Jégnovella

A hálót elrejtettem a nádba, aztán visszamentem a hátizsákomért a lékhez. A széle már meghártyásodott. Amíg a szíjakat becsatoltam, még egyszer körülnéztem. Csendes volt minden. Alkonyodott. A nap fennakadt a gyenesi nádasokon, megduzzadt, aztán vörösen szétfolyt a jégen.

Jól előrehajoltam, mert nehéz volt a hátizsák, és nekilendültem. A korcsolyám alatt sercegett a jég. Igyekeztem a part mellett maradni. A szemem előttem pásztázott harminc-negyven méterrel, vigyázni kellett, mert sok volt a rianás és a híg víz.

Sorra maradtak el az öblök. Egy görbe jegenyén két varjat láttam, károgtak, aztán az egyik elrepült. Vadludak is jöttek, alacsonyan húztak, szinte érték a nádast, a turzáson túl leszálltak a jégre. Szentmihály alatt hirtelen úgy éreztem, hogy követ valaki. Megfordultam. És csakugyan. A távolban most bontakozott ki egy alak a part sötét vonalából. „Nádverő lehet – gondoltam. – De nem, hiszen gyorsan közeledik, korcsolya van a lábán. Felém jön. Rendőr lehet. Feljelentett valaki.”

– Na, nem baj. Elfáradsz, ha engem meg akarsz fogni – motyogtam magamban, és nekilódultam. A rianásokat nem kerülgettem tovább, hanem átugrottam. A hideg belemart az arcomba, és könnyet csikart a szememből, de csak tiportam tovább, nekivadulva. A jég felporzott a nadrágom szárára, és ráfagyott. Szentmihályon túl lassítottam, és hátranéztem. A távolság fogyott köztünk. „Hogy a fenébe, ez ilyen gyorsan jön? Fiatal lehet. Persze engem visszahúzott a hátizsák.” Rohamosan közeledett. Egyenesen felém tartott, most már nem volt kétséges, hogy engem üldöz. „De mi a fenét akar? Milyen kacsázva jön. Ez nem rendőr. Hisz’ én ezt ismerem! Ez Péntek, az orgazda!”

Megfordultam. A korcsolyám szinte tépte a jeget. Száguldottam. Aztán beljebb mentem, mert kásás jég következett, és nagyon fékezte az iramot. Elszakadtam a parttól, nem törődtem vele. Minden erőmet megfeszítettem, hogy növeljem a távolságot. A zsák égette a hátamat, a szíjak a vállamba martak. A fülemben dobolni kezdett a vér. Az idegzetem megfeszült, és az agyam lüktetve a tudatomba lökött egy furcsa históriát.

Két éve történt. Talán több is lehet. Tél volt, és már hetek óta nem hívtak napszámba. Alig volt kenyerem. Január végén beállt a víz. Léket vágtam Csetény alatt. Amikor a hálóból a jégre öntöttem a halat, valaki felnevetett mögöttem. A nádból alacsony férfi mászott elő, sárga fogai nem fértek el a szájában. Vigyorgott. Két ajka között megnyúlott és elővillant a nyál. Péntek volt.

– Na! Halászgatunk, halászgatunk?

– Igyekszik az ember – mondtam kelletlenül.

– Veszélyes az igyekezete.

– Idáig senki sem tudta.

– Na… hátiszen megegyezhetünk. Azt mondják, maga okos ember, és jobb ma egy veréb, mint holnap a börtön, ugye? – nézett rám és nevetett.

Ettől kezdve megkapta a hal felét. De ezzel nem fejeződött be. Egy hét múlva már a hal háromnegyed részét követelte. Ebbe már nem mentem bele. Ekkor följelentett. Két hónapot ültem. Április elején szabadultam. Májusban leégett a háza. A faluban elhíresztelte, hogy én gyújtottam fel bosszúból, és úton-útfélen mondogatta, hogy rövidesen megöl. Bántott a dolog, mert semmi közöm nem volt a tűzhöz.

Most itt vágtat a nyomomban. Meg akar ölni. Ez a tudat új erőt adott. Előredőltem, és még jobban rohantam. Vigyáztam, hogy szabályosan mozgassam a kezemet, kerüljem a felesleges mozdulatokat. Közben az agyam is dolgozott. A megforrósodott idegpályákon összevissza nyargaltak a gondolataim. Végül dühbe gurultam. „Mit akar ez a patkány? Megölni?” Megtapogattam a késemet, aztán lassítottam és megálltam. Péntek nem volt a nyomomban, egészen távol, köztem és a part között ácsorgott. Úgy látszott, mintha a nádas felé menne. De nem lehetett jól látni, mert már erősen szürkült. „Marha vagyok – gondoltam –, lehet, hogy ez nem is Péntek, és én meg itt rohangászom, mint egy őrült. Lehet, hogy nem is utánam jött, csak képzelődöm.”

