpenderült a fal mellől, és az út felé intett: – Erre. A szilvafákig egyenesen, aztán jobbra. Máté tanácstalanul utánalépett, s arra gondolt, hogy jó volna elmondani neki a repülőgépet. Megvárta, míg kiérnek az egyenes útra, aztán megszólalt: – Akarok neked valamit mondani. A kislány megtorpant, izgatott lett az arca. – Mit akarsz mondani? – kérdezte, s idegesen megérintette Máté kezét. Máté elvörösödött, zavartan kezdett beszélni. – Délelőtt engem megtámadott egy repülőgép… Trudi meghökkent. Egy pillanatig hallgatott, aztán hirtelen közbevágott: – Jézuskám? Egy repülőgép?!! – Igen. Egy szürke repülőgép. Lecsapott, és géppuskázott rám. De nem tudott eltalálni. – És mit csináltál? – Semmit. Ránéztem a pilótára. – A pilótát is láttad? – Láttam. Bőrsapka volt a fején, és mozdulatlanul ült. – Féltél? – Először egy kicsit féltem, de amikor láttam, hogy engem nem lehet eltalálni, még nevettem is. – Téged nem lehet eltalálni? – Nem. Engem nem fog a golyó – mondta Máté. – Biztos vagy ebben? – Egészen biztos. Kétszer lecsapott rám, de nem tudott eltalálni. Amikor a szilvafákon túl jobbra kanyarodtak, Trudi újra megfogta Máté kezét. Máté még mindig zavarban volt, de azért nagyon örült, hogy az ujjaik összefonódtak. Könnyűnek érezte magát és nagyon boldognak. A repülőgépekre már nem gondolt. Ebben a pillanatban a lány bársonyos bőre jelentette neki az egész világot, s ez a világ gyönyörű volt és különös. A fészket már nem találták meg, mert alkonyodott, s a bástyán fekete árnyékok ültek. Máté néhány nap múlva visszament, és megkereste a fészket. Később egy nagy eső után a madárfiókákat is magával vitte, s két napig etette őket a konyhában. De ezen az estén nem gondoltak többet a madarakra. Egymáshoz simultak, s Trudi remegő kis ajkával megkereste a fiú kemény vonalú, ügyetlen száját. Később felmentek egy dombra, de nem lehetett látni a várost. Mindenütt sötét volt, a házakból nem szűrődött ki fény. Amikor hazafelé indultak, a reptér irányából felröppent egy rakéta. Zöld ívet rajzolt az égre, aztán hirtelen elhamvadt. Másnap reggel vidám, szép füttyű madarak ébresztették Mátét. A napsugár végigfolyt az ágyán, sárga tócsáiban legyek úszkáltak, s egy eltévedt, kék szárnyú pille. Félig az álom, s félig az ébredés partja közt ingadozott néhány percig, és újnak tűnő tegnapi képek úsztak feléje, mint a léghajók. De a tudatáig nem jutottak el, csak megérintették, s megajándékozták a nyári reggelek szénaszagú örömével. Biztosak, könnyűek voltak a mozdulatai. Gyorsan magára kapta ruháját, s mosakodás és reggeli nélkül kilépett az udvarra. Mély lélegzetet vett, nyújtózkodott az ég felé, aztán megkereste a horgászbotját. A zsinórt gyorsan felszerelte, félóra múlva már a téglagyár felé vezető gyalogúton lépkedett. Lengette, fél kézzel egyensúlyozta a botot, s nevetett, mert az a klassz, fehér testű kígyó, amit az este a szárára vésett, világított a fényben. Mire a tóhoz ért, Kaszala már javában pecázott. Mátéra eleinte rá sem nézett. Csak akkor szólalt meg, amikor már az felcsalizta, s vízbe lógatta a horgát. – Tegnap a kövesútra lecsapott a vadászgép. – Tudom – mondta Máté. Kaszala ezt a közbeszólást figyelemre sem méltatta. Komoly, jelentőségteljes bólintásokkal tarkítva folytatta a magáét. – A Vendi bácsi látta, amikor ledobott valamit. De nem bomba volt, hanem egy csomag. Konzerveket meg felszerelést dobtak le az ejtőernyősnek. – Ki az a Vendi bácsi? – A körzeti parancsnok. – Körzeti?