Novella a ködről

A csapos besöpörte a pénzdarabokat, és eléje tett egy korsó sört. A söntés bádoglapja még száraz volt, nem totyogtak rajt túlfolyt edények, mindössze néhány kis kör csillogott a pálinkáspoharak helyén. Reggel volt.

– Kiülök – mondta Geng, és hatalmas poharával elindult az ajtó felé.

A csapos felemelt egy rongyot, és beidegződött mozdulattal végigtörölte vele a bádogot. A szemével közben a tréningruhás fickót követte, aki imbolyogva átlépett a küszöbön, aztán letelepedett az egyik gomba alatt. A csaposnak átsiklott rajt a szeme, és néhány méterrel odább megpihent a ködös, szürke vízen. A víz ott kezdődött az ajtó előtt, s ha fújt a szél, a csukott ajtókon át is behallatszott a morajlása. A büfé előtt éppen csak annyi hely volt, hogy néhány színes tetejű asztalt felállíthattak a fürdőzőknek. A csapos nézte a ködös vizet, és eszébe jutott egy mondat. „…Közép-Európa legnagyobb tava…” Hülye kis mondat volt, nem függött össze semmivel. A gondolataival sem. Valamikor egy földrajzkönyvben élhetett, s ott biztosan volt eleje és folytatása is. „…Közép-Európa legnagyobb tava…” Hümmögött, nézte a vizet, s alig várta, hogy újra Pesten legyen.

Geng is a ködös vizet nézte. Szeretett volna gondolkodni. Szemügyre vette a partot, és azt mondta, hogy nád. Többször is kimondta, és a mozdulatlan nádszálakat nézte. A nád, víz, hínár neki egyszerűen csak nád, víz és hínár volt, s a színről, képről és a szavakról nem jutott eszébe semmi. Összehúzta a szemöldökét, és gondolkodott. Érezte, hogy a náddal kapcsolatban valaminek még fel kellene bukkannia a képzeletében, de hiába erőlködött, nem jutott eszébe semmi. Nála a nád nem függött össze semmivel, egyszerűen csak nád volt, s legfeljebb még zöld és hosszú. Szeretett volna megtudni valamit, valamire rájönni önállóan. A nád csak véletlenül került eléje, s először nem is a nádat nézegette, hanem a székeket. Egyszer aztán valaki ráült arra a székre, amelyiket éppen nézett, és teljesen megzavarta. Attól kezdve mindig a nádat nézte, s ez sokkal kellemesebb volt, mint a szék nézése. Ha nádra, vízre vagy a hínarakra nézett, kellemes melegséget érzett a bensőjében. De hiába nézte a nádakat, nem jutott eszébe semmi. Eleinte azt hitte, hogy a köd miatt van. A köd ránehezedik, és fogva tartja a gondolatait. Később aztán látta, hogy hiába száll fel a köd, a nád fogalma nála nem kapcsolódik semmihez. Nem hagyta abba a gondolkodást. A büfé előtt töltötte az egész utószezont. Minden reggel kiült a partra, és várta, hogy felszálljon a köd. De a köd most is csak gomolygott, eltakarta a vizet. Geng a nádakat nézte, és lassan hörpölt a söréből.

Aztán megzavarta egy kiáltás.

– Szevasz, Geng!

Nem fordult meg. Kedvetlenül belenézett a söröspoharába. Ritkán lehetett egyedül, valaki mindig megzavarta, valaki mindig odaült az asztalához, és dumálni kezdett, mert nemrégen még ő volt „Geng, a csodakapus”.

Sokat vártak tőle. Amikor bekerült az akadémia csapatába, nem emlegették többet az apját, s megígérték, hogy felvetetik az egyetemre. De Geng ekkor már nem akart egyetemre járni, megszokta a tömeg üvöltését, s unta a tanárokat, hivatalnokokat, a sok kis, gyanakvó, apró embert. Geng szerette a tiszta dolgokat. Focizott. A labdát vagy berúgták, vagy nem, mellébeszélni alig lehetett. Nem olvasta a sportot, nem tartotta számon az ellenfeleit, csak a labdára ügyelt s a balszélsőkre, mert ezt a szöget nehezen tudta fogni. Az edzéseken nem futotta magát halálra, csak pár kört, hogy legyen valami kondija, aztán beállt a kapuba. Minden labdára vetődött, órákig dobálta magát. Ilyenkor azt szokta mondani, hogy „reflex”, minden a reflexen múlik.

Geng csapata első helyre került a bajnokságban, s az egész megye barátságba akart vele keveredni. A drukkerek legendákat meséltek róla, az edzője pedig valahol azt mondta, hogy nagyobb kapus lesz, mint Grosics Gyuszi.

Geng továbbra is kint lakott a falujában. Íróasztalt kapott a tanácson, s ha néha benézett, az elnök felült az asztalára, s órákig eldumáltak a fociról. Az elnök haverja volt, és mindenki haverja volt, akár ismerte Geng, akár nem. Az edzési napokon autót küldtek érte s a meccsek előtt is, és Geng soha nem tudta, hogy kié az autó, vagy ki küldte. Csak először lepődött meg, másodszorra már mindent természetesnek vett, éppen úgy, mint az ünneplést, a pénzt vagy a gátlástalan lányokat. Focizott, és nem gondolt semmire.

A bonyodalmak a csónakkal kezdődtek.

Amikor megrokkant a régi mentős, Geng szólt a tanácson, hogy elvállalja a munkát. Nem adták neki. Az elnök először csak hümmögött, később pedig azt mondta, hogy az egyesület sem javasolja, mert a sok kis „fürdős” között leromlana a kondija, s különben is ott az íróasztala a tanácson, hát firkáljon, ha mindenáron csinálni akar valamit. Geng nem szólt semmit, de többet nem ment be a tanácsra, a fizetését is postán kellett utánaküldözgetni.

Tavasszal a legelső mérkőzésen lesérült. Porcleválás, kórház, aztán táppénz hetekig. Közben hazavitt egy nőt, és inni kezdett. Végül kiesett a csapatból.

Néha vállalt alkalmi munkát, később azt sem. Csak lődörgött, bámulta a vizet. A büfé előtt töltötte az egész utószezont. Minden reggel kiült a partra, és várta, hogy felszálljon a köd. De a köd csak délfelé szállt fel, s Geng addigra mindig berúgott. Kora reggel a nádakat figyelte, de aztán megzavarták.

– Szevasz, Geng! – kiáltották rá a haverjai, aztán odaültek az asztalához.

– Szevasz, Geng! – mondta Stadlinger, és háttal a víznek leült egy székre.

Geng még mindig a söröspoharába nézett. Stadlinger felemelte a kezét, és az ajtó felé intett. A csapos megkerülte a söntést, aztán a csikorgó, apró gyöngykavicson leereszkedett Gengék asztalához.

– Két fél rumot és egy üveg sört hozzon kísérőnek – mondta Stadlinger, aztán Genghez fordult: – Valami bajod van?

– Semmi – mondta Geng, és felhajtotta a maradék sörét.

– Szomorúnak látszol.

– Gondolkodtam valamin.

– Foci?…

– Nem. Víz, szék, nád meg ilyenek.

– Nád?…

– Az, nád. Tudod, én most már hetek óta nézegetem itt ezeket a székeket meg a nádast is. Amikor „menő” voltam, soha nem tűntek fel, de most, hogy itt üldögélek, úgy érzem, hogy egy kicsit furcsák. Vegyél például egy széket. Ha jól megnézed, te is furcsának találod. Lába van meg támlája, eső után felbillenti a pincér, s ha nincs forgalom, napokig úgy marad. Azt hiszem, az embernek ilyenkor gondolni kellene valamire. Így van a náddal is. De hiába gondolkodom, nekem nem jut eszembe semmi. Ezek itt külön-külön vannak, és én nem tudok velük mit kezdeni. Eleinte azt hittem, hogy rám nehezedik a köd, s azért nem jut eszembe semmi. De nem a köd miatt van. Ha kisüt a nap, elfelejtem az egészet – mondta Geng, aztán hirtelen elhallgatott, mert a csapos meghozta az italokat.

Stadlinger felemelte az egyik poharat, aztán megszólalt:

– Tudod, a szék az szék, nem kell ezen olyan sokat tűnődni.

– Nem a szék a fontos, mindegy, hogy mi. Te például, amikor ellenőrzöl… mit is ellenőrzöl te?

– Áru…

– Na, amikor ellenőrzöd az árut, nem jut eszedbe valami, mondjuk, a petróleumról?

– Nem, nem jut eszembe semmi. Ha kevesebb, akkor jegyzőkönyvezünk…

– Amikor jegyzőkönyvezel, nem jut eszedbe, hogy utána mi lesz?

– Nem. Nem hiszem. Én csak jegyzőkönyvezek, a többit mások csinálják. No de minek ez neked?

– Kellene. Attól félek, hogy nem mindegy.

– Micsoda?

– Hát hogy mi van körülöttem, nád, víz, köd, székek vagy valami más. A nád helyett lehetnének ott kőrakások is, s akkor lehet, hogy minden másként volna… – mondta Geng, aztán felemelte a rumot, és lehajtotta. Várt egy kicsit, hogy Stadlinger szólhasson, de az nem szólt. Csendben ültek a piros tetejű asztal mellett. Geng a tenyerébe támasztotta az állát, és a ködöt nézte. Gomolygott, kezdett foszladozni. Néha egy-egy pillanatra megcsillant a víz. Stadlinger a büfé ajtaját figyelte, aztán a két ujját feltartva jelezte a csaposnak, hogy még egyszer kéri ugyanazt.

Amikor lehajtották a második pohár rumot, Stadlinger ránézett Gengre:

– Fociznod kellene újra. Ha formába jönnél, benyomnálak a vállalathoz…

– Igen, egyszer ezt az egészet át kellene gondolni – mondta Geng, és újra a ködöt nézte.

– Milyen egészet?

– Hát a focit, nádakat, ködöt… Nézd csak, most már a vízből egy egészen nagy darab látszik. Olyan, mintha a köd mögé valaki nikkelt öntött volna – mondta Geng, és hunyorgott a fénytől.

Stadlinger ingerült lett.

– Hagyd már a ködöt, Geng. A focira gondolj! Ha kijársz az edzésre, s rendezed a körülményeidet, benyomlak a vállalathoz! Na?…

– Nem kell engem benyomni, Stadlinger. Az anyám megint írt Penteléről, ott akkor helyezkedek el, amikor akarok. Mondtam már múltkor is, van ott egy mérnök rokonunk, góré! Válogathatok a helyekben – mondta Geng sértődötten, s a székét teljesen a víz felé fordította.

– Jól van, Geng, ezt már hallottam. Tavasz óta mondogatod, s a végén itt fogsz megrohadni a nőddel.

– Hagyj engem, Stadlinger. Tudod, hogy peches vagyok. Bejött egyszer egy gikszer, s azóta rossz a szériám – mondta Geng, aztán megitta a sörét, és felállt. Nyújtózkodott, belenézett a napba. Elöntötte a fény. A lába alatt csikorogtak a kavicsok. Lassan odaballagott a vízhez, aztán lefeküdt a hullámtörőkre.

