Ilyen az egész életed

Jégnovella

A hálót elrejtettem a nádba, aztán visszamentem a hátizsákomért a lékhez. A széle már meghártyásodott. Amíg a szíjakat becsatoltam, még egyszer körülnéztem. Csendes volt minden. Alkonyodott. A nap fennakadt a gyenesi nádasokon, megduzzadt, aztán vörösen szétfolyt a jégen.

Jól előrehajoltam, mert nehéz volt a hátizsák, és nekilendültem. A korcsolyám alatt sercegett a jég. Igyekeztem a part mellett maradni. A szemem előttem pásztázott harminc-negyven méterrel, vigyázni kellett, mert sok volt a rianás és a híg víz.

Sorra maradtak el az öblök. Egy görbe jegenyén két varjat láttam, károgtak, aztán az egyik elrepült. Vadludak is jöttek, alacsonyan húztak, szinte érték a nádast, a turzáson túl leszálltak a jégre. Szentmihály alatt hirtelen úgy éreztem, hogy követ valaki. Megfordultam. És csakugyan. A távolban most bontakozott ki egy alak a part sötét vonalából. „Nádverő lehet – gondoltam. – De nem, hiszen gyorsan közeledik, korcsolya van a lábán. Felém jön. Rendőr lehet. Feljelentett valaki.”

– Na, nem baj. Elfáradsz, ha engem meg akarsz fogni – motyogtam magamban, és nekilódultam. A rianásokat nem kerülgettem tovább, hanem átugrottam. A hideg belemart az arcomba, és könnyet csikart a szememből, de csak tiportam tovább, nekivadulva. A jég felporzott a nadrágom szárára, és ráfagyott. Szentmihályon túl lassítottam, és hátranéztem. A távolság fogyott köztünk. „Hogy a fenébe, ez ilyen gyorsan jön? Fiatal lehet. Persze engem visszahúzott a hátizsák.” Rohamosan közeledett. Egyenesen felém tartott, most már nem volt kétséges, hogy engem üldöz. „De mi a fenét akar? Milyen kacsázva jön. Ez nem rendőr. Hisz’ én ezt ismerem! Ez Péntek, az orgazda!”

Megfordultam. A korcsolyám szinte tépte a jeget. Száguldottam. Aztán beljebb mentem, mert kásás jég következett, és nagyon fékezte az iramot. Elszakadtam a parttól, nem törődtem vele. Minden erőmet megfeszítettem, hogy növeljem a távolságot. A zsák égette a hátamat, a szíjak a vállamba martak. A fülemben dobolni kezdett a vér. Az idegzetem megfeszült, és az agyam lüktetve a tudatomba lökött egy furcsa históriát.

Két éve történt. Talán több is lehet. Tél volt, és már hetek óta nem hívtak napszámba. Alig volt kenyerem. Január végén beállt a víz. Léket vágtam Csetény alatt. Amikor a hálóból a jégre öntöttem a halat, valaki felnevetett mögöttem. A nádból alacsony férfi mászott elő, sárga fogai nem fértek el a szájában. Vigyorgott. Két ajka között megnyúlott és elővillant a nyál. Péntek volt.

– Na! Halászgatunk, halászgatunk?

– Igyekszik az ember – mondtam kelletlenül.

– Veszélyes az igyekezete.

– Idáig senki sem tudta.

– Na… hátiszen megegyezhetünk. Azt mondják, maga okos ember, és jobb ma egy veréb, mint holnap a börtön, ugye? – nézett rám és nevetett.

Ettől kezdve megkapta a hal felét. De ezzel nem fejeződött be. Egy hét múlva már a hal háromnegyed részét követelte. Ebbe már nem mentem bele. Ekkor följelentett. Két hónapot ültem. Április elején szabadultam. Májusban leégett a háza. A faluban elhíresztelte, hogy én gyújtottam fel bosszúból, és úton-útfélen mondogatta, hogy rövidesen megöl. Bántott a dolog, mert semmi közöm nem volt a tűzhöz.

Most itt vágtat a nyomomban. Meg akar ölni. Ez a tudat új erőt adott. Előredőltem, és még jobban rohantam. Vigyáztam, hogy szabályosan mozgassam a kezemet, kerüljem a felesleges mozdulatokat. Közben az agyam is dolgozott. A megforrósodott idegpályákon összevissza nyargaltak a gondolataim. Végül dühbe gurultam. „Mit akar ez a patkány? Megölni?” Megtapogattam a késemet, aztán lassítottam és megálltam. Péntek nem volt a nyomomban, egészen távol, köztem és a part között ácsorgott. Úgy látszott, mintha a nádas felé menne. De nem lehetett jól látni, mert már erősen szürkült. „Marha vagyok – gondoltam –, lehet, hogy ez nem is Péntek, és én meg itt rohangászom, mint egy őrült. Lehet, hogy nem is utánam jött, csak képzelődöm.”

Elindultam feléje. Megállt. „Érdekes, mégis engem vár.” Balra fordultam, néhány pillanat múlva ő is balra fordult. Megpróbáltam jobbra, de erre is követett.

Beljebb mentem, és vártam. Lassan közénk ereszkedett a sötétség. Néha pattogás hallatszott, és apró rianások kanyarodtak körém, olyan hangot adva, mint a xilofon. A jég hízott, öblösebb lett a reccsenés, és mindig szélesebb barázdák nyújtóztak parttól partig a sötétségben. Néha felrebbentek a vadludak, panaszos gágogásuk betöltött mindent. Meregettem a szememet, de már nem láttam a távoli alakot. Mozognom kellett, fáztam. Egy húszméteres körben szaladgáltam, aztán figyeltem egy kicsit, és újrakezdtem. Talán félóráig mehetett ez így, lehet, hogy tovább. Akkor nagy rianás hasított végig a jégen. Nyomban utána káromkodás hallatszott.

– A nádvágó isten döglessze meg! Elmerülök!… Segítség!…

Lassan a hang felé indultam. Úgy ötven méter után elértem a rianás szélét. Félméteres híg víz volt.

– Segítség! – hallatszott újra.

A rianás mentén tapogatóztam. Egyszer csak egy fejet láttam magam előtt a jégben. Gyufát gyújtottam. Péntek kapaszkodott a rianás szélén. A kezéből folyt a vér. Rimánkodva a szemembe nézett, és nyöszörgött. Az első gondolatom az volt, hogy belerúgom. Nem tettem meg. Lehajoltam hozzá, éreztem a leheletét az arcomon. S amikor a kezemet nyújtottam, valami furcsa, elmosódott röhögés hallatszott. Hirtelen hátranéztem, de csak sötétség tornyosodott mögöttem és némaság. „Hallucinálok” – gondoltam, és visszafordultam a rianáshoz. De ekkor újra hallatszott a röhögés. Belőlem bukkant fel. Görcsösen és rekedten bukdácsolt az agyamban. Péntek nevetése volt. Szinte láttam, ahogy előmászik a nádból, és megszólal. Hirtelen minden sérelmem belém nyilallott. Az arcomat eltorzította a düh. Kegyetlen vigyorral a rianáshoz hajoltam.

– Na! Halászgatunk?!

Péntek dermedten hallgatott.

– Felelj, mert belerúglak! – ordítottam.

Péntek is kiabálni kezdett:

– Segítség!…

– Segítség??! Hát te segítettél rajtam, mocsok patkány? Amikor fuldokoltam, víz alá nyomtál egészen. Nesze, itt a segítség – üvöltöttem, és teljes erőből belerúgtam a fejébe. A korcsolyám furcsán roszogott, aztán elestem. Csend lett. Nagy ólmok ereszkedtek a vállamra. Szürke tompaság hullt a jégre, és belém szivárgott. A félelem állított talpra. Gyorsan lemostam a korcsolyámat, átugrottam a rianáson, és rohantam a part felé. A nád szélénél egy kucsmás emberbe ütköztem. Elkapta a karomat, és az arcomba nézett. Péntek cimborája volt.

– Maga kiabált? – kérdezte.

– Én! – mondtam dühösen, aztán kitéptem magamat, és elrohantam.

Másnap este bekopogott hozzám a kucsmás ember. A havat leverte a csizmájáról, és az asztalomhoz ült.

– Délelőtt kifogták Péntek hulláját, egészen keményre fagyott – mondta, és lassan tömni kezdte a pipáját.

Rámeredtem, és leültem vele szemben a másik székre. Ő meg folytatta:

– Azt mondják, maga okos ember. Ahogy látom, még egészen fiatal. Szóval ha akar, megegyezhetünk. – Lehajolt, egy hálót dobott az asztalra. Később meggyújtotta a pipáját, lassan elszortyogtatta, és hazament.

Ettől kezdve hajnaltól késő estig kellett halásznom. Veszélyes vizeken jártam. Sokat éheztem. Többször kerültem a törvény elé… Az első télen elfagyott a kezem, később a lábam is.

1958

Fekete-fehér villanás

Izzadságától savanyú szaga lett az ágyneműnek. Zavaros szemével a képek helyét nézte a falon és az apró fekete szegeket. Két hete leverte őket dühében, azóta fehéren fénylett az egész falfelület. Másnap újra lekéste a vonatot, s akkor már törni sem volt kedve, meg káromkodni sem. Lezökkent egy székre, és órákig ült mozdulatlanul. Végül arra gondolt, hogy harmincéves, és a napok nagyon egyformán telnek. Hatkor fel, gyors mosakodás, öltözés, táska a kézbe, s fél hétkor elragadja a vonat. Villanyfák, szigetelt fogók, zümmögő, semmibe futó drótok. Este bőséges vacsora, bor, aztán újra bor, kódorgás a fekete utcákon, néha kiabálás. Aztán elölről. A többiek is isznak, de kevesebbet, s nem késik le a vonatot, feleségük, vekkerórájuk, kertjük, gyermekük van.

Nézte a szegeket, és arra gondolt, hogy olyanok, mint a legyek. Aztán meg arra, hogy nyújtózkodni kellene, vagy ásítani. De nem ásított, csak feküdt gémberedett tagokkal, kedvetlenül.

Amikor fütyült a hatos, mégis megmozdult. Megnézte az óráját. Nála hat óra nyolc perc volt.

Kilépett az ágyból. Vizet locsolt az arcára, aztán mélyen a lavórba hajolt, és egy bögrével öntött a tarkójára is. Pár perc múlva már az utcán volt. Németék háza, aztán a trafikosné zöld, örökké zárt kapuja, végül ismeretlen, egyforma házak következtek. Csak az utca végén vetette fel a fejét egy pillanatra a bérház előtt. Ezt alig egy fél éve építették. Az egyik erkélyen néha megjelent egy szőke lány, és apró, rózsaszín zászlókat tűzött a korlátok között feszülő kötélre. Most üres volt az erkély.

A brigád már beszállt, amikor megállt a vonat mellett. Kocogtak neki az ablakon. Ketten a forgalmistát lesték az üvegen át, a többiek cigarettáztak. A füst átnyújtózott az ülések fölött, és összekötötte, majd kék ködbe burkolta a hajnali embereket. Bakancs-, alma- és mozdonyszag terjengett az olajos padló felett.

– Mindjárt indulunk – mondta az ablak mellett könyöklő fiú, és belekotort a tüskés hajába.

Lassú rándulással elindult a vonat.

Valkó Sándor a térdére könyökölt, és a gondolatait rendezgette. Szeretett volna visszaemlékezni egy régi tavaszi napra, egy akármilyen tavaszi napra, amikor történt vele valami. Később már azt sem bánta volna, ha egy olyan napra emlékezik, amelyiken nem történt ugyan semmi különös, de pontosan rendszerezni tudja, hogy hol járt, mit dolgozott azon a napon.

Belefáradt. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a rázkódó vonat elaltassa a gondolatait. A brigádvezető hangjára riadt fel:

– Ederics! Itt leszállunk.

Egy pillanatra megcsillant előttük a Balaton.

Átballagtak a vasúti átjárón, aztán libasorban vonulni kezdtek a falu felé. A brigádvezető ment elöl, utána a tüskéshajú, majd Valkó Sándor. Nem nézett hátra egy pillanatra sem, de tudta, hogy mögötte még ketten lépkednek, beidegződött, egyforma távolságra. Akárki ment volna Valkó Sándor helyén, az is pontosan így érezte volna. Öt emberből állt a brigád. Elöl mindig a brigádvezető ment, félrebillent, magasba meredő fejjel. Szemével a szakadt távíródrótok után kutatott. Mögötte mindig a tüskéshajú, neki is figyelnie kellett. A többiek hol így, hol úgy.

A falu szélén kicseréltek néhány vezetéket. Fölmásztak a villanyfákra, megfeszítették magukat a biztosítóöv ölelésében, és csendesen dolgoztak. Aztán le, és egy másikon újra fel, óvatos mozdulatokkal kiválasztották a hibás vezetéket, hajlongtak, görcsösen nyújtózkodtak a magasban.

Délután átmentek a vasúti pályára. A brigádvezető azt mondta, hogy Ederics és Györök között valahol zárlatos a fővezeték. Órákig lógtak a villanyfákon. Körülöttük távíródrótok zümmögtek, fent vakító sárga fényben úszott a nap. A vasút a Balaton partján futott, így Valkó Sándor egyik oldalon mindig a kék víztükröt látta és a foghíjas, szőke nádasokat, a másik oldalon pedig alacsony szőlőhegyeket, virágzó, színes gyümölcsfákkal. Néha megállt egy pillanatra, megtörölte a homlokát. Nem nézett sem a vízre, sem a távoli almafákra. Érezte, hogy ott feszül körülötte a dimbes-dombos táj, a vízen érezte az ég kékjét, de csak a kezére, és a szigetelőkön találkozó drótokra figyelt. Később az egyik nádi bejárótól elindult egy fekete papucscsónak. Azt nézte egy-két pillanatig, aztán újra a kezére meredt.

Három óra után felkiáltott a tüskéshajú:

– Na végre! Megvan ez is. Összeérnek.

Valkó Sándor elnevette magát. Örült, hogy végre megtalálták a zárlatos vezetéket.

– Majd én – mondta a tüskéshajúnak, és gyors mozdulatokkal felmászott a fára. A kapaszkodó acélkarmokat mélyen belevágta a fa testébe, s fent, egészen az ég alatt megfeszítette magát. Amikor munkához látott, hirtelen elpárolgott a jókedve. „Mit számít nekem, hogy megvan ez a zárlatos vezeték, vagy nincs?” – gondolta, és közömbösen marokra fogta a laposfogót.

De valami áradt már feléje, egy új, friss erő, mert nem tudott egészen elkedvetlenedni. Forgatta a szerszámot, szorított, vágott vele. S amikor befejezte, megjelent a pálya végén egy fekete pont. A sürgönypóznák közül dübörögve rohant feléjük a délutáni vonat. Néhány fekete-fehér villanás volt az egész. Az egyik ablakból feléjük intett egy szőke lány. A nyakában piros kendő lobogott. A keze, mint egy könnyű madár, elúszott a szemük előtt.

Amikor eldübörgött a vonat, a brigádvezető jelentőségteljesen a tüskéshajúra nézett, de az megrázta a fejét, és megszólalt:

– Valkónak intett.

Valkó Sándor is így érezte. Nem szólt semmit. Lassan leereszkedett a villanyfáról, lecsatolta a bakancsára erősített kapaszkodókat, aztán elindult a víz felé.

Közelről is kék volt. Belemerítette a kezét, aztán az arcára is locsolt.

1959

Citerás

A kohó, mint egy óriási macska, két évig dorombolt az életemben. A folyékony vassal nem volt dolgom, azt a kohászok szorították zsilipek közé. Az öntőcsarnokból hozzánk csak a fények jutottak el, a gázok fojtogató illata és a morajló, monoton zúgás. Nekem vagonokkal, kínai érccel, szovjet koksszal, mészkővel, dolomittal és egy óriási szívlapáttal kellett mindennap megbirkóznom.

Fönt dolgoztam a bunkersoron.

Eleinte csak úgy találomra szerveződtek a brigádok. Nem is szerveződtek, néhány ember lapátot fogott, és fölmászott a vagonokra. Pár hét alatt kialakult a brigád. De hogy a kis Bráder Laci hogyan került közénk, még ma sem tudom. Potyondi, a brigádvezető naponta többször megállt mellette, és rákiáltott:

– Apikám, ez nem bölcsőde, itt melózni kell.

Szőke gyerek volt, sovány, és a mamáját is Brádernak hívták. Esténként előkaparta az ágy alól a citeráját, és úgy tévelygett a húrok között, mint egy világtalan. Jólelkű gyerek volt, de a lélekkel sajnos nem lehet lapátolni. Így aztán nem dolgoztunk vele szívesen. Amíg a többiek kidobtak egy vagont, ő csak egy felet. Potyondi minden reggel föltette a drámai kérdést:

– Ki akar a Citerással dolgozni?

Persze senki sem akart. Ilyenkor nagy érdeklődéssel a kokszoló kéményére bámultunk, a szkipjáratra, vagy a felhőket mustrálgattuk a Duna felett. A vége veszekedés lett. Potyondi rátukmálta valakire a Citerást, a „valaki” persze egész nap marta. Másnap kezdődött elölről. A többi brigád hatkor már dolgozott, mi pedig a vágányok között osztozkodtunk. Egy hónap múlva Potyondi, ha meglátta a Citerást, már ideges volt. A brigád morgott, szitkozódtak. Citerás kedvetlen lett, félt tőlünk. Valamit tenni kellett.

– Nincs vita. Ezután minden reggel sorsot húzunk – mondta Potyondi, és hat gyufaszálat tartott elénk. Aki a fél gyufát húzta, az megkapta Citerást. Valamit javult a helyzet, de a megjegyzések így sem maradtak el.

Június elején egymást érték az irányvonatok. A „H” pályaudvaron csillogó hegyek nőttek az ércből. A vágányok között piros felhőket kavart a szél, nyomába szegődött a mozdonyoknak, és végigtáncolt a bunkersoron. Egyik este valóságos tornádó keletkezett. Örvényében rozsdaszínű szálló por, finom szemcséjű ércek, a kohó és az erőmű füstje együtt emelkedett. A Duna felett felhőkre ültek, megfestették az ég peremét, és éjszaka szennyes záporban visszahulltak. Másnap a bunker falán megült az érc. Egyszerűen odaragadt. A bunker közepén már alig volt, az oldalán meg majdnem a rácsig.

– Valaki menjen le! Fel kell csákányozni – mondta Potyondi, és elment az irodába.

Lázár Gyula átbújt a rácson, aztán az ércre ereszkedett. Leadtuk a csákányt.

Már vagy tíz perce döngette az ércet, amikor megindult alatta. Lassan, alattomos csusszanással, aztán hirtelen fél métert süllyedt a szintje. Pillanatok alatt történt. Lázár annyira megijedt, hogy nem tudott kiáltani. Csak akkor üvöltött fel artikulátlan, kétségbeesett hangon, amikor derékig beszippantotta.

A szomszéd vagonban dolgoztam. A kiáltásra összerezzentem, aztán hirtelen kiugrottam a vágányok közé. Tudtam, hogy baj van. Ketten már ott voltak. Ijedten botorkáltak a rácson. Lázár most már egyfolytában üvöltözött:

– Segítsetek!… Segítséég!…

– Eresszétek le a kötelet! – kiáltottam futás közben. Amikor odaértem, akkor láttam, hogy nincs kéznél se kötél, se rúd.

– Hol a biztosítókötél? – förmedtem az ijedt fiúkra.

– Lent maradt az öltözőben.

– Ebből nagy balhé lesz! – mondtam, aztán fölkaptam egy lapátot, és lenyújtottam. Csak az élét érte el. Nem tudott megkapaszkodni. Közben újra eresztettek a bunkerból. Lejjebb szállt az érc, és Lázár még jobban elmerült. A szeme kidülledt, és elkékült a feje. Ez már nem az ijedtségtől volt, hanem a fájdalomtól. Az érc percről percre jobban szorította. „Össze fogja roppantani. Belekerül a mérlegkocsiba, onnan a szkipcsillébe, és vége. Automata kohó, ezt nem lehet megállítani” – villant át rajtam a borzalmas gondolat. Valaki elszaladt kötélért, de arra nem lehetett várni. Cselekedni kellett azonnal, mert Lázár minden pillanatban mélyebbre süllyedt. Az érc már a mellénél vöröslött. Az emberek összeszaladtak a szomszéd brigádból is, de csak toporogtak a sínek között.

Újra megmozdult az érc. Döbbent csend támadt. Ekkor valaki megszólalt a hátam mögött:

– Én leereszkedem.

Citerás bukkant fel.

– Hülye – mondta valaki. De ő nem törődött vele. Villámgyorsan átbújt a rácson, és a sínekbe kapaszkodva, leengedte a testét, mint egy kötelet.

– Kapaszkodj a lábamba! – kiabált Lázárnak. – A bokámat fogd meg!

Amikor Lázár megkapaszkodott, megpróbált húzódzkodni, de nem bírt.

– Húzzatok ki bennünket! Gyorsan, mert nem bírom sokáig!

Megfogtuk a csuklóját, és húztuk. Nem bírtuk. Valaki rendelkezett mögöttem:

– Mindegyik kezét hárman fogjátok!

– Nem lehet, megszakad – mondtam.

– Húzzatok – szólalt meg Citerás, de most már bágyadt hangon.

Megpróbáltuk hárman.

– Hó-rukk!… Hó-rukk!… Hó-rukk!

Lázár megmozdult, pár centit emelkedett. Újra húztuk.

– Hó-rukk!… Hó-rukk!…

Most sokat emelkedtek, de Citerásban valami roppant. Lehetett hallani. Elernyedt.

– Ez a gyerek megszakadt! – mondtam.

– Ki kell őket húzni, akárhogyan – szólalt meg mögöttem újra az előbbi hang.

Húztuk. Végre elértük Lázár kezét. Most abba kapaszkodtunk. Citerást a többiek lefektették az útra, olyan volt, mint a rongy. Verejtékes arcára vörös por tapadt. Elájult. Lázárt melléje fektettük.

Hiába borogattuk őket hideg vízzel, nem tértek magukhoz.

Amikor tanácstalanul letettem a kannákat, szembe találtam magamat Potyondival.

– Mi van itt?

– Majdnem ottvesztek – mondtam, és a bunkerra mutattam.

– Barmok! Biztosítóöv nélkül mentetek le?

– Lent maradt az öltözőben.

Lázár felnyitotta a szemét. Néhány pillanat múlva Citerás is eszméletre tért. Újra leborogattuk őket. Lázár prüszkölt, aztán Bráderhoz fordult:

– Köszönöm, Citerás…

Bráder elkente a vörös port a szája körül, és mosolyogni próbált. A brigád arcára biztató vigyorgás telepedett. Leguggoltak a sovány gyerek mellé.

1959

Novella a ködről

1

A csapos besöpörte a pénzdarabokat, és eléje tett egy korsó sört. A söntés bádoglapja még száraz volt, nem totyogtak rajt túlfolyt edények, mindössze néhány kis kör csillogott a pálinkáspoharak helyén. Reggel volt.

– Kiülök – mondta Geng, és hatalmas poharával elindult az ajtó felé.

A csapos felemelt egy rongyot, és beidegződött mozdulattal végigtörölte vele a bádogot. A szemével közben a tréningruhás fickót követte, aki imbolyogva átlépett a küszöbön, aztán letelepedett az egyik gomba alatt. A csaposnak átsiklott rajt a szeme, és néhány méterrel odább megpihent a ködös, szürke vízen. A víz ott kezdődött az ajtó előtt, s ha fújt a szél, a csukott ajtókon át is behallatszott a morajlása. A büfé előtt éppen csak annyi hely volt, hogy néhány színes tetejű asztalt felállíthattak a fürdőzőknek. A csapos nézte a ködös vizet, és eszébe jutott egy mondat. „…Közép-Európa legnagyobb tava…” Hülye kis mondat volt, nem függött össze semmivel. A gondolataival sem. Valamikor egy földrajzkönyvben élhetett, s ott biztosan volt eleje és folytatása is. „…Közép-Európa legnagyobb tava…” Hümmögött, nézte a vizet, s alig várta, hogy újra Pesten legyen.

Geng is a ködös vizet nézte. Szeretett volna gondolkodni. Szemügyre vette a partot, és azt mondta, hogy nád. Többször is kimondta, és a mozdulatlan nádszálakat nézte. A nád, víz, hínár neki egyszerűen csak nád, víz és hínár volt, s a színről, képről és a szavakról nem jutott eszébe semmi. Összehúzta a szemöldökét, és gondolkodott. Érezte, hogy a náddal kapcsolatban valaminek még fel kellene bukkannia a képzeletében, de hiába erőlködött, nem jutott eszébe semmi. Nála a nád nem függött össze semmivel, egyszerűen csak nád volt, s legfeljebb még zöld és hosszú. Szeretett volna megtudni valamit, valamire rájönni önállóan. A nád csak véletlenül került eléje, s először nem is a nádat nézegette, hanem a székeket. Egyszer aztán valaki ráült arra a székre, amelyiket éppen nézett, és teljesen megzavarta. Attól kezdve mindig a nádat nézte, s ez sokkal kellemesebb volt, mint a szék nézése. Ha nádra, vízre vagy a hínarakra nézett, kellemes melegséget érzett a bensőjében. De hiába nézte a nádakat, nem jutott eszébe semmi. Eleinte azt hitte, hogy a köd miatt van. A köd ránehezedik, és fogva tartja a gondolatait. Később aztán látta, hogy hiába száll fel a köd, a nád fogalma nála nem kapcsolódik semmihez. Nem hagyta abba a gondolkodást. A büfé előtt töltötte az egész utószezont. Minden reggel kiült a partra, és várta, hogy felszálljon a köd. De a köd most is csak gomolygott, eltakarta a vizet. Geng a nádakat nézte, és lassan hörpölt a söréből.

Aztán megzavarta egy kiáltás.

– Szevasz, Geng!

Nem fordult meg. Kedvetlenül belenézett a söröspoharába. Ritkán lehetett egyedül, valaki mindig megzavarta, valaki mindig odaült az asztalához, és dumálni kezdett, mert nemrégen még ő volt „Geng, a csodakapus”.

Sokat vártak tőle. Amikor bekerült az akadémia csapatába, nem emlegették többet az apját, s megígérték, hogy felvetetik az egyetemre. De Geng ekkor már nem akart egyetemre járni, megszokta a tömeg üvöltését, s unta a tanárokat, hivatalnokokat, a sok kis, gyanakvó, apró embert. Geng szerette a tiszta dolgokat. Focizott. A labdát vagy berúgták, vagy nem, mellébeszélni alig lehetett. Nem olvasta a sportot, nem tartotta számon az ellenfeleit, csak a labdára ügyelt s a balszélsőkre, mert ezt a szöget nehezen tudta fogni. Az edzéseken nem futotta magát halálra, csak pár kört, hogy legyen valami kondija, aztán beállt a kapuba. Minden labdára vetődött, órákig dobálta magát. Ilyenkor azt szokta mondani, hogy „reflex”, minden a reflexen múlik.

Geng csapata első helyre került a bajnokságban, s az egész megye barátságba akart vele keveredni. A drukkerek legendákat meséltek róla, az edzője pedig valahol azt mondta, hogy nagyobb kapus lesz, mint Grosics Gyuszi.

Geng továbbra is kint lakott a falujában. Íróasztalt kapott a tanácson, s ha néha benézett, az elnök felült az asztalára, s órákig eldumáltak a fociról. Az elnök haverja volt, és mindenki haverja volt, akár ismerte Geng, akár nem. Az edzési napokon autót küldtek érte s a meccsek előtt is, és Geng soha nem tudta, hogy kié az autó, vagy ki küldte. Csak először lepődött meg, másodszorra már mindent természetesnek vett, éppen úgy, mint az ünneplést, a pénzt vagy a gátlástalan lányokat. Focizott, és nem gondolt semmire.

A bonyodalmak a csónakkal kezdődtek.

Amikor megrokkant a régi mentős, Geng szólt a tanácson, hogy elvállalja a munkát. Nem adták neki. Az elnök először csak hümmögött, később pedig azt mondta, hogy az egyesület sem javasolja, mert a sok kis „fürdős” között leromlana a kondija, s különben is ott az íróasztala a tanácson, hát firkáljon, ha mindenáron csinálni akar valamit. Geng nem szólt semmit, de többet nem ment be a tanácsra, a fizetését is postán kellett utánaküldözgetni.

Tavasszal a legelső mérkőzésen lesérült. Porcleválás, kórház, aztán táppénz hetekig. Közben hazavitt egy nőt, és inni kezdett. Végül kiesett a csapatból.

Néha vállalt alkalmi munkát, később azt sem. Csak lődörgött, bámulta a vizet. A büfé előtt töltötte az egész utószezont. Minden reggel kiült a partra, és várta, hogy felszálljon a köd. De a köd csak délfelé szállt fel, s Geng addigra mindig berúgott. Kora reggel a nádakat figyelte, de aztán megzavarták.

– Szevasz, Geng! – kiáltották rá a haverjai, aztán odaültek az asztalához.

– Szevasz, Geng! – mondta Stadlinger, és háttal a víznek leült egy székre.

Geng még mindig a söröspoharába nézett. Stadlinger felemelte a kezét, és az ajtó felé intett. A csapos megkerülte a söntést, aztán a csikorgó, apró gyöngykavicson leereszkedett Gengék asztalához.

– Két fél rumot és egy üveg sört hozzon kísérőnek – mondta Stadlinger, aztán Genghez fordult: – Valami bajod van?

– Semmi – mondta Geng, és felhajtotta a maradék sörét.

– Szomorúnak látszol.

– Gondolkodtam valamin.

– Foci?…

– Nem. Víz, szék, nád meg ilyenek.

– Nád?…

– Az, nád. Tudod, én most már hetek óta nézegetem itt ezeket a székeket meg a nádast is. Amikor „menő” voltam, soha nem tűntek fel, de most, hogy itt üldögélek, úgy érzem, hogy egy kicsit furcsák. Vegyél például egy széket. Ha jól megnézed, te is furcsának találod. Lába van meg támlája, eső után felbillenti a pincér, s ha nincs forgalom, napokig úgy marad. Azt hiszem, az embernek ilyenkor gondolni kellene valamire. Így van a náddal is. De hiába gondolkodom, nekem nem jut eszembe semmi. Ezek itt külön-külön vannak, és én nem tudok velük mit kezdeni. Eleinte azt hittem, hogy rám nehezedik a köd, s azért nem jut eszembe semmi. De nem a köd miatt van. Ha kisüt a nap, elfelejtem az egészet – mondta Geng, aztán hirtelen elhallgatott, mert a csapos meghozta az italokat.

Stadlinger felemelte az egyik poharat, aztán megszólalt:

– Tudod, a szék az szék, nem kell ezen olyan sokat tűnődni.

– Nem a szék a fontos, mindegy, hogy mi. Te például, amikor ellenőrzöl… mit is ellenőrzöl te?

– Áru…

– Na, amikor ellenőrzöd az árut, nem jut eszedbe valami, mondjuk, a petróleumról?

– Nem, nem jut eszembe semmi. Ha kevesebb, akkor jegyzőkönyvezünk…

– Amikor jegyzőkönyvezel, nem jut eszedbe, hogy utána mi lesz?

– Nem. Nem hiszem. Én csak jegyzőkönyvezek, a többit mások csinálják. No de minek ez neked?

– Kellene. Attól félek, hogy nem mindegy.

– Micsoda?

– Hát hogy mi van körülöttem, nád, víz, köd, székek vagy valami más. A nád helyett lehetnének ott kőrakások is, s akkor lehet, hogy minden másként volna… – mondta Geng, aztán felemelte a rumot, és lehajtotta. Várt egy kicsit, hogy Stadlinger szólhasson, de az nem szólt. Csendben ültek a piros tetejű asztal mellett. Geng a tenyerébe támasztotta az állát, és a ködöt nézte. Gomolygott, kezdett foszladozni. Néha egy-egy pillanatra megcsillant a víz. Stadlinger a büfé ajtaját figyelte, aztán a két ujját feltartva jelezte a csaposnak, hogy még egyszer kéri ugyanazt.

Amikor lehajtották a második pohár rumot, Stadlinger ránézett Gengre:

– Fociznod kellene újra. Ha formába jönnél, benyomnálak a vállalathoz…

– Igen, egyszer ezt az egészet át kellene gondolni – mondta Geng, és újra a ködöt nézte.

– Milyen egészet?

– Hát a focit, nádakat, ködöt… Nézd csak, most már a vízből egy egészen nagy darab látszik. Olyan, mintha a köd mögé valaki nikkelt öntött volna – mondta Geng, és hunyorgott a fénytől.

Stadlinger ingerült lett.

– Hagyd már a ködöt, Geng. A focira gondolj! Ha kijársz az edzésre, s rendezed a körülményeidet, benyomlak a vállalathoz! Na?…

– Nem kell engem benyomni, Stadlinger. Az anyám megint írt Penteléről, ott akkor helyezkedek el, amikor akarok. Mondtam már múltkor is, van ott egy mérnök rokonunk, góré! Válogathatok a helyekben – mondta Geng sértődötten, s a székét teljesen a víz felé fordította.

– Jól van, Geng, ezt már hallottam. Tavasz óta mondogatod, s a végén itt fogsz megrohadni a nőddel.

– Hagyj engem, Stadlinger. Tudod, hogy peches vagyok. Bejött egyszer egy gikszer, s azóta rossz a szériám – mondta Geng, aztán megitta a sörét, és felállt. Nyújtózkodott, belenézett a napba. Elöntötte a fény. A lába alatt csikorogtak a kavicsok. Lassan odaballagott a vízhez, aztán lefeküdt a hullámtörőkre.

Stadlinger Geng mozgását figyelte, aztán utánakiáltott:

– Este gyere be a Remetéhez, megdumáljuk az állást!

Stadlinger egyedül maradt az asztal mellett. Egy kicsit még sütkérezett a napon, aztán ő is felállt, bement a büfébe.

A csapos az ajtón át a vizet bámulta, az asztalokat, a hullámtörőket és az egész ökörnyálba csavarodott őszi világot. Amikor Stadlinger megállt a söntés előtt, feléje fordult:

– Számoljak?

– Még ne, előbb adjon egy konyakot.

A csapos megfordult, a polcról leemelt egy barnás üveget, és a pohár fölött megbillentette.

Stadlinger fogta a poharat, és nekidőlt a pultnak. A víz felé bámult. Percekig figyelte Genget. Az nem mozdult.

– Ki az a fickó? – kérdezte a csapos.

– Nem ismeri? – csodálkozott Stadlinger.

– Csak helyettesítek.

– Hja… Ez itt Geng, a csodakapus.

– Nem látszik rajta.

– Nem hát! Elzüllött.

– Akkor mit akar tőle?

– Megpróbálom benyomni az alosztályba. Nagyon jó kapus volt. Az edzője tavaly még azt mondta, hogy nagyobb lesz Grosicsnál. Aztán az őszi fordulóban eltörte a bázakerettyei center lábát. Rávetődött, az a marha meg bent hagyta a lábát. Azóta ilyen nyomott. Csak tűnődik, bámészkodik egész nap. A meccs után még sírt is. Tudja, nyílt törés volt, s az a gyerek olyan furcsán üvöltött, hogy még nekem is megborsózott a hátam, pedig messze voltam tőlük… A tavaszi fordulóban aztán Geng is lesérült, lerúgták. Azóta nem lépett pályára.

– Babonás?

– Nem tudom. Hülyeségeket beszél, meg iszik is.

– Abból ki lehet gyógyítani.

– Most már nehéz. A nyáron hazavitt a strandról egy kurvát. A nő aztán végleg felforgatott mindent. Az állásából is kirúgták.

– Akkor miből él?

– A fene tudja. Egy ideig napszámba járogatott, aztán abbahagyta azt is. Csak bámészkodik, és marhaságokat beszél. Piszokul leromlott, nem tudom, hogyan lehet majd lábra állítani…

– Nehéz lesz.

– Nehéz – mondta Stadlinger, aztán kifizette a számláját, és kedvetlenül elment.

A csapos letörölte a söntés bádogtetejét, aztán ronggyal a kezében megtámaszkodott a pulton. Geng ernyedt alakját nézte. Szerette volna, ha egy kicsit megmozdul, és élőnek látszik, de Geng mozdulatlan maradt. A csapos egy idő után megunta a várakozást, s a futballistáról a vízre siklott a pillantása. A köd már teljesen fölszállt, a víz tükrén jól látszottak a távoli sötétzöld hínárcsomók.

Geng is a vizet nézte, de hozzá egészen közel volt a tükre. A kezét fektében is megnedvesíthette. De Geng nem mozdult. Lecsukta a szemét, és élvezte, hogy a fény átszűrődik a bőrén, s a hajszálereken át elindul a szíve felé. Néha kinyitotta a szemét, és belebámult a vízbe. A víz mozdulatlan volt és kristálytiszta. A mélyén köveket látott és vándorkagylókat, melyek ellipszis alakú nyomokat hagytak az iszapban. A hínarak néha megremegtek, és a gyökerük mellett gázok törtek fel a magasba. A víz szintje szörnyű magasan volt, a vándorkagylók fölé úgy feszült, mint az égbolt. Geng bámulta a vándorkagylókat. A neszek csak szűrve, a köd és a sör mámorán át jutottak el hozzá, s csak megérintették, mint a morzejelek. Hallotta, mikor elment Stadlinger, s később, amikor egy folyamatos surrogás belehasított a gyöngykavicsba, tudta, hogy megjött a tanácselnök. Halk koccanás jelezte, hogy a kerékpárját az egyik bádogasztalhoz támasztotta. Amikor megállt a hullámtörők mellett, csend lett. A víz mélyén a hínártöveket végigjárta egy csibor. Gyorsan evezett, de ügyetlenül. Billegett, felemelkedett a víz feszes szintjéig, aztán egy pillanatnyi lebegés után újra alábukott.

– Szevasz, Geng! – hallatszott, s a hangok, mint a lapos kövek, megcsúsztak a víz színén, s száz méterrel odább nekiverődtek a móló falának.

Geng hallgatott.

A tanácselnök várt egy kicsit, aztán valamivel halkabban újra megszólalt:

– Holnap piros köveket hoz egy uszály. Naponta egy százast fizetek a rakodóknak. A bolondnak is megéri. Számíthatok rád, Geng?

Geng lassan megfordult, aztán felült. Hunyorogva nézte az elnököt, és legyintett.

– Mit legyintgetsz? Most már a pénz sem kell?

– Hagyj engem, nem érdekelnek a köveid – mondta Geng, és visszaereszkedett a könyökére.

A tanácselnök kövérkés teste megrándult.

– Nem akarsz dolgozni? – kérdezte.

– Van egy-két dolog, amit át kell gondolnom – mondta Geng, és a víz felé fordult.

A tanácselnökből kirobbant a visszafojtott méreg.

– Nekem is vannak feletteseim, Geng! Egyszer engem is megkérdezhetnek. Apád nyugaton van, s te nem akarsz dolgozni. Se foci, se meló! Szép kis ügy. Olyant még nem hallottál, hogy KMK-ért lecsuktak valakit?

Néhány pillanatig csend volt. Geng a vizet nézte. Aztán halkan hátraszólt az elnöknek:

– Lajos, menj innen, mert felkelek, és pofon váglak!

– Fenyegetsz?

– Mondom, menj innen, Lajos, jobb lesz…

Az elnök döbbenten nézte Geng meggörnyedt, sovány hátát. Percekig állt mozdulatlanul, aztán hirtelen szétnyílott a szája:

– Barom! – mondta, és elindult a büfé felé.

Geng behajlította a könyökét, és kényelmesen visszaereszkedett a kövek közé. Lehunyta szemét, és a vörös fényekre figyelt, amelyek felizzottak a recehártyáján, aztán magukat emésztve kialudtak a sötétségben.

Néha kinyitotta a szemét, és a hínarakat nézte. Gondolkodni próbált, de nem jutott eszébe semmi.

Váratlanul megjelent a kövek között egy sikló, és lapos fejét magasra emelve körülnézett. Néhány pillanatig a hullámtörő fölött ringott a merev, zöldessárga szeme, aztán megnyugodva előrehajolt, és átsiklott Geng mozdulatlan testén.

Geng nézte a siklót. Az átcsúszott a kövek között, és nesztelenül belemerült a vízbe. Egy ideig még látszott a feje, aztán elkeveredett a tavalyi nádtorzsák és hínarak között.

Geng mozdulatlanul feküdt, mint a kövek. Lehunyta a szemét, és hagyta elúszni, ködbe veszni a világot.

Késő délután ébredt fel. Már hűvös volt. Amikor megmozdult, érezte, hogy nagyon éhes. Felült, nézte a vizet. A víz még mindig mozdulatlan volt.

Belekotort a zsebébe, és a tenyerében szétterítette a pénzeket. Nem volt kedve hazamenni. Irtózott a bonyodalmaktól és az érthetetlen jelenetektől is. Egy korsó sör ára melegedett a tenyerében. Felállt, és bement a büfébe.

A söntés előtt Stadlinger támaszkodott, és egy másik pofa a járási TSB-től. Genget figyelték. Geng ügyet sem vetett rájuk. Nekihasalt a söntéspultnak, és a háttérben húzódó polcokat vizsgálgatta. A csapos megállt előtte, várt egy kicsit, aztán megszólalt:

– Tessék…

– Valami szendvicsféléjük nincs?

– Kenyér, cseresznyepaprika, sajt, de nincs elkészítve.

Geng felemelte a kezét, s a langyos fémpénzeket beleejtette a bádogon csillogó nedvességbe.

– Itt van – mondta –, állítson ezért össze valami ehető kaját.

A csapos a pénzre nézett, aztán a háttérben húzódó polc alsó, szélesebb fokáról felemelt egy kést, és belemetszett a kenyérbe, sajtba, végül egy széles nyakú befőttesüvegből apró paprikákat halászott elő.

Geng a söntésnek támaszkodott, és leste a csapos mozdulatait.

– Megéheztél, Geng? – szólalt meg Stadlinger, s közelebb lépett.

Geng bólintott, de még mindig a csapost figyelte.

– Lejöttünk megkóstolni a kisüstit, s arra gondoltunk, szólunk neked is, hogy el ne felejtsd a Remetét – mondta Stadlinger.

Geng most nézett rájuk először. A pofa, aki a járási TSB-től jött, fontoskodva közelebb lépett, és kezet nyújtott Gengnek. Geng látta az arcán, hogy valamikor ez is kereskedő volt, és most, hogy megnőtt a foci árfolyama, ráesett a gömbre.

– Szeretnék magával tárgyalni – mondta a pofa, és jelentőségteljesen Gengre nézett.

Geng beleharapott a cseresznyepaprikába, aztán sajtot s végül kenyeret is rakott a tetejére. Nagyokat nyelt. A TSB-s pacák és Stadlinger nézte.

A TSB-s újra elkezdte:

– Szeretnék magával tárgyalni.

De még mielőtt folytathatta volna, Stadlinger leintette, aztán mindjárt söröket kért, és fizetett.

Geng letörölte a sörhabot a szája széléről, s érdeklődve körülnézett a büfében. Sofőrök, egy motoros ember és fáradt falusiak támaszkodtak a fal mellett. A falusiak néha Gengre pillantottak, mert szerették volna tudni, hogy mit akarnak tőle a városiak.

Amikor kiléptek az ajtón, Geng már elégedett volt. Szótlanul ballagtak át a sötét, árnyékos ligeten. A vízről egy motorcsónak erőlködő zúgása hallatszott be a fák közé.

– Rocsó lehet – mondta Stadlinger, de Geng és a TSB-s nem szóltak semmit.

Egy nyitott, tágas teraszon át jutottak be a vendéglőbe.

– Szevasz, Geng! – kiáltottak feléjük többen is.

Geng azt mondta, hogy: „Jó estét”, aztán a kocsmárosra nézett.

– Megjöttél, Geng? – vigyorgott rá a kocsmáros, és rumot tett eléje, meg cseresznyepaprikát.

A kocsmáros kövér volt, és szerette Genget. Azok közé tartozott, akik még mindig hittek a tehetségében, és a fél járással vitatkoztak, hogy Gengből nagy focista lesz. A kocsmárost mindenki Jancsinak szólította, és becsülte is, mert tudott főzni, s nála mindig lehetett halat kapni, meg húsokat is. Ha dicsérték, a kocsmáros csak annyit mondott, hogy „gebin”, és nevetett hozzá. Volt egy rozoga vitorlása meg egy rozoga motorja. Egyiken a halászok után járt hajnalonként, a másikkal a városba beszerezni a fűszereket, a húst és a szükséges jóindulatot, ami egy gebines üzlethez kell. Persze az üzlet most nem volt olyan előkelő, mint Remete idejében, mert az államosítás után leromlott. De amióta Jancsi kivette gebinbe, azóta újra ment, mert mindent lehetett kapni. Jancsi éjféltájban azt bizonygatta a járási elvtársaknak, hogy „a kocsmát nem lehet csak az előírások szerint vezetni, a kocsmához szív kell, meg fantázia”.

Gengék a söntés közelében telepedtek le, hogy közel legyenek az italokhoz. Geng szerette a polcon sorakozó üvegeket nézni.

Egy jó alakú, molett lány halászlevet hozott a konyhából, aztán borokat és poharakat, hogy Gengnek kéznél legyen, ha „öblíteni akar”.

Mire megették a méregerős halászlevet, a vendéglőben már általános volt a ricsaj. Az ajtó közelében egy tangóharmonikás próbálgatta az első futamokat, aztán hirtelen belevágott egy nótába. Voltak, akik utánamondták a szöveget, de még bizonytalan, valószínűtlen volt az egész.

Néhányan felkeltek, és az asztalukhoz akarták hívni Genget, de Stadlinger nem engedte elmenni. Bort töltött a poharakba, s a TSB-snek Geng stílusát magyarázta.

– Tudod, nem futotta magát halálra. Csak néhány kört, hogy lazítson, aztán a kapuban dolgozott. Az edzéseket mindig tizenegyesekkel fejezte be. Ha focisták rúgták, tízből ötöt megfogott, ha civilek, akkor kilencet.

– Civilek? – csodálkozott a TSB-s.

– Civilek, persze. Az edzések végén fogadásból védett. Egyszer én is rugdaltam neki, de minden labdámat megfogott. Emlékszel, Geng? Két liter bort vesztettem. Hol is ittuk meg?

– Már nem tudom – mondta Geng, aztán még hozzátette –, hó volt, arra emlékszem, hogy hó volt.

– Nem volt hó, nem lehetett hó, mert ősszel történt – mondta Stadlinger, s egy pillanatra kizökkent a dumájából. Gyanakodva Gengre nézett, aztán újra megszólalt, mert eszébe jutott valami.

– Volt egy trükkje, itt gyakorolta be a strandon. A csatárok az egész szezonban bevették.

A TSB-s erre felfigyelt. Szerette a trükköket. A trükkökben jobban hitt, mint a tehetségben. A trükköt ismerte, tudta, hogy mit jelent, de a tehetségre mindig gyanakodott, mert megfoghatatlan volt.

– Trükkje? – kérdezte.

– Az, trükkje. A lövés pillanatában egy kicsit bemozdult, és az ellenkező oldalra vetődött – mondta Stadlinger, és felállt, hogy szemléletessé tegye a trükköt. Előrehajolt, kezét megtámasztotta a combján, s mereven a kocsmárosra nézett, mintha az lenne a center. A sok ivástól már kivörösödött a nyaka. Néhányan megálltak mellettük, és figyelték, hogy mi lesz. A kocsmáros is odanézett, s a teremben egy pillanatra elült a lárma.

– Így – mondta Stadlinger –, bemozdult balra, aztán erre meg elvetődött – a jobb kezével a legközelebbi asztal alá mutatott.

Ebben a pillanatban kinyílott az ajtó, és egy overallos, kopott ember lépett a terembe. A nyakában rézkürt lógott, madzagra függesztve. A feszülő zsinórtól félig feltűrődött a gallérja. A kanász volt. A faluban csak úgy hívták, hogy „a Káró”. Öregember volt, és ahogy a felesége mondta: „nagyon iszós”.

Körülnézett, aztán odament Genghez.

– Egy nő várja odakint. Azt üzente, hogy menjen ki.

– Miféle nő? – kérdezte Geng.

– A maga nője, akivel lakik.

– Ja, az… Jöjjön be, ha akar – mondta Geng, és a poharáért nyúlt.

Az öregember megfordult, kiment az ajtón. Stadlinger jobbra az asztal alá nézett, aztán legyintett, és visszaült a helyére.

Amikor a nő belépett, a söntés előtt összesúgtak néhányan. A terem másik sarkában valaki röhögött, és mocorgás támadt.

– Ülj le – mondta Geng, és egy kicsit odább húzta a székét, hogy a nő is odaférjen az asztalhoz.

– Meg kellene tárgyalni a részleteket – mondta a TSB-s.

Geng nője azonnal közbekérdezett:

– Milyen részleteket?

– Semmi – mondta Geng –, csak dumálunk.

Egy dagadt képű fiatalember megállt az asztal mellett, és Geng nőjét felkérte táncolni.

A nő erőltetetten mosolygott, és fölállt.

Geng a poharába bámult, rájuk sem nézett.

– Meg kellene tárgyalni a részleteket – szólalt meg újra a TSB-s.

– Mit kell ezen olyan sokat tárgyalni? Jövő héten kijár az edzésekre, aztán megkapja az állást. Tavasszal már focizhat, ha az igazolását el tudjuk intézni. Igaz, Geng? – mondta Stadlinger.

– Egy-két dolgot még át kellene gondolnom – mondta Geng, és ivott.

– Milyen dolgot?

– Tudod, amit délelőtt mondtam. Nád, köd, székek meg ilyenek.

– Hagyd a hülyeségeidet, Geng! Igaz, hogy rossz volt a szériád, de a labda gömbölyű.

– A részleteket azért mégiscsak meg kellene tárgyalni – szólalt meg újra a TSB-s. – Például melyik az a vállalat, Gengnek ott mit kell csinálni, s mennyi ideje marad az edzésekre?

– Hülye – mondta Stadlinger –, ez focista, nem pedig vegyeskereskedő.

Geng felhajtotta a borát, aztán töltött magának, és újra ivott. Stadlingernek az egész arcát elöntötte a vörösség.

– Az ember fel akarja hozni a csapatot, a TSB meg turkál a papírokban – mondogalódott Stadlinger.

A terem közepén kavarodás támadt. Nyílott az ajtó, és néhányan kimentek.

Stadlinger a kocsmárosra nézett, és megkérdezte:

– Mi van ott?

– Balhé a nő miatt – mondta a kocsmáros, és fejével Geng felé intett.

– Hogyhogy?

– Az a dagadt srác beleharapott a nő fülébe. Kivitték.

– Mi lesz vele?

– Kicsinálják.

Hirtelen újra megszólalt a zenekar. Néhányan beugrottak az ajtón. Egy alacsony srácnak véres volt a keze. Odament a söntéshez, és ráeresztette a vizet.

– Mit csináltál? – kérdezte a kocsmáros.

– Semmit, csak az orrától lett ilyen.

Újra nyílott az ajtó. Az emberek odanéztek. Az elnök lépett a terembe.

Megállt, körülnézett, aztán odament a söntéshez.

– Mi van itt, Jancsi? – kérdezte.

– Semmi, búcsúznak a bevonulók.

– Látom. A teraszon egy már véresen fekszik.

– Disznólkodott Geng nőjével.

– Mi az, hogy disznólkodott, s azzal a nővel?…

– Geng nője… Az a marha meg beleharapott a fülébe.

– Ilyen hülyeségeket még nem hallottam. Tarts rendet, mert elvetetem az engedélyedet – mondta az elnök, aztán Gengre nézett.

Gengnek hullaszínű volt az arca. A poharába bámult.

Az elnök odalépett az asztalukhoz, és vigyorgott.

– Mi van, Geng? Igaz, hogy újra focizol?

– Nem tudom, ülj le – mondta Geng, és egy egész kicsit mozdított a fején.

Az elnök leült a nő helyére. Stadlinger poharat tett eléje, és töltött.

Az elnök ivott, aztán körülnézett. Geng nője már újra táncolt. Riszálta magát.

– És melyik csapatban? – kérdezte az elnök.

– Először az alosztályban, aztán majd meglátjuk – mondta Stadlinger.

– Köd van – szólalt meg Geng.

A tanácselnök felvonta a szemöldökét, és kérdően Stadlingerre nézett.

– Úgy érti, hogy ott kint – mondta az magyarázóan.

– Bent is köd van… csak ti nem veszitek észre, mert nem vagytok elég differenciáltak – szólalt meg újra Geng.

– Ez részeg – mondta az elnök, és a TSB-s pacák gyorsan rábólintott. Stadlinger nem bólintott, mert neki valami nem tetszett. Volt a levegőben valami furcsa. Aztán váratlanul röhögni kezdett, mert elfelejtette, hogy furcsának talált valamit, s azt is elfelejtette, hogy miért nézett olyan megrökönyödve egy pillanattal előbb. Mindent elfelejtett. Részeg volt.

A teremben felharsant egy kürt. A kanász fent állt egy szék tetején, és félig megkékülve fújta. Szörnyű ikszeket fújt. A hangok egymásba akadtak, és végigzuhantak a padlón.

Egy pillanatra elaludt a villany, aztán a kocsmáros rekedt hangját lehetett hallani:

– Záróra! Záróra!

Irtózatos kavarodás támadt. A zsivajban percekig nem lehetett eligazodni. Aztán rendeződtek a dolgok.

A terem közepén népes csoport gyülekezett. Középen a kanász állt, mellette egy alacsony ember demizsonnal.

Néhányan odamentek Genghez, és kérték, hogy tartson velük, lemennek a vízhez.

Geng felállt, s mint a mágnes, magával vonzotta a társait is. Az elnök közben ráébredt a társadalmi rangjára, és gyorsan intézkedni kezdett.

– Induljatok már, minek itt annyit ácsorogni?!

A csoport kirajzott az utcára. Kint már szürkült, de olyan sűrű volt a köd, hogy csak méterekre lehetett látni.

A sor elején Káró ment, a kanász. Fújta a kürtöt. A hang visszaverődött a házfalakról.

Amikor elérték a kikötő bejáratát, megnyúlott a sor, mert csak kettesével lehetett menni. Mindenki a saját nótáját fújta. Artikulátlan zsivaj áradt a sorból. A köd felszívta a hangokat, mint az itatós. Stadlinger Geng karjába kapaszkodott, mert szédült.

A móló felénél járhattak Gengék, amikor elhallgatott a kürt. Néhány pillanatig csak az erőtlen, kusza éneklés hallatszott. Aztán a tanácselnök előrekiáltott:

– Fújjad, Káró!

Nem érkezett válasz.

A tanácselnök újra kiáltott:

– Fújjad, Káró!

– Nem bírja már. Ködben nem lehet trombitálni – mondta Stadlinger.

– Lehet – szólalt meg Geng –, a ködben egyfolytában szólnak a hajókürtök.

Összetorlódtak, mert megállt a sor eleje.

– Mi történt? – kérdezte az elnök.

– Semmi, sorba adják a demizsont – mondta Stadlinger.

Amikor hozzájuk érkezett a kötött korsó, Geng magasra emelte, és hosszan, elkeseredetten ivott. A tanácselnök, Stadlinger és a TSB-s pacák mellette álltak, és bámulták. Aztán átvették Gengtől a korsót, és valamennyien hosszan, elgondolkodva ittak.

Énekelve érkeztek meg a mólófejre. Kört formáltak, s középütt letették a demizsont. Már teljesen kivilágosodott. Most a tanácselnök ivott először, aztán sorba átvették tőle a többiek. Egy ember mindig középütt állt a korsóval a többiek énekeltek és tutultak, mint a kutyák, mert zajszükségletük egyre nőtt.

Amikor elfogyott a bor, az alacsony ember belerúgott a demizsonba, s az beesett a vízbe.

– Hol a kanász? Most az álljon középre, és fújja azt a rohadt kürtöt! – kiáltották többen is.

– Úgy van! – mondta az elnök. – Káró! Állj középre, és fújjad!

Körülnéztek, de Kárót senki se látta.

Hirtelen csend lett.

A tanácselnök az emberekre nézett.

– Csak nem…

– Meg kell nézni – mondta Stadlinger.

Odatámolyogtak a víz széléhez, és megkapaszkodtak a hatalmas kikötőcölöpökben. Az emberek égig érő ködoszlopokat egyensúlyoztak a vállukon. Nehezen mozogtak.

– Ott van! A kezében van a kürt! – szólalt meg hirtelen a TSB-s pacák.

Mindenki odatódult.

Kárót lomha, erőtlen hullámok emelgették az ég felé. A jobb kezében görcsösen szorította a kürtöt.

– Törött hajókürt – szólalt meg Geng.

– Ki kell húzni – mondta a tanácselnök.

Geng felegyenesedett.

– Majd én – mondta, aztán végigszaladt a mólón, és beugrott a mentőcsónakba. Mélyre merítette az evezőket.

– Erre, Geng! – kiabáltak a mólófejen.

Geng a hang irányába fordította a hajó orrát. Gyorsan odaért.

– Balra, Geng! – kiáltottak többen is.

Geng egy pillanatra kiemelte a vízből az evezőket, és nézte az öreg Káró ronggyá ázott, billegő testét. Aztán hirtelen belemerítette a vízbe az evezőket, és nekifeszítette a lábát a hátsó ülésnek. Elsiklott a kanász mellett, elkerülte a mólót, és hirtelen beleveszett a ködbe.