… – Igen. A múlt héten a hegyközségben is kijelölték a körzetet. Vendi bácsi lett a parancsnok, mert megbízható, s neki egyébként is fent kell lenni éjszaka, mert hegypásztor. Pisztolyt kapott, és helyettese is van, éppen úgy, mint a többi körzeti parancsnoknak a városban. – Nem dobtak le semmit – mondta Máté, és egy kicsit rándított a horgán. – A Vendi bácsi látta. – Én is láttam. Én ott voltam. – Ott? – Igen, ott. Szederfalevelet szedtem a hernyóknak. Amikor észrevettek, lecsapott rám egy repülőgép. Kaszalának kitágultak a szemei. Máté felé fordult, és várt. – Lecsapott a repülőgép, és géppuskázott rám – folytatta Máté –, de nem talált el. – Aztán mi lett? – Megfordult, és újra géppuskázott. Én akkor már tudtam, hogy engem nem lehet eltalálni. Csak álltam ott, és néztem a pilótát. Bőrsapka volt a fején, és mozdulatlanul ült. Szakállas volt. – Klassz lehetett. Az én apám is pilóta – mondta Kaszala. – Pilóta? Lehet, de ő másfajta pilóta. – Nem másfajta. Pont ilyen, csak magyar. – Az nem lehet. Szederfalevelet szedtem, és lecsapott rám. A golyók felverték körülöttem a port. Amikor látta, hogy élek, visszajött, és újra lecsapott. Meg akart ölni. – Ez a dolga. A te apád is ezt csinálja – mondta Kaszala. – Nem hiszem. Az csak katona. – Az ugyanaz. – Nem, az egészen más. Az én apám kint van a fronton. – Az mindegy. Meséld tovább a repülőgépet. – Nincs tovább. Látta, hogy engem nem lehet megölni, és elment. – És a csomag? – Én nem láttam semmiféle csomagot. – Akkor valahol odább dobta le. A Vendi bácsi látta, amikor leesett. – Lehet – mondta Máté, és újra megrántotta a horgát. – Kapásod van? – Nincs kapásom, csak meghúztam. Itt én még egyetlen halat sem láttam. Lehet, hogy nincs is. – Egy nagy hal biztosan van a tóban – mondta Kaszala, aztán sértődötten elhallgatott. Máté beljebb dobta a horgát, aztán leguggolt a nádszálak közé. Egy ideig a pótát nézte, később pedig a víztükrön sikló molnárkákat. Cikcakkban mentek, mint a vadászgépek. Nyomuk sem maradt, mégis célba értek. Amikor erre gondolt, felmorajlott az ég. Hatalmas, szürke rajokban elborították az eget a liberátorok. Máté felemelte a fejét, és belemeredt a kék vizű, félelmet árasztó magasságba. – Azt hiszem, az én pilótám is közöttük van – mondta, aztán összecsomagolta a horgát. Kaszala nem mozdult, nem is szólt. Máté még várt egy kicsit, aztán a nádi gyalogúton át elindult a lakásuk felé. Amikor a liberátorok visszafelé jöttek, Máté már a szederfák alatt állt. Sietve tépte, nyűtte a leveleket, tömte a zsákot, s időnként az égre nézett. A repülőgépek ügyet sem vetettek rá, de Máté úgy érezte, hogy egyszer majd lecsap még rá egy vadászgép, s akkor minden elölről kezdődik. Újra szembe kell nézni a pilótával, s állva kivárni, míg géppuskázva elzúg felette. S hogy egyszer már kiállta, abban a pillanatban majd nem számít semmit. Össze kell szorítani a fogát, s újra kibírni, legyőzni a fegyelmezett pilótát. Ilyeneket gondolt