Citerás

A kohó, mint egy óriási macska, két évig dorombolt az életemben. A folyékony vassal nem volt dolgom, azt a kohászok szorították zsilipek közé. Az öntőcsarnokból hozzánk csak a fények jutottak el, a gázok fojtogató illata és a morajló, monoton zúgás. Nekem vagonokkal, kínai érccel, szovjet koksszal, mészkővel, dolomittal és egy óriási szívlapáttal kellett mindennap megbirkóznom.

Fönt dolgoztam a bunkersoron.

Eleinte csak úgy találomra szerveződtek a brigádok. Nem is szerveződtek, néhány ember lapátot fogott, és fölmászott a vagonokra. Pár hét alatt kialakult a brigád. De hogy a kis Bráder Laci hogyan került közénk, még ma sem tudom. Potyondi, a brigádvezető naponta többször megállt mellette, és rákiáltott:

– Apikám, ez nem bölcsőde, itt melózni kell.

Szőke gyerek volt, sovány, és a mamáját is Brádernak hívták. Esténként előkaparta az ágy alól a citeráját, és úgy tévelygett a húrok között, mint egy világtalan. Jólelkű gyerek volt, de a lélekkel sajnos nem lehet lapátolni. Így aztán nem dolgoztunk vele szívesen. Amíg a többiek kidobtak egy vagont, ő csak egy felet. Potyondi minden reggel föltette a drámai kérdést:

– Ki akar a Citerással dolgozni?

Persze senki sem akart. Ilyenkor nagy érdeklődéssel a kokszoló kéményére bámultunk, a szkipjáratra, vagy a felhőket mustrálgattuk a Duna felett. A vége veszekedés lett. Potyondi rátukmálta valakire a Citerást, a „valaki” persze egész nap marta. Másnap kezdődött elölről. A többi brigád hatkor már dolgozott, mi pedig a vágányok között osztozkodtunk. Egy hónap múlva Potyondi, ha meglátta a Citerást, már ideges volt. A brigád morgott, szitkozódtak. Citerás kedvetlen lett, félt tőlünk. Valamit tenni kellett.

– Nincs vita. Ezután minden reggel sorsot húzunk – mondta Potyondi, és hat gyufaszálat tartott elénk. Aki a fél gyufát húzta, az megkapta Citerást. Valamit javult a helyzet, de a megjegyzések így sem maradtak el.

Június elején egymást érték az irányvonatok. A „H” pályaudvaron csillogó hegyek nőttek az ércből. A vágányok között piros felhőket kavart a szél, nyomába szegődött a mozdonyoknak, és végigtáncolt a bunkersoron. Egyik este valóságos tornádó keletkezett. Örvényében rozsdaszínű szálló por, finom szemcséjű ércek, a kohó és az erőmű füstje együtt emelkedett. A Duna felett felhőkre ültek, megfestették az ég peremét, és éjszaka szennyes záporban visszahulltak. Másnap a bunker falán megült az érc. Egyszerűen odaragadt. A bunker közepén már alig volt, az oldalán meg majdnem a rácsig.

– Valaki menjen le! Fel kell csákányozni – mondta Potyondi, és elment az irodába.

Lázár Gyula átbújt a rácson, aztán az ércre ereszkedett. Leadtuk a csákányt.

Már vagy tíz perce döngette az ércet, amikor megindult alatta. Lassan, alattomos csusszanással, aztán hirtelen fél métert süllyedt a szintje. Pillanatok alatt történt. Lázár annyira megijedt, hogy nem tudott kiáltani. Csak akkor üvöltött fel artikulátlan, kétségbeesett hangon, amikor derékig beszippantotta.

A szomszéd vagonban dolgoztam. A kiáltásra összerezzentem, aztán hirtelen kiugrottam a vágányok közé. Tudtam, hogy baj van. Ketten már ott voltak. Ijedten botorkáltak a rácson. Lázár most már egyfolytában üvöltözött:

– Segítsetek!… Segítséég!…

– Eresszétek le a kötelet! – kiáltottam futás közben. Amikor odaértem, akkor láttam, hogy nincs kéznél se kötél, se rúd.

– Hol a biztosítókötél? – förmedtem az ijedt fiúkra.

– Lent maradt az öltözőben.

– Ebből nagy balhé lesz! – mondtam, aztán fölkaptam egy lapátot, és lenyújtottam. Csak az élét érte el. Nem tudott megkapaszkodni. Közben újra eresztettek a bunkerból. Lejjebb szállt az érc, és Lázár még jobban elmerült. A szeme kidülledt, és elkékült a feje. Ez már nem az ijedtségtől volt, hanem a fájdalomtól. Az érc percről percre jobban szorította. „Össze fogja roppantani. Belekerül a mérlegkocsiba, onnan a szkipcsillébe, és vége. Automata kohó, ezt nem lehet megállítani” – villant át rajtam a borzalmas gondolat. Valaki elszaladt kötélért, de arra nem lehetett várni. Cselekedni kellett azonnal, mert Lázár minden pillanatban mélyebbre süllyedt. Az érc már a mellénél vöröslött. Az emberek összeszaladtak a szomszéd brigádból is, de csak toporogtak a sínek között.

Újra megmozdult az érc. Döbbent csend támadt. Ekkor valaki megszólalt a hátam mögött:

– Én leereszkedem.

Citerás bukkant fel.

– Hülye – mondta valaki. De ő nem törődött vele. Villámgyorsan átbújt a rácson, és a sínekbe kapaszkodva, leengedte a testét, mint egy kötelet.

– Kapaszkodj a lábamba! – kiabált Lázárnak. – A bokámat fogd meg!

Amikor Lázár megkapaszkodott, megpróbált húzódzkodni, de nem bírt.

– Húzzatok ki bennünket! Gyorsan, mert nem bírom sokáig!

Megfogtuk a csuklóját, és húztuk. Nem bírtuk. Valaki rendelkezett mögöttem:

– Mindegyik kezét hárman fogjátok!

– Nem lehet, megszakad – mondtam.

– Húzzatok – szólalt meg Citerás, de most már bágyadt hangon.

Megpróbáltuk hárman.

– Hó-rukk!… Hó-rukk!… Hó-rukk!

Lázár megmozdult, pár centit emelkedett. Újra húztuk.

– Hó-rukk!… Hó-rukk!…

Most sokat emelkedtek, de Citerásban valami roppant. Lehetett hallani. Elernyedt.

– Ez a gyerek megszakadt! – mondtam.

– Ki kell őket húzni, akárhogyan – szólalt meg mögöttem újra az előbbi hang.

Húztuk. Végre elértük Lázár kezét. Most abba kapaszkodtunk. Citerást a többiek lefektették az útra, olyan volt, mint a rongy. Verejtékes arcára vörös por tapadt. Elájult. Lázárt melléje fektettük.

Hiába borogattuk őket hideg vízzel, nem tértek magukhoz.

Amikor tanácstalanul letettem a kannákat, szembe találtam magamat Potyondival.

– Mi van itt?

– Majdnem ottvesztek – mondtam, és a bunkerra mutattam.

– Barmok! Biztosítóöv nélkül mentetek le?

– Lent maradt az öltözőben.

Lázár felnyitotta a szemét. Néhány pillanat múlva Citerás is eszméletre tért. Újra leborogattuk őket. Lázár prüszkölt, aztán Bráderhoz fordult:

– Köszönöm, Citerás…

Bráder elkente a vörös port a szája körül, és mosolyogni próbált. A brigád arcára biztató vigyorgás telepedett. Leguggoltak a sovány gyerek mellé.