– Geng! Geng! – kiabáltak a mólófejen, de Geng nem állt meg. Néhány pillanat múlva már a csónakvillák nyikorgása sem hallatszott.

– Talán csak fordulni akar – mondta Stadlinger, és újra beleüvöltött a ködbe.

– Geng!

A tanácselnök elővette a pisztolyát, és az ég felé fordítva kétszer elsütötte.

A hang csattogva, vakon szaladt a ködben, és fölverte a túloldali nádasokat. Aztán csend lett.

Geng csónakja elveszett a ködben.

2

Félájultan, lihegve feküdt a gyöpön. A karjait szétvetette, s csukott szemmel pihenni próbált. A melle emelkedett és süllyedt, az izzadságát lassan felszívta a melegítő. Hallotta, hogy serceg a salak, s a szöges cipők egymással versengve a futópályába vésődnek. Hallotta, hogy a pálya közepén nyikorogva forognak az öntözőrózsák, s hűs záporral élesztgetik a letaposott gyepet. S hallotta, amikor a túloldalról átkiáltott az edző:

– Geng! Két másodperccel jobb időt futottál!

S aztán a lányokat is, akik lefeküdtek melléje a fűre, és hanyatt dőlve, füvet rágcsálva csiviteltek a fülébe:

– Kettőn belül futottál, Geng. Az edző azt mondta, hogy vasárnap benevez az országosra… Megyünk fürödni, nem jössz, Geng?

Geng mozdulatlanul feküdt, s arra a belső ritmusra figyelt, ami szabályozta az életét, és meghatározta a gyorsaságát, akár az ellipszis alakú, vörös salakon nyargalt, akár az utcán ballagott hazafelé.

Kinyitotta a szemét, s látta a felhőket, amint beléjük kapott a szél, s gyárak füstjével együtt elragadta, s szaladt velük át a Dunán, határokon, emberek világán túlra. Az ég kékjét figyelte, s érezte, hogy a tavaszi szél elsöpörte a ködöt, s minden kis tárgy kapott valami zöldes, kristályos ragyogást. Érezte, hogy nagy ködöket szippantott fel az ég, s talán feljebb, a kék vizeken túl a sok ködtől most minden fekete. Emlékezett a ködökre. Nem szerette a ködöket, de értette. Az a pillanat, amikor kinyitotta a szemét, nála összetartozott a köddel. A köd és a reggel hosszú ideig egyet jelentett. A reggelek általában egyformák, sablonosak, s bizonyos idő elteltével nem lehet megkülönböztetni őket. De akad néhány reggel, amire évek múltán is visszaemlékezik az ember. Ilyen volt az a reggel is, amikor először ébredt fel ebben a városban.

Azt álmodta akkor, hogy ősz volt, s a vízen már csak az alacsony oldalú horgászcsónakok jártak. Köd borította a nádast, s a víz felett is ködgomolyagok lógtak. Néhol csak egy arasznyi hézag volt a víz és a köd között, máshol egy jó méter, s kényelmesen elfért alatta a csónak. Lassan evezett, figyelte a vizet, mert neki a vizet kellett figyelni. A csónak lassan előrecsúszott a szürke, lomha hullámokon. Aztán váratlanul csobbanásokat hallott és vízcsöpögést. Úgy érezte, hogy evezők csobbannak, s azokról csorog vissza a víz. Aztán úgy hallotta, hogy egy csónakvilla megnyikordul. Kiemelte a vízből az evezőket, és felállt a csónakban. A csónak orrába tűzött, rövid rúdon megcsavarodott a nedves vöröskeresztes zászló. A csónak evezés nélkül is lassan továbbcsúszott. Körülnézett.

Közvetlenül a csónak előtt egy lebegő testet vett észre. Közelebb hajolt, s látta, hogy az egyik kezében trombita van. Már halott volt. Visszaült a padra, s azon gondolkodott, hogy kihúzza, vagy segítségért menjen. Ekkor a part irányából kiáltásokat hallott. Belemerítette a vízbe az evezőket, és a part felé siklott. Néhány perc múlva hátrafordult, s látta, hogy a kikötőn emberek állnak. Újra nekifeszült az evezésnek, és számolta a húzásokat. Aztán megfordult, hogy felbecsülje a távolságot a csónak és a kikötő között. De hiába fordult meg, nem látott semmit. Az első pillanatban azt hitte, hogy elfordult egy kicsit a csónak, s jobbra van a kikötő. De hiába meregette a szemét, nem látott semmit. Arra gondolt, hogy majd kiáltanak. Kiemelte az evezőket, és várakozott. Csend volt. Egy idő után újra megmarkolta az evezőket, és próbaképpen elindult egy irányba. Néhány perc múlva megállt, és újra hallgatózott. Csend volt. A szitáló köd beivódott a ruhájába. Fázott. Úgy érezte, hogy eltévesztette a helyes irányt. Belemeresztette a ködbe a szemét, de csak a saját csónakjának a végén pihenhetett meg a szeme. Amikor újra vízbe mártotta az evezőket, megdöbbent. Egészen másként csobbantak az evezői, mint néhány pillanattal előbb. Olyan érzése támadt, mintha egy idegen csónakban ülne. Megtapogatta a palánkot és az eresztékeket, aztán próbálgatta az evezést. Belemerítette a lapátokat a vízbe, és hallgatózott. A csobbanások idegenül hangzottak. Félt. Úgy érezte, hogy teljesen egyedül maradt. Nekifeszült az evezőknek, és vadul tépkedte velük a vizet. Sokáig evezett, de nem érte el a nádast. Átnedvesedett az inge, s amikor megpihent, érezte, hogy szédül.

Zajokra emlékezett. Vonatzakatolásra, ami végigrohant a vízen, s néhol megszaggatta a ködöt. Aztán közelről látott vasat, síneket, házat. Emlékezett, hogy megtapogatta a köveket. De a zakatolás, amit a vízen hallott, nem múlott el. Sokáig hallatszott. Széles utakra emlékezett, munkásokra, lányokra. Az anyjára is. Az vitte be a szállásra. A lányok megálltak az ágya előtt, és nézték az arcát. Éjszaka is felgyulladt a villany. Egy fekete hajú lány tántorogva állt a fényben, és ledobálta magáról a ruháit. Kis, színes nadrágban ingadozott a szoba közepén, és egyetlen szót mondogatott: „Orvieto… orvieto…”

A fehér mennyezet alig egy fél méterre volt az arcától. Nem értette. Az oldalára fordult. Az emeletes vaságy mellett már ott állt az anyja. Egy cédulát tartott a kezében.

– Itt van, fiam, a cím. „G” épület. Öltözz fel, mert lassan a lányok is ébredeznek. A vállalatnál nem örülnének neki, hogy itt aludtál. Siess! Rudi már tudja, hogy megjöttél. Telefonáltam neki.

Sovány, fekete asszony volt. A szemében szürkés keménység fénylett, de a pillantását néha bágyadttá tette a szomorúság.

Geng magára szedte a ruháit, aztán kilépett a női szállás ajtaján. Már világos volt. Zsebre tette a kezét, s a vásznak nyirkos, tapadós homályában a cédulát gyűrögette. A kanászra gondolt. Nem volt kedve megkeresni a mérnököt.

Egy építkezésen vállalt munkát.

A sínekről éles kolompszó röppent a házfalakra, s csörömpölve végigzuhant az ereszek alatt, felrázta és mozgósította a falézolásra egybegyűlt, gémberedett kezű munkásokat. Geng is feljegyeztette magát, aztán egy sültös sapkájú legény nyomában felkapaszkodott az egyik növekvő épületre.

Habarcsot kevertek, és ormótlan ládákban cipelték a kőmívesek után. Téglát raktak a tróglira, s feszülő izmokkal cipelték, mint egy gyaloghintót. Geng érezte, hogy a vállában görcsösen vonaglanak az izmok, megpróbálnak elrendeződni, lazulni, mint az edzések végén, de állandóan ellenállásba, teherbe ütköznek. Bemelegedtek a forgói, és a vállán megforrósodott az izomcsomó. Geng úgy érezte, hogy égeti a csontját. A forróság aztán lassan elindult a karján lefelé, kisugárzott az inakra, s ingerelte az idegeket. Geng néha úgy érezte, hogy kiszakad a csuklója, de nem szólt. Lehajolt, elmarkolta a trógli töredezett, bütykös fogóját, s a sültössapkás nyomában újra és újra elindult, hogy a téglákat harminc méterrel odább egy gyorsan magasodó fal tövébe leborítsa. Egykedvűen bámulta a társa hátát, s amikor nagyon húzódott a csuklója, a kanászra gondolt. A forróság néhány óra alatt lehúzódott a derekába is, s az éles, nyilalló fájás szinte kettévágta a testét. Lehajolt a trógliért, és alig bírt felegyenesedni. Igyekezett a kanászra gondolni, de a képzelete továbbröppent. Eszébe jutottak az alvó lányok, s a takaró alól kilógó, fehér lábuk szára. Közben újra és újra lehajolt, téglákat rakott a deszkalapra, nagyokat emelt, s a terhével egy meghatározott útvonalon gyalogolt órák óta. Ideges lett. Amikor leöntötték a téglát, ledobta a trógli végét, és felegyenesedett. A sültössapkás nem engedte el a fogantyút. Egy pillanatra megtámaszkodott a tótágast álló tróglin, aztán halkan megszólalt:

– Inkább a másik szárnyban, ott most nem járkálnak a mesterek.

Geng kedvetlenül felemelte a tróglit, és elindult, a társa nyomában. Amikor odaértek a téglarakáshoz, Geng gyorsan megszabadult a terhétől, és lassan, levegőt szíva magába, felegyenesedett. A sültössapkás néhány téglát dobott a platóra, aztán egy pléhskatulából cigarettát halászott elő.

– A csoportvezető nem szereti, ha ácsorgunk – mondta, és meggyújtotta a cigarettáját.

Geng nem törődött a munkatársával. Mély lélegzeteket vett, s élvezte, hogy egy pillanatra elakadt az a nyomasztó körforgás és ismétlődés. De aztán mindjárt megrezzent, mert az ablaknyíláson benyúló futószalagról most is egyenletes időközökben zuhantak a téglák a többi közé. Hátrabillentette a fejét, és az égre nézett. A magasban egy toronydaru gémje keringett, s az épületcsoportokon, apró irodákon áthajolva egész falrészeket emelt a helyükre.

Mindenütt gépek morajlottak, s az épületek körül nagy volt a jövés-menés.

– Mi lesz ez az épület? – kérdezte Geng a társától.

– Nem tudom – mondta a sültössapkás, és a téglarakásba pöccintette a cigarettacsutkát. Az egyik csuklóján óra volt vastag szíjon, a másikon egy kifényesedett érszorító.

Gengnek nem volt kedve felemelni a tróglit. „Mit keresek én itt? Mi dolgom nekem a téglákkal, s mihez hordom a habarcsot? Mi lesz ez az épület, s nekem minek kell ez az épület? Ki ez az ember, akivel együtt melózok? S ez vajon mit akar itt?” – Ilyeneket gondolt Geng, s amikor a sültössapkás ránézett, kedvetlenül markolta meg a trógli nyelét.

Geng felegyenesedett a teherrel, aztán egy kicsit fojtottan mindjárt előreszólt:

– Maga pentelei?

– Nem. Dunaföldvárról jöttem.

– S mit csinál itt?

– Dolgozom, és pénzt keresek.

– Ezért érdemes volt idejönni?

– Jól fizetnek – mondta a sültössapkás, aztán fordult a közfal mellett, és felbillentette a tróglit. A tégla zuhogva a kőmívesek lábához omlott.

Geng felegyenesedett, s idegesen rántott egyet a tróglin. A sültössapkás megállt és hátranézett.

Gengnek fakó volt az arca, s a pillantása a falak mentén előresurrant. Amikor észrevett egy intézkedő embert, rákiáltott:

– Elvtárs! Mi lesz ez az épület?!

– Iskola. Miért kérdi?

– Szeretem tudni, hogy mit építek.

A művezető gyanakodva nézett Gengre, s amikor az tovább akart lépni rákiáltott:

– Várjunk csak! Magának mi a neve?

– Geng… – hallatszott a fordulóból, aztán hirtelen csend lett, mert egy felsüvöltő kompresszor szeletekre vágta a levegőt s a szavakat, kisebb emberi zajokat is.

Geng nem szólt többet. Téglákat rakott a deszkalapra, súlyokat emelt, terhével görnyedten keringett a falak mentén. A gondolatai rátapadtak a tényekre. Hosszú ideig nem jutott eszébe semmi más, csak amit a művezető mondott. Ismételgette magában: „Iskola… Miért kérdi?… Várjunk csak!… Magának mi a neve?… Iskola…” Felemelt egy-egy téglát, és arra gondolt, hogy „iskola”. Kövek, fájás az ember derekában és iskola. Aztán elfelejtkezett az iskoláról, s számára nem létezett már más, csak a téglák, a trógli és az állandóan ismétlődő, görcsös mozdulatok. Nézte a téglákat, s nem bírt tőlük elszakadni még gondolatban sem.

A tenyerébe hólyagok nőttek, s amikor felszakadtak, nedves lett tőlük a trógli fogója. Hirtelen eszébe jutottak a nádak. A zöld, életerős nádak és a sárguló, ködökben álló, mozdulatlan nádak. A nádak és a víz szaga. Emlékezett a víz szagára. Amikor ott volt, feküdt a hullámtörőkön, vagy nézte a ködöt, soha nem gondolt arra, hogy a víznek szaga van. De most emlékezett rá. Határozottan emlékezett. Ha egy pillanatra lehunyta a szemét, fel tudta magának idézni azt a jellegzetes illatot. A hínarak, iszap, a nedvesség, a halak és kagylók illatát, amit a víz feloldott és egyesített, s még a felszálló ködök is magukkal vitték a magasba. Vágyakozott a víz után. Amikor egymás mellé rakta a téglákat, újra felmerültek benne a művezető szavai: „Iskola… Miért kérdi?” – Nem tudott mit kezdeni ezzel az „iskolával”. Erősen a téglákra gondolt, és az iskolára, de nem értette, hogy neki mi köze ezekhez, s mi dolga van egy iskola építkezésén.

Felemelte a megrakott tróglit, és egyenletesen lépkedett a sültössapkás után. Úgy érezte, hogy valami félreértés történt. Ugyanaz a furcsa érzés rohanta meg, mint álmában, amikor észrevette, hogy idegenül hangzik az evezőinek a csobbanása, s megtapogatta a csónak bordáit és az eresztékeket. Idegennek érzett mindent. Zavartan bandukolt a sültössapkás után.

Aztán észrevette, hogy amikor a megrakott tróglival odaérnek a kőmívesekhez, a terem közepén ácsorgó emberek közül valaki figyeli. Először nem volt benne egészen biztos, hiszen álltak ott vagy hatan, mértek valamit, és vitatkoztak. A hangokat már akkor hallotta, amikor rákiáltott a művezetőre. Egyszer csak úgy érezte, hogy valaki nézi, s minden újabb fordulónál erősödött bent ez az érzés. Aztán találkozott a pillantásuk.

Alacsony, szemüveges férfi volt, az arca szögletes, s talán még intelligens és pimasz. A szemében magabiztosság és leplezetlen cinizmus csillogott. Geng el akarta fordítani a fejét, de már nem lehetett. A mérnök otthagyta a terem közepén ácsorgó csoportot, és rákiáltott Gengre:

– Hát te mit csinálsz itt?

Geng megállt a tróglival, s vállat vont.

– Téglákat hordok.

– Hülye! Nem mondtad, hogy élsportoló vagy?!

– Nem mondtam semmit. Téged sem akartalak zavarni…

– Azt látom. Na, tedd le azt a vacakot, és gyere.

Geng tétován eleresztette a trógli nyelét, és tanácstalanul a sültössapkásra nézett. A sültössapkás kíváncsian bámulta Genget, s még mielőtt az elfordulhatott volna, megkérdezte:

– Maga focista?

– Az. Csak hülye focista – mondta a mérnök, aztán Genget karon ragadva, elindult az aknaszerű lépcsőház felé.

Az épület előtt egy hatalmas meszesgödör volt. A mérnök megállt mellette, és nézte, hogy a fehér masszát hogyan merik bele a japánerokba. Geng nekitámaszkodott a deszkakorlátnak, és belenézett a gödörbe. A mész olyan volt, mint az érett aludttej, réteges meg repedezett. Szaga is volt, de az inkább a csetényi pincesorra emlékeztetett, ahonnan szüret előtt áradt ilyen üde, biztató mészszag.

– Na, látod? Ez lesz a legmodernebb rész. Oda szélrül még építünk egy mozit és egy szállodát, hogy kedvükre víkendezhessenek a kurafik.

– Ez?

– Ez hát. A mozinak teljesen üvegből lesz a homlokzata, az előcsarnokban pálmák meg filodendronok, a fal mellett kis asztalok, bőrdíványok lesznek, amikről az első héten levagdaljátok a bőrt. Mi újabb bőröket húzunk rá legalább háromszor, aztán fokozatosan megszokjátok.

– Hogyhogy vágjátok?

– Ne érzelgősködj! Most azonnal jelentkezel edzésre, s ha lehet, kimész a pályára is. Este kopogj be hozzám, „G” épület, I. emelet, kettes ajtó. Délután majd szerzek neked egy normális állást. Viszlát! – mondta a mérnök, s otthagyta a meszesgödör mellett Genget.

Geng az égre nézett. Hatalmas, kék víz volt, s a madarak zuhantak bent, mint az elejtett tárgyak. De felfelé zuhantak és vízszintesen, mintha a súlypontjuk a szemükben lenne, s a kék égi vizeknek nagyobb lenne a tömegvonzása, mint a földnek.

Gengnek jókedve lett. Nem gondolt arra, hogy a madaraknak a szemükben van a súlypontjuk, de látta, hogy könnyedén, mint a feldobott kő, az égre csapódnak, s a tollukon villan a fény.

Galambok voltak. Geng örült nekik. Végigment a vakolatlan, fedetlen házak között, aztán a város végén egy tejcsárdában hideg kakaót ivott. Elment a TSB-re, aztán a pályára is. Csak estefelé lett rosszabb kedve, amikor a homályban kialudtak a vörösen világító tűzfalak, s újra bizonytalan lett minden.

Sokáig keresgélte a mérnök lakását. Emlékezett, hogy „G” épület, de a házakon nem volt jelzés. Kilenc óra lehetett, amikor megtalálta.

Új épület volt. A lépcsőházban még nem égtek a villanyok. Geng gyufát gyújtott, és felbotorkált az emeletre. Amikor a lába alól elfogyott a lépcső, előrenyújtotta a kezét, és kitapogatta az ajtót. Kopogott.

– Tessék! – hallatszott bentről.

Geng lenyomta a kilincset, és átlépett a küszöbön.

Kicsit meghökkent. Az ajtótól jobbra vaságy állt, s az ágy szélén egy meztelen nő ült.

– Bocsánat – mondta Geng, s a kezével újra megnyomta a kilincset, hogy kilépjen a folyosóra.

– Jöjjön nyugodtan – mondta a nő, s Geng csak ekkor látta, hogy mégsem meztelen. Rövid, áttetsző nadrág volt rajta, s cigarettázott.

A mérnök az ablak mellett állt, s egy kis asztalon vegyszereket és negatívokat rendezgetett. Ruhában volt, befűzött cipőben, s a válla felett egykedvűen hátraszólogatott Gengnek:

– Már azt hittem, hogy nem is jössz… Elintéztem az állásodat… A kitűzőknél fogsz dolgozni… Épületkitűzés, érted, ugye?…

– Értem, persze…

– Ne vállalja. Kész börtön. Ismertem ott egy srácot, három évre ítélték – szólt közbe a nő, s a cigarettáját elnyomta egy bádog hamutartóban.

Geng csodálkozva ránézett, s a pillantása önkéntelenül is a lábára tévedt.

– Azt mondod, hogy egyetemista vagy, s egy ideig az építkezésen kell nézelődnöd… Már várnak… Dolgoznod persze nem kell. Néha megfogod a mérőszalag végét, és értelmes pofát vágsz hozzá – mondta a mérnök, és megfordult.

A nő felállt, és belekapaszkodott a nyakába.

– Rudikám! Ugye, itt alhatok?

Geng tanácstalanul a vegyszerekre nézett, aztán a nőre, mérnökre, vaságyra siklott a pillantása.

– Na, kösz. Én elmegyek – mondta, s kedvetlenül kilépett az ajtón.

Körülvette a homály. Az épület olyan csendes volt, mintha a mérnök lett volna az egyetlen lakója.

Az utcán köd volt. Fények vibráltak, s a sűrű párán átszűrődve, halványan megcsillantak a házfalakon.

Genget ezen az éjszakán dagadtra marták a poloskák. A viszketést félálomban is érezte, s az érdes lepedőn feldörzsölte a bőrét. Éjfélkor felébredt, s utána már csak perceket aludt egyfolytában, mert égett a bőre, s a kiszolgáltatottság s a tehetetlen düh kikészítették az idegeit.

Forgolódott, néha megérintette a bőrét, s igyekezett megállapítani, hogy az első csípések tüze terjed tovább a testén, vagy pedig újabb csípések kínozzák. Amikor belefáradt a kínlódásba, megpihent a hátán, és eltűnődött. Aztán hirtelen felült, mert valamit nem értett. „Legalább hatan lakunk ebben a szobában. A poloskák nyilván mindenkit marnak, s a többiek mégsem üldögélnek álmatlanul az ágy tetején… Vagy nem marnak mindenkit?… Lehetséges, hogy a többiek nem törődnek a poloskákkal?… Meg lehet szokni a poloskákat?” – Ilyeneket gondolt Geng, aztán óvatosan lemászott az ágyról, és felgyújtotta a villanyt.

Elvakította a fény, és néhány pillanatig semmit sem látott. A káprázatból gyorsan, határozott vonalakkal kiváltak a tárgyak. A kecskelábú asztal, padok, a fekete, emeletes vaságyak, a durván vakolt, repedezett falak. Az egyik repedésnél egy könnyed, futurista vonal kezdődött, s átívelt a mennyezeten, s a másik falon elágazott az ágyak helyzete szerint, mint a villanyvezeték. S a könnyed, futurista vonal mozgott. Néha elhajlott egy kicsit, megszakadt, újra nekilendült, mint a vízsugár, s egyenes ívben szelte át a szoba elfuserált egét. Poloskák voltak. Menetoszlopban vonultak, mint a katonák.

Geng percekig nézte őket, és megborzongott. A férgek szervezettsége döbbentette meg, s az a fürgeség, amivel elfoglalták az új házat, s ráestek az építőkre. Amikor a pillantása elszakadt a mennyezettől, látta, hogy néhányan már felébredtek.

Toma, az öreg kőmíves, már könyökölt a párnáján. Geng arcát nézte. Találkozott a pillantásuk.

– Magát nem csípik? – kérdezte Geng.

– Nem, engem már nem csípnek. Sűrű nekik a vérem. S van, akit csípnek, van, akit nem.

– Ennyit még soha nem láttam egyszerre.

– A görögök hozták be, aztán elszaporodtak, mert ezek a házak még nincsenek befejezve, s nehéz a takarításuk.

– Milyen görögök?

– Görögök. Többen laknak a házban, mint mi. Azt mondják, hogy partizánok voltak, s menekülniök kellett. Nem rossz emberek, csak teledinnyézik még az anyjukszűzmáriáját is – mondta Toma.

– Oltsa el már a villanyt, szakikám! – szólalt meg a sarokban egy fiatalember, s dühösen a fal felé fordult.

Geng vállat vont, aztán elfordította a kapcsolót.

Az ágya tetején összehúzódzkodott, s belefülelt az éjszakába. Sötétség volt és csend. Kicsit később az öreg Toma hangja hallatszott:

– Holnap majd beszólok a központba, hogy csináljanak valamit a bogarakkal, mert unjuk…

„Majd… Holnap majd… Egyszer majd…” Geng ismételgette magában a szavakat, s úgy érezte, hogy csupa ígéretből áll a világ, és a sok kis „majd” megfeszül a falak között az éjszakában, keményen összeáll, mint valami massza, s az éjszaka is ebből a masszából van, és az emberek futása lefékeződik ebben a masszában, de azok tovább erőlködnek, mert új házakat akarnak, kék eget, így aztán lemerevednek, görcsös, fáradt lesz a testük. Gengnek is görcsös, fáradt volt a teste, arra gondolt, hogy „majd”, de ez egy másik „majd” volt magánhasználatra. Aztán befagytak a gondolatai, és a merev éjszakában elaludt.

Párás, ködös volt a reggel. Geng valószínűtlennek tartott mindent. Az ébredező, apró zajoktól hangos munkásszállást s a csípéseket a testén. Toma és a többiek nyugodtságát, akik esténként nem meredtek a tenyerükbe, s nem mustrálgatták a mennyezetet sem. Valószínűtlennek tartotta ezeket az embereket, mert csak az építéssel törődtek. Ettek, ittak, építettek és aludtak. A fiatalabbak kurváztak is, de erről keveset beszéltek.

Geng törülközőt terített a nyakába, és lemászott az ágyról, hogy megmosakodjon. A mosdó a folyosóról nyílott, s közösen használták a görögökkel. Amikor a mosdó kilincsére tette a kezét, hallotta, hogy szép halkan kinyílik mögötte egy ajtó. Megfordult, de úgy látszik, nem elég gyorsan, mert az ajtó már becsukódott. Legyintett, és bement a mosdóba. Vizet eresztett a nyakára. Sokáig mosakodott. A hideg víz jót tett az idegeinek. Megnyugodott. Olyan akarat nélküli, egykedvű nyugodtság volt ez.

Jelentkezett a kitűzőknél, de egyetlen téglát sem tett odább. Futólag szemügyre vette a földbe vert karókat, aztán elódalgott a közeli szőlők felé. A mezsgyéken lehajtott fejű napraforgók álltak, s a tányérjukból verebek szemelgették a magot. A földeket ezen a részen már mind megvette a Vasmű, és lejjebb a völgy szélén csak azért érett be a szőlő, mert az építkezés lassabban haladt, mint először számították.

Geng előtt seregélyek röppentek fel a karók közül, s nagy ívben elkerülték a magasfeszültség otromba vezetékeit. Az utolsó oszlop a szőlő szélében állt, de a többinek is kijelölték a helyét. A vastraverzek már a szőlőben feküdtek. Góliát testük átért egy-egy teljes vágón.

Geng egy ilyen vastraverz szélére telepedett le, és bámészkodott naphosszat. Leginkább a völgyet szerette nézni. A völgyben házak álltak, és füstöltek a kémények. Látott egy asszonyt, aki átment a szomszéd házba, aztán csak órák múlva bukkant fel újra. Amikor kilépett az ajtón, lesimította a ruháját, és újrakötötte a kendőjét. Látott egy öregembert, aki rozoga bakszekéren répalevelet fuvarozott hazafelé, s körülötte egy kutya ugrált. Geng nézte a házakat, és örült, hogy mozdulatlan körülöttük a világ. Szeretett volna gondolkodni, de nem jutott eszébe semmi. Valójában elvágyódott ebből a városból, mert nem értette, hogy neki mi dolga van ezekkel a házakkal, poloskákkal, villanyvezetékekkel.

Délben összesúgtak mögötte a kitűzők.

Krumplileves volt az ebéd, bő tejföllel, szép paprikás zsírkarikákkal s bácskai rizses hús. Geng szerette a krumplilevest. Az arca könnyű fűszeres gőzökbe merült, de a szeme a kitűzőket kutatta. Hock, az idősebb, fakó ember volt. Csöndes, szótlan, de melegszívű. Ha gondolkozott, látszott az arcán, mert megfeszült a bőre, a pillantása kiszabadult a környezetéből, s valahol messze egy jellegzetes pontra vagy színfoltra tapadt. A fiatalabb mohón evett, gyorsan dolgozott, és gyorsan számolt. Szerette a megszokott, szabályos környezetet, a biztonságot. Ha valami nehezebben érthetőt vagy új dolgot vett észre, akkor bizonytalan és ingerült lett. Gengre gyanakvó pillantásokat vetett, s Geng ezt észrevette. Amikor befejezte az evést, megvárta őket, hogy együtt indulhassanak vissza az építkezéshez. Cigarettára gyújtottak, hümmögtek, aztán a fiatalabb megszólalt:

– Maga órabérben van?

– Azt hittem, hogy maguknak mindent megmondtak… – kezdte Geng, de nem folytathatta, mert a kitűzők közbeszóltak:

– Mondták, persze hogy mondták, csak most nem tudjuk, hogy a bérek hogyan vannak, s a célprémium?…

– Engem külön fizetnek – mondta Geng, de fogalma sem volt róla, hogy őt ki fizeti, meg hol fizeti és miért fizeti. Aztán mindjárt eszébe jutott a futball. A főnökség azt gondolta, hogy Geng majd focizik nekik, de Geng nem bírt labdába rúgni. A mérnöknek sem merte megmondani. Elment ugyan a TSB-re, de nem focira, hanem atlétikára jelentkezett.

Nagyon elkedvetlenedett. A bérekre idáig nem is gondolt. Sajnálta a kitűzőket. Délután nem ment ki a szőlők közé. Ácsorgott a mélyülő árkok között, s egyszer még a mérőszalagot is megfogta. De aztán abbahagyta az egészet, mert nem értett hozzá, és unta.

Ezen az estén újra összemarták a poloskák. Geng most is felébredt, de nem vakarta meg a csípéseket, nem gyújtott villanyt, s arra sem gondolt, amit előző éjjel az öreg Toma mondott. Mereven feküdt, aztán hirtelen visszazuhant az álomba.

Reggel, amikor a mosdóba indult, újra nyikordult mögötte egy ajtó. Most nem fordult meg, de olyan érzése támadt, hogy figyelik, s valaki a házban minden mozdulatát számon tartja.

A kedvetlenség most már teljesen hatalmába kerítette. Köszönt a kitűzőknek, és mindjárt bevonult a szőlőbe, mert az építkezésen teljesen felesleges volt. Értelmetlen volt az élete. Arra gondolt, hogy edzésre kellene járnia, hogy megmozduljon, s ne nyomja agyon az idegenség és az idő. Aztán eszébe jutott, hogy nem az edzés a fő problémája, hanem valami más, valami bensőbb, amit nehéz átgondolni, edzésre tulajdonképpen otthon is járhatott volna. Maga elé meredt. Eszébe jutott Káró bácsi, a kanász. Lehajtotta a fejét, és fél napig ült mozdulatlanul.

Délután hirtelen felállt, és elindult a munkásszállás felé. Elhatározta, hogy hazamegy. Kívánkozott a nagy őszi ködök után, amelyek a víz felett lógtak, s nyugtatták, elcsendesítették az embert. A ködök után, melyek jólesően voltak szürkék, s reggelenként hozzátartoztak az emberekhez, mert az emberekben is köd volt.

Geng derékig vetkőzött a poloskás szobában, s a törülközővel a nyaka között elindult a mosdóba. Amikor kinyitotta az ajtót, meghökkent, mert egy görög lány állt a helyiségben. Nem mosakodott, csak állt a fal mellett, és Genget nézte. Geng rándított egyet a vállán, és megnyitotta az egyik csapot.

A lány kuncogott.

Geng hátranézett, mert nem értette a lányt. A lány ekkor felnevetett.

– Pukkadj meg – mondta Geng, s a fejét a csap alá tartotta.

A lány hangja betöltötte az egész mosdót. Nevetett, felszabadultan, boldogan nevetett.

Genget elöntötte a méreg. Hirtelen megfordult, s ráförmedt a lányra.

– Mi az anyád úristenit röhögsz?!

A lány még mindig nevetett.

Geng hirtelen elkapta, és beleharapott a szájába. Utána aztán mindjárt megcsókolta, mert a lánynak forró volt a szája, s teljesen elhagyta magát, amikor Geng hozzáért. Geng az arcára hajolt, és vadul csókolgatta. A víz Gengről a lány arcára csorgott, s olyan lett, mintha sírna. Geng ledobta a törülközőt, aztán felemelte a lány szoknyáját, és odanyomta a falhoz. A lány nem ellenkezett.

Geng utána nagyon szégyellte magát. Felemelte a törülközőt, és a lány arcáról letörölte a vizet. De a kislány arca újra vizes lett. Geng csak most vette észre, hogy sír, s most vette észre, hogy a kislány nagyon szép és nagyon fiatal.

Ijedten állt a törülközővel a kezében, s éppen hátra akart lépni, amikor a kislány megszólalt:

– Medda szeret téged… Amióta megérkeztél, Medda leselkedik utánad, hogy láthasson… Medda szeret téged… – mondta, aztán hirtelen megfordult, és kiszaladt a mosdóból.

Geng egy pillanatig tanácstalanul állt, aztán utánalépett. Hallotta, hogy valamelyik ajtóban kattan a zár. Végigment a folyosón, de nem tudta, hogy melyik az az ajtó. Az épület csendes volt, csak a víz surrogása hallatszott a mosdóból.

Ezen az estén tiszta, csillagos volt az ég. A befejezett házak között villanyok égtek, lányok és öregasszonyok sétáltak a járdákon, mintha a város már százéves lenne.

Geng egy kicsit összehúzta magát, amikor az utcára lépett, mert a hűvös esti szél megérintette az arcát. Lázas volt. Nem beteg, csak lázas. Amikor Medda kirohant a mosdóból, hirtelen megforrósodott valami az agyában. Ártalmatlan, tűnő villanásnak látszott, aztán fokozatosan felizzott, s gyorsabban terjedt, mint a fény.

Nem tudott elutazni. Amikor elzárta a csapot, eszébe jutott a kanász. A szűnő vízcsobogásból, a tenyerébe összeszaladt utolsó cseppekből kiemelkedett az öreg Káró arca, s egy fakó pillantással megállította Genget. Gengben dermesztő ködök s bizonytalan lázak emelkedtek egyszerre, s amikor elérték a tudatát, olyan lett az élete, mint egy földcsuszamlás. A gondolatai ijesztően egymásba kapcsolódtak, s Meddáról eszébe jutott Káró, Káróról Medda, s mindkettőtől elválasztotta a sűrű, áthatolhatatlan köd. Később, amikor emelkedett a láza, a köd felszállt, s a tárgyakra zöld fények ültek. Estefelé már csak Meddára gondolt s a lassanként felderengő összefüggésekre. Minden összefüggött. Úgy érezte, mintha az emberek, tárgyak, tettek és mozdulatok között vékony fonalak feszülnének. Geng megijedt a gondolataitól. Fogva tartották az összefüggések. De a láza tovább emelkedett, s a szép, vörös fényekben feloldódott a merev, belső mozdulatlanság, amit a ködös partokról magával hozott.

Este Meddát kereste. Az utcán türelmetlenül bámulta az embereket.

A lányok előtt megállt, és az arcukba nézett. Órákig sétált a víztoronytól az épülő moziig nyújtózó járdán. A tejbolt előtt toppantott néhányat, hogy cipőjéről lerázza a sarat, amit a mozi előtt felszedett. A mozinál véget ért a járda, s a környező pocsolyákból a cementre is felhordták a latyakot.

A hidegtől már borsózott a háta, amikor az egyik kirakat előtt meglátta a görög kislányt.

– Medda… Medda… – mondogatta a nevét, és megállt előtte egészen közel, hogy megfogja a kezét.

A kislány csodálkozva ránézett, aztán hátrább húzódott.

A szeme és az arca pontosan olyan szép volt, mint Meddáé, a haja is hosszú, s a szája is olyan érett, s kicsit várakozó, de nem Medda volt.

Geng motyogott valamit, aztán továbblépett. Elindult a víztorony felé, és nézte a lányokat. A lányok mind hasonlítottak Meddára, a szemük mélyében olyan kénes villanások voltak, mint Medda szemében, az arcuk, a bőrük simasága olyan üde és olyan lázakat indítóan szép volt, mint Meddáé. A menésük is olyan volt, a lábuk is, s amikor hátravetették a fejüket a kirakatok előtt, pontosan olyan szépek voltak, mint Medda. Valamennyien szépek voltak, s amikor Geng a csodálkozástól egy kicsit felemelte a fejét, észrevette, hogy a házak is szépek, a vonalaik nagy távolságokon ívelnek át, összefogták az ablakokat, és a színes, üde falak utcákat, messzire futó vonalakat terelnek a Duna mentén s a Duna felé is, a homokos, hűs fövenyekre. Az egyik ház előtt megállt, és érezte, hogy vízszagot hoz a szél. Mély lélegzetet vett, a levegőben külön érezte a hínarak, az iszap, a nedvesség, a halak és a kagylók illatát s még valamit, valami furcsa könnyűséget, amit talán csak a folyók közelében érezhet az ember, mert a folyók országokat és világokat kötnek össze.

Másnap reggel arra gondolt Geng, hogy mi lenne, ha fogná a kisfejszét, és az építkezésen leverne néhány cölöpöt. Ha azt mondaná a kubikusoknak, hogy megváltoztak a tervek, s most így húzódnak a falak? Észrevennék vajon? Vagy felépítenék az épületet? S az épület vajon megállna? Nem repednének meg a falak? Órákig ácsorgott az árkok mentén, aztán váratlanul megkérdezte az idősebb kitűzőt:

– Hock elvtárs! Miért így megy ez a fal? Nem lenne jobb, ha egy kicsit elnyomnánk az egészet jobbra? Akkor a házak sarka nézne észak felé, nem?

Az öreg kitűző meghökkent. A tervrajzra nézett, aztán hunyorogva a cölöpöket kezdte vizsgálgatni. Egy idő után Genghez fordult:

– Maga ért a kitűzéshez?

– Nem sokat, de ez az árok nekem itt furcsa – mondta Geng, s nagyon szeretett volna legalább egy egészen keveset érteni a kitűzéshez.

A kitűző újra megnézte az alaprajzokat, aztán hümmögött, morgott, számolt.

– Van benne valami, de ezek tervek, mérnökök készítik. Ennek így jónak kell lenni – mondta.

– Mi lesz ez az épület? – kérdezte Geng.

– Lakóház.

– Maga mindig tudja, hogy mit épít?

– Persze hogy tudom. Másként nem lehet építeni. Ha az ember nem tudja, hogy mit csinál, úgy semmit sem lehet jól csinálni.

– S ha ezek a rajzok mégis rosszak? Mondjuk, egy falvastagság rosszul van kiszámítva?

– A rajzok nem lehetnek rosszak. A rajzokat mérnökök készítik, és többen is utánaszámolnak. Az épületeken minden összefügg. Ha jó a végeredmény, akkor külön-külön a falak is jók. És bízni kell a mérnökökben. Csak úgy lehet építeni, ha megbízunk egymás munkájában – mondta az öreg kitűző.

Geng bólintott, aztán fogta az egyik tervrajzot, és leült vele egy felfordított talicskára. Kiterítette a rajzot, és megpróbált rajt eligazodni. A rajzokon feltűnő helyen tájolás volt, a pontos észak–déli irány, aztán adatok, méretek tömkelege. Az épületek határvonalát, a közfalakat s a falvastagságokat rövid böngészés után felismerte. A többivel nem boldogult, és megunta. A tervrajzot visszaadta a kitűzőnek, aztán átment a szomszédos építkezésre. Abban reménykedett, hogy valahol majd összetalálkozik a görög lánnyal, vagy megtud róla valamit.

A szomszéd parcellán már az ácsok dolgoztak, s a földrakások tetején morajlottak a betonkeverő gépek. A teherautók szinte percenként fordultak a keskeny földúton, és sódert, cementet raktak le a felvonulási épületek közelébe, hogy a lányok etethessék a gépeket. A gépek falták a sódert és a cementet. A nedves betonnal futószalagok siettek az árkok fölé. A lányok nevetgéltek, s amikor a közelükben fékeztek a teherautók, „beszóltak” a sofőröknek.

Az ácsbalták csattogása csak egészen közelről hallatszott, mert a süvöltő betonozógépek felszippantották a kisebb zajokat. Geng szerette nézni az ácsokat, mert módszeresen és némán dolgoztak. Amikor Geng megállt mellettük, csak felnéztek, de nem szóltak semmit. Lehajtották a fejüket, s mindjárt szögért nyúltak az oldalukra függesztett bőrtáskába, aztán a nyers fenyődeszkákba gyorsan beleeresztették a szögeket. Mindig tudták, hogy hova kell ütni, s a szögek átszaladtak a deszkákon és a pántokon, hogy összetartsák majd a betont, s a betonkoszorú az épületet. Geng arra gondolt, hogy vajon hány szöget verhetnek bele óránként a fenyődeszkákba? „Ha egy perc alatt bevernek öt szöget, az tíz perc alatt ötven, egy óra alatt háromszáz szög… S minden ács belever a fenyődeszkákba óránként háromszáz szöget… Mögöttük betonkoszorúk mélyednek a földbe, épületek emelkednek, s újabb házsorok futnak a pentelei dombtól a Dunavölgyig.” Amikor erre gondolt, az egyik ács újra felnézett. Most sem szólt semmit, de Geng mégis elszégyellte magát. Kemény, céltudatos emberek mellett állt, akik óránként háromszáz szöget vertek a deszkazsalukba, s nyugodtak, jókedvűek voltak. Geng érezte, hogy ezek az emberek tudják, hogy mit építenek és miért, s minden mozdulatuknak értelme és jelentősége van, minden mozdulatuk beletartozik valami nagyobb egységbe. Geng úgy érezte, hogy kimaradt valamiből, elkésett valahonnan, úgy érezte, hogy gyorsvonatok rohannak el az orra előtt, s mint a kemény kalapácsütések, belevésődnek a távolságba, s ezek az emberek mind a vonaton ülnek, csak ő, Geng áll itt külön, céltalanul és egyedül. Aztán hirtelen eszébe jutott Medda, s arra gondolt, hogy Medda biztosan tudja, hogy hová mennek a vonatok. Körülnézett. Újra abban reménykedett, hogy valahol a lányok között megpillantja Meddát. Átmászott a földhalmokon, és megállt a betonkeverő gép mellett. Medda nem volt köztük. Továbbment s mindig tovább az épülő házak mentén, és a lányok arcát figyelte. Habarcsosládák és japánerok között érte utol a déli kolompszó.

Geng nem szokta bejelenteni, hogy hová megy, így aztán meglepődött az öreg Hock, amikor Geng szólt neki, hogy délután edzésre megy.

Geng elhatározta, hogy gyakrabban jár edzésre. Útközben azon tűnődött, hogy nyolcszázon mennyi lehet az országos csúcs. A lányok már vágtáztak a salakon, amikor Geng a pályára ért. Nézte egy kicsit a lányokat, aztán szólt az edzőnek, hogy kimegy a mezőre, mert javítani akarja a kondiját. Melegítőt és tornacipőt húzott, aztán leszaladt a lépcsőn, s az országút másik oldalán felkapaszkodott a dombra. Lassan, lötyögve szaladt a Duna felé, s csak akkor kapcsolt rá jobban, amikor elérte a part tetején húzódó füves gyalogutat. Most már a folyóval párhuzamosan szaladt, s mindig jobban rákapcsolt, hogy fárassza magát. Bírta a futást. Amikor a sziget felé futott, arra gondolt, hogy ár ellen halad, s nekifeszült teljes erőből. Visszafelé egy kicsit elengedte magát, s laza léptekkel futott, mintha csak a víz sodorná lefelé, s izommunkára alig lenne szüksége a haladáshoz.

Amikor kifáradt, egy helyben ugrált, és hajladozott, hogy levezesse az erőltetést. Aztán észrevette a hajókat, és abbahagyta a mozgást.

Fehér testű hajók úsztak Budapest felé. Mögöttük uszálysor kanyarodott, s az uszályokon is voltak kormányosok. Geng látta, hogy a hajók nem a folyó közepén úsznak, hanem a bal part közelében. Geng sokáig nézte a hajókat, és megértette, hogy a dunai hajók nem a partokhoz igazodnak, hanem a mederhez. Ott úsznak, ahol legmélyebb a víz. S arra gondolt, hogy aki csak a partokhoz igazodik, az könnyen zátonyra fut. Nézte a partot. Fűzfák és nádasok szegélyezték. A magas partról csak sárgászöld foltnak látszott a nádas. Gengnek eszébe jutottak a nádak. Azok a régi balatoni nádak, amiket közelről nézegetett, s emlékezett, hogy voltak erős, sudár nádak, és voltak véznább, törékeny nádak. Arra gondolt, hogy a folyó partján nem élhettek mindig nádak. Valamikor egy nádnak meg kellett telepedni, s amikor a téli szél kiverte a koronájából a magokat, s azok belehullottak a vízbe, akkor újabb nádak nőttek. S amikor már nagyon sok nád volt, akkor a tömegben megéltek a gyöngébb nádak is, mert a nagy, erős nádak megvédelmezték a jeges tavaszi ártól.

Geng fent állt a dombon, s erőltette a szemét, hogy egyetlen szál nádat külön is lásson. Szeretett volna egy erős meg egy gyönge nádat látni külön. De a dombtetőről nem lehetett különálló nádakat látni, a dombtetőről csak a nádas látszott, s a nádas dús és erős szövevényű volt, mint a társadalom. Geng ekkor behunyta a szemét, hogy elképzelhessen magának egy különálló nádat: „A nád zöld és hosszú” – mondta, mert régen csak ennyi jutott eszébe a nádról, s most mindjárt meghökkent, mert felismerte, hogy a nádról most már több is eszébe jut, mint az, hogy zöld és hosszú…

Percekig nézte a nádast, és megértette, hogy meg kell ismerni a nádakat, az élet összefüggéseit, hogy élni lehessen. Érteni kell a világot, tudni, hogy mit miért teszünk. S aki nem tudja, az nem teljes értékű ember, s akit nem érdekel, hogy mit csinál, az csak eszköz, és soha nem lehet részese az egésznek.

Amikor hátat fordított a Dunának, előtte magasodott a város és a Vasmű. Egy furcsa szó jutott az eszébe: „Szocializmus…” – Otthonosan hangzott, mint amikor régen az anyja azt mondta a konyhában, hogy hagyma, krumpli vagy lábos. Aztán elfelejtette az egészet, mert újra érezte a víz kesernyés, üde szagát, s erről eszébe jutott Medda.

A fürdőben hosszan zuhanyozott, s amikor a felcsapó gőzök között meghallotta, hogy a szomszéd fürdőben nevetgélnek a lányok, ő is nevetni kezdett.

Jókedve volt. Az utcán mély lélegzeteket vett, és sietett hazafelé.

A munkásszállás előtt teherautók álltak. A kocsikon bútorok voltak, a motorház előtt férfiak tárgyaltak a sofőrökkel. Geng kikerülte az autókat, s felsietett a lépcsőn.

Toma az ágya szélén ült, s egy bádoglavórban a lábát áztatta. Az asztal mellett kártyáztak, egy fiatalember szalonnát sütött a rezsón.

– Új lakók jöttek? – kérdezte Geng, s az öreg Tomára nézett.

– Költöznek a görögök – mondta Toma, és lehajolt a szappanért.

– Elmennek? – kérdezte meglepetten Geng, s ijedten az ablakhoz lépett.

A teherautók már elhajtottak. A ház előtt csak néhány papírfoszlányt lebegtetett a szél.

Szalonnaszagot érzett, s a háttérből Toma hangját hallotta:

– Elköltöznek innen. Az egész ház munkásszállás lesz…

Geng megfordult, aztán tanácstalanul az ágyára bámult. Fehér por világított a takaróján. Felhajtotta, s látta, hogy újrahúzták az ágyat, s mindent teleszórtak féregirtóval. Amikor visszaejtette a takarót, porzott.

Kiment a folyosóra, és benyitott a szomszédos ajtókon. A szobák üresek voltak és egy kicsit piszkosak. A mosdó közelében néhány ajtón a zárat is megkattintotta, s belefülelt a kattanás nyomán keletkezett csendbe. „Melyikben lakhatott?” – tűnődött Geng, s elszorult a szíve, amikor az utolsó ajtóhoz ért.

Gengnek megváltozott az élete. Másnap már megfogta a mérőszalagot, és egész nap az öreg kitűző nyomában járt. Este zsebre tett egy tervrajzot, és bekopogott vele a mérnökhöz.

– Apikám! Elmagyarázhatnád nekem ezt a csődtömeget!

– Mondtam, hogy nem kell dolgoznod – nézett rá csodálkozva a mérnök.

– Érdekel – mondta Geng, s a rajzzal leült az asztal mellé.

A mérnök megállt mögötte, magyarázgatta a vonalakat és a számokat. Végül megunta, s azt javasolta Gengnek, hogy iratkozzon be egy szakmai tanfolyamra, ha tényleg érdekli.

Geng összehajtogatta a tervrajzot, és belekotort a fényképek közé. Nézegette egy kicsit a meztelen nőket, aztán külön rakta a gyárakról, emberekről és házakról készült felvételeket.

– Minek neked ez a sok kép? – kérdezte végül.

– Van, aki iszik, van, aki fényképez, azt hiszem, hogy az ivás olcsóbb és tisztességesebb is – mondta a mérnök, és nevetett.

Geng is nevetett. Aztán hirtelen felállt, és elköszönt a mérnöktől.

Másnap jelentkezett a szakmai tanfolyamra.

Átkínlódta a telet. Az első hetekben alig bírt tanulni. Nem fogott az agya. Aztán fokozatosan megszokta a könyveket, s belelendült a tanulásba. Változatosságot csak a vasárnapok jelentettek. Ilyenkor meglátogatta az anyját, s vajas kenyeret meg sajtot rágcsálva, a régi futballmeccsekről mesélt.

Geng ezen a télen elvégezte a tanfolyamot, s amikor felengedett a föld, már önállóan is dolgozhatott. Élvezte a munkát. A másik kitűzővel téglákat hordott egy tróglin, s a vörös kockákkal megjelölte a jövendő házak sarokpilléreit. Cölöpöket ütött a földbe, s amikor a kezét felemelte, a kubikusok mindjárt munkához kezdtek. Senki sem kételkedett abban, hogy Geng jó helyre ütötte a cölöpöket. Geng egész nap hajladozott, és nem érzett fáradtságot. Élvezettel ütötte a földbe a cölöpöket, s délutánonként élvezettel vágtatott a vörös salakon.

– Formában vagyok – mondta a mérnöknek, amikor találkoztak, és ezt mondta az anyjának is, s napról napra tökéletesítette a módszerét az építkezésen és a sportpályán is. Geng világa most áttekinthető és határozott volt. A tavaszi szél elsöpörte a ködöket, s a tárgyak kristályos zöld ragyogást kaptak.

Az edzések végén Geng hanyatt feküdt a fűben, s arra a belső ritmusra figyelt, ami szabályozta az életét, és meghatározta a gyorsaságát, akár az ellipszis alakú, vörös salakon nyargalt, akár az utcán ballagott hazafelé. Ilyenkor néha leereszkedtek melléje a lányok, s füvet rágcsálva a fülébe csiviteltek:

– Megyünk fürödni, nem jössz, Geng?

Geng egyszer elgondolkodott ezen. Még jól emlékezett arra a téli napra, amikor alapozó edzéseket tartottak a teremben, s ő előbb lelépett, mert sietett valahová. Tusolt, és a mennyezetig csapott a gőz. A szomszéd fürdőben már locsolkodtak a lányok, s áthallatszott a sikongásuk. Aztán váratlanul csend lett, majd pisszegés hallatszott. A lányok kinyitották a választóajtót, s kuncogva integettek neki. Átment hozzájuk, s a szélső tus alatt, a mindent elborító gőzben…

A lányok aztán máskor is kinyitották az ajtót, s Geng egy barna, kedvetlen sráccal, aki egyébként jó időket futott négyszázon, áttámolygott hozzájuk.

Utána minden valószínűtlennek tűnt, s Geng legyintett és nevetett rajta, ha eszébe jutott.

De a lányok leereszkedtek melléje a fűbe, s hanyatt dőlve csiviteltek a fülébe:

– Megyünk fürödni, nem jössz, Geng?

„Meg kellene keresnem a görög lányt” – gondolta Geng, aztán a könnyű, rohanó felhőket bámulta. Később eszébe jutott Hock, az öreg kitűző, aki mondott valamit a görögökről, valami olyant, hogy Pentelétől nem messze egy új faluban laknak.

„Megkeresem Meddát” – gondolta Geng, aztán felállt, s lassan lötyögve ügetni kezdett a vörös salakon, hogy levezesse az erőltetést.

1960

Lányok napfényben

A Marcal partján hanyatt feküdtek a lányok. Szemüket lehunyták, és nagy, hűvös vizekre gondoltak, melyekben kék szárnyú, lapos halak surrannak hangtalanul. A homok égette a hátukat, és egy kicsit a combjukat is.

Hárman voltak. A testük barnára sült, a homlokuk és hasuk csillogott a fényben.

A legfiatalabb, sovány testű kislány sokat forgolódott. Néha széttárta a karját, s bágyadtan megpihent, mintha a napot akarná magához fogadni. A sovány kislányt Nemeskének szólították a többiek, s kicsit anyáskodtak felette, mert fiatalabb volt náluk.

Nemeske az oldalára fordult, s belebámult a vízbe. A folyónak alig volt sodra. Szitakötők ittak a széléből.

– Fürödjünk – mondta Nemeske, és felült.

A lányok kinyitották a szemüket, és ránéztek. Nemeske végigsimított a mellén, aztán visszapislogott a lányokra.

Érezte, hogy azoknak szebb a teste. Barnák és erősek voltak. A combjuk telt, a csípőjük kerek… Megtapogatta a saját csípőjét, s érezte, hogy a medencecsontja szögletesen nekifeszül a tenyerének. Kedvetlenül felállt, újra a lányokra nézett. Azok még mindig a forró homokban feküdtek. Valahol azt olvasta, hogy a nőknek a hasa a legszebb. Nézte a barátnőit, s látta, hogy a hasuk is szép. Idegesen megszólalt:

– Menjünk bele. Lehűlünk egy kicsit.

A lányok feltérdeltek, aztán lassan felálltak. Feszengtek a kinőtt fürdőruhákban.

Éva volt a legmagasabb. Szőke haja a válláig ért. Mielőtt elindult a vízhez, kendő alá rendezte. A másik lány nem törődött a hajával. Begázolt a vízbe, s amikor térdig ért, leguggolt. Egy pillanatig a távoli híd felé nézett, aztán nagy loccsanással belefeküdt.

Nemeske és a szőke lány nevettek a parton.

– Sára! Elszakadt a fürdőruhád – kiabált Nemeske, aztán kuncogva összecsapta a kezét.

Néhány pillanat múlva már mindhárman a vízben voltak. Nyakig belemerültek, lubickoltak, azon a néhány méteres szakaszon, ahol derékig ért, még úszni is próbáltak. Néha a hínár s a víz alatti torzsa érintette a lábukat. Ilyenkor ijedten odakaptak, és pirosság szaladt a fülük alá.

Sára közben félrehúzódott, és megigazította a fürdőruháját. De amint belecsobbant a vízbe, a szakadásnál újra elővillant a teste. Egy ideig még vesződött vele, aztán abbahagyta. Nyakig belemerült a folyóba, és odaúszott a locsolkodó lányok közé.

Nem hűltek le. A víz is meleg volt. Csak nedves lett a bőrük. Lomhán kicammogtak a vízből, és megadóan leheveredtek a forró homokba. Hamarosan a testük is átforrósodott. Mozgolódni kezdtek. A szőke lány felkönyökölt, aztán megszólalt:

– Nagyon meleg van.

– Nekem jólesik – mondta Nemeske, és a hasára fordult.

A szőke lány körülnézett, aztán megállapodott a pillantása a közeli bokor alatt.

– Milyen virág az a lila?

– Sámánfű, ilyen homokos helyeken nyílik – mondta Nemeske.

– Tavaly még nem volt itt.

– De hiszen tavaly nem jártunk ide fürödni.

– Én egyszer már voltam itt… Egyedül…

– Mit csináltál?

– Fürödtem.

Nemeske gyanakodva nézett a szőke lány arcába, aztán megszólalt:

– Tavaly a híd másik oldalán szoktunk fürödni, ahol a többiek.

– Én is fürdöttem már itt – szólalt meg Sára, és felült.

Nemeske értetlenül nézte a barátnőit, de azok nem törődtek vele. Sára újra a fürdőruháját igazgatta, mert ahogy felült, továbbszakadt, s kibuggyant belőle a fehér csípője. A szőke lány pedig a sámánfüvet nézte, mintha el akarná helyezni emlékei között.

– Ezt már megvarrni sem lehet – mondta Sára, és tanácstalanul bámult a szőke lányra. Az nézte egy kicsit a szakadt fürdőruhát, aztán vállat vont.

– Vesd le.

– És mit vegyek fel?

– Semmit. Feküdj a napra, és lebarnul a hasad.

– És ha meglát valaki?

– Nem láthat meg. A domb eltakar bennünket mind a két oldalon, a híd meg messze van.

– Illik ez?

– Azt nem tudom. Lehet, hogy nem illik.

Sára tűnődve a ruhái felé sandított, melyek a sámánfű közelében színesedtek egy bokor alatt. Kigombolt egy-két gombot a fürdőruháján, aztán újra megszólalt:

– Vessétek le ti is, akkor levetem.