Máté, s tépte, nyűtte a leveleket. De a repülőgépek nem törődtek vele. Teltek a napok, néha esett, néha megdördült az ég, s a felhőszakadás tisztára mosta a pincék tetejét. A hernyók nőttek, s Máténak egyre több szederfalevelet kellett szednie. Amikor a nyugati égen felbukkantak a liberátorok, Máté már a kövesút mellett dolgozott. A szederfáktól a pincéig naponta kétszer tette meg az utat, naponta kétszer szedte tele a zsákját, s hurcolta fel a hegyoldalba. Esténként megfogta Trudi kezét, s végigsétáltak a szilvafákkal szegélyezett, keskeny úton. Visszafelé mindig megálltak egy kis dombon, s a város felé néztek. Várták, hogy felgyulladnak a fények. De a város sötétben maradt. A liberátorok néha éjjel is elborították az eget, ilyenkor a látóhatár szélén vörös tüzek gyulladtak. Egyik este zavartnak s bizonytalannak látszott Trudi. Máté nem kérdezett tőle semmit, csak megfogta a kezét, és magához szorította. Amikor felmentek a dombra, Trudi nem nézett a város felé. Határozatlanul mozgolódott, aztán izgatottan megszólalt: – Megismerkedtem Kaszalával. Délelőtt összetalálkoztunk a ház előtt. Egy ejtőernyőst üldözött. – Ejtőernyőst? Lehet – mondta Máté, s a sötétben megkereste Trudi kezét. Másnap délelőtt elmaradtak a liberátorok. Máté hiába kémlelte az eget, a látóhatáron nem bukkantak fel repülőgépek. Furcsa, égig érő csend nehezedett a répaföldekre. Máté elvesztette a biztonságát. Ideges lett. Kapkodva, akadozó mozdulatokkal tépkedte a leveleket. Amikor tele lett a zsák, felmászott egy fa tetejére, s gyanakodva körülnézett. Nyugodt, mozdulatlan volt a táj. A kövesúton elporzott néha egy-egy katonai gépkocsi, de a reptér és a város irányában nem látszott mozgolódás. Megnyugodott. Leereszkedett a fáról, és elindult hazafelé. A gyalogútról már látszott a ház. Etel ott állt a sarkánál, és lógatta a kezét. Érezni lehetett, hogy mondani akar valamit, de csak állt, és lógatta a kezét. Amikor Máté a közelébe ért, megvonaglott a szája. – A hangyák… Máté ránézett, de Etel újra csak ennyit mondott: – A hangyák… Máté ledobta a zsákot, és futásnak eredt. A talpa alatt gurulni kezdtek a kavicsok. Bekanyarodott az udvarra, aztán megtorpant a présház előtt. Az ajtó nyitva volt, s körülötte a földön minden vibrált, mozgott, utazott. A présház végéből, ahol a selyemhernyók ládákból összetákolt szállásai voltak, széles, sötét sáv vezetett az ajtóig. A sáv tetején ernyedt selyemhernyók gördültek tova, mintha kerekük lenne. Olyanok voltak, mint a krumplis nudli: sápadtak és egy kicsit kékesek. Máté a ládákhoz rohant, hogy az élőket mentse. Már nem voltak élők. A hangyák alapos, szervezett munkát végeztek. Először valamennyit megölték, s csak utána kezdték meg az elszállításukat. A meghervadt tegnapi levelek maradványai s a hernyóhullák között egykedvűen rohangásztak az őrök. Máté közelebb hajolt, mert ekkora hangyákat még soha életében nem látott. Fekete volt a testük és szögletesen ízelt. A fejükből lándzsák és antennák meredtek elő. Nem volt rajtuk semmi felesleges. A hullák mellett nem álltak meg, nem révedeztek el egy pillanatra sem. Kifeszítették az antennáikat, végigrohantak a körzetükön, s mérget fecskendeztek a megvonagló, élet felé kapaszkodó