Lányok napfényben

A Marcal partján hanyatt feküdtek a lányok. Szemüket lehunyták, és nagy, hűvös vizekre gondoltak, melyekben kék szárnyú, lapos halak surrannak hangtalanul. A homok égette a hátukat, és egy kicsit a combjukat is.

Hárman voltak. A testük barnára sült, a homlokuk és hasuk csillogott a fényben.

A legfiatalabb, sovány testű kislány sokat forgolódott. Néha széttárta a karját, s bágyadtan megpihent, mintha a napot akarná magához fogadni. A sovány kislányt Nemeskének szólították a többiek, s kicsit anyáskodtak felette, mert fiatalabb volt náluk.

Nemeske az oldalára fordult, s belebámult a vízbe. A folyónak alig volt sodra. Szitakötők ittak a széléből.

– Fürödjünk – mondta Nemeske, és felült.

A lányok kinyitották a szemüket, és ránéztek. Nemeske végigsimított a mellén, aztán visszapislogott a lányokra.

Érezte, hogy azoknak szebb a teste. Barnák és erősek voltak. A combjuk telt, a csípőjük kerek… Megtapogatta a saját csípőjét, s érezte, hogy a medencecsontja szögletesen nekifeszül a tenyerének. Kedvetlenül felállt, újra a lányokra nézett. Azok még mindig a forró homokban feküdtek. Valahol azt olvasta, hogy a nőknek a hasa a legszebb. Nézte a barátnőit, s látta, hogy a hasuk is szép. Idegesen megszólalt:

– Menjünk bele. Lehűlünk egy kicsit.

A lányok feltérdeltek, aztán lassan felálltak. Feszengtek a kinőtt fürdőruhákban.

Éva volt a legmagasabb. Szőke haja a válláig ért. Mielőtt elindult a vízhez, kendő alá rendezte. A másik lány nem törődött a hajával. Begázolt a vízbe, s amikor térdig ért, leguggolt. Egy pillanatig a távoli híd felé nézett, aztán nagy loccsanással belefeküdt.

Nemeske és a szőke lány nevettek a parton.

– Sára! Elszakadt a fürdőruhád – kiabált Nemeske, aztán kuncogva összecsapta a kezét.

Néhány pillanat múlva már mindhárman a vízben voltak. Nyakig belemerültek, lubickoltak, azon a néhány méteres szakaszon, ahol derékig ért, még úszni is próbáltak. Néha a hínár s a víz alatti torzsa érintette a lábukat. Ilyenkor ijedten odakaptak, és pirosság szaladt a fülük alá.

Sára közben félrehúzódott, és megigazította a fürdőruháját. De amint belecsobbant a vízbe, a szakadásnál újra elővillant a teste. Egy ideig még vesződött vele, aztán abbahagyta. Nyakig belemerült a folyóba, és odaúszott a locsolkodó lányok közé.

Nem hűltek le. A víz is meleg volt. Csak nedves lett a bőrük. Lomhán kicammogtak a vízből, és megadóan leheveredtek a forró homokba. Hamarosan a testük is átforrósodott. Mozgolódni kezdtek. A szőke lány felkönyökölt, aztán megszólalt:

– Nagyon meleg van.

– Nekem jólesik – mondta Nemeske, és a hasára fordult.

A szőke lány körülnézett, aztán megállapodott a pillantása a közeli bokor alatt.

– Milyen virág az a lila?

– Sámánfű, ilyen homokos helyeken nyílik – mondta Nemeske.

– Tavaly még nem volt itt.

– De hiszen tavaly nem jártunk ide fürödni.

– Én egyszer már voltam itt… Egyedül…

– Mit csináltál?

– Fürödtem.

Nemeske gyanakodva nézett a szőke lány arcába, aztán megszólalt:

– Tavaly a híd másik oldalán szoktunk fürödni, ahol a többiek.

– Én is fürdöttem már itt – szólalt meg Sára, és felült.

Nemeske értetlenül nézte a barátnőit, de azok nem törődtek vele. Sára újra a fürdőruháját igazgatta, mert ahogy felült, továbbszakadt, s kibuggyant belőle a fehér csípője. A szőke lány pedig a sámánfüvet nézte, mintha el akarná helyezni emlékei között.