– Azt nem lehet – mondta Nemeske, és megzavarodva barátnőire pislogott.

Sára és a szőke lány összenézett. Felnevettek. A szőke lány megoldotta a kötést a fürdőruháján. Sára alattomosan mosolygott, aztán felállt, és kibújt a szakadt ruhából.

Nemeske ijedten nézett rájuk, de még mielőtt megmozdulhatott volna, már a szőke lány is meztelenen nyújtózkodott a fényben.

Szépek voltak és furcsák. Két hófehér csík maradt a testükön, mint valami öv.

A ruhátlan lányok néhány pillanatig egymás testét bámulták, aztán zavartan elfordultak, és belerohantak a vízbe.

Nyakig belemerültek, s a távoli híd újjáépített pillérei felé lestek veszélyt szimatolva. Az úton nem közeledett senki, s a falusi strand moraja is csak halkan, elmosódottan hallatszott. Megnyugodva összenéztek, s a következő percekben már nevettek, felszabadultan locsolkodtak, fröcskölték egymást.

– De, lányok… – szólalt meg Nemeske – ezt nem szabad…

Sára és a szőke lány csak nevettek, s nagy élvezettel mártóztak, forgolódtak a folyóban. Amikor elfáradtak, belehasaltak a sekély part menti vízbe, s Nemeskét kezdték szólongatni.

Nemeske még mindig a forró homokban ült, s zavarában lehajtotta a fejét. Ő is szeretett volna megszabadulni a ruháitól, de borzongva gondolt arra, hogy ruha nélkül kell megállnia a barátnői előtt, s azok akkor mindjárt a hasára néznek, ahol az a kávészínű anyajegy van. S mi lesz akkor, ha jön valaki? A vízbe ugyan le lehet bújni, de ha nem megy el, megáll a parton, s megvárja, amíg beesteledik, vagy nem vár semmit, csak megfogja a ruhájukat, és elviszi… Akkor vajon mi lesz? Nemeske ilyen gondolatok között őrlődött, s belevörösödött még a nyaka is. A barátnői hangja közben állandóan ott csengett a fülében:

– Vetkőzz le, Nemeske, nem eszünk meg. Lányoknak szabad együtt fürödni ruha nélkül is. Vetkőzz le, elfordulunk, amíg belejössz a vízbe.

Nemeske az utolsó szóra felkapta a fejét.

– Ha elfordultok, akkor levetkőzöm – mondta, s gyanakodva az arcukba nézett.

– Már kezdheted – mondták a barátnői, s még mindig nevetve teljesen belefordultak a folyóba.

Nemeske remegő kézzel megoldotta a fürdődresszén a kötést, s gyorsan gyűrni kezdte az egészet lefelé, hogy mire a lányok megfordulnak, már a vízben legyen. De alig lépett ki a fürdőruhából, a lányok már ott hasaltak újra a sekély vízben, s csendes vigyorgással vizsgálgatták.

Nemeske ijedten a hasához kapott, a tenyerével betakarta az anyajegyet. Riadtan állt egy pillanatig, s várta, hogy a barátnői valami csúnyát mondanak, de azok nem szóltak semmit, csak nevetgéltek. Nemeske hirtelen nekiiramodott, beleszaladt a vízbe. Amikor érezte, hogy a langyos folyóvíz körülveszi, mindenütt a testére tapad, ő is nevetni kezdett.

– Lányok, ez csuda jó! – mondta, s közelebb evickélt hozzájuk.

Most már együtt nevettek. Belemerültek nyakig a folyóba, aztán egy kicsit kijjebb másztak, s hasra feküdtek a fövenyen. A víz csak vékonyan, néhány ujjnyira takarta testüket, így a folyó tükrén át még a nap sugárzó melegét is érezték. Nemeske boldog volt. Mosolygott, s a leghosszabb ujjával apró jeleket vésett a homokba.

Később kimentek a partra, meghengergőztek a homokban. A bőrükre rátapadtak a homokszemcsék, s olyanok lettek, mint a prézlibe forgatott keszegek. De Nemeske és a barátnői nem gondoltak már a hűs vizekre, s a mélyben surranó halakra sem. A nap felé fordították az arcukat, és örültek az életüknek.

Késő délután indultak vissza a faluba, s másnap a delelőre forduló nap már újra a folyóparton találta őket.

A vetkőzésből néhány nap alatt szertartás lett. Körülállták a sámánfüvet, egyszerre oldották meg ruháikat, egyszerre léptek ki a szoknyáikból, s indultak el a folyó felé.

Kifinomult a mozgásuk. Már nem kapkodtak, locsolkodtak, mint az első napokban, hanem lassan beleereszkedtek a vízbe. Úsztak egy kicsit, forgolódtak a langyos habokban, aztán ernyedten végighasaltak a fövenyen. Maguk elé meredtek, apró csigákat és vándorkagylókat néztek gondolatok és figyelem nélkül. Amikor a mozdulatlanságukban megérezték, hogy a folyó lassú vize rajtuk is átfolyik, és lábuk mentén apró örvények forognak simogatón, egy kicsit elpirultak. Nemeske ilyenkor mindig megszólalt:

– Jó dolog a folyóban feküdni…

A lányok ránéztek, de nem mondtak semmit, s a testük is mozdulatlan maradt. A vízben sohasem beszéltek. A vízben csak az érzéseikre hallgattak, és magukba szívták azokat a titokzatos erőket, láthatatlan energiákat, amelyeket a folyó a forrás vidékéről, a távoli, üde rétek közül magával hozott.

A vízből mindig Sára lépett ki elsőnek, mert idegesítette a mozdulatlanság, és kívánkozott a forró homok után. Eleinte Sára élvezte legjobban a fürdést, de aztán ő unta meg leghamarabb a folyó egyenletes, nyugodt áramlását. Jobban szerette a forró homokot, ami bizsergette a bőrét, bele lehetett hengergőzni s közben fecsegni jelentéktelen apró dolgokról. A homokban néha órákig elfeküdtek, és furcsa meséket találtak ki a sámánfűről, ami újabb virágokat hozott, s a régit elhullatta. Nemeske egyszer felkapta a fejét, és halkan a lányokhoz fordult:

– Esténként nem éreztek valami furcsát, olyan bizonytalanságfélét?

Sára vállat vont, a szőke lány a hátára fordult, egy ideig az eget nézte, aztán megszólalt:

– Néha nem tudok elaludni…

– Mitől van ez? – kérdezte Nemeske, és felült, hogy a lányok arcát is lássa.

De a lányok nem szóltak. Sára most is csak vállat vont, a szőke lány pedig mozdulatlanul bámulta az eget.

A hasuk megbarnult, a mellükről is eltűnt az a fehér csík, ami megjelölte őket, s bizonytalanná tette a mozdulataikat. Hetek óta feküdtek ruhátlanul a napon, és élvezték azt a közvetlenséget, ami egy idő óta a folyóhoz, a levegőhöz, homokhoz és a füvekhez kötötte őket. Megszokták a csendet, a halk, rövid beszélgetéseket és a szótlanságot, ami a fürdés szertartásához tartozott. A világukat homokdombok, a folyómeder és a felhőtlen ég határolta. Itt köszöntött rájuk június egyik utolsó csütörtökje is.

Kora délelőtt körülállták a sámánfüvet, aztán ruhátlanul belemerültek a folyóba. Később beszélgettek egy kicsit a parton, aztán leheveredtek a homokba. Sára a kezére hajtotta a fejét, a szőke lány a hátára fordult, és lecsukta a szemét. Nemeske pedig forgolódott, hol az egyik oldalára dőlt, hol a másikra. A csend szinte kipárnázta a domboldalt, ezekben az órákban még a híd másik oldaláról sem hallatszott ide a fürdőzők zaja.

A csend azonban váratlanul szétszakadt. A zaj nem fokozatosan jutott el hozzájuk, hanem hirtelen közéjük siklott, mint egy fürge gyík. A közeli surranó neszeket Nemeske hallotta meg először. Felkapta a fejét, és halkan felsikoltott. A következő pillanatban már megszűntek a surranó neszek, s közvetlenül előttük ott állt egy meghökkent ember. Egy férfi. A kezében kasza volt, és térdig bent állt a folyóban. Néhány pillanattal előbb még a vízben megtelepedett hínarakat, a kákát és a mindent átszövő lótuszszárakat kaszálta, de amikor Nemeske felsikoltott, megállt a kezében a szerszám. Döbbenten nézte a lányokat, aztán hirtelen elnevette magát.

A lányok rámeredtek, és néhány pillanatig tehetetlenül ténferegtek. Sára feltérdelt, Nemeske a melléhez kapott, a szőke lány a hasára fordult, aztán az oldalára, hogy az ember csak a hátát lássa. A lábukba ideges, bénító remegés szaladt, a bőrük bizsergett, s elvörösödött a nyakukig.

Nemeske ugrott fel először. Egyik kezével a testét takargatta, a másikkal felkapta a ruháit a bokor alól, aztán a dombot megkerülve berohant a rétbe. Sára és a szőke lány egy pillanat múlva már a nyomában voltak, de amikor a domboldalban megvillant a testük, még hallották a kaszás ember nevetését.

Három napig nem mentek fürödni. Negyednap aztán újra elindultak a folyóhoz.

A falut egykettőre maguk mögött hagyták. Tikkadtan lépkedtek a porban. A szoknyájuk a combjukhoz tapadt az izzadságtól. A szőke lány egy kicsit hosszabbakat lépett, mint a társai, s néhányszor visszanézett a falura.

Először Nemeske szólalt meg:

– Menjünk a földek szélén, ott puhább a lépés.

Szó nélkül átmentek az árkon. Hosszú ideig a répaföldek mellett mentek, később hatalmas gabonatáblák következtek.

A lányok nem nézték a földeket, csak a léptükre figyeltek, s közben a gondolataikat rendezgették. Ahol Karakó felé kanyarodott az út, egy pillanatra megállt Nemeske, és a lányokhoz fordult:

– Mire gondoltok?

– Ha megtudják az iskolában, abból baj lesz – mondta a szőke lány, és leszakított egy rozsfejet.

– Anyuék sem tudták meg. Különben is szünet van – mondta Nemeske, aztán továbblépett.

Libasorban ballagtak a földek mentén. A szőke lány a rozsfejet morzsolgatta, és újra megszólalt:

– A Cirókéknál állt valaki a kapu mögött, és minket nézett. Lehet, hogy figyelnek bennünket.

– Fürödni csak szabad – mondta Nemeske, és ingerülten felvágta a fejét.

A szőke lány nem válaszolt. Percekig lépkedtek szótlanul. Amikor a domb közelébe értek, lassítottak. Körülnéztek, aztán óvatosan, szinte lábujjhegyen osontak be a dombok közé.

Sára egészen a vízpartig ment, s néhány percig a lekaszált, torzsákon elakadt lótuszokat nézte.

– Egészen fiatal volt – mondta, aztán a lányok felé fordult. Azok még mindig a környéket figyelték, mintha minden folyókanyar s part menti szénaboglya egy-egy kaszás embert rejtegetne.

– Most mi lesz? – kérdezte Nemeske.

– Vetkőzzünk le – mondta Sára, és a szoknyáját kikapcsolta az oldalán.

Összenéztek, aztán elindultak a közeli bokor felé, ahol a sámánfű nyílott. De alig léptek néhányat, már megtorpantak.

– Nincs meg a sámánfű – mondta Nemeske, és elképedve a barátnőire nézett.

– Valaki leszakította – mondták a lányok, s kedvetlenül lekuporodtak a homokba.

– Lehet, hogy a kaszás ember szakította le – vélekedett Nemeske.

– Egészen fiatal volt – mondta Sára, aztán tovább oldozta a ruháját.

Lassan a többiek is vetkőzni kezdtek, de csak lapulva, félig a bokor mögött kuporogva, bizonytalan mozdulatokkal.

Sára nem várta meg őket, egyedül ment bele a vízbe, és kényelmesen végighevert a fövenyen.

Néhány perc múlva a másik két lány is belegázolt a folyóba, de az örömük nem volt teljes. A fejüket szinte percenként felemelték, és lesték a titokzatosnak tűnő folyókanyart.

Amikor végighevertek a forró homokban, megszólalt Nemeske:

– Meglátjátok, az a férfi egyszer még visszajön.

Sára és a szőke lány is így érezte, s mindhárman nyugtalanok lettek. A domb oldaláról felváltva lesték a vidéket, s a ruhájukat úgy helyezték el, hogy gyorsan fel lehessen ölteni.

Véget értek a nyugalmas, örömöket rejtegető délutánok. Most is lehevertek a puha fövenyre, de már nem figyeltek olyan odaadóan a folyó áramló simogatására. A napok várakozással teltek. Néha odaszóltak a domboldalban könyöklő őrnek:

– Nem látsz semmit?

S az megrázta a fejét.

Egyre forróbbak lettek a délutánok, de a kaszás embernek nyoma sem volt.

Egyszer, amikor a szőke lány őrködött, felmászott melléje Sára is, és ketten lesték a vidéket. Nemeske egy ideig nyugodtan heverészett, de aztán megakadt a szeme a lányokon. Fent könyököltek a domboldalban, az arcuk szinte sóvárgó volt. Nemeskének furcsa gondolatai támadtak. Úgy érezte, mintha nem lenne rendes dolog ez a nagy várakozás. „Ha meglátnák azt az embert, talán nem is kiáltanának” – gondolta. Ideges lett. Felkönyökölt, aztán ő is felkapaszkodott a dombra. Amikor lehasalt a barátnői mellé, Sára felemelte a fejét, és megszólalt:

– Nem jön…

– Lehet, hogy soha nem jön többet – toldotta meg a szőke lány.

Forró napok következtek, s a lányok kedvetlenül hevertek a folyóparton. Nemeske úgy érezte, hogy fülledt a levegő a dombok között, mintha egészen zárt lenne körülötte a világ.

Egy tikkasztó júliusi délelőttön Sára őrködött a domboldalban. A lányok éppen a vízben voltak, amikor monoton, egyenletes zúgás hallatszott a távolból. Amikor erősebb lett a zaj, felkapták a fejüket. Nemeske gyanakodva felállt, és odaszólt Sárának:

– Mi ez?

– Kombájn. Aratnak a Csényében – mondta Sára, és belenézett a folyó áttetsző vizébe. Nemeske tűnődve állt egy kicsit, aztán újra megszólalt:

– Át kellene menni a falusi strandra, oda közel vannak a búzaföldek.

– Minek? – nézett rá értetlenül a szőke lány.

– Megnéznénk az aratókat, lehet, hogy ismerősök is vannak – mondta Nemeske, és kilépett a vízből.

Sárának felcsillant a szeme.

– Igaz is, miért ne mennénk oda? Lehet, hogy ismerősök is vannak – mondta ő is, és felállt. Egészséges, arányos teste olyan volt, mint egy befejezetlen agyagszobor. Állt egy pillanatig a domboldalban, aztán hirtelen leszaladt. A ruhák fölött találkozott a szeme Nemeske pillantásával. Összenevettek.

A szőke lány értetlenül nézte őket, aztán vállat vont, s lassan ő is öltözni kezdett.

Végigmentek a parton. A folyó néhol egészen hatalmasnak tűnt. Az áttetsző vízben kék szárnyú, lapos halak surrantak hangtalanul.

Mire a hídhoz értek, a szőke lánynak is jókedve volt. Innen már látni lehetett a falusi strandot s a domb hátán bukdácsoló, hangos kombájnokat is.

1961

Hőség

Napok óta nem rezdült a szél a csenkesz megfakult bokrai között. A dombra száraz, tikkasztó levegő nehezedett. A homály megsűrűsödött a házak körül, és magába rejtette a festetlen falakat.

Takaró nélkül feküdtek a forró szalmazsákon. Gunics András nem tudott elaludni. Néha már lecsukódott a szeme, de akkor mindig mozdult egyet a felesége vagy a gyerek, és a könnyű, zizzenő neszek kimozdították a bágyadt súlytalanságból.

Mozdulatlanul feküdt az ágyon. A torka karcos volt a poros levegőtől. Aztán hirtelen úgy érezte, hogy egy árnyék belibbent az ablakon. Hűvös érintésétől megborzongott, és felült az ágyban. – Megjött a szél – gondolta, aztán megkönnyebbülten az ablakhoz ment. Derékig kihajolt az ablaknál kezdődő fekete éjszakába, és várakozott. A tájra csendesség nehezedett, érezni lehetett, hogy a mozdulatlanság a csillagokig ér.

– Nem jött meg a szél – mondta hangosan, aztán azon a káprázaton kezdett tűnődni, ami kimozdította az ágyból.

Nem feküdt vissza. Az ablakban várta meg az éjfélt. Eszébe jutott, hogy a felesége megint előhozakodott a tavalyi kérésével. Felült az alacsony ablakpárkányra, és a város felé fordult. Ismerte a várost, a fehérré sűrűsödő fények mögött megérezte a két főútvonalat. Tudta, hogy hol kanyarodnak az utcák, ismerte a benzinkutakat, a mozik, vendéglők és kuglipályák pontos helyét. „Ha bemennénk – gondolta –, kényelmesebb lenne az életem. Úgy élnék, mint egy hivatalnok. Hét órára mennék dolgozni, és fél ötkor abbahagynám. Este meginnék egy fröccsöt, támaszkodnék egy kicsit a kuglipályák mellett, aztán véget érne a nap. Végigaludnám az éjszakát. Minden éjszakát végigaludnék. Soha nem várna meglepetés. Minden leegyszerűsödne. Túlságosan leegyszerűsödne.” – Itt elakadtak a gondolatai. Szeretett Üszögpusztán élni. Örült a hatalmas víztárolóknak, amiket a gondjaira bíztak. Mindig a távoli monstrum építkezéseket szerette, ahol szabadon jár a szél, és érezni lehet, hogy a semmiből nőnek ki a trafók, vibrátorok, góliát víztornyok betonfalai.

Éjfélkor magára húzta a ruháit, és kilépett az ajtón. A raktár előtt szemébe világítottak a reflektorok, és egy pillanatra odaszorították a hófehér falak elé, elválasztva a közeli irodáktól, az út mellett magasodó betonoszlopoktól és a munkájukat virrasztó emberektől is. Az épület sarkánál már megnyugtató homály fogadta, láthatatlan kőművesállványokkal, sebtében felpolcolt téglarakásokkal, az út mellett felejtett, szálkás deszkákkal. De Gunics András soha nem botlott el a deszkákban, megérezte vonalukat, és átlépett rajtuk.

A szárító közelében megállította egy rekedtes hang. Jól ismerte. Az öreg Vituszé volt. A hang mindig egyforma, csak a szavak értelme változott éjszakánként.

– Gunics úr, szorítja a mellemet a hőség.

– Az enyémet is, Vitusz bácsi. De azért megtesszük a dolgunkat.

– Megtesszük, Gunics úr, mindenki a magáét.

Gunics András továbblépett, aztán a fészeren át bement a kazánházba. A tűz fénye ott táncolt a kövezeten, de emberi alak nem látszott a sugarában. Gyanakodva belemeresztette a szemét a sötétségbe, aztán kibukott a száján a fűtő neve:

– Jurdik!

– Itt vagyok, Gunics elvtárs… Valamivel később jött…

Az ablak mellett állt.

– Gyújtson villanyt.

– Minek?

– Nem látja a hőmérőt, ha túlfűti a kazánt, megrepednek a betonelemek.

– Észreveszem a sötétben is…

– De minek sötétben lenni? Még el talál aludni.

– Nem alszom el, Gunics elvtárs, nagy a hőség.

Gunics András odalépett a kapcsolóhoz, és felkattintotta a villanyt. Jurdik az ablak mellett támaszkodott. Vértelen és verejtékező volt az arca. Vastag szája húsán fényesre feszült a bőr.

– Rosszul van?

– Csak melegem van.

A művezető körülnézett a kazánházban. A sarokban észrevett egy üveget. Zöld pintes üveg volt, de az éjszakai világításban feketének látszott. Egy pillanatig megpihent rajt a szeme.

– Víz van bent, szagolja meg – szólalt meg a fűtő.

Gunics András nem szagolta meg az üveget.

– Ügyeljen a tűzre – csak ennyit mondott.

Lassan kifordult az ajtón. Körüljárta az épületet, benézett a fészerek alá, aztán elindult a lakása felé. A szárítón túl megállt egy pillanatra. Várta, hogy az öreg Vitusz mond valamit, de csend volt, mintha nem lett volna a közelben senki.

Zajtalanul behúzta maga után az ajtót. A felesége már nem mocorgott, egyenletes légzése nyugalmat árasztott a szobában.

Kilépett a bakancsából, aztán az ágy szélére ült. Amikor megszabadult a ruháitól, kinyújtóztatta a lábát, hátrahajtotta a fejét, egy pillanatig élvezte, hogy a behajlított karjain megfeszülnek az izmok. Aztán újra összegörnyedt, és percekig ült lehajtott fejjel az ágya szélén. Amikor elnehezedett a szeme, lefeküdt. Fokozatosan elernyedtek az izmai, és tudatában elmosódtak a világ reális mértékegységei. Lassan emelkedett egy gátak nélküli, langyos térben.

De hirtelen visszazuhant. Megrángott a teste.

Egy kiáltást hallott. A hang nagyon távolról érkezett. Lehet, hogy csak hallucináció volt az egész, valami belső káprázat.

De a kiáltás megismétlődött. Artikulátlan volt a hang és erőtlen. Gunics András úgy érezte, mintha a magas hangok különváltak volna a többitől, és kanyarogva vesznének el a térben.

Felült, és feszülten hallgatózott. Hosszú ideig ült mozdulatlanul, de hiába. A csend része volt az éjszakának.

Másnap felhallatszott a közeli műútról az autógumik csikorgása. A sofőrök az egyenes útszakaszokon minduntalan a fékre léptek, mert az áttüzesedett aszfaltra vibráló színeivel odatelepedett a délibáb.

Surrogásuk elhallatszott az építkezésig, és egybeolvadt a csörömpölő betonkeverő gépek zajával.

A vízhordó gyerek ezen a napon nyolcvanszor vitte le a kannáját a negyedik víztároló alapozásán dolgozó betonosoknak.

Amikor lement a nap, az épületek és a betontartályok ontották tovább a meleget. A kiloccsantott víz pillanatok alatt felszáradt. Hűs cseppjeit beszívta a homok, párája elvegyült a napközben felkeveredett porral.

Gunics András a konyhában vacsorázott. Szótlanul kanalazta az ételt. A fia időnként felemelte a fejét, nézte egy kicsit az apja levesbe merülő kanalát, és azt is, ahogy tésztával, zöldséggel lassan felemelkedik.

– Nagy a hőség – mondta az asszony, és bort tett az asztalra.

– Holnapra megjön a szél – mondta Gunics András, aztán öntött magának az üvegből.

– Télen meg hideg lesz… Ez már a negyedik év – mondta az asszony, aztán várt egy kicsit, hogy az ura szólhasson. De az nem szólt semmit.

– Jövőre iskolába kell adni a gyereket… Neked sem tesz jót ez a bagolykodás. A többiek mind kaptak már lakást, szólnod kellene… Az ősszel úgyis befejeződik itt az építkezés.

– Báránytetőn meg kezdődik.

Gunics András felkelt, és bement a szobába. Arra gondolt, hogy Báránytetőn közel van az erdő. Aztán hirtelen egy másik kép bukkant fel a képzeletében. Hazafelé bemenne az Aranykerékbe. Kérne egy fél deci pálinkát, és leülne a kályha mellé. Nem hajtaná le egyre, csak a felét. Csettintene a nyelvével. Az Aranykerékben mindig gyümölcspálinkát mérnek. Melengetné a tenyerében, és az ajtót nézné meg a felbukkanó, kék arcú embereket. Addigra éppen tél lenne.

Az ablakhoz ment. Nézte a várost. A porcelángyár füstje letompította a fényeket. Így különösnek érezte, és nem jutottak eszébe a benzinkutak, mozik és a kuglipályák sem. Állt az ablak mellett, és bizonytalan lett az élete.

Újra hallatszott. Úgy, mint az éjszaka. Szörnyű kiáltás volt. Úgy érezte, hogy a völgyből emelkedik fel, és őrülten megtekeredik az épületek felett. Mintha leszabadult volna egy biztos betonpályáról, s a mélyebb hangok zuhanni kezdenének a térben.

Aztán csend.

Mozdulatlanul állt. Hideget érzett a hátán. A gondolatai olyanok voltak, mint a kövek. Holtpontra jutott. A karjai lógtak, szemével nem kutatott biztonságot nyújtó támpont után.

A távolban megcsillant egy reflektor, kétszer megvillant, aztán elnyelték a homályban ülő házsorok.

Ez kimozdította. Gyorsan megfordult.

Az ajtó himbálózott mögötte, és úgy érezte, hogy ijedt emberek állnak az eresz alatt. Nem fordult meg, rohant a kazánház felé. A reflektorok fehéren parázslottak a feje felett, és megsokszorozódva visszaverődtek a házfalakról.

A kazánházban sötétség fogadta. Elordította magát.

– Jurdik!

Nem érkezett válasz. Átbotorkált a szénrakásokon, és meggyújtotta a villanyt. A kazán rendben volt, de a fűtő nem volt a helyiségben.

Sietve kilépett az ajtón, körüljárta az épületeket, aztán megállt a raktár ablakánál, és hallgatózott. De most már csend volt mindenütt. Csend, de valami nyugtalanság mégis izzott a levegőben, mintha készülne valami szokatlan, valami érthetetlen a tízezer köbméteres betontartályok árnyékában.

A művezető Jurdikra gondolt. Nem akart a fűtővel foglalkozni, de akármerre fordította a fejét, mindig csak Jurdik arca bukkant fel a képzeletében. Jurdik, ahogy áll a kazánház ablakánál, és maga elé néz. Jurdik szemében akkor valami zavaros fény csillogott, de nem élesen, inkább osztottan, lágyan. Olyanok voltak a szemei, mintha zöldes olajban forognának.

Gunics András újra átment a reflektorok alatt, néhány pillanatig állt a kazánház ajtajában, aztán belépett a nyitott ajtón. A fény alig jutott el a küszöbig, elnyelték a kazán előtt felhalmozott széndombok és a pókok mennyezetre feszülő, fekete hálói.

Először a kazánt nézte meg, aztán a feszmérőt. Egyenletes volt a hőmérséklet, mindössze néhány millimétert ingadozott a mutató.

Amikor megfordult, egy árnyékot pillantott meg az ajtó nyílásában. Jurdik volt. Zajtalanul átlépett a küszöbön, és szótlanul várakozott. Fáradtnak, elgyötörtnek látszott. A sápadtság átterjedt a nyakára, átszivárgott a bőrén, és belül szürkére festette.

– Magának vizes a haja! – szólalt meg Gunics András, aztán idegesen közelebb lépett a fűtőhöz. Jurdik nem mozdult.

– Magának vizes a haja! Maga fürdött! – ordított a művezető.

– Engem helyezzenek át… én itt…

– Tegnap is fürdött?

– Vízparti vagyok… A Duna mellett laktam. Tizenöt éven át minden éjszaka megfürdöttem a folyóban.

– Télen is? – kérdezte meglepetten a művezető.

– Nem, akkor csak néztem… Nem kellett volna idejönnöm.

– Hiszen itt dolgozik évek óta.

– Igen, a betonosoknál, de idáig nem volt víz. Este bementem a városba, és nézegettem a kirakatokat. Amikor ezt elkezdtük építeni, akkor megint elfogott… Többet nem mentem be a városba. Fél éven át vártam a Duna-vizet. Amikor megjött, már az első éjszaka megfürödtem. Leereszkedtem a lépcsőn, és a korlátba kapaszkodtam. Nem mertem elengedni, mert nem ismertem a víz természetét.

– Tegnap engedte el először.

– Úszni akartam. Nagyon nagy volt a hőség. Csak pár tempót akartam csinálni, de besodródtam a terelőfalak mögé. Bent koromsötét van, és a mélyből monoton zúgás hallatszik. Hiába tempóztam, mindig beljebb szívott. Éreztem, hogy lefelé is húz, mintha egy nagy örvény elkapta volna a lábamat. Nekiütődtem a betonfalnak. Próbáltam rajt megkapaszkodni, de nem lehetett. A kezemről lehorzsolta a bőrt. Ordítottam. Néhány pillanatig azt hittem, hogy meghallják, és segítségemre sietnek. Reménykedtem, de féltem is tőle… Elhallgattam… Később aztán rájöttem, hogy a betontartályokból nem hallatszik ki a hang. Azt hittem, ottveszek. Úszni próbáltam. Erőt adott az ijedtség. Sokáig vergődtem, de átjutottam a terelőfalakon. Amikor elkaptam a korlátot, elvesztettem az eszméletemet. Görcsbe rándulva lógtam a vasrúdon, mint egy megkékült denevér.

– És máma újra belement. Mi az istennek?

– Vízparti vagyok… A Duna mellett laktam… Nem kellett volna idejönnöm…

– Ezt már mondta.

– Nem hittem el, mert szeretem a Dunát. De most már tudom. Ez nem ugyanaz a Duna, ami Apostagnál folyik, ez a víz valami egészen más.

– Többet nem megy bele?

– Nem tudom… A Duna mellett laktam… Az apám halász volt… és nagyon nagy a hőség… helyezzenek át, jobb lesz.

– Holnapra megjön a szél – mondta Gunics András, és a fél lábát megtámasztotta a szénrakáson. A vizet nem értette, de érezte, hogy valami elmozdult az ő biztos világában. Mintha nem hinne eléggé a munkájában, a betonban és az emberekben. Egy pillanatra behunyta a szemét. Képzeletében felbukkant a város, de benzinkutak és kuglipályák nélkül, opálos fényben, homályosan. Aztán Jurdik. Tudta, hogy csak ki kell nyitni a szemét, és ott áll előtte sápadtan, kedvetlenül. – Várt egy kicsit. A víztárolók nem jelentek meg a képzeletében, de érezte, hogy ott vannak a kazánházon túl, belenőttek a tájba, télen suhog közöttük a szél, nyáron pedig megreked mellettük a hőség. A hőség hetekig tart, és elkedvetleníti az embereket.

Megrázta a fejét, aztán felegyenesedett.

– Holnapra biztosan megjön a szél – mondta, és nem gondolt többet a városra. Lassan elindult az ajtó felé. A küszöbről még visszafordult:

– Ezután maga nappal dolgozik… Az ebédlő mellé majd felszerelünk néhány zuhanyozót… Az ősszel meg úgyis megyünk Báránytetőre.

A szél másnapra sem jött meg, de az emberek nem törődtek vele. Nekifeszültek az ormótlan japánereknek, és tovább építették a betonfalakat.

1961

A halakat nem lehet kipusztítani

A hangárok csak erős napsütésben látszottak. Lapos födelükkel beleillettek a tájba.

A hegy lábánál sík vidék kezdődött, bokrokkal, egyenes árkokkal, melyek hideg vizet vittek a Balatonba ömlő csatornák felé.

A tájat egy út osztotta ketté, mely a városba vezetett, és szederfák szegélyezték az egyik oldalát. Az út a hegy lábánál eredt, a földes út és a köréje szövődő ösvények környékén, de lehet, hogy még feljebb, talán éppen a Léner-féle pince tövében, a kis Máté Lajos lába előtt.

Máté a pince mögött állt, kezét ernyőzve a homlokához emelte, és nézte a vidéket. Először csak az utat, aztán a jobb oldalán elterülő, fekete gödrös tőzegtelepet, majd az út bal oldalán futó vasútvonalat és a repülőteret. A látóhatár szélén antennák és egy mészgyár kéményei látszottak. Az út végén egy város állt. Huzatos utcái fölé csak két torony meg egy üzletház kéményei emelkedtek.

A sápadt arcú fiú sokáig nézte a várost, aztán a pillantása fokozatosan visszahúzódott a hegy lábáig. Megszemlélte az emelkedőre épült téglagyárat, a közeli szőlőket, aztán lekutyorodott egy kőre. A haját és az ingét így is lobogtatta a szél. Ezen a vidéken mindig fújt. Az Agártetőről leszaladt, meglódult a haraszton, és forró hullámaival végigsöpört a vidéken.

Máté tűnődve ült a kövön. A lábánál hangyák szaladgáltak. Vékony testű, parányi állatkák. Törött fűszálakat és kicsi rögöket cipeltek a közeli tanyájuk felé. Egyszer csak megjelent közöttük egy nagyobb hangya is. Ennek fekete volt a teste és háromszor akkora, mint a többieké. A nagy hangya nem cipelt törött fűszálakat és parányi rögöket sem. Amikor megjelent, Máté úgy látta, hogy zűrzavar támadt az apróbb hangyák között. Nézte egy kicsit a nagy hangyát, és arra gondolt, hogy mi lenne akkor, ha nem hagyná abba a növést, s egyszer csak akkora lenne, mint egy kutya. S a többi hangya is váratlanul nőni kezdene.

Megborzongott. Felemelte a fejét, s újra a környéket nézte.

Látta a közeli szilvafákat, bokrokat, a kút mellett kanyarodó gyalogutat, ha felemelte a fejét, még a felhőket is, de mindezt nem érezte elég valóságosnak. Olyanok voltak, mint a kifestő füzetben a fekete keretes, hófehér bokrok, melyek csak akkor kezdtek élni, amikor végighúzott rajtuk a festéktől színesedő, nedves ecsettel.

Egyformán, színek és tagoltság nélkül tornyosodott körülötte a világ. Hiába nézte a fákat, lombozatuk fakó, bizonytalan tömeg maradt.

Lógatta a kezét, és várt.

Egy idő múlva könnyű, csattogó neszek hallatszottak a gyalogút felől.

Felemelte a fejét.

A bokrok között egy kéz villogott, meg egy láb, aztán izmos, barna testét is megmutatva előbukkant egy fiú. Bő szárú, fekete klottnadrág lobogott rajt, mely csaknem a térdéig ért. A kút mellett lassított, a bal kezét megpergette, mint egy propellert, aztán megállt.

– Nem láttál erre egy ejtőernyőst?

– Milyen ejtőernyőst? – nézett rá csodálkozva Máté.

– Egy amerikait. Lelőtték, aztán erre bujkál. Két napja üldözöm.

– Nem láttam.

– Pedig erre kellett neki jönni. A fekvését már megtaláltam a téglagyár alatt a búzában. Mondom, erre kellett neki jönni, ez az út egyenesen a kőzsákokhoz vezet.

– Nem láttam ejtőernyőst.

– Mióta vagy itt?

– Tegnap jöttünk.

– Onnan? – kérdezte a barna bőrű fiú, és a város felé intett.

– Igen. Mindennap bombáztak.

– Mi a neved?

– Máté… És neked?

– Kaszala…

– Kaszala?

– Igen, Kaszala János. Ott lakunk a völgyben… Egy szürke palás ház – mondta, és a fejével a völgyet takaró szilvafák felé intett.

A ház sarkánál megjelent egy lány. Lassú, himbálózó léptekkel ereszkedett le az útra. Amikor Mátéval egy vonalba ért, bólintott feléje.

– Szeer – mondta, és egy kicsit a kezét is megemelte.

– Mit mondott? – kérdezte Kaszala.

– Köszönt.

– Furcsa lány…

– Furcsa. Ezek is a városból jöttek. Amióta itt van, állandóan kószál – mondta Máté, aztán a lány után nézett.

A lány a földút felé lépkedett. Sodródott körülötte a szoknya, lába szára pedig fehéren villogott.

Amerre a lány ment, Máté most már zöldnek érezte a bokrokat. Elrévedéséből Kaszala riasztotta fel.

– Akarsz papsajtot?

– Nem szeretem – mondta Máté, és egy egészen keveset mozdított a fején.

– De ez jó zsíros papsajt, alig érsz hozzá, már kifejlik.

– Nem kell.

Kaszala megsértődött. Megpörgette a bal kezét, mint a propellert, és lassan elfordulva indulni készült. Aztán meggondolta magát, és félig elmenőben még visszaszólt:

– És horgászni?

Mátét ez felvillanyozta. Azonnal a vízre gondolt. A halak meg a horog eszébe sem jutottak. Csak a víz. Kristálytiszta, áttetsző víz, zöld kövekkel a mederben. Esetleg mohák és békanyál, mint a Nagy Tóban. Megbolydultak az emlékei. A háromméteres víz, a zsilip, a Kis Tó, ahol hajókat úsztattak Mozsdényival, a hídon túl a malom s végül a zuhogó. Egy pillanatig maga előtt látta az egészet. A napsugár megtört az alázúduló vízen.

– Hol akarsz horgászni? – fordult Kaszala felé.

– A téglagyári tóban. Ilyen halak vannak a mélyén – mondta, és felemelte a karját.

Máté felállt, és elindult a ház felé.

– Beszólok anyámnak – mondta, és meggyorsította a lépteit.

Néhány pillanat múlva újra felbukkant, és csatlakozott Kaszalához. De Kaszala nem indult még. Gyanakodva figyelte a ház másik sarkát. Egy csontos arcú nő állt az eresz alatt. Öregnek látszott. Tapogatta a falat, és vigyorgott.

Kaszala döbbenten állt egy ideig, aztán megkérdezte:

– Ki ez?

– Etel. Anyám nővére. Mindig ilyen volt.

– Mit csinál ott?

– Ismerkedik a házzal – mondta Máté, aztán megfordult.

Lassan poroszkálva elindultak a gyalogúton.

Az út mellett fák sorakoztak, életerős mandulafák és ösztövér szilvafák, a kanyarokban bokrok, mogyoró és ribiszke, de bőven akadt vadon nőtt jázmin és bodza is. Az út érintette a völgyet, s óvatos, lassú emelkedővel kúszott fel a következő domb hátára.

A téglagyár a város felé ereszkedő lejtőn állt, a gabonaföldek és a szőlőbirtokok határán. Két hatalmas téglakéménye már messziről figyelmeztette a repülőket, hogy a lejtőn ipari üzem épült.

A tavat a pincék felől nem lehetett látni, mert eltakarta a raktár és a köréje telepedett növendék jegenyék sorfala.

Máté meglepetten nézte a nádassal övezett, széles vizet.

– Van ebben hal?

– Biztosan van – mondta Kaszala, s egy terebélyes fűzbokor alól előhúzta a horgászbotot. Könnyű mogyoróvessző volt, színes cukorspárgával, apró horoggal felszerelve. Kaszala kiakasztotta a pótába szúrt horgot, s néhány pillanat múlva már a sötétzöld víztükrön táncolt a parafa.

– Fogtál már itt halat? – kérdezte Máté.

– Még nem.

– Akkor lehet, hogy nincs is benne.

– Egy nagy hal biztosan van.

– Ha volna, akkor mozogna a nádas.

– Nem mozoghat, ez nagyon mély tó. Legalább tizenöt méter, de az is lehet, hogy húsz. Ebbe már sokan belefulladtak. Tavaly a Liza néni lánya ugrott bele. Azt mondják, azért, mert szeretője volt. Ha nekem egyszer lesz szeretőm, lehet, hogy az is beleugrik. Neked van már szeretőd?

– Nincs.

– Hát az a lány, aki nálatok lakik?

– Azok a fölső pincében laknak Horváthéknál.

– Az nem baj. Vidd fel a padlásra, aztán mondd neki, hogy vetkőzzön le.

– Minek?

– Majd meglátod… Először le kell vetkőztetni, aztán lovagolsz rajt.

Máté elvörösödött. Eszébe jutottak a zárdista lányok, akiket az iskola ablakából néztek reggelente. Aztán egy régebbi húsvét, amikor a homokbányában felemelték egy lánynak a szoknyáját, s az visongatott. Zavartan lehajtotta a fejét. Csendben, mozdulatlanul állt a nádasban. Csak percek múlva szólalt meg bátortalan, mutáló hangon:

– Ezt hogy érted?

– Úgy, mint a katonák. Azt mondta Liza néni, hogy amerre vonulnak, mindenütt levetkőztetik a lányokat, és lovagolnak rajtuk.

Máté felemelte a fejét. Az égre nézett.

– Hallod? Megint jönnek.

– Honnan nézzük? – kérdezte Kaszala

– Mit akarsz nézni?

– Hát a bombázást. Én mindig megnézem, irtó muris. Gyere, menjünk fel a téglagyár tetejére.

– Már itt vannak.

A zúgás hasogatta a levegőt. A gépek csillogtak a fényben. A hegy oldalából úgy látszott, hogy egészen alacsonyan repülnek.

Egyszer csak egy gép kivált a rajból, és lecsapott a téglagyárra.

– Hasaljunk le, ez minket vesz célba.

– Nem minket, a gyárat – mondta Kaszala, de azért ő is lelapult a nádtövek közé.

A gép elsuhant felettük, kicsit feljebb húzott, aztán újra lecsapott.

– Ha legközelebb visszajön, meglátod, tüzelni fog ránk – szólalt meg Máté.

– Nem hiszem, ez csak felderítő gép.

A repülő harmadszor is visszatért, de nem tüzelt. Lassan felemelkedett, mintha csak a hegy oldala dobná fel, aztán újra hozzátapadt egy kékesen csillogó repülőrajhoz.

– Meglátod, egyszer csak lőni fognak – mondta Máté, és felállt.

Kaszala hallgatózott még egy kicsit, aztán megszólalt:

– Továbbmentek. Úgy látszik, máma egy másik várost bombáznak.

Máté a mozdulatlan pótára pillantott, aztán megfordult.

– Én elmegyek – mondta –, szederfalevelet kell szednem a hernyóimnak.

– Hernyóid vannak?

– Igen. Selyemhernyók.

– Mit csinálsz velük?

– Eladom a gubójukat.

– És megveszik?

– Meg. Ejtőernyőt csinálnak belőlük.

– Ha megkapod a pénzt, vegyél egy jó horgot.

– Festéket szeretnék.

– Festéket?

– Igen. Szeretem a festékeket. Ha megkapom a pénzt, házakat festek majd, meg kerteket. De az is lehet, hogy tavat meg kéményeket is.

– Repülőket is festesz?

– Nem tudom – mondta Máté, és önkéntelenül is az égre nézett.

– Sokat esznek a hernyóid?

– Most már nagyon sokat. Megnőttek.

– Adj nekik lucernát, azt csak le kell kaszálni.

– Nem lehet.

– Miért nem?

– Azt nem tudom. Az iskolában azt mondták, hogy csak szederlevelet szabad nekik adni – mondta Máté.

Csend lett. Kaszala nem szólt többet. Máté még várt egy kicsit, aztán köszönésre emelte a kezét.

– Szevasz – mondta. Ahogy kifelé indult, összecsukódott mögötte a nádas.

Félóra múlva már a város felé vezető úton lépkedett, egy rozsdás színű kenderzsákkal a hóna alatt. Saruja kicsi porfelhőket kavart az út szélén, és nyomokat is hagyott, melyek két elrobogó autó közötti rövid időben jelezték, hogy erre járt Máté, a munkáját végző kisfiú.

Máté persze nem gondolt ilyenekre, csak a fákat és az utat nézte, s amikor elérte az első szederfákat, azonnal letáborozott.

Szétbontotta a zsákot, és tépni kezdte a levelest. Az alsó ágakat egykettőre lekopasztotta, de a zsákban még alig lötyögött a levél. Kicsit felugrott, elkapta a magasabb ágakat, és sorra letépkedte a halványzöld, nap felé nyújtózkodó leveleket.

Nagyon meleg volt. Az ugrálásba néhány perc alatt belefáradt. Az izzadság végigfolyt a testén, és elkedvetlenítette.

Eszébe jutottak a hernyók. Szinte maga előtt látta a megpuffadt, araszolgató kis testeket, melyek napról napra többet ettek, híztak, és fokozatosan elhatalmasodtak felette. De aztán arra gondolt, hogy hamarosan begubóznak, s a selyemért kék pénzeket kap, melyeket festékre, ecsetre, apró örömökre lehet váltani. A selyemből majd ejtőernyőket gyártanak, s a hernyók ezzel végleg eltávolodnak tőle, megszűnnek.

Újra felágaskodott, elkapta az alsó ágat, és felhúzódzkodott a fára. Egyik kezével megfogózott, a másikkal pedig egy nagyobb levélcsomóért nyúlt, de nem szakította le mindjárt, csak megmarkolta, mintha kapaszkodna bent, és egy pillanatig hallgatózott. Tompa, bizonytalan zúgás érkezett a hegyeken túlról.

Leszakította a levélcsomót, és a zsákba gyűrte. Kinyújtotta a kezét, és leszakított egy újabb csokrot. A zúgást most már határozottan lehetett hallani.

Hátrahajtotta a fejét, és az égre nézett. A kék mennybolton egy sárkány alakú felhő úszott. Volt egy kis farka is, mint az Oncsa-telepi gyerekek tavaszi sárkányának, melyet magasabbra eresztettek néha, mint a víztorony teteje.

A levegő kék mélységét repülők hasították ketté. Szabályos alakzatban húztak, mint a vadlibák, csak fegyelmezettebben, egyöntetű, fenyegető morajjal.

– Gigant, kéttörzsű Gigant – szólalt meg Máté, és csodálkozva bámulta a terhüktől megszabadult óriás gépeket.

A város szélén megszólaltak a gépágyúk. Apró pamacsok jelentek meg az égen, szegélyezve és megjelölve azt a hatalmas légi hidat, melyen az ellenséges bombázók vonultak.

Máté megrázkódott. Csak most eszmélt rá, hogy az országút teljesen elnéptelenedett, s a hegy lábától a városig az egész táj mozdulatlan.

A repülőrajok monoton zúgását csak a gépágyúk tompa dörrenései szakították meg, melyet visszhangoztak a környező hegyek. Amikor sűrűbbé vált az ágyúzás, meginogtak a repülőrajok. Szétszóródtak, néhány gép magasabbra húzott, a vadászok pedig dühös lódarazsakként lecsaptak a városra, s géppuskatüzükkel végigpásztázták a vasutat, a környező utcákat, házakat, erkélyeket. Utána mélyrepüléssel elzúgtak a kémények felett, megpördültek a levegőben, és hirtelen lecsaptak a városba vezető utakra is.

Mátéra hatalmas árnyékok vetődtek, szinte odaszorították a fára, és tehetetlenné tették. A fák között átsöprő örvényben harsogó neszek rohantak a hegy felé, s fönt a kőzsákok szürke oszlopain darabokra törtek, és csörömpölve visszazuhantak a tájra.

Máté leesett a fáról. A mozdulatairól már nem tudott számot adni magának, csak a huppanást érezte, és a testében szétfutó, tompa fájást. De ez is csak egy pillanatig tartott, mert a félelemtől hajtva azonnal felugrott, és rohanni kezdett.

A vadászgép a téglagyár felett kanyarodott, aztán ijesztő tömegével lecsapott a mezőre. Máté érezte, hogy lövedékek süvöltenek el mellette, s becsapódva poros sávokat húznak a mezőn. Aztán a géppuska kattogását is hallotta, s érezte, hogy a világot lassan megforgatják egy vékonyka tű fokán. Megállt egy pillanatra. A haját és az ingét lobogtatta a légcsavarszél.

A repülőgép elsüvöltött felette, kicsit feljebb húzott, aztán hirtelen oldalra fordulva újra lecsapott.

Máténak most már nem volt ereje megmozdulni. Döbbenten állt a feléje rohanó, vijjogó repülőgéppel szemben. Egy pillanatig látta a fegyelmezett, mozdulatlan pilótát, aztán ledöntötte az ijedtség. Hátraesett. Félig a sarkán, félig egy nagyobb rögön kuporgott, s a körmeit észrevétlenül a saját kezébe véste. Újra kattogott felette a géppuska, és süvöltő lövedékek remegtették meg a kitárulkozott pipacsokat.

A gép elzúgott felette, felemelkedett, aztán fokozatosan belefúródott a világoskék messzeségbe.

Máté félig a sarkán, félig egy nagyobb rögön ült, és érezte, hogy iszonyú csend van. Feneketlen, égig érő csend, mintha megálltak volna az összes órák a világon, s ez a pillanat most már végleges lenne.

Először a szemébe tért vissza az élet, mert az a pipacsok és a szederfák üde színéből töltekezett, aztán a bőrébe is. Érezte, hogy életben maradt.

„Nem talált el” – gondolta. Aztán hirtelen felállt. Boldog érzés rohanta meg a szíve táját. Mély lélegzetet vett, aztán beleordított a tájba:

– Nem talált el! Nem talált el! Engem nem lehet eltalálni! Nem fog a golyó! Engem nem lehet eltalálni!

Megcsuklott a hangja, és nevetni kezdett. Széttárta karját a hegy felé, és hahotázott.

Néhány perc múlva aztán érezte, hogy nagyon fáradt. Körülnézett. A táj még mindig mozdulatlan volt. Lassan, nehézkes léptekkel elindult a szederfák felé. Fölemelte a zsákot, és beletömte a szétszóródott leveleket. Arca megkeményedett, és öregebbnek látszott.

Késő délután lett, mire a botot kiválasztotta. Tőben metszette le, aztán szakértő mozdulatokkal megsuhogtatta. Kitűnő mogyorófavessző volt, hajlékony, hosszú és ruganyos, horgászáshoz kívánni sem lehetett jobbat. Fölballagott vele a pince mögé, de már útközben farigcsálni kezdte.

Amikor odaért, letelepedett egy lapos kőre, s gondosan munkába vette. Lenyesegette róla az oldalhajtásokat és a bütyköket, nézegette, hajtogatta, s végül fehér kígyókat vésett rá, hogy meg lehessen különböztetni minden más horgászbottól.

Éppen a nyelét cifrázta, amikor a ház sarkánál megjelent Trudi, és ráköszönt:

– Szeer…

– Szevasz – mondta Máté, és egy pillanatra felemelte a fejét.

A kislányon piros szoknya volt és fehér blúz. A szoknyából kilátszott a térde.

Máténak meleg bizsergés futott végig a hátán. Zavart lett. Kezében megszaladt a bicska, s a boton átvágott vele egy fehér kígyót. Először meghökkent, de aztán eltökélten hozzálátott a sérülés kiigazításához.

– Mit csinálsz, Máté? – kérdezte a kislány, s közben nekitámaszkodott a falnak.

– Horgászbotot. Reggel zsinórt is szerelek rá, és megyek pecázni.

– Ha rákötnéd a zsinórt, akár most is elmehetnénk.

– Te is eljönnél?

– Persze hogy el. Anyu jobban szereti, ha kint vagyok, mert kicsi a szoba.

– A horog még nem kész – mondta Máté, és bizonytalanul pislogott Trudi felé.

– Horog talán nem is kellene. Tudok egy klassz helyet a szilvafákon túl. Egy bástyát, aminek fészek van az oldalában. Délelőtt, amikor a tomik jöttek, a tojásokat is láttam. Ilyen picurkák, és pettyes a héjuk – mondta, és begörbítette a kisujját.

Máténak eszébe jutottak a repülőgépek. Megborzongott. Ledobta a botot a fűbe, és felállt. Trudi úgy értelmezte ezt a mozdulatot, hogy a picurka tojásokat Máté is szeretné látni. Így aztán elpenderült a fal mellől, és az út felé intett:

– Erre. A szilvafákig egyenesen, aztán jobbra.

Máté tanácstalanul utánalépett, s arra gondolt, hogy jó volna elmondani neki a repülőgépet. Megvárta, míg kiérnek az egyenes útra, aztán megszólalt:

– Akarok neked valamit mondani.

A kislány megtorpant, izgatott lett az arca.

– Mit akarsz mondani? – kérdezte, s idegesen megérintette Máté kezét.

Máté elvörösödött, zavartan kezdett beszélni.

– Délelőtt engem megtámadott egy repülőgép…

Trudi meghökkent. Egy pillanatig hallgatott, aztán hirtelen közbevágott:

– Jézuskám? Egy repülőgép?!!

– Igen. Egy szürke repülőgép. Lecsapott, és géppuskázott rám. De nem tudott eltalálni.

– És mit csináltál?

– Semmit. Ránéztem a pilótára.

– A pilótát is láttad?

– Láttam. Bőrsapka volt a fején, és mozdulatlanul ült.

– Féltél?

– Először egy kicsit féltem, de amikor láttam, hogy engem nem lehet eltalálni, még nevettem is.

– Téged nem lehet eltalálni?

– Nem. Engem nem fog a golyó – mondta Máté.

– Biztos vagy ebben?

– Egészen biztos. Kétszer lecsapott rám, de nem tudott eltalálni.

Amikor a szilvafákon túl jobbra kanyarodtak, Trudi újra megfogta Máté kezét. Máté még mindig zavarban volt, de azért nagyon örült, hogy az ujjaik összefonódtak. Könnyűnek érezte magát és nagyon boldognak. A repülőgépekre már nem gondolt. Ebben a pillanatban a lány bársonyos bőre jelentette neki az egész világot, s ez a világ gyönyörű volt és különös.

A fészket már nem találták meg, mert alkonyodott, s a bástyán fekete árnyékok ültek. Máté néhány nap múlva visszament, és megkereste a fészket. Később egy nagy eső után a madárfiókákat is magával vitte, s két napig etette őket a konyhában.

De ezen az estén nem gondoltak többet a madarakra. Egymáshoz simultak, s Trudi remegő kis ajkával megkereste a fiú kemény vonalú, ügyetlen száját.

Később felmentek egy dombra, de nem lehetett látni a várost. Mindenütt sötét volt, a házakból nem szűrődött ki fény. Amikor hazafelé indultak, a reptér irányából felröppent egy rakéta. Zöld ívet rajzolt az égre, aztán hirtelen elhamvadt.

Másnap reggel vidám, szép füttyű madarak ébresztették Mátét. A napsugár végigfolyt az ágyán, sárga tócsáiban legyek úszkáltak, s egy eltévedt, kék szárnyú pille. Félig az álom, s félig az ébredés partja közt ingadozott néhány percig, és újnak tűnő tegnapi képek úsztak feléje, mint a léghajók. De a tudatáig nem jutottak el, csak megérintették, s megajándékozták a nyári reggelek szénaszagú örömével.

Biztosak, könnyűek voltak a mozdulatai. Gyorsan magára kapta ruháját, s mosakodás és reggeli nélkül kilépett az udvarra. Mély lélegzetet vett, nyújtózkodott az ég felé, aztán megkereste a horgászbotját.

A zsinórt gyorsan felszerelte, félóra múlva már a téglagyár felé vezető gyalogúton lépkedett. Lengette, fél kézzel egyensúlyozta a botot, s nevetett, mert az a klassz, fehér testű kígyó, amit az este a szárára vésett, világított a fényben.

Mire a tóhoz ért, Kaszala már javában pecázott. Mátéra eleinte rá sem nézett. Csak akkor szólalt meg, amikor már az felcsalizta, s vízbe lógatta a horgát.

– Tegnap a kövesútra lecsapott a vadászgép.

– Tudom – mondta Máté.

Kaszala ezt a közbeszólást figyelemre sem méltatta. Komoly, jelentőségteljes bólintásokkal tarkítva folytatta a magáét.

– A Vendi bácsi látta, amikor ledobott valamit. De nem bomba volt, hanem egy csomag. Konzerveket meg felszerelést dobtak le az ejtőernyősnek.

– Ki az a Vendi bácsi?

– A körzeti parancsnok.

– Körzeti?…

– Igen. A múlt héten a hegyközségben is kijelölték a körzetet. Vendi bácsi lett a parancsnok, mert megbízható, s neki egyébként is fent kell lenni éjszaka, mert hegypásztor. Pisztolyt kapott, és helyettese is van, éppen úgy, mint a többi körzeti parancsnoknak a városban.

– Nem dobtak le semmit – mondta Máté, és egy kicsit rándított a horgán.

– A Vendi bácsi látta.

– Én is láttam. Én ott voltam.

– Ott?

– Igen, ott. Szederfalevelet szedtem a hernyóknak. Amikor észrevettek, lecsapott rám egy repülőgép.

Kaszalának kitágultak a szemei. Máté felé fordult, és várt.

– Lecsapott a repülőgép, és géppuskázott rám – folytatta Máté –, de nem talált el.

– Aztán mi lett?

– Megfordult, és újra géppuskázott. Én akkor már tudtam, hogy engem nem lehet eltalálni. Csak álltam ott, és néztem a pilótát. Bőrsapka volt a fején, és mozdulatlanul ült. Szakállas volt.

– Klassz lehetett. Az én apám is pilóta – mondta Kaszala.

– Pilóta? Lehet, de ő másfajta pilóta.

– Nem másfajta. Pont ilyen, csak magyar.

– Az nem lehet. Szederfalevelet szedtem, és lecsapott rám. A golyók felverték körülöttem a port. Amikor látta, hogy élek, visszajött, és újra lecsapott. Meg akart ölni.

– Ez a dolga. A te apád is ezt csinálja – mondta Kaszala.

– Nem hiszem. Az csak katona.

– Az ugyanaz.

– Nem, az egészen más. Az én apám kint van a fronton.

– Az mindegy. Meséld tovább a repülőgépet.

– Nincs tovább. Látta, hogy engem nem lehet megölni, és elment.

– És a csomag?

– Én nem láttam semmiféle csomagot.

– Akkor valahol odább dobta le. A Vendi bácsi látta, amikor leesett.

– Lehet – mondta Máté, és újra megrántotta a horgát.

– Kapásod van?

– Nincs kapásom, csak meghúztam. Itt én még egyetlen halat sem láttam. Lehet, hogy nincs is.

– Egy nagy hal biztosan van a tóban – mondta Kaszala, aztán sértődötten elhallgatott.