Stadlinger Geng mozgását figyelte, aztán utánakiáltott:

– Este gyere be a Remetéhez, megdumáljuk az állást!

Stadlinger egyedül maradt az asztal mellett. Egy kicsit még sütkérezett a napon, aztán ő is felállt, bement a büfébe.

A csapos az ajtón át a vizet bámulta, az asztalokat, a hullámtörőket és az egész ökörnyálba csavarodott őszi világot. Amikor Stadlinger megállt a söntés előtt, feléje fordult:

– Számoljak?

– Még ne, előbb adjon egy konyakot.

A csapos megfordult, a polcról leemelt egy barnás üveget, és a pohár fölött megbillentette.

Stadlinger fogta a poharat, és nekidőlt a pultnak. A víz felé bámult. Percekig figyelte Genget. Az nem mozdult.

– Ki az a fickó? – kérdezte a csapos.

– Nem ismeri? – csodálkozott Stadlinger.

– Csak helyettesítek.

– Hja… Ez itt Geng, a csodakapus.

– Nem látszik rajta.

– Nem hát! Elzüllött.

– Akkor mit akar tőle?

– Megpróbálom benyomni az alosztályba. Nagyon jó kapus volt. Az edzője tavaly még azt mondta, hogy nagyobb lesz Grosicsnál. Aztán az őszi fordulóban eltörte a bázakerettyei center lábát. Rávetődött, az a marha meg bent hagyta a lábát. Azóta ilyen nyomott. Csak tűnődik, bámészkodik egész nap. A meccs után még sírt is. Tudja, nyílt törés volt, s az a gyerek olyan furcsán üvöltött, hogy még nekem is megborsózott a hátam, pedig messze voltam tőlük… A tavaszi fordulóban aztán Geng is lesérült, lerúgták. Azóta nem lépett pályára.

– Babonás?

– Nem tudom. Hülyeségeket beszél, meg iszik is.

– Abból ki lehet gyógyítani.

– Most már nehéz. A nyáron hazavitt a strandról egy kurvát. A nő aztán végleg felforgatott mindent. Az állásából is kirúgták.

– Akkor miből él?

– A fene tudja. Egy ideig napszámba járogatott, aztán abbahagyta azt is. Csak bámészkodik, és marhaságokat beszél. Piszokul leromlott, nem tudom, hogyan lehet majd lábra állítani…

– Nehéz lesz.

– Nehéz – mondta Stadlinger, aztán kifizette a számláját, és kedvetlenül elment.

A csapos letörölte a söntés bádogtetejét, aztán ronggyal a kezében megtámaszkodott a pulton. Geng ernyedt alakját nézte. Szerette volna, ha egy kicsit megmozdul, és élőnek látszik, de Geng mozdulatlan maradt. A csapos egy idő után megunta a várakozást, s a futballistáról a vízre siklott a pillantása. A köd már teljesen fölszállt, a víz tükrén jól látszottak a távoli sötétzöld hínárcsomók.

Geng is a vizet nézte, de hozzá egészen közel volt a tükre. A kezét fektében is megnedvesíthette. De Geng nem mozdult. Lecsukta a szemét, és élvezte, hogy a fény átszűrődik a bőrén, s a hajszálereken át elindul a szíve felé. Néha kinyitotta a szemét, és belebámult a vízbe. A víz mozdulatlan volt és kristálytiszta. A mélyén köveket látott és vándorkagylókat, melyek ellipszis alakú nyomokat hagytak az iszapban. A hínarak néha megremegtek, és a gyökerük mellett gázok törtek fel a magasba. A víz szintje szörnyű magasan volt, a vándorkagylók fölé úgy feszült, mint az égbolt. Geng bámulta a vándorkagylókat. A neszek csak szűrve, a köd és a sör mámorán át jutottak el hozzá, s csak megérintették, mint a morzejelek. Hallotta, mikor elment Stadlinger, s később, amikor egy folyamatos surrogás belehasított a gyöngykavicsba, tudta, hogy megjött a tanácselnök. Halk koccanás jelezte, hogy a kerékpárját az egyik bádogasztalhoz támasztotta. Amikor megállt a hullámtörők mellett, csend lett. A víz mélyén a hínártöveket végigjárta egy csibor. Gyorsan evezett, de ügyetlenül. Billegett, felemelkedett a víz feszes szintjéig, aztán egy pillanatnyi lebegés után újra alábukott.

– Szevasz, Geng! – hallatszott, s a hangok, mint a lapos kövek, megcsúsztak a víz színén, s száz méterrel odább nekiverődtek a móló falának.

Geng hallgatott.

A tanácselnök várt egy kicsit, aztán valamivel halkabban újra megszólalt:

– Holnap piros köveket hoz egy uszály. Naponta egy százast fizetek a rakodóknak. A bolondnak is megéri. Számíthatok rád, Geng?

Geng lassan megfordult, aztán felült. Hunyorogva nézte az elnököt, és legyintett.

– Mit legyintgetsz? Most már a pénz sem kell?

– Hagyj engem, nem érdekelnek a köveid – mondta Geng, és visszaereszkedett a könyökére.

A tanácselnök kövérkés teste megrándult.

– Nem akarsz dolgozni? – kérdezte.

– Van egy-két dolog, amit át kell gondolnom – mondta Geng, és a víz felé fordult.

A tanácselnökből kirobbant a visszafojtott méreg.

– Nekem is vannak feletteseim, Geng! Egyszer engem is megkérdezhetnek. Apád nyugaton van, s te nem akarsz dolgozni. Se foci, se meló! Szép kis ügy. Olyant még nem hallottál, hogy KMK-ért lecsuktak valakit?

Néhány pillanatig csend volt. Geng a vizet nézte. Aztán halkan hátraszólt az elnöknek:

– Lajos, menj innen, mert felkelek, és pofon váglak!

– Fenyegetsz?

– Mondom, menj innen, Lajos, jobb lesz…

Az elnök döbbenten nézte Geng meggörnyedt, sovány hátát. Percekig állt mozdulatlanul, aztán hirtelen szétnyílott a szája:

– Barom! – mondta, és elindult a büfé felé.

Geng behajlította a könyökét, és kényelmesen visszaereszkedett a kövek közé. Lehunyta szemét, és a vörös fényekre figyelt, amelyek felizzottak a recehártyáján, aztán magukat emésztve kialudtak a sötétségben.

Néha kinyitotta a szemét, és a hínarakat nézte. Gondolkodni próbált, de nem jutott eszébe semmi.

Váratlanul megjelent a kövek között egy sikló, és lapos fejét magasra emelve körülnézett. Néhány pillanatig a hullámtörő fölött ringott a merev, zöldessárga szeme, aztán megnyugodva előrehajolt, és átsiklott Geng mozdulatlan testén.

Geng nézte a siklót. Az átcsúszott a kövek között, és nesztelenül belemerült a vízbe. Egy ideig még látszott a feje, aztán elkeveredett a tavalyi nádtorzsák és hínarak között.

Geng mozdulatlanul feküdt, mint a kövek. Lehunyta a szemét, és hagyta elúszni, ködbe veszni a világot.

Késő délután ébredt fel. Már hűvös volt. Amikor megmozdult, érezte, hogy nagyon éhes. Felült, nézte a vizet. A víz még mindig mozdulatlan volt.

Belekotort a zsebébe, és a tenyerében szétterítette a pénzeket. Nem volt kedve hazamenni. Irtózott a bonyodalmaktól és az érthetetlen jelenetektől is. Egy korsó sör ára melegedett a tenyerében. Felállt, és bement a büfébe.

A söntés előtt Stadlinger támaszkodott, és egy másik pofa a járási TSB-től. Genget figyelték. Geng ügyet sem vetett rájuk. Nekihasalt a söntéspultnak, és a háttérben húzódó polcokat vizsgálgatta. A csapos megállt előtte, várt egy kicsit, aztán megszólalt:

– Tessék…

– Valami szendvicsféléjük nincs?

– Kenyér, cseresznyepaprika, sajt, de nincs elkészítve.

Geng felemelte a kezét, s a langyos fémpénzeket beleejtette a bádogon csillogó nedvességbe.

– Itt van – mondta –, állítson ezért össze valami ehető kaját.

A csapos a pénzre nézett, aztán a háttérben húzódó polc alsó, szélesebb fokáról felemelt egy kést, és belemetszett a kenyérbe, sajtba, végül egy széles nyakú befőttesüvegből apró paprikákat halászott elő.

Geng a söntésnek támaszkodott, és leste a csapos mozdulatait.

– Megéheztél, Geng? – szólalt meg Stadlinger, s közelebb lépett.

Geng bólintott, de még mindig a csapost figyelte.

– Lejöttünk megkóstolni a kisüstit, s arra gondoltunk, szólunk neked is, hogy el ne felejtsd a Remetét – mondta Stadlinger.

Geng most nézett rájuk először. A pofa, aki a járási TSB-től jött, fontoskodva közelebb lépett, és kezet nyújtott Gengnek. Geng látta az arcán, hogy valamikor ez is kereskedő volt, és most, hogy megnőtt a foci árfolyama, ráesett a gömbre.

– Szeretnék magával tárgyalni – mondta a pofa, és jelentőségteljesen Gengre nézett.

Geng beleharapott a cseresznyepaprikába, aztán sajtot s végül kenyeret is rakott a tetejére. Nagyokat nyelt. A TSB-s pacák és Stadlinger nézte.

A TSB-s újra elkezdte:

– Szeretnék magával tárgyalni.

De még mielőtt folytathatta volna, Stadlinger leintette, aztán mindjárt söröket kért, és fizetett.

Geng letörölte a sörhabot a szája széléről, s érdeklődve körülnézett a büfében. Sofőrök, egy motoros ember és fáradt falusiak támaszkodtak a fal mellett. A falusiak néha Gengre pillantottak, mert szerették volna tudni, hogy mit akarnak tőle a városiak.

Amikor kiléptek az ajtón, Geng már elégedett volt. Szótlanul ballagtak át a sötét, árnyékos ligeten. A vízről egy motorcsónak erőlködő zúgása hallatszott be a fák közé.

– Rocsó lehet – mondta Stadlinger, de Geng és a TSB-s nem szóltak semmit.

Egy nyitott, tágas teraszon át jutottak be a vendéglőbe.

– Szevasz, Geng! – kiáltottak feléjük többen is.

Geng azt mondta, hogy: „Jó estét”, aztán a kocsmárosra nézett.

– Megjöttél, Geng? – vigyorgott rá a kocsmáros, és rumot tett eléje, meg cseresznyepaprikát.