– Ezt már megvarrni sem lehet – mondta Sára, és tanácstalanul bámult a szőke lányra. Az nézte egy kicsit a szakadt fürdőruhát, aztán vállat vont.

– Vesd le.

– És mit vegyek fel?

– Semmit. Feküdj a napra, és lebarnul a hasad.

– És ha meglát valaki?

– Nem láthat meg. A domb eltakar bennünket mind a két oldalon, a híd meg messze van.

– Illik ez?

– Azt nem tudom. Lehet, hogy nem illik.

Sára tűnődve a ruhái felé sandított, melyek a sámánfű közelében színesedtek egy bokor alatt. Kigombolt egy-két gombot a fürdőruháján, aztán újra megszólalt:

– Vessétek le ti is, akkor levetem.

– Azt nem lehet – mondta Nemeske, és megzavarodva barátnőire pislogott.

Sára és a szőke lány összenézett. Felnevettek. A szőke lány megoldotta a kötést a fürdőruháján. Sára alattomosan mosolygott, aztán felállt, és kibújt a szakadt ruhából.

Nemeske ijedten nézett rájuk, de még mielőtt megmozdulhatott volna, már a szőke lány is meztelenen nyújtózkodott a fényben.

Szépek voltak és furcsák. Két hófehér csík maradt a testükön, mint valami öv.

A ruhátlan lányok néhány pillanatig egymás testét bámulták, aztán zavartan elfordultak, és belerohantak a vízbe.

Nyakig belemerültek, s a távoli híd újjáépített pillérei felé lestek veszélyt szimatolva. Az úton nem közeledett senki, s a falusi strand moraja is csak halkan, elmosódottan hallatszott. Megnyugodva összenéztek, s a következő percekben már nevettek, felszabadultan locsolkodtak, fröcskölték egymást.

– De, lányok… – szólalt meg Nemeske – ezt nem szabad…

Sára és a szőke lány csak nevettek, s nagy élvezettel mártóztak, forgolódtak a folyóban. Amikor elfáradtak, belehasaltak a sekély part menti vízbe, s Nemeskét kezdték szólongatni.

Nemeske még mindig a forró homokban ült, s zavarában lehajtotta a fejét. Ő is szeretett volna megszabadulni a ruháitól, de borzongva gondolt arra, hogy ruha nélkül kell megállnia a barátnői előtt, s azok akkor mindjárt a hasára néznek, ahol az a kávészínű anyajegy van. S mi lesz akkor, ha jön valaki? A vízbe ugyan le lehet bújni, de ha nem megy el, megáll a parton, s megvárja, amíg beesteledik, vagy nem vár semmit, csak megfogja a ruhájukat, és elviszi… Akkor vajon mi lesz? Nemeske ilyen gondolatok között őrlődött, s belevörösödött még a nyaka is. A barátnői hangja közben állandóan ott csengett a fülében:

– Vetkőzz le, Nemeske, nem eszünk meg. Lányoknak szabad együtt fürödni ruha nélkül is. Vetkőzz le, elfordulunk, amíg belejössz a vízbe.

Nemeske az utolsó szóra felkapta a fejét.

– Ha elfordultok, akkor levetkőzöm – mondta, s gyanakodva az arcukba nézett.

– Már kezdheted – mondták a barátnői, s még mindig nevetve teljesen belefordultak a folyóba.

Nemeske remegő kézzel megoldotta a fürdődresszén a kötést, s gyorsan gyűrni kezdte az egészet lefelé, hogy mire a lányok megfordulnak, már a vízben legyen. De alig lépett ki a fürdőruhából, a lányok már ott hasaltak újra a sekély vízben, s csendes vigyorgással vizsgálgatták.

Nemeske ijedten a hasához kapott, a tenyerével betakarta az anyajegyet. Riadtan állt egy pillanatig, s várta, hogy a barátnői valami csúnyát mondanak, de azok nem szóltak semmit, csak nevetgéltek. Nemeske hirtelen nekiiramodott, beleszaladt a vízbe. Amikor érezte, hogy a langyos folyóvíz körülveszi, mindenütt a testére tapad, ő is nevetni kezdett.