Máté beljebb dobta a horgát, aztán leguggolt a nádszálak közé. Egy ideig a pótát nézte, később pedig a víztükrön sikló molnárkákat. Cikcakkban mentek, mint a vadászgépek. Nyomuk sem maradt, mégis célba értek. Amikor erre gondolt, felmorajlott az ég. Hatalmas, szürke rajokban elborították az eget a liberátorok.

Máté felemelte a fejét, és belemeredt a kék vizű, félelmet árasztó magasságba.

– Azt hiszem, az én pilótám is közöttük van – mondta, aztán összecsomagolta a horgát.

Kaszala nem mozdult, nem is szólt.

Máté még várt egy kicsit, aztán a nádi gyalogúton át elindult a lakásuk felé.

Amikor a liberátorok visszafelé jöttek, Máté már a szederfák alatt állt. Sietve tépte, nyűtte a leveleket, tömte a zsákot, s időnként az égre nézett. A repülőgépek ügyet sem vetettek rá, de Máté úgy érezte, hogy egyszer majd lecsap még rá egy vadászgép, s akkor minden elölről kezdődik. Újra szembe kell nézni a pilótával, s állva kivárni, míg géppuskázva elzúg felette. S hogy egyszer már kiállta, abban a pillanatban majd nem számít semmit. Össze kell szorítani a fogát, s újra kibírni, legyőzni a fegyelmezett pilótát.

Ilyeneket gondolt Máté, s tépte, nyűtte a leveleket. De a repülőgépek nem törődtek vele. Teltek a napok, néha esett, néha megdördült az ég, s a felhőszakadás tisztára mosta a pincék tetejét.

A hernyók nőttek, s Máténak egyre több szederfalevelet kellett szednie. Amikor a nyugati égen felbukkantak a liberátorok, Máté már a kövesút mellett dolgozott. A szederfáktól a pincéig naponta kétszer tette meg az utat, naponta kétszer szedte tele a zsákját, s hurcolta fel a hegyoldalba. Esténként megfogta Trudi kezét, s végigsétáltak a szilvafákkal szegélyezett, keskeny úton. Visszafelé mindig megálltak egy kis dombon, s a város felé néztek. Várták, hogy felgyulladnak a fények. De a város sötétben maradt. A liberátorok néha éjjel is elborították az eget, ilyenkor a látóhatár szélén vörös tüzek gyulladtak.

Egyik este zavartnak s bizonytalannak látszott Trudi. Máté nem kérdezett tőle semmit, csak megfogta a kezét, és magához szorította.

Amikor felmentek a dombra, Trudi nem nézett a város felé. Határozatlanul mozgolódott, aztán izgatottan megszólalt:

– Megismerkedtem Kaszalával. Délelőtt összetalálkoztunk a ház előtt. Egy ejtőernyőst üldözött.

– Ejtőernyőst? Lehet – mondta Máté, s a sötétben megkereste Trudi kezét.

Másnap délelőtt elmaradtak a liberátorok. Máté hiába kémlelte az eget, a látóhatáron nem bukkantak fel repülőgépek. Furcsa, égig érő csend nehezedett a répaföldekre. Máté elvesztette a biztonságát. Ideges lett. Kapkodva, akadozó mozdulatokkal tépkedte a leveleket. Amikor tele lett a zsák, felmászott egy fa tetejére, s gyanakodva körülnézett. Nyugodt, mozdulatlan volt a táj. A kövesúton elporzott néha egy-egy katonai gépkocsi, de a reptér és a város irányában nem látszott mozgolódás. Megnyugodott. Leereszkedett a fáról, és elindult hazafelé.

A gyalogútról már látszott a ház. Etel ott állt a sarkánál, és lógatta a kezét. Érezni lehetett, hogy mondani akar valamit, de csak állt, és lógatta a kezét. Amikor Máté a közelébe ért, megvonaglott a szája.

– A hangyák…

Máté ránézett, de Etel újra csak ennyit mondott:

– A hangyák…

Máté ledobta a zsákot, és futásnak eredt. A talpa alatt gurulni kezdtek a kavicsok. Bekanyarodott az udvarra, aztán megtorpant a présház előtt.

Az ajtó nyitva volt, s körülötte a földön minden vibrált, mozgott, utazott. A présház végéből, ahol a selyemhernyók ládákból összetákolt szállásai voltak, széles, sötét sáv vezetett az ajtóig. A sáv tetején ernyedt selyemhernyók gördültek tova, mintha kerekük lenne. Olyanok voltak, mint a krumplis nudli: sápadtak és egy kicsit kékesek.

Máté a ládákhoz rohant, hogy az élőket mentse.

Már nem voltak élők. A hangyák alapos, szervezett munkát végeztek. Először valamennyit megölték, s csak utána kezdték meg az elszállításukat. A meghervadt tegnapi levelek maradványai s a hernyóhullák között egykedvűen rohangásztak az őrök. Máté közelebb hajolt, mert ekkora hangyákat még soha életében nem látott. Fekete volt a testük és szögletesen ízelt. A fejükből lándzsák és antennák meredtek elő. Nem volt rajtuk semmi felesleges. A hullák mellett nem álltak meg, nem révedeztek el egy pillanatra sem. Kifeszítették az antennáikat, végigrohantak a körzetükön, s mérget fecskendeztek a megvonagló, élet felé kapaszkodó testekbe.

Máté végigjártatta a szemét a ládán. Szeretett volna megmenteni egy hernyót. Legalább egyetlenegy hernyót, hogy az begubózzon, s befejeződjön az a nagy munka, ami hónapokkal ezelőtt elkezdődött. Szeretett volna aranysárga selyemgubót látni, megfogni, simogatni a nyers selyemszálakat.

Amikor kutatva a láda fölé hajolt, éles szúrást érzett a bokáján. Fölszisszent, aztán odacsapott. A lába körül már egy külön kis hadsereg csatázott.

Megdühödött. Fölkapta a nyírág söprűt, és belecsapott a hangyák ajtó felé vonuló oszlopába. Aztán mindjárt felemelte, és újra lecsapott, s mindig újra, míg szét nem verte a fegyelmezett, gyilkos ármádiát.

Amikor kilépett a présházból, Etel már az ólak előtt állt. Az égre nézett, és egyetlen szót ismételgetett:

– A hangyák… A hangyák…

Máté is felnézett. Az égen nem látszott semmi. Felhőtlen volt és csendes.

Ernyedten megereszkedett a válla.

Lehajtotta a fejét is. Valami nagyon szorította a torkát. Lassú, határozatlan léptekkel elindult a gyalogút felé. Nem gondolt semmire, csak ment, emelgette a lábát. Fűre lépett és homokra, s a bokája körül surrogtak a tántorgó lapulevelek.

A szilvafákon túl megállt, s nézte a völgyet, a vastag födelű házakat, a kutaktól az ajtóig vezető ösvényeket.

A színek elindították a gondolatait. Eszébe jutott az a nap, amikor először ereszkedett le ezen a gyalogúton. Aztán Kaszala. Végighordozta pillantását a völgyön, s megkereste a szürke palás pincét. Szőlőrendek és diófák határolták. Olyan volt, mint a többi ház, csak palából volt a teteje.

„Talán otthon van” – gondolta, s a szőlőrendek között elindult a ház felé.

A lába először bokáig belesüppedt a földbe, de aztán meglódult a lejtőn, s egy-egy pillanatra még a karók tetejét is el kellett kapnia, hogy lassítani tudjon. Amikor a ház közelébe ért, a szemébe villant egy hintázó ablaktábla fénye.

Megállt, s figyelmesen belesett az udvarra. Pillanatokig állt mozdulatlanul, aztán a keserűség eltorzította az arcát.

Trudi és Kaszala együtt voltak. Kaszala a fűben feküdt, és Trudi arcát nézte. Trudi közvetlenül mellette ült, s egy képesújságot lapozgatott. A képesújságot nyilván Kaszalától kapta.

Máté megfordult, és görcsös, erőltetett ugrásokkal visszanyargalt a szilvafákig. Néhány pillanatig az úton ténfergett, aztán félrehúzódott, leült egy kőre. Kavargó, homályos képek nehezedtek a gondolataira. Rendet akart közöttük teremteni, de már nem tudott. Maga elé meredt, aztán lassan kicsordultak a könnyei. Sírt. Később a lábára hajtotta a fejét.

Amikor elapadtak a könnyei, megnyugodott. Úgy érezte, hogy légüres térbe került, s vastag üvegfalak választják el a szilvafáktól, a völgytől és házaktól is. Fájt neki Trudi elvesztése. Később aztán ez is megszűnt, a helyét elfoglalta a fásultság s valami gyanakvó, ellenséges érzés.

Délután kiment a tóhoz, és a molnárkákat nézte. A horgát is bedobta, de a pótára ügyet sem vetett. Órákig ült mozdulatlanul.

Este otthon maradt. Az ágyban Trudira gondolt és arra, hogy többet soha nem megy el a találkára.

Másnap korán ébredt. Lábujjhegyen kiosont a szobából. A küszöbön elöntötte a fény. Hunyorognia kellett, mert káprázott a szeme.

A szobában megnyikordult egy ágy. Valaki utánaszólt.

Máté nem ment vissza. A ciszternából vizet locsolt az arcára, aztán megkereste a horgát, és útnak indult.

A tó felett fecskék csapongtak. Hajlékonyan, merész ívekben siklottak át a nád között. Máténak először tetszett a repülésük. De aztán az egyik fecske hirtelen megbillent, oldalra fordult, és lecsapott a víztükörre. Egy bogarat kapott el, de Máténak megborzongott a háta. Elfordult. Felcsalizta a horgát, és belógatta a tóba. Néhány pillanatig várt, aztán idegesen megrántotta a horgot. Arra gondolt, hogy a póta még sohasem merült a zöldes víztükör alá. Lehet, hogy a nagy hal csak Kaszala találmánya. Közben eszébe jutott a képesújság, és ideges lett. Kirántotta a horgát, s gyorsan feltekerte a zsinórt. Ránézett a víztükörre, dünnyögött:

– Itt nincs hal, csak békák vannak. A nagy hal mese! Mese! Mese!

Ebben a pillanatban a tó másik oldalán megmozdultak a nádszálak, aztán egy kicsit odább buborékok szálltak a víz tükrére. Megcsillant rajtuk a napfény, és elpukkadtak.

Máté meglepődött. A vízre bámult, s valami rossz, bizonytalan érzés kezdte szorongatni. „Talán mégis van hal a tóban. Lehet, hogy nem sok, de egy nagy hal lakhat a mélyén.” Szerette volna letekerni a zsinórt, a horgot visszaereszteni a tóba, de nem volt ereje elkezdeni. Csak nézte a víztükröt, és a nagy halra gondolt.

A nagy hal már hozzátartozott Máté világához.

Sokáig nézte a vizet.

A vidékre nyomasztó csend nehezedett, s a víztükör megsokszorozta a némaságot. Máté felemelte a fejét. Üres és hatalmas volt az ég. A liberátorok ezen a napon sem jöttek.

Délután Máté meglátogatta azokat a helyeket, ahol Trudival jártak. Sokáig állt a dombon, s nézte a várost. Kicsit szürke volt, mintha nappal is elsötétítés volna. A reptér sivárnak látszott. A hangárok előtt nem álltak gépek, autók, még ágyúk sem. A katonákat eltakarta az erdő. Máté csak a mészgyár távoli kéményeit látta, és az antennákat, melyek félig már belevesztek a kékes messzeségbe. Elment a bástyához is. A bazalt tetején megtelepedett a moha, s enyhítette a kövek szürkeségét. A fészek csak egész közelről látszott. Máté megállt előtte, belenézett. Az árnyékban mozdulatlan madarak ültek. Sokkal nagyobbak voltak, mint a felhőszakadáskor. Máté pontosan emlékezett a nagyságukra, hiszen akkor két napig tartotta a konyhában őket. Csodálkozva ácsorgott a fészek előtt, s a madarak még mindig mozdulatlanul ültek. Kicsit várt még, aztán közelebb hajolt a fészekhez. Nehéz, kellemetlen bűz csapta meg az orrát. Ekkor megértette, hogy miért mozdulatlanok a madarak.

A melegben már felpuffadt és oszlásnak indult a hullájuk.

Elfordult a fészektől, és körülnézett. Az egyik közeli faágon magános madár ült. Amikor Máté közelebb lépett hozzá, felröppent. Leírt néhány körívet a levegőben, aztán ugyanoda visszaszállt. Az anyjuk volt.

Máté értetlenül állt a fa alatt. Először arra gondolt, hogy a madárfiókák megfáztak, vagy megártott nekik az étel. De aztán belátta, hogy ez képtelenség. A konyhában mindig meleg volt, s enni bent is csak legyeket kaptak.

A madarak halála érthetetlen volt.

Fogott egy tavalyi venyigét, s az egyik madarat gondos, lassú mozdulattal kifordította a fészekből. Puffadt volt, de a bögye teljesen üres. A bőr nem is a húson, hanem a mellcsonton feszült.

– Ezek étlen haltak – motyogta Máté, s a venyigével a bástya tövébe gurította a kicsi kis tetemet. „Nem adott nekik enni, mert hozzájuk nyúltam – gondolta. – De az is lehet, hogy két nap után már nem ismerte meg őket. Talán idegen szagot vittek a fészekbe” – tűnődött tovább.

Nem értette. Elfordult, s a faágon gubbasztó, konok madarat otthagyta mozdulatlan fiaival.

A gondolataitól nem tudott szabadulni. Az út fele táján megállította egy furcsa sejtés. Úgy érezte, hogy a világban mégis van valamilyen rend, s hogy Trudival nem találkozott többet, az éppen olyan, mint a faágon gubbasztó madár konoksága. Homályosan érezte, hogy van néhány olyan dolog a világon, amit külső kezeknek nem szabad megbolygatniuk.

– Ezért nem kell nekem Trudi – mondta ki hangosan, s utána nyomban arra gondolt, hogy megmondja Kaszalának is. De ez az érzés még bizonytalan volt benn, csak forgatta, játszott vele, próbálgatta az erejét. Valójában szerette volna látni Trudit és Kaszalát is. Szeretett volna eléjük állni s mondani valami olyant, ami fáj nekik, és sokáig emlékeznek rá.

Este ezekkel a gondolatokkal merült álomba, s öntudatlanul is színezte, óriásira nagyította a szavak hatását s a nyomukban keletkezett érzéseket is. Reggel tovább építgette a gondolatait, s lázasan készült a találkozásra, amikor majd elmondja nekik a madarat.

Reggeli után nem indult el a tóhoz. Hosszú ideig a ház körül ácsorgott, igazgatta, farigcsálta a horgászbotját, s titkon abban reménykedett, hogy Trudi felbukkan, s akkor neki külön elmondja az egészet. Csak elmondja, s utána azonnal hátat fordít neki, és kimegy a tóhoz. De Trudi nem bukkant elő. Máté végül megunta a ténfergést, és horgászbotját lóbálgatva elvonult a keskeny gyalogúton.

A nap már aranyban forgott, sűrű fényét végigfolyatta a téglagyár kéményein, a kemencéken, a fákon és a himbálózó nádason is. A szél néha megfodrozta a tó tükrét, s elsöpörte a közepén sütkérező molnárkákat.

Máté most jó messze bedobta horgát, s állandóan a pótára nézett, hogy nyugodtnak, egykedvűnek lássa Kaszala, ha felbukkan a nádas szélén. De Kaszala nem bukkant fel. Máté lassan belefáradt a pótanézésbe s az előre elkészített mondatok ismételgetésébe is.

Eszébe jutottak a tegnapi buborékok, s néhány pillanatig a nagy halra gondolt, melyet lehet, hogy pont akkor emel majd ki a vízből, amikor Trudi és Kaszala megjelenik.

De ezek csak szép képzelgések voltak. Mert Kaszalának ezen a reggelen nyoma sem volt. Máté végül elvesztette a türelmét, és kirántotta a horgát. Nem tekerte fel a zsinórt, csak ledobta a nád közé, ahogy volt, s már futott is le a völgybe, egyenesen a palatetős ház irányába. Lobogott az inge, elcsúszott, borzolódott a haja, de ezekkel Máté már nem törődött. Lázasan, visszafojtott indulatoktól hajtva, zajos csattogással bekanyarodott a palatetős ház udvarába.

Az udvaron minden csendes volt, kihalt, mozdulatlan. Gyorsan elindult az ajtó felé, de néhány lépés után megtorpant. Az ajtó zárva volt, s az ablakok is mind. A bejáratra a külső, zöld zsalus ajtót is rácsukták, s egy félcolos keresztvassal meg is erősítették. Máté látta, hogy a házban senki sincs, de azért nekiugrott az ajtónak, megrázta, s akkorákat rúgott bele, hogy döngött az egész ház. Aztán hirtelen belefáradt, leeresztette a karját, és értetlen képpel állt egy kicsit az ajtó előtt.

Zavartan, bizonytalan érzésekkel telítve ballagott vissza a tóhoz.

Megigazította a zsinórt, s a horgot dühösen bevetette a tóba. Amikor a víztükörre vágódott a póta, surrogva csattant a vízen, mint az ostor.

Ebben a pillanatban megzördült mögötte a nád. Hátrafordult.

Az ösvényen a körzeti parancsnok lépkedett befelé. Amikor Máté mellé ért, mindjárt megszólalt.

– Maga járt a szürke palás háznál?

– Én – mondta Máté és egy kis félelemmel feléje fordult. Barázdált arcú öregember volt. Cejgnadrágot és barna inget viselt. A fején megkopott, fekete kalap ült. Máté először úgy érezte, hogy pontosan olyan, mint a hegyközségben megöregedett vincellérek. De aztán találkozott a pillantásuk, s Máté azonnal érezte, hogy mégsem olyan.

– Miért döngette az ajtót?

– Kaszalát kerestem.

– Kaszalát? Későn. Kaszaláék tegnap elmentek. Indítottak egy vonatot nyugat felé – mondta, s fejével a város felé intett.

Máté döbbenten nézett a körzeti parancsnokra.

– Biztos ez? – kérdezte.

– Egészen biztos, bekísértem őket a városba – mondta a körzeti parancsnok, s egy kicsit megenyhült az arca.

– Más nem ment velük?

– Ki ment volna? Az apja meghalt, a rokonaik már kint vannak.

– Kaszalának lezuhant az apja?

– Nem. Meghalt. Öt vagy hat éve temették.

Máté elképedve nézett a parancsnokra. Aztán újra eszébe jutott Trudi.

– Egy szőke kislányt nem látott velük?

– Kaszaláékkal nem, de akik a Horváth-pincéből elmentek, azokkal volt egy kislány.

– Trudi volt a neve…

– Lehet, egy tiszt jött értük, s autóval mentek be a városba.

Máténak összekeveredtek a gondolatai, úgy érezte, hogy zavaros, érthetetlen lett körülötte a világ. Visszafordult a horgához, és a pótára nézett. Bugyborékok szálltak a víz színére. Amikor szétpukkadtak, odafordult a parancsnokhoz:

– Van ebben a tóban hal?

– Szokott lenni, de a tavaszon kirobbogatták belőle a katonák. Amikor összerakták a parton, olyan üzletezés lett mindjárt, mint a hetipiacon.

– Egy nagyobb hal nem volt közöttük?

– Olyanok voltak, mint a karom.

– És nagyobb?

– Nagyobbat nem fogtak. De lehet, hogy a tóban van nagyobb is. Az öreg hal ravasz, beássa magát az iszapba. A halakat nem lehet kipusztítani – mondta a körzeti parancsnok.

Máté a vízre nézett. Zöldessárga volt a tükre, s a mélye kék. Eltakarta, láthatatlanná tette a nagy halat. Máté szerette a vizet, s örült, hogy a mélyében egy nagy hal lakik.

A nádból madarak rebbentek fel. Nyugtalanság borzolódott végig a tájon.

Valahol messze a hegyeken, a kicsi és nagy tavakon túl, szétszakadt a csend. Morajló, nehéz búgás szaladt előre a hegy mögül, s oldalt, egészen lent repülőrajokat lehetett látni.

– Megint jönnek – mondta Máté, s a körzeti parancsnokra nézett. Annak elsötétült az arca, és nagyon öregnek látszott.

– Benézek a téglagyárba – mondta, s a nádi bejárón át elindult a kemencék felé.

Máté egyedül maradt. Lejjebb eresztette a horgászbotját, s beljebb húzódott a nádba. A hegy fölött is megjelentek az első repülőrajok. A zúgásuk most már egyetlen hatalmas tömbnek hatott, mely ránehezedett a világra.

Amikor a város fölé értek, a vezérgép mélyebbre szállt, s fehér kondenzcsíkot húzott a házak, üzletek, víztornyok és kémények köré. Lent megszólaltak a gépágyúk, s dühös pamacsokkal teleköpködték a vezérgép útját. De az nem törődött vele, csak szállt, forgolódott a város felett, s fehér sávokat húzott a házak fölé, keresztbe meg hosszába is.

A repülőtérről ekkor gépek szálltak fel, s eszeveszetten nekirohantak a messziről érkezett repülőerődöknek. Nyomjelzős lövedékek surrantak át a gépek közötti téren, s időnként egy-egy repülő tántorogni kezdett, megingott, s kékes füstcsíkot vonszolva lezuhant a házak közé.

A nagyobb repülőrajok közben a városra szálltak, s kioldották a bombáikat… A hegy fölött mindig újabb és újabb kötelékek jöttek, s teljesen elborították az eget… Vijjogva lecsaptak a városra, s a kondenzcsíkokon végigszáguldva, módszeresen ledobálták a bombáikat.

Hatalmas detonációk rázták az egész vidéket, s lángnyelvek, fehér tüzek csaptak az égre… Már égett a reptér, a vasút, az üzletház, s hatalmas gyertyaként világított a templomtorony is… A légelhárító ágyúk elhallgattak, s a robbanások szünetében borzalmas csend feszült a város és a hegy közé.

S a repülőrajok még mindig jöttek, s a füstfelhőkön át különleges erejű romboló bombákat is dobtak az égő városra.

– Szőnyeg… Ez a szőnyeg… – mondogatta Máté, aztán hirtelen elszorult a torka, mert az egyik repülőrajból lassan kivált egy gép. Ez nem vadászgép volt, hanem egy kék testű, hatalmas szörny. Máté érezte, hogy újra szembe kell néznie a pilótával.

Remegett a lába, a horgászbotot kiejtette a kezéből. A repülőgép nehézkesen megbillent az ég alatt, aztán borzalmas süvöltéssel zuhant a téglagyár felé. Máté hasra vágta magát, s a fejét beszorította a zsombékok közé. A következő pillanatban szörnyű vijjogást hallott, aztán megrepedt az ég…

Az első robbanás után megcsendült a füle, s belül valami meleget érzett. Utána végtelen csend lett.

Csak percek múlva tért magához. Fájt a lába, s valami furcsa zsibbadtság szorította az egész testét. Lassan, óvatos mozdulattal a hátára fordult. A napfény elöntötte az arcát. Amikor egészen kinyitotta a szemét, látta, hogy a hatalmas, kék testű gép már az ég felé emelkedik… Felült. Ekkor szétfoszlott körülötte a csend, egyelőre még távolról, de újra hallotta a zúgást.

A ruháját s az egész testét kőpor fedte. A lába megdagadt, ráesett egy kő. A füle még vérzett, de már egészen jól hallott. Felállt és körülnézett. A megdöbbenéstől összeszorult a torka.

A téglagyárnak kettétörtek a kéményei, s alattuk az egész épület romban hevert. Füstös, fekete falak meredeztek az ég felé. Egy jegenye kifordult tövestől, s a nádast derékban lekaszálta a kőzápor. Sántikálva közelebb ballagott a romokhoz. A gyalogúton egy összeroncsolt tetem feküdt. Fekete kalap volt a lábánál, s egy megtekeredett vasbeton gerenda.

Amikor megfordult, látta, hogy a város nagy része ég. A repülőgépek már elmentek. Csend volt.

Visszasántikált a tóhoz. A színe most zavaros, barna volt. A közepén egy magános, elszabadult póta úszott.

– Élek! Engem nem lehet megölni – mondta Máté, s ott maradt a parton a hitével és a nagy hallal, ami a tó mélyén lakott.

1962

Az Őthey lány

Izzadtak. A szoknya a combjukra tapadt, s kicsit megtekeredett a derekukon. A lány néha meglibbentette, megállt, s lent a szőlők tövében kezdődő, világoskék víztükörre bámult. De ez az ámulat csak pillanatokig tartott, mert utolérte az anyja, és akkor menni kellett. Az anyja egyforma hosszúakat lépett, s úgy tűnt, hogy nem vesz tudomást a meredek dombról, a lába szárára tapadó szoknya kényelmetlenségéről, a melegről, sem a körülöttük vastagodó, haragoszöld, üde tájról. Határozott, gyors léptekkel tért haza a munkából, mintha a derekában nem sajogna az egész napos fáradtság. Érzéketlennek látszott. A szemében tompa, bazaltszínű konokság ült. Egyébként olyan volt, mint egy indián nő. Csokoládébarna a homlokától a bokájáig, s egyenes tartású, ruganyos, szívós. Szótlanul lépkedett a lánya mögött, és rákényszerítette az egyenletes, erőltetett tempót. A lány nem panaszkodott. Gyors léptekkel mászta a hegyoldalt, s csak akkor lassított egy kicsit, amikor a pince elé értek, és megpillantotta az apját.

A tábornok a pince előtt feküdt egy rozoga, szögletes hátú nyugágyban, s vak szemével a napfényben fürdő tájat nézte. Gondosan végigpásztázott az erdő alján, ahol már vörösödött a cserszömörce, a közeli szőlőkön, gyalogúton, a jegenyéken, melyek az eget tartották, a vasútvonalon, káposztáskerteken, nádasokon, a Balaton végtelen víztükrén, és nem érzett semmit. Őthey tábornok csak egyszer látta ezt a tájat, egyszer régen, 1944-ben. Akkor is ezer méter magasból, egy katonai távcsövön át. A repülőgépek fedélzetéről nehéz észrevenni a konyhakerteket, gyalogutakat és a szőlők fölött imbolygó, kopott madárijesztőket. A repülőgépekről csak a terep látszik, a tagolt terep és a sima terep, a templomok s az üres, akasztófára emlékeztető haranglábak. Őthey tábornok többet sohasem látta ezt a tájat. 1946-ban már vakon költözött az erdő alján lapuló présház lakásba. A tábornokot nem érdekelte a táj. Számára csak a vasútvonal, a felesége és a lánya létezett. A felesége, aki kemény, szenvtelen arccal jelentkezett munkára, s kenyeret keresett az egész családnak, és a lánya, aki az utóbbi két évben már az anyjával együtt dolgozott az állami gazdaságban.

A vonatok érkezését és a felesége érkezését órákon át várta. Amikor meghallotta lépteiket, most is feléjük fordult, és feszülten figyelt.

A nők köszöntek, aztán szatyraikkal eltűntek a házban, s csak percek múlva bukkantak fel újra a pince faláról visszaverődő, kései napfényben. Az asszony megállt a nyugágy mellett, s látta, hogy a kartonlapon, amit a tábornok állandóan magánál tartott, három vízszintes és egy függőleges vonal van egymás mellett.

– Egy tehervonat áll a vasúton, nem láttátok, hogy mi van a kocsikban? – szólalt meg a tábornok, és a középső ujjával a kartonlapra koppintott.

– Nem emlékszem – mondta az asszony –, úgy rémlik, mintha csukott vagonok lettek volna…

– Szóval lőszer…

– Nem tudom.

– Kövek – szólt közbe a lány, s lekuporodott a fal tövébe.

– Hogy mondod?

– Köveket szállítanak.

– Érdekes… Hömm… És milyen kövek? Fehérek, szürkék, nagyok?

– Közönséges kövek. Lehet, hogy fehérek, lehet, hogy szürkék. Teljesen mindegy.

– Érdekes… Mit akarhatnak a kövekkel?… – tűnődött a tábornok, aztán újra a kartonlapra koppintott, majd a feleségéhez fordult: – Ma ez már a negyedik tehervonat, három áthaladt, de az utolsó állva maradt az állomáson. Vajon miért várakoztatják ezeket a köveket éppen ilyen kis vidéki állomáson?

– Nem tudom – mondta az asszony, s a válla fölött hátrapillantott a lányára.

A tábornoknak az utolsó nyolc év alatt teljesen kifinomult a hallása, s a zakatolásukról meg tudta különböztetni a tehervonatokat és a személyvonatokat. A személyvonatok nem érdekelték, de mint régi katona s olyan ember, kit egy esetleges háború esetén biztosan megkérdeznek, kötelességének tartotta a kis falusi állomáson áthaladó tehervonatokat rendszeresen megfigyelni. Minden vonatot jegyzett, s esténként a feleségétől és a lányától megtudakolta, hogy mit szállítanak a vonatokon. A felesége nem csodálkozott ezen, még csak furcsának sem találta. Régi tiszti családból származott, és már gyermek korában megszokta, hogy az apró-cseprő dolgoknak egy-egy adott pillanatban döntő jelentősége lesz. Az ura tábornok volt, s most vakon és civilben is tábornoknak tartotta.

A lány vállat vont, és lehunyta a szemét.

– Nem tudom – mondta újra az asszony, és a nyugágyra támaszkodva várakozott.

Távoli, tompa dübörgés hallatszott. Az állomáson nekirugaszkodott a mozdony, s köhögve, dühös nekifeszüléssel megmozdította a csikorgó teherszerelvényt. A tábornok felkapta a fejét, aztán bólintott, és a függőleges vonal közelébe húzott egy ferdén emelkedőt, mely a „K” betű felső szárához és a légvédelmi ágyúk hajlásszögéhez egyaránt hasonlított. Néhány percig még merengett a kartonlap felett, aztán a feleségéhez fordult. Fürkészve rászögezte fénytelen szemeit, mintha látna velük.

– Mi újság az állami gazdaságban?

– Semmi különös… Még mindig a gumipitypangföldeken dolgozunk… Derékig ér a gaz… Más semmi…

– Semmi…

– Semmi… Hacsak az nem, hogy ma jött egy új munkás.

– Öreg?

– Nem. Fiatal.

– Kommunista?

– Nem tudom. Azt mondják, ejtőernyős volt, persze ebben a hadseregben…

– És hogy fogadták?

– A fiataloknak tetszik… Tudod, motorja van, s délben tornamutatványokat végzett… Szaltókat csinált, és ment a kezén…

– Ment a kezén? Hallatlan… – mondta a tábornok, és megcsóválta a fejét. Hosszú percekig ült tűnődve, aztán legyintett, és feltápászkodott a nyugágyból.

Bementek a házba. Az indiánforma asszony tüzet rakott, aztán paprikát szelt egy megkopott deszkán, s az egészet beleöntötte a sistergő zsírba. A tábornok az ajtó közelében ült, és a pipáját tömögette. A lány kissé odább egy széken, s az ablak szűk négyszögére bámult. Az asszony néha ránézett, s ilyenkor gyanakvó lett a pillantása. A helyiségben testes árnyékok ültek, és a falak mentén elhelyezett, hatalmas ládákat már alig lehetett látni.

Az asszony tojásokat ütött fel, s közben a lábosban sistergő paprikákat is kevergette.

– Mi bajod? – fordult aztán hirtelen a lányához, és megállt a kezében a főzőkanál. De nem úgy tartotta, mint ahogyan egy kanalat szokás. A főzőkanál inkább vadászkésnek látszott a kezében.

– Semmi… Azon gondolkodtam, hogy felrakhatnánk néhány képet. Jó lenne kicsomagolni a ládákat… Rideg ez a szoba… Így este különösen rideg…

– Kicsomagolni, itt?… Minek?… Most már egyébként sem érdemes… Bármelyik pillanatban megváltozhat ez a rendszer… Itt én nem akarok kicsomagolni.

A tábornok is megszólalt:

– Most már nem húzzák sokáig… Egyre több a tehervonat… Én tudom, hogy mit jelentenek a tehervonatok…

– A tehervonatok köveket szállítanak – vetette közbe a lány, s unottan lehunyta a szemét.

– Kislányom, te még nem tudod, hogy mit jelentenek a kövek?…

– Hadászatilag, ugye, apa?

– Igen.

– Szegény apa… Ezek közönséges kövek… Egyszerűen csak kövek… Házakat meg disznóólakat építenek belőle…

– Hogy beszélsz apáddal?!

– Csak azt mondtam, hogy ezek közönséges kövek… Én nem tudok kövekben meg tehervonatokban hinni.

– Hinni? Miért kell egy tiszt lányának hinni? A hit egyházi dolog. Egy tiszt lánya jól lovagol, fut, teniszezik, tud autót vezetni, s van egyféle meggyőződése is – mondta az asszony, és tányérokat rakott a viaszosvászonnal letakart asztalra.

– Autó… Tenisz… Ugyan, anya…

– És meggyőződés!

– Persze… Meggyőződés… – merengett a lány a szavakon, aztán felállt, meggyújtotta a petróleumlámpát, és az asztalhoz ült.

A párolgó étel egy kis melegséget, álmatag, falusi hangulatot vitt a szobába. Megnyugodva, sok mindenbe beletörődve hajoltak a tányérok fölé, és ettek. De az indiánforma asszony újra megszólalt:

– Igen! Meggyőződés!

A tábornok és a lánya nem szóltak semmit. Az arcuk sem rándult. Ettek.

Vacsora után a lány kiállt a ház elé, és behúzta maga után az ajtót. Az anyja utánalépett, és újra kitárta. A lány csendben, mozdulatlanul állt a csillagok alatt. Később megmosakodott a ciszternában, és feküdni készült. Felhajtotta az ágyán a pokrócot, kilépett a cipőjéből, s a ruháját is lerántotta. Vékony pargetingben állt az ágya mellett, és nyújtózkodott. Az anyja eloltotta a cigarettáját, és a lányára meredt. Hidegen, egykedvű pontossággal vizsgálgatta. Az agyához és a szívéhez ugyanazok a rövid, táviratszerű mondatok jutottak el: „A lábai szépek, arányosak… A csípője egy kicsit fiús… A mellei rendesek… Csak ahogy nyújtózkodik, nagyon átfénylenek az ingen, mintha… A nyaka barna, s az arca is barna… Szabályos, megnyugtató feje van… Csak a szemei… A szemeiben van valami nyugtalanság… Olyan, mintha lázas lenne… Nem lázas, nyugtalan… Vagy csak fáradt, és a lámpafénynél látszik ilyennek…” – Megszólította:

– Fáradt vagy, kislányom?

– Igen, édesanyám, fáradt vagyok – mondta a lány, s anélkül, hogy az anyjára pillantott volna, beugrott az ágyába, és elnyújtózott a takaró alatt.

Az asszony most újra érezte, hogy valami furcsa nyugtalanság van a lánya szemében. Utálta az ilyesmit. Csak a tiszta, áttekinthető dolgokat szerette. Az egyértelmű színeket, az egyértelmű, világos gondolatokat, amelyeket bármikor könnyedén meg lehet fogalmazni. A sportot is azért szerette valamikor, mert egyértelmű volt. Vagy vesztett, vagy nyert. A kettő között nála nem volt semmi. A hajdani teniszmeccseket nem azért vesztette el, mert indiszponált volt, hanem azért, mert kihagyta az edzéseket, és bizonytalan volt a kondíciója. Nem szerette a nyavalygást. Gyanakodva nézte a takaró alatt heverő lányát, s a gyanakvását éberen megőrizte egész éjszaka. Lefeküdt, éppen úgy, mint a tábornok és a lánya, de az alvásban nem oldódott fel, nem tudott elernyedni.

Megőrizte a gyanakvását. Reggel kutató pillantásokkal fürkészte a mosakodó, sietve készülődő lányát, figyelte, amikor munkába indultak, a vonatban és délelőtt a gumipitypangföldön is, ha egymás mellé kerültek.

A Georgikon majorság hajdani béreseivel s fiatalabb, jókedvű munkásokkal dolgoztak együtt, akik fütyörésztek, és történeteket meséltek, ha idő volt rá, s kegyetlenül nekifeszültek, ha a munka sürgetett. Őtheyék mindig egyenletesen dolgoztak.

Délben zörgő parasztkocsin hozták az állami gazdaságból az ebédet. Amikor a kocsi megérkezett, a munkások már mind a műút szélén álltak, s türelmetlenül nevetgélve doboltak a tányéraikon. Őtheyék ültek az árokparton, és csendben várakoztak. Nem ültek külön, inkább ott helyezkedtek el, ahol a legtöbben voltak. A munkások ennek ellenére úgy érezték, hogy Őtheyék külön ülnek. Talán azért, mert szótlanok voltak, de az is lehet, hogy megérezték az idegenséget, ami az indiánforma asszonyból áradt. A lányhoz azért szólogattak a többi lányok, s ha beszéltek róla, azt mondták, hogy az „Őthey Ica így vagy úgy”… Soha nem mondták, hogy a tábornok lánya, de a hangsúlyban valahogy mégis bent volt, s ezt az Őthey lány is megérezte.

A tábornok lánya és az indiánforma asszony sorba álltak a kocsi mellett az ételért, aztán visszaültek az árokpartra. Csendben ettek. Az asszony csak akkor szólalt meg, amikor egy fényes fekete autókaraván porzott végig az úton.

– Kocsikáznak – mondta, s hosszú ideig nézett az autók után.

Az ebédet gyorsan megették. A fiatalok tányéraikkal a Balaton felé indultak. Ellöttyintették, aztán kibújtak a ruháikból. Néhányan fürödni mentek, mások az ejtőernyőst bámulták, aki kézen állva kerülgette a gyöpös részeken pirosló krisztustövist.

– Én is megfürdöm – mondta a tábornok lánya, és az anyjára nézett.

– Mit csinálsz?

– Megfürdöm.

– Neked csak fürdőruhában lehet.

– Rajtam van. Reggel felvettem a szoknya alá.

A tábornokné értetlenül nézett a lányára.

A lány felállt, fogta az anyja tányérját is, és elindult a víz felé. Mire elöblítette, már az anyja is ott állt a parton. A lány letette a fűre a tányérokat, aztán gyors mozdulattal kibújt a ruhájából.

Körülpillantott, és belement a vízbe.

Az indiánforma asszony állt a parton, és gyanakodva figyelte a lányát.

A lány tempósan gázolt befelé, s amikor a derekáig ért a víz, belevetette magát. De nemcsak egyszerűen a vízre feküdt, mint a kényesebb fürdőzők, hanem alámerült, s a víz alatt úszott néhány métert. Amikor felbukkant, a vállán megcsillant a napfény. Egyenletesen úszott befelé. Néhány perc alatt elkerülte a munkatársait, aztán maga mögött hagyta a nádast, s előtte nem látszott már más, mint a nyugodt víztükör és messze bent egy csuhisziget. Úszott, úszott erőteljes karcsapásokkal, és gyorsan távolodott a parttól. Egy idő után már nem látszottak a vállai, s a feje is ponttá zsugorodott.

Az asszony értetlenül állt a parton, s mereven bámult a lánya után. Nem vette észre, hogy a fiatalok már abbahagyták a hancúrozást, s mellette állnak meglepett várakozással.

A lány egyre távolodott. Néha egy kis villódzás látszott a feje körül, később az sem. A parton állóknak már úgy tűnt, hogy nem úszik, hanem sodródik befelé egy titkos áramláson. Ekkor valaki megszólalt:

– Olyan, mint egy távolodó palack, amiben üzenetet küldenek a hajótöröttek…

– Inkább aknára hasonlít… Mint a tapadó aknák a tengeren – mondta az ejtőernyős.

Az indiánforma asszony hátrafordult, és végigmérte az ejtőernyőst.

– A maga lánya? – kérdezte a fiatalember.

Az asszony nem válaszolt. Mozdulatlanul állt az emberek között.

Az ejtőernyős hirtelen előreugrott, beleszaladt a vízbe, s villámgyorsan úszni kezdett. Kitűnő sprinter volt. Zajtalanul csúszott a vízben, mint a frissen grafitozott versenyhajók, és a pillanatok törtrésze alatt elkerülte a nádast, s a nyílt vízen sprintelt tovább a lány után. Gyorsan csökkent közöttük a távolság. A parton állók élvezték a versenyt.

Úgy tűnt, hogy a lány nem veszi észre a munkások megdöbbenését s azt sem, hogy valaki utánaúszott. Az ejtőernyős nem kiáltott rá, csak úszott szívósan.

Amikor utolérte a lányt, megkönnyebbülten fellélegeztek a parton várakozó emberek. Néhány pillanat múlva aztán újra elcsodálkoztak.

Az Őthey lány és az ejtőernyős nem fordultak vissza. Szépen egymás mellett úsztak, még mindig befelé, mintha át akarnák úszni a Balatont. Aztán egyre közelebb kerültek egymáshoz a messzeségben, s a parton állók jól látták azt a pillanatot, amikor találkozott az arcuk. Először csak véletlennek tűnt, de amikor nem távolodtak el egymástól, a parton ácsorgó emberek összenéztek. S az Őthey lány és az ejtőernyős még mindig befelé úszott. Elkerülték a csuhiszigetet, aztán mögéje kerültek, és eltűntek az emberek szeme elől.

A tábornoknénak eltorzult az arca. Az üres vizet bámulta, és mozdulatlanul állt.

A lányok kuncogtak, hátrább valaki röhögött.

– Mit csinálhatnak a csuhiban?… – kockáztatta meg egy asszony a kérdést, s a vállát vonogatva a többiekre nézett.

– Szerintem rákásznak – mondta egy fiatalember, és a lányok ezen megint kuncogtak.

– Igen. Vagy rákásznak, vagy valami mást csinálnak… Több eset nincs – mondta egy másik férfi, s lebiggyesztette az ajkát.

Az asszonyok hangosan ámuldoztak.

– De olyan mély vízben…

– A kákában talán lehet kapaszkodni… – vélekedett egy lány.

Jó tíz percig tartott a találgatás, akkor aztán újra felbukkantak a fiatalok. Két fekete pont látszott a vízen, s nem lehetett tudni, hogy melyik az Őthey lány, és melyik az ejtőernyős. Szörnyű lassan teltek a percek. Az emberek unalmukban már a lány anyját nézegették, de annak az arcán ekkor már semmi sem látszott. Mozdulatlanul állt, s bámulta a kékesen fénylő vizet.

Amikor partközelbe értek, az emberek zavartan hátrább húzódtak, s csak lopva pillantottak a két fiatalra. A víz közelében már csak egyedül a tábornokné állt és várakozott.

Az Őthey lány mosolyogva lépett a partra, és egy pillanatra megfogta az ejtőernyős karját, mintha nélküle megtántorodna. Aztán hirtelen behajlította a kezét, nyújtózkodott, és belenézett a delelőn álló, mozdulatlan napba. Az emberek most nagyon szépnek látták az Őthey lányt. Az ejtőernyőst leginkább egy bronzszoborra emlékeztette, ami a repülőtéren állt a hangárok előtt. A többieket nem emlékeztette semmire, csak szépnek találták.

A tábornokné megvárta, hogy a lánya befejezze a nyújtózkodást, aztán hozzálépett, és hirtelen teljes erőből pofon vágta.

A lány az arcához kapott, aztán leengedte a kezét, és az anyjára mosolygott.

Az indiánforma asszonynak újra előrelendült a keze, s hatalmasat csattant a lány arcán. De az csak mosolygott, és tétován állt az anyja előtt. A tábornoknénak eltorzultak a vonásai, és ököllel vágott a lánya arcába.

A szája sarkát találta el, s kiserkent a vére.

Ekkor megmozdult az ejtőernyős.

– Elég! – mondta, s odaállt a lány elé. A lány lassan hátrálni kezdett, s ahogy távolodott, mosolygott tovább.

Az indiánforma asszony leeresztette a karját, s döbbenten állt a fényben.

Idegennek érezte a lányát.

Körülötte minden ragyogott, a nyárfák az égig értek, s a messzeségben a víztükör is érintette az eget.

Látta, hogy a lánya hátrál, és pillanatról pillanatra idegenebb lesz. Látta, hogy a lánya mosolyogva hátrál, s a fák alatt találkozik az emberekkel.

Idegennek érezte a lányát. Közöttük állt az ejtőernyős, aztán úgy érezte, hogy a víz is közéjük állt, s a nyárfák is mind, az egész élő világ. Egy pillanatra felmerült bent egy bécsi utcakép, tornyokkal és az utca fölé ugró erkélyekkel, aztán hirtelen elmerült az egész, s csak a haragoszöld táj nyújtózkodott előtte, nyárfákkal, vízzel, nádasokkal, és a bronzbőrű lánya része volt a tájnak. Látta, hogy odaillik a fák alá, s a bőre színével harmonikusak a többi színek. Állt a fényben, és kicsordultak a könnyei. Mereven bámulta az üde, harsogóan zöld tájat, melynek közepén ott állt egy bronzbőrű, idegen lány. Hirtelen kitört belőle a zokogás, s az arca görcsösen megvonaglott.

Az indiánforma, szívós asszony csak ekkor vesztette el a második világháborút.

Zokogva állt a fényben, s a könnyein át látta, hogy megbillen a táj, és a zöld, égig érő nyárfasorok közé beékelődik egy bécsi utcakép. Lefelé lógtak a tornyok, és aranyos gombjukkal a földet érték.

Aztán újra billent a kép, s nem maradt más a szemében, csak aranysárga, kibírhatatlan ragyogás.

1962

A fehér csend

A keleti szél meghozta a süllőket. Hajnal óta locsogott, mozgott a víz. A rablást sirályok követték, s amikor felvágódott egy-egy menekülő küsz, villámgyorsan lecsaptak, aztán ezüstös hasú, fénylő halakkal emelkedtek az égre.

A mólóőr szűk faházából mindent számon tartott. Látta, amikor megjelentek a sirályok, s fehéren átcikáztak az öböl felett. Látta, amikor a „halakbolondja” Keszü gyerek beódalgott a kikötőre, és a zsebéből damilt húzott elő, s később a másik oldalon, hogy az égre meredő, szárnyas sorompók megmozdulnak, leereszkednek a földre.

Amikor elment a vonat, kitárta az ajtót, és beleszimatolt a friss, reggeli levegőbe. Nyújtózott, aztán a sarokból kiemelte a demizsont. Meghúzta. Hatalmas, szőrös kezében könnyedén billent a tízliteres üveg. A hajósok borából ivott. A rakománymestert, a kormányost és az egyik tisztet mindig megkínálta. Szerette őket, mert erős, durva emberek voltak, s napokig lehetett velük a régi Balatonról, hajókról, kikötőépítésekről beszélni. Ők még névről ismertek minden hajót, s azt is tudták, hogy milyen hajókat építettek a trieszti hajóácsok Fenékpusztán, s milyenek voltak később a Young-féle hajók. Ivott a hajósok borából, aztán kilépett a szabadba. A bódéja előtt kavicshalmok világítottak, és félig eltorlaszolták a kikötő bejáratát. Szombaton reggel elment az uszály, s az autó utána még délig hordta a kavicsot. A mólóőr a fehér kis dombokra pillantott, és elhúzta a száját: „Két marok göbecs, Csomék ezt egy óra alatt megeszik” – gondolta, aztán a víz felé fordult. Ólomszürke és fémesen csillogó volt a messzeség, az égen laza felhőréteg úszott, s letompította a napkorongról sárgán áradó fényt. A hegyek mint hatalmas, kék kavicsok kicsit belesüllyedtek a ködbe, s a lábuknál nem látszottak a fák. Hajó sem látszott, csak apró, zöldesszürke hullámok bukdácsoltak a mólóőr felé.

A csendet motorzúgás vágta ketté. Nem előzte meg távoli, halk morajlás, mint a lapos, szabályos vidékeken. A dombtetőn felbukkant, és hirtelen végigvágtatott a falu utcáját szegélyező eperfák között, megremegtette a sorompó hófehér, felhúzott szárnyait, s a következő pillanatban már a gépkocsi ott kattogott, zúgott a mólóőr háta mögött. A liget, az öböl és a kikötő bejárata között szűk volt a hely, az autó már a múlt héten is csak üggyel-bajjal tudott megfordulni. „Na, most megint kezdődik a tolatás előre-hátra, telepöfögik azzal a rohadt benzingőzzel a levegőt” – gondolta a mólóőr, és kíváncsian megfordult, hogy lássa, hogyan kapkodja a sofőr a kormányt.

Amikor megfordult, mindjárt a szemöldökét is összehúzta, mert látta, hogy másik autó jött másik sofőrrel és mitfárerrel.

Rövid hajú, nyurga fiatalember ugrott ki a vezetőfülkéből, és felemelte a kezét. A sofőr csak a fiatalembert figyelte, és úgy mozgatta, fordította a kocsit, mintha maga is gép, valamiféle magasabb rendű automata lenne. Fél perc alatt megfordították a kocsit, és az autó billentőszerkezete alatt felbúgott a motor. A kavics úgy zuhant a földre, mintha egyetlen összefüggő test lenne. Az autó bádogplatóján csak egy kis fehér por maradt. A rövid hajú fiatalember felcsapta a kocsi oldalát, aztán a mólóőrhöz fordult:

– Jó napot, elvtárs! Uszály még nincs?

– Kovács a nevem! Kovács J’ákim! – mondta a mólóőr, és közelebb lépett az autóhoz.

– Dékány vagyok. Mencel brigád – válaszolta a rövid hajú fiatalember, és kezet nyújtott a mólóőrnek. Leguggolt, s oldalt, a fák lombja alatt a vízre lesett.

– Ezeket még látni sem lehet – mondta, amikor felegyenesedett.

– Ilyenkor nehezen indulnak. Tegnap vasárnap volt. Vasárnap kedvükre isznak, kujtorognak, lány is akad, tudja, hogyan van… Ilyenkor még nehéz a fejük… De jönnek… Tíz órára biztosan itt lesznek… Szívósak… Ismerem őket…

A rövid hajú fiatalember bólintott. A mólóőr a fiatalember arcába bámult, a nyakára, kezére nézett. Amikor az elfordult, hogy beszáll az autójába, megszólalt:

– Megkínálnám magukat. Egy pohár bor jót tesz reggel. Szóljon a pilótának is…

– Köszönjük, de inkább ebéd után. A Mencel brigádban nem iszunk délelőtt. Ez szabály.

– Hülye egy szabály – mondta a mólóőr, és elsötétült az arca.

– Jó szabály. Mi csináltuk, százötven százalék az átlagunk, az újság is megírta.

– Sajnálom magukat – szólalt meg újra a mólóőr, és a víz felé fordult.

A rövid hajú fiatalember állt még egy pillanatig a kavicsprizmák, a liget és a part háromszögében, aztán hirtelen megfordult, és beszállt az autójába. Felbúgott a motor, s finom, kék nyersolajfüstbe burkolózva elrobogtak.

A mólóőr nézte a vizet. A távoli, palakék hegyek lábánál már a fák is látszottak. A hajók nem. A hajók messze voltak. A sirályok háborítatlanul csapongtak az öböl felett, le-lecsaptak az ezüstösen villogó halakra, zsákmányukkal a fák és zászlórudak felett sietve úsztak a nádasok felé. A mólón még ott volt a „halakbolondja” Keszü gyerek, és a nap felé fordította az arcát. Oszlottak a felhők. A keleti szél lepedőnyi gomolyagokat szakított le az alsó rétegekből, és elsodorta.

A mólóőr leeresztette vállait, és kedvetlenül a bódéja felé indult. Felmérgesítette a rövid hajú legény. De amikor belépett az ajtón, megenyhült az arca. Egy pillanat alatt elfelejtette a Mencel brigádot, bort, sofőrt, mindent. Az ágya fölött már ott függött az új menetrend, s a párhuzamos kék nyilak jelezték, hogy kezdődik a szezon. Kovács J’ákimnak a szezon mindennél fontosabb volt. A szezon hajókat jelentett, napfényt, fehér egyenruhákat, meleget, egyenletes, nyugodt munkát. – Két hét, és kezdődik a szezon. Lehajolt és ásót húzott elő az ágy alól. Kilépett a megerősödött fényre. Megállt az egyik virágágy mellett, belenyomta az ásót. Átfordította a földet, aztán újra emelte, fordította a szerszámot.

Nem ásott sokáig. Amikor észrevette, hogy az öböl partján emberek mozognak, lebökte az ásóját, és feléjük indult.

Elsőnek a kocsmárosba ütközött. Jó három hete ott feküdt már a motorcsónakja a parton, leföstve, készen. Most harmadmagával emelte, fordította a vízre. Félig rácsúsztatták, aztán hagyták, hadd igyon. A kocsmáros közvetlenül a víz partján egy nagyobb kövön ült, és nézte a csónakját. Gumicsizmás lábánál a négy-öt centis vízben egy üveg bor állt. Felét már megitták. Az üveg felső részén átszűrődtek a napsugarak, s zöldessárga foltokat rajzoltak a fövenyre. Kicsit odább, a kocsmárostól jobbra, horgászok dolgoztak. Stéget építettek a csónakkikötőhöz. A dúcok megvoltak már a korábbi évekről, csak a pallókat kellett lefektetni és megerősíteni.

– Jó napot – mondta a mólóőr, és megállt a kocsmáros mögött.

– Jó napot, J’ákim! Szoktatjuk „Ágotát”, az idén alig iszik. Nincs egy fölösleges bójája? Kicsit beljebb akarom vinni, mert ha hullámzik, odaveri magát.

– Van egy rozsdás…

Ekkor újra felhangzott az autóbúgás. A mólóőr megfordult, s amikor látta, hogy a billenős teherautó érkezik, azt hitte, valami baj van, valamit ott felejtett a rövid hajú fiatalember a téren. Tévedett. Már rakománnyal érkeztek. A fiatalember feltartotta a kezét, és fordultak, rakodtak villámgyorsan.

– Szállítanak? – kérdezte a kocsmáros, és a búgás felé fordult.

– Itt az ideje, kezdődik a szezon – mondta a mólóőr, aztán megfordult, és gyors léptekkel a kavicsprizmákhoz ment.

– Hamar megjöttek – állt meg az autó mellett, és a fiatalemberre nézett.

– Húsz perc, kicsit még szokatlan az útvonal. Ötöt lefaragunk belőle, és akkor négyet fordulunk óránként – mondta a fiatalember, de nem nézett a mólóőrre, a munkát sem hagyta abba, csak úgy közben, mellesleg válaszolt. Mire a mondat végére ért, az ajtót is felcsukta, és beugrott a sofőr mellé. Nem is intett, csak elrobogtak.

A mólóőr kihúzta a zsebóráját, és megnézte. Hét óra negyven volt. Visszacsúsztatta a zsebébe, aztán leült egy betonlábra. Várt. A sirályok vijjogását már nem lehetett hallani, a hullámzás is csendesedett. Nézte az egymásba omló kavicsprizmákat, és várt. Egy katicabogár bukdácsolt a kavicsok között. Repülni szeretett volna, de nem tudott nekilendülni. Amint megmozdult, éles, sziklányi kavicsokba verte a szárnyait, és felbukott. A mólóőr kitartóan nézte a vergődő katicabogarat. Amikor meghallotta az autóbúgást, előhúzta az óráját. Hét óra ötvennyolc volt. Az autó harsogva rohant a kis térre, és éles, merész kanyarban fordult. A platóról szinte másodpercek alatt zúdult a földre a kavics, s a rövid hajú fiatalember utána azonnal elrobogott a kocsijával. A következő fordulót már tizenöt perc alatt tették meg, és utána is minden fordulót.

A mólóőr nem szerette a rövid hajú fiatalembert, és azt a másikat sem, aki a volán mögött ült, s a napszemüvegéről visszaverődött a fény. Bement a bódéjába, a menetrendre nézett. Igyekezett arra gondolni, hogy kezdődik a szezon, naponta legalább háromszor érkeznek hajók, éjszaka néha vitorlások bukkannak fel, és horgonyt vetnek az öböl közepén. De nem tudott megnyugodni, mert mindez bizonytalan volt és távoli. A kavicsos autó búgása pedig minden tizenöt percben felhangzott, pontosan, következetesen. Szabályos időközökben megjelent a téren a rövid hajú fiatalember, és hangtalanul intézkedett, parancsolt a sofőrnek, autónak, kavicsnak és magának is.

Kovács J’ákim tíz órakor átmászott a kavicshalmokon, és bement a kikötőre. Várta az uszályokat. A hegyek lábánál nyárfasorok látszottak, s a mólóőrnek úgy tűnt, mintha az utolsó fák már a vízben állnának. A víz kisimult, és a látóhatár kék vonala egybeolvadt az éggel. A felbukkanó hajók ilyenkor olyanok, mintha magasan a víz felett úsznának, s árbocaikkal kettévágnák az eget. De nem jöttek hajók. A víz csendes volt.

Húsz percig várt a mólón, aztán kedvetlenül kiment a partra. A padok betonlábai ekkor már eltűntek a kavicshalmokban, egy vadgesztenyefa derékig belesüllyedt, s egy talicskára való már a virágágyra is rázúdult. A napfényben vakító fehérséggel világítottak a kavicsprizmák, s lezárták az utat a liget és az öböl felé is. A bódéját már csak egy keskeny, kétméteres úton lehetett megközelíteni.

Az autóbúgás újra és újra felhangzott. Most már a sorompón túl megfordultak, és rükverccel jöttek be a térre, mert a hely már nekik is kicsi volt.