A kocsmáros kövér volt, és szerette Genget. Azok közé tartozott, akik még mindig hittek a tehetségében, és a fél járással vitatkoztak, hogy Gengből nagy focista lesz. A kocsmárost mindenki Jancsinak szólította, és becsülte is, mert tudott főzni, s nála mindig lehetett halat kapni, meg húsokat is. Ha dicsérték, a kocsmáros csak annyit mondott, hogy „gebin”, és nevetett hozzá. Volt egy rozoga vitorlása meg egy rozoga motorja. Egyiken a halászok után járt hajnalonként, a másikkal a városba beszerezni a fűszereket, a húst és a szükséges jóindulatot, ami egy gebines üzlethez kell. Persze az üzlet most nem volt olyan előkelő, mint Remete idejében, mert az államosítás után leromlott. De amióta Jancsi kivette gebinbe, azóta újra ment, mert mindent lehetett kapni. Jancsi éjféltájban azt bizonygatta a járási elvtársaknak, hogy „a kocsmát nem lehet csak az előírások szerint vezetni, a kocsmához szív kell, meg fantázia”.

Gengék a söntés közelében telepedtek le, hogy közel legyenek az italokhoz. Geng szerette a polcon sorakozó üvegeket nézni.

Egy jó alakú, molett lány halászlevet hozott a konyhából, aztán borokat és poharakat, hogy Gengnek kéznél legyen, ha „öblíteni akar”.

Mire megették a méregerős halászlevet, a vendéglőben már általános volt a ricsaj. Az ajtó közelében egy tangóharmonikás próbálgatta az első futamokat, aztán hirtelen belevágott egy nótába. Voltak, akik utánamondták a szöveget, de még bizonytalan, valószínűtlen volt az egész.

Néhányan felkeltek, és az asztalukhoz akarták hívni Genget, de Stadlinger nem engedte elmenni. Bort töltött a poharakba, s a TSB-snek Geng stílusát magyarázta.

– Tudod, nem futotta magát halálra. Csak néhány kört, hogy lazítson, aztán a kapuban dolgozott. Az edzéseket mindig tizenegyesekkel fejezte be. Ha focisták rúgták, tízből ötöt megfogott, ha civilek, akkor kilencet.

– Civilek? – csodálkozott a TSB-s.

– Civilek, persze. Az edzések végén fogadásból védett. Egyszer én is rugdaltam neki, de minden labdámat megfogott. Emlékszel, Geng? Két liter bort vesztettem. Hol is ittuk meg?

– Már nem tudom – mondta Geng, aztán még hozzátette –, hó volt, arra emlékszem, hogy hó volt.

– Nem volt hó, nem lehetett hó, mert ősszel történt – mondta Stadlinger, s egy pillanatra kizökkent a dumájából. Gyanakodva Gengre nézett, aztán újra megszólalt, mert eszébe jutott valami.

– Volt egy trükkje, itt gyakorolta be a strandon. A csatárok az egész szezonban bevették.

A TSB-s erre felfigyelt. Szerette a trükköket. A trükkökben jobban hitt, mint a tehetségben. A trükköt ismerte, tudta, hogy mit jelent, de a tehetségre mindig gyanakodott, mert megfoghatatlan volt.

– Trükkje? – kérdezte.

– Az, trükkje. A lövés pillanatában egy kicsit bemozdult, és az ellenkező oldalra vetődött – mondta Stadlinger, és felállt, hogy szemléletessé tegye a trükköt. Előrehajolt, kezét megtámasztotta a combján, s mereven a kocsmárosra nézett, mintha az lenne a center. A sok ivástól már kivörösödött a nyaka. Néhányan megálltak mellettük, és figyelték, hogy mi lesz. A kocsmáros is odanézett, s a teremben egy pillanatra elült a lárma.

– Így – mondta Stadlinger –, bemozdult balra, aztán erre meg elvetődött – a jobb kezével a legközelebbi asztal alá mutatott.

Ebben a pillanatban kinyílott az ajtó, és egy overallos, kopott ember lépett a terembe. A nyakában rézkürt lógott, madzagra függesztve. A feszülő zsinórtól félig feltűrődött a gallérja. A kanász volt. A faluban csak úgy hívták, hogy „a Káró”. Öregember volt, és ahogy a felesége mondta: „nagyon iszós”.

Körülnézett, aztán odament Genghez.

– Egy nő várja odakint. Azt üzente, hogy menjen ki.

– Miféle nő? – kérdezte Geng.

– A maga nője, akivel lakik.

– Ja, az… Jöjjön be, ha akar – mondta Geng, és a poharáért nyúlt.

Az öregember megfordult, kiment az ajtón. Stadlinger jobbra az asztal alá nézett, aztán legyintett, és visszaült a helyére.

Amikor a nő belépett, a söntés előtt összesúgtak néhányan. A terem másik sarkában valaki röhögött, és mocorgás támadt.

– Ülj le – mondta Geng, és egy kicsit odább húzta a székét, hogy a nő is odaférjen az asztalhoz.

– Meg kellene tárgyalni a részleteket – mondta a TSB-s.

Geng nője azonnal közbekérdezett:

– Milyen részleteket?

– Semmi – mondta Geng –, csak dumálunk.

Egy dagadt képű fiatalember megállt az asztal mellett, és Geng nőjét felkérte táncolni.

A nő erőltetetten mosolygott, és fölállt.

Geng a poharába bámult, rájuk sem nézett.

– Meg kellene tárgyalni a részleteket – szólalt meg újra a TSB-s.

– Mit kell ezen olyan sokat tárgyalni? Jövő héten kijár az edzésekre, aztán megkapja az állást. Tavasszal már focizhat, ha az igazolását el tudjuk intézni. Igaz, Geng? – mondta Stadlinger.

– Egy-két dolgot még át kellene gondolnom – mondta Geng, és ivott.

– Milyen dolgot?

– Tudod, amit délelőtt mondtam. Nád, köd, székek meg ilyenek.

– Hagyd a hülyeségeidet, Geng! Igaz, hogy rossz volt a szériád, de a labda gömbölyű.

– A részleteket azért mégiscsak meg kellene tárgyalni – szólalt meg újra a TSB-s. – Például melyik az a vállalat, Gengnek ott mit kell csinálni, s mennyi ideje marad az edzésekre?

– Hülye – mondta Stadlinger –, ez focista, nem pedig vegyeskereskedő.

Geng felhajtotta a borát, aztán töltött magának, és újra ivott. Stadlingernek az egész arcát elöntötte a vörösség.

– Az ember fel akarja hozni a csapatot, a TSB meg turkál a papírokban – mondogalódott Stadlinger.

A terem közepén kavarodás támadt. Nyílott az ajtó, és néhányan kimentek.

Stadlinger a kocsmárosra nézett, és megkérdezte:

– Mi van ott?

– Balhé a nő miatt – mondta a kocsmáros, és fejével Geng felé intett.

– Hogyhogy?

– Az a dagadt srác beleharapott a nő fülébe. Kivitték.

– Mi lesz vele?

– Kicsinálják.

Hirtelen újra megszólalt a zenekar. Néhányan beugrottak az ajtón. Egy alacsony srácnak véres volt a keze. Odament a söntéshez, és ráeresztette a vizet.

– Mit csináltál? – kérdezte a kocsmáros.

– Semmit, csak az orrától lett ilyen.

Újra nyílott az ajtó. Az emberek odanéztek. Az elnök lépett a terembe.

Megállt, körülnézett, aztán odament a söntéshez.

– Mi van itt, Jancsi? – kérdezte.

– Semmi, búcsúznak a bevonulók.

– Látom. A teraszon egy már véresen fekszik.

– Disznólkodott Geng nőjével.

– Mi az, hogy disznólkodott, s azzal a nővel?…

– Geng nője… Az a marha meg beleharapott a fülébe.

– Ilyen hülyeségeket még nem hallottam. Tarts rendet, mert elvetetem az engedélyedet – mondta az elnök, aztán Gengre nézett.

Gengnek hullaszínű volt az arca. A poharába bámult.

Az elnök odalépett az asztalukhoz, és vigyorgott.

– Mi van, Geng? Igaz, hogy újra focizol?

– Nem tudom, ülj le – mondta Geng, és egy egész kicsit mozdított a fején.

Az elnök leült a nő helyére. Stadlinger poharat tett eléje, és töltött.

Az elnök ivott, aztán körülnézett. Geng nője már újra táncolt. Riszálta magát.

– És melyik csapatban? – kérdezte az elnök.

– Először az alosztályban, aztán majd meglátjuk – mondta Stadlinger.

– Köd van – szólalt meg Geng.

A tanácselnök felvonta a szemöldökét, és kérdően Stadlingerre nézett.

– Úgy érti, hogy ott kint – mondta az magyarázóan.

– Bent is köd van… csak ti nem veszitek észre, mert nem vagytok elég differenciáltak – szólalt meg újra Geng.

– Ez részeg – mondta az elnök, és a TSB-s pacák gyorsan rábólintott. Stadlinger nem bólintott, mert neki valami nem tetszett. Volt a levegőben valami furcsa. Aztán váratlanul röhögni kezdett, mert elfelejtette, hogy furcsának talált valamit, s azt is elfelejtette, hogy miért nézett olyan megrökönyödve egy pillanattal előbb. Mindent elfelejtett. Részeg volt.

A teremben felharsant egy kürt. A kanász fent állt egy szék tetején, és félig megkékülve fújta. Szörnyű ikszeket fújt. A hangok egymásba akadtak, és végigzuhantak a padlón.

Egy pillanatra elaludt a villany, aztán a kocsmáros rekedt hangját lehetett hallani:

– Záróra! Záróra!

Irtózatos kavarodás támadt. A zsivajban percekig nem lehetett eligazodni. Aztán rendeződtek a dolgok.

A terem közepén népes csoport gyülekezett. Középen a kanász állt, mellette egy alacsony ember demizsonnal.

Néhányan odamentek Genghez, és kérték, hogy tartson velük, lemennek a vízhez.

Geng felállt, s mint a mágnes, magával vonzotta a társait is. Az elnök közben ráébredt a társadalmi rangjára, és gyorsan intézkedni kezdett.

– Induljatok már, minek itt annyit ácsorogni?!

A csoport kirajzott az utcára. Kint már szürkült, de olyan sűrű volt a köd, hogy csak méterekre lehetett látni.

A sor elején Káró ment, a kanász. Fújta a kürtöt. A hang visszaverődött a házfalakról.

Amikor elérték a kikötő bejáratát, megnyúlott a sor, mert csak kettesével lehetett menni. Mindenki a saját nótáját fújta. Artikulátlan zsivaj áradt a sorból. A köd felszívta a hangokat, mint az itatós. Stadlinger Geng karjába kapaszkodott, mert szédült.

A móló felénél járhattak Gengék, amikor elhallgatott a kürt. Néhány pillanatig csak az erőtlen, kusza éneklés hallatszott. Aztán a tanácselnök előrekiáltott:

– Fújjad, Káró!

Nem érkezett válasz.

A tanácselnök újra kiáltott:

– Fújjad, Káró!

– Nem bírja már. Ködben nem lehet trombitálni – mondta Stadlinger.

– Lehet – szólalt meg Geng –, a ködben egyfolytában szólnak a hajókürtök.

Összetorlódtak, mert megállt a sor eleje.

– Mi történt? – kérdezte az elnök.

– Semmi, sorba adják a demizsont – mondta Stadlinger.

Amikor hozzájuk érkezett a kötött korsó, Geng magasra emelte, és hosszan, elkeseredetten ivott. A tanácselnök, Stadlinger és a TSB-s pacák mellette álltak, és bámulták. Aztán átvették Gengtől a korsót, és valamennyien hosszan, elgondolkodva ittak.