– Lányok, ez csuda jó! – mondta, s közelebb evickélt hozzájuk.

Most már együtt nevettek. Belemerültek nyakig a folyóba, aztán egy kicsit kijjebb másztak, s hasra feküdtek a fövenyen. A víz csak vékonyan, néhány ujjnyira takarta testüket, így a folyó tükrén át még a nap sugárzó melegét is érezték. Nemeske boldog volt. Mosolygott, s a leghosszabb ujjával apró jeleket vésett a homokba.

Később kimentek a partra, meghengergőztek a homokban. A bőrükre rátapadtak a homokszemcsék, s olyanok lettek, mint a prézlibe forgatott keszegek. De Nemeske és a barátnői nem gondoltak már a hűs vizekre, s a mélyben surranó halakra sem. A nap felé fordították az arcukat, és örültek az életüknek.

Késő délután indultak vissza a faluba, s másnap a delelőre forduló nap már újra a folyóparton találta őket.

A vetkőzésből néhány nap alatt szertartás lett. Körülállták a sámánfüvet, egyszerre oldották meg ruháikat, egyszerre léptek ki a szoknyáikból, s indultak el a folyó felé.

Kifinomult a mozgásuk. Már nem kapkodtak, locsolkodtak, mint az első napokban, hanem lassan beleereszkedtek a vízbe. Úsztak egy kicsit, forgolódtak a langyos habokban, aztán ernyedten végighasaltak a fövenyen. Maguk elé meredtek, apró csigákat és vándorkagylókat néztek gondolatok és figyelem nélkül. Amikor a mozdulatlanságukban megérezték, hogy a folyó lassú vize rajtuk is átfolyik, és lábuk mentén apró örvények forognak simogatón, egy kicsit elpirultak. Nemeske ilyenkor mindig megszólalt:

– Jó dolog a folyóban feküdni…

A lányok ránéztek, de nem mondtak semmit, s a testük is mozdulatlan maradt. A vízben sohasem beszéltek. A vízben csak az érzéseikre hallgattak, és magukba szívták azokat a titokzatos erőket, láthatatlan energiákat, amelyeket a folyó a forrás vidékéről, a távoli, üde rétek közül magával hozott.

A vízből mindig Sára lépett ki elsőnek, mert idegesítette a mozdulatlanság, és kívánkozott a forró homok után. Eleinte Sára élvezte legjobban a fürdést, de aztán ő unta meg leghamarabb a folyó egyenletes, nyugodt áramlását. Jobban szerette a forró homokot, ami bizsergette a bőrét, bele lehetett hengergőzni s közben fecsegni jelentéktelen apró dolgokról. A homokban néha órákig elfeküdtek, és furcsa meséket találtak ki a sámánfűről, ami újabb virágokat hozott, s a régit elhullatta. Nemeske egyszer felkapta a fejét, és halkan a lányokhoz fordult:

– Esténként nem éreztek valami furcsát, olyan bizonytalanságfélét?

Sára vállat vont, a szőke lány a hátára fordult, egy ideig az eget nézte, aztán megszólalt:

– Néha nem tudok elaludni…

– Mitől van ez? – kérdezte Nemeske, és felült, hogy a lányok arcát is lássa.

De a lányok nem szóltak. Sára most is csak vállat vont, a szőke lány pedig mozdulatlanul bámulta az eget.

A hasuk megbarnult, a mellükről is eltűnt az a fehér csík, ami megjelölte őket, s bizonytalanná tette a mozdulataikat. Hetek óta feküdtek ruhátlanul a napon, és élvezték azt a közvetlenséget, ami egy idő óta a folyóhoz, a levegőhöz, homokhoz és a füvekhez kötötte őket. Megszokták a csendet, a halk, rövid beszélgetéseket és a szótlanságot, ami a fürdés szertartásához tartozott. A világukat homokdombok, a folyómeder és a felhőtlen ég határolta. Itt köszöntött rájuk június egyik utolsó csütörtökje is.