A mólóőr tanácstalanul nézte, hogyan ömlik a földre a fehér kavics.

Késtek a hajók. Nem értette, hogy miért késnek. Töprengett egy kicsit, aztán újra átmászott a kavicshalmokon. Türelmetlenül és csalódottan nézte a vizet. Messzire látott. A nap beragyogta a tájat, s a hegyek világoskék oldalában jól látszottak a pincék. Nyugodt és mozdulatlan volt a vidék. De Kovács J’ákim háta mögött egyenletes időközökben felbúgott az autó, és a kavics újabb hullámai surrogva elzárták az összes utakat.

Amikor visszafordult, döbbenten látta, hogy a kavics már a bódéját is körülzárta, s fehéren, ellenségesen világít a déli napsütésben. Megrettent. Ahogy nézte a fehéren világító prizmákat, úgy érezte, hogy a kavics hullámzik, s egyre dagad, mint a tenger, és elborítja, elsöpri megszokott életét. – S a hajók! Nem értette, hogy miért nem jönnek a hajók. Hol maradtak Csomék?!

Talán történt valami a másik parton?… Vagy másutt?… Nem indulhatnak a hajók?…

Fehér csend vette körül a mólóőrt. Úgy érezte, hogy a kavicsprizmákból árad, túlnő a fákon, a bódéján, zászlórudakon, s vastag, vattaszerű tömegével elönti a vizet is. Mindent elönt, és elválasztja a kikötőt a világtól. A furcsa, fehér csendet a gépkocsizúgás szakította meg. Lehengerelte, s föléje került a magabiztos fiatalemberrel, az autóval és a sofőrrel. Ekkor hirtelen eszébe jutott minden. – A gyöngykavics… 1943. Győr… A vagongyár tetején feküdt, légitámadás volt… A tetőt vastag kavicsréteg védte a gyújtólapoktól. Hanyatt fekve nézték a gépeket… Már emlékezett… Örvénylett a kavics, s amikor a szomszédos épületet eltalálták, az égre vágódott, mint a szökőár. Fent fehéren fénylett, aztán beleolvadt a világoskék égbe… Amikor az újabb kötelék megbillent a város felett, gyorsan hasra fordultak, és az arcukat a kavicsba ásták… Utána volt ilyen csend… A bombatölcsérekben és a kettérepedt házakban ült… Autózúgás vágta ketté… Azt hallotta meg először.

Az autóra nézett. A rövid hajú fiatalemberre és a sofőrre nézett. Magabiztosan és könnyedén száguldoztak a fehér kavicsprizmák között, hegyeket mozgattak meg, s a csendet, ami egy fehér bányafalból vagy kavicshegyből árad, észre sem vették. A rövid hajú fiatalember talán nem is tudta, hogy egy köbméter kavicsban egy köbméter fehér csend is van, s ez a csend a félelem.

A mólóőr nézte a céltudatos fiatalembert és a hallgatag pilótát. Megnyugodott. De bántotta ez a megnyugvás, mert nem ezek által akart megnyugodni. Nem akart rájuk barátsággal gondolni. Idáig mindig valami mást várt. De a két fiatalember ott mozgott előtte, magabiztosan és félelem nélkül bántak az anyaggal és a géppel. Amikor beugrottak az autóba, és elszáguldottak, a mólóőr is megfordult. Körülnézett. A horgászok nyugodtan dolgoztak az öböl partján, a kocsmáros csónakja már úszott. Elindult feléjük. Végigment a kavicshalmok tetején, és leereszkedett a partra.

– Nézze, mit csináltak – fordult a kocsmároshoz. – Már a bódémba sem tudok bemenni.

A kocsmáros felállt, megnézte a kavicshegyeket, aztán bólintott, és visszaült a helyére.

– Na, mit szól ehhez?

– Ilyen a tempójuk. A múltkor olvastam egy brigádról, az a kétszáz százalékot is elérte.

– Magát nem idegesíti ez a sok kavics?

– De. Idegesít. Képzelje el, hogy a kavics helyén dinamit van, és nem jönnek a hajói… Vagy emberélet függne ettől a szállítástól?…

A mólóőr nem válaszolt. Megvakarta a halántékát, és a kocsmáros motorcsónakjára bámult. Néhány percig még ott állt az öböl partján, aztán megfordult, és visszament a kikötőhöz.

A déli napsütés legyeket csalt a bódé deszkafalára, s kutató, dünnyögő darazsakat is. A nyugalom talán félóráig tartott, akkor újra felbúgott a dombtetőn az autómotor. A rövid hajú fiatalember s a napszemüveges, hallgatag sofőr ebéd után is pontosan, céltudatosan dolgozott. Minden negyedórában felbúgott az autójuk, s újabb szállítmánnyal borították el a liget, kikötő és vasútvonal közé ékelődött kis teret. A mólóőr a kikötő bejáratánál állt, és a vizet nézte. Újra fodrozódott. Néha feldobta magát egy hal, a loccsanás visszhangzott a hullámtörőkön.

Délután három órakor megszólaltak a hajókürtök. A mólóőr ott állt a kavicshalmok és a víz között, nézte, hogy az uszálysor hogyan kanyarodik a kikötő mellé. A rakománymestert messziről megismerte. Látta, amikor a hídra lépett, s a hosszú mólón elindult a part felé. Ahogy közeledett, egyre gyorsultak a léptei, és mire Kovács J’ákimhoz ért, már az arca is elváltozott.

– Hát ez mi az isten?! – kérdezte feldühödve, és csípőre tette a kezét.

Ebben a pillanatban bukkant fel az autó a domb tetején. A mólóőr az autóra nézett, aztán a rakománymesterre.

– Sokat késtetek, ezek meg úgy dolgoznak, mint a félőrültek – mondta, és a fejével az autó felé intett.

A rakománymester felugrott a kavicshalomra, és az autósokhoz indult.

– Maguk meghülyültek?! – ordított a rövid hajú fiatalemberre, s fenyegetően eléje állt.

– Így nincs joga beszélni! – mondta a fiatalember, és felcsukta az autó oldalát.

– Beverek egyet az etetődbe, aztán megtudod, mihez van jogom!

Ekkor hirtelen megszólalt az autóduda. A rakománymester felnézett, látta, hogy a sofőr hatalmas alakja betölti az egész ajtónyílást.

– Nyugavér… – mondta a sofőr, s figyelmeztetően felemelte a kezét.

A rakománymester a földre köpött, aztán fenyegetően közelebb lépett a fiatalemberhez. Az autóduda ekkor újra közéjük vágott. A rakománymester odanézett, látta, hogy a sofőr franciakulccsal a kezében szép nyugodtan a lépcsőre ereszkedik. Végigmérte a sofőrt, aztán a rövidhajút. Érezte, hogy el tudna bánni a kettővel is. De nem mozdult. Csak állt, és nézte őket. Ekkor megszólalt a sofőr:

– Fogjatok kezet!

Nem mozdultak.

– Gyerünk! Nyújtsatok egymásnak kezet! – mondta újra, s a franciakulcsot egy kicsit megemelte.

A rövidhajú kinyújtotta a karját. A rakománymester a sofőrre nézett, aztán megfogta a fiatalember kezét. A sofőr ekkor bedobta a franciakulcsot az ülésre, és odament a rakománymesterhez. Nézték egymást egy pillanatig, a sofőr napszemüvegén megcsillant a víztükör. A rakománymester a fehér kavicshegyekre bámult, aztán rándított egyet a vállán.

Kovács J’ákim a bódéja előtt állt, és nézte őket. Amikor elváltak, s a rakománymester az uszályokhoz indult, a mólóőr is a víz felé fordult. Halványzöld hullámok szaladtak a vízen, egy kicsit megemelték a túloldali hegyeket.

1962

Hóvihar és szomorúság

A forgalomirányító az ablakra lehelt, és bütykös kezével elrontotta a jégvirágokat.

Már világosodott. A vágánydaru bizonytalanul himbálózott a rakodás felett. Nagy gémjébe belekapott a szél, és füttyögve próbálgatta az erejét. Zúzmara és törött jégcsapok hullottak a kötözők nyakába. Méteres hóban fuldokoltak a gépek, a mozdonyok valóságos tűzokádó sárkánnyá változtak, de hiába. A nagy acélóriás csak rángatózott két fehér dombocska között. Kerekei surrogva, sebes forgásba kezdtek, aztán feszítés nélkül megnyugodtak.

A kötözők jeges vasak alá túrtak, nagy gépdarabokkal bajmolódtak, néha fönt akadtak a drótkötélen, és a hidegtől köhögtek, makogtak, mint a majmok. Amikor helyet változtatott a daru, a tűzhöz szaladtak. Az égő szenet bámulták és a lila lángokba borult acélkosarat. A szemükből kicsi, makacs könnyet facsart a fény, s amíg lecsordult, tükrözte a pipacskokszokat.

A törőmű lánca újra nyikorogni kezdett, lassan magasba emelték a hatalmas vasgolyót. Aztán felnyílott az ajtaja, és a munkások bedobálták az acélhulladékot. A daru gémje megmozdult, és a kötözők otthagyták a vörös tüzeket a hóban.

Hamarosan nagy zuhanás rázta meg a fagyott földet, hallatszott a szertefröccsenő acél éles csattanása a védőlemezeken. A síneken túl havas küllőivel megcsúszott egy törött fogaskerék.

A forgalomirányító rosszkedvűen nézte a siető csoportvezetőket, akik brigádtól brigádig gázoltak a hóban. Szavuk nyomán néhány pillanatra megállt a munka, a kötözők széles mozdulatokkal magyarázkodtak, aztán dolgoztak tovább. A váltásoknak nyoma sem volt. A vonatok elakadtak, a telefonösszeköttetés megszakadt. A szél felszaggatta a Duna jegét, alattomos, mohó örvényeket takart a hó. Nem mertek elindulni se Apostagról, se Vecséről. A tél elején két fiú már beleveszett, azóta nem bíztak a jégben. Csak az ófaluból vergődött be néhány ember gyalogosan.

Többször kopogtak az ajtón. A küldöncök híreket hoztak, kemény parancsokat a meleg irodákból. „Mindenki maradjon a helyén!” „Ki kell tartani!” „Nem lehet lassítani az építkezést.” „Az öntudatos dolgozóktól hősi helytállást vár a vezetőség.” Bődör Gyula, a forgalomirányító, hátra sem fordult, hagyta, hadd okosodjon ki az öreg Piriti egyedül, ha tud.

Később, amikor megfordult, Piriti már egy új lapot vonalazott a vágányhelyzetnek. A dátumot is felírta, aztán meghúzkodta keresztbe is.

A forgalomirányító visszasüppedt savószagú irodájába. Szomorúan a kályha mellé kuporodott, és beleharapott maradék kenyerébe. Rosszkedvűen rágcsált, ízetlennek találta a sajtot, és úgy érezte, hogy savanykás a kenyér. Jó szagú, mély alvás küszöbéről rángatták vissza a valóságba. Szennyes hó, hideg, szabályos vonalú vasak közé, ahol minden egy bizonyos pályán mozog, s ha letér, akkor azonnal jegyzőkönyvezni kell. Itt mindig nyikorog valami, és olyan pontos időközökben zuhan a törőmű mélyére a vasgolyó, hogy megijeszti a lelket. Csak pár percet késne néha, és megnyugodna az ember. A mozdonyok, gyárak, az erőmű góliát kéményei nem pihennek meg soha. Makacs füstjükkel a felhőkig érnek, és sötét vonalakat húznak a Duna fölé. A gáz is szivárog, lustán a házakra, nagy halom szenekre ül, és megjelöli az erre bóklászó csákányos, lapátos embereket.

Bődör Gyula jobban szerette a szénaszagot, a fenyők gyantás illatát és a sziklák, mohos, puha kövek között csobogó, csillogó hátú patakokat. Valamikor erdős akart lenni, de egyszer évekkel ezelőtt felszippantotta egy építkezés. Azóta nem bírt kikeveredni a félig kész épületek, a nyikorgó gépek, vasak, kémények és a salak savanyú szagú birodalmából. Igaz, hogy nem melegedett meg sehol, mindig továbbhajtotta valami nyugtalanság, a maradatlan, keresgélő emberek furcsa láza. Néhány év alatt az erdősséget ugyan elfelejtette, de egyetlen munkáját sem érezte véglegesnek. Könnyű szívvel váltogatta a szerszámokat. Legtovább talán a hatvanöt tonnás gőzdarunál volt kötöző. Ezt sem szerette meg, de jól lehetett keresni, a brigád rendes volt, és változatos, érdekes a munka.

Egy évvel ezelőtt baleset érte. Megemelte magát, sérvet kapott. Ekkor gondolkodott el először. Nem mehetett vissza a daruhoz, más munkát sem vállalhatott. Idáig megszokta, hogy az erejével mindent legyűrt. Minden munkát elfogadott, és mindig a legjobban dolgozott. Most hirtelen csapdába került, nem tudott mihez kezdeni. Úgy érezte, hogy megverték, legyőzte az élet. Neki már nincs helye az élő, egészséges emberek között. De a Vasműben már számon tartották, mint jó, megbízható munkást, és nem hagyták magára. Tanfolyamra küldték, forgalomirányító lett. Örült, hogy segítettek rajta, de bántotta is, mert az élet törvénye olyan, hogy segíteni a gyengéken kell.

Ahogy az idő haladt, megnyugodott. „Majd rendbe jövök, és segítek magamon. Majd kitalálok valamit. Ez csak ideiglenes” – gondolta.

De most szomorúbb volt, mint máskor. Úgy érezte, hogy a nagy hófújások végleg betemették a reményeit. Az álmosságtól egészen ideges lett. Lenyelte az utolsó falatokat, aztán epésen kritizálni kezdte a parancsokat.

– „Mindenki maradjon a helyén, hősi helytállás”, micsoda marhaság! Piriti bácsi, dobja a fenébe azt a papírt, megyünk haza!

– Nem mehetünk el, Gyula, abból baj lesz.

– Mit fél maga mindig, nem kell beganézni! Itt hagyjuk őket, és kész.

– És mihez kezdünk, Gyula?

– Azon még ráérünk gondolkodni! Megélek, ha eszem.

Még dörmögött, de közben már magára rángatta a bundáját, fogta a forgalmi naplót, és elindult kifelé.

Amikor térdig a hóba süppedt, csak akkor döbbent rá a valóságra. Nagy hangon tiltakozott a dupla műszak ellen, az öreget is lebeszélte, és közben pont az ellenkezőjét csinálta. Ösztönösen elindult fölvenni a vágányhelyzetet. – Ijedten megállt. Elgondolkodott. „Mi történt velem? Tavalyelőtt, amikor nem engedtek el az építők szabadságra, otthagytam őket, de elmentem. És most?” – A sérvére gondolt, és lassan megszűnt az illúziója. – Megvettek – mormogta maga elé, és lassan lépkedni kezdett a hóban.

– Persze hogy megvettek, segítettek rajtam, most nem mehetek el. És ha akkor nem segítenek? Most… most nem tudom, mi lenne velem. Mihez is kezdenék?… Talán még kenyerem se lenne… Megtörtem… Megtörtem… – mondogatta, és észre sem vette, hogy vagonokat kerülget, melyeket föl kellene írni a kimutatásba.

Nagyon szomorú lett, lépésről lépésre jobban megértette, hogy ő is belecsiszolódott a civilizáció furcsa és pontos gépezetébe. Fokozatosan megértette, hogy élete a végleges medrébe terelődött. Ettől megijedt, megállt, és gyanakodva körülnézett. Amikor a hatalmas vastraverzeket, gépóriásokat megpillantotta, akaratlanul is összehúzta magát. „Hát ez lesz az életem partja. Ezek határolják. Sínek, daru és mozdonyok. A törőmű nagy vasfalai, fölöttem kémények és a füst. Ezek foglalják keretbe. Ezek és az idő. Szabályosan: huszonnégy óra szolgálat, negyvennyolc óra szabad. Ezután mindig így lesz. Bejöttem a Vasmű kapuján, és egy év alatt megemésztettek a gépek, rozsdák meg a vasak.”

Gondolatai tovább szőtték, alakítgatták a jövő képeit. De ő már megelégelte.

– Most jó volna valami, egy kis meleg. Nem is meleg, valami más… Talán egy cigaretta – mondta hangosan, és megfordult. Visszabaktatott az irodába.

Csizmájáról letopogta a havat, aztán Piritire nézett.

– Na, fölírtad? – szólalt meg az öreg.

– Nem.

– Hát?

– Piriti bácsi, adjon egy cigarettát.

– Cigarettát? De hiszen te nem dohányzol.

– Idáig nem, de most jólesne egy.

Piriti megkínálta, és ő maga is rágyújtott.

– Valami bajod van?

– Nem, csak elgondolkodtam.

Az öreg ránézett, aztán bólintott, mintha értené.

– Na, add ide, Gyula, azt a naplót, majd fölírom én.

– Hagyja csak, Piriti bácsi, már megyek – mondta Bődör Gyula, és újra elindult kifelé.

Most már megállt sorban a vagonoknál, írta a számokat, és melléje, hogy koksz vagy gép, vagy ami bent volt. Közben nézegette a vasutasokat, és sajnálta őket. Sajnálta, mert ezen a napon rossznak és feketének látta az egész világot. Nem jutott eszébe, hogy a vasutasok élete nemcsak szolgálatból áll.

Csak ment, bukdácsolva kerülgette a vagonokat, és rosszkedvét lassan agyonnyomta az ólmos, nehéz álmatlanság. Helyébe fásultság telepedett, és tompa fájások a lábaiba.

A vágányhelyzet után újabb kimutatásokat készített, előjelentéseket jegyzett, és rövid utasításokat vitt a vasutasoknak.

Délután, amíg eltévedt vagonok után járkált, befutottak az első vonatok. Megelevenedett a pályaudvar. Átcsoportosította a darukat, tárgyalt, jelentéseket küldött a központba.

Mire egy kis lélegzethez jutott, már este volt. Szikrák szálltak a mozdonyokból, vasutaslámpák imbolyogtak a sötét testű vagonok között, följebb reflektorok világítottak és a gyárakon vörös fénybe merevedett csillagok. Ilyen volt az este. Sok fény, sok kiabálás, dübörgő, morajló gépek, mozdonyfütty, és a hóban toporgó, csizmás emberek.

Bődör Gyula már nagyon fáradt volt. Jegyezgetés közben lecsukódott a szeme, és a rovatokon végigkente a tintát. De még nem lehetett aludni. Piriti újra és újra fölrázta, dörmögött, és cigarettával kínálta. Éjfél után már állva dolgoztak, mert ülve nem tudtak megbirkózni az álmossággal.

Legkínosabb a hajnal volt. Iszonyú erőfeszítésbe került minden összeadás és minden sor, amit leírtak. – Amikor felvették a vágányhelyzetet, kicsit felfrissültek. A szolgálatátadást még így is félóráig fogalmazták, mire valami kiderült belőle.

Nyolckor elindultak hazafelé. Piriti a vasútra, mert pusztaszabolcsi volt, Bődör Gyula pedig a munkásszállásra.

Jó meleg volt a szoba. Leült az ágy szélére, hogy lehúzza a csizmáját. Nem akart lejönni, beledagadt a lába. Kedvetlenül maga elé meredt, aztán a csizmájára. Ahogy így nézi, csak lecsukódott a szeme, és elaludt. Később álmában mozdult egyet, és lebukott az ágyról. Beverte az orrát, véres lett. Így feküdt órák hosszat. Délfelé talált rá a takarítónő. Kerülgette a söprűvel, aztán mérgesen átkiabált a másik szobába:

– Klári! Gyere át!

Fiatal lány nyitott be az ajtón. A söprűjét is hozta.

– Minek hívott?

– Nézd csak, részeg!

1962

A rend fokozatai

A villasor szabályos, fehér útján fénylenek a kavicsok. A házak tiszták, a táj megnyugtatóan zöld. A nap süt, az ég felhőtlen, kristálytiszta a nyár. Minden rendben van.

Holub Zoltán főkönyvelő idejében indult a vasútra, hogy a hét óra tizenöt perckor induló vonatra kényelmesen felszálljon, s tíz kilométerrel odább a városban elfoglalja helyét modern, világos íróasztala mögött. Cigarettája egyenletesen ég, s a kellemes, kék színű füst elmaradozik a hársfák között. Holub Zoltán léptei nyomán könnyű neszek emelkednek a fehér kavics fölé, és illemtudóan visszahullanak, amikor már elhaladt. A fehér kavics után sárga gyöngykavics következik, a hársfákat az út két oldalán gesztenyefák váltják fel engedelmesen. Az állomás színes épülete a sárga gyöngykavicson csak egy nagyobb, megmunkált kavicsnak tűnik. Holub Zoltán itt már emberekkel találkozik. Jól vasalt bricsesznadrágban ballag előtte egy gazdász, egy takarékpénztári hivatalnok, s a falu felől betorkolló útról parasztok és munkások érkeznek. Szatyrok, járőrtáskák és szíjra akasztott, otromba aktatáskák himbálóznak előtte, megbontva a reggeli harmóniát. A talpuk alatt surrog a kavics.

Már a vasúton járnak, amikor egy sovány munkás hirtelen felemeli a kezét, rángatózva megfogózik a napban, aztán összeesik. Úgy tűnik, hogy mindent magával rántott.

– Összeesett a Meszes Márton! A Bucskó elesett…

Hangok csapódnak a tömeg fölé, és ideges csoportosulás támad.

Holub döbbenten az elesett emberre néz, lehajol hozzá, és kitapogatja a pulzusát. Néhány pillanatig vár, aztán elengedi a sovány munkás karját. Az emberek az arcára néznek, és várnak.

– Meghalt – mondja Holub, s nem tudja otthagyni a sovány mészmunkást. A földre néz, ott fekszik Bucskó, akit rendes nevén már évtizedek óta nem szólítanak. Miért is?… Mert részeges mészmunkás?…

Egy asszony néz rá riadt, bizonytalan nézéssel.

Bucskóné. Ott térdel a száraz, fonnyadt embere mellett. Holubra néz…

Berobog a vonat, és fekete füstjével leteríti a vasutat, az aranysárga gyöngykavicsot, a vasutast és a vonatra mászó embereket. Holub odább lép, felszáll egy közeli kocsiba. Leereszkedik az ablak mellé, és lehajtja a fejét, mert az asszony még mindig nézi…

Már megy a vonat, de az asszony rémült szemei ott világítanak előtte. Átvilágítanak a kalauzon, útitársakon, szatyrokon és elegáns bőrtáskákon. Holub megdöbben. Csodálkozva az asszonyra néz. Az asszony most közelebb jön, és így fiatalabb. Kíváncsian, de egy kicsit szomorkásan nézegeti Holubot:

– A férjemet keresi?

– Igen… Múlt héten megígérte, hogy beszerez a mészgyárba…

– Maga diák, nem?…

– Már nem…

– Hát… Várja meg, ha… Bár lehet, hogy nem is…

Kicsit mosolyog. Székek, asztal, egy ágy, egy polc jelenik meg a közelében.

A vonat vágtat a város felé, ahol egy kényelmes irodában modern bútorok állnak, s a dolgok, cédulák és radírok között nagyon nagy rend van. Holub hátradől a padon, s látja, hogy az asszony hanyatt fekszik az ágyon, a szája szétnyílik, s a szemében van valami titokzatos tétovaság… S az a régi Holub Zoltán ott fekszik mellette, mohón elmerül az asszony titkaiban.

A képek meggyorsulnak, lázas és különös lesz minden.

Furcsa ordítás hallatszik az udvaron. Az asszony szemében rémület villan, kósza, befejezetlen fény. Felugranak, az asszony takargatja magát. Holub kiles az ablakon, és látja, hogy Meszes Márton a nadrágjánál fogva fent akadt a kerítésen, tehetetlenül lafog.

– Részeg – hallatszik az asszony hangja, s látni, hogy motoz az ágy előtt, majd sietve magára húzkodja a ruháit.

Kimennek, leemelik a kerítésről.

Holub Zoltán rázkódó vonatával robog a közeli város felé, és egy másik vonatra gondol. Egy másik vonatra, mely tíz évvel korábban az ellenkező irányba robogott egy mészgyár felé, s munkások és kofák ültek a hátán. Holub Zoltán akkor nagyon boldog volt. Erősnek, függetlennek érezte magát. Ötször kiszámította, hogy mit vesz a keresetén. Kiszámította, hogy hánykor kel, és hánykor fekszik, hány perc a vasút, hány hónap a nyár, kiszámította, hogy boldog lesz. Meszes Márton mellette ült, valahová a messzeségbe nézett egészen egykedvűen. Aztán kiszálltak, s a vágányok és talpfák között elbotorkáltak a gyárba.

A töltés tetején, lafogó vászonruhában, egy borostás arcú ember állt. Siltes sapkája alól hunyorogva nézett a munkásokra, s amikor Bucskót meglátta, odaszólt neki:

– Na, Márton?…

A munkavezető mögött közvetlenül a lapos, düledező irodák kezdődtek, s a düledező irodák mögött egy ósdi mészgyár, elgörbült kéményekkel. A kemencékből hófehér emberkék bújtak elő, s talicskájukkal végiggördültek a kijelölt pallókon. A salakdombnál apró porfelhőket támasztottak, s visszafelé vonszolták magukkal, mint a vontatóhajók a füstöt. Holub talicskája már ismerhette az utat, mert a palló lejtősebb részein nekilódult, s az emelkedőknél pontosan úgy nyikorgott, mint a többi talicska. A pokolba könnyedén alámerült, és vitte Holub Zoltánt, vitte a valóság magaslataira. Holub nem látott, nem kapott levegőt, és egészen biztos volt a halálában. A levegőben mészpor szitált, s az apró, titokzatos nyílásokból forró tornádók libbentek elő. A fehér örvények ráfonódtak az emberekre, és általánossá, véglegessé tettek mindent. Holub Zoltánnak a szemébe, torkába, tüdejébe és agyába mart a forró mészpor, s úgy érezte, azonnal összeesik. A lapátot csak kísérletképpen fogta meg, kíváncsi volt, hogy a tárgyak mozdulnak-e a végleges térben. Mozdultak. Három perc múlva egy talicskakaraván közepén ballagott egy valószínűtlenül kicsi és valószínűtlenül távoli nyílás felé, s amikor a napfény és levegő különös hullámverésében felbukkant, megtántorodott. De a talicskája már ismerhette az utat, mert nekilendült, és vitte magával a kijelölt pallókon a kijelölt célok felé.

Órákig vonszolta magával a talicska, s Holub Zoltánból pontosan olyan hófehér emberke lett, mint a többiből, és teljesen mindegy volt, hogy valamikor milyen nevet kapott a keresztségben. Kénes tüzek gyulladtak a torkában, és makacsul előrenyomulva, néhány óra alatt elérték a tüdejét. Holub Zoltán ekkor megértette, hogy Meszes Márton miféle hatalmakkal viaskodik a söntéspultok mellett, miért hunyja le a szemét, ha fröccsöt vagy hosszúlépést iszik. De azért csak ballagott a talicskája után, ami már ismerhette az utat, mert a lejtős részeken nekilendült, s az emelkedőknél hátranyikorgott a nyomába nyargaló talicskatársaknak. Holub Zoltán izzadó tenyerébe apró hólyagok nőttek, s amikor elpattantak, a beletapadó mészpor véresre marta. Ekkor ledobta a talicskát, aztán tántorogva kilépett a fénybe. Oldalt a falnak dőlt, s csodálkozva nézte a vasútvonal másik partját, ahol napraforgókat hintáztatott a szél. A sodródó, sárgászöld tenger az ég alját mosta. Holub kinyújtotta a kezét, és elindult a tenger felé. Tapogatózva végigment a gyár oldalánál, aztán az iroda düledező falán simította végig a kezét, míg egy ajtóig nem ért. Benézett az üres szobába, aztán belépett. Egykedvűen zsebre tette az asztalon heverő munkakönyvét, átlépte a küszöböt, a gyárat, a töltést, és a talpfákon botorkált az állomás felé.

A vonatban nagyon boldog volt. Az ablak mellett ült, így az arcát egyenletesen érte a fény és a levegő. Amikor kipillantott, s egy fura, hurokszerű kanyarban megvillant a mészgyár két elgörbült kéménye, hirtelen úgy látta, mintha a gyár sok-sok ajtaja, a kemencék szája elnyelné a munkásokat. Változott a kép, s hófehér, makacs munkásokat látott, akik a hónuk alatt szorongatták a gyárat, és szaladtak a vonat mellett. Nagyon gyorsan szaladtak. Amikor az állomásokon megállt a szerelvény, Holub Zoltán pillantása elől eltűntek a messzeségbe, és sokszor öt-hat percig tartott, amíg a vonat újra utolérte őket. A hónuk alatt makacsul szorongatták a gyárat, s néha Holubra pillantottak, aki ilyenkor megismerte közöttük a sovány, részeges Bucskót.

Holub ekkor a tíz évvel ezelőtti vonat ablakánál kedvetlenebb lett, mert arra gondolt, hogy mi lesz azokkal, akik nem hagyhatják ott a gyárat, akik nem dobhatják le a talicskát, akik nem lophatják el a munkakönyvüket a munkavezető asztaláról. Arra gondolt, hogy mi lenne a világgal, ha mindenki otthagyná a gyárakat, zsebre tenné a munkakönyvét, és vonatra szállna… Ekkor megjelent a kupéban egy fiatal lány, s Holubbal szemben leült a padra. Mosolygott, aztán megszólalt:

– Maga is szereti a napraforgókat?

– A… napraforgók?…

– Nem azokat nézi?

– E… Semmi… Hová utazik?

És a makacs, hófehér emberkék belevesztek a messzeségbe… Holub később azt gondolta, hogy minden csak káprázat volt, s a radírok, ceruzák, számológépek rendje mögött a rend további fokozatai húzódnak meg, s ilyen értelemben az ember nem csaphatja a hóna alá a gyárat, és nem futhat gyorsabban, mint a vonat.

Azóta megérkeztek az összes vonatok, s Holub Zoltán főkönyvelő elegáns és kényelmes íróasztala mögött áll, ahol a radírok, ceruzák és számológépek egészen idáig a rendet jelentették. De most egy sovány munkás rohan a falakon körbe, s a hóna alatt a napot szorongatja, ami a kezében maradt, mikor összeesett. Holub figyeli a munkást, és gondolkodik. Most már egészen biztosan tudja, hogy valamit elfelejtett. Egy mondatot, egy gondolatot. A munkás ránéz, s Holub ekkor megismeri a sovány, részeges Bucskót. Lehajtja a fejét, és arra gondol, hogy valakinek mindig alá kell merülni a mészgyárak poklába, aztán meg arra, hogy a kohászok feleségét, az utazók és tudósok feleségét, a mészgyári munkások bizonytalan nézésű feleségét nem szabad falhoz nyomni.

Kényelmes, modern íróasztala mögött leül a székre, és a ceruzáira pillant. Látszólag minden rendben van, de egy sovány munkás körberohan a falon, s a hóna alatt a napot szorongatja, ami a kezében maradt, amikor összeesett.

1963

Tavaszi napsütés

A jég még mindig mozdulatlan volt. Az emberek egyesével ballagtak át a hátán Mohácsról Homorudra. Néha egy-egy szán is rámerészkedett, s oldalazva csúszott át a másik partra.

Csér Gyula a Jégtörő I. kabinjában ült, és a jég hátán imbolygó apró, fekete emberkéket bámulta. Csak a jégen lehetett őket látni, amikor partra léptek, néhány méter után belevesztek a ködbe. Álmosító szürkeség ült a tájon. Minden mozdulatlan volt és szokatlanul csendes. Hallgattak a rádiók s a parton elhelyezett városi megafonok is. Csér Gyula ásított, aztán a fiókból előhúzta a naplóját, s lassan, tűnődve a következőket jegyezte fel:

„Az éjjel megérkeztem a temetésről. Fáradt és kedvetlen voltam egész idő alatt… Éppen szolgálatban voltam tegnapelőtt, amikor a sürgönyhordó feljött a hajóra. Kicsit furcsa volt a távirat: »Nagyapádat csütörtökön temetjük.« – Azt sem tudtam, hogy meghalt. A halottat körülveszik az emberek, a haldoklót nem. A temetés nem ér semmit…

Szóltam az első tisztnek, aztán kimentem az állomásra.

Délelőtt értem oda. Körülnéztem a vasúton, gondoltam, kijön elém valaki, de ismerőst sehol sem láttam. Elindultam a város felé. Keresztülvágtam egy ligeten, és kerülgettem a tócsákat. Sütött a nap, és olvadt. Arra gondoltam, hogy egy héten belül a Dunán is megindul a jég. A liget végén egy rozzant trafikban cigarettát vettem. Nehezen találtam meg az utcát, mert tíz éve nem jártam a városban, s azóta megváltozott. Mindenütt új házak színesedtek, csak a sár volt a régi. Amikor megtaláltam az utcát, eszembe jutott, hogy tíz évvel korábban egyszer kerestem a nagyapámat, de nem volt otthon. A szomszédok azt mondták, hogy a postán van, melegszik a nyugdíjasokkal. Tényleg ott volt, beszélgettek, és mustrálgatták a posta ügyfeleit. Néha előkapartak egy fél cigarettát, és körülményesen szipákoltak vele órákig. Szegény öregapám…

A ház idegennek tűnt. Egy cédula volt a kapura tűzve: »Használt bútorok haláleset miatt eladók.« Odább léptem egy kicsit, és benéztem az ablakokon. Az egyik szobában valamikor egy hatalmas kőszáli sas állt a szekrény tetején. A szárnyait kiterjesztette, és szétnyitotta a csőrét. Nagyon féltem a sastól. Különösen hajnalban volt fenyegető, amikor mindenki aludt. A sas ilyenkor engem figyelt. Azonnal észrevette, ha felébredtem, és kényszerített, hogy oda nézzek. Néha megrezzent a szárnya, s egy keveset közeledett. Nem mertem a paplan alá bújni, mert egyenesen a szemembe nézett. Egyik nyáron aztán már nem figyelt rám a sas. Akkor valami megszakadt bennem és körülöttem is. Más lett a világ…

Hiába ágaskodtam, a szobákba nem lehetett belátni. Visszamentem, és kinyitottam a kaput. A keskeny, kisvárosi udvaron többen is álltak. Egy pillantást vetettem a kerítés tövébe, ahová valamikor eltemettünk egy madarat. Elkésett fecske volt, erőtlenül ténfergett, aztán a macska megölte.

Egy alacsony öregemberbe ütköztem először. A kapu felé tartott, és morgolódott. Amikor egy vonalba értünk, megállt és végigmért:

– Maga is rokon?

– Igen, a temetésre jöttem.

– Elvették tőlem a szobrot…

– Mit?…

– Az alabástrom Mária-szobrot… Ágoston bácsi tartozott nekem egy húszassal, azt mondta, elvihetem a szobrot… A Magdolna meg elvette.

– Nem tudom… Talán majd visszaadják…

Az öregember legyintett, és morogva ment a kapu felé.

Anyám nővére és a férje fekete ruhában álltak az udvaron, és mutogattak a napra állogatott székekre. Egy bizonytalan nézésű ember állt mellettük, s néha lehajolt, megtapogatta a támlákat.

– Hatvan sok értük… Ha ötvenért adják, elviszem…

Mögöttük egy overálos férfi és egy furcsa öltözetű asszony dolgozott. Meszet oltottak. A férfi egy hosszú nyelű kapával kavargatta a sistergő meszet, s néha odalesett a székekre.

Amikor elment a bizonytalan nézésű ember, hozzám fordultak:

– Nézd, a Gyula… – Megöleltek, aztán bementünk a házba.

– Az a kicsi öregember…

– Tudom, a Polák bácsi… Megkapta a húszasát, bár a papa senkinek sem tartozott… Nem tudom, mit akar ezzel a szoborral, nem is katolikus.

Anyám nővére beletúrt egy fiókba, és elsírta magát. A felforgatott bútorok között apró tárgyakat gyűjtögetett össze, és egyenletesen sírdogált.

A férje többször kiment, és többször bejött, aztán megkérdezte, hogy hol a ruhakefe? Amikor meglett, lassan kefélgetni kezdte az öltönyét.

– Kik ezek a meszes emberek?

– Ezek vették meg a házat.

– Már eladták?

– El.

Anyám testvére felnézett, és mérgesen rákiabált az urára:

– Elment az eszed? Itt a porban keféled a ruhádat? Menj ki az udvarra, ott keféld! – Már nem sírt. A férje mondott valamit, aztán kiment.

– Az apám még nem jött meg?

– De már megjött. A Koronában várnak bennünket.

Hiába kerestem a Koronát, ilyen vendéglő már nem volt. Végül a Béke étteremben megtaláltam őket. Az apám rosszallóan végigmért:

– Nem akad egy fekete ruhád?

– Nem engem temettek.

Hárman voltak. A rendőr százados, a plébános és az apám, természetesen civilben. Az anyám öccsén nem látszott, hogy rendőr, s az apám öccsén nem látszott, hogy pap. Mindenki fölállt, összeölelkeztünk, aztán valamennyien leültünk. Nekem is töltöttek, aztán apám ünnepélyes arcot öltött, jelezve, hogy valami lényegeset akar mondani:

– Édesanyád nem tud a halálesetről. Nem mertük neki megmondani… Amíg kórházban van, titokban tartjuk.

Felemelte a poharát, és ittunk a titokra.

– Szentgyörgyhegyi – mondta az apám, én pedig arra gondoltam, hogy milyen festői jelenet lenne ez, ha egyenruhában jönnek a temetésre.

Apám volt az egyetlen civil, ezért állandóan parancsolgatott. Meghatározta az ivás tempóját, odarendelte a pincéreket, összerakatta az asztalokat, s végül megszabta, hogy melyik az az egészséges étel, amit ennünk kell. A rendőr százados és én tűrtük, a klérus fellázadt, és azért is halászlevet evett. Közben megérkezett anyám nővére és férje, aztán még néhány rokon. Nem hagytuk egymást enni, mindenki előadta a nézeteit valamivel kapcsolatban. A beszélgetés nem volt összefüggő.

– Fizetni kellene, mert a végén még elkésünk a szegény papa temetéséről – mondta a rendőr százados, és előkészítette a tárcáját.

– Már annyi idő van? – csodálkoztak a nők, és sietve megették az ízetlen vendéglői linzereket.

Szép, napos idő volt, így gyalog sétáltunk ki a temetőbe. Útközben megemlítettem a rendőrtisztnek és a papnak, hogy egy amerikai írónak érdekes könyve jelent meg a napokban.

– Thomas Wolfe… Thomas Wolfe – ismételgették az író nevét, aztán a plébános mégiscsak elővette a noteszét, és felírta. A séta kellemes volt. A nap végig sütötte az arcunkat, s feloldotta azt a belső merevséget, mely rokonok láttán keletkezik az emberben. Valójában nem törődtünk egymással, csak a fénnyel, mely zuhogott ránk a kék magasságból. Amikor a temetőbe értünk, felnéztem az égre, s láttam, hogy a felhők sebesen úsznak nyugat felé. »Keleti szél – gondoltam –, ez enyhülést hoz, és felszaggatja a jégtorlaszokat.«

– A temetői épület központi emelvényén nagyapám feküdt felravatalozva. A fekete drapériákkal letakart dobogó körül nagyapám tanítványai, a szomszédok és a hajdani ipartestület tagjai álltak. Nagyapám, ha jól emlékszem, sohasem vállalt különórákat, a kényelmes életet szerette s az apró, jelentéktelen örömöket. Minden délután elment a kaszinóba, s szombat esténként az iparoskörbe. A kaszinóban kártyázott, az iparoskörben pedig politizált. Mérsékelt véleményei voltak, és mérsékelt lapjárása. Az egész városban tisztelték.

Körülnéztem az épületben. A fal mellett keskeny fülkék sorakoztak, s minden fülkében volt egy koporsó. Szalagrendszerben temettek. Minden órában egyet, szép kényelmesen. Pap nagybátyám odalépett a szenteltvíztartóhoz, és a vízzel kereszt alakban meghintette a ravatalt. Anyám nővére sírt, a férje pedig előrelépett, és a koszorúkon megigazította a szalagokat, hogy jobban lehessen látni a felírásokat. Az egyik szalagon az én nevem is ott volt. Az aranyozott betűktől megborzongtam. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha engem temetnének. A plébános türelmetlenül tipródott, aztán halkan megjegyezte:

– Nagyon hűvös van itt, a végén még megfázunk…

Bizonytalanul az ajtóra néztem. Kint sütött a nap, és biztató, kerek formája volt a világnak. Megfordultam, és elindultam a kijárat felé. A plébános és az apám utánam jöttek. De alig gázoltunk bele a napfénybe, megjelentek a ministránsok, mögöttük a pap és a kántor. Hát bevonultunk újra, s elhelyezkedtünk a ravatal mellett a rokonságnak fenntartott helyen. Bent csak percekig tartott a szertartás. A pap és a kántor kivonultak. Anyám nővére hangosan zokogott, és a tömegben is két fiatalabb nő. Nekem is kicsordultak a könnyeim.

Az apostolok lovát egy elmés szerkezetre tették, és kerekeken gurították az ajtóig, ott nekigyürkőztek az egyensapkás temetői emberek, és a vállukra vették.

A nap végigömlött a meneten, és valamennyiünket megnyugtatott. Ciprusok és emlékművek között meneteltünk egy nyers, idegen földhányás felé. A sírnál felbomlott a menet, s néhányan felálltak a szomszéd földhányásokra, hogy jobban lássanak. A pap és a kántor egykedvűen énekelték a megszokott dallamokat. Az elmúlt évtizedek alatt kellemesen összecsiszolódott a hangjuk, könnyedén és elegánsan feleseltek.

Egyik oldalamon a plébános állt, a másikon anyám nővérének a férje. A pap és a kántor hangja kellemesen csengett a havas, ragyogó temetőben. Szegény nagyapám… Egyszer, húsz éve, megállt a sublót mellett, és rákönyökölt. Egyik kezében a meggyfa szipkába dugott cigaretta füstölgött, a másikkal támaszkodott. A szemében huncut fények villantak, és megkérdezte:

– Aztán tudod-e, hogy ki találta fel a hottentotta rántottát?… Nem?… Ejnye, ejnye… Ezt tudni kell… A hottentotta rántotta Tatatóvárosi Tettei Tibor totalizatőri titkár találmánya.

Nagyon szégyelltem magam. Nagyapám rekedten, csillogó szemekkel nevetett. Egy régi húsvéton pedig leültetett az asztal mellé, és ceruzát adott a kezembe. Vonalakat kellett húznom egy mondóka szavaira. Fölém magasodott meggyfa szipkájával, és fontoskodó arccal diktálta a versikét:

– Ágom bágom fát, régi rekettyét, aki velem vörs, én is azzal vörs, fogadjunk fel egy pint borban, hogy ez huszonkettő.

Izgatottan számoltam meg a vonalakat, s akkor kijött a huszonkettő. Nagyapám nevetett, boldogan, gondtalanul nevetett.

A pap és a kántor még mindig feleseltek. Plébános nagybátyám türelmetlenül az órájára nézett, és halkan megjegyezte:

– Egy ilyen temetést nálunk a káplán is megcsinál tíz perc alatt.

Végre meglengették a füstölőt, s minket is megérintett a fanyar tömjénszag.

Amikor leeresztették a koporsót, anyám nővérének a férje előrelépett, s egy hatalmas göröngyöt dobott a sírba. A göröngy döngött a koporsón, s a nyomában keletkezett csendben mások is lehajoltak, s egy pillanat múlva már zuhogott a föld. Anyai nagybátyám elégedetten megtörölte a kezét, aztán hozzám hajolt:

– Könnyű most az idealistának, de jaj a materialistának.

Bólintottam, és arra gondoltam, hogy a hottentotta rántotta Tatatóvárosi Tettei Tibor totalizatőri titkár találmánya.

A pap és a kántor elmentek, a tömjénfüstöt elvitte a szél.

Plébános nagybátyám ekkor megkérdezte anyám nővérét:

– Miért nem a felesége mellé temettétek a papát?

– Nem lehetett, mert a mama mellett már eladták a helyet…

– Szegény papa… Az volt az egyetlen kívánsága, hogy a mama mellett nyugodhasson – mondta a rendőrtiszt, és kedvetlenül körülnézett a temetőben.

– Hát végtére is hol nyugszik anyátok? – kérdezte újra plébános nagybátyám, s látszott az arcán, hogy az ügy nem tetszik neki.

Elindultunk, hogy megkeressük nagyanyám sírját. Nehezen találtuk meg, mert a korhadt kereszt már kidőlt.

– Nahát – csodálkozott anyám nővére –, az ősszel még állt ez a fejfa… Különben arról volt szó, hogy márványemléket emeltetünk kettejüknek.

– A mindenit… A mindenit – mondta a férje, aztán keresett egy nagyobb követ, s a keresztet igyekezett beleverni a földbe. A kő hatalmasakat zuhant a fejfán, és visszhangzott tőle a temető.

– Most talán mégsem kellene – próbálkoztam elég bizonytalanul, de csak kalapált tovább, s az egyik ciprusról riadtan felrebbentek a verebek.

A plébános és az apám megfordultak, s szó nélkül elindultak a kijárat felé. Én is mentem. A kapuban utolért bennünket a rendőrtiszt, és közölte, hogy a többiek utánunk jönnek a vasúti restibe. Szótlanul lépkedtünk a havas szegélyű járdákon. A nap még mindig sütött, de a szél megerősödött, és felhőket hozott keletről.

A restiben többször mondott valamit az egyik rokon. Kövérkés, könnyes szemű asszony volt.

– Kellene néha találkoznunk, úgy elröpül az élet…

– Igen – mondta apám, s a mozdonyok képét nézte a falon, melyek napsütéses tájakon rohantak át, s a vagonok oldalán jól látszott az »Utasellátó« felírás.

Elsőnek apám vonata indult, aztán plébános nagybátyámé és a rendőrtiszté. Többször elbúcsúztunk, s mindenki azt mondta, hogy kellene néha találkoznunk. Talán nyáron vagy ősszel, amikor beérik a gesztenye és a szőlő.

A nagyfröccs savanykás íze lengett bennem, és elaludtam a vonatban.”

Csér Gyula becsukta a naplóját, aztán felállt és nyújtózkodott. A tárgyak beleolvadtak a háttérbe, alkonyodott. Felvette a kabátját, a fejére báránybéléses sapkát húzott, aztán a csattogó vaslépcsőkön felment a fedélzetre. A keleti szél ködöket söpört végig a Duna felett, s a szürke felhőrongyokba belevesztek a partok. A jégen már egyetlen embert sem lehetett látni. Csér Gyula sokáig állt a ködös alkonyatban, és figyelte a partokat. Felgyulladt néhány villany. Először a mohácsi kikötőben, aztán a zátonyoknál s legutoljára Homorudon. De ezt a halvány fényt a ködtakarón át már csak sejteni lehetett.

1963

Változatok egy témára

1

A hónap egy napja

Krajnc Kéti szemügyre vette az állományt. A kávéházban már megvastagodott a füst, és nyomott, nehézkes volt a levegő. A legtöbb asztalnál szombati házaspárok, kimenős hivatalnokok és rongyrázó nőcskék ültek. Jól ismerte ezt a fajtát. Egész héten robotol, szombaton aztán kiglancolja magát, s beül a kávéházba szórakozni… Mintha a kávéházat azért találták volna fel, hogy ott „szórakozzanak”. Ezek az emberek nem illettek a márványasztal mellé, szögletességük, kapkodó feszességük megbontotta a harmóniát… Az ilyen szombat esti ember állandóan rendel, sört, rövidet, aztán újra sört. Úgy, mint a kocsmában. Attól fél, hogy nem látszik elég gazdagnak…

Kimenő van a szegényházban – állapította meg Krajnc Kéti, s lassan felhajtotta a konyakját. Főleg az bosszantotta, hogy a felesleges fejektől nem lehetett belátni a terepet. Újra és újra körülnézett, mert a hónapnak ezt az egy napját szerette jól eltölteni. Tizedikén mindig vonatra ült, s egy-egy nagyobb városban mindent beszerzett, ami az üzlethez kellett.

Gondosan sorra vette a páholyokat. Egyes ablak, kettes ablak, hármas… Igen, a hármasban… A hármasban van valami…

Négyen-öten ültek az asztal mellett… Öten, három férfi és két nő. Szemben egy sovány, különös fejű fiú, kiugró pofacsontok, határozott szemek, Brecht-frizura, jó húsos, gúnyosan vonagló száj, masszív vállak. Mellette egy másik, rövid hajú, intellektuális fej, a közepén cigaretta… A harmadik háttal, a nők oldalt. Jó nők, szekszepilesek, dekoráció óne. Krajnc Kétit nem érdekelték a nők. Magabiztos volt… Megitta maradék konyakját, és közben tűnődött: „Brecht vagy a cigarettázó intellektuel?” Három másodperc alatt döntött. Szerette a különös eseteket. Ránézett a Brecht-frizurásra. Látta, hogy az azonnal észreveszi, de nem reagál. Krajnc Kéti mosolygott, aztán intett a pincérnek. Fizetett, s a pincér kék kabátja mellől még egyszer odapillantott. Úgy… Tudta, hogyan kell nézni.

Felállt, a ruhatárban magára csúsztatta a kabátot, aztán kilépett az ajtón. Számolt: „Egy… kettő… három… négy…”

Nyolcnál lépések, tizenegynél bejött a hang.

– Asszonyom! Ott felejtette a folyót…

Krajnc Kéti meglepetten hátrafordult, de nem állt meg, csak lassított.

– Milyen folyót?

– A Jordánt… Ne lepődjön meg… A női szépséggel én tudományosan foglalkozom, s amikor maga „véletlenül” odapillantott az asztalunkhoz, azonnal a Jordán jutott eszembe… Úgy éreztem, mintha térdig bent állnék a folyóban… S Keresztelő Szent János…

– Hülyéskedik?

– Dehogy… Én is a piacról élek… Nézze csak! – kiáltott fel hirtelen, és elkapta a nő karját. – Az emberek mindig szembejönnek. Vajon honnan jöhetnek?

„Lefekszem neki” – gondolta Krajnc Kéti, aztán hangosan is megszólalt:

– Mit tud még a Jordánról?

Krajnc Kéti pontosan ismerte a játékszabályokat. Profi kurva csak pénzért fekszik le az első este, szerelemből csak egy hét múlva. Tisztességes nő, amikor elveszti a fejét. Becsületes polgárasszonyok, vasutasnék, tisztviselőnők eleinte három hét múlva, később az ismeretség másnapján. Krajnc Kéti soha nem tartotta be a játékszabályokat. Havonta egy napja volt, s ezt szerette jól eltölteni. Nem várhatott másnapig… A játékszabályok rá különben sem vonatkoztak, hiszen bizonyos értelemben a népi demokratikus mértékegységek szerint úrinő volt.

– A Jordánról?… Túl sokat. Itt sajnos nem mondhatom el magának, mert öt perc múlva vendégeim érkeznek, s a kulcs a zsebemben van. Ha kedve van esetleg egy-két művésszel megismerkedni, szívesen látom… Erre parancsoljon… Balra… Három perc az egész… A lakás magának, azt hiszem, egy kicsit szokatlan lesz, mondhatnám, élmény – mondta a Brecht-frizurás, és előzékenyen, nyugodt egykedvűséggel karon ragadta Krajnc Kétit.

Árnyak, keresztben utcák, locspocson úszó fény. Vastag falú, ódon épület kapuján át léptek egy folyosóra. A fal mellett hordók voltak és sorba állított szemetesvödrök. Lépcsők, néhány kanyar, aztán egy sötétségbe vesző ajtó. Itt megálltak. A Brecht-frizurás megforgatta a zárban a kulcsot, aztán bement. Motozott a sötétségben. Néhány kattanás hallatszott. Amikor a küszöbre ömlött a fény, Krajnc Kéti is belépett a szobába.

Meghökkent. Nagyon szegényes, de érdekes szoba volt. Egy szekrény, egy asztal, gázrezsó, alacsony, festetlen priccs matracokkal, sovány vánkossal és néhány pokróccal megkoronázva. A mennyezetről nagyon sok színes lámpa függött alá, az egész úgy hatott, mint egy kirakat. Amikor jobban megnézte a lámpákat, észrevette, hogy a sávokra bontott fény kilyuggatott kályhacsövekből hullik a szobára. Ilyen lámpaernyőt még életében nem látott. A szobában mindezen kívül még egy szék s az asztalon egy megkezdett kenyér volt.

– Magának mi a foglalkozása? – fordult Krajnc Kéti a Brecht-frizuráshoz, aki ekkor már a függönyt igazította az ajtón.

– Ember vagyok…

– Ebből él?…

– Nem… Néha fényképezek…

Kopogtak. Belépett a cigarettázó intellektuel, aztán a harmadik férfi, aki elölről is teljesen jelentéktelen volt, s a két szekszepiles nő. Kezet nyújtottak, mosolyogtak, leültek a priccs szélére. A cigarettázó intellektuel valahonnan előhúzott egy vázlatfüzetet, s pasztellel rajzolni kezdte Krajnc Kéti fejét. Három-négy perc alatt lerajzolta a szép női fejet, aztán kitépte a lapot a vázlatfüzetéből, és átnyújtotta egy halványzöld krétával együtt.

– Mit csináljak vele?

– Írja alá…

Krajnc Kéti aláírta. A Brecht-frizurás átvette tőle a képet, és egy rajzszeggel feltűzte a falra. A falon már nagyon sok kép volt. Női és férfifejek vegyesen. Valamennyit pasztellel rajzolták. A női fejek alatt piros keresztek voltak. Nem tartoztak a képhez, de a képen voltak mégis. A szekszepiles lányok képmása is ott függött a falon. A szőke fej mellett kettő, a barna mellett egy kereszt volt…

– Azok a piros keresztek jelentenek valamit? – érdeklődött Krajnc Kéti.

– Lehet, hogy jelentenek, de az is lehet, hogy nem jelentenek… Ahogy vesszük… Mindenkinek tetszése vagy tettei szerint – mondta az intellektuel, és elnyomta a cigarettáját.

– Magnózzunk – mondta a szőke lány, aztán felállt, és a szoba közepén összecsapta a kezét:

– Elmegyek a téeszcsébe, twist! Beviszem a tehenemet, twist!… Hol az a magnó?

Odalépett a szekrényhez, és kinyitotta.

– Hát ez megy… Felvettétek a dumát?…

– Hagyd…

– Most már nem érdekes, inkább lehallgatjuk.

Behajolt a szekrénybe, visszapörgette a szalagot, aztán bekapcsolta a hangszórót. Néhány pillanatig csend, aztán egy halk beszélgetés:

– Magának mi a foglalkozása?

– Ember vagyok…

– Ebből él?…

– Nem… Néha fényképezek…

Krajnc Kéti nézte az arcokat. Nagyon komolyak voltak. A Brecht-frizurás már fent ült az asztal tetején, és evett. Kenyeret evett. Letört egy-egy darabot a kilós vekniből, és rágta… Különös fickó volt. Amikor leállították a magnót, odaszólt neki:

– Hogy is vagyunk azzal a Jordánnal?

A hangja egy kicsit megremegett. Krajnc Kéti érezte, hogy elvesztette a fölényét.

– A Jordán egy folyó…

Az intellektuális fej újra cigarettázott. A cigaretta pontosan a fej közepén helyezkedett el, és úgy hatott, mint egy szellőzőberendezés. Amikor az intellektuel megszólalt, a cigaretta billegett, táncolt a szája sarkában, és lehullott róla a hamu.

– Na, én megyek – mondta.

– Ráérsz, majd csinálunk valamit – tartóztatta a Brecht-frizurás.

– Megint kezded: „Ember vagyok… ember vagyok…” Unatkozom itt. Hazamegyek számolni…

– Mit számol? – érdeklődött Krajnc Kéti.

– Kvantumelmélet…

– Maga nem festőművész?

– Nem. Uránmérnök – szólt közbe a Brecht-frizurás, és abbahagyta az evést.

Az uránmérnök felállt, nézte egy kicsit Krajnc Kéti szép térdeit, melyek előbújtak a szoknya alól, aztán odament, megsimogatta. Nem fogdosta, csak könnyed, egykedvű mozdulattal végighúzta az ujjait a gömbölyű kis térdeken. Utána nyomban felegyenesedett, és magára húzta a ballonját. Öltözködés közben még hátraszólt:

– Egyszer, ha lesz időm, majd megcsókolgatom a lábait… Nem vadul… Szép lassan… Felhúzom a szoknyáját, és azt a sávot, ami a harisnya és a kis nadrág között van… A fehér senkiföldjét… Lassan… Legelni rajta, araszolgatni, mint a selyemhernyó… Kiscsikónak adott már cukrot tenyérből?… Nem?… Kár… Ez pont olyan érzés, csak fordítva – mondta, aztán barátságosan intett, és kilépett az ajtón.

– Intelligens – állapította meg Krajnc Kéti, és várakozva a Brecht-frizurásra nézett. A Brecht-frizurás pedig a barátaira pillantott. A szekszepiles lányok és a harmadik fiú felálltak… Magukra dobták a kabátot.

– Majd Filippinél – mondták a lányok, aztán a kilincsért nyúltak.

– Mit mondtak? – érdeklődött Krajnc Kéti, amikor becsukódott mögöttük az ajtó.