Énekelve érkeztek meg a mólófejre. Kört formáltak, s középütt letették a demizsont. Már teljesen kivilágosodott. Most a tanácselnök ivott először, aztán sorba átvették tőle a többiek. Egy ember mindig középütt állt a korsóval a többiek énekeltek és tutultak, mint a kutyák, mert zajszükségletük egyre nőtt.

Amikor elfogyott a bor, az alacsony ember belerúgott a demizsonba, s az beesett a vízbe.

– Hol a kanász? Most az álljon középre, és fújja azt a rohadt kürtöt! – kiáltották többen is.

– Úgy van! – mondta az elnök. – Káró! Állj középre, és fújjad!

Körülnéztek, de Kárót senki se látta.

Hirtelen csend lett.

A tanácselnök az emberekre nézett.

– Csak nem…

– Meg kell nézni – mondta Stadlinger.

Odatámolyogtak a víz széléhez, és megkapaszkodtak a hatalmas kikötőcölöpökben. Az emberek égig érő ködoszlopokat egyensúlyoztak a vállukon. Nehezen mozogtak.

– Ott van! A kezében van a kürt! – szólalt meg hirtelen a TSB-s pacák.

Mindenki odatódult.

Kárót lomha, erőtlen hullámok emelgették az ég felé. A jobb kezében görcsösen szorította a kürtöt.

– Törött hajókürt – szólalt meg Geng.

– Ki kell húzni – mondta a tanácselnök.

Geng felegyenesedett.

– Majd én – mondta, aztán végigszaladt a mólón, és beugrott a mentőcsónakba. Mélyre merítette az evezőket.

– Erre, Geng! – kiabáltak a mólófejen.

Geng a hang irányába fordította a hajó orrát. Gyorsan odaért.

– Balra, Geng! – kiáltottak többen is.

Geng egy pillanatra kiemelte a vízből az evezőket, és nézte az öreg Káró ronggyá ázott, billegő testét. Aztán hirtelen belemerítette a vízbe az evezőket, és nekifeszítette a lábát a hátsó ülésnek. Elsiklott a kanász mellett, elkerülte a mólót, és hirtelen beleveszett a ködbe.

– Geng! Geng! – kiabáltak a mólófejen, de Geng nem állt meg. Néhány pillanat múlva már a csónakvillák nyikorgása sem hallatszott.

– Talán csak fordulni akar – mondta Stadlinger, és újra beleüvöltött a ködbe.

– Geng!

A tanácselnök elővette a pisztolyát, és az ég felé fordítva kétszer elsütötte.

A hang csattogva, vakon szaladt a ködben, és fölverte a túloldali nádasokat. Aztán csend lett.

Geng csónakja elveszett a ködben.

Félájultan, lihegve feküdt a gyöpön. A karjait szétvetette, s csukott szemmel pihenni próbált. A melle emelkedett és süllyedt, az izzadságát lassan felszívta a melegítő. Hallotta, hogy serceg a salak, s a szöges cipők egymással versengve a futópályába vésődnek. Hallotta, hogy a pálya közepén nyikorogva forognak az öntözőrózsák, s hűs záporral élesztgetik a letaposott gyepet. S hallotta, amikor a túloldalról átkiáltott az edző:

– Geng! Két másodperccel jobb időt futottál!

S aztán a lányokat is, akik lefeküdtek melléje a fűre, és hanyatt dőlve, füvet rágcsálva csiviteltek a fülébe:

– Kettőn belül futottál, Geng. Az edző azt mondta, hogy vasárnap benevez az országosra… Megyünk fürödni, nem jössz, Geng?

Geng mozdulatlanul feküdt, s arra a belső ritmusra figyelt, ami szabályozta az életét, és meghatározta a gyorsaságát, akár az ellipszis alakú, vörös salakon nyargalt, akár az utcán ballagott hazafelé.

Kinyitotta a szemét, s látta a felhőket, amint beléjük kapott a szél, s gyárak füstjével együtt elragadta, s szaladt velük át a Dunán, határokon, emberek világán túlra. Az ég kékjét figyelte, s érezte, hogy a tavaszi szél elsöpörte a ködöt, s minden kis tárgy kapott valami zöldes, kristályos ragyogást. Érezte, hogy nagy ködöket szippantott fel az ég, s talán feljebb, a kék vizeken túl a sok ködtől most minden fekete. Emlékezett a ködökre. Nem szerette a ködöket, de értette. Az a pillanat, amikor kinyitotta a szemét, nála összetartozott a köddel. A köd és a reggel hosszú ideig egyet jelentett. A reggelek általában egyformák, sablonosak, s bizonyos idő elteltével nem lehet megkülönböztetni őket. De akad néhány reggel, amire évek múltán is visszaemlékezik az ember. Ilyen volt az a reggel is, amikor először ébredt fel ebben a városban.

Azt álmodta akkor, hogy ősz volt, s a vízen már csak az alacsony oldalú horgászcsónakok jártak. Köd borította a nádast, s a víz felett is ködgomolyagok lógtak. Néhol csak egy arasznyi hézag volt a víz és a köd között, máshol egy jó méter, s kényelmesen elfért alatta a csónak. Lassan evezett, figyelte a vizet, mert neki a vizet kellett figyelni. A csónak lassan előrecsúszott a szürke, lomha hullámokon. Aztán váratlanul csobbanásokat hallott és vízcsöpögést. Úgy érezte, hogy evezők csobbannak, s azokról csorog vissza a víz. Aztán úgy hallotta, hogy egy csónakvilla megnyikordul. Kiemelte a vízből az evezőket, és felállt a csónakban. A csónak orrába tűzött, rövid rúdon megcsavarodott a nedves vöröskeresztes zászló. A csónak evezés nélkül is lassan továbbcsúszott. Körülnézett.

Közvetlenül a csónak előtt egy lebegő testet vett észre. Közelebb hajolt, s látta, hogy az egyik kezében trombita van. Már halott volt. Visszaült a padra, s azon gondolkodott, hogy kihúzza, vagy segítségért menjen. Ekkor a part irányából kiáltásokat hallott. Belemerítette a vízbe az evezőket, és a part felé siklott. Néhány perc múlva hátrafordult, s látta, hogy a kikötőn emberek állnak. Újra nekifeszült az evezésnek, és számolta a húzásokat. Aztán megfordult, hogy felbecsülje a távolságot a csónak és a kikötő között. De hiába fordult meg, nem látott semmit. Az első pillanatban azt hitte, hogy elfordult egy kicsit a csónak, s jobbra van a kikötő. De hiába meregette a szemét, nem látott semmit. Arra gondolt, hogy majd kiáltanak. Kiemelte az evezőket, és várakozott. Csend volt. Egy idő után újra megmarkolta az evezőket, és próbaképpen elindult egy irányba. Néhány perc múlva megállt, és újra hallgatózott. Csend volt. A szitáló köd beivódott a ruhájába. Fázott. Úgy érezte, hogy eltévesztette a helyes irányt. Belemeresztette a ködbe a szemét, de csak a saját csónakjának a végén pihenhetett meg a szeme. Amikor újra vízbe mártotta az evezőket, megdöbbent. Egészen másként csobbantak az evezői, mint néhány pillanattal előbb. Olyan érzése támadt, mintha egy idegen csónakban ülne. Megtapogatta a palánkot és az eresztékeket, aztán próbálgatta az evezést. Belemerítette a lapátokat a vízbe, és hallgatózott. A csobbanások idegenül hangzottak. Félt. Úgy érezte, hogy teljesen egyedül maradt. Nekifeszült az evezőknek, és vadul tépkedte velük a vizet. Sokáig evezett, de nem érte el a nádast. Átnedvesedett az inge, s amikor megpihent, érezte, hogy szédül.

Zajokra emlékezett. Vonatzakatolásra, ami végigrohant a vízen, s néhol megszaggatta a ködöt. Aztán közelről látott vasat, síneket, házat. Emlékezett, hogy megtapogatta a köveket. De a zakatolás, amit a vízen hallott, nem múlott el. Sokáig hallatszott. Széles utakra emlékezett, munkásokra, lányokra. Az anyjára is. Az vitte be a szállásra. A lányok megálltak az ágya előtt, és nézték az arcát. Éjszaka is felgyulladt a villany. Egy fekete hajú lány tántorogva állt a fényben, és ledobálta magáról a ruháit. Kis, színes nadrágban ingadozott a szoba közepén, és egyetlen szót mondogatott: „Orvieto… orvieto…”

A fehér mennyezet alig egy fél méterre volt az arcától. Nem értette. Az oldalára fordult. Az emeletes vaságy mellett már ott állt az anyja. Egy cédulát tartott a kezében.

– Itt van, fiam, a cím. „G” épület. Öltözz fel, mert lassan a lányok is ébredeznek. A vállalatnál nem örülnének neki, hogy itt aludtál. Siess! Rudi már tudja, hogy megjöttél. Telefonáltam neki.

Sovány, fekete asszony volt. A szemében szürkés keménység fénylett, de a pillantását néha bágyadttá tette a szomorúság.

Geng magára szedte a ruháit, aztán kilépett a női szállás ajtaján. Már világos volt. Zsebre tette a kezét, s a vásznak nyirkos, tapadós homályában a cédulát gyűrögette. A kanászra gondolt. Nem volt kedve megkeresni a mérnököt.

Egy építkezésen vállalt munkát.

A sínekről éles kolompszó röppent a házfalakra, s csörömpölve végigzuhant az ereszek alatt, felrázta és mozgósította a falézolásra egybegyűlt, gémberedett kezű munkásokat. Geng is feljegyeztette magát, aztán egy sültös sapkájú legény nyomában felkapaszkodott az egyik növekvő épületre.

Habarcsot kevertek, és ormótlan ládákban cipelték a kőmívesek után. Téglát raktak a tróglira, s feszülő izmokkal cipelték, mint egy gyaloghintót. Geng érezte, hogy a vállában görcsösen vonaglanak az izmok, megpróbálnak elrendeződni, lazulni, mint az edzések végén, de állandóan ellenállásba, teherbe ütköznek. Bemelegedtek a forgói, és a vállán megforrósodott az izomcsomó. Geng úgy érezte, hogy égeti a csontját. A forróság aztán lassan elindult a karján lefelé, kisugárzott az inakra, s ingerelte az idegeket. Geng néha úgy érezte, hogy kiszakad a csuklója, de nem szólt. Lehajolt, elmarkolta a trógli töredezett, bütykös fogóját, s a sültössapkás nyomában újra és újra elindult, hogy a téglákat harminc méterrel odább egy gyorsan magasodó fal tövébe leborítsa. Egykedvűen bámulta a társa hátát, s amikor nagyon húzódott a csuklója, a kanászra gondolt. A forróság néhány óra alatt lehúzódott a derekába is, s az éles, nyilalló fájás szinte kettévágta a testét. Lehajolt a trógliért, és alig bírt felegyenesedni. Igyekezett a kanászra gondolni, de a képzelete továbbröppent. Eszébe jutottak az alvó lányok, s a takaró alól kilógó, fehér lábuk szára. Közben újra és újra lehajolt, téglákat rakott a deszkalapra, nagyokat emelt, s a terhével egy meghatározott útvonalon gyalogolt órák óta. Ideges lett. Amikor leöntötték a téglát, ledobta a trógli végét, és felegyenesedett. A sültössapkás nem engedte el a fogantyút. Egy pillanatra megtámaszkodott a tótágast álló tróglin, aztán halkan megszólalt:

– Inkább a másik szárnyban, ott most nem járkálnak a mesterek.

