Hőség

Napok óta nem rezdült a szél a csenkesz megfakult bokrai között. A dombra száraz, tikkasztó levegő nehezedett. A homály megsűrűsödött a házak körül, és magába rejtette a festetlen falakat.

Takaró nélkül feküdtek a forró szalmazsákon. Gunics András nem tudott elaludni. Néha már lecsukódott a szeme, de akkor mindig mozdult egyet a felesége vagy a gyerek, és a könnyű, zizzenő neszek kimozdították a bágyadt súlytalanságból.

Mozdulatlanul feküdt az ágyon. A torka karcos volt a poros levegőtől. Aztán hirtelen úgy érezte, hogy egy árnyék belibbent az ablakon. Hűvös érintésétől megborzongott, és felült az ágyban. – Megjött a szél – gondolta, aztán megkönnyebbülten az ablakhoz ment. Derékig kihajolt az ablaknál kezdődő fekete éjszakába, és várakozott. A tájra csendesség nehezedett, érezni lehetett, hogy a mozdulatlanság a csillagokig ér.

– Nem jött meg a szél – mondta hangosan, aztán azon a káprázaton kezdett tűnődni, ami kimozdította az ágyból.

Nem feküdt vissza. Az ablakban várta meg az éjfélt. Eszébe jutott, hogy a felesége megint előhozakodott a tavalyi kérésével. Felült az alacsony ablakpárkányra, és a város felé fordult. Ismerte a várost, a fehérré sűrűsödő fények mögött megérezte a két főútvonalat. Tudta, hogy hol kanyarodnak az utcák, ismerte a benzinkutakat, a mozik, vendéglők és kuglipályák pontos helyét. „Ha bemennénk – gondolta –, kényelmesebb lenne az életem. Úgy élnék, mint egy hivatalnok. Hét órára mennék dolgozni, és fél ötkor abbahagynám. Este meginnék egy fröccsöt, támaszkodnék egy kicsit a kuglipályák mellett, aztán véget érne a nap. Végigaludnám az éjszakát. Minden éjszakát végigaludnék. Soha nem várna meglepetés. Minden leegyszerűsödne. Túlságosan leegyszerűsödne.” – Itt elakadtak a gondolatai. Szeretett Üszögpusztán élni. Örült a hatalmas víztárolóknak, amiket a gondjaira bíztak. Mindig a távoli monstrum építkezéseket szerette, ahol szabadon jár a szél, és érezni lehet, hogy a semmiből nőnek ki a trafók, vibrátorok, góliát víztornyok betonfalai.

Éjfélkor magára húzta a ruháit, és kilépett az ajtón. A raktár előtt szemébe világítottak a reflektorok, és egy pillanatra odaszorították a hófehér falak elé, elválasztva a közeli irodáktól, az út mellett magasodó betonoszlopoktól és a munkájukat virrasztó emberektől is. Az épület sarkánál már megnyugtató homály fogadta, láthatatlan kőművesállványokkal, sebtében felpolcolt téglarakásokkal, az út mellett felejtett, szálkás deszkákkal. De Gunics András soha nem botlott el a deszkákban, megérezte vonalukat, és átlépett rajtuk.

A szárító közelében megállította egy rekedtes hang. Jól ismerte. Az öreg Vituszé volt. A hang mindig egyforma, csak a szavak értelme változott éjszakánként.

– Gunics úr, szorítja a mellemet a hőség.

– Az enyémet is, Vitusz bácsi. De azért megtesszük a dolgunkat.

– Megtesszük, Gunics úr, mindenki a magáét.

Gunics András továbblépett, aztán a fészeren át bement a kazánházba. A tűz fénye ott táncolt a kövezeten, de emberi alak nem látszott a sugarában. Gyanakodva belemeresztette a szemét a sötétségbe, aztán kibukott a száján a fűtő neve:

– Jurdik!

– Itt vagyok, Gunics elvtárs… Valamivel később jött…

Az ablak mellett állt.

– Gyújtson villanyt.

