Fekete-fehér villanás

Izzadságától savanyú szaga lett az ágyneműnek. Zavaros szemével a képek helyét nézte a falon és az apró fekete szegeket. Két hete leverte őket dühében, azóta fehéren fénylett az egész falfelület. Másnap újra lekéste a vonatot, s akkor már törni sem volt kedve, meg káromkodni sem. Lezökkent egy székre, és órákig ült mozdulatlanul. Végül arra gondolt, hogy harmincéves, és a napok nagyon egyformán telnek. Hatkor fel, gyors mosakodás, öltözés, táska a kézbe, s fél hétkor elragadja a vonat. Villanyfák, szigetelt fogók, zümmögő, semmibe futó drótok. Este bőséges vacsora, bor, aztán újra bor, kódorgás a fekete utcákon, néha kiabálás. Aztán elölről. A többiek is isznak, de kevesebbet, s nem késik le a vonatot, feleségük, vekkerórájuk, kertjük, gyermekük van.

Nézte a szegeket, és arra gondolt, hogy olyanok, mint a legyek. Aztán meg arra, hogy nyújtózkodni kellene, vagy ásítani. De nem ásított, csak feküdt gémberedett tagokkal, kedvetlenül.

Amikor fütyült a hatos, mégis megmozdult. Megnézte az óráját. Nála hat óra nyolc perc volt.

Kilépett az ágyból. Vizet locsolt az arcára, aztán mélyen a lavórba hajolt, és egy bögrével öntött a tarkójára is. Pár perc múlva már az utcán volt. Németék háza, aztán a trafikosné zöld, örökké zárt kapuja, végül ismeretlen, egyforma házak következtek. Csak az utca végén vetette fel a fejét egy pillanatra a bérház előtt. Ezt alig egy fél éve építették. Az egyik erkélyen néha megjelent egy szőke lány, és apró, rózsaszín zászlókat tűzött a korlátok között feszülő kötélre. Most üres volt az erkély.

A brigád már beszállt, amikor megállt a vonat mellett. Kocogtak neki az ablakon. Ketten a forgalmistát lesték az üvegen át, a többiek cigarettáztak. A füst átnyújtózott az ülések fölött, és összekötötte, majd kék ködbe burkolta a hajnali embereket. Bakancs-, alma- és mozdonyszag terjengett az olajos padló felett.

– Mindjárt indulunk – mondta az ablak mellett könyöklő fiú, és belekotort a tüskés hajába.

Lassú rándulással elindult a vonat.

Valkó Sándor a térdére könyökölt, és a gondolatait rendezgette. Szeretett volna visszaemlékezni egy régi tavaszi napra, egy akármilyen tavaszi napra, amikor történt vele valami. Később már azt sem bánta volna, ha egy olyan napra emlékezik, amelyiken nem történt ugyan semmi különös, de pontosan rendszerezni tudja, hogy hol járt, mit dolgozott azon a napon.

Belefáradt. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a rázkódó vonat elaltassa a gondolatait. A brigádvezető hangjára riadt fel:

– Ederics! Itt leszállunk.

Egy pillanatra megcsillant előttük a Balaton.

Átballagtak a vasúti átjárón, aztán libasorban vonulni kezdtek a falu felé. A brigádvezető ment elöl, utána a tüskéshajú, majd Valkó Sándor. Nem nézett hátra egy pillanatra sem, de tudta, hogy mögötte még ketten lépkednek, beidegződött, egyforma távolságra. Akárki ment volna Valkó Sándor helyén, az is pontosan így érezte volna. Öt emberből állt a brigád. Elöl mindig a brigádvezető ment, félrebillent, magasba meredő fejjel. Szemével a szakadt távíródrótok után kutatott. Mögötte mindig a tüskéshajú, neki is figyelnie kellett. A többiek hol így, hol úgy.

A falu szélén kicseréltek néhány vezetéket. Fölmásztak a villanyfákra, megfeszítették magukat a biztosítóöv ölelésében, és csendesen dolgoztak. Aztán le, és egy másikon újra fel, óvatos mozdulatokkal kiválasztották a hibás vezetéket, hajlongtak, görcsösen nyújtózkodtak a magasban.

Délután átmentek a vasúti pályára. A brigádvezető azt mondta, hogy Ederics és Györök között valahol zárlatos a fővezeték. Órákig lógtak a villanyfákon. Körülöttük távíródrótok zümmögtek, fent vakító sárga fényben úszott a nap. A vasút a Balaton partján futott, így Valkó Sándor egyik oldalon mindig a kék víztükröt látta és a foghíjas, szőke nádasokat, a másik oldalon pedig alacsony szőlőhegyeket, virágzó, színes gyümölcsfákkal. Néha megállt egy pillanatra, megtörölte a homlokát. Nem nézett sem a vízre, sem a távoli almafákra. Érezte, hogy ott feszül körülötte a dimbes-dombos táj, a vízen érezte az ég kékjét, de csak a kezére, és a szigetelőkön találkozó drótokra figyelt. Később az egyik nádi bejárótól elindult egy fekete papucscsónak. Azt nézte egy-két pillanatig, aztán újra a kezére meredt.

Három óra után felkiáltott a tüskéshajú:

– Na végre! Megvan ez is. Összeérnek.

Valkó Sándor elnevette magát. Örült, hogy végre megtalálták a zárlatos vezetéket.

– Majd én – mondta a tüskéshajúnak, és gyors mozdulatokkal felmászott a fára. A kapaszkodó acélkarmokat mélyen belevágta a fa testébe, s fent, egészen az ég alatt megfeszítette magát. Amikor munkához látott, hirtelen elpárolgott a jókedve. „Mit számít nekem, hogy megvan ez a zárlatos vezeték, vagy nincs?” – gondolta, és közömbösen marokra fogta a laposfogót.

De valami áradt már feléje, egy új, friss erő, mert nem tudott egészen elkedvetlenedni. Forgatta a szerszámot, szorított, vágott vele. S amikor befejezte, megjelent a pálya végén egy fekete pont. A sürgönypóznák közül dübörögve rohant feléjük a délutáni vonat. Néhány fekete-fehér villanás volt az egész. Az egyik ablakból feléjük intett egy szőke lány. A nyakában piros kendő lobogott. A keze, mint egy könnyű madár, elúszott a szemük előtt.

Amikor eldübörgött a vonat, a brigádvezető jelentőségteljesen a tüskéshajúra nézett, de az megrázta a fejét, és megszólalt:

– Valkónak intett.

Valkó Sándor is így érezte. Nem szólt semmit. Lassan leereszkedett a villanyfáról, lecsatolta a bakancsára erősített kapaszkodókat, aztán elindult a víz felé.

Közelről is kék volt. Belemerítette a kezét, aztán az arcára is locsolt.