testekbe. Máté végigjártatta a szemét a ládán. Szeretett volna megmenteni egy hernyót. Legalább egyetlenegy hernyót, hogy az begubózzon, s befejeződjön az a nagy munka, ami hónapokkal ezelőtt elkezdődött. Szeretett volna aranysárga selyemgubót látni, megfogni, simogatni a nyers selyemszálakat. Amikor kutatva a láda fölé hajolt, éles szúrást érzett a bokáján. Fölszisszent, aztán odacsapott. A lába körül már egy külön kis hadsereg csatázott. Megdühödött. Fölkapta a nyírág söprűt, és belecsapott a hangyák ajtó felé vonuló oszlopába. Aztán mindjárt felemelte, és újra lecsapott, s mindig újra, míg szét nem verte a fegyelmezett, gyilkos ármádiát. Amikor kilépett a présházból, Etel már az ólak előtt állt. Az égre nézett, és egyetlen szót ismételgetett: – A hangyák… A hangyák… Máté is felnézett. Az égen nem látszott semmi. Felhőtlen volt és csendes. Ernyedten megereszkedett a válla. Lehajtotta a fejét is. Valami nagyon szorította a torkát. Lassú, határozatlan léptekkel elindult a gyalogút felé. Nem gondolt semmire, csak ment, emelgette a lábát. Fűre lépett és homokra, s a bokája körül surrogtak a tántorgó lapulevelek. A szilvafákon túl megállt, s nézte a völgyet, a vastag födelű házakat, a kutaktól az ajtóig vezető ösvényeket. A színek elindították a gondolatait. Eszébe jutott az a nap, amikor először ereszkedett le ezen a gyalogúton. Aztán Kaszala. Végighordozta pillantását a völgyön, s megkereste a szürke palás pincét. Szőlőrendek és diófák határolták. Olyan volt, mint a többi ház, csak palából volt a teteje. „Talán otthon van” – gondolta, s a szőlőrendek között elindult a ház felé. A lába először bokáig belesüppedt a földbe, de aztán meglódult a lejtőn, s egy-egy pillanatra még a karók tetejét is el kellett kapnia, hogy lassítani tudjon. Amikor a ház közelébe ért, a szemébe villant egy hintázó ablaktábla fénye. Megállt, s figyelmesen belesett az udvarra. Pillanatokig állt mozdulatlanul, aztán a keserűség eltorzította az arcát. Trudi és Kaszala együtt voltak. Kaszala a fűben feküdt, és Trudi arcát nézte. Trudi közvetlenül mellette ült, s egy képesújságot lapozgatott. A képesújságot nyilván Kaszalától kapta. Máté megfordult, és görcsös, erőltetett ugrásokkal visszanyargalt a szilvafákig. Néhány pillanatig az úton ténfergett, aztán félrehúzódott, leült egy kőre. Kavargó, homályos képek nehezedtek a gondolataira. Rendet akart közöttük teremteni, de már nem tudott. Maga elé meredt, aztán lassan kicsordultak a könnyei. Sírt. Később a lábára hajtotta a fejét. Amikor elapadtak a könnyei, megnyugodott. Úgy érezte, hogy légüres térbe került, s vastag üvegfalak választják el a szilvafáktól, a völgytől és házaktól is. Fájt neki Trudi elvesztése. Később aztán ez is megszűnt, a helyét elfoglalta a fásultság s valami gyanakvó, ellenséges érzés. Délután kiment a tóhoz, és a molnárkákat nézte. A horgát is bedobta, de a pótára ügyet sem vetett. Órákig ült mozdulatlanul. Este otthon maradt. Az ágyban Trudira gondolt és arra, hogy többet soha nem megy el a találkára. Másnap korán ébredt. Lábujjhegyen kiosont a szobából. A küszöbön elöntötte a fény. Hunyorognia kellett, mert káprázott a szeme. A szobában megnyikordult egy ágy. Valaki