Geng kedvetlenül felemelte a tróglit, és elindult, a társa nyomában. Amikor odaértek a téglarakáshoz, Geng gyorsan megszabadult a terhétől, és lassan, levegőt szíva magába, felegyenesedett. A sültössapkás néhány téglát dobott a platóra, aztán egy pléhskatulából cigarettát halászott elő.

– A csoportvezető nem szereti, ha ácsorgunk – mondta, és meggyújtotta a cigarettáját.

Geng nem törődött a munkatársával. Mély lélegzeteket vett, s élvezte, hogy egy pillanatra elakadt az a nyomasztó körforgás és ismétlődés. De aztán mindjárt megrezzent, mert az ablaknyíláson benyúló futószalagról most is egyenletes időközökben zuhantak a téglák a többi közé. Hátrabillentette a fejét, és az égre nézett. A magasban egy toronydaru gémje keringett, s az épületcsoportokon, apró irodákon áthajolva egész falrészeket emelt a helyükre.

Mindenütt gépek morajlottak, s az épületek körül nagy volt a jövés-menés.

– Mi lesz ez az épület? – kérdezte Geng a társától.

– Nem tudom – mondta a sültössapkás, és a téglarakásba pöccintette a cigarettacsutkát. Az egyik csuklóján óra volt vastag szíjon, a másikon egy kifényesedett érszorító.

Gengnek nem volt kedve felemelni a tróglit. „Mit keresek én itt? Mi dolgom nekem a téglákkal, s mihez hordom a habarcsot? Mi lesz ez az épület, s nekem minek kell ez az épület? Ki ez az ember, akivel együtt melózok? S ez vajon mit akar itt?” – Ilyeneket gondolt Geng, s amikor a sültössapkás ránézett, kedvetlenül markolta meg a trógli nyelét.

Geng felegyenesedett a teherrel, aztán egy kicsit fojtottan mindjárt előreszólt:

– Maga pentelei?

– Nem. Dunaföldvárról jöttem.

– S mit csinál itt?

– Dolgozom, és pénzt keresek.

– Ezért érdemes volt idejönni?

– Jól fizetnek – mondta a sültössapkás, aztán fordult a közfal mellett, és felbillentette a tróglit. A tégla zuhogva a kőmívesek lábához omlott.

Geng felegyenesedett, s idegesen rántott egyet a tróglin. A sültössapkás megállt és hátranézett.

Gengnek fakó volt az arca, s a pillantása a falak mentén előresurrant. Amikor észrevett egy intézkedő embert, rákiáltott:

– Elvtárs! Mi lesz ez az épület?!

– Iskola. Miért kérdi?

– Szeretem tudni, hogy mit építek.

A művezető gyanakodva nézett Gengre, s amikor az tovább akart lépni rákiáltott:

– Várjunk csak! Magának mi a neve?

– Geng… – hallatszott a fordulóból, aztán hirtelen csend lett, mert egy felsüvöltő kompresszor szeletekre vágta a levegőt s a szavakat, kisebb emberi zajokat is.

Geng nem szólt többet. Téglákat rakott a deszkalapra, súlyokat emelt, terhével görnyedten keringett a falak mentén. A gondolatai rátapadtak a tényekre. Hosszú ideig nem jutott eszébe semmi más, csak amit a művezető mondott. Ismételgette magában: „Iskola… Miért kérdi?… Várjunk csak!… Magának mi a neve?… Iskola…” Felemelt egy-egy téglát, és arra gondolt, hogy „iskola”. Kövek, fájás az ember derekában és iskola. Aztán elfelejtkezett az iskoláról, s számára nem létezett már más, csak a téglák, a trógli és az állandóan ismétlődő, görcsös mozdulatok. Nézte a téglákat, s nem bírt tőlük elszakadni még gondolatban sem.

A tenyerébe hólyagok nőttek, s amikor felszakadtak, nedves lett tőlük a trógli fogója. Hirtelen eszébe jutottak a nádak. A zöld, életerős nádak és a sárguló, ködökben álló, mozdulatlan nádak. A nádak és a víz szaga. Emlékezett a víz szagára. Amikor ott volt, feküdt a hullámtörőkön, vagy nézte a ködöt, soha nem gondolt arra, hogy a víznek szaga van. De most emlékezett rá. Határozottan emlékezett. Ha egy pillanatra lehunyta a szemét, fel tudta magának idézni azt a jellegzetes illatot. A hínarak, iszap, a nedvesség, a halak és kagylók illatát, amit a víz feloldott és egyesített, s még a felszálló ködök is magukkal vitték a magasba. Vágyakozott a víz után. Amikor egymás mellé rakta a téglákat, újra felmerültek benne a művezető szavai: „Iskola… Miért kérdi?” – Nem tudott mit kezdeni ezzel az „iskolával”. Erősen a téglákra gondolt, és az iskolára, de nem értette, hogy neki mi köze ezekhez, s mi dolga van egy iskola építkezésén.

Felemelte a megrakott tróglit, és egyenletesen lépkedett a sültössapkás után. Úgy érezte, hogy valami félreértés történt. Ugyanaz a furcsa érzés rohanta meg, mint álmában, amikor észrevette, hogy idegenül hangzik az evezőinek a csobbanása, s megtapogatta a csónak bordáit és az eresztékeket. Idegennek érzett mindent. Zavartan bandukolt a sültössapkás után.

Aztán észrevette, hogy amikor a megrakott tróglival odaérnek a kőmívesekhez, a terem közepén ácsorgó emberek közül valaki figyeli. Először nem volt benne egészen biztos, hiszen álltak ott vagy hatan, mértek valamit, és vitatkoztak. A hangokat már akkor hallotta, amikor rákiáltott a művezetőre. Egyszer csak úgy érezte, hogy valaki nézi, s minden újabb fordulónál erősödött bent ez az érzés. Aztán találkozott a pillantásuk.

Alacsony, szemüveges férfi volt, az arca szögletes, s talán még intelligens és pimasz. A szemében magabiztosság és leplezetlen cinizmus csillogott. Geng el akarta fordítani a fejét, de már nem lehetett. A mérnök otthagyta a terem közepén ácsorgó csoportot, és rákiáltott Gengre:

– Hát te mit csinálsz itt?

Geng megállt a tróglival, s vállat vont.

– Téglákat hordok.

– Hülye! Nem mondtad, hogy élsportoló vagy?!

– Nem mondtam semmit. Téged sem akartalak zavarni…

– Azt látom. Na, tedd le azt a vacakot, és gyere.

Geng tétován eleresztette a trógli nyelét, és tanácstalanul a sültössapkásra nézett. A sültössapkás kíváncsian bámulta Genget, s még mielőtt az elfordulhatott volna, megkérdezte:

– Maga focista?

– Az. Csak hülye focista – mondta a mérnök, aztán Genget karon ragadva, elindult az aknaszerű lépcsőház felé.

Az épület előtt egy hatalmas meszesgödör volt. A mérnök megállt mellette, és nézte, hogy a fehér masszát hogyan merik bele a japánerokba. Geng nekitámaszkodott a deszkakorlátnak, és belenézett a gödörbe. A mész olyan volt, mint az érett aludttej, réteges meg repedezett. Szaga is volt, de az inkább a csetényi pincesorra emlékeztetett, ahonnan szüret előtt áradt ilyen üde, biztató mészszag.

– Na, látod? Ez lesz a legmodernebb rész. Oda szélrül még építünk egy mozit és egy szállodát, hogy kedvükre víkendezhessenek a kurafik.

– Ez?

– Ez hát. A mozinak teljesen üvegből lesz a homlokzata, az előcsarnokban pálmák meg filodendronok, a fal mellett kis asztalok, bőrdíványok lesznek, amikről az első héten levagdaljátok a bőrt. Mi újabb bőröket húzunk rá legalább háromszor, aztán fokozatosan megszokjátok.

– Hogyhogy vágjátok?

– Ne érzelgősködj! Most azonnal jelentkezel edzésre, s ha lehet, kimész a pályára is. Este kopogj be hozzám, „G” épület, I. emelet, kettes ajtó. Délután majd szerzek neked egy normális állást. Viszlát! – mondta a mérnök, s otthagyta a meszesgödör mellett Genget.

Geng az égre nézett. Hatalmas, kék víz volt, s a madarak zuhantak bent, mint az elejtett tárgyak. De felfelé zuhantak és vízszintesen, mintha a súlypontjuk a szemükben lenne, s a kék égi vizeknek nagyobb lenne a tömegvonzása, mint a földnek.

Gengnek jókedve lett. Nem gondolt arra, hogy a madaraknak a szemükben van a súlypontjuk, de látta, hogy könnyedén, mint a feldobott kő, az égre csapódnak, s a tollukon villan a fény.

Galambok voltak. Geng örült nekik. Végigment a vakolatlan, fedetlen házak között, aztán a város végén egy tejcsárdában hideg kakaót ivott. Elment a TSB-re, aztán a pályára is. Csak estefelé lett rosszabb kedve, amikor a homályban kialudtak a vörösen világító tűzfalak, s újra bizonytalan lett minden.

Sokáig keresgélte a mérnök lakását. Emlékezett, hogy „G” épület, de a házakon nem volt jelzés. Kilenc óra lehetett, amikor megtalálta.

Új épület volt. A lépcsőházban még nem égtek a villanyok. Geng gyufát gyújtott, és felbotorkált az emeletre. Amikor a lába alól elfogyott a lépcső, előrenyújtotta a kezét, és kitapogatta az ajtót. Kopogott.

– Tessék! – hallatszott bentről.

Geng lenyomta a kilincset, és átlépett a küszöbön.

Kicsit meghökkent. Az ajtótól jobbra vaságy állt, s az ágy szélén egy meztelen nő ült.

– Bocsánat – mondta Geng, s a kezével újra megnyomta a kilincset, hogy kilépjen a folyosóra.

– Jöjjön nyugodtan – mondta a nő, s Geng csak ekkor látta, hogy mégsem meztelen. Rövid, áttetsző nadrág volt rajta, s cigarettázott.

A mérnök az ablak mellett állt, s egy kis asztalon vegyszereket és negatívokat rendezgetett. Ruhában volt, befűzött cipőben, s a válla felett egykedvűen hátraszólogatott Gengnek:

– Már azt hittem, hogy nem is jössz… Elintéztem az állásodat… A kitűzőknél fogsz dolgozni… Épületkitűzés, érted, ugye?…

– Értem, persze…

– Ne vállalja. Kész börtön. Ismertem ott egy srácot, három évre ítélték – szólt közbe a nő, s a cigarettáját elnyomta egy bádog hamutartóban.