– Holnap a kávéházban, ezt mondták. Vetkőzz le.

Krajnc Kéti felállt, és kikapcsolta a ruháját. Ideges remegés futott végig a testén. Hogy leplezze, odaszólt a Brecht-frizurásnak:

– Mi az, hogy ember vagyok?

– Azt jelenti, hogy ember vagyok… Mindennél inkább ember, éjszaka is ember meg nappal is ember. Most már akadnak olyanok, akik csak időnként emberek… Éjszaka, amikor elalszanak. Nappal főkönyvelők, uránmérnökök, vasutasok, statisztikusok… Tagjai a szülői munkaközösségnek, a lakóbizottságnak, a népfrontnak, szakszervezetnek, a horgászegyesületnek és a tiszti klubnak. Választmányi tagok, felelős vezetők, öntudatosak… Én egész nap ember vagyok. Napról napra alakítom az életemet, ahogy nekem tetszik…

Krajnc Kétin már csak néhány kisebb ruhadarab volt. Barnára sült, arányos teste átvilágított az anyagukon. A Brecht-frizurás odament hozzá, és beleharapott a vállába. Krajnc Kéti felszisszent. Egy perc múlva már az ágyban feküdtek. Krajnc Kéti megváltozott arcára a kilyuggatott kályhacsövekből összevissza hullottak a fények. Rendszeres kis világában összekeveredett minden.

– A szememet csókold… A szememet csókold – motyogta.

Időtlenségbe zuhantak.

Amikor Krajnc Kéti magához tért, a szobában már sötét volt. Nehéz, darabos sötétség. Sehonnan sem szűrődött be fény. A feketeség mélyén valami zuhogott, olyanformán, mint a kitisztított, túl hangos órák.

Klakk… Klakk… Klakk…

A sötétségben kitapogatta a Brecht-frizurás szögletes fejét, és megsimogatta. Amikor az mozdult, megszólalt:

– Mi ez a kattogás?

– Óra – mondta a fiú, és újra átölelte Krajnc Kéti ruganyos, meleg testét.

– Ez nem óra… Én minden órát ismerek, a férjem órás… Ez például Patek, hallgasd csak, milyen finom és kristályos a ketyegése – mondta, és a csuklóját, melyen a tízezer forintos aranyóra ketyegett, a fiú füléhez simította.

– Az is óra…

– Hát ha az is óra, akkor mondd meg, mennyi az idő.

A fiú kedvetlenül meggyújtotta a villanyt, és kimászott az ágyból. Csodálkozva megállt Krajnc Kéti pasztellfeje előtt. Nézte egy kicsit, aztán egy piros krétával kereszt alakú jelet rajzolt a kép alá. Utána nyújtózott, öklével megdörzsölte a szemét, aztán a szekrény tetejéről leemelt egy nagy rézszerkezetet. Az asztalra állította, és rámeredt az agyagszínű, rovátkázott számlapra:

– 23 óra 52 perc 2 másodperc…

Krajnc Kéti a Patekjára pillantott, aztán zavart, ügyetlen szótöredékek hullottak ki a szájából:

– Ááá… Hát ez pontos… Mint egy műszer… Nagyon pontos…

– Igen, pontos. Pontosan hét perc és nyolc másodperc múlva robbanunk fel… – mondta a fiú, és visszafeküdt az ágyba.

– Idáig hogyhogy nem hallottam a kattogását? Mi ez?

– Egy tíztonnás időzített bomba robbanószerkezete… Egész este ketyegett, de neked más kötötte le a figyelmedet. Már három napja ketyeg. Így van időzítve. Pontosan 72 óráig ketyeg. A 4321-ik percben felrobban a szerkezet. A robbanás néhány perc múlva esedékes. Egy angol bombából szereltem ki 1945-ben. Az angoloknak megbízható hadiiparuk volt akkoriban. Jó volna még élni, ugye?…

– Hülyéskedsz?…

– Nem… Szoríts magadhoz… Nagyon szoríts, hogy érezzem a bőröd simaságát és a forró lábaidat…

Krajnc Kéti hozzátapadt a kemény izmú, csontos fiúhoz, aztán suttogott:

– Nincs kedvem meghalni…

A fiú felkönyökölt, és gúnyosan mosolygott:

– Nem kell meghalnod, most tényleg hülyéskedtem – mondta, és megcsókolta a nő duzzadt sóváran szétnyílott száját.

– Nem robban fel?…

– Nem… 1950-ben, amikor először felhúztam, azt hittem, hogy felrobban… Akkoriban szívesen meghaltam volna, de hiába, nem robbant fel… Azóta órának használom. 72 órás ciklusokra oszlik az életem. Ez a tempó pontosan megfelel nekem…

– Muris… Szoríts magadhoz, és képzeljük azt, hogy ez az ölelés utolsó lesz az életünkben… Még van két percünk és három másodperc…

A fiú magához szorította Krajnc Kéti meleg, odaadó testét, és gyengéden csókolgatta ernyedten pihegő, duzzadt ajkát.

A bombaóra nagyon hangosan ketyegett.

Klakk… Klakk… Klakk… Klakk…

Krajnc Kéti élvezte, hogy képzeletben a szerelem és a halál mezsgyéjén lebeg. Odaadóan, kéjesen ölelte a kemény izmú, sovány fiút.

Klakk… Klakk… Klakk… Kimaradt egy kattanás, aztán még mozdult egyet a szerkezet: Klakk… Klakk…

Hirtelen nagyon mély, megnyugtató csend lett. Krajnc Kéti és a Brecht-frizurás mosolyogtak. Ekkor villámfény hasította ketté a kilyuggatott kályhacsövekből összevissza hulló, erőtlen kis fényeket. A robbanás után egyenletes sötétség lett. A szitáló kőpor puhán és hidegen ereszkedett a mélybe.

A bombaóra a 4321-ik percben mégis felrobbant.

2

A 4321-ik percben

Bemutatom önöknek Lemák Lukácsot. Tátott szájjal fekszik az ágyban, és azt álmodja, hogy a liberátorok őrületes magasságban repülnek, s a napfényes, falusi udvarról galamboknak látszanak. A búgásuk alig hallatszik, fémes testük időnként eltűnik a magas felhők között. A szelek virágillatot hoznak és húsvéti hangulatot a folyópartról.

Amikor újra az égre pillant, a gépek már alacsonyabban húznak, s kavarognak a könnyű tavaszi kékségben, mintha kergetőznének. Két gép hirtelen kiválik a rajból, és versengve zuhan az udvar fölé. Amikor az árnyékuk megjelenik a háztetőn, ijesztőek lesznek. Hirtelen beugrik a nyári konyha ajtaján, és a kemence előtt a földre veti magát. Zuhogás és recsegés hallatszik. Amikor csend lesz, csodálkozva feláll, és kimegy az udvarra. A ragyogó, tavaszi égen könnyű felhőket kerget a szél. Virágillatot érezni és az ünnepek kellemes közeledtét.

Lemák Lukács csodálkozik, hogy az udvarnak azt a pontját, ahol néhány perccel korábban állt, kereszt alakban felszaggatták a géppuskalövedékek. A találatok nyoma jól látszik a ház falán és az összeroncsolt küszöbön is. Áll a tavaszi fényben, és a világból semmit sem ért.

A kép megszakad. Az arcán jól látható, amikor feloldódik a feszültség. Mély, szaggatott lélegzeteket vesz. Szürkül az arca. Az álom lila ködében tárgyak úsznak feléje. Egy ómárium, melynek az alsó fiókjában gombok és egy szakadt hózentróger alkatrészei porosodnak. Egy alacsony, poros könyvszekrény, száz kötet Jókaival. Egy asszonyarc és egy mondat. Jól látható, amikor a fej közepéről kihullanak a hosszúkás szavak: „A változás után minden másként lesz… Egy reggel majd arra ébredünk, hogy angol ejtőernyősök járkálnak az utcán…” A fej közelebb ereszkedik hozzá, és megismeri az anyját. Az áramlás elsodorja, és egy másik fej úszik feléje. Ebből is szavak hullanak: „A felszabadulás sorsdöntő eseménye, a párt vezető szerepe… Új életünk ünnepnapjai… Munkához és tanuláshoz való jog… Elvtársak… Elvtársak… Elvtársak… Elvtársak…” Futball-labdák és léggömbök úsznak a levegőben, a léggömbök zsinórján postások lógnak. Egy postás leereszkedik eléje, és átnyújt egy levelet, de nem tudja felbontani, mert ott van már a nyomában a másik, aztán a harmadik és a negyedik postás is. Valamennyien átnyújtanak egy-egy levelet. A léggömbök felemelik a postásokat, s a helyükön hézagok maradnak a levegőben. Felbontja az első levelet, aztán a másodikat, majd a harmadikat és a negyediket is. Mindegyikben ugyanaz van: „Értesítem, hogy helyhiány miatt nem vehettük fel az egyetemre…” A futball-labdák egyre alacsonyabbra ereszkednek, aztán pattogva átugrálják az embereket. Valami váratlanul kattogni kezd: Klakk… Klakk… Klakk… A kattanásokon évszámok ülnek, 1950… 1950… 1950… Erősen figyel, s akkor látja, hogy a nyirkos messzeségből újra feléje úszik az alacsony, poros könyvszekrény, száz kötet Jókaival. A könyvszekrény tetején egy bombaóra van. Odalép hozzá, és felhúzza. Az óra egyenletesen ketyeg: Klakk… Klakk… Klakk… Várja a robbanást. De a szerkezet nem robban. A kép elúszik, és a lila ködöt felszívja az alacsonyan közeledő, délutáni nap. Fényével bearanyozza az összeroskadt házak füstölgő romjait. Szokatlanul alacsonyan úszik a nap, szinte átfolyik a kémények között, mint a tükörtojás sárgája, amikor villára akarják emelni. Lemák Lukács a többi gyerekkel együtt rohan a temető felé. A bombák elsöpörték a szélső házsort, a temető betonkerítését, és a sírok közé bedőlt oldalú lyukakat ütöttek. Rohan a gyereksereg, de a fejük felett vijjogva megszólalnak a szirénák. A vijjogáshoz tapadva újra jönnek a gépek. Lemák Lukács megbotlik, és belezuhan egy bombatölcsérbe. Beüti a kezét, vérzik. Odakap, aztán hirtelen felnéz, mert a nap elé árnyék kerül. Zuhan feléje egy fekete test… Lemák Lukács felordít: „Ne… Nem… Nem!…” De a fekete test továbbzuhan feléje, s a géppuskalövedékek nagyokat csattannak a sírköveken. A repülőgép árnyéka felemelkedik, aztán egy újabb, majd egy még újabb vágódik a nyomában a föld fölé. Lemák ordít, aztán eltorzul az arca, és zokog.

Ez az a pillanat, amikor érdemes megfigyelni Lemák Lukács fejét. Verejték jelenik meg a homlokán, s egy vastagabb, kiugró ér vonalát követve befolyik a Bertold Brecht-frizura alá. Az arca eltorzul, a szája remeg. Keserű keménység merevedik az arcára. Nagyon sokáig így marad, pedig a temetői bombázás képe a lenyugvó, cseppfolyós nappal már elmerült, s új képek csúsznak feléje kékeszöld fagyon. Azt álmodja, hogy tűzszerészek körül őgyeleg, és egy óvatlan pillanatban elemeli az egyik tíztonnás bomba robbantószerkezetét. De az arcán még mindig az előbbi merevség ül. Csak nagyon lassan enyhül. Amikor kisimulnak a vonásai, az arca üres lesz. Szürkén, ijesztően üres. Ebben az emberben valami összetört… Jól nézzék meg az arcát. Szürke és ijesztően üres. Csak hegyek vannak rajta és völgyek, de ezek a hegyek halott, mozdulatlan hegyek. Ezen az arcon szárazság van. Lemák Lukácsban valami megszakadt. Összetörött benne a bizalom és a lendület. A félelem is összetörött benne, de az árnyak megmaradtak a szemében. Lemák Lukácsban mindenből csak az árnyak maradtak. Ezekre az összekeveredett árnyakra rakódtak később az évszámok.

Délelőtt tíz óra van. Lemák Lukács alszik. Nézzék az arcát. Tátott szájjal fekszik az ágyban. Azt álmodja, hogy a tűzszerészektől lopott bombaórával nyargal hazafelé. Az arcán száraz szürkeség van. Negyed tizenegykor mozdul először… Lassan ébredezik… Kinyitja a szemét… Pillantása azonnal fennakad egy rézszerkezeten, mely a szekrény tetején kattog… Kicsit csodálkozik, hogy a bombaóra a szobájában van… Néhány perc elteltével aztán újra megszokja, mint már annyiszor… Hanyatt fekszik az ágyban, és szemügyre veszi a tárgyakat. A levegőben kilyuggatott kályhacsövek lógnak. Este színes fény árad belőlük a kopott szobára, de nappal nevetségesen hatnak. A falon képek függnek. Nagyon sok kép. Férfifejek és női fejek pasztellel. Egymás mellett simulnak a falra, de idegenek egymáshoz is. Nem egymásra, nem maguk elé, még csak nem is a szobára néznek, hanem valahová a semmibe. Különös fejek egy különös falon… Lemák Lukács nem fordul az oldalára, de tudja, hogy az asztal ott áll a szokott helyén, s a tetején egy kilós, piros oldalú kenyér hever. Szék, gázrezsó, az ajtón függöny… Ezek már egyáltalán nem érdeklik.

Nézi a kattogó bombaórát, és arra gondol, hogy jó lenne felkelni… „Felkelek” – határozza el, de nem mozdul, s néhány perc múlva megjelenik a tudatában egy kérdés: „Minek?” Erre nem tud válaszolni. Miért is kellene felkelnie? A biztonság kedvéért elismétli magában az egészet: „Felkelhetnék, de minek?” Újra a bombaórára bámul, aztán a falra, ahol a pasztellfejek sorakoznak, és a kilyuggatott kályhacsövekre, melyek most rendeltetés nélkül lafognak a semmiben.

„Jó lenne tudni, hány óra” – gondolja, de aztán elmosódik az óhaj, mert egy pók hirtelen magára vonja a figyelmét. A pók menetel a szoba mennyezetén. Lemák Lukács érdeklődve szemléli, vajon hová mehet ilyenkor egy pók. A pók nem törődik Lemák Lukács véleményével, és kitartóan menetel. Átvág a szoba koszos egén, megcsúszik, és egy vékony szálon kapaszkodva és kapkodva zuhan lefelé. De megkapaszkodik, és akrobatikus ügyességgel feltornássza magát a mennyezetre, és menetel tovább. Végül eljut a szoba leghomályosabb sarkába, és megpihen.

– Jól van, kis öreg – motyogja Lemák Lukács, és az oldalára fordul. Sokáig fekszik mozdulatlanul. Nem jut eszébe semmi, nem érez semmit, nem figyel semmire. Csak fekszik. Nagyon sokáig fekszik. Később felül, és kimászik az ágyból. Meggyújtja a gázt, vizet melegít, s a gőzölgő, kevés vízben megmossa az arcát és a nyakát. Öltözés közben sokáig nézegeti a zokniját, s mielőtt a lábára húzza, megtapogatja a cipőjének a talpát is. Elégedett lehet, mert cigarettára gyújt, és cigarettával a szájában lép az utcára. A gallérját felhajtja, s a ballon vékony menedékéből szemügyre veszi az embereket. Áramlanak feléje. Eszébe jut egy mondat: „Az emberek mindig szembejönnek…” Ez megtetszik neki. Puhítgatja, szoktatja a nyelve alatt. „Honnan jöhetnek?” – bukkant fel bent egy kérdés, de nem gondolkodik ezen komolyan, igazság szerint nem is érdekli. Valahonnan jönnek. Mindegy, hogy honnan. A kávéház ajtajában elejti az egész gondolatsort.

– Egy teát üresen – mondja a pincérnek.

Szürcsöli a forró teát, és kényelmesen elhelyezkedik a díványon. Később eszik egy túróst, és kétszer telefonál valahová a portáról. Főleg azonban üldögél a díványon, és az idő múlását, létezését észre sem veszi.

– Boldi – köszön a fiatal uránmérnök, és leül az asztalához. Lemák Lukács felnéz:

– Mi van?…

– Rájöttem valamire… A Bolyai János-féle geometria segítségével… Ha igazam van, akkor egy év múlva leszerelés… Az egész ügyben a tér és az idő a legfontosabb… Sokat kell még számolnom… Persze ha néhány elektronikus számológépet erre programoznának, akkor egy hónap alatt ki lehetne számolni.

– Kérhetnél esetleg egyet… Mondd meg, hogy a leszereléshez kell…

– Hülye – mondja az uránmérnök, és a szája sarkában elhelyez egy Symphoniát.

Amikor a kávéházban felgyulladnak a villanyok, az asztal mellett már öten ülnek. Lemák Lukács, az uránmérnök, egy jellegtelen férfi és két áramvonalas hölgy.

A jellegtelen férfi még mindig izgatott, mert a szomszédos bár ajtajában valamilyen verekedést láttak. Egy bokszoló és egy judós pacák aprította egymást.

– Lukács, te valamikor bokszoltál, mit gondolsz, az ügynek mi lett a vége?

– Szerintem bevitték őket az óberhére, a dekások aztán mind a kettőt kipofozták…

– Dehogy… A judós megcsavarta a bokszoló kezét, nekiejtette a falnak… Erre a bokszoló berobbant, és a judóst félig agyonverte… Lukács, te miért hagytad abba a bokszolást? Kiütöttek?

– Nem ütöttek ki… Unatkoztam a ringben…

Az uránmérnök kavargatja a kávéját, aztán beleönti a konyakot, és az egészet felhajtja. Amikor végez a szertartással, újra cigarettára gyújt, és körülnéz a kávéházban. A pillantása egy nő fénylő szemébe akad. Jó alakú, barna hölgy, leplezetlenül bámul az asztalukhoz, de nem őt, hanem Lemák Lukácsot nézi.

– Egy nő bámulja a fejedet…

Lemák Lukács felnéz, aztán halkan az uránmérnökhöz fordul:

– Primőr, és egészen jó áru… Ha lenne egy kis időm, megkefélném…

– Van valami dolgod?

– Igazad van, nincs is dolgom… Néhány órát igazán kiszakíthatnék az életemből…

– Nem biztos, hogy lefekszik…

– Biztos. Nézd meg a fejét, utazgató bürgerkurva. Már fizet, de közben is bámul. Utánamegyek, ha nem jövök vissza, ugorjatok fel, lerajzolod. A skalpja jó lesz a gyűjteménybe.

Lemák Lukács figyeli a nő mozdulatait. Szép, barna bőrű hölgy. A ruhatárban elegánsan magára csúsztatja a kabátot, aztán kilibeg az ajtón. Lemák Lukács ekkor magára dobja a ballonját, és utánamegy. Az utcán megnyújtja a lépéseit. Számol: „Egy… kettő…”

A tizenegyedik lépéssel utoléri. Beszól neki:

– Asszonyom! Ott felejtette a folyót…

A nő meglepetten hátrafordul, de nem áll meg, csak lassít.

– Milyen folyót?

– A Jordánt… Ne lepődjön meg… A női szépséggel én tudományosan foglalkozom, s amikor maga „véletlenül” odapillantott az asztalunkhoz, azonnal a Jordán jutott eszembe… Úgy éreztem, mintha térdig benn állnék a folyóban… S Keresztelő Szent János…

– Hülyéskedik?…

„Tévedtem volna?” – tűnődik egy pillanatig Lemák Lukács, de aztán mosolyogva, kis iróniával még egyszer rákapcsol:

– Dehogy… Én is a piacról élek. Nézze csak! – kiált fel hirtelen, és megszorítja a nő karját. – Az emberek mindig szembejönnek. Vajon honnan jöhetnek?

A nőnek meglazulnak az arcvonásai.

– Mit tud még a Jordánról? – kérdi mosolyogva, s a lépései most már alkalmazkodnak Lemák Lukács tempójához.

– A Jordánról?… Túl sokat. Itt sajnos nem mondhatom el magának, mert öt perc múlva vendégeim érkeznek, s a kulcs a zsebemben van. Ha van kedve esetleg egy-két művésszel megismerkedni, szívesen látom… Erre parancsoljon… Balra… Három perc az egész… A lakás magának, azt hiszem, egy kicsit szokatlan lesz, mondhatnám, élmény – mondja Lemák Lukács, és előzékenyen, nyugodt egykedvűséggel karon ragadja a hölgyet.

Árnyak, keresztben utcák, locspocson úszó fény. Vastag falú, ódon épület kapuján át lépnek egy folyosóra. A fal mellett hordók vannak és sorba állított szemetesvödrök. Lépcsők, néhány kanyar, aztán egy sötétségbe vesző ajtó. Itt megállnak. Lemák Lukácsnak már nincs sok kedve a nőhöz, legszívesebben otthagyná a sötét folyosón. Amikor a kulcsot a zárba illeszti, véletlenül a nő kezéhez ér. Forró, bársonyos keze van. Lemák megborzong, kíváncsian az arcába néz. „Felveszem a dumáját” – határozza el, aztán kinyitja az ajtót, és elmerül a sötét szobában. Motoz, kinyitja a szekrényt, bekapcsolja a magnót. Hallatszanak a kattanások. Amikor felgyújtja a villanyt, a nő is belép a szobába.

Meghökken. Lemák Lukács jól látja az arcán, hogy meghökken. Mindent megnéz, külön rácsodálkozik a priccsre, gázrezsóra, asztalra, kenyérre és a mennyezetről lecsüngő, kilyuggatott kályhacsövekre is, melyekből szórt fény hullik a szobára. Végül egészen halkan megszólal:

– Krajnc Kéti a nevem…

– Nem baj – mondja Lemák Lukács, és megigazítja a függönyt az ajtón.

A nő újra kérdez:

– Magának mi a foglalkozása?

– Ember vagyok…

– Ebből él?…

– Nem… Néha fényképezek…

Kopognak. Belép a cigarettázó uránmérnök, aztán a jellegtelen férfi és a két áramvonalas nő. Kezet nyújtanak, és mosolyogva leülnek a priccs szélére. Az uránmérnök előhúz egy vázlatfüzetet, s pasztellel rajzolni kezdi Krajnc Kéti fejét. Három-négy perc alatt lerajzolja a szép fejet, aztán kitépi a lapot a vázlatfüzetből, és egy halványzöld krétával együtt átnyújtja a csodálkozó nőnek.

– Mit csináljak vele?

– Írja alá…

Krajnc Kéti aláírja. Lemák Lukács átveszi tőle a képet, és egy rajzszeggel feltűzi a falra. Krajnc Kéti csodálkozva nézi a falat, melyen már nagyon sok kép van. Női fejek és férfifejek vegyesen. A női fejek alatt piros keresztek vannak. Nem tartoznak a képhez, de a képen vannak mégis. Az áramvonalas lányok képmása is ott függ a falon. A szőke fej mellett kettő, a barna mellett egy kereszt van…

– Azok a piros keresztek jelentenek valamit? – érdeklődik Krajnc Kéti.

– Lehet, hogy jelentenek, de az is lehet, hogy nem jelentenek… Ahogy vesszük… Mindenkinek tetszése vagy tettei szerint – mondja az uránmérnök, és elnyomja a cigarettáját.

– Magnózzunk – szólal meg a szőke lány, aztán feláll, és a szoba közepén összecsapja a kezét: – Elmegyek a téeszcsébe, twist!… Beviszem a tehenemet, twist!… Hol az a magnó?

Odalép a szekrényhez, és kinyitja.

– Hát ez megy… Felvettétek a dumát?…

– Hagyd.

– Most már nem érdekes, inkább lehallgatjuk.

Behajol a szekrénybe, visszapörgeti a szalagot, aztán bekapcsolja a hangszórót. Néhány pillanatig csend, aztán egy halk beszélgetés:

– Krajnc Kéti a nevem…

– Nem baj.

– Magának mi a foglalkozása?

– Ember vagyok…

– Ebből él?…

– Nem… Néha fényképezek…

Krajnc Kéti körülpillant a szobában, gyanakodva nézi az arcokat. Nagyon komolyak. Lemák Lukács már fent ül az asztal tetején, és eszik. Kenyeret eszik. Letör egy-egy darabot a kilós vekniből, és rágja… Krajnc Kéti igyekszik visszazökkenni az eredeti, könnyed hangulatba. Megszólal:

– Hogy is vagyunk azzal a Jordánnal? – a hangja az utolsó szavaknál megremeg.

– A Jordán egy folyó…

Az uránmérnök sokáig hallgat, aztán halkan, kedvetlenül kinyög néhány szótagot:

– Na, én megyek… – a szájában billeg a cigaretta, és a hamu lehullik a földre.

– Ráérsz – tartóztatja Lemák Lukács.

– Megint kezded: „Ember vagyok… ember vagyok…” Unatkozom itt. Hazamegyek számolni…

– Furcsákat álmodtam az éjjel… A nap alacsonyan úszott, súrolta a kéményeket…

– Geometria… Az tiszta dolog…

Krajnc Kéti közbeszól:

– Maga nem festőművész?

– Nem. Uránmérnök – mondja Lemák Lukács, és abbahagyja az evést.

Az uránmérnök feláll, nézi egy kicsit Krajnc Kéti szép térdeit, melyek előbújtak a szoknya alól, aztán odamegy, megsimogatja. Nem fogdossa, csak könnyed, egykedvű mozdulattal végighúzza az ujjait a gömbölyű kis térdeken. Utána nyomban felegyenesedik, és magára húzza a ballonját. Öltözködés közben hátraszól:

– Egyszer, ha lesz időm, majd megcsókolgatom a lábait… Nem vadul… Szép lassan… Felhúzom a szoknyáját, és azt a sávot, ami a harisnya és a kis nadrág között van… A fehér senkiföldjét… Lassan… Legelni rajta, araszolgatni, mint a selyemhernyó… Kiscsikónak adott már cukrot tenyérből?… Nem?… Kár… Ez pont olyan érzés, csak fordítva – mondja, aztán barátságosan int, és kilép az ajtón.

– Intelligens – állapítja meg Krajnc Kéti, és várakozva Lemák Lukácsra néz. Lemák Lukács elérti, és leszáll az asztalról. Valamennyien felállnak. A jelentéktelen fiú magára dobja a kabátot, az áramvonalas lányok követik.

– Majd Filippinél – búcsúznak a lányok, aztán a kilincsért nyúlnak.

– Mit mondtak? – érdeklődik Krajnc Kéti, amikor becsukódik mögöttük az ajtó.

– Holnap a kávéházban, ezt mondták. Vetkőzz le.

Krajnc Kéti feláll, és kikapcsolja a ruháját. Ideges remegés fut végig a testén. Hogy leplezze, odaszól a fiúnak:

– Mi az, hogy ember vagyok?

– Azt jelenti, hogy ember vagyok… Mindennél inkább ember, éjszaka is ember, meg nappal is ember. Most már akadnak olyanok, akik csak időnként emberek… Éjszaka, amikor alszanak. Nappal főkönyvelők, uránmérnökök, statisztikusok. Tagjai a szülői munkaközösségnek, a lakóbizottságnak, népfrontnak, szakszervezetnek, a horgászegyesületnek és a tiszti klubnak. Választmányi tagok, felelős vezetők, öntudatosak… Én egész nap ember vagyok. Napról napra alakítom az életemet, ahogy nekem tetszik…

Krajnc Kétin már csak néhány kisebb ruhadarab van. Barnára sült, arányos teste átvilágít az anyagukon. Lemák Lukács odamegy hozzá, és beleharap a vállába. Krajnc Kéti felszisszen… Egy perc múlva már az ágyban fekszenek. Krajnc Kéti megváltozott arcára a kilyuggatott kályhacsövekből összevissza hullanak a fények. Rendszeres kis világában összekeveredett minden.

– A szememet csókold… A szememet csókold… – motyogja.

Időtlenségbe zuhannak. A nőnek elmosódik az arca. Lemák Lukács kinyújtja a kezét, és leoltja a villanyt. A nőhöz simul, és elalszik. Azt álmodja, hogy a liberátorok őrületes magasságban repülnek, s a napfényes falusi udvarról galamboknak látszanak. A búgásuk alig hallatszik, fémes testük időnként eltűnik a magas felhők között. A szelek virágillatot hoznak és húsvéti hangulatot a folyópartról. Amikor újra az égre pillant, a gépek már alacsonyabban húznak, s kavarognak a könnyű tavaszi kékségben. Két gép hirtelen kiválik a rajból, és versengve zuhan az udvar fölé. Amikor az árnyékuk megjelenik a háztetőn, ijesztőek lesznek. A kép elmerül, felébred. A nő simogatja a fejét.

– Mi ez a kattogás? – kérdi aztán.

Lemák Lukács először nem érti. Csak fekszik. Klakk… Klakk… Klakk…

– Óra – mondja közömbösen, amikor eljut hozzá a hang, aztán átöleli a nő ruganyos, meleg testét.

– Ez nem óra… Én minden órát ismerek, a férjem órás… Ez például Patek, hallgasd csak, milyen finom és kristályos a ketyegése – mondja, és a csuklóját, melyen a tízezer forintos aranyóra ketyeg, a fiú füléhez simítja.

– Az is óra…

– Hát, ha az is óra, akkor mondd meg, mennyi az idő?

Lemák Lukács kedvetlenül meggyújtja a villanyt, és kimászik az ágyból. Csodálkozva megáll Krajnc Kéti pasztellfeje előtt. Nézi egy kicsit, aztán egy gonosz mozdulattal a piros krétáért nyúl. Kereszt alakú jelet rajzol a kép alá. Leejti a krétát, és az összetörik a padlón. Nem törődik vele. Nyújtózik, öklével megdörzsöli a szemét, aztán a szekrény tetejéről leemel egy nagy rézszerkezetet. Az asztalra állítja, és rámered az agyagszínű, rovátkázott számlapra:

– 23 óra 52 perc 2 másodperc…

Krajnc Kéti a Patekjára pillant, aztán zavart, ügyetlen szótöredékek hullanak ki a szájából:

– Ááá… Hát ez pontos… Mint egy műszer… Nagyon pontos…

– Igen, pontos. Pontosan hét perc és nyolc másodperc múlva robbanunk fel – állapítja meg Lemák Lukács, és visszafekszik az ágyba.

– Idáig hogyhogy nem hallottam a kattogását? Mi ez?

– Egy tíztonnás, időzített bomba robbantószerkezete… Egész este ketyegett, de neked más kötötte le a figyelmedet… Már három napja ketyeg. Így van időzítve. Pontosan 72 óráig ketyeg. A 4321-ik percben felrobban a szerkezet. A robbanás néhány perc múlva esedékes… Egy angol bombából szereltem ki 1945-ben. Az angoloknak megbízható hadiiparuk volt akkoriban. Jó volna még élni, ugye?…

– Hülyéskedsz?…

– Nem… Szoríts magadhoz… Nagyon szoríts, hogy érezzem a bőröd simaságát és a forró lábaidat…

Krajnc Kéti hozzátapad a kemény izmú, csontos fiúhoz, és suttog:

– Nincs kedvem meghalni…

Lemák Lukács felkönyököl, és gúnyosan mosolyog.

– Nem kell meghalnod, most tényleg hülyéskedtem – mondja, és megcsókolja a nő duzzadt, sóváran szétnyílott száját.

– Nem robban fel?…

– Nem… 1950-ben, amikor először felhúztam, azt hittem, felrobban… Akkoriban szívesen meghaltam volna, de nem robbant fel… Azóta órának használom. 72 órás ciklusokra oszlik az életem. Ez a tempó pontosan megfelel nekem…

– Muris… Szoríts magadhoz, és képzeljük azt, hogy ez az ölelés utolsó lesz az életünkben… Még van két percünk és három másodperc…

Lemák Lukács magához szorítja Krajnc Kéti meleg, odaadó testét, és gyengéden csókolgatja ernyedt, pihegő, duzzadt ajkait.

A bombaóra nagyon hangosan ketyeg.

Klakk… Klakk… Klakk… Klakk…

Lemák Lukács elégedetten nézegeti Krajnc Kéti szenvedélyes arcát.

Klakk… Klakk… Klakk… Kimarad egy kattanás, aztán még mozdul egyet a szerkezet: Klakk… Klakk…

Nagyon mély, megnyugtató csend lesz. Krajnc Kéti és Lemák Lukács mosolyognak. Hirtelen villámfény hasítja ketté a szoba egyhangú, színtelen egét. A robbanás után egyenletes sötétség lesz. A szitáló kőpor puhán és hidegen ereszkedik a mélybe.

A bombaóra a 4321-ik percben mégis felrobbant. Lemák Lukácsnak már nincs arca…

1963

Harlekin és a ködhajók

Sötétkék alkonyatban úszik egy hajó.

A szél elállt. A nap egy vörös gömbnek látszik, mint a műszak végén a kaolintömbök, melyekből szigetelőket, tányérokat és plaketteket formáltak a kimerült korongozók.

A porcelánfestő a beesett vitorlákra pillant, aztán elengedi a kormányt. Mozdulatlanul ül, és várakozik, mintha történhetne valami. A fiatalok jellegzetes mozdulatlanságával várakozik, akik tudják, hogy számukra még semmi sem fejeződött be, minden pillanatban történhet valami új, szokatlan, érthetetlen. Lógatja a vállát, és mereng a lenyugvó égitestek fényében. Három lenyugvó nap jelzi, hogy valami véget ért. Egy a nyugati látóhatáron s kettő a lány arcán, aki nevetve behajít egy vodkásüveget a vízbe, és énekel:

madarak, nádasok és a hold

értik már, értik már

s főleg a hold, és főleg a hold…

A lány arca hófehér, csak a homlokán és a bal szeme alatt világít egy-egy vörös, kialvó nap. Amikor a Badacsony árnyékába értek, szomorú Harlekin-arcot festett magának, és búcsúzott a hegyektől, víztől, madaraktól. A porcelánfestő bámulta a lány arcán lenyugvó napokat, s ideges mozdulataiban már ott feszült egy távoli gyár lendülete és fegyelme, szívében bizonytalanság vibrált, mert a lány Harlekin-arca, amit a művészettörténet színes lapjairól életre keltett, mindig bánatot, búcsúzkodást, eltávolodást vagy ismeretlen kezdetet jelentett. Az időben úszott feléje egy zsongó, saját fényében forgó gyár, és meleg lehelete megnyugtatta. A gyár azonban még messze volt, s a nyugati part a látóhatár kék vonalán is túl.

A napok elmerülnek, s a homályba beleveszik a táj. A hold már fent van, de fénytelen. Árnyak ereszkednek a hegyekre, félelmetes lesz a messzeség.

A lány a langyos víz fölé hajol, és az arcáról lemossa a két fekete napot s a maradék, elszürkült fényt.

– Valami ismét véget ért…

– Véget, Harlekin, de a nyugati part még messze van, s a mi városunk még messzebb…

– Csak kilométerekben… Egy nap múlva százezer ember lépteit hallgatjuk újra, az ablakokból és ajtónyílásokból arcok fordulnak utánunk, s az ismerős borbélynék, sezloncsinálók és háztömbbizalmiak alakjában a társadalom szembejön velünk minden utcasarkon.

– Futballpályák, sörkertek, kultúrházak…

– Poros utcák… Vasárnap matiné, szeptember, esők, esők…

– És a társadalom… Az ám, ilyenkor mit csinál a társadalom?

– Ül az ágy szélén, s azon tűnődik, hogy lábat mosson, vagy átfussa inkább a Népsport-ot. Izzadt lábbal fekszik a takaró alá, és újsággal a kezében elszenderül. Álmodik, néha nagyon furcsákat álmodik…

– Lehet, hogy mi is álmodunk most…

A porcelánfestő megrázza a fejét:

– Nem, Harlekin, ez valóság. Nézd a hegyeket, milyen nyugodtak. A víz milyen hatalmas… A hegyek másik oldaláról már elindult a szél. Felborzolja a nádasokat, és a vitorlánkba feketén belefekszik.

A szél hűvös érintésétől fodrozódik a víz. A hajó megmozdul. Erősödik a holdfény, és erősödik a szél.

Megriadt halászmadarak egyensúlyoznak a szélben. A sötétkék éjszakában úszik egy hajó.

Tíz négyzetméter vitorla, egy lány és egy fiú… Körben hegyek, süvítő szél.

A porcelánfestő és a lány a decken ülnek, s a kötelekbe kapaszkodva lógnak a fekete víz fölé. Az északi szél siklásba hozza a hajót. Elhagyják az utolsó vulkánkúpokat, a Balaton legszélesebb öblén hajóznak át.

A kisebbik vitorla meglobog. A lány szorosabbra húzza a kötelet, és megszólal:

– Nagyon erős a szél.

– Furcsa idő…

– Egy rakéta! Láttad?

– Hol?…

– Nyugaton egy vörös rakéta…

– Rakéták valóban… De ezeket nem viharágyúból lövik. Messze a part felett fénylenek… Ha tovább erősödik a szél, lehúzzuk az egyik vitorlát. Majd elérjük a györöki földnyelvet, és minden könnyebb lesz.

– Az ott?

– Igen. Kikötő és egy falu.

– Jártál ott?

– Egyszer. Este. A kikötő mellett liget van. Azon túl a vasút és a villasor. Orvosok, néhány mérnök, néhány operaénekes, néhány funkcionárius. A tágasabb villákban régi kapitalisták laknak. Persze nem az egész villában, de ott laknak.

– A kikötőn túl?

– Egy domb kápolnával, a vízben csuhiszigetek. Titokzatos világ. Ott jó lenne holdfénynél átsiklani…

Meglobogtak a vitorlák. A porcelánfestő meghúzza a köteleket, de hiába.

– Forog a szél – mondja, aztán kiengedi a kötelet, míg kialakul az új szélirány.

A szél árnyakkal összefogózva kószál. Nekilendül, s amikor a hajó futni kezd, cserbenhagyja. Lanyha meneküléseit erős, bizonytalanul kanyarodó pöffök követik.

A hajó küszködve, százszor nekilódulva éri el a földnyelvet. Fények jelennek meg mindenütt. A kikötő lámpái vibrálnak, az egész lámpasor kialszik, és percenként felgyullad újra. A partról énekszó és hangzavar szabadul a vízre. Egy-egy hangosabb szó megperdül a levegőben, és bukdácsolva a hajóig csúszik. Érthetetlen, törött szélű szavak. A vízen csillagfüzérek közelednek. Halk moraj kíséri a fényeket. Mintha a kivilágított vasútállomásokat a vízre lökték volna, úgy csúszik egyre beljebb a lámpafüzér.

– Hajók – mondja a lány.

A távolság gyorsan csökken köztük. A földnyelven túl találkoznak. A hajókról zeneszó árad a vízre. Mulatnak minden fedélzeten. A fényárból éles rikkantások zuhannak a csendbe. Aztán hirtelen kialszanak a fények, és egy hangszóró tárgyilagos közleményt hullat az éjszakába: „Arató Pál, Bakonyi Ferenc és Masznyik Veronika azonnal jelentkezzenek a stúdióban…”

Kik ezek?

A fekete hajók mozdulatlanul állnak a sötétség mélyén. Árnyékok lebegnek hajótól hajóig.

– Különös hajók.

– Talán kirándulók…

Elhallgat a hangszóró, és újra kigyulladnak a fények, elszabadul a zene. Ki lehet az a Masznyik Veronika?

A csillagfüzéres hajók belevesznek az éjszakába.

Újra erősödik a szél. Nádasokat hagynak maguk mögött és világokat. A holdnak lassan vörösbe fordul a fénye. Amikor elérik a csuhiszigeteket, a sugarai már vízszintesen csúsznak a vízre. A káka surrog a hajó oldalánál. Lassan haladnak, mert a szigetek között szélárnyékba kerültek a vitorlák. A porcelánfestő a deck alá hajol, aztán előhúz egy tőrt. Leteszi a lába mellé.

– Kés? Minek kell a kés?

– Néhányszor már jártam erre. Belekeveredhetünk a csuhiba… Vagy orvhalászok…

Félóráig úsznak a szigetek között. Amikor kiérnek a szélárnyékból, már fakó, fénytelen a hold.

A porcelánfestő elégedetten felsóhajt. A hajó ekkor elveszti a sebességét.

– Mintha zátonyra futottunk volna… – szólal meg a lány.

– Nem, itt nagyon mély a víz. A hínarakon akadtunk el. A szél is gyengült. Evezek egy kicsit.

A porcelánfestő evezőt vesz elő, és belemártja a vízbe. Nagyokat húz… A hajó mozdulatlan, mintha lehorgonyozták volna. Az evezőt mélyebbre meríti, és teljes erőből nekifeszül. Hiába. A hajó meg sem mozdul. A csöpögő evezőt beemeli a hajóba, aztán felkattintja a villanylámpát. A keskeny fénysugárral végigpásztáz a vízen. A fénysugár megállapodik a hajó bal oldalán, és a porcelánfestő meglepetten áll a lámpája mögött.

– Vadkacsák.

– Alábuknak, de nem haladnak. Ugyanott bukkannak fel…

A porcelánfestő újra a vízbe meríti az evezőt, s amikor néhány perces erőfeszítés után felgyújtja a lámpát, döbbenten látja, hogy a vadkacsák V alakban úsznak mögöttük.

Már érti. Gyorsan eloltja a lámpát, aztán körülnéz. A hajó közelében szemügyre veszi a testesebb árnyékokat, s amikor meggyőződik róla, hogy azok mozdulatlanok, lerántja a pulóverét. Meztelen felsőtesttel behajol a vízbe. Sokáig motoz a hajó alatt, aztán felsóhajt:

– Végre…

– Mi történt?

– Már nem követnek bennünket a vadkacsák…

A lány a vízbe lógatja a kezét, s csobog mellette a víz.

– Belefutottunk az orvhalászok hálójába. Az úszókat néztük vadkacsáknak. Jó lesz innen gyorsan eltűnni. Itt vannak valahol a közelben, figyelnek bennünket.

– Mi történhet?

– Nem tudom… Ha jönne egy kis szél, tíz perc alatt elérnénk a vonyarci csárdát. Már látszanak a fényei.

A hajó lassan úszik a sötét éjszakában. Surrogva csúszik át a hínárszigeteken, s lomha, fekete madárra hasonlít. A hínárból cuppogások hallatszanak és félben maradó, titokzatos loccsanások. A hínárban delejes testű óriás halak mocorognak, s a planktont szürcsölve szűrik a torkukban. Nehéz mocsárszag keveredik a víz és a növények átható illatával.

A vonyarci fények fokozatosan megnőnek, aztán a hajóra hullanak, és ideges ragyogásukkal bearanyozzák.

A lány a part irányába mutat:

– Nézd csak, egy hajó!

A porcelánfestő a csárdára pillant, s a neoncsövektől elkápráztatva először nem lát semmit. Néhány pillanat múlva aztán észreveszi a fény és árnyék határán billegő hajót. Ebben a pillanatban repültek fel az árbocra a vitorlái, s azonnal megfeszültek a szélben.

– Parti szél jön… – motyogja a porcelánfestő, aztán fordít egy kicsit a kormányon. – Lehet, hogy ezekhez tartozott a háló.

– Már elszakadtak a parttól…

A vonyarci hajó kifut a nyílt vízre, és a porcelánfestő nyomába szegődik.

– Mit akarhatnak?…

– Nem tudom – mondja a porcelánfestő –, legalább huszonöt négyzetméter vitorlájuk van. Nagyon gyorsan jönnek.

Amikor kiérnek a vonyarci csárda fénytócsáiból, a porcelánfestő átadja a lánynak a kormányt, és evezni kezd. Nagyokat húz az evezőn, és számol. Minden háromszáz evezőcsapás után hátranéz, és felbecsüli a távolságot.

– Jól tartjuk magunkat – mondja.

A hajó előrecsúszik a párás éjszakában.

Az idegen hajó fokozatosan lemarad. A porcelánfestő vizet loccsant a homlokára, aztán megborzong.

– Hideg van… Nyirkos hideg – mondja, aztán a pulóverjére felhúz egy inget és egy másik, kopottabb pulóvert is.

A hajón már minden harmatos. A lány néha cigarettára gyújt, és füstölögve rövid történeteket mesél.

– Ócsárdon volt egy tehenünk. Úgy hívtuk, hogy Tuba.

Amikor kialszik a cigarettája, kinyújtja a lábát a fenékdeszka felett, s kényelmesen elhelyezkedve dúdolgat. Később a pontyokat utánozza nevetgélve. Összecsücsöríti a száját, és cuppog. A porcelánfestő egy idő után már nem tudja megkülönböztetni a pontyok és a lány cuppogását.

– Te éjszakai segédponty… – mondja a porcelánfestő.

A lánynak ez megtetszik, s a helyzetükkel kapcsolatban különös szavakat gyárt: „Hínárszélcsend”… „Orvhálók”… „Vadkacsajel”… „Pontyhangos éj”… Aztán hirtelen megfordul, s a mutatóujjával beleszúr a sötétségbe:

– Ott jön a hajó.

A porcelánfestő sokáig néz kelet felé, aztán felfedez egy makacsul közeledő, fekete árnyékot.

Újra megmarkolja az evezőt. Gyors, beidegződött mozdulatokkal dolgozik.

– Különös… Annyi szent, hogy különös… – mondogatja, s az evezőt halkan, csobbanások nélkül meríti a vízbe.

Néha megáll egy-egy pillanatra, hogy kifújja magát, s a fényárban úszó nyugati partra bámul. Az evezőjéről ilyenkor csorog, csepeg a víz, s fémes, könnyű hangok rebbennek a vitorlákra.

– Melyik lehet a kikötő? – tűnődik hangosan.

Nem lehet megkülönböztetni a fényeket. A móló zöld jelzőlámpáját és a kikötőárboc tetején vibráló égőt elnyeli a városból kibuggyanó fényár.

– Az a zöld, azt hiszem, az Amazon vagy a Hullám. A móló balra lehet.

Evez, evez, néha mozdít a kormányon, és hátranéz. Ilyenkor belemered a sötétségbe, és megkeresi a makacs árnyékot. Az idegen hajó dagadó, fekete vitorlákkal némán suhan az éjszakában. A porcelánfestő evezés közben eltűnődik: „Milyen hajó lehet, honnan jön és hová megy? Kik ülhetnek a fedélzetén?”

Hajnali három óra tájban megélénkül a szél. A hegyek felett fokozatosan szürkére fakul az éj. Még sötét van, de már messzebbre látni. A porcelánfestő a nyugati partra bámul, és méregeti a fényeket: „Melyik lehet a kikötő? Az a zöld vajon az Amazon, vagy a jelzőlámpa? S azok a vörös fények, melyek szögletesen beleékelődnek a sárgák és zöldek sugárszövetébe, vajon honnan erednek?”

Már nem kell evezni. A hajó megdől, s gyorsan siklik a fények felé. A porcelánfestőnek fáj a válla a sok evezéstől, s a nyaka görcsösen merev a feszült, egyirányú tartástól. Egy-egy pillanatra lehunyja a szemét, s ilyenkor csillagokat lát.

A lány megérinti a karját:

– Nézz hátra.

A porcelánfestő hátranéz. A fekete árnyék már szürke. Kicsit megdőlt, és közelebb került hozzájuk. A szürke árnyék mellett még két árnyék hajlik a víz fölé. Az egyik a part közelében úszik hasonló közelségben, a másik beljebb a nyílt vízen, és kicsit távolabb.

– Három hajó… Úgy jönnek, mint egy flotta. Idáig eltakarta őket az éjszaka – mondja a porcelánfestő, aztán a saját vitorlájára néz, és szorosabbra fogja a kötelet.

A fények vibrálnak a nyugati parton. Már érezni lehet mögöttük a fürdőváros szürke tömegét. A fények különválnak. Meg lehet különböztetni a fényforrásokat. Valamelyik zöld fényforrás a hajókikötőt jelzi.

– Nagyon gyorsan jönnek azok a hajók.

A porcelánfestő hátranéz. Úgy érzi, hogy a hajók már csak néhány száz méterre vannak mögöttük. Erősen megdőlnek, s néha megbillennek az árbocok. A porcelánfestő megbabonázva nézi a hajókat, s ekkor észreveszi, hogy a három hajót a nádasok fedezékében több is követi.

– Négy, öt, hat, hét – számol hangosan, és megdöbbenve a térdére csap: – Legalább tizenegy hajó követ bennünket! Ez már igazán különös.

– Ezek nem lehetnek halászok.

– Nem, ezek nem halászok.

Egyre világosabb lesz. A porcelánfestő az égre pillant, és látja, hogy felhős. De a felhőkkel nem törődik. Izgatottan bámulja a hajókat.

A hajók száguldanak a kedvező szélben. Némelyik olyan közel van már, hogy akár átkiálthatnának az utasainak. A porcelánfestőnek ekkor nagyon ismerős lesz a vezérhajó. A dagadó, piszkos vitorlák, az öblös, kitágult hajlatok, s a lendület, a biztos manőverezés.

– Istenemre mondom, én bolond vagyok! Ezek a keszthelyi Jacht Klub hajói. Tegnapelőtt verseny volt Füreden. Jönnek hazafelé. Az a 25-ös az élen, a Dorci, megismerem a piszkos vitorláiról. Amikor diák voltam, én is jártam vele. Az a másik ott beljebb az Argó, Olimpiai Yolle, ha jól emlékszem, a Posta hajója, de ez már nem biztos. S meg mernék rá esküdni, hogy a Dorci mellett, amelyik vele egy vonalban jön, egy kalóz, s a part mentén azok ott mind kalózok. Látod, hogy milyen babonákat támaszt fel az éjszaka? Mennyire más lesz az ember, ha egyedül marad a feneketlen éjszakában?

A porcelánfestő didereg a nyirkos pulóverjei alatt, de a megkékült szája széle újra és újra mosolyra húzódik:

– Hogy jönnek! Ez igen, ezek aztán értenek a hajóhoz.

A lány dideregve kuporog a svertkaszni mellett, és bámulja a hajókat.

– Nagyon szépen jönnek – állapítja meg, aztán saját vitorlájukra sandít. Az is belefeküdt a szélbe. Szinte suhannak a ködös, szürke hajnalban.

Előbukkantak a város tornyai. Ködoszlopokból nőnek a város fölé, és a körvonalaik már határozottabbak, mint a parti fények.

Erősödik a szél, és kialszanak a villanyok. Ekkor már a város alatt járnak, s a porcelánfestő kedvetlenül felsóhajt:

– Soha nem tudjuk meg, hogy a fények közül melyik jelölte a kikötőt.

Világos van. A város még mozdulatlan. Alszanak a házak, tornyok és ablakok. Alszik a tanácselnök, az újságárus, az úszómester, alszik az utcaseprő, a langyos garázsokban alszanak az autók. A porcelánfestő az alacsony partra bámul, és a rendőrhajók árbocai közül kiválasztja a kikötő magasabb, merevebb árbocát. Az irány jó, s a hajó barázdát hasít az öböl vizére.

– Olyan, mintha elfoglalnánk a várost – mondja a porcelánfestő, és mosolyogva hátrapillant a szürke vitorlaerdőre. A kezében ekkor megcsúszik a kötél, és a nagyvitorla meglobog. Csattog, nagyokat lobban a szélben, de a porcelánfestő nem törődik vele. Megrázza a fejét, s a szemét egy pillanatra lehunyja. Aztán újra hátranéz, és értetlenül bámul a ködös messzeségbe.

– Harlekin, nézz hátra.

A lány megfordul, s néhány meghökkent szótöredék szalad a szájára:

– Ezek… Hová? … Nem…

A porcelánfestő bólint:

– Nincsenek hajók. Eltűntek.

Körülhordozza a pillantását a látóhatáron, de a hajóknak nyoma sincs. A beugró nádasokban néhány hórihorgas jegenyefa és fűzfa áll. A vízen ködrongyok lógnak. A szél némelyiket felteríti a fák koronájára, s azok ott elakadva lobognak. A parton is köd ül, különösen a déli part alacsony, vizenyős horpadásaiban.

A porcelánfestő összegörnyedve visszaül a kormány mellé, s a kikötő irányába fordítja a veszteglő hajót. Nagyon rosszkedvű. Nem akarja elhinni, hogy minden csak káprázat volt. Az érzékek így becsapódnak? Ilyen bizonytalan az ember? Káprázat és titok a világ? Ha nem bízhatunk az érzékeinkben, akkor a környező világ csak illúzió, s a bizonytalan világban elkallódik az ember.

A lány szakítja meg a csendet:

– Vonyarcnál az a hajó valódi volt.

– Ki tudja?

– Valódi volt. A fényben jól látszott, amikor elszakadt a parttól. Egy ideig követett bennünket, de mi gyorsabbak voltunk, és otthagytuk.

– Hol van a valóság és a vízió határa? – tűnődik a porcelánfestő, s tudja, hogy az érzékek csalódása nagyon veszélyes. Nehéz, vaskos anyagokra gondol, hogy leküzdje magában a bizonytalanságot. Kőbányák és sziklák képét idézi fel magában, aztán a gyár hatalmas tömbjét, melyet megkerülnek az utcák. Vasra és tömör falú szénbányákra gondol, a fáradságra gondol, ami megbénítja a herkuleseket.

A móló közelében úsznak. Az égre néz, s kedvező szél alatt a kikötő mellé fordul. A lány ekkor már a hajó orrában áll, s ügyesen elkapja az egyik kikötőcölöpöt. A porcelánfestő feláll, megoldja az árboc tövében a köteleket, aztán lerántja a vitorlákat. Nehezen mozognak a karjai, a lába elzsibbadt izmaiban érzi a valóságot. A cselekvés lassan megnyugtatja. A hajó orrából kiemeli a horgonyt, biztosítja, aztán a hajó faránál behajítja a vízbe. Végigmegy a decken, és a hajó orrát az oszlophoz köti. A lány ekkor már a parton áll. A porcelánfestő utánalép. A parton szédül. Átöleli a lány vállát, s a messzeségbe bámul.

A víz felett s az alacsonyabb partokon ködrongyok lógnak.

1963

Szomjan haltak a szilvafák

A „nagy repülő”, akinek a fényképe már többször is megjelent a Signal-ban, az istálló és a gémeskút között egy talicskában ült, melynek két fogantyúja közé előzőleg ügyesen felszerelte az eketaligát, a taliga kerekére pedig a vermelőkapát, melyet így a kerék segítségével úgy lehetett forgatni, mint a legmodernebb gépfegyvereket. A „nagy repülő”, akinek a fényképe már többször megjelent a Signal-ban, s a haditudósítók vadászgépével együtt is lefényképezték, éppen harcolt. Légicsatát vívott, szétvert egy amerikai légiflottát, s a nehézkes bombázógépek füstölögve megbillentek, és meredek szögben zuhantak a föld felé. Lent szirénák üvöltöttek, kétségbeesett emberek lestek ki a pinceablakokon, hogy lássák a hőst, amint száguld a kék égben, és elpusztítja az ellenséget. Az egyik pinceablakban anyja és a szőke Vica lapult, akik már alig várták, hogy leszálljon, és megcsókolhassák. A „nagy repülő” mindezt átérezte, de nem volt ideje hosszasan Vicára gondolni, mert egy liberátor még mindig manőverezett előtte. Felvágódott egészen magasra, aztán hirtelen megbillent, és zuhanórepülésben próbált egérutat nyerni a föld felé, de a „nagy repülő” a nyomában maradt, és makacsul üldözte. A fénylő liberátorból tüzeltek a hősre, de nem fogták a golyók. A liberátor újra felemelkedett, s belefúrta magát a kék magasságba. A „nagy repülő” nem tágított, üldözte, lövedékei zuhogtak a törzsén.

– Ta-ta-ta-ta-ta…

A „nagy repülő” éppen kilencedszer vette célba a gémeskút hatalmas szárnyait, amikor a kerítéslécek között megjelent pesti Vica csodálkozó arca, s mellette a vigyorgó Szuttyos Jani. Szuttyos Jani nézte egy kicsit a „nagy repülőt”, aztán lécek közé szorított fejjel egy nótát kezdett fújni, recsegve:

– Hej, koma, micsoda eketaliga…

A „nagy repülő” hátat fordított a zuhanó liberátornak, s géppuskájával célba vette Szuttyos Janit.

– Ta-ta-ta-ta…

Szuttyos Jani szétvetette a kezét, és vigyázva összeesett. Az esés jól sikerül, a térdét most sem karcolta össze. Pesti Vica pisze orrocskáját kihúzta a lécek közül, és csodálkozva nézett a földön fekvő fiúra.

– Agyonlőtt?

– Agyon – mondta Szuttyos Jani, s mozdulatlanul feküdt, becsukott szemmel.

– Most mi lesz?

– Semmi, eltemettek a tömegsírba… Itt a dögcédulám a jelentéshez – mondta Szuttyos Jani, és a klottgatyája zsebéből előhúzott egy alumínium tokocskát, és átnyújtotta a lánynak. Pesti Vica gyanakodva nézegette a fémdarabot, Szuttyos Jani pedig visszafeküdt a földre, lecsukta a szemét.

A kerítés mögött ekkor újra felhangzott a géppuska kattogása:

– Ta-ta-ta-ta…

Szuttyos Jani felült, és a kislány lebarnult lábszárára bámult, mely kilógott a világoskék szoknya alól.

– Szuronyroham – mondta, s villámgyorsan kúszni kezdett a kapu felé. Pesti Vica utánavágtatott, Szuttyos Jani pedig ordítva bevágódott a kapun:

– Győzelem… Győzeleeem! Tyiuu… Csiuu… Tyiu…

A „nagy repülő” feléje fordította gépfegyverét, de nem lőtt. Tátott szájjal Vicára bámult.