utánaszólt. Máté nem ment vissza. A ciszternából vizet locsolt az arcára, aztán megkereste a horgát, és útnak indult. A tó felett fecskék csapongtak. Hajlékonyan, merész ívekben siklottak át a nád között. Máténak először tetszett a repülésük. De aztán az egyik fecske hirtelen megbillent, oldalra fordult, és lecsapott a víztükörre. Egy bogarat kapott el, de Máténak megborzongott a háta. Elfordult. Felcsalizta a horgát, és belógatta a tóba. Néhány pillanatig várt, aztán idegesen megrántotta a horgot. Arra gondolt, hogy a póta még sohasem merült a zöldes víztükör alá. Lehet, hogy a nagy hal csak Kaszala találmánya. Közben eszébe jutott a képesújság, és ideges lett. Kirántotta a horgát, s gyorsan feltekerte a zsinórt. Ránézett a víztükörre, dünnyögött: – Itt nincs hal, csak békák vannak. A nagy hal mese! Mese! Mese! Ebben a pillanatban a tó másik oldalán megmozdultak a nádszálak, aztán egy kicsit odább buborékok szálltak a víz tükrére. Megcsillant rajtuk a napfény, és elpukkadtak. Máté meglepődött. A vízre bámult, s valami rossz, bizonytalan érzés kezdte szorongatni. „Talán mégis van hal a tóban. Lehet, hogy nem sok, de egy nagy hal lakhat a mélyén.” Szerette volna letekerni a zsinórt, a horgot visszaereszteni a tóba, de nem volt ereje elkezdeni. Csak nézte a víztükröt, és a nagy halra gondolt. A nagy hal már hozzátartozott Máté világához. Sokáig nézte a vizet. A vidékre nyomasztó csend nehezedett, s a víztükör megsokszorozta a némaságot. Máté felemelte a fejét. Üres és hatalmas volt az ég. A liberátorok ezen a napon sem jöttek. Délután Máté meglátogatta azokat a helyeket, ahol Trudival jártak. Sokáig állt a dombon, s nézte a várost. Kicsit szürke volt, mintha nappal is elsötétítés volna. A reptér sivárnak látszott. A hangárok előtt nem álltak gépek, autók, még ágyúk sem. A katonákat eltakarta az erdő. Máté csak a mészgyár távoli kéményeit látta, és az antennákat, melyek félig már belevesztek a kékes messzeségbe. Elment a bástyához is. A bazalt tetején megtelepedett a moha, s enyhítette a kövek szürkeségét. A fészek csak egész közelről látszott. Máté megállt előtte, belenézett. Az árnyékban mozdulatlan madarak ültek. Sokkal nagyobbak voltak, mint a felhőszakadáskor. Máté pontosan emlékezett a nagyságukra, hiszen akkor két napig tartotta a konyhában őket. Csodálkozva ácsorgott a fészek előtt, s a madarak még mindig mozdulatlanul ültek. Kicsit várt még, aztán közelebb hajolt a fészekhez. Nehéz, kellemetlen bűz csapta meg az orrát. Ekkor megértette, hogy miért mozdulatlanok a madarak. A melegben már felpuffadt és oszlásnak indult a hullájuk. Elfordult a fészektől, és körülnézett. Az egyik közeli faágon magános madár ült. Amikor Máté közelebb lépett hozzá, felröppent. Leírt néhány körívet a levegőben, aztán ugyanoda visszaszállt. Az anyjuk volt. Máté értetlenül állt a fa alatt. Először arra gondolt, hogy a madárfiókák megfáztak, vagy megártott nekik az étel. De aztán belátta, hogy ez képtelenség. A konyhában mindig meleg volt, s enni bent is csak legyeket kaptak. A madarak halála érthetetlen volt. Fogott egy tavalyi venyigét, s az egyik madarat gondos, lassú mozdulattal kifordította a fészekből. Puffadt volt, de a bögye teljesen