Geng csodálkozva ránézett, s a pillantása önkéntelenül is a lábára tévedt.

– Azt mondod, hogy egyetemista vagy, s egy ideig az építkezésen kell nézelődnöd… Már várnak… Dolgoznod persze nem kell. Néha megfogod a mérőszalag végét, és értelmes pofát vágsz hozzá – mondta a mérnök, és megfordult.

A nő felállt, és belekapaszkodott a nyakába.

– Rudikám! Ugye, itt alhatok?

Geng tanácstalanul a vegyszerekre nézett, aztán a nőre, mérnökre, vaságyra siklott a pillantása.

– Na, kösz. Én elmegyek – mondta, s kedvetlenül kilépett az ajtón.

Körülvette a homály. Az épület olyan csendes volt, mintha a mérnök lett volna az egyetlen lakója.

Az utcán köd volt. Fények vibráltak, s a sűrű párán átszűrődve, halványan megcsillantak a házfalakon.

Genget ezen az éjszakán dagadtra marták a poloskák. A viszketést félálomban is érezte, s az érdes lepedőn feldörzsölte a bőrét. Éjfélkor felébredt, s utána már csak perceket aludt egyfolytában, mert égett a bőre, s a kiszolgáltatottság s a tehetetlen düh kikészítették az idegeit.

Forgolódott, néha megérintette a bőrét, s igyekezett megállapítani, hogy az első csípések tüze terjed tovább a testén, vagy pedig újabb csípések kínozzák. Amikor belefáradt a kínlódásba, megpihent a hátán, és eltűnődött. Aztán hirtelen felült, mert valamit nem értett. „Legalább hatan lakunk ebben a szobában. A poloskák nyilván mindenkit marnak, s a többiek mégsem üldögélnek álmatlanul az ágy tetején… Vagy nem marnak mindenkit?… Lehetséges, hogy a többiek nem törődnek a poloskákkal?… Meg lehet szokni a poloskákat?” – Ilyeneket gondolt Geng, aztán óvatosan lemászott az ágyról, és felgyújtotta a villanyt.

Elvakította a fény, és néhány pillanatig semmit sem látott. A káprázatból gyorsan, határozott vonalakkal kiváltak a tárgyak. A kecskelábú asztal, padok, a fekete, emeletes vaságyak, a durván vakolt, repedezett falak. Az egyik repedésnél egy könnyed, futurista vonal kezdődött, s átívelt a mennyezeten, s a másik falon elágazott az ágyak helyzete szerint, mint a villanyvezeték. S a könnyed, futurista vonal mozgott. Néha elhajlott egy kicsit, megszakadt, újra nekilendült, mint a vízsugár, s egyenes ívben szelte át a szoba elfuserált egét. Poloskák voltak. Menetoszlopban vonultak, mint a katonák.

Geng percekig nézte őket, és megborzongott. A férgek szervezettsége döbbentette meg, s az a fürgeség, amivel elfoglalták az új házat, s ráestek az építőkre. Amikor a pillantása elszakadt a mennyezettől, látta, hogy néhányan már felébredtek.

Toma, az öreg kőmíves, már könyökölt a párnáján. Geng arcát nézte. Találkozott a pillantásuk.

– Magát nem csípik? – kérdezte Geng.

– Nem, engem már nem csípnek. Sűrű nekik a vérem. S van, akit csípnek, van, akit nem.

– Ennyit még soha nem láttam egyszerre.

– A görögök hozták be, aztán elszaporodtak, mert ezek a házak még nincsenek befejezve, s nehéz a takarításuk.

– Milyen görögök?

– Görögök. Többen laknak a házban, mint mi. Azt mondják, hogy partizánok voltak, s menekülniök kellett. Nem rossz emberek, csak teledinnyézik még az anyjukszűzmáriáját is – mondta Toma.

– Oltsa el már a villanyt, szakikám! – szólalt meg a sarokban egy fiatalember, s dühösen a fal felé fordult.

Geng vállat vont, aztán elfordította a kapcsolót.

Az ágya tetején összehúzódzkodott, s belefülelt az éjszakába. Sötétség volt és csend. Kicsit később az öreg Toma hangja hallatszott:

– Holnap majd beszólok a központba, hogy csináljanak valamit a bogarakkal, mert unjuk…

„Majd… Holnap majd… Egyszer majd…” Geng ismételgette magában a szavakat, s úgy érezte, hogy csupa ígéretből áll a világ, és a sok kis „majd” megfeszül a falak között az éjszakában, keményen összeáll, mint valami massza, s az éjszaka is ebből a masszából van, és az emberek futása lefékeződik ebben a masszában, de azok tovább erőlködnek, mert új házakat akarnak, kék eget, így aztán lemerevednek, görcsös, fáradt lesz a testük. Gengnek is görcsös, fáradt volt a teste, arra gondolt, hogy „majd”, de ez egy másik „majd” volt magánhasználatra. Aztán befagytak a gondolatai, és a merev éjszakában elaludt.

Párás, ködös volt a reggel. Geng valószínűtlennek tartott mindent. Az ébredező, apró zajoktól hangos munkásszállást s a csípéseket a testén. Toma és a többiek nyugodtságát, akik esténként nem meredtek a tenyerükbe, s nem mustrálgatták a mennyezetet sem. Valószínűtlennek tartotta ezeket az embereket, mert csak az építéssel törődtek. Ettek, ittak, építettek és aludtak. A fiatalabbak kurváztak is, de erről keveset beszéltek.

Geng törülközőt terített a nyakába, és lemászott az ágyról, hogy megmosakodjon. A mosdó a folyosóról nyílott, s közösen használták a görögökkel. Amikor a mosdó kilincsére tette a kezét, hallotta, hogy szép halkan kinyílik mögötte egy ajtó. Megfordult, de úgy látszik, nem elég gyorsan, mert az ajtó már becsukódott. Legyintett, és bement a mosdóba. Vizet eresztett a nyakára. Sokáig mosakodott. A hideg víz jót tett az idegeinek. Megnyugodott. Olyan akarat nélküli, egykedvű nyugodtság volt ez.

Jelentkezett a kitűzőknél, de egyetlen téglát sem tett odább. Futólag szemügyre vette a földbe vert karókat, aztán elódalgott a közeli szőlők felé. A mezsgyéken lehajtott fejű napraforgók álltak, s a tányérjukból verebek szemelgették a magot. A földeket ezen a részen már mind megvette a Vasmű, és lejjebb a völgy szélén csak azért érett be a szőlő, mert az építkezés lassabban haladt, mint először számították.

Geng előtt seregélyek röppentek fel a karók közül, s nagy ívben elkerülték a magasfeszültség otromba vezetékeit. Az utolsó oszlop a szőlő szélében állt, de a többinek is kijelölték a helyét. A vastraverzek már a szőlőben feküdtek. Góliát testük átért egy-egy teljes vágón.

Geng egy ilyen vastraverz szélére telepedett le, és bámészkodott naphosszat. Leginkább a völgyet szerette nézni. A völgyben házak álltak, és füstöltek a kémények. Látott egy asszonyt, aki átment a szomszéd házba, aztán csak órák múlva bukkant fel újra. Amikor kilépett az ajtón, lesimította a ruháját, és újrakötötte a kendőjét. Látott egy öregembert, aki rozoga bakszekéren répalevelet fuvarozott hazafelé, s körülötte egy kutya ugrált. Geng nézte a házakat, és örült, hogy mozdulatlan körülöttük a világ. Szeretett volna gondolkodni, de nem jutott eszébe semmi. Valójában elvágyódott ebből a városból, mert nem értette, hogy neki mi dolga van ezekkel a házakkal, poloskákkal, villanyvezetékekkel.

Délben összesúgtak mögötte a kitűzők.

Krumplileves volt az ebéd, bő tejföllel, szép paprikás zsírkarikákkal s bácskai rizses hús. Geng szerette a krumplilevest. Az arca könnyű fűszeres gőzökbe merült, de a szeme a kitűzőket kutatta. Hock, az idősebb, fakó ember volt. Csöndes, szótlan, de melegszívű. Ha gondolkozott, látszott az arcán, mert megfeszült a bőre, a pillantása kiszabadult a környezetéből, s valahol messze egy jellegzetes pontra vagy színfoltra tapadt. A fiatalabb mohón evett, gyorsan dolgozott, és gyorsan számolt. Szerette a megszokott, szabályos környezetet, a biztonságot. Ha valami nehezebben érthetőt vagy új dolgot vett észre, akkor bizonytalan és ingerült lett. Gengre gyanakvó pillantásokat vetett, s Geng ezt észrevette. Amikor befejezte az evést, megvárta őket, hogy együtt indulhassanak vissza az építkezéshez. Cigarettára gyújtottak, hümmögtek, aztán a fiatalabb megszólalt:

– Maga órabérben van?

– Azt hittem, hogy maguknak mindent megmondtak… – kezdte Geng, de nem folytathatta, mert a kitűzők közbeszóltak:

– Mondták, persze hogy mondták, csak most nem tudjuk, hogy a bérek hogyan vannak, s a célprémium?…

– Engem külön fizetnek – mondta Geng, de fogalma sem volt róla, hogy őt ki fizeti, meg hol fizeti és miért fizeti. Aztán mindjárt eszébe jutott a futball. A főnökség azt gondolta, hogy Geng majd focizik nekik, de Geng nem bírt labdába rúgni. A mérnöknek sem merte megmondani. Elment ugyan a TSB-re, de nem focira, hanem atlétikára jelentkezett.

Nagyon elkedvetlenedett. A bérekre idáig nem is gondolt. Sajnálta a kitűzőket. Délután nem ment ki a szőlők közé. Ácsorgott a mélyülő árkok között, s egyszer még a mérőszalagot is megfogta. De aztán abbahagyta az egészet, mert nem értett hozzá, és unta.

Ezen az estén újra összemarták a poloskák. Geng most is felébredt, de nem vakarta meg a csípéseket, nem gyújtott villanyt, s arra sem gondolt, amit előző éjjel az öreg Toma mondott. Mereven feküdt, aztán hirtelen visszazuhant az álomba.

Reggel, amikor a mosdóba indult, újra nyikordult mögötte egy ajtó. Most nem fordult meg, de olyan érzése támadt, hogy figyelik, s valaki a házban minden mozdulatát számon tartja.

A kedvetlenség most már teljesen hatalmába kerítette. Köszönt a kitűzőknek, és mindjárt bevonult a szőlőbe, mert az építkezésen teljesen felesleges volt. Értelmetlen volt az élete. Arra gondolt, hogy edzésre kellene járnia, hogy megmozduljon, s ne nyomja agyon az idegenség és az idő. Aztán eszébe jutott, hogy nem az edzés a fő problémája, hanem valami más, valami bensőbb, amit nehéz átgondolni, edzésre tulajdonképpen otthon is járhatott volna. Maga elé meredt. Eszébe jutott Káró bácsi, a kanász. Lehajtotta a fejét, és fél napig ült mozdulatlanul.