– Minek?

– Nem látja a hőmérőt, ha túlfűti a kazánt, megrepednek a betonelemek.

– Észreveszem a sötétben is…

– De minek sötétben lenni? Még el talál aludni.

– Nem alszom el, Gunics elvtárs, nagy a hőség.

Gunics András odalépett a kapcsolóhoz, és felkattintotta a villanyt. Jurdik az ablak mellett támaszkodott. Vértelen és verejtékező volt az arca. Vastag szája húsán fényesre feszült a bőr.

– Rosszul van?

– Csak melegem van.

A művezető körülnézett a kazánházban. A sarokban észrevett egy üveget. Zöld pintes üveg volt, de az éjszakai világításban feketének látszott. Egy pillanatig megpihent rajt a szeme.

– Víz van bent, szagolja meg – szólalt meg a fűtő.

Gunics András nem szagolta meg az üveget.

– Ügyeljen a tűzre – csak ennyit mondott.

Lassan kifordult az ajtón. Körüljárta az épületet, benézett a fészerek alá, aztán elindult a lakása felé. A szárítón túl megállt egy pillanatra. Várta, hogy az öreg Vitusz mond valamit, de csend volt, mintha nem lett volna a közelben senki.

Zajtalanul behúzta maga után az ajtót. A felesége már nem mocorgott, egyenletes légzése nyugalmat árasztott a szobában.

Kilépett a bakancsából, aztán az ágy szélére ült. Amikor megszabadult a ruháitól, kinyújtóztatta a lábát, hátrahajtotta a fejét, egy pillanatig élvezte, hogy a behajlított karjain megfeszülnek az izmok. Aztán újra összegörnyedt, és percekig ült lehajtott fejjel az ágya szélén. Amikor elnehezedett a szeme, lefeküdt. Fokozatosan elernyedtek az izmai, és tudatában elmosódtak a világ reális mértékegységei. Lassan emelkedett egy gátak nélküli, langyos térben.

De hirtelen visszazuhant. Megrángott a teste.

Egy kiáltást hallott. A hang nagyon távolról érkezett. Lehet, hogy csak hallucináció volt az egész, valami belső káprázat.

De a kiáltás megismétlődött. Artikulátlan volt a hang és erőtlen. Gunics András úgy érezte, mintha a magas hangok különváltak volna a többitől, és kanyarogva vesznének el a térben.

Felült, és feszülten hallgatózott. Hosszú ideig ült mozdulatlanul, de hiába. A csend része volt az éjszakának.

Másnap felhallatszott a közeli műútról az autógumik csikorgása. A sofőrök az egyenes útszakaszokon minduntalan a fékre léptek, mert az áttüzesedett aszfaltra vibráló színeivel odatelepedett a délibáb.

Surrogásuk elhallatszott az építkezésig, és egybeolvadt a csörömpölő betonkeverő gépek zajával.

A vízhordó gyerek ezen a napon nyolcvanszor vitte le a kannáját a negyedik víztároló alapozásán dolgozó betonosoknak.

Amikor lement a nap, az épületek és a betontartályok ontották tovább a meleget. A kiloccsantott víz pillanatok alatt felszáradt. Hűs cseppjeit beszívta a homok, párája elvegyült a napközben felkeveredett porral.

Gunics András a konyhában vacsorázott. Szótlanul kanalazta az ételt. A fia időnként felemelte a fejét, nézte egy kicsit az apja levesbe merülő kanalát, és azt is, ahogy tésztával, zöldséggel lassan felemelkedik.

– Nagy a hőség – mondta az asszony, és bort tett az asztalra.

– Holnapra megjön a szél – mondta Gunics András, aztán öntött magának az üvegből.

– Télen meg hideg lesz… Ez már a negyedik év – mondta az asszony, aztán várt egy kicsit, hogy az ura szólhasson. De az nem szólt semmit.

– Jövőre iskolába kell adni a gyereket… Neked sem tesz jót ez a bagolykodás. A többiek mind kaptak már lakást, szólnod kellene… Az ősszel úgyis befejeződik itt az építkezés.