üres. A bőr nem is a húson, hanem a mellcsonton feszült. – Ezek étlen haltak – motyogta Máté, s a venyigével a bástya tövébe gurította a kicsi kis tetemet. „Nem adott nekik enni, mert hozzájuk nyúltam – gondolta. – De az is lehet, hogy két nap után már nem ismerte meg őket. Talán idegen szagot vittek a fészekbe” – tűnődött tovább. Nem értette. Elfordult, s a faágon gubbasztó, konok madarat otthagyta mozdulatlan fiaival. A gondolataitól nem tudott szabadulni. Az út fele táján megállította egy furcsa sejtés. Úgy érezte, hogy a világban mégis van valamilyen rend, s hogy Trudival nem találkozott többet, az éppen olyan, mint a faágon gubbasztó madár konoksága. Homályosan érezte, hogy van néhány olyan dolog a világon, amit külső kezeknek nem szabad megbolygatniuk. – Ezért nem kell nekem Trudi – mondta ki hangosan, s utána nyomban arra gondolt, hogy megmondja Kaszalának is. De ez az érzés még bizonytalan volt benn, csak forgatta, játszott vele, próbálgatta az erejét. Valójában szerette volna látni Trudit és Kaszalát is. Szeretett volna eléjük állni s mondani valami olyant, ami fáj nekik, és sokáig emlékeznek rá. Este ezekkel a gondolatokkal merült álomba, s öntudatlanul is színezte, óriásira nagyította a szavak hatását s a nyomukban keletkezett érzéseket is. Reggel tovább építgette a gondolatait, s lázasan készült a találkozásra, amikor majd elmondja nekik a madarat. Reggeli után nem indult el a tóhoz. Hosszú ideig a ház körül ácsorgott, igazgatta, farigcsálta a horgászbotját, s titkon abban reménykedett, hogy Trudi felbukkan, s akkor neki külön elmondja az egészet. Csak elmondja, s utána azonnal hátat fordít neki, és kimegy a tóhoz. De Trudi nem bukkant elő. Máté végül megunta a ténfergést, és horgászbotját lóbálgatva elvonult a keskeny gyalogúton. A nap már aranyban forgott, sűrű fényét végigfolyatta a téglagyár kéményein, a kemencéken, a fákon és a himbálózó nádason is. A szél néha megfodrozta a tó tükrét, s elsöpörte a közepén sütkérező molnárkákat. Máté most jó messze bedobta horgát, s állandóan a pótára nézett, hogy nyugodtnak, egykedvűnek lássa Kaszala, ha felbukkan a nádas szélén. De Kaszala nem bukkant fel. Máté lassan belefáradt a pótanézésbe s az előre elkészített mondatok ismételgetésébe is. Eszébe jutottak a tegnapi buborékok, s néhány pillanatig a nagy halra gondolt, melyet lehet, hogy pont akkor emel majd ki a vízből, amikor Trudi és Kaszala megjelenik. De ezek csak szép képzelgések voltak. Mert Kaszalának ezen a reggelen nyoma sem volt. Máté végül elvesztette a türelmét, és kirántotta a horgát. Nem tekerte fel a zsinórt, csak ledobta a nád közé, ahogy volt, s már futott is le a völgybe, egyenesen a palatetős ház irányába. Lobogott az inge, elcsúszott, borzolódott a haja, de ezekkel Máté már nem törődött. Lázasan, visszafojtott indulatoktól hajtva, zajos csattogással bekanyarodott a palatetős ház udvarába. Az udvaron minden csendes volt, kihalt, mozdulatlan. Gyorsan elindult az ajtó felé, de néhány lépés után megtorpant. Az ajtó zárva volt, s az ablakok is mind. A bejáratra a külső, zöld zsalus ajtót is rácsukták, s egy félcolos keresztvassal meg is erősítették. Máté látta, hogy a házban senki sincs, de azért