Délután hirtelen felállt, és elindult a munkásszállás felé. Elhatározta, hogy hazamegy. Kívánkozott a nagy őszi ködök után, amelyek a víz felett lógtak, s nyugtatták, elcsendesítették az embert. A ködök után, melyek jólesően voltak szürkék, s reggelenként hozzátartoztak az emberekhez, mert az emberekben is köd volt.

Geng derékig vetkőzött a poloskás szobában, s a törülközővel a nyaka között elindult a mosdóba. Amikor kinyitotta az ajtót, meghökkent, mert egy görög lány állt a helyiségben. Nem mosakodott, csak állt a fal mellett, és Genget nézte. Geng rándított egyet a vállán, és megnyitotta az egyik csapot.

A lány kuncogott.

Geng hátranézett, mert nem értette a lányt. A lány ekkor felnevetett.

– Pukkadj meg – mondta Geng, s a fejét a csap alá tartotta.

A lány hangja betöltötte az egész mosdót. Nevetett, felszabadultan, boldogan nevetett.

Genget elöntötte a méreg. Hirtelen megfordult, s ráförmedt a lányra.

– Mi az anyád úristenit röhögsz?!

A lány még mindig nevetett.

Geng hirtelen elkapta, és beleharapott a szájába. Utána aztán mindjárt megcsókolta, mert a lánynak forró volt a szája, s teljesen elhagyta magát, amikor Geng hozzáért. Geng az arcára hajolt, és vadul csókolgatta. A víz Gengről a lány arcára csorgott, s olyan lett, mintha sírna. Geng ledobta a törülközőt, aztán felemelte a lány szoknyáját, és odanyomta a falhoz. A lány nem ellenkezett.

Geng utána nagyon szégyellte magát. Felemelte a törülközőt, és a lány arcáról letörölte a vizet. De a kislány arca újra vizes lett. Geng csak most vette észre, hogy sír, s most vette észre, hogy a kislány nagyon szép és nagyon fiatal.

Ijedten állt a törülközővel a kezében, s éppen hátra akart lépni, amikor a kislány megszólalt:

– Medda szeret téged… Amióta megérkeztél, Medda leselkedik utánad, hogy láthasson… Medda szeret téged… – mondta, aztán hirtelen megfordult, és kiszaladt a mosdóból.

Geng egy pillanatig tanácstalanul állt, aztán utánalépett. Hallotta, hogy valamelyik ajtóban kattan a zár. Végigment a folyosón, de nem tudta, hogy melyik az az ajtó. Az épület csendes volt, csak a víz surrogása hallatszott a mosdóból.

Ezen az estén tiszta, csillagos volt az ég. A befejezett házak között villanyok égtek, lányok és öregasszonyok sétáltak a járdákon, mintha a város már százéves lenne.

Geng egy kicsit összehúzta magát, amikor az utcára lépett, mert a hűvös esti szél megérintette az arcát. Lázas volt. Nem beteg, csak lázas. Amikor Medda kirohant a mosdóból, hirtelen megforrósodott valami az agyában. Ártalmatlan, tűnő villanásnak látszott, aztán fokozatosan felizzott, s gyorsabban terjedt, mint a fény.

Nem tudott elutazni. Amikor elzárta a csapot, eszébe jutott a kanász. A szűnő vízcsobogásból, a tenyerébe összeszaladt utolsó cseppekből kiemelkedett az öreg Káró arca, s egy fakó pillantással megállította Genget. Gengben dermesztő ködök s bizonytalan lázak emelkedtek egyszerre, s amikor elérték a tudatát, olyan lett az élete, mint egy földcsuszamlás. A gondolatai ijesztően egymásba kapcsolódtak, s Meddáról eszébe jutott Káró, Káróról Medda, s mindkettőtől elválasztotta a sűrű, áthatolhatatlan köd. Később, amikor emelkedett a láza, a köd felszállt, s a tárgyakra zöld fények ültek. Estefelé már csak Meddára gondolt s a lassanként felderengő összefüggésekre. Minden összefüggött. Úgy érezte, mintha az emberek, tárgyak, tettek és mozdulatok között vékony fonalak feszülnének. Geng megijedt a gondolataitól. Fogva tartották az összefüggések. De a láza tovább emelkedett, s a szép, vörös fényekben feloldódott a merev, belső mozdulatlanság, amit a ködös partokról magával hozott.

Este Meddát kereste. Az utcán türelmetlenül bámulta az embereket.

A lányok előtt megállt, és az arcukba nézett. Órákig sétált a víztoronytól az épülő moziig nyújtózó járdán. A tejbolt előtt toppantott néhányat, hogy cipőjéről lerázza a sarat, amit a mozi előtt felszedett. A mozinál véget ért a járda, s a környező pocsolyákból a cementre is felhordták a latyakot.

A hidegtől már borsózott a háta, amikor az egyik kirakat előtt meglátta a görög kislányt.

– Medda… Medda… – mondogatta a nevét, és megállt előtte egészen közel, hogy megfogja a kezét.

A kislány csodálkozva ránézett, aztán hátrább húzódott.

A szeme és az arca pontosan olyan szép volt, mint Meddáé, a haja is hosszú, s a szája is olyan érett, s kicsit várakozó, de nem Medda volt.

Geng motyogott valamit, aztán továbblépett. Elindult a víztorony felé, és nézte a lányokat. A lányok mind hasonlítottak Meddára, a szemük mélyében olyan kénes villanások voltak, mint Medda szemében, az arcuk, a bőrük simasága olyan üde és olyan lázakat indítóan szép volt, mint Meddáé. A menésük is olyan volt, a lábuk is, s amikor hátravetették a fejüket a kirakatok előtt, pontosan olyan szépek voltak, mint Medda. Valamennyien szépek voltak, s amikor Geng a csodálkozástól egy kicsit felemelte a fejét, észrevette, hogy a házak is szépek, a vonalaik nagy távolságokon ívelnek át, összefogták az ablakokat, és a színes, üde falak utcákat, messzire futó vonalakat terelnek a Duna mentén s a Duna felé is, a homokos, hűs fövenyekre. Az egyik ház előtt megállt, és érezte, hogy vízszagot hoz a szél. Mély lélegzetet vett, a levegőben külön érezte a hínarak, az iszap, a nedvesség, a halak és a kagylók illatát s még valamit, valami furcsa könnyűséget, amit talán csak a folyók közelében érezhet az ember, mert a folyók országokat és világokat kötnek össze.

Másnap reggel arra gondolt Geng, hogy mi lenne, ha fogná a kisfejszét, és az építkezésen leverne néhány cölöpöt. Ha azt mondaná a kubikusoknak, hogy megváltoztak a tervek, s most így húzódnak a falak? Észrevennék vajon? Vagy felépítenék az épületet? S az épület vajon megállna? Nem repednének meg a falak? Órákig ácsorgott az árkok mentén, aztán váratlanul megkérdezte az idősebb kitűzőt:

– Hock elvtárs! Miért így megy ez a fal? Nem lenne jobb, ha egy kicsit elnyomnánk az egészet jobbra? Akkor a házak sarka nézne észak felé, nem?

Az öreg kitűző meghökkent. A tervrajzra nézett, aztán hunyorogva a cölöpöket kezdte vizsgálgatni. Egy idő után Genghez fordult:

– Maga ért a kitűzéshez?

– Nem sokat, de ez az árok nekem itt furcsa – mondta Geng, s nagyon szeretett volna legalább egy egészen keveset érteni a kitűzéshez.

A kitűző újra megnézte az alaprajzokat, aztán hümmögött, morgott, számolt.

– Van benne valami, de ezek tervek, mérnökök készítik. Ennek így jónak kell lenni – mondta.

– Mi lesz ez az épület? – kérdezte Geng.

– Lakóház.

– Maga mindig tudja, hogy mit épít?

– Persze hogy tudom. Másként nem lehet építeni. Ha az ember nem tudja, hogy mit csinál, úgy semmit sem lehet jól csinálni.

– S ha ezek a rajzok mégis rosszak? Mondjuk, egy falvastagság rosszul van kiszámítva?

– A rajzok nem lehetnek rosszak. A rajzokat mérnökök készítik, és többen is utánaszámolnak. Az épületeken minden összefügg. Ha jó a végeredmény, akkor külön-külön a falak is jók. És bízni kell a mérnökökben. Csak úgy lehet építeni, ha megbízunk egymás munkájában – mondta az öreg kitűző.

Geng bólintott, aztán fogta az egyik tervrajzot, és leült vele egy felfordított talicskára. Kiterítette a rajzot, és megpróbált rajt eligazodni. A rajzokon feltűnő helyen tájolás volt, a pontos észak–déli irány, aztán adatok, méretek tömkelege. Az épületek határvonalát, a közfalakat s a falvastagságokat rövid böngészés után felismerte. A többivel nem boldogult, és megunta. A tervrajzot visszaadta a kitűzőnek, aztán átment a szomszédos építkezésre. Abban reménykedett, hogy valahol majd összetalálkozik a görög lánnyal, vagy megtud róla valamit.

A szomszéd parcellán már az ácsok dolgoztak, s a földrakások tetején morajlottak a betonkeverő gépek. A teherautók szinte percenként fordultak a keskeny földúton, és sódert, cementet raktak le a felvonulási épületek közelébe, hogy a lányok etethessék a gépeket. A gépek falták a sódert és a cementet. A nedves betonnal futószalagok siettek az árkok fölé. A lányok nevetgéltek, s amikor a közelükben fékeztek a teherautók, „beszóltak” a sofőröknek.

Az ácsbalták csattogása csak egészen közelről hallatszott, mert a süvöltő betonozógépek felszippantották a kisebb zajokat. Geng szerette nézni az ácsokat, mert módszeresen és némán dolgoztak. Amikor Geng megállt mellettük, csak felnéztek, de nem szóltak semmit. Lehajtották a fejüket, s mindjárt szögért nyúltak az oldalukra függesztett bőrtáskába, aztán a nyers fenyődeszkákba gyorsan beleeresztették a szögeket. Mindig tudták, hogy hova kell ütni, s a szögek átszaladtak a deszkákon és a pántokon, hogy összetartsák majd a betont, s a betonkoszorú az épületet. Geng arra gondolt, hogy vajon hány szöget verhetnek bele óránként a fenyődeszkákba? „Ha egy perc alatt bevernek öt szöget, az tíz perc alatt ötven, egy óra alatt háromszáz szög… S minden ács belever a fenyődeszkákba óránként háromszáz szöget… Mögöttük betonkoszorúk mélyednek a földbe, épületek emelkednek, s újabb házsorok futnak a pentelei dombtól a Dunavölgyig.” Amikor erre gondolt, az egyik ács újra felnézett. Most sem szólt semmit, de Geng mégis elszégyellte magát. Kemény, céltudatos emberek mellett állt, akik óránként háromszáz szöget vertek a deszkazsalukba, s nyugodtak, jókedvűek voltak. Geng érezte, hogy ezek az emberek tudják, hogy mit építenek és miért, s minden mozdulatuknak értelme és jelentősége van, minden mozdulatuk beletartozik valami nagyobb egységbe. Geng úgy érezte, hogy kimaradt valamiből, elkésett valahonnan, úgy érezte, hogy gyorsvonatok rohannak el az orra előtt, s mint a kemény kalapácsütések, belevésődnek a távolságba, s ezek az emberek mind a vonaton ülnek, csak ő, Geng áll itt külön, céltalanul és egyedül. Aztán hirtelen eszébe jutott Medda, s arra gondolt, hogy Medda biztosan tudja, hogy hová mennek a vonatok. Körülnézett. Újra abban reménykedett, hogy valahol a lányok között megpillantja Meddát. Átmászott a földhalmokon, és megállt a betonkeverő gép mellett. Medda nem volt köztük. Továbbment s mindig tovább az épülő házak mentén, és a lányok arcát figyelte. Habarcsosládák és japánerok között érte utol a déli kolompszó.