– Báránytetőn meg kezdődik.

Gunics András felkelt, és bement a szobába. Arra gondolt, hogy Báránytetőn közel van az erdő. Aztán hirtelen egy másik kép bukkant fel a képzeletében. Hazafelé bemenne az Aranykerékbe. Kérne egy fél deci pálinkát, és leülne a kályha mellé. Nem hajtaná le egyre, csak a felét. Csettintene a nyelvével. Az Aranykerékben mindig gyümölcspálinkát mérnek. Melengetné a tenyerében, és az ajtót nézné meg a felbukkanó, kék arcú embereket. Addigra éppen tél lenne.

Az ablakhoz ment. Nézte a várost. A porcelángyár füstje letompította a fényeket. Így különösnek érezte, és nem jutottak eszébe a benzinkutak, mozik és a kuglipályák sem. Állt az ablak mellett, és bizonytalan lett az élete.

Újra hallatszott. Úgy, mint az éjszaka. Szörnyű kiáltás volt. Úgy érezte, hogy a völgyből emelkedik fel, és őrülten megtekeredik az épületek felett. Mintha leszabadult volna egy biztos betonpályáról, s a mélyebb hangok zuhanni kezdenének a térben.

Aztán csend.

Mozdulatlanul állt. Hideget érzett a hátán. A gondolatai olyanok voltak, mint a kövek. Holtpontra jutott. A karjai lógtak, szemével nem kutatott biztonságot nyújtó támpont után.

A távolban megcsillant egy reflektor, kétszer megvillant, aztán elnyelték a homályban ülő házsorok.

Ez kimozdította. Gyorsan megfordult.

Az ajtó himbálózott mögötte, és úgy érezte, hogy ijedt emberek állnak az eresz alatt. Nem fordult meg, rohant a kazánház felé. A reflektorok fehéren parázslottak a feje felett, és megsokszorozódva visszaverődtek a házfalakról.

A kazánházban sötétség fogadta. Elordította magát.

– Jurdik!

Nem érkezett válasz. Átbotorkált a szénrakásokon, és meggyújtotta a villanyt. A kazán rendben volt, de a fűtő nem volt a helyiségben.

Sietve kilépett az ajtón, körüljárta az épületeket, aztán megállt a raktár ablakánál, és hallgatózott. De most már csend volt mindenütt. Csend, de valami nyugtalanság mégis izzott a levegőben, mintha készülne valami szokatlan, valami érthetetlen a tízezer köbméteres betontartályok árnyékában.

A művezető Jurdikra gondolt. Nem akart a fűtővel foglalkozni, de akármerre fordította a fejét, mindig csak Jurdik arca bukkant fel a képzeletében. Jurdik, ahogy áll a kazánház ablakánál, és maga elé néz. Jurdik szemében akkor valami zavaros fény csillogott, de nem élesen, inkább osztottan, lágyan. Olyanok voltak a szemei, mintha zöldes olajban forognának.

Gunics András újra átment a reflektorok alatt, néhány pillanatig állt a kazánház ajtajában, aztán belépett a nyitott ajtón. A fény alig jutott el a küszöbig, elnyelték a kazán előtt felhalmozott széndombok és a pókok mennyezetre feszülő, fekete hálói.

Először a kazánt nézte meg, aztán a feszmérőt. Egyenletes volt a hőmérséklet, mindössze néhány millimétert ingadozott a mutató.

Amikor megfordult, egy árnyékot pillantott meg az ajtó nyílásában. Jurdik volt. Zajtalanul átlépett a küszöbön, és szótlanul várakozott. Fáradtnak, elgyötörtnek látszott. A sápadtság átterjedt a nyakára, átszivárgott a bőrén, és belül szürkére festette.

– Magának vizes a haja! – szólalt meg Gunics András, aztán idegesen közelebb lépett a fűtőhöz. Jurdik nem mozdult.