– Győzeelem… Győzeelem… – ordította Szuttyos Jani, s kétszer körülszaladta a talicskában kuporgó hőst, akinek a fényképe többször is megjelent a Signal-ban. Szuttyos Jani talpa csattogott a forró kavicson. Ordított. A „nagy repülő” azonban ügyet sem vetett rá, mert a pesti Vicát bámulta, s különben is ezer méter magasan repült a városok felett.

Vica odament hozzá, és megforgatta az eketaliga kerekét.

– Mit csinálsz?

– Harcolok…

– Nincs egy Leventéd? – kérdezte Szuttyos Jani, és lihegve fékezett a „nagy repülő” előtt.

– Még az apámnak sincs, egy hete már répalevelet szí…

– Kéne pödörni.

– Répalevélből?

– Ááá. Kukoricahajból… A Marcalnál már van, amelyiken feketedik…

A „nagy repülő”, Szuttyos Jani és pesti Vica elindultak a folyóhoz. A forró, útszéli porból apró gejzírek lövelltek fel az ujjaik között, s a szürke fátyol finoman betakarta a lábuk fejét. Libasorban ballagtak, hunyorogva. Az ég pontosan olyan volt, mint a meséskönyvekben, végtelen, szikrázó üvegkupola, középre helyezett nappal. Felhő sehol, a világoskék mozdulatlanságon forrón zuhogott át a fény. A földeken néhol egy-egy hajlongó asszony látszott, más semmi. Az út két oldalán szomjan haltak a szilvafák, s leveleik petyhüdten csüngtek a por fölé. A por néha felkavarodott, s ráült a levelekre.

Szuttyos Jani menetelt elöl, mögötte pesti Vica, és a „nagy repülő” zárta le a sort. Elhagyták a kiszáradt, faluvégi kerteket, aztán mögöttük maradt egy földek közé kanyarodó tagút, a hasba lőtt bádog Krisztus, s a délibábot hintáztató út felett már látszottak a tankok. Szuttyos Jani a kezével néha ellenzőt formált a szeme elé, és kémlelve a tankok felé nézett. A tankok először esetlen szörnyetegeknek tűntek, aztán szomorú elefántoknak, s amikor húsz méterre megközelítették őket, tankoknak.

– Én páncélos vagyok – mondta Szuttyos Jani, és megnyújtotta a lépteit.

– Páncélosok vagyunk…

– Én nem vagyok páncélos – szólalt meg a „nagy repülő”, és a szörnyeteg tankokra bámult.

– Én vagyok a páncélosok parancsnoka – mondta Szuttyos Jani, s hátrasandított, de pesti Vica és a „nagy repülő” hallgattak. Így hát ordítani kezdett:

– Győzeelem… Páncélosok… Győzeelem!

Ekkor a középső tank megbillent tornyában kelepelni kezdett egy géppuska:

– Te-te-te-te-te…

A „nagy repülő”, mint a villám, bevágódott az út menti árokba, s azonnal tüzet nyitott a tankra:

– Ta-ta-ta-ta-ta…

Szuttyos Jani pedig elképedve ordított az út szélén:

– Én vagyok a páncélosok parancsnoka… Én vagyok a páncélosok parancsnoka…

A tank ráirányította a gépfegyverét, s amikor újra felkelepelt, Szuttyos Jani szétdobta a kezét, megkezdte az összeroskadást. A helyet azonban nem tartotta alkalmasnak, így hát sietve átugrotta az árkot, ott újra szétdobta a kezét, s annak rendje és módja szerint elvágódott. Pesti Vica előkelően, az út szélén álldogálva nézte a harcot.

A „nagy repülő” módszeresen lövöldözött, aztán teljesen váratlanul felüvöltött:

– Páncélököl!… Páncélököl!… Ide a páncélöklöket! – s közben előrefutott az árokban, és felkapott egy vastagabb faágat, és a tankra szegezte. A tank géppuskája veszetten kelepelt, de a hőst nem fogták a lövedékek. Hatalmas detonáció hallatszott, s a tank tetején elhallgatott a géppuska. A hős felugrott, odarohant a tankhoz, s a leszakadt hernyótalpra lépve felmászott az acélóriásra. A tank szörnyű forró volt, a „nagy repülőnek” csaknem odasültek a talpai. Fürgén váltogatta a lábait, s az ágyúcsőben megkapaszkodva belesett a torony nyílásán. Émelyítő bűz csapta meg az orrát, égett rongy, gumi és hússzag. Az acélóriás büdös gyomrában egy kisfiú kuporgott, s botjával turkált valamibe az ágyúcső alatt.

– Mit csinálsz, Berkes?

– Van itt valami…

– Mi az?

– Nem tudom… Valami cucc – mondta a kisfiú, és a botját beledöfte egy sötét tárgyba, és húzta a fény felé.

– Na, mi az?

– Bakancsféleség, csak aszalt.

– Aszalt bakancs?

– Megzsugorodott, mint a szilva – mondta a kisfiú, s a botvégre tűzött bakanccsal lassan felemelkedett. A „nagy repülő” visszahúzódott, és érdeklődve figyelte, hogy Berkes hogyan manőverezik az aszalt bakanccsal kifelé. Fokozatosan kinőtt a tankból, a kezében, mint egy jelvényt, magasra tartotta a bot végére tűzött, zsugorított bakancsot. A bakancs billegett, hintázott és tátogott, s amikor a nap jobban rávetődött, látszott, hogy nem is bakancs, hanem csizma volt eredetileg, de a szára leégett róla. A bűz lengett a tank felett, s a bakancs jelentését megsokszorozta. Pesti Vica elhúzta a száját, és azt mondta, hogy „pfujj”, Szuttyos Jani pedig feltámadt, s vigyorogva közelített a tankhoz.

– Tűzzük ki – mondta, és a tank forró oldalán felmászott a fedélzetre.

– És én?… És én?… – kérdezte Vica, mire valamelyik fiú lenyújtotta kezét, és felrántotta a forró vasszörnyetegre. Alighogy megvetette a lábát a tankon, azonnal a toronyhoz oldalazott, és a nyíláson belesett a bűzös, homályos acélgyomorba. Mögötte még mindig recsegett Szuttyos Jani hangja:

– Tűzzük ki… Tűzzük ki…

Berkes körüljárta a tornyot, aztán egy alkalmas hasadékba letűzte a botot. Kicsit lengett, bűzölgött, aztán mozdulatlanul a világoskék égre meredt. Olyan volt, mint egy műláb, s egyúttal olyan is, mint egy medália, amit mellére tűzött a tank. A műláb erőszakosan nyújtózkodott a magasba, a tank ettől valahogyan megváltozott, s érdekes módon a másik négy tank is.

A gyerekek csodálkozva bámulták a megaszalódott bakancsot, aztán a pillantásuk önkéntelenül is egy porfelhőre siklott, mely lassan, cammogva közeledett a folyó felől.

– Mi lehet az?

– Marhák… Körmös Józsi jön a marhákkal… – mondta a „nagy repülő”, s futólag a bakancsra nézett.

Amikor közelebb kavargott a porfelhő, a gyerekek lehasaltak a torony mögé. Feszülten figyeltek, aztán Szuttyos Jani vezényelt:

– Tűz…

A géppuskák felkelepeltek, s az eszelős Körmös Józsi összerezzent. Bicegve a tankok felé fordult, átkozódva rázta az ostorát:

– Hüt… Öng… Döööö… Dööö!!!

A gépfegyverek azonban tovább kattogtak, s szitává lőtték a bicegő Körmös Józsit. Körmös Józsin már keresztülsütött a nap, de még mindig átkozódott, s mielőtt a marhái után sántikált volna, ostorával dühösen végigvágott az egyik tankon.

A tank tetején ásított a megaszalódott bakancs, az út mentén lustán hevert a táj. A hőség mindent elfoglalt, bizonyos idő után az úthoz és a tankhoz hasonlóan átforrósodtak a szavak, a gondolatok s a messzeségben nyugvó csend is. A távoli folyó sem tűnt már hűvösnek, bár azt sem lehetett róla biztosan tudni, hogy felmelegedett. Mindettől függetlenül volt bent valami vonzó, a vizek titokzatos varázslatosságát így is megőrizte.

A „nagy repülő” a tank fedélzetéről az útra ugrott, s a fejével intett a többieknek is, hogy – indulás. Vica a hernyótalpra guggolt, a fény beszökött szoknyája alá… A „nagy repülő” elkapta a kezét, és lesegítette. Szuttyos Jani és Berkes még mindig a tankon toporogtak, simogatták a páncéltornyot, s révetegen nekitámaszkodtak az ágyúcsőnek. A „nagy repülő” felemelte a karját, és megpergette, mint egy propellert. Szuttyos Jani és Berkes kedvetlenül rápillantottak, aztán ímmel-ámmal lemásztak a harckocsiról.

– Öt páncélos… – mondta Szuttyos Jani, és a lábujjai között a forró, útszéli porból újra felspricceltek az apró gejzírek.

– Meg kellene javítani egy tankot…

A „nagy repülő”, pesti Vica és Berkes nem szóltak semmit.

– Meg kellene javítani egy tankot… Öt harckocsiból biztosan lehetne egyet csinálni…

– Minek? – kérdezte a „nagy repülő”.

– Hát, csak úgy… Lenne egy tankunk… Kimehetnénk vele a karakai erdőbe, és vadásznánk…

– De hol vennénk töltényt?

– Szereznénk.

– Igaz is, szereznénk – mondta a „nagy repülő”, s leste a folyót, mely már alig lehetett tőlük kétszáz méterre.

A sarjú most semmivel sem volt zöldebb, mint a gazos, út menti árok, minden kiszáradt, a folyó is összehúzta magát, lesoványodott. Lötyögtek körülötte a partok, a Szegvárra vezető híd belezuhant a medrébe. A roncsok körül örvénylett a víz, s ahol a dinamit beletépett, habzott és tajtékzott is.

– Mint egy törött levesszűrő – mondta Szuttyos Jani, s a folyó partjáról a hídra köpött.

A másik parton, jól a rét közepén marhákat őrzött egy szegvári ember.

– Hol van itt kukoricás? – kérdezte a „nagy repülő”, s közben a hídroncsok körül nyargalászó folyót bámulta.

– A homoknál.

A menet lekanyarodott az útról, és a folyó partján haladt tovább. A folyó apadt vizében lótuszok ringtak, s az örvényes részeken elmerültek, vergődtek, ovál leveleikkel nekifeszültek a mélységnek, és egy-egy pillanatra kiemelkedtek. Néha felpattant egy idegbajos szöcske, s irányt tévesztve belezuhant a folyóba. Ilyenkor mindig felcsapódott néhány dévérkeszeg, s mohón elnyelte a víz színén kalimpáló szöcskét. Pillanatokig tartott az egész, aztán újra elcsendesedett a víz, s látszólag pontosan olyan élettelen volt, mint a mező.

A kukoricás zörgött, amikor a fiúk megrohanták. Szökdécseltek a sárguló tökök és a tarka bab kusza bokrai között, csak a zaj jelezte, hogy merre járnak. Zsebeiket mohón teletömték kukoricahajjal, aztán az egészet eldobták, mert szebbet és szárazabbat találtak a tábla másik szélén. Kerülővel tértek vissza a partra, és tanácstalanul egymásra bámultak. Különösen a „nagy repülő” és Berkes pillogott zavartan, s alattomban a zsebükbe gyömöszölt kukoricahajat morzsolgatták. Selymes és száraz tapintású volt… Amikor a kezüket kihúzták a zsebből, szorongást éreztek és bizonytalanságot. Zsibbadtan ténferegtek az áramló, aranysárga napsütésben. Önkéntelenül is az út felé indultak, s a hídhoz érve, újra megbámulták a roncsokat. Szuttyos Jani aztán kiválasztott egy megfelelő árnyékot a folyó partján ácsorgó fűzbokrok között, és letelepedett. A folyónak mindenki hátat fordított, és mohón figyelték, hogy Szuttyos Jani hogyan ráncigálja ki zsebéből a kukoricahajat s egy összehajtogatott, német újság maradványait. Nagy szakértelemmel elrepegette a papírt, egy-egy szeletkét a „nagy repülőnek” és Berkesnek is nyújtott.

– Na, most aztán pödrünk… – mondta, és izgatott vigyorgással nekigyürkőzött. Az újságpapírból azonban rafináltan kibuggyant a kukoricahaj, mire betekerte, s újra kellett kezdenie az egészet. Berkes és a „nagy repülő” is izzadtak, mert ha a papír alakult, hengeredett, megszökött belőle a matéria, ha a kukoricahaj engedelmeskedett, akkor kilyukadt a papír, vagy szélesen, laposan szétterült. Hatszor is újrakezdték, mire sikeredett belőle valami cigarettaféle. S akkor izgatottan megszólalt pesti Vica:

– Ugye, én is szívhatok?…

Valamennyien ránéztek, s miután Szuttyos Jani a szája sarkában elhelyezte különös műgonddal készült cigarettáját, újra vigyorogni kezdett:

– Hát szívni éppen szívhatsz, csak… Akkor vesd le a szoknyádat…

– Mér vetném?

– Hát, megnéznénk egy kicsit…

– Minek?…

– Csak úgy…

– Inkább nem szívok…

– Hát jól van… Akkor mi rágyújtunk – mondta Szuttyos Jani, és belekotort a zsebébe.

Pesti Vica elpirult, aztán zavartan megszólalt:

– Levethetem…

Szuttyos Jani azonban nem találta a gyufát. Zavartan a fiúkra bámult, és megkérdezte:

– Gyufátok van?

Gyufája senkinek sem volt. Megütközve, csalódottan néztek egymásra.

– Levethetem… – szólalt meg újra pesti Vica.

– Mit akar ez? – nézett fel ingerülten Szuttyos Jani, s újra belekotort a zsebébe. A „nagy repülő” pedig pesti Vicához fordult:

– Gyufád nincs?

– Az nincs… De ha akarjátok a…

A fiúk felálltak, körbenézegettek, de a közelben senki sem tartózkodott, csak a folyó másik partján őrzött egy ember. A marhái elfeküdtek a rétben, olyanok voltak, mint a kövek.

– Szerezni kell – mondta Szuttyos Jani, és szemügyre vette a túlparton őgyelgő embert.

– Az talán adna – vélekedett Berkes, és a szemét ernyőzve, jól megnézte a Marcal másik partján álldogáló embert.

– Lehet, hogy adna, de felrobbantották a hidat.

– Átmegyek én a vízen… Ilyenkor jó, ha derékig ér… Csak mit mondok annak az embernek? – tanakodott Berkes, és hol Szuttyos Janira, hol a „nagy repülőre” nézett.

– Mondd, hogy gazt égetünk.

– Jó, megmondom, hogy gazt égetünk…

Berkes leült a partra, és a víz fölé lógatta a lábát. A cigarettáját még mindig a markában szorongatta, s nem tudta, hogy mit csináljon vele.

Pesti Vica aztán melléje guggolt, és elkunyerálta:

– Add ide, Berkes, amíg átmész, én vigyázok rá.

– De nem veszed a szádba?

– Nem, csak vigyázok rá…

Berkes végre beleereszkedett a vízbe. Először térdig merült, aztán derékig. A lába belesüppedt az iszapba, s csak erőlködve tudta kihúzni. Lassan lépkedett, azután amennyire derékból tudott, hátrafordult, visszakiabált a partra:

– Olyan meleg, mint a húgy!

Szuttyos Jani röhögött, a „nagy repülő” pedig pesti Vicára lesegetett oldalról.

Berkes óvatosan kikerülte a hídroncsokat, és átlábolt a vízen. Amikor partra lépett, nehézkes, cammogó léptekkel indult a szegvári ember felé. Biztosan öregebbnek akart látszani, azért cammogott, de ettől nem látszott idősebbnek, inkább úgy hatott, mintha kifigurázná a világot.

A szegvári ember figyelmesen ránézett, Berkes pedig a kezét lengetve magyarázott. Végül aztán kétszer hátrafordult, s határozott mozdulattal rámutatott egy földrészre, ami valahol a homokdombok és a híd között terülhetett el, csak jóval beljebb, messze a folyótól. A szegvári ember ekkor a zsebébe nyúlt, odaadta a gyufáját Berkesnek. Berkes azonnal megfordult, és nagy nekiiramodással vágtatott a folyóhoz. Futás közben a gyufát kétszer a levegőbe dobta, s felnyújtozva, olyanformán kapta el, mintha ő lenne Zsák, a világhíres kapus. Aztán beleereszkedett a vízbe, s a gyufát magasra tartva, óvatosan lépkedett. Amikor a folyó közepére ért, vigyorogva intett. Szuttyos Jani visszaintett neki, mind a ketten röhögtek. – Ekkor egy víztölcsér emelkedett a magasba. Inogva lengett a folyó felett, aztán visszazuhant. A detonáció nyomában hűvös csend keletkezett, s ebben a párnázott, érthetetlenül mély csendben Berkest már nem lehetett megtalálni.

A folyó két partján ügyetlen szobrocskák álltak. Egy pásztor, néhány tehén, melyek már egészen belesüppedtek a rétbe. A folyó másik partján gyerekfigurák. Odább az országúton kilőtt páncélosok várakoztak. Az út egyébként, mely karcsú hídjával valamikor átszelte a folyót, két házcsoportot kötött össze. Egyiket úgy hívták, hogy Szegvár, a másikat Keresztúr.

De a napot egy ügyes kezű óriás parittyába tette, és megpörgette a táj felett. A szilvafák szomjan haltak, s a híd belezuhant a folyóba.

1964

Nyugtalan európa

1

Az orvos egy kulcsot szorongatott a kezében, melyhez valamelyik nyugati reklámirodában miniatűr autókereket kapcsoltak karabinerrel.

– Na és?… – kérdezte, s egykedvűen megpörgette a kulcs végén hintázó autókereket. A rendelőben ekkor a pszichológus kivételével mindenki az autókerékre nézett. Az egyik ideggyógyásznak eszébe jutottak a centrifugális idegek. A pszichológus az asszonyt figyelte, aki akadozva beszélt. A főorvos mutatóujja körül keringő autókerék azonban az asszonyt is meglepte, elhallgatott. A főorvos újra megszólalt:

– És?…

Az asszony pillantása elszakadt a keringő autókerékről, és tűnődve, idegesen folytatta:

– Reggel hatkor meghallgatta a híreket, és azt mondta, hogy neki ez a Karib-tengeri ügy nem tetszik.

– Hogyan mondta?

– Azt hiszem, cigarettázott. Reggelizés közben az újságot is átfutotta, és felolvasott belőle egy címet: „Holnap reggel légoltalmi próbariadó…” Nevetve legyintett, aztán kiitta a teáját, és elment.

– Úgy tudom, a barátai vezették haza…

– Igen… Azt mondják, keveset ivott, talán egy üveg sört vagy még annyit sem. A sörét a Kis Hullámban szokta meginni a barátaival, akik ugyancsak a könyvelésben dolgoztak. Hozzájuk tartozott még egy nyugdíjas sofőr is. A sofőrrel csak a Hullámban szoktak találkozni. A presszóban egyébként mindenkit ismertek. Ezen a napon ott volt valamilyen Tutu nevű ember is, akit két évre elítéltek sikkasztásért, de még nem kezdte meg a büntetését. Állítólag szólt a rádió, és mindenki a híreket figyelte, mert a hajók már csak ötszáz kilométerre voltak a blokádtól. Gyimesi szerint, akivel az irodában egymás mellett volt az íróasztaluk, egyszer csak elsápadt, és hebegni kezdett: „A tank… Megöl a tank…”

– A világháborúban, gondolom, megsebesült…

– Erről nem tudok… Néha beszélt egy virágvasárnapi bombázásról, ami Szombathelyen érte, s egyszer, legalábbis úgy emlékszem, a fiának valamilyen lövészgödörről mesélt, ami fölött átmentek a tankok, s neki semmi baja sem lett.

Az autókerék még mindig a főorvos mutatóujja körül keringett.

– Igen… És este?

– Elaludt… Éjszaka többször felgyújtottam a villanyt, és megnéztem, mi van vele. Nagyon mélyen, mozdulatlanul aludt. Reggel nem szólt, úgy tűnt, hogy észre sem vesz bennünket. Egyébként nem látszott rajt semmi különös. Kiment a folyosóra, és valahogyan eltűnt.

– Hol van ez a ház?

– A Jókai utca vége felé… Új OTP-ház…

Az autókerék megingott, letért pályájáról, és zökkenve, majd hintázva megállt a karabiner végén.

– A férjét most behozzuk… Próbáljon vele beszélni…

Két ápoló kíséretében magas, töredezett arcvonású férfi lépett a szobába. Közvetlenül a főorvos íróasztala előtt állt meg, és körülnézett. A pillantása mindenkit felmért, és egyetlen arcon sem állapodott meg. A felesége ekkor felkiáltott:

– Simon! Hát meg sem ismersz? Én vagyok, Simon, azért jöttem, hogy…

A töredezett arcú férfi futólag odanézett, aztán a főorvoshoz fordult:

– Ez az egyes számú fertőtlenítő állomás?

– Simon! Én vagyok itt, Simon! – szólalt meg újra a felesége, de a töredezett arcú férfi továbbra is a főorvosra nézett:

– Ez az egyes számú fertőtlenítő állomás? – Türelmetlen volt. Szeretett volna valami biztosat tudni, de az orvos hallgatott, mintha nem értené a kérdést. A főorvos, az ideggyógyászok, a pszichológus és az asszony Simon arcát nézték, és semmit sem tudtak Simonról.

2

Simon néhány időegységgel korábban még egy pincében szorongott közvetlenül az ablak mellett. Az ablakot vastag vaslemez borította kívülről, s így olyannak hatott, mint egy ismerős falusi vakablak, ahol a nagyapja valamikor a bagószagú pipáit tartotta s egy szerszámosládát, amiben minden rozsdás és avítt volt, a fogók, kalapácsok és szegek is. A pipaszagot őrizgető, falusi vakablak azonban mégiscsak más volt, mert egy nagyapát jelképezett, aki sziklaarcával különös biztonságot árasztott a házban. Ezt az ablakot pedig egy vaslemez fedte, s a lemezen át hideg áramlások húzódtak be a pincébe, s akit megérintett, az…

Mindenki rettegett a különös, rideg áramlástól, s igyekezett az ablaktól a lehető legtávolabbra kerülni. Így a pincében szorongó tömeg állandóan mozgott, mint egy hirtelenjében összeforrasztott test lengett, billegett a falak között. Ez a mozgás azonban nagyon viszonylagos volt, mert csak azoknak sikerült valamicskét elmozdulniuk, akik az ablaktól már bizonyos távolságra voltak. Akik egyszer az ablak mellé sodródtak, mint Simon is, nem tudtak többet elmozdulni. A tömeg nem engedte, rájuk nehezedett, s rajtuk megtámaszkodva végzett bizonyos mozgásokat.

Simon rázkódott a félelemtől. A tarkóján meg-megújuló, hűvös áramlást érzett, s nem tudta, hogy a hűvös áramlás huzat, vagy már a sugárzás. Igyekezett arra gondolni, hogy a bombát még nem dobták le, s így a hűvös áramlás nem lehet más, mint közönséges huzat, de nem tudott megnyugodni. A pincében egyébként többen azon a véleményen voltak, hogy a bombát már egészen biztosan ledobták, s a pince felett minden elpusztult. Mások viszont úgy tudták, hogy a bombát majd csak ezután dobják le, s készülődtek a szörnyű pillanatra. A nők valamilyen katolikus imádság kezdősorait ismételgették monoton mormogással, ami hol erősödött, hol gyengült, mint a hullámverés. Simonnak úgy tűnt, hogy a mormogás a huzattal sodródik, s csak akkor erősödik meg, amikor nekivágódik a falnak. Simon fülében zúgott, hullámzott a mormogás, s egy-egy pillanatra úgy érezte, hogy a morajlással a fülén át a sugárzás is a szervezetébe kerül. Időnként megtapogatta az arcát, mert furcsa bizsergést érzett a bőrén. Ezekben a pillanatokban már tudta, hogy a fertőzés elkerülhetetlen.

Bizonyos idő után világosodott a pincében, és ritkult a tömeg. Amikor elmozdulhatott az ablak mellől, észrevette, hogy a pince távoli ajtaját már kinyitották, s az emberek egy része elhagyta a helyiséget. Ekkor már tudta, hogy az atombombát ledobták, s bizonyos értelemben minden véget ért, így a pince látszólagos biztonsága is elvesztette a jelentőségét.

Végtelen hosszú folyosókon lépkedett a kijárat felé. Az oldalnyílásokban és a fal mélyedéseiben még mindenütt emberek álltak, s ezek követelték, hogy csukják be az ajtókat. Az ajtóig azonban csak azok mertek elmenni, akik ki akartak jutni a pincéből, s így az ajtó véglegesen nyitva maradt.

A hosszú folyosókon át egy térre lehetett jutni, melynek két oldalán a támadás előtt a város legjelentősebb épületei álltak. Simon értetlenül állt a téren, mely megnagyobbodott, mert összeroskadtak körülötte a házak. Szürke, egyöntetű romhalmaz volt a város, minden összeomlott, csak a gúnárnyakú kandeláberek álltak. Simon visszanézett, hogy legalább a pince kijáratát lássa, de már az is beleveszett a szürke, egyhangú romokba. Lépett néhányat a kövek között, s megborzongott, mert felismerte, hogy az atombomba a színeket is megölte. Minden kifakult, a téglák elvesztették pirosságukat. Továbblépkedett a szürke romokon, és igyekezett megtalálni azt a pontot, ahol valamikor az út húzódott. A romok között emberek bukkantak fel, s bizonytalanul az égboltra bámultak. Simon is felnézett az égre, de csak felhőket látott és szürkeséget. Amikor odább akart lépni, valaki megérintette a vállát. Az érintéstől megborzongott, s ijedten hátrafordult. Egy karszalagos, piszkos arcú ember állt mellette, s szó nélkül intett, hogy kezdje meg a munkát. Simon ekkor észrevette, hogy egy bizonyos vonal mentén, ahol valamikor az út húzódhatott, már néhány ember hajlong.

Simon is lehajolt, s a köveket a képzeletbeli vonal mentén odább dobálta. Nem érzett fáradtságot, és mást sem érzett. Gépiesen hajlongott, s egyetlen pillanatig sem érezte, hogy a munkájának valami értelme van, igazság szerint azt sem érezte át, hogy a kövek odábbdobálása munka. Szürke és általános volt minden, s a véglegesnek tűnő helyzetben nem volt értelme sem érzelmeknek, sem a gondolatoknak.

Egy bizonyos idő elteltével furcsa, idegen zúgás hallatszott a messzeségből. A zúgás nagyon lassan közeledett, s a hatásában volt valami újabb és tömörebb szürkeség. Ekkor megjelent a piszkos arcú ember, és intett Simonnak, hogy hagyja abba a munkát. Simon és a többi kődobáló a karszalagos ember nyomában elindult az erdő felé. Az erdő valamikor a hegyoldalban kezdődött, s a város felkúszott a fák közé. Most a hegyoldalban is romok hevertek, s úgy tűnt, hogy a csupasz domboldalon sohasem zöldelltek ligetek. A romok között nehezen lépkedtek. A lábuk alatt néha meginogtak a formátlan kövek, s ilyenkor bezuhantak a törmelékhalmazba. Amikor felérkeztek a tetőre, egy távoli hegygerincen megpillantották az erdőt.

Szürke, jellegtelen dombokon és völgyeken keltek át, s lábuk nyomán felporzott a hamu. Ilyenkor meggyorsították a lépteiket, mert mindentől féltek, ami porzott és szállongott a levegőben.

A szürke, ijesztő hegyoldalakon feketés színezetű tuskók jelentek meg, az élet első jelei. Később égett facsonkok, majd vörös árnyalatú fatörzsek következtek, de utána még órákig kellett gyalogolniuk, hogy elérjék az erdőt. Az erdő szélén csupaszok voltak a fák, s a levelek beljebb is fonnyadtak, betegek. Az egyik emelkedőn közepes nagyságú épület állt, s ebbe a házba rejtélyes módon besütött a nap. Simon belépett a házba, s szomorú embercsapatokat látott, főleg asszonyokat és gyerekeket. Beljebb ment, és megnézte az arcokat. Ha egy-egy csoporthoz véletlenül közelebb hajolt, elhúzódtak tőle az emberek. Simon tudta, hogy a sugárzástól félnek, s ilyenkor saját maga is megborzongott.

Az egyik csoportban észrevette a feleségét. Az asszony nem húzódott el, csak szomorúan, érzések nélkül rápillantott. Nézték egymást, aztán az asszony megszólalt:

– A gyerek is megvan, él…

Simon nem szólt, csak állt, és szomorúan nézte a feleségét.

– Egy másik épületben van, odább az erdőben.

Simon megfordult, s lassú, bizonytalan léptekkel elindult, hogy megkeresse a gyerekét. A házon túl gyümölcsfák álltak, s a szomorúság kéken lengett az ágaik között. Simon elment alattuk, s ekkor egy egészen kevés fájdalmat érzett a mellkasában. A gyümölcsfák után újra erdő következett, mozdulatlan állékkal, néma ösvényekkel. Hosszú gyaloglás után elérkezett egy épülethez, mely tele volt szalmazsákkal és mozdulatlanul alvó emberekkel. Egy piszkos arcú, karszalagos ember intett Simonnak, hogy feküdjön le.

3

Simon furcsa zajokat érzékelt, melyek lüktetésszerűen beszűrődtek a falakon. Néha elhalkult minden, aztán lassú zsibongással újrakezdődött. Felült az ágyon, és egy pillanatig olyan érzése támadt, mintha ismerős helyen lenne… Látott egy asszonyt, aki nagyon hasonlított a feleségére, de tudta, hogy nem a felesége, hiszen azt a másik épületben hagyta.

Sietve felöltözött, és kilépett a házból. Azonnal látta, hogy a ház mellett egész sor épület áll, melyeket az este nem vett észre. Gondolkodni azonban nem volt ideje, mert odalépett hozzá két különleges öltözékű, karszalagos férfi, és igazoltatta. Simon azonban nem találta az igazolványát, így az egyik karszalagos belefújt a sípjába, a másik pedig egészen halkan megszólalt:

– Sajnálom, kérem, ez fertőzött terület.

Fehér köpenyes csoport érkezett a ház elé. Gázálarcot és vöröskeresztes karszalagot viseltek. Simont hordágyra tették, s az egyik fehérköpenyes villámgyorsan bekötözte a bal keze fejét. Simon tiltakozott:

– Semmi baja sincs a kezemnek.

– Ne vitatkozzon! – csak ennyit mondott a karszalagos, aztán felkapták a hordágyat, s futva elvitték.

Simon felkönyökölt a hordágyon, és igyekezett körülnézni. Fehér köpenyes és furcsa, impregnált ruhás embereket látott. Egy csoport árkot ásott, egy másik ólomkábelokat vonszolt valamerre. A házak közé ékelődött, üres telken hatalmas lánggal égett egy fabódé. Simont ez megzavarta. A tűz teljesen értelmetlen volt az ép és sértetlen házak között. Valamivel odább az út közepéből vízoszlop tört elő, s belefúródott a villanyvezetékek sűrű kötegébe. A vízoszlop tövében két tűzoltó küszködött valami kulcsfélével, s néhány méterrel odább három katona röhögött. Simon hallotta, amikor az egyik megjegyezte:

– Impotens banda…

A másik oldalon elment mellettük két teherautó és egy katonai személygépkocsi. A támadás óta ez volt az első eset, hogy Simon autókat látott. Végül egy U alakban záruló házcsoport közepére értek, ahol már tízesével, húszasával álltak a hordágyak. Simont hordágyastól a többi közé tették, s azonnal otthagyták. A hordágyakon üldögéltek vagy könyököltek az emberek. Simon mellett egy fiatalabb fickó támaszkodott malteros szélű hordágyán, és cigarettázott.

– Jó kis hecc, mi? – kérdezte, és Simonra vigyorgott.

– Tragikus.

– Nézze, szaki, a tűzoltókat nem szabad komolyan venni, a többi viszont elég jól megy.

– Mikor kezdődött?

– Hétkor kellett volna, de valahol elgatyázták az időt, így csak nyolckor következett be a támadás. Engem nem érdekel, legalább lazítok…

Simon gyanakodva a fiúra nézett, mert olyan érzése támadt, hogy az meghülyült. Egy kicsit tényleg hülyének látszott, így hát a továbbiakban nem törődött vele.

Gázálarcos katonák meneteltek az úton. Simon néhány dolgot egyáltalán nem értett. Furcsának találta, hogy a mentőosztagok egy része gázálarcot viselt, mások viszont csak sugárbiztos ruhát és műanyag sapkát. Aztán arra gondolt, hogy a gázálarcot biztosan azok viselik, akik a körzeten túl is dolgoznak, ahol még nem végezték el a pontos méréseket. Ez megnyugtatta, s általában nagy nyugalmat érzett, mert meglepte a szervezettség. Amikor a pincéből elindult, azt hitte, minden elpusztult, s nem akad ember, aki megmondja, hogy mit kell csinálni. Később újra nyugtalan lett, mert eszébe jutott a fia, akit meg akart keresni. Az is nyugtalanította, hogy nem ismerte a támadás méreteit, s fogalma sem volt róla, hogy mekkora területek pusztultak el, s arról sem, hogy a támadás még folytatódik, vagy már befejeződött.

Vödrökkel és rövid nyelű meszelőkkel újabb embercsoport érkezett. Sárga jelekkel körülhatárolták a házcsoportok között kialakult U alakú területet. Simon leszállt a hordágyról, és odament hozzájuk.

– Mit csinálnak?

– Jelzéseket helyezünk el a fertőzött területen.

Simon mellettük lépkedett, és nézte a jeleket.

Valaki megérintette a vállát. Megfordult. Karszalagos, piszkos arcú ember állt mellette.

– Hol a szerelése?

Simon értetlenül bámult a karszalagos emberre, az pedig megfordult, és intett, hogy kövesse. Simonnak egy közeli épületben vödröt és rövid nyelű meszelőt adtak, s néhány perc múlva már a meghatározott útszakaszon lépkedett szerszámaival. Tízméterenként egyezményes jeleket rajzolt az út szélére. Az út hosszú órákig teljesen kihalt volt, aztán váratlanul megindult rajta a forgalom. Amikor az első autó felbukkant, magasra tartotta a meszelőjét, és leállította a kocsit.

– A terület fertőzött – mondta a sofőrnek. A sofőr értetlenül rámeredt, aztán egyetlen rövid szó csúszott ki a száján:

– Hülye.

Amikor az autó elrobogott, Simon folytatta a munkáját, s nem törődött tovább az egyre növekvő forgalommal. Estefelé fékezett mellette egy mentőautó. A fehér köpenyes ember mutatóujjával jelezte, hogy a szerszámokat dobja le, és szálljon a kocsiba. Simon egy kicsit csodálkozott, hogy minden fertőzöttet számon tartanak, és pontosan tudják, hogy merre tartózkodik. Szó nélkül engedelmeskedett. A vödröt és a meszelőt letette egy kilométerkő tövébe, aztán beszállt az autóba. A kocsi teljesen zárt volt, így nem tudta megfigyelni, hogy milyen irányba szállítják.

Az autó gondosan körülzárt területen állt meg egy épülettömb közelében. Fehér köpenyes emberek álltak az autó mellett, s amikor kiszállt, azonnal bevezették az épületbe. Nagyobb szobába kísérték, ahol már többen is tartózkodtak. Amikor a fehérköpenyesek elmentek, Simonhoz azonnal odament egy alacsony, kövér férfi, és megszólította:

– Szervusz, Halál! Hogy vagy, Halál? – és mosolygott.

Simon elfordult tőle, aztán a nyitott ajtón át kisétált a folyosóra. Egyenletes léptekkel végigment rajta, s ahol egy hatalmas, nehéz ajtó lezárta, megállt. Kilincs nem volt az ajtón, egész simának tűnt. Kicsit nézte az ajtót, aztán hátratette a kezét, és lassan visszasétált. A folyosón sovány, madárfejű emberke szegődött melléje, s pillanatonként megkérdezte:

– Hát ezt meg hogy csinálja?… Hát ezt meg hogy csinálja?…

Simon nem válaszolt neki, mert látta, hogy a támadás nagyon megviselte szegényt, s kicsit meghibbanhatott. Az egyik ablakmélyedésben sima arcú, elegáns mozgású férfi állt és cigarettázott. Amikor Simon egy vonalba ért vele, felemelte a kezét, s a mutatóujjának egyetlen, finom mozdulatával odaintette. Simon megállt előtte, és ránézett. Az elegáns mozgású férfi szippantott a cigarettájából, aztán körülnézett, és diszkréten odahajolt Simon füléhez:

– Én vagyok a megbízott…

– Jó – mondta Simon, és odább lépett.

Amikor visszafelé jött a folyosón, a sima arcú férfi újra odaintette, és a füléhez hajolt:

– Én vagyok a megbízott…

– Ezt már mondta.

– És még valami… – az elegáns mozgású férfi diszkréten mosolygott a szállongó, kék cigarettafüst mögött, aztán odahajolt Simon füléhez, és beleharapott. Simon feljajdult, aztán hátraugrott, s a mosolygó, finom arcú férfit teljes erőből szájon vágta. Az leejtette a cigarettáját, és az arcához kapott.

– Hát ezt meg hogy csinálta?… Hát ezt meg hogy csinálta?… – rikoltozott mellette a madárfejű emberke, s amikor odább akart lépni, gáncsot vetett neki. Simon elvágódott a kőpadlón, és beverte a homlokát. Felállt, és csodálkozva körülnézett.

– Szervusz, Halál!… Hogy vagy, Halál?… – mosolygott rá az alacsony, kövér ember, és apró kakasléptekkel közeledett Simonhoz. Simon ökölbe szorította a kezét, és vadul belevágott a kövérkés ember arcába. Az egy kicsit felemelkedett, és üvöltve bezuhant a sarokba. Ekkor a folyosó végén kinyílott a nehéz, kilincs nélküli ajtó, és fehér köpenyes emberek rohantak Simonhoz. Lefogták, aztán rádobtak valamit. Amikor elvezették, már nem tudta mozdítani a karját.

Hosszú órákig várakozott egy szűk kis szobában, melynek az ablakát vasrács fedte, s az ajtaján kémlelőnyílás volt. Először méltánytalannak tartotta, hogy a fehérköpenyesek lefogták, de egy bizonyos idő elteltével felismerte, hogy a különszoba valamilyen megbecsülés. „Biztosan megérkeztek a jelentések” – gondolta, s nyomban elhatározta, hogy mindent részletesen megérdeklődik majd, ha a parancsnok elé vezetik.

Órákig kellett várakoznia. Az ajtó aztán lassan, óvatosan kinyílott. Ketten jöttek érte, s közrefogták. Végigmentek a folyosón, s amikor az alacsony, kövérkés ember meglátta, újra odaszólt neki:

– Szervusz, Halál!… Hogy vagy, Halál?

– Ez bolond lehet – mondta Simon az őröknek, s azok furcsán összenéztek. Simon megbocsátóan legyintett:

– Nem lehet rá haragudni, a támadás valamennyiünket megviselt, s úgy látszik, olyanok is akadnak, akik egy kicsit meghibbantak. – Az őrök újra összenéztek, aztán meggyorsították lépteiket.

A szobában elég sokan voltak. Simon futólag az arcokra pillantott. Volt köztük egy nő, aki hasonlított a feleségére. Amikor megszólalt, Simon azonnal felismerte bent azt a reggeli nőt, akivel fent az erdő közé épült házban találkozott. Közben azt is érezte, hogy mindenki őt figyeli, és várnak valamire. Simon egyenesen az orvosparancsnokhoz fordult:

– Ez az egyes számú fertőtlenítő állomás?

A nő közbeszólt, de Simon nem hagyta magát zavarni, újra megkérdezte:

– Ez az egyes számú fertőtlenítő állomás?

Az orvosparancsnok bólintott, aztán az embereihez fordult:

– Kezdjék meg a kezelést.

– Evipannal? – kérdezte az egyik alorvos, s az asztalnál üldögélő, fehér köpenyes férfira nézett. Az orvosparancsnok megrázta a fejét.

Simont elvezették. Az orvosparancsnok szobájából az őrökön kívül többen is követték. Tágas, furcsa szerkezetekkel berendezett terembe érkeztek. Simontól elvettek minden fémtárgyat, aztán egy asztalra fektették. Simon érdeklődve figyelte az előkészületeket. Érezte, hogy a halántékához kétoldalt hideg tárgyakat érintenek, s látta, hogy a fehérköpenyesek szorosan körülállják a fekvőhelyét.

A következő pillanatban aztán valami abszurd, értelmetlen dolog történt vele. Olyan érzése támadt, hogy kiesett egy repülőgépből, s kóvályogva, megsemmisülten zuhan, s a zuhanás nem ér véget a föld felszínénél, hanem folytatódik. A föld közegében sötétszürke lett minden, s ezen a sötétszürke és fémes világon is áthatolt akadálytalanul. Simon zuhant, s a zuhanás a saját tulajdonsága lett.

4

Egyszer csak megint az országúton volt, s a tompa, elszürkült világban igyekezett bizonyosságra találni. A fiára gondolt, s a léptei nem rövidültek alkonyattal sem, pedig a fáradtság savós görcsei csontra tapasztották izmait. Mégsem volt ez a szokványos, földhöz ragadt gyaloglás, mert Simon fáradtságával együtt is könnyű maradt, s a tájak felett néha csak átsuhant, mint a képzelet, s a megmaradt falvakból nem az utcák és templomok emlékét vitte magával, hanem egy-egy hangulatot, mely a táj felett lengett, s az emberek szempontjából valószínűleg fontosabb volt, mint a házak vagy templomok sorrendje. A hangulatokat könnyű volt megjegyezni, mert lényegüket színek jelölték, s a színek belevésődtek az emberbe. Simon vándorlását hosszú ideig a piszkosszürke jellemezte, melyet bizonyos időegység után megtört egy robbanásszerű, világoskék folt. Aztán egy emelkedettebb részen, mely az útról miniatűr vagy mesterséges fennsíknak hatott, a világoskékbe újra szürke vegyült, s jelezte, hogy az útról balra kell térni. Simon legalábbis így gondolta, s amikor egy fakó tagúton már elég sokáig gyalogolt, embercsoportba ütközött. Az emberek a fennsík közepe felé bámultak, s az arcukat hatalmába kerítette a félelem. Simon megállt mellettük, s a mozdulataikhoz alkalmazkodva a fennsík közepe felé nézett. A táj ismerősnek tűnt, mégis volt bent valami megfoghatatlan idegenség, amitől Simonnak azonnal megborsózott a háta. Amikor hosszabb ideig figyelte a fennsíkot, észrevette, hogy a közepén rakéták magasodnak az ég felé, s körülöttük bizonytalan kiterjedésű köd kavarog. A beszédfoszlányokból megértette, hogy a rakéták fertőzött területen állnak, s csak egyetlen ember maradt hátra, hogy megindítsa az ellentámadást. Hamarosan tompa dörejek hallatszottak, és a fennsík teljesen beleveszett a füstbe.

– Ez végzett… – A szavak az embercsoport közepéről emelkedtek fel, aztán hirtelen lemaradtak, mert a csoport gyors léptekkel az út felé indult. Simon követte őket, s hallotta, amikor valaki töprengve megszólalt:

– Lehet, hogy mi is fertőzöttek vagyunk…

Simonba, mint egy hideg ék, behatolt a félelem. Felemelte a kezét, megnézte, aztán a tenyerével végigsimította az arcát. Jelek után kutatott a bőrén, de egyelőre semmit sem talált. Gyaloglás közben ettől kezdve állandóan az arcát tapogatta, mert bizonyosságot akart, akármilyen bizonyosságot.

Amikor elérték az utat, távoli, tompa zúgás hallatszott, mely rohamosan erősödött. Néhány pillanat múlva fekete légi erődök húztak el a fejük felett. A gépek csak harminc-negyven méter magasan szálltak, s tömör, háromszögletű alakjuk árnyékot vetett az országútra.

A távoli szürkeségbe ekkor éjfekete sávok szaladtak, s piszkos bíborszíneket vonszoltak maguk után. A sötét színek fokozatosan elborították az eget, s ahol egymásba ömlöttek, mindenütt vörös tavak keletkeztek. A messzeségben valami recsegett.

A zajok állandóan erősödtek, és valamennyien úgy érezték, hogy a fejük felett delejes testek úsznak a sötétség leple alatt. De senki nem tudta, hogy milyen testek, s azt sem, hogy hová és miért úsznak. Amikor a fekete színek elnehezedtek, s a tárgyak mögött a bizonytalanság mozgott, elérkeztek a hídhoz, mely egy keskeny folyón vezetett át. A folyó tulajdonképpen nem volt keskeny. Rendes vidéki folyó volt, mely egy emberszabású világ partjain kanyargott, s a csendesen szöszmékelő magyar faluk egészen közel engedték magukhoz. A folyó pedig a kertek alá szelídült, s hátára vette a falvak füstszagú gőzeit. Az emberek megszokták, mint az állataikat, s a nevét tájszólással ejtették.

Simont megérintette az ismerős táj. Néhány berekfa tántorgott feléje a másik partról, s karjukban hozták az elveszett gyermekkor néhány darabkáját. Egy pajta illatát, kis, meredek fényekkel, melyek a törött cserépen zuhantak be, a csöbrök alján tanyát vert békanyál üdeségét, a füstifecskék suhogását s mezők nevét: Hóbortag… Szálasalja és Hóbortag… Hová lettek a régi mezők?

Simon már a folyó nevét is tudta. Engedelmesen odasimult a nyelve és szájpadlása közé: Marcal… Marcó… Hogyan kiszáradt ez a szó… Mint a tapló, szárazon billeg a szájában. Elvesztette a nedvességét és barnászöld fényét. Mintha nem is a folyó neve lenne. Folyó s a régi mezők…

A hídon egy karszalagos katona állt, s magasra emelt karral a folyó partjára mutatott. Simon engedelmesen követte az embereket, s a híd másik oldalán leereszkedett a folyó alacsony partjára. A vízben hatalmas, háromszög alakú repülőgép feküdt, s hörögve vergődött a két part között. A parton katonák álltak, s az emberekkel közölték, hogy a repülőgépet ki kell húzni. Simon és az emberek köteleket dobtak a vállukra, s óvatosan bemásztak a gépre. Tehetetlenül ácsorogtak a nedves szárnyakon, mert a sima felületen a köteleket nem lehetett megerősíteni. A gép vergődött, nyögött alattuk, s a motorja titokzatosan zúgott a mélyben. Amikor tanácstalanul felnéztek, Simonnak úgy tűnt, hogy a híd másik oldalán is gépek mocorognak a vízben, de azok kisebbek, és átjöhetnek a híd alatt. Simont ez nagyon megzavarta, s pillantásával a katonákat kereste, de a katonák már nem voltak ott. Fent a koromfekete magasságban leheletszerű suhogás hallatszott. Simon ledobta a kötelet, és partra ugrott. Az emberek követték, aztán a töltés oldalán valamennyien felmásztak az útra, mely magasabban feküdt, mint a táj.

Semmit sem lehetett látni. Apró és zavaros zajok hallatszottak.

– Ez az út egy faluba vezet… Azt hiszem, ismerős vagyok ott – mondta Simon.

Az út közepén gyalogoltak, néha az égre meredtek hallgatózva. Rövid idő múlva házak közé értek. Sötét és mozdulatlan volt minden. Kinyitottak néhány kaput, és benéztek az udvarokra. Nem mertek bemenni, mert a sötétség mindent elborított. A falu közepe táján zajok szűrődtek ki egy repedt falú házból. Megálltak. Az egyik karszalagos ember revolvert vett elő a zsebéből, és belépett a kapun. Simon és a többiek követték. A pajtából vézna, bizonytalan fénycsík kúszott az udvarra. Bementek a pajtába, aztán megálltak egy létra alatt, mely a padlásra vezetett. Értelmetlen zajok hullottak a magasból. A létra tetején bizonytalan mozgású férfi jelent meg. Petróleumlámpát tartott a kezében, mely megvilágította az arcát.

– Mit akartok?

– Bemenni – válaszolta a karszalagos.

A fény lassan körüljárta a létra tövében várakozó embereket, aztán újra hallatszott a lámpás ember hangja:

– Honnan jöttök?

– A folyótól…

– Az már fertőzött terület. Nem jöhettek be.

– Ennünk kellene…

– Nem – mondta a lámpás ember, s előrehajolt, hogy a létrát felhúzza. A karszalagos ember ekkor felemelte a revolverét, és elsütötte. A lámpás ember fejjel előre lezuhant a padlásról. A lámpa összetört és kialudt. A padláson még mindig világos volt. Simon és társai riadtan várakoztak. Csend volt.

Egyenként felmentek a létrán, s amikor fejükkel a padlás magasságába értek, egy pillanatra megálltak.

A lámpa a földön állt egy vastagabb gerenda mellett. A gerendán két hosszú hajú fiatalember ült és kártyázott. Amikor Simonék megjelentek a létra tetején, fel sem néztek. A padlás végében, az összetolt széna tetején emberek aludtak.

– Van itt élelem? – kérdezte a karszalagos, és a kártyázókra nézett.

– Ott a gerendán – mondta az egyik fiatalember, és a sarokba mutatott. Az újságpapírral letakart gerendán házikenyerek sorakoztak, mellettük szalonna avasodott. Simon a késéért nyúlt, de aztán eszébe jutott, hogy a fertőtlenítő állomáson elvettek tőle minden fémtárgyat. Visszament a kártyásokhoz:

– Nincs egy bicskájuk?

Az egyik fiatalember a zsebébe nyúlt, s anélkül, hogy a lapjaiból felnézett volna, átnyújtotta a kését.

Valamennyien ettek. Később Simon visszaadta a fiatalember bicskáját, s úgy félig elmenőben megkérdezte:

– Ki volt az a magas fickó?

– Amelyik odament a lámpával?… Hömm… Ki tudja?… Tegnap délután érkezett. Azt mondta, hogy az élőket két csoportra kell osztani: fertőzöttekre és egészségesekre, s az élet folytonosságát csak a kíméletlen egészségesek menthetik meg… Tegnap óta állandóan rendelkezik. Elég sok embert elzavart – mondta a fiatalember, s kártyáiból egy pillanatra sem nézett fel.

Simon bólintott, aztán a szénához ment, és lefeküdt.

Keveset aludt. Néhány óra múlva a nyugtalanság talpra állította. Lement az udvarra, és belefülelt a mozdulatlannak látszó éjszakába. Kicsit már fakult, mintha a hajnal közeledne. Végigballagott az udvaron, s amikor megállt a kapu előtt, arra gondolt, hogy óvatosan és félve kellene lépkednie, mert semmit sem tud a világról. Lehet, hogy a területet megszállta valamelyik ellenséges hadsereg, s az egyik ablakból unalmukban is lelőhetik a katonák. Lelőhetnék, de minek? Valójában azt sem tudta elképzelni, hogy milyen lehet a megszálló katonaság, mivel azt sem tudta, hogy az ország ellen melyik hatalom indított támadást. Honnan lehet tudni, hogy elvesztettük a háborút? Azt sem tudjuk, hogy mekkora területek pusztultak el. – Ilyen gondolatokkal vívódott Simon, aztán eszébe jutott, hogy attól a helytől, ahol megtalálhatta volna a fiát, már nagyon messzire került. Semmit sem tehetett… A folyó irányában fertőzött területek húzódtak, melyeken nem lehetett többet átmenni.

Kiment az útközépre, s egy pillanatig a nyitva hagyott kaput nézte. Végül legyintett, és elindult az úton, mely a házak között vezetett, aztán egy lerombolt vasúti töltés mellett s végül erdők és rétek között kanyargott. Lassan világosodott… Borongós, hűvös reggel köszöntött Simonra. Az országút végtelennek tetszett. Egykedvűen lépkedett rajt, s amikor a felhők között óvatosan előbukkant a nap, egészen megnyugodott. A nap még megvan, az országút is megvan, s a messzeség még mindig messzeség. Simon egyenletesen, sietség nélkül lépkedett az úton, és a megnyugvása könnyű derűvé oldódott. Egyedül ment egy országúton, melyet beragyogott a délelőtti fény… A gondok lekoptak róla. Mögötte hagyta, mint az éjszakát. Könnyű volt, és mérhetetlenül szabad. Nem kötötte már a megszokás és a felelősség… Senkiért sem felel, saját magáért sem. Ballagott az úton, és nézelődött. „Milyen végtelen nagy a világ” – gondolta, s az arcát megforgatta a fényben. Ment, merengett a kövek, fák és füvek felett. Később megpillantott valamit az országúton. Csak egy fekete pont volt. Ahogy közeledett hozzá, egyre nőtt. Olyan volt, mint egy vakondtúrás vagy rongycsomó.

Egy ember volt. Az oldalán feküdt, arccal a föld felé. Halott volt. Talán előző nap esett össze, de az is lehet, hogy csak néhány órája. Simon körüljárta, de nem látott rajt semmi különöset. „Megölte a rádium” – gondolta, és hátrább húzódott. Hangosan tűnődött az út szélén:

– Mit lehet tenni?… Semmit… Ez az út talán… Höm… Hümm…

Simon újra elindult, aztán letért az útról, s a rétek és szántások között keletre tartott. A mezőn hűvösebb volt a levegő, s néha a szél is lengett a tagutak felett.

Déltájban egy erősen tagolt, hepehupás vidékre érkezett. A gödrökben víz csillogott, és borzongatta a szél. A gödrök olyan mélyek voltak, mint egy-egy bombatölcsér. Simon leereszkedett egyiknek az oldalán, és megmosta az arcát. A tenyerében feketén oldódott a piszok. A mosakodástól felüdült, s újra visszatért a jókedve. Lassan továbbment a vizesárkok és gödrök között, s bámulta a csillogó vizet. Később újra leereszkedett egy gödörbe, és ivott a friss, üdén csillogó vízből. Amikor kimászott a gödörből, látta, hogy a vizesárkoktól nem messze, nyárfasorok közé ékelődve, néhány épület áll. Elhatározta, hogy megközelíti az épületeket. A nyárfasorok irányában folytatta az útját. Nehezen jutott előre, mert ezen a részen a bombatölcsérek szinte találkoztak. A peremükön egyensúlyozta magát, a karját kiterjesztette, mintha repülni készülne. Egy szénáspajtaféle épület mellé érkezett, ami derékig állt az üde sarjuban. A pajta vesszőfonatos falai között frissen kaszált lucerna párolgott. Simon továbbment. Fehér falú istállókat látott és piros födelű házakat. Az épületek előtt egy sebes iramú folyó csobogott. Simon a folyóra pillantott, aztán az épületekre. Az istállóból egy lány bukkant elő, lovat vezetett. Hasonlított a feleségére, de nem az volt. A lány a pajta irányába vezette a lovat, és érezhetően észre sem vette Simont. Csakhamar egy kemény arcú parasztember is megjelent, s fanyar dohányfüstöt hagyva maga után, végigballagott az istállók között. Simon ekkor észrevett egy pallót, mely a folyó másik partjára vezetett. Óvatosan átment a folyó felett. Amikor a palló közepe táján tartott, belepillantott a vízbe. A folyóban elfeküdtek a hínarak és a füvek. A víz mély volt és kristálytiszta. A surrogó folyóra, a házakra és a nyárfákra nézett. Különös nosztalgia kerítette hatalmába, alig tudott továbbmenni. Tétova gondolataival a világ alapvető dolgaihoz tapadt, nyárfákhoz, sebes iramú folyókhoz s ahhoz az emberi melegséghez, mely az istállók és egyszerű házak között olyan magától értetődően áramlik.

A nosztalgiát magával vitte, s ez fájdalmat okozott. Nem nagy fájdalmat. Különleges, egészen finom fájdalmat. Napfényben fürdött a táj, és Simon térdig járt az aranysárga fényben.

A talaj homokosabb lett, a tárgyak tünékenyebbek, mintha lebegnének az időben, mely elvesztette a tagoltságát. Simon egyenletesen lépkedett a napsütötte tájon, s a fényben minden elmosódott. Már nem tudta biztosan, hogy ezen a reggelen indult a folyó menti faluból vagy egy régebbi hajnalon. Érdekes módon csak néhány éjszakára emlékezett és néhány estére. Ha erőlködve visszaemlékezett, általában egy pajta és egy különös padlás rémlett fel a gondolataiban, melyekben ügyes kezek összezsúfolták az árnyékokat. A jelenségek és emlékek szövevényében néhány dolog azonban egyértelmű volt. Tudta, hogy elvesztette a családját, s mindent elvesztett, ami korábban az életet jelentette. Mi maradt?

A napfény, a végtelenbe vesző ragyogás, mezők és utak, magányos fák, melyeknek ágain kis örvényeket kavarva leng a bizonytalanság.

Vándorolt a messzeség felé.

Újra egy országútra érkezett, melynek két oldalán házak bukkantak fel. Piros tetejű és többnyire elhagyott házak. Ballagott az országúton, s a szaporodó épületeken egyre több volt az ablak, a veranda s a könnyed, játékos vonal. Simon ebből megértette, hogy a Balaton felé közeledik, s a világoskék víztükör bármelyik pillanatban megvillanhat az ég alján.