Geng nem szokta bejelenteni, hogy hová megy, így aztán meglepődött az öreg Hock, amikor Geng szólt neki, hogy délután edzésre megy.

Geng elhatározta, hogy gyakrabban jár edzésre. Útközben azon tűnődött, hogy nyolcszázon mennyi lehet az országos csúcs. A lányok már vágtáztak a salakon, amikor Geng a pályára ért. Nézte egy kicsit a lányokat, aztán szólt az edzőnek, hogy kimegy a mezőre, mert javítani akarja a kondiját. Melegítőt és tornacipőt húzott, aztán leszaladt a lépcsőn, s az országút másik oldalán felkapaszkodott a dombra. Lassan, lötyögve szaladt a Duna felé, s csak akkor kapcsolt rá jobban, amikor elérte a part tetején húzódó füves gyalogutat. Most már a folyóval párhuzamosan szaladt, s mindig jobban rákapcsolt, hogy fárassza magát. Bírta a futást. Amikor a sziget felé futott, arra gondolt, hogy ár ellen halad, s nekifeszült teljes erőből. Visszafelé egy kicsit elengedte magát, s laza léptekkel futott, mintha csak a víz sodorná lefelé, s izommunkára alig lenne szüksége a haladáshoz.

Amikor kifáradt, egy helyben ugrált, és hajladozott, hogy levezesse az erőltetést. Aztán észrevette a hajókat, és abbahagyta a mozgást.

Fehér testű hajók úsztak Budapest felé. Mögöttük uszálysor kanyarodott, s az uszályokon is voltak kormányosok. Geng látta, hogy a hajók nem a folyó közepén úsznak, hanem a bal part közelében. Geng sokáig nézte a hajókat, és megértette, hogy a dunai hajók nem a partokhoz igazodnak, hanem a mederhez. Ott úsznak, ahol legmélyebb a víz. S arra gondolt, hogy aki csak a partokhoz igazodik, az könnyen zátonyra fut. Nézte a partot. Fűzfák és nádasok szegélyezték. A magas partról csak sárgászöld foltnak látszott a nádas. Gengnek eszébe jutottak a nádak. Azok a régi balatoni nádak, amiket közelről nézegetett, s emlékezett, hogy voltak erős, sudár nádak, és voltak véznább, törékeny nádak. Arra gondolt, hogy a folyó partján nem élhettek mindig nádak. Valamikor egy nádnak meg kellett telepedni, s amikor a téli szél kiverte a koronájából a magokat, s azok belehullottak a vízbe, akkor újabb nádak nőttek. S amikor már nagyon sok nád volt, akkor a tömegben megéltek a gyöngébb nádak is, mert a nagy, erős nádak megvédelmezték a jeges tavaszi ártól.

Geng fent állt a dombon, s erőltette a szemét, hogy egyetlen szál nádat külön is lásson. Szeretett volna egy erős meg egy gyönge nádat látni külön. De a dombtetőről nem lehetett különálló nádakat látni, a dombtetőről csak a nádas látszott, s a nádas dús és erős szövevényű volt, mint a társadalom. Geng ekkor behunyta a szemét, hogy elképzelhessen magának egy különálló nádat: „A nád zöld és hosszú” – mondta, mert régen csak ennyi jutott eszébe a nádról, s most mindjárt meghökkent, mert felismerte, hogy a nádról most már több is eszébe jut, mint az, hogy zöld és hosszú…

Percekig nézte a nádast, és megértette, hogy meg kell ismerni a nádakat, az élet összefüggéseit, hogy élni lehessen. Érteni kell a világot, tudni, hogy mit miért teszünk. S aki nem tudja, az nem teljes értékű ember, s akit nem érdekel, hogy mit csinál, az csak eszköz, és soha nem lehet részese az egésznek.

Amikor hátat fordított a Dunának, előtte magasodott a város és a Vasmű. Egy furcsa szó jutott az eszébe: „Szocializmus…” – Otthonosan hangzott, mint amikor régen az anyja azt mondta a konyhában, hogy hagyma, krumpli vagy lábos. Aztán elfelejtette az egészet, mert újra érezte a víz kesernyés, üde szagát, s erről eszébe jutott Medda.

A fürdőben hosszan zuhanyozott, s amikor a felcsapó gőzök között meghallotta, hogy a szomszéd fürdőben nevetgélnek a lányok, ő is nevetni kezdett.

Jókedve volt. Az utcán mély lélegzeteket vett, és sietett hazafelé.

A munkásszállás előtt teherautók álltak. A kocsikon bútorok voltak, a motorház előtt férfiak tárgyaltak a sofőrökkel. Geng kikerülte az autókat, s felsietett a lépcsőn.

Toma az ágya szélén ült, s egy bádoglavórban a lábát áztatta. Az asztal mellett kártyáztak, egy fiatalember szalonnát sütött a rezsón.

– Új lakók jöttek? – kérdezte Geng, s az öreg Tomára nézett.

– Költöznek a görögök – mondta Toma, és lehajolt a szappanért.

– Elmennek? – kérdezte meglepetten Geng, s ijedten az ablakhoz lépett.

A teherautók már elhajtottak. A ház előtt csak néhány papírfoszlányt lebegtetett a szél.

Szalonnaszagot érzett, s a háttérből Toma hangját hallotta:

– Elköltöznek innen. Az egész ház munkásszállás lesz…

Geng megfordult, aztán tanácstalanul az ágyára bámult. Fehér por világított a takaróján. Felhajtotta, s látta, hogy újrahúzták az ágyat, s mindent teleszórtak féregirtóval. Amikor visszaejtette a takarót, porzott.

Kiment a folyosóra, és benyitott a szomszédos ajtókon. A szobák üresek voltak és egy kicsit piszkosak. A mosdó közelében néhány ajtón a zárat is megkattintotta, s belefülelt a kattanás nyomán keletkezett csendbe. „Melyikben lakhatott?” – tűnődött Geng, s elszorult a szíve, amikor az utolsó ajtóhoz ért.

Gengnek megváltozott az élete. Másnap már megfogta a mérőszalagot, és egész nap az öreg kitűző nyomában járt. Este zsebre tett egy tervrajzot, és bekopogott vele a mérnökhöz.

– Apikám! Elmagyarázhatnád nekem ezt a csődtömeget!

– Mondtam, hogy nem kell dolgoznod – nézett rá csodálkozva a mérnök.

– Érdekel – mondta Geng, s a rajzzal leült az asztal mellé.

A mérnök megállt mögötte, magyarázgatta a vonalakat és a számokat. Végül megunta, s azt javasolta Gengnek, hogy iratkozzon be egy szakmai tanfolyamra, ha tényleg érdekli.

Geng összehajtogatta a tervrajzot, és belekotort a fényképek közé. Nézegette egy kicsit a meztelen nőket, aztán külön rakta a gyárakról, emberekről és házakról készült felvételeket.

– Minek neked ez a sok kép? – kérdezte végül.

– Van, aki iszik, van, aki fényképez, azt hiszem, hogy az ivás olcsóbb és tisztességesebb is – mondta a mérnök, és nevetett.

Geng is nevetett. Aztán hirtelen felállt, és elköszönt a mérnöktől.

Másnap jelentkezett a szakmai tanfolyamra.

Átkínlódta a telet. Az első hetekben alig bírt tanulni. Nem fogott az agya. Aztán fokozatosan megszokta a könyveket, s belelendült a tanulásba. Változatosságot csak a vasárnapok jelentettek. Ilyenkor meglátogatta az anyját, s vajas kenyeret meg sajtot rágcsálva, a régi futballmeccsekről mesélt.

Geng ezen a télen elvégezte a tanfolyamot, s amikor felengedett a föld, már önállóan is dolgozhatott. Élvezte a munkát. A másik kitűzővel téglákat hordott egy tróglin, s a vörös kockákkal megjelölte a jövendő házak sarokpilléreit. Cölöpöket ütött a földbe, s amikor a kezét felemelte, a kubikusok mindjárt munkához kezdtek. Senki sem kételkedett abban, hogy Geng jó helyre ütötte a cölöpöket. Geng egész nap hajladozott, és nem érzett fáradtságot. Élvezettel ütötte a földbe a cölöpöket, s délutánonként élvezettel vágtatott a vörös salakon.

– Formában vagyok – mondta a mérnöknek, amikor találkoztak, és ezt mondta az anyjának is, s napról napra tökéletesítette a módszerét az építkezésen és a sportpályán is. Geng világa most áttekinthető és határozott volt. A tavaszi szél elsöpörte a ködöket, s a tárgyak kristályos zöld ragyogást kaptak.

Az edzések végén Geng hanyatt feküdt a fűben, s arra a belső ritmusra figyelt, ami szabályozta az életét, és meghatározta a gyorsaságát, akár az ellipszis alakú, vörös salakon nyargalt, akár az utcán ballagott hazafelé. Ilyenkor néha leereszkedtek melléje a lányok, s füvet rágcsálva a fülébe csiviteltek:

– Megyünk fürödni, nem jössz, Geng?

Geng egyszer elgondolkodott ezen. Még jól emlékezett arra a téli napra, amikor alapozó edzéseket tartottak a teremben, s ő előbb lelépett, mert sietett valahová. Tusolt, és a mennyezetig csapott a gőz. A szomszéd fürdőben már locsolkodtak a lányok, s áthallatszott a sikongásuk. Aztán váratlanul csend lett, majd pisszegés hallatszott. A lányok kinyitották a választóajtót, s kuncogva integettek neki. Átment hozzájuk, s a szélső tus alatt, a mindent elborító gőzben…

A lányok aztán máskor is kinyitották az ajtót, s Geng egy barna, kedvetlen sráccal, aki egyébként jó időket futott négyszázon, áttámolygott hozzájuk.

Utána minden valószínűtlennek tűnt, s Geng legyintett és nevetett rajta, ha eszébe jutott.

De a lányok leereszkedtek melléje a fűbe, s hanyatt dőlve csiviteltek a fülébe:

– Megyünk fürödni, nem jössz, Geng?

„Meg kellene keresnem a görög lányt” – gondolta Geng, aztán a könnyű, rohanó felhőket bámulta. Később eszébe jutott Hock, az öreg kitűző, aki mondott valamit a görögökről, valami olyant, hogy Pentelétől nem messze egy új faluban laknak.

„Megkeresem Meddát” – gondolta Geng, aztán felállt, s lassan lötyögve ügetni kezdett a vörös salakon, hogy levezesse az erőltetést.