Kora délelőtt körülállták a sámánfüvet, aztán ruhátlanul belemerültek a folyóba. Később beszélgettek egy kicsit a parton, aztán leheveredtek a homokba. Sára a kezére hajtotta a fejét, a szőke lány a hátára fordult, és lecsukta a szemét. Nemeske pedig forgolódott, hol az egyik oldalára dőlt, hol a másikra. A csend szinte kipárnázta a domboldalt, ezekben az órákban még a híd másik oldaláról sem hallatszott ide a fürdőzők zaja.

A csend azonban váratlanul szétszakadt. A zaj nem fokozatosan jutott el hozzájuk, hanem hirtelen közéjük siklott, mint egy fürge gyík. A közeli surranó neszeket Nemeske hallotta meg először. Felkapta a fejét, és halkan felsikoltott. A következő pillanatban már megszűntek a surranó neszek, s közvetlenül előttük ott állt egy meghökkent ember. Egy férfi. A kezében kasza volt, és térdig bent állt a folyóban. Néhány pillanattal előbb még a vízben megtelepedett hínarakat, a kákát és a mindent átszövő lótuszszárakat kaszálta, de amikor Nemeske felsikoltott, megállt a kezében a szerszám. Döbbenten nézte a lányokat, aztán hirtelen elnevette magát.

A lányok rámeredtek, és néhány pillanatig tehetetlenül ténferegtek. Sára feltérdelt, Nemeske a melléhez kapott, a szőke lány a hasára fordult, aztán az oldalára, hogy az ember csak a hátát lássa. A lábukba ideges, bénító remegés szaladt, a bőrük bizsergett, s elvörösödött a nyakukig.

Nemeske ugrott fel először. Egyik kezével a testét takargatta, a másikkal felkapta a ruháit a bokor alól, aztán a dombot megkerülve berohant a rétbe. Sára és a szőke lány egy pillanat múlva már a nyomában voltak, de amikor a domboldalban megvillant a testük, még hallották a kaszás ember nevetését.

Három napig nem mentek fürödni. Negyednap aztán újra elindultak a folyóhoz.

A falut egykettőre maguk mögött hagyták. Tikkadtan lépkedtek a porban. A szoknyájuk a combjukhoz tapadt az izzadságtól. A szőke lány egy kicsit hosszabbakat lépett, mint a társai, s néhányszor visszanézett a falura.

Először Nemeske szólalt meg:

– Menjünk a földek szélén, ott puhább a lépés.

Szó nélkül átmentek az árkon. Hosszú ideig a répaföldek mellett mentek, később hatalmas gabonatáblák következtek.

A lányok nem nézték a földeket, csak a léptükre figyeltek, s közben a gondolataikat rendezgették. Ahol Karakó felé kanyarodott az út, egy pillanatra megállt Nemeske, és a lányokhoz fordult:

– Mire gondoltok?

– Ha megtudják az iskolában, abból baj lesz – mondta a szőke lány, és leszakított egy rozsfejet.

– Anyuék sem tudták meg. Különben is szünet van – mondta Nemeske, aztán továbblépett.

Libasorban ballagtak a földek mentén. A szőke lány a rozsfejet morzsolgatta, és újra megszólalt:

– A Cirókéknál állt valaki a kapu mögött, és minket nézett. Lehet, hogy figyelnek bennünket.

– Fürödni csak szabad – mondta Nemeske, és ingerülten felvágta a fejét.

A szőke lány nem válaszolt. Percekig lépkedtek szótlanul. Amikor a domb közelébe értek, lassítottak. Körülnéztek, aztán óvatosan, szinte lábujjhegyen osontak be a dombok közé.

Sára egészen a vízpartig ment, s néhány percig a lekaszált, torzsákon elakadt lótuszokat nézte.

– Egészen fiatal volt – mondta, aztán a lányok felé fordult. Azok még mindig a környéket figyelték, mintha minden folyókanyar s part menti szénaboglya egy-egy kaszás embert rejtegetne.

– Most mi lesz? – kérdezte Nemeske.

– Vetkőzzünk le – mondta Sára, és a szoknyáját kikapcsolta az oldalán.

Összenéztek, aztán elindultak a közeli bokor felé, ahol a sámánfű nyílott. De alig léptek néhányat, már megtorpantak.

– Nincs meg a sámánfű – mondta Nemeske, és elképedve a barátnőire nézett.