– Magának vizes a haja! Maga fürdött! – ordított a művezető.

– Engem helyezzenek át… én itt…

– Tegnap is fürdött?

– Vízparti vagyok… A Duna mellett laktam. Tizenöt éven át minden éjszaka megfürdöttem a folyóban.

– Télen is? – kérdezte meglepetten a művezető.

– Nem, akkor csak néztem… Nem kellett volna idejönnöm.

– Hiszen itt dolgozik évek óta.

– Igen, a betonosoknál, de idáig nem volt víz. Este bementem a városba, és nézegettem a kirakatokat. Amikor ezt elkezdtük építeni, akkor megint elfogott… Többet nem mentem be a városba. Fél éven át vártam a Duna-vizet. Amikor megjött, már az első éjszaka megfürödtem. Leereszkedtem a lépcsőn, és a korlátba kapaszkodtam. Nem mertem elengedni, mert nem ismertem a víz természetét.

– Tegnap engedte el először.

– Úszni akartam. Nagyon nagy volt a hőség. Csak pár tempót akartam csinálni, de besodródtam a terelőfalak mögé. Bent koromsötét van, és a mélyből monoton zúgás hallatszik. Hiába tempóztam, mindig beljebb szívott. Éreztem, hogy lefelé is húz, mintha egy nagy örvény elkapta volna a lábamat. Nekiütődtem a betonfalnak. Próbáltam rajt megkapaszkodni, de nem lehetett. A kezemről lehorzsolta a bőrt. Ordítottam. Néhány pillanatig azt hittem, hogy meghallják, és segítségemre sietnek. Reménykedtem, de féltem is tőle… Elhallgattam… Később aztán rájöttem, hogy a betontartályokból nem hallatszik ki a hang. Azt hittem, ottveszek. Úszni próbáltam. Erőt adott az ijedtség. Sokáig vergődtem, de átjutottam a terelőfalakon. Amikor elkaptam a korlátot, elvesztettem az eszméletemet. Görcsbe rándulva lógtam a vasrúdon, mint egy megkékült denevér.

– És máma újra belement. Mi az istennek?

– Vízparti vagyok… A Duna mellett laktam… Nem kellett volna idejönnöm…

– Ezt már mondta.

– Nem hittem el, mert szeretem a Dunát. De most már tudom. Ez nem ugyanaz a Duna, ami Apostagnál folyik, ez a víz valami egészen más.

– Többet nem megy bele?

– Nem tudom… A Duna mellett laktam… Az apám halász volt… és nagyon nagy a hőség… helyezzenek át, jobb lesz.

– Holnapra megjön a szél – mondta Gunics András, és a fél lábát megtámasztotta a szénrakáson. A vizet nem értette, de érezte, hogy valami elmozdult az ő biztos világában. Mintha nem hinne eléggé a munkájában, a betonban és az emberekben. Egy pillanatra behunyta a szemét. Képzeletében felbukkant a város, de benzinkutak és kuglipályák nélkül, opálos fényben, homályosan. Aztán Jurdik. Tudta, hogy csak ki kell nyitni a szemét, és ott áll előtte sápadtan, kedvetlenül. – Várt egy kicsit. A víztárolók nem jelentek meg a képzeletében, de érezte, hogy ott vannak a kazánházon túl, belenőttek a tájba, télen suhog közöttük a szél, nyáron pedig megreked mellettük a hőség. A hőség hetekig tart, és elkedvetleníti az embereket.

Megrázta a fejét, aztán felegyenesedett.

– Holnapra biztosan megjön a szél – mondta, és nem gondolt többet a városra. Lassan elindult az ajtó felé. A küszöbről még visszafordult:

– Ezután maga nappal dolgozik… Az ebédlő mellé majd felszerelünk néhány zuhanyozót… Az ősszel meg úgyis megyünk Báránytetőre.

A szél másnapra sem jött meg, de az emberek nem törődtek vele. Nekifeszültek az ormótlan japánereknek, és tovább építették a betonfalakat.