nekiugrott az ajtónak, megrázta, s akkorákat rúgott bele, hogy döngött az egész ház. Aztán hirtelen belefáradt, leeresztette a karját, és értetlen képpel állt egy kicsit az ajtó előtt. Zavartan, bizonytalan érzésekkel telítve ballagott vissza a tóhoz. Megigazította a zsinórt, s a horgot dühösen bevetette a tóba. Amikor a víztükörre vágódott a póta, surrogva csattant a vízen, mint az ostor. Ebben a pillanatban megzördült mögötte a nád. Hátrafordult. Az ösvényen a körzeti parancsnok lépkedett befelé. Amikor Máté mellé ért, mindjárt megszólalt. – Maga járt a szürke palás háznál? – Én – mondta Máté és egy kis félelemmel feléje fordult. Barázdált arcú öregember volt. Cejgnadrágot és barna inget viselt. A fején megkopott, fekete kalap ült. Máté először úgy érezte, hogy pontosan olyan, mint a hegyközségben megöregedett vincellérek. De aztán találkozott a pillantásuk, s Máté azonnal érezte, hogy mégsem olyan. – Miért döngette az ajtót? – Kaszalát kerestem. – Kaszalát? Későn. Kaszaláék tegnap elmentek. Indítottak egy vonatot nyugat felé – mondta, s fejével a város felé intett. Máté döbbenten nézett a körzeti parancsnokra. – Biztos ez? – kérdezte. – Egészen biztos, bekísértem őket a városba – mondta a körzeti parancsnok, s egy kicsit megenyhült az arca. – Más nem ment velük? – Ki ment volna? Az apja meghalt, a rokonaik már kint vannak. – Kaszalának lezuhant az apja? – Nem. Meghalt. Öt vagy hat éve temették. Máté elképedve nézett a parancsnokra. Aztán újra eszébe jutott Trudi. – Egy szőke kislányt nem látott velük? – Kaszaláékkal nem, de akik a Horváth-pincéből elmentek, azokkal volt egy kislány. – Trudi volt a neve… – Lehet, egy tiszt jött értük, s autóval mentek be a városba. Máténak összekeveredtek a gondolatai, úgy érezte, hogy zavaros, érthetetlen lett körülötte a világ. Visszafordult a horgához, és a pótára nézett. Bugyborékok szálltak a víz színére. Amikor szétpukkadtak, odafordult a parancsnokhoz: – Van ebben a tóban hal? – Szokott lenni, de a tavaszon kirobbogatták belőle a katonák. Amikor összerakták a parton, olyan üzletezés lett mindjárt, mint a hetipiacon. – Egy nagyobb hal nem volt közöttük? – Olyanok voltak, mint a karom. – És nagyobb? – Nagyobbat nem fogtak. De lehet, hogy a tóban van nagyobb is. Az öreg hal ravasz, beássa magát az iszapba. A halakat nem lehet kipusztítani – mondta a körzeti parancsnok. Máté a vízre nézett. Zöldessárga volt a tükre, s a mélye kék. Eltakarta, láthatatlanná tette a nagy halat. Máté szerette a vizet, s örült, hogy a mélyében egy nagy hal lakik. A nádból madarak rebbentek fel. Nyugtalanság borzolódott végig a tájon. Valahol messze a hegyeken, a kicsi és nagy tavakon túl, szétszakadt a csend. Morajló, nehéz búgás szaladt előre a hegy mögül, s oldalt, egészen lent repülőrajokat lehetett látni. – Megint jönnek – mondta Máté, s a körzeti parancsnokra nézett. Annak elsötétült az arca, és nagyon öregnek látszott. – Benézek a téglagyárba – mondta, s a nádi bejárón át elindult a kemencék felé. Máté egyedül maradt. Lejjebb eresztette a horgászbotját, s beljebb húzódott a nádba. A hegy fölött is megjelentek az első repülőrajok. A zúgásuk most már egyetlen hatalmas tömbnek hatott, mely ránehezedett