– Valaki leszakította – mondták a lányok, s kedvetlenül lekuporodtak a homokba.

– Lehet, hogy a kaszás ember szakította le – vélekedett Nemeske.

– Egészen fiatal volt – mondta Sára, aztán tovább oldozta a ruháját.

Lassan a többiek is vetkőzni kezdtek, de csak lapulva, félig a bokor mögött kuporogva, bizonytalan mozdulatokkal.

Sára nem várta meg őket, egyedül ment bele a vízbe, és kényelmesen végighevert a fövenyen.

Néhány perc múlva a másik két lány is belegázolt a folyóba, de az örömük nem volt teljes. A fejüket szinte percenként felemelték, és lesték a titokzatosnak tűnő folyókanyart.

Amikor végighevertek a forró homokban, megszólalt Nemeske:

– Meglátjátok, az a férfi egyszer még visszajön.

Sára és a szőke lány is így érezte, s mindhárman nyugtalanok lettek. A domb oldaláról felváltva lesték a vidéket, s a ruhájukat úgy helyezték el, hogy gyorsan fel lehessen ölteni.

Véget értek a nyugalmas, örömöket rejtegető délutánok. Most is lehevertek a puha fövenyre, de már nem figyeltek olyan odaadóan a folyó áramló simogatására. A napok várakozással teltek. Néha odaszóltak a domboldalban könyöklő őrnek:

– Nem látsz semmit?

S az megrázta a fejét.

Egyre forróbbak lettek a délutánok, de a kaszás embernek nyoma sem volt.

Egyszer, amikor a szőke lány őrködött, felmászott melléje Sára is, és ketten lesték a vidéket. Nemeske egy ideig nyugodtan heverészett, de aztán megakadt a szeme a lányokon. Fent könyököltek a domboldalban, az arcuk szinte sóvárgó volt. Nemeskének furcsa gondolatai támadtak. Úgy érezte, mintha nem lenne rendes dolog ez a nagy várakozás. „Ha meglátnák azt az embert, talán nem is kiáltanának” – gondolta. Ideges lett. Felkönyökölt, aztán ő is felkapaszkodott a dombra. Amikor lehasalt a barátnői mellé, Sára felemelte a fejét, és megszólalt:

– Nem jön…

– Lehet, hogy soha nem jön többet – toldotta meg a szőke lány.

Forró napok következtek, s a lányok kedvetlenül hevertek a folyóparton. Nemeske úgy érezte, hogy fülledt a levegő a dombok között, mintha egészen zárt lenne körülötte a világ.

Egy tikkasztó júliusi délelőttön Sára őrködött a domboldalban. A lányok éppen a vízben voltak, amikor monoton, egyenletes zúgás hallatszott a távolból. Amikor erősebb lett a zaj, felkapták a fejüket. Nemeske gyanakodva felállt, és odaszólt Sárának:

– Mi ez?

– Kombájn. Aratnak a Csényében – mondta Sára, és belenézett a folyó áttetsző vizébe. Nemeske tűnődve állt egy kicsit, aztán újra megszólalt:

– Át kellene menni a falusi strandra, oda közel vannak a búzaföldek.

– Minek? – nézett rá értetlenül a szőke lány.

– Megnéznénk az aratókat, lehet, hogy ismerősök is vannak – mondta Nemeske, és kilépett a vízből.

Sárának felcsillant a szeme.

– Igaz is, miért ne mennénk oda? Lehet, hogy ismerősök is vannak – mondta ő is, és felállt. Egészséges, arányos teste olyan volt, mint egy befejezetlen agyagszobor. Állt egy pillanatig a domboldalban, aztán hirtelen leszaladt. A ruhák fölött találkozott a szeme Nemeske pillantásával. Összenevettek.

A szőke lány értetlenül nézte őket, aztán vállat vont, s lassan ő is öltözni kezdett.

Végigmentek a parton. A folyó néhol egészen hatalmasnak tűnt. Az áttetsző vízben kék szárnyú, lapos halak surrantak hangtalanul.

Mire a hídhoz értek, a szőke lánynak is jókedve volt. Innen már látni lehetett a falusi strandot s a domb hátán bukdácsoló, hangos kombájnokat is.