Elindultam feléje. Megállt. „Érdekes, mégis engem vár.” Balra fordultam, néhány pillanat múlva ő is balra fordult. Megpróbáltam jobbra, de erre is követett.

Beljebb mentem, és vártam. Lassan közénk ereszkedett a sötétség. Néha pattogás hallatszott, és apró rianások kanyarodtak körém, olyan hangot adva, mint a xilofon. A jég hízott, öblösebb lett a reccsenés, és mindig szélesebb barázdák nyújtóztak parttól partig a sötétségben. Néha felrebbentek a vadludak, panaszos gágogásuk betöltött mindent. Meregettem a szememet, de már nem láttam a távoli alakot. Mozognom kellett, fáztam. Egy húszméteres körben szaladgáltam, aztán figyeltem egy kicsit, és újrakezdtem. Talán félóráig mehetett ez így, lehet, hogy tovább. Akkor nagy rianás hasított végig a jégen. Nyomban utána káromkodás hallatszott.

– A nádvágó isten döglessze meg! Elmerülök!… Segítség!…

Lassan a hang felé indultam. Úgy ötven méter után elértem a rianás szélét. Félméteres híg víz volt.

– Segítség! – hallatszott újra.

A rianás mentén tapogatóztam. Egyszer csak egy fejet láttam magam előtt a jégben. Gyufát gyújtottam. Péntek kapaszkodott a rianás szélén. A kezéből folyt a vér. Rimánkodva a szemembe nézett, és nyöszörgött. Az első gondolatom az volt, hogy belerúgom. Nem tettem meg. Lehajoltam hozzá, éreztem a leheletét az arcomon. S amikor a kezemet nyújtottam, valami furcsa, elmosódott röhögés hallatszott. Hirtelen hátranéztem, de csak sötétség tornyosodott mögöttem és némaság. „Hallucinálok” – gondoltam, és visszafordultam a rianáshoz. De ekkor újra hallatszott a röhögés. Belőlem bukkant fel. Görcsösen és rekedten bukdácsolt az agyamban. Péntek nevetése volt. Szinte láttam, ahogy előmászik a nádból, és megszólal. Hirtelen minden sérelmem belém nyilallott. Az arcomat eltorzította a düh. Kegyetlen vigyorral a rianáshoz hajoltam.

– Na! Halászgatunk?!

Péntek dermedten hallgatott.

– Felelj, mert belerúglak! – ordítottam.

Péntek is kiabálni kezdett:

– Segítség!…

– Segítség??! Hát te segítettél rajtam, mocsok patkány? Amikor fuldokoltam, víz alá nyomtál egészen. Nesze, itt a segítség – üvöltöttem, és teljes erőből belerúgtam a fejébe. A korcsolyám furcsán roszogott, aztán elestem. Csend lett. Nagy ólmok ereszkedtek a vállamra. Szürke tompaság hullt a jégre, és belém szivárgott. A félelem állított talpra. Gyorsan lemostam a korcsolyámat, átugrottam a rianáson, és rohantam a part felé. A nád szélénél egy kucsmás emberbe ütköztem. Elkapta a karomat, és az arcomba nézett. Péntek cimborája volt.

– Maga kiabált? – kérdezte.

– Én! – mondtam dühösen, aztán kitéptem magamat, és elrohantam.

Másnap este bekopogott hozzám a kucsmás ember. A havat leverte a csizmájáról, és az asztalomhoz ült.

– Délelőtt kifogták Péntek hulláját, egészen keményre fagyott – mondta, és lassan tömni kezdte a pipáját.

Rámeredtem, és leültem vele szemben a másik székre. Ő meg folytatta:

– Azt mondják, maga okos ember. Ahogy látom, még egészen fiatal. Szóval ha akar, megegyezhetünk. – Lehajolt, egy hálót dobott az asztalra. Később meggyújtotta a pipáját, lassan elszortyogtatta, és hazament.

Ettől kezdve hajnaltól késő estig kellett halásznom. Veszélyes vizeken jártam. Sokat éheztem. Többször kerültem a törvény elé… Az első télen elfagyott a kezem, később a lábam is.