a világra. Amikor a város fölé értek, a vezérgép mélyebbre szállt, s fehér kondenzcsíkot húzott a házak, üzletek, víztornyok és kémények köré. Lent megszólaltak a gépágyúk, s dühös pamacsokkal teleköpködték a vezérgép útját. De az nem törődött vele, csak szállt, forgolódott a város felett, s fehér sávokat húzott a házak fölé, keresztbe meg hosszába is. A repülőtérről ekkor gépek szálltak fel, s eszeveszetten nekirohantak a messziről érkezett repülőerődöknek. Nyomjelzős lövedékek surrantak át a gépek közötti téren, s időnként egy-egy repülő tántorogni kezdett, megingott, s kékes füstcsíkot vonszolva lezuhant a házak közé. A nagyobb repülőrajok közben a városra szálltak, s kioldották a bombáikat… A hegy fölött mindig újabb és újabb kötelékek jöttek, s teljesen elborították az eget… Vijjogva lecsaptak a városra, s a kondenzcsíkokon végigszáguldva, módszeresen ledobálták a bombáikat. Hatalmas detonációk rázták az egész vidéket, s lángnyelvek, fehér tüzek csaptak az égre… Már égett a reptér, a vasút, az üzletház, s hatalmas gyertyaként világított a templomtorony is… A légelhárító ágyúk elhallgattak, s a robbanások szünetében borzalmas csend feszült a város és a hegy közé. S a repülőrajok még mindig jöttek, s a füstfelhőkön át különleges erejű romboló bombákat is dobtak az égő városra. – Szőnyeg… Ez a szőnyeg… – mondogatta Máté, aztán hirtelen elszorult a torka, mert az egyik repülőrajból lassan kivált egy gép. Ez nem vadászgép volt, hanem egy kék testű, hatalmas szörny. Máté érezte, hogy újra szembe kell néznie a pilótával. Remegett a lába, a horgászbotot kiejtette a kezéből. A repülőgép nehézkesen megbillent az ég alatt, aztán borzalmas süvöltéssel zuhant a téglagyár felé. Máté hasra vágta magát, s a fejét beszorította a zsombékok közé. A következő pillanatban szörnyű vijjogást hallott, aztán megrepedt az ég… Az első robbanás után megcsendült a füle, s belül valami meleget érzett. Utána végtelen csend lett. Csak percek múlva tért magához. Fájt a lába, s valami furcsa zsibbadtság szorította az egész testét. Lassan, óvatos mozdulattal a hátára fordult. A napfény elöntötte az arcát. Amikor egészen kinyitotta a szemét, látta, hogy a hatalmas, kék testű gép már az ég felé emelkedik… Felült. Ekkor szétfoszlott körülötte a csend, egyelőre még távolról, de újra hallotta a zúgást. A ruháját s az egész testét kőpor fedte. A lába megdagadt, ráesett egy kő. A füle még vérzett, de már egészen jól hallott. Felállt és körülnézett. A megdöbbenéstől összeszorult a torka. A téglagyárnak kettétörtek a kéményei, s alattuk az egész épület romban hevert. Füstös, fekete falak meredeztek az ég felé. Egy jegenye kifordult tövestől, s a nádast derékban lekaszálta a kőzápor. Sántikálva közelebb ballagott a romokhoz. A gyalogúton egy összeroncsolt tetem feküdt. Fekete kalap volt a lábánál, s egy megtekeredett vasbeton gerenda. Amikor megfordult, látta, hogy a város nagy része ég. A repülőgépek már elmentek. Csend volt. Visszasántikált a tóhoz. A színe most zavaros, barna volt. A közepén egy magános, elszabadult póta úszott. – Élek! Engem nem lehet megölni – mondta Máté, s ott maradt a parton a hitével és a nagy hallal, ami a tó mélyén lakott.
1962 |