A csend fokozatosan szertefoszlott. Titokzatos búgások kóvályogtak a magasban, s néha egy-egy repülőgép is megcsillant. Aztán mély és mindent átható morajlás közeledett, s zuhant a táj fölé. Félelmetes volt és ismeretlen… Mintha a világűrből szakadt volna ki… Feketén zuhant a fényben. Simon még mindig félt… Az arcához kapott, és végigsimított a bőrén. Aztán riadtan körülnézett, és berohant egy házba. Először egy szobába nyitott, ahol az asztal közepén dunyha hevert, aztán a konyhába, majd az előszobán végigrohanva, végre megtalálta a pince lejáratát. Közönséges pince volt. Simon nekirohant egy mosóteknőnek, s üres borospalackok közé zuhant. A reflexei kitűnően működtek. Azonnal felugrott, s az ablakokhoz sietett. Becsukta, elreteszelte mind, aztán egy zsákkal betömködte a réseket.

A világűrből kiszakadt morajlás már a ház felett hullámzott. Simon leült a felborított mosóteknőre, és hátát a falnak vetette. Azonnal érezte a penészes nyirkosságot, de nem mozdult. A falnak feszült, és összeszorította a száját.

Valaki felszakította az ajtót, és csattogva lerohant a lépcsőn. A teknő szélében megbotlott, és Simonra zuhant. Ott maradt mozdulatlanul, félig térden és félig fekve. Kint örvénylett a levegő…

A morajlás elérte a tetőfokát, s néhány távoli csattanás hallatszott. A moraj enyhült, és lassan elhúzódott a tájról. Simon egy forró kezet érzett magán. Tapogatózva végigsimított rajt, s nyers, sietős bizsergés rohant végig a hátán. Egy lány volt… Egy egészen fiatal lány. Az ölében feküdt, és remegett. Simon magához szorította, s a lány mohón hozzátapadt.

Később, amikor újra a Balatonhoz vezető országúton gyalogolt, hosszú ideig a lányra gondolt. Többször megfordult, hogy néhány pillanatig lássa még a házat, ahol a lánnyal találkozott. Ilyenkor egy távoli füstoszlopot is látott, mely lassan oszladozott a levegőben. A ház aztán beleveszett a szürkülő távolságba, s a lány is beleveszett, aki nem mert feljönni a pincéből. Simon ballagott az úton, s riadtan vette észre, hogy emlékezetében fokozatosan elmosódik a lány arca, hajlékony alakja, s csak a száját tudta visszaidézni, az üde, elveszett tavaszi világ élményével. Simon az égboltra nézett, és csodálkozott, hogy még mindig süt a nap…

A fényben megemelkedtek a tárgyak, szitálva áthullottak a sugárkévéken. Néha felbukkant egy-egy kóválygó fasor, aztán alámerült a föld közegében, mintha víz vagy levegő lenne. Simon megrázta a fejét, mert érezte, hogy elveszti az eszméletét. De hiába küzdött. Az út is felemelkedett a fénybe, s egy svédcsavar ívében billegve elmerült.

5

Cellaszerű, szűk szobában ébredt, melyben fehér bútorok szorongtak összepréselődve. Először furcsának találta a helyzetet, de azért eszébe jutott, hogy az úton elájult.

Kimászott az ágyból, s a hideg kövön az ajtóhoz csoszogott. Az ajtó zárva volt.

– Na persze… – mondta hangosan, aztán visszament az ágyhoz, és lefeküdt. Karját a feje alá hajtotta, és várakozott. Nagyon sokáig várakozott. Az ajtó végül mégis kinyílott. Fehér köpenyes emberek léptek a szűk szobába, és kiszorították a levegőt. Simon azonnal megismerte közöttük az orvosparancsnokot. Az orvosparancsnokoknak érdekes módon van valami közös vonásuk. Az arcukban… mozdulataikban, talán a hangjukban is. Simon egyenesen az orvosparancsnokhoz fordult:

– Ez a kettes számú fertőtlenítő állomás?

– Így is lehet mondani… Tulajdonképpen mindegy…

– A számok persze titkosak… Igaza van, ezt én is gondolhattam volna. Mindenesetre a szervezés jó. Nem gondoltam, hogy megtalálnak az úton. Rondán elájultam. Mondja csak, ki talált meg azon az elhagyatott úton?

– Az úton – ismételte a főorvos –, igen, persze… – hümmögött, aztán az egyik alorvoshoz fordult:

– Próbáljuk meg még egyszer az elektrosokkot.

Az orvosparancsnok és a kísérete kivonult a szobából.

Bizonyos idő múlva két, fehér köpenyes katona lépett Simon szobájába, s egy furcsa kezelőterembe kísérték. Simon egy asztalszerű emelvény közelében várakozott, s a hangok mindig a háta mögött hallatszottak:

– A fémtárgyakat rakja ki a zsebéből.

– A másik fertőtlenítő állomáson már mindent elvettek tőlem… Ott is maradt, amikor továbbmentem…

– Ja, igen, a fertőtlenítő állomáson… Jó… Feküdjön le.

Simon halántékához hideg fémeket érintettek, aztán zuhant, zuhant, ismeretlen mélységek között.

6

Az út, melyen Simon gyalogolt, erdők és hegyoldalak között vezetett. A táj szépen, rendezetten hevert az út két oldalán, s a fák megvárták Simont. A Balaton már ott csillogott a fasorokon túl, s a fényét itták a szomjas jegenyék. Simon is látta a vizet, de belső világában semmi sem rezdült. Csak lépkedett, s néha kutatva megérintette az arcát. Amikor aztán egy bizonyos falu közelébe ért, a nyomába szegődött valami. A közeledését már órákkal korábban érezte. Távolról jött és konok biztonsággal. Egy fémesen zümmögő, kicsi repülőgép volt… Lassan körözött Simon felett, aztán csapongott előtte, mint egy dongó. Néha felvágódott az égre, s ilyenkor valódi repülőgéppé változott. Simon tudta, hogy a repülőgép mit visz a testében.

A gép sokáig kísérte Simont, s fémes zümmögésével nyugtalanította a hegyeket. Egyszer aztán abbahagyta a manőverezést, és egy határozott irányban elrepült. Simon bólintott, s nem nézett sem a hegyekre, sem a fákra. Tudta, hogy megkezdődött az utolsó fokozat.

Az ismerős táj felett idegen zajok nyargalásztak, és időnként értelmetlen, halálosan mély csend keletkezett.

Simon megérkezett a ház elé, mely évszázados diófák között állt egy kert közepén. Rokonai a ház mellett álltak, s döbbenten nézték az alattomosan izzó falakat. Az emberek néhány jelentéktelen tárgyért, melyeknek ekkor már semmi értéke sem volt, berohantak a házba. Simon követte őket, s egy mogyorószínű ebédlőben valamit a kezébe vett. A falakból halk neszek hullottak az emberekre, s azok megremegtek. Sietve elhagyták a házat, s amikor kiléptek, összeroppant a tető. Először a kémények omlottak le, aztán a falak. Nem mind, de a nagyobb, veszélyesebb falak beomlottak. Először behorpadtak, aztán beszakadtak. Ijesztő volt a csend. Az emberek mozdulatlanul várakoztak.

Simon közöttük állt.

Még nappal volt, de szürkés homály szövődött a levegőbe, s a tárgyak néha felizzottak.

Megeredt az eső. Simon kinyújtotta a kezét, és figyelte a lehulló cseppeket. Aztán megkérdezte:

– Miféle eső ez?…

Az emberek hallgattak. Az eső pedig egyre gyorsabban dobolt. A víz tócsákba gyülekezett, aztán megrohanta az utakat. Az emberek a fák alá húzódtak, elszéledtek.

Amikor vége lett a felhőszakadásnak, Simon is elindult, hogy a falu Balaton felé eső részében megkeresse azt a házat, melyben valamikor a felesége lakott. A falu utcáján nehezen jutott előre, mert az utat lövészárkok szelték át keresztben, s a lövészárkok megteltek vízzel. Simon a házak tövében lépkedett, s néha megérintette a falakat. A falak ilyenkor meginogtak, s hintázott felettük a tető. Simon mögött egy részeg ember botorkált, tarisznyával az oldalán. Amikor elesett, Simon hátranézett, és figyelte, hogyan gurul végig a lövészárkok között, s zuhan a vízbe. Belezuhant, de a feje kint maradt. Simon tovább botorkált a házfalak mellett, s a furcsa, szürkés alkonyatban megérkezett a házhoz.

Bement az udvarra, s a nádtetőre bámult. Megnézte a barackfát, aztán az alacsony, szomszédos bádogtetőt, mely felett a Balatonig lehetett látni. Ekkor az udvaron átsuhant egy tünékeny alak. Simon utánabámult. A következő pillanatban újra megjelent. Ideges mozgékonysággal belépett a kapun, s megállt a barackfa alatt. Etel volt a szomszédból. A vallásos, együgyű Etel, aki örökké krumplit csírázott, és disznókat etetett. Fénylett az arca, s a hangja kárörvendően és diadalmasan csengett:

– Most beteljesedik…

Simon nézte a nőt, s látta, hogy nem egészen Etel… Szakálla volt és különös ruhája. Félig Krisztusnak hatott, félig Leninnek… Prófétának… Ismerősnek és mégis ismeretlennek… Hímzett köntös lengett rajta, és kiabált:

– Most beteljesedik… Megmondtam… Most… Ott… – a keze előrelendült, aztán diadalmasan elrohant.

Nyugaton meghasadt az ég. Olyan volt, mint a bombarobbanás. A felszakadt égboltból ömlött a fény, és földre vetette Simont. Simon belemarkolt a sárba, s arca a nyirkos földhöz ütődött… Arra gondolt, hogy jó lenne bemenni a házba, de már nem lehetett. Emberek közé kívánkozott. Átvillant az agyán, hogy mindig ettől a helyzettől félt… Az utolsó pillanattól, amikor a közös, mindent elpusztító halál is egyedül találja… Megadóan várakozott. Beletörődött a változhatatlanba. Homlokán érezte a hűvös földet…

Felesleges és értelmetlen percek múltak el. Simon furcsának találta a táguló pillanatot. Mozdulni próbált, aztán felemelte a fejét.

A fehér, vakító fény közeledett, de még mindig messze volt. Valahol a nyugati part felett lebegett. Nem lehetett tudni, hogy mikor borítja el az északi partot.

Simonban összetörött a fegyelem. A vére hirtelen dübörögni kezdett az agyában, s kényszerítette, hogy mozogjon. Dacos, haragvó lett az arca, s a szemeiben lázadás villant. Felugrott, és kirohant az udvarról. Átlépett a lövészárkokon, és csattogva futott a kikötő felé. A víz felett már süvöltött a szél, s összeverődtek a hajók. A móló bejáratánál egy bicegő matróz állt, s riadtan mutatott az égre:

– Valami baj van a nappal… Valami baj van a nappal…

Simon elrohant a matróz mellett, és beleugrott egy hajóba. Kapkodva felrántotta a vitorlákat, és feltépte a horgonyt. A hajó belefeküdt a szélbe, és fekete barázdát húzott az öböl vizére. A kikötőből azonban nem tudott szabadulni, mert betonerődök és hadihajók zárták körbe. Simon kétségbeesetten fordított a kormányon, s hajójával végigsiklott a hadihajók és erődök mentén. Rést keresett, egy akármilyen kicsi rést, amelyen kicsúszhatna a hajójával.

Kétszer elszáguldott a blokád előtt, s amikor észrevette a kijáratot, hirtelen megállt a szél. Tehetetlenül vesztegelt a kikötőben, s a nyugati partról állandóan közeledett a fény. A szabadulástól csak néhány méterre volt, s ez a közelség semmit sem ért. Már elvesztette a reményét, amikor újra megérkezett a szél. A vitorlák megfeszültek, s a hajó siklásba jött. Simon mereven figyelte a kijáratot, s az adott pillanatban elfordította a kormányt. Amikor a hatalmas, idegen hajótestek között siklott, összehúzta magát. – Aztán mély lélegzetet vett… Kint volt… Kint a nyílt vízen. Újra mozdított a kormányon, s a hajó orra északkeleti irányba fordult. A vitorlák a víz fölé hajoltak, s magukkal ragadták Simon hajóját. A kikötő csakhamar beleveszett a szürkés, alkonyati homályba. Simon mögött csak a fenyegető, fehér fény derengett.

A fekete hajó némán úszott a titokzatos messzeség felé. Simonban egyetlen érzés élt: „El innen, messze… A végtelenbe…” A kötelekbe és a kormányba kapaszkodott, s csak annyira döntötte a hajót, hogy az siklásban maradjon.

Ködös vizek következtek, s amikor a homályon átvágta magát, felderengett előtte egy barnásszürke, ismerősnek tűnő partsáv. A maradék fényekben kirajzolódott az árbocok sziluettje. Hajlongtak, meginogtak, követték a víz mozgását. Simonban nyugalmat keltett a látvány, s a hajójával rohant a többi hajó felé. Amikor azonban a partsáv magasságába ért, s elsiklott néhány hajó mellett, újra megállt a szél. Ekkor csónakos emberek jöttek eléje, és figyelmeztették, hogy csak egy szűk csatornán lehet a parthoz közelíteni, mert aknák vannak a vízben. Simon hajója oldalt sodródott, s nem tudta kormányozni, mert elvesztette a sebességét. Lomha hullámok csobbantak a hajó oldalán, s az aknák valahol ott lebegtek a közelben. Közben a csónakos emberek is oldalt sodródtak, s hiába merítették vízbe az evezőiket, nem tudtak haladni… Simon látta, hogy küszködnek, s azt is látta, amikor kicsúszott az evezőjük és elsodródott.

Tehetetlen volt.

A víz sárgás lett, a mélyből foszforeszkáló testek bukkantak a felszínre. Simon érezte, hogy a vízen is közeledik az elkerülhetetlen. Bénultan leejtette a karját, s várakozott. Nem tudta, mire vár. Semmit nem tudott.

A halvány parti fények előtt billegtek az árbocok. Nehéz, mocsaras vízszag terjengett füsttel keveredve. Aztán valami megérintette az arcát. Kis fuvallat, szinte semmi. Simon mégis a kormány után nyúlt, és szél alá fordította a hajót. A vitorla belógott, de Simon tartotta a köteleket, mintha valódi szél fújna. S a hajó mozdult egy keveset. Simon tartotta az irányt, és centiméterenként elkerült egy bójára kötött motorcsónakot, majd még egy hajót és megint egyet. Aztán a fuvallat is elállt, s a mozdulatlanságban egy idegen fény közeledett nyugatról. Simon hajója megint oldalazott, csúszott az aknák felé.

Érezte, hogy minden hiába. Felállt, kidobta a horgonyt. Rejtett fények lengtek a víz felett… A messzeségből apró csobbanások s árbocok nyikordulása hallatszott.

Simon idegesen figyelte a zajokat, s nyugtalanul forgolódott a hajójában. Aztán felállt, és kiemelte a horgonyt. Nem tudott belenyugodni a változhatatlanba. Feltépte a fenékdeszkát, s evezni kezdett az ormótlan fadarabbal. A hajó lustán mozdult, oldalazott, aztán billegve előrecsúszott. A homályból előbukkant egy mozdulatlan, kétárbocos vitorlás, aztán csónakok, bal oldalon pedig a hullámtörő gát. A hajó cikázva továbbcsúszott, és Simonban feltámadt a remény.

Megjött a szél. Nekilendült, forgott a víz felett, aztán fokozatosan kialakult.

Simon újra megfeszítette a vitorlákat, s a hajó meglódult. A bóják, csónakok, az árnyékszerű, ismeretlen tárgyak között alig maradt akkora nyílás, melyen egy hajó megdőlve átcsúszhatott. Simon azonban újra reménykedett, makacsul megkereste a réseket, s fokozatosan maga mögött hagyta a gátakat, a barnásszürke partsávot, az árbocok sziluettjét. Csakhamar nádasok tűntek fel és csuhiszigetek. Simon hajója itt hirtelen felgyorsult, és suhogva csúszott át a világosabb, tiszta sodrású vizekre.

Learatott nádasok mellett siklott el, jól látta az ágaskodó nádtöveket, s a torzsa között pirosan és zölden villanó alkonyi fénytöréseket. Simon hunyorogva előrenézett, és nagyon megnyugodott. Hajója a víz és az idő kristálytiszta áramlásán úszott a világoskék messzeségbe. A víz néha ismerősnek tűnt. Olyan volt, mint a tanyák és jegenyék között rohanó folyó, mely üde illatokat sodort magával a végtelenbe.

Simon a szél felé fordult, s magába szívta a szelek és vizek erejét. A bőrén érezte, hogy újra szabad. Kezét a hajó mellett csobogó vízbe mártotta, s megérintette vele az arcát.

7

A főorvos az íróasztala mögött ült, s egy kulcsot szorongatott a kezében, melyhez valamelyik nyugati reklámirodában miniatűr autókereket kapcsoltak.

– Azt hiszem, jó hírt közölhetek önnel – mondta, és az asszonyra nézett.

– Meggyógyul?

– Jobban van… Az arcáról eltűnt a feszültség… Ha a terápia eredményes, akkor néhány hét múlva hazatérhet a családjához… Az a fixa ideája, hogy atomháborúból érkezett, és ez itt fertőtlenítő állomás… Kiújult háborús sérülések… Esetleg valami megrázkódtatás… Itt volt ez a Karib-tengeri válság… Simon hajói lehet, hogy a blokádnak ütköztek… Ki tudja?… – Az orvos tűnődve megpörgette a kulcs végén hintázó autókereket…

1964

Pasztellszínű falak

„A szélnek nem szabhatja meg a párt, hogy merre fújjon… Elvtársam, küldhet maga oda nyolcvanegy bizottságot, s akár szemináriumot is tarthat az időjárásnak, attól az még ugyanolyan bolond marad. A hét öt napján sajnos délkeleti szél fúj, s az a városra hordja a füstöt. Az erőművet azért nem bonthatjuk le… S hogy a tüdőszanatóriumot miért oda építettük, hát ez tényleg érdekes kérdés. A várospolitika néha zavaros, ezt látnunk kell! Mégiscsak furcsa, hogy senki nem tud arra választ adni, hogy az erőmű miért a várostól délre épült… Vagy valaki talán mégis tudja?… Ki döntött ebben személy szerint?…”

Zák Lajosban visszhangoztak a titkár szavai.

„Hömm… Nagyon tisztán látja… Mikor tudom én a lényeget így kiragadni… Hömm, várospolitika…” – tűnődött Zák Lajos, s a „várospolitika” meghatározást hirtelen éppen olyan idegennek érezte, mint diákkori városának a nevét. „Sümeg… Akkor milyen természetesnek tűnt…” Zák Lajos valamikor soha nem gondolt arra, hogy tulajdonképpen mi az, hogy Sümeg. Egyértelmű volt, otthonosan és természetesen hangzott… Az év elején aztán kitöltött egy kérdőívet, s amikor leírta, hogy „Sümeg”, meghökkent. Kimondta, és furcsán, darabosan bukott ki a száján. Akkor tűnődött el először, hogy milyen zöld árnyalatú szó ez… Olyan, mintha az ember egy zöld csatos üveget megbillentene, s az üvegből nem bor, hanem víz loccsanna a pohárba… Akkor nyugtalan lett ettől az egyetlen szótól, úgy érezte, mintha valami titokzatos lenne a múltjában, melyet saját maga sem lát egészen tisztán, s a kérdőívet zavartan adta oda a PTO titkárnőjének, amikor az összeszedte.

„Várospolitika… Összetett szó, amit alighanem mi tettünk össze…”

Egy halványzöld kertvárosi ház előtt fékezett az autó.

A sofőr rákönyökölt a volánra, és hátrafordult:

– Megérkeztünk, Zák elvtárs.

– Igen… – mondta Zák Lajos, aztán kinyitotta az ajtót, és kiszállt. A ködös novemberi levegő nyirkosan körüljárta magas, sovány alakját, aztán rátelepedett a homlokára. Mindig a homloka fázott először.

Felsietett a lépcsőn, aztán egy előszobán át, ahová már a hervadt levelű muskátlik bemenekültek a tél elől, eljutott a szobájába. A szobában enyves szagú meleg fogadta. A szobafestő a kályha mellett öntözgetett valamilyen fehéres folyadékot az előtte sorakozó bádogedényekbe. Az ajtónyílásra felemelte a fejét, s egy pillanatra megállt a kezében a billenni készülő pléhdoboz.

– Jó napot.

– Jó napot, Istók szaktárs… Már kikeverte a színeket? Mondtam, hogy várjon meg vele…

– Nem győztem várni…

– Igaz… Igaz, már tizenegy óra. De a vb-n ott kellett lennem… Így is otthagytam a második…

A szobafestőnek újra megállt a kezében a pléhdoboz, és csodálkozva Zákra nézett:

– Maga funkcionárius?

– Igen.

– Értem.

A szobafestő furcsán, szoborszerűen állt a festékes-edények között, és valahová Zák Lajos mögé nézett a semmibe.

– Nem látott még eleven funkcionáriust? – kérdezte rezignált mosoly kíséretében Zák Lajos, s ellépett az ajtó közeléből.

A szobafestő még mindig mozdulatlanul állt, s csak akkor szólalt meg, amikor a csend már zavaró lett.

– De láttam… Volt egy időszak, amikor mindennap láttam…

– Mindennap?…

– Igen… Tükörben, amikor borotválkoztam.

Zák Lajos homlokán kicsit meggyűrődtek a ráncok. A szobafestő meglötyögtette a fehér folyadékot a pléhedényben, aztán a falra pillantott, mintha a szappanozás nedves nyomai összefüggnének a szavaival.

– 56-ig párttitkár voltam… Egy faluban…

– És?…

– Változnak az idők…

– Öhöm… Személyi kultusz…

– Hát… Így is lehet mondani… Az utak nem egyformák. Mi forradalmárok voltunk, maguk hivatalnokok… Mi a gyárakból jöttünk, maguk a főiskolákról…

– Nem egészen. Én például az ifjúsági mozgalomban kezdtem.

– Értem… SZIT, NÉKOSZ… „Aki az utcasarkon áll, Mindszentyvel cimborál.” Fáklyák, óriási láz és titokzatosság…

– Nem, később… „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded.” Az egyetemet csak most végzem… Az estin.

– Mondom, egészen más út. Mi forradalmárok voltunk. Gyárakat államosítottunk, agitálni jártunk minden este… Megnyertük a pártharcokat, újjáépítettük az országot… Később azonban…

– Rajk-per…

– Mondjuk… És jött az a tyúkügy.

– Tyúk?

– Igen, amit nem lehetett megenni, mert állítólag aranytojásokat potyogtatott volna a népnek…

– És személyi kultusz…

– Így is lehet mondani… Hát nem baj… Egy fejezet a párttörténetből… A maga életéből még az sem lesz.

– Hogyan?

– Ezek nem történelmi idők.

– Minden idők történelmiek.

– Nem, mi történelmet csináltunk, maguk csak hivatalnokok… Elvégeztük maguk helyett az ügy rázósabbik részét, hogy nyugodtan mosolyoghassanak… Mi pedig… Hát igen… Én például szobafestő lettem. Ilyen a politika. Van, aki először szobafestő, aztán népvezér, s van, aki először párttitkár, azután szobafestő. Sajnálni persze felesleges lenne… Jól keresek, vettem egy öreg Adler Juniort… S az egész nem érdekes… Nézze meg a színeket, fölkenem ide a kályha mögé…

A szobafestő letette a piksziseket, s egy ecsetet bemártott a festékbe. Jól beletunkolta a masszába, aztán két párhuzamos csíkot húzott a falra.

– Na?…

– Nagyon piros.

– És ez? – kérdezte a festő, s felkente a másik színt is.

– Ez pedig nagyon zöld. Mondtam, hogy pasztellszínekkel dolgozzon. Amíg a szobafestő a szürkét és az okkersárgát is felkente a falra, Zák Lajos elfordult tőle. Úgy érezte, mintha elpiszkult volna a keze vagy a kabátja. Az ablakon át igyekezett kipillantani az utcára, de nem lehetett, mert a festő már az ablakot is összefröcskölte. Nem szerette ezt a szobafestőt, s arra gondolt, hogy biztosan a falujában sem szerették. Bibircsókos, vörös arcú ember volt. Zák Lajos a tenyerébe pillantott, aztán figyelmesen a kabátjára, s kimért, egyenletes mozdulatokkal leporolta. Futólag a száradó színekre pillantott, és menni készült. A festő ekkor azonban újra megszólalt:

– Csak…

A fiatal funkcionárius figyelmesen ránézett.

– Abba a faluba nem tudok valahogyan elmenni…

– Ahol történelmet csinált?

– Az emberek mintha nem hinnék, hogy igazam volt…

– Az emberek most házat építenek, motort vesznek, meccsre járnak…

– Most, persze most. De akkor?… Lesöpörtük a padlásokat… Bementem a paraszt istállójába, és rámutattam az egyik marhájára, s teljesítettük a beszolgáltatási tervet…

– Persze az emberek nem szeretik, ha matatnak a padlásukon… Én például 1957 óta funkcionárius vagyok, de még semmiféle padláson vagy pincében nem jártam. Színházba járok, esti egyetemre és…

– Meccsre…

– Igen, és meccsre.

A szobafestő ekkor lila lett a dühtől, s nem bírt megszólalni. Úgy tűnt, mintha a nyelve elakadt volna valamilyen szótorlaszban, ami a szájában keletkezett. Aztán, úgy látszik, lenyelte a nyers állapotban levő alapanyagot, mert az egészet újjáformálta, s gúnyosan szólalt meg:

– Az elvtárs nem kedveli a padlásokat… Nagyon jó! Nem szeret pincékbe mászkálni… Még jobb! Kedvenc helye a színház, s „Kaffé” vagy mi az isten… Talán azt képzeli, hogy én passzióztam azokon a padlásokon!? Más a politika, elvtársam! Nem veszi észre? Más a politika!

– Bízunk az emberekben, és az emberek is…

– Ezek szavak. De az is lehet, hogy tényleg bíznak. Mindegy.

– Nem mindegy.

– Lehet, hogy nem mindegy, de ez az egész nem magán függ… Maga csak egy… egy…

– Egy funkcionárius.

– Az. És mondja, mit csinálna akkor, ha kapna egy utasítást, hogy söpörtesse le a padlásokat?!

– Ilyen utasítást nem adnak.

– De ha adnának, mit csinálna? Megtagadná a végrehajtást? Népgazdasági érdek, gondolja meg…

– A kérdés irreális… Egyébként nem azért hívtam, hogy vitatkozzon velem. Mikor végez a festéssel?

A szobafestőnek megkeseredtek az arcvonásai. A szemében elmosódtak a fények, sápadt, erőtlen lett. Kicsit mozdult a keze, aztán visszahullott. Nehéz terheket viselt. Szomorúan nézett a funkcionáriusra:

– Négyre, délután négyre végzek.

– Jó, délután négyre visszajövök. Viszontlátásra…

Bevágódott az autó ajtaja, aztán felbúgott, és végiggurult a földszintes kertvárosi házak között. Az ablakok néhol nyitva voltak, s fejkendős asszonyok bukkantak fel szürke négyszögükben, porronggyal vagy anélkül, és az autó után pillantottak. Az autó egy sarkon elkanyarodott, s vadonatúj irodaházak között ment tovább, melyeknek üvegből volt az oldala, és üvegből volt az ajtaja. Aztán bérházak következtek és fák és bokrok… Zák Lajos hirtelen a sofőrhöz fordult:

– Álljon meg. Visszamegyek.

– Megforduljak?

– Nem kell, gyalog megyek.

Zák Lajos lassan, tűnődve lépkedett a bérházak, az üvegoldalú irodaházak, a fák, bokrok és családi házak között. Nézte a cipője orrát, aztán az ablakokat, a háziasszonyokat, akik nylonszatyraikkal vonultak a piacról hazafelé, nézte a jobbra-balra nyíló utcasorokat, melyek fölött tévéantennák tartották a ködös novemberi eget. Aztán megállt egy halványzöld kertvárosi ház előtt, és az összefröcskölt ablakot nézte. Jó nagy ablak volt.

Amikor bement, a szobafestő már egy kettes létra tetején állt, és aprókat lépegetve, bicegve tántorgott két láb magasságban. A festéket egyenletesen kente föl a falra, s a hajlásoknál is pontosan, kifogástalanul húzta meg a léniákat. Zák Lajos mögötte állt, és bólintott, mert a szobafestő nagyon jól dolgozott. Jobb szobafestőt valószínűleg nem találhatott volna a városban. A szobafestő végigkente a falat, aztán kiegyenesedett a létra tetején, és kérdően a funkcionáriusra nézett.

Zák Lajos elővett egy cigarettát, nyugodt mozdulatokkal rágyújtott, aztán a szobafestőhöz fordult:

– Csak azt akarom mondani, hogy én nem söpretném le a padlásokat. És úgy tudom, hogy akkoriban sem söprette le mindenki. Ez magának talán kényelmetlen, de mégiscsak így van… Tudja, én valahogyan úgy gondolom, hogy a politikát nemcsak fönt csinálják, hanem lent is. Maga azt mondta, hogy én csak egy funkcionárius vagyok. Ez igaz. Egy ilyen funkcionárius sokat használhat, ha jó szakember és jó politikus, és nagyon sokat árthat, ha rossz politikus. És még egy: nem hiszem, hogy árt a nép életének, ha történelmét egy idő után nem zajosan, hanem halkan, következetes munkával alakítják.

Az utcáról autóbúgás hallatszott a szobába és dudálás. A funkcionárius az ablakhoz lépett, és igyekezett rajt kipillantani.

A szobafestő kedvetlenül állt a létra tetején, és nézte a funkcionáriust.

Zák Lajos szívott még néhányat a cigarettájából, aztán a falra pillantott:

– Jó lesz, igazi pasztellszínek – mondta, aztán a cigarettás kezével intett a festőnek, és kilépett a szobából.

A szobafestő sápadtan és kedvetlenül állt a létra tetején, s hallotta, amikor a ház előtt bevágódott egy autónak az ajtaja, s a motor duruzsolva felbúgott. A szobafestő várt még egy kicsit, de nem történt semmi. Csend volt. Ekkor megfeszítette a lábát a létrán, és a következő falhoz bicegett. Állt egy kicsit, a lába szárát vakargatta. Amikor megunta a vakarózást, bemártotta a festékbe a meszelőt, és egyenes, szabályos sávot húzott a falra. Amikor a szélső sávval elkészült, a meszelő nekirugaszkodott, s gyorsan mozgott felülről lefelé és alulról fölfelé. Húzkodta a meszelőt, és halkan dúdolni kezdett egy háború előtti éneket.

1964

Hajók, emberek, nyár…

Lint öccsét kirúgták a gimnáziumból, mert aktfotókat árusított az osztálytársainak. A lányt ráadásul felismerték a képen, s ebbe többen belebetegedtek. Lint öccse így aztán felutazott Pestre, és havat lapátolt tavaszig. Akkor hazarendelte az apja, mert rendszerető ember volt, és benyomta a vasútra. Négy hónapig tartott a dicsőség, aztán hirtelen véget ért.

– Beszélhetnél az öcséddel… Ha megemberelné magát, és bemenne dolgozni, megúszná valami kisebb büntetéssel.

Lint az apjára nézett, és bólintott. Nem azért ment haza, hogy az államvasutaknak munkásokat toborozzon… Arra gondolt, hogy majd kitűnő borokat isznak, vitatkoznak a szőlészetről, az apja megmutatja a megeredt gyümölcsfáit, aztán estefelé kellemesen összevesznek valami politikai ügyleten… De azért bólintott, mert az apját is szerette, meg az öccsét is, és általában mindenkit szeretett.

– A pályamester megmondta, hogy az öcséd volt a legerősebb munkás a fenntartásnál… És eszes is volt… Ha elvégzett volna egy tanfolyamot, bekerülhetett volna az irodába… A pályamester ráadásul egy csomó embert ismert Székesfehérváron a vadásztölténygyárban…. Segíthetett volna… Meg is mondta, hogy nem érti az öcsédet…

– Most hol van?

– Más apák tudják, hogy hol jár a gyerekük, de én azt még sohasem tudtam… Egyik éjjel hazalopakodott, mint a tolvaj, és elvitte a sátrát, azóta se híre, se hamva.

– Szóval eltűnt…

– Valaki látta Gyenesben… Ott lebzselt a vízparton. Csirkefogóskodik. Csirkefogó lett az öcséd, ez az igazság!

(Lint képzeletében megjelent egy hatalmas tyúkudvar, összerágcsált dália- és krizantémbokrokkal, lapos, hosszú vályúkkal, cserépitatókkal, ólakkal a kerítések mentén… Aztán egy teherautó drótketrecekkel, egy idegenül ható férfi és egy kötényes, kerek arcú nő.

– Igen, az előírt tápot kapták…

– Jó, akkor válogassák ki a szállítható példányokat.

– Igen, kérem, azonnal szólunk a csirkefogónak.

Balra megjelenik az öcs, trópusi sisakban, teniszruhában, fehér teniszcipőben s egy lepkehálóval a hóna alatt.

– 861-et legyen szíves a jelzett súlycsoportból – mondja a kerek arcú nő.

– Kérem – válaszolja az öcs, és a lepkehálóval elegánsan szökdécsel a tyúkudvarban.

A ketrecek gyorsan telnek az összefogdosott csirkékkel.

Az idegen úr figyeli a teniszruhás fiatalember működését, aztán megjegyzi:

– Kitűnő szakember lehet…

A kerek arcú nő büszkén elmosolyodik:

– Igen, a legjobb csirkefogó a telepen… Los Angelesben tanulta a szakmát.)

Lintnek megvonaglott az arca.

– Látom, neked is kínos.

– Ki lehet bírni – mondta Lint, aztán cigarettára gyújtott, és felállt, hogy nekivágjon küldetésének.

Néhány óra múlva egy zsombékos, sötétzöld terepen gázolt, és sorra vette a nádi bejárókat. Csónakok, horgászstégek, keskeny pallók rejtőzködtek a nád szélében. Lint gondosan bekukkantott minden nyiladékon, ami a vízre vezetett, aztán továbbment, mert az öccsét nem találta. Félóra elteltével aztán keskeny öbölre bukkant, ami távolról nem látszott bejárónak, mert lafogó karjukkal fűzfák takarták el a himbálózó, csillogó vizet. A fűzfák mögött, közvetlenül a parton két sátor állt, s a náderdő fölött egy árboc billegett titokzatosan.

Lint átbújt az alacsony ágak alatt, aztán egy hajlékony pallón besétált a hajóig. Kopott, agyonfoltozott vitorlás volt, néhol behorpadtak a bordái, s legalább harminc helyen ereszthetett, mert mélyen beleült a vízbe. A deck alá görnyedve két legény dolgozott a hajóban. Lint várt egy kicsit, aztán cigarettára gyújtott. Amikor a gyufa sercent, az öcs felkapta a fejét:

– Áááá… Lint…

– Egy föníciai fiatalembert keresek…

– Az öreg küldött, mi?…

– Igen… Azt mondja, otthagytad a melódat.

– Persze… Miért kellene nekem pont most melóznom? Nyár van, Lint, nyár, ha nem vetted volna észre! És megkaptam ezt a hajót… Két éve hever a parton, rondán szétfagyott, de azért hajó… A tulaj már el akarta tüzelni, de bedobtam magamat.

– Pocsék egy teknő.

– Tudod, kié volt?… A doktor haverodé, aki disszidált…

– Ez a Kis Golyhó?…

– Az.

– Atyaúristen… Mivé lesznek a régi hajók…

Lint vízbe ejtette a cigarettáját, aztán tűnődve átlépett a hajó deckjére. Az megbillent, és egy kicsit elcsúszott a nádas felé.

– Szegény doktor, mennyire szerette ezt a hajót – motyogott Lint, aztán leült, és megtapogatta a palánkozást.

– A haverom – mutatott az öcs a másik legényre, s az előrenyújtotta a kezét. Lint kezet fogott vele, aztán belebámult a vízbe.

– A régi hajók… Bizony, a régi hajók… Elsüllyedtek.

– Akarsz bort?

Lint ivott az öccsével és az öccse haverjával, aztán saját magával ivott, és a vízre nézett. Tizenöt évnyi távolságból hajók úsztak feléje, kibontott vitorlákkal… Eszébe jutott egy régi kirándulás, amikor az iskola kivonult Szentmihályra. Legtöbben vonattal mentek, de olyanok is voltak, akik biciklivel vagy vitorlással.

Lint akkor nagyon szeretett egy lányt, és azt hitte, hogy a szeretet mindenható. A kirándulás első óráiban aztán eltűnt a lány… Lint egész nap a lányt kereste, de csak este találta meg, amikor tomboló vihar nyargalt végig a Balatonon. A diákok akkor már mind hazamentek, s Lintnek is vonatra kellett volna szállni, de a lányt kereste, és maradt. – Szürkülettel a morajló vízről három vitorlás szaladt ki Szentmihály alá, és horgonyt vetettek a nádasok között a keskeny öbölben. Az egyik hajóról partra szállt egy legény… Fütyörészett, és fonott kancsót lóbált a kezében. Tántorogva átvágott a réteken, aztán eltűnt a pincék között.

Lint állt a parton, és nézte a hajókat. Minden hajóban diákok ültek. Nevetgéltek és vitáztak, valaki gitárt pengetett. A szél felkapta a hangokat, és elrohant velük délkeletre. Az egyik hajón ott ült a lány, akit Lint hiába keresett. A hajók nagyokat csobbantak az összeverődő hullámokon, s amikor erősödött a szél, furcsán zúgni kezdtek az árbocok. Aztán megérkezett a tántorgó diák a boroskancsóval. Felrepültek a vitorlák, és a hajók belevesztek az éjszakába.

Lintnek sokszor eszébe jutott ez az este. Eleinte a lány világított a történetben, aztán fokozatosan halványodott, elmosódtak a kontúrjai. Végül a lányból már csak egy folt maradt, de a hajók csobbanását, az árbocok furcsa zúgását Lint soha az életben nem tudta elfelejteni.

Lint ivott az öccse borából, és figyelte a messzeségből közeledő hajókat. Először egy Argó nevű hajó bukkant fel, aztán a gimnázium gaffos veterán hajója, az Ervin. Az Albatrosz hátszélballonnal jött a felső Balatonról, s valahol Vonyarc táján találkozott az akadémia sztárjával… Hajók kreol lányokkal a fedélzetükön… A Kis Golyhó és Kati, a „tenger csodababája”… Amikor egy nyári záporban bent rekedtek, a kis Katinak mellére tapadt a blúza. Csodálatos zápor volt. Végül szivárvány feszült az égre.

– Mi bajod, Lint?

– A hajók… Felbukkannak dagadó, fehér vitorlákkal, aztán észrevétlenül eltűnnek az éjszakában.

– Milyen hajók?

– Mindenféle hajók, közöttük néhány olyan is, amit nem lehet elfelejteni… Hajók, amelyek elsüllyednek, vagy összetörnek a hullámtörőkön.

– Igyál…

– Két éve délután bemondta a rádió, hogy trópusi vihar közeledik. Kifutottam Tihanyba, és az egyik belső helyen feszesen kikötöttem. Jobbról egy jolle állt mellettem, balról egy kalóz. Aztán más hajók is jöttek, s végül a vihar előszelével egy rozzant, különös kalóz. A kormánynál egy öregasszony ült, és reszelős hangon parancsolgatott a fiának és férjének. Ilyeneket lehetett hallani: „Fock-shotot elengedni”, „Gyerünk az orrába”, „Mit bámulsz, készítsd a pufferokat”…

A kikötőben már alig volt hely. Az öregasszony a mellettem levő kalóz és a kőgát közé kormányozta a hajóját. Amikor a hajó orrát a parthoz kötötték, kimászott a betonra, és onnan vezényelt a fiának:

– Most gyerünk a horgonnyal, amilyen messze csak lehet!

Az öregasszony fia egy baba alakú követ halászott elő a hajó orrából, amire kötelet kötöttek. Ez volt a horgony. A kikötőben mindenki röhögött. A követ bedobták, és én tudtam, hogy az öregasszonynak soha az életben nem lesz többet hajója.

A reszelős hangú öregasszony elvonult kíséretével, aztán kitört a vihar. Egy óra múlva minden kötelet meg kellett húznom és újrakötnöm. Este tíz óra tájban a shotringről leszereltem az új perlonomat, és megerősítettem a kötéseket. Amikor végeztem, átmásztam az öregasszony hajójába, mert nem bírtam tovább hallgatni, hogy percenként háromszor a kövekhez vágódik. Odakötöttem a szomszéd kalózhoz, mert annak még fogott a macskája. Bőrig ázva kerültem vissza a hajómba. Tíz perc múlva újra hallatszott a zuhogás. Dühösen előbújtam. Az öregasszony hajójáról leszakadt a bika. Nagy manőverezéssel kihalásztam a vízből az elszabadult kötelet, és a deck alá hurkoltam.

Némán hanyatt feküdtem a hajómban. Csak szélzúgás és a víz morajlása hallatszott. Elaludtam. Éjfél után arra ébredtem, hogy valami recseg.

– Ámen – mondtam, és lehunytam a szememet.

Reggel dideregve ácsorogtunk a kikötőben, rumot ittunk, és vacakoltunk a hajóinkkal. Nyolc óra tájban megérkezett az öregasszony. Megállt a parton, és bámulta a vizet. Nehezen értette meg, hogy a hajója elsüllyedt, de aztán beletörődött.

– Te elmész, és szerzel egy vödröt meg erős köteleket! Megemeljük és kimerjük! – mondta a férjének, és az bizonytalanul elindult a parton sorakozó pavilonok felé. Az öregasszony meg csak állt a mólón, és bámulta a vizet. Nem akarta elhinni, hogy a hajója végleg elsüllyedt…

Fogtam a rumosüveget, és kimásztam vele a partra. Csendben megálltam az öregasszony mellett, aztán átnyújtottam neki. Megitta mind, aztán szótlanul visszaadta az üveget.

Így vagyunk ezekkel a hajókkal…

– És ez, Lint? Mit szólsz ehhez a hajóhoz?

– Öreg hajó…

– De jó kis hajó, nem? Nézd meg ezt az építést az orránál… Na?…

– Persze egészen jó hajó.

– Vitorlánk még nincs…

– Vitorla… Egyébként azt mondja apád, hogy a pályamester bízik benned.

– Rendes ember a pályamester… Ha beleizzad az ingeibe, tudja, hogy nyár van.

– Aztán vége lesz a nyárnak, és nem lesz sem hajó, sem napsütés, zöld nádasok és halak… Semmi nem lesz. Okos emberek várnak majd a parton, és megmondják, hogy szerintük milyen vagy…

– Hiába szövegelsz, Lint, a nyár az nyár. És nézd meg ezt a hajót… Két napig melózunk rajt, aztán kifutunk vele.

– Jó hajó.

– Van egy rendőr haverom… Ötszázért tudna rongyot…

– Megvesszük – mondta Lint, aztán a rozoga, öreg vitorlásra bámult, amiben bokáig ért a víz. A feje kellemesen zsongott a bortól. Azt sem bánta volna, ha elsüllyed vele a hajó.

1964

Lint gyermekkora

Lint, a bizonytalan kedélyű tárcaíró tűnődve ül az asztala mögött, és szorgalmasan dolgozik a pipáival. Megtöm egyet-egyet, aztán szipákol vele, hümmög, és a céduláira mered. Egy jó sztoris novellát szeretne írni, de képzelete mindig elkalandozik. Hogy a témánál maradjon, időnként felmarkol néhány papírszeletet az asztalról, és érdeklődést színlelve beleolvas a jegyzetekbe: „Házibuli szecessziós fegyverzetben…”, „Szajrés Ili és a karácsonyfadíszek…”, „Egy csendőregyenruha átesik a kerítésen…”, „Kóger felakasztja magát…”, „Pierre és a német százados koponyája…”

„Kerítés… Kóger… Talán még ez lenne a legjobb. Igen, egy kerítés a Paragvári úton… Hogyan is történt ez?” – Lint a semmibe néz, és hirtelen kiesik a képzeletéből az egész Paragvári út a kerítéssel, csendőregyenruhával, mindennel, és újra egy magányos mozdonyon ül, mely ijedten vágtat át a havas dunántúli mezőkön.

A kérdéses mozdony 1944 decemberében szállította Lintet és a húgát egy Vas megyei kis faluba a nagyszülőkhöz. A mozdony nem siklott ki, nem zuhant rá bomba, így hát Lint igyekezett elfelejteni, mert irodalmi szempontból teljesen érdektelen mozdony volt. Lint egy jó sztoris novellát szeretett volna írni az egyik képeslap karácsonyi számába, s ehhez nem a húsz évvel korábbi emlékeire volt szükség…

A makacs kis mozdony azonban ott füttyögött a havas, régi éjszakában, és Lint nem tudott tőle megszabadulni. „Kerítés… Paragvári út…” – motyogta, de ezek a szavak már nem jelentettek neki semmit.

1944-ben minden kisfiúnak katona volt az apja. 1944-ben az ágyúk már valahol a Balaton déli partján dörögtek, és éjszakánként késéles fényszórók kutatták az eget. 1944 decemberére a híres Luftwaffe már félig belepusztult a normandiai partraszállásba, s az angol légi erődök egykedvűen hajóztak a reflektorfényes égen Budapest felé. 1944 decemberében a vonatoknak már nem volt menetrendje, és vonatok sem voltak, csak csapatszállító szerelvények. 1944 decemberében tele volt a világ rémhírekkel, és a Lint-féle kisfiúk rettenetesen féltek. Lint gyermekkorából lényegében csak egy magányos mozdony maradt, amire karácsony előtt néhány nappal felültette az édesanyja. A mozdony aztán, aminek Jánosházára kellett sietni egy veszteglő szerelvényért, nekivágott a dermedt téli éjszakának, s magával vitte Lintet, a húgát és egy Vendel nevű vasutast, aki ismerte Lint nagyszüleit.

Amikor a mozdony kiszabadult az állomásról, a Vendel nevű vasutas megsimogatta Lint arcát:

– Jók voltatok?

– Jók.

– Na, akkor a kis Jézus biztosan benéz hozzátok – mondta Vendel, aztán megváltozott arccal a mozdonyvezetőhöz fordult:

– Látni valamit?

– Látni… Süt a hold.

– Hát ha látni, akkor… – mondta Vendel, aztán belekotort a kabátzsebébe, és elhallgatott.

– Tudja, most már én úgy vagyok, ha nem látni, akkor attól félek, hogy elfogy alólam a sín, ha látni, akkor meg nem a síneket figyelem, hanem az eget.

Vendel cigarettát sodort, aztán meggyújtotta. A mozdonyvezető és a fűtő Vendel cigarettáját nézték. Fanyar füst kanyargott Vendel körül, aztán hirtelen belekapott a huzat, és kivitte a libbenő ponyva alatt. Vendel szívott még néhányat a cigarettából, aztán odaadta a mozdonyvezetőnek. A mozdonyvezető is szipákolt vele egy keveset, aztán továbbadta a fűtőnek. A fűtő nekidőlt a szerkocsinak, és a cigaretta parazsát bámulta.

– Három nap múlva karácsony – mondta.

– Az… Karácsony… – bólogatott Vendel, s a mozdony nagyokat zökkenve, furcsán tántorogva szaladt velük az éjszakában.

Ukkon félreállították a mozdonyt. Vendel széthúzta a ponyvát. Távoli morajlások hallatszottak.

– Győr vagy Szombathely – mondta a mozdonyvezető.

Lint megremegett.

– Körülnézek – mondta Vendel, és leugrott a mozdonyról.

– Féltek? – kérdezte a fűtő.

– Igen – mondta Lint.

– Nem szabad félni.

Lint húga elsírta magát.

Újra szétnyílt a ponyva, és a lépcsőn megjelent Vendel.

– Mi elmegyünk – mondta a mozdonyvezetőnek.

– Megfagy ez a két gyerek…

– Jönnek a gépek – mondta Vendel, aztán odahajolt a kislányhoz, és sáljával megtörölgette az arcát.

Linttel kezet fogott a mozdonyvezető.

A vasútállomáson mozdulatlanul álltak a tehervonatok. Fény sehol sem látszott, emberek sem mutatkoztak.

Vendel nagyokat lépett, Lint és a húga loholtak mellette. Amikor a szemaforhoz értek, Lint visszanézett, de a mozdonyt már nem lehetett látni. Lassan mögöttük maradt az állomás, aztán egészen belesüllyedt az éjszakába. Vendel lassított a léptein.

Telihold volt. A havas tájon messzire lehetett látni. A nyárfák olyanok voltak, mint a jégcsapok. A mezőn fénylő bokrok gurultak valamilyen völgy felé. A messzeségben erdők látszottak.

Lint sápadtan tiporta a lábszárig érő havat. Fázott, és félt valamitől. Sokáig meneteltek így, néha befagyott tócsákon és patakokon keltek át. Vendel ilyenkor Lint kezét is megfogta. Bombatölcséreket kerülgettek, aztán felmentek a vasúti töltésre, mert egy szélesebb folyó következett. Amikor mögöttük maradt a folyó, újra leereszkedtek a mezőre, és eltávolodtak a töltéstől.

– Jönnek – szólalt meg Lint.

Vendel megállt, és belefülelt az éjszakába.

– Tényleg jönnek – mondta, aztán előrehajolt, és egy kis darabon lerugdosta a hó megjegesedett tetejét. Amikor végzett, belefeküdt, és addig hempergett, míg olyan nem lett, mint egy hóember.

– Na, bukfencezzetek egyet – mondta, és felnézett az égre.

Lint hasra feküdt a hóban, aztán odább gurult, és a hátára fordulva megállt. Nézte a gépeket. Az első repülőerődök éppen föléjük értek. Csillogtak a holdfényben. A búgásuk lassan szétszivárgott a tájon, aztán mindent betöltött, mert az első rajok után újabbak jöttek és ismét újabbak.

– Na, ahová ezek mennek… – sóhajtott Vendel, aztán kihalászta a hóból Lint húgát, és elindult.

Erősödött a búgás.

– Észrevettek bennünket.

– Nem lehet. Fehérek vagyunk, mint a mező – mondta Vendel, és csak menetelt tovább egykedvűen.

A repülőgépek elfogytak. Néhány percig csend volt, aztán robbanások hallatszottak a messzeségből. Megremegtek az erdők. Zúzmara hullott a fagyott hóra, és értelmetlen kis neszek gurultak szerteszét.

Magányos repülőgép jelent meg a fénylő égen. Alacsonyan jött, szinte vonszolta magát. Panaszos búgása néha egészen elhalkult, s már-már úgy látszott, hogy lezuhan. De nem zuhant le, erőlködve feljebb kapaszkodott, és eltűnt a délnyugati égen. Aztán újabb repülőgépek is jöttek szétszórt, apró csoportokban, és a búgásuk áthallatszott a hegyeken, országhatárokon, tengereken…

– Közéjük lőttek – mondta Vendel, és felsandított az égre.

A lövöldözők dicsősége azonban nem lehetett hosszú életű, mert a búgás egyre tömörebb lett, és az eget elborították a hazafelé vonuló repülőerődök. A vezérgépek nyomában fegyelmezett rendben vonultak a terhüktől megszabadult, nagy testű bombázók.

Vendel, Lint és a húga akkor már egy akácerdő szélében bandukoltak, s futóárkokon másztak át, melyek cikcakkosan nyúlottak be az erdőbe.

Vendel felemelte az ujját, és a fák koronája felé mutatott:

– Látjátok a tornyot?… Ott a templomtorony.

Lint csak havas sörényű fákat látott.

– Az erdőn túl kezdődik a falu… A falu határa, aztán a majorság. Kövécs, és már ott is vagyunk.

Nagyon sokáig gyalogoltak még, aztán a kerteken át beérkeztek a faluba. Kutyák ugattak, némelyik vonított. A házakat, kerteket, udvarokat betakarta a hó. Néhol füstölgött egy-egy kémény, és mocorgás hallatszott az istállók felől.

Vendel bezörgött az ablakon.

– Ilona néni! Ilona néni, meghoztam az unokáit!

Kinyílt az ablak, aztán a kapu is. Lint öreganyja összecsapta a kezét: – Úristen! Hát csakhogy ideértek! – bekiáltott a házba – Miska! Meggyüttek a gyerekek!

Kinyílt az ajtó, és a kiszűrődő gyér fényben megjelent Lint nagyapja.

Az utcáról ekkor bejött egy karszalagos ember.

– Az elsötétítés magára is vonatkozik, Ilona néni! Ide akarja csalni a repülőgépeket?

– Dehogy akarom, Lajos, hogyan akarnám?

– Bőviben lehet a petrolnak, hogy az udvart is kivilágítja.

– Befelé – mordult fel Lint nagyapja, és külön intett Vendelnek is. Bent meleg volt. A csikótűzhelyben ropogott a tűz. A vizesfazékban sustorgott a víz, a gőz már a födőt emelgette.

– Csak nem gyalog, Vendel?

– De gyalog, Ilona néni. Ukktól gyalog.

– Szegény gyerekek, ilyen világba születni… Ilyen egy világba… Lint és a húga forró teát kaptak, aztán beültették őket a tűzhely mögé a padkára. Lint egy lavór forró vízbe lógatta a lábát, és bámulta az asztalnál könyöklő Vendelt és az öregapját. Vendel forralt bort ivott, a nagyapja nyerset.

– Mást nem hallani?

– Nem, Miska bácsi…

– Gyün a front, Vendel.

– Gyün… Emlékszik arra a fél kezű újságárusra, akiről meséltem egyszer?

– Amelyik a generálisról nevezte el a malacát?

– Arra… Hát levágta a malacát.

– Itthon nem történt valami?

– Tegnap éjjel egy repülőgép végiggéppuskázta a falut. A ti padlástokra is belőttek…

– Belőttek… Hömm… – motyogott Vendel, aztán megitta a maradék forralt bort, és felállt.

Lint ezen az éjszakán nyitott szemmel és mozdulatlanul feküdt az ágyban. Félt megmozdulni. Úgy gondolta, ha megmozdul, megjelenik egy repülőgép, és lőni kezdi a falut. Aludni sem mert, csak feküdt dermedt éberséggel. A képzelete aztán hajnal felé mégiscsak elszabadult, és látta a mozdonyt, a havas tájat, a völgyek felé guruló bokrokat és a mozdonyvezetőt. A mozdonyvezető óriási volt. Előttük ment a téli éjszakában, és átlépkedte az erdőket, völgyeket, folyókat. A feje az eget érte, s a repülőgépek messze elkerülték.

1965

Ilyen az egész életed…

Lint napokig várakozott a kikötőben.

A lány nagy csokor búzavirággal érkezett, szatyrokkal, szalmakalappal. A hajón azonnal kilépett a szandáljából, aztán megcsókolta Lint arcát. Lint egy ideig szótlanul állt a kajüt és a kormánypad között, aztán hirtelen előresietett, és felhúzta a dzsibvitorlát.

– Nem is örülsz nekem – mondta a lány, és a kötelek közé ejtette kék virágait.

– De örülök – mondta Lint, s miközben a bumfáról letekerte a vitorlát, az elmúlt napokra gondolt.

Nők és férfiak érkeztek, gyanakvó arcú asszonyok, lendületes lányok, boldog, aprócska kölykök, és a vitorlák sorra felröppentek az árbocokra, a hajók megbillenve, elegáns lassúsággal kiúsztak a kikötőből. Aztán újabb hajók érkeztek és újabb lányok és újabb asszonyok, és állandóan jó idő volt, kellemes szél, felhőtlen ragyogás. Egyik nap a parton letelepedett egy lengyel lány, s órákon át bámulta Lintet. Később mosolyogtak egymásra, és a lány különös, lágy hangsúllyal megszólalt: „Chlopak… Bardzo chlopak…” Lint azonnal megszerette, de amikor a lány be akart mászni a hajóra, mégis nemet intett a fejével. Tudta, hogy hirtelen megérkezik majd a másik lány, és akkor hazudni kell valamit. Lintnek ezeken a nyári napokon nem volt kedve hazudozni. A logikusnak tűnő, célszerű hazugságokhoz lelki kondícióra van szükség, erőre, lendületre, és komolyan kell venni a látszatot. Lint képtelen volt a látszattal törődni, s mivel ahhoz sem volt elég ereje, hogy az embereket megsértse érzéseikben, mozdulatlan maradt. Várakozott, nézte mások hajóit, melyek lényegében mind egyformák voltak, akár tolvajok ültek a kormány mellett, akár misszionáriusok. A látszat, melyet a nyári napfény előnyösen kiszínezett, mindenkit megnyugtatott. A nők persze a vízparton is gyanakodtak egymásra, de ebben nem volt semmi rendkívüli, beleillett a harmonikus tóparti képbe. Gyerekek vágtáztak a laposra tiport gyepen, s a szél a közeli üdülők napernyős teraszára sodorta könnyű kiáltásukat. Lint világa a várakozás napjaiban enyhén elszürkült és összezavarodott.

– Máris indulunk? – kérdezte a lány.

– Azt hiszem, indulni kellene – mondta Lint, aztán kiemelte a horgonyt, és a hajó ügyetlenül oldalra sodródott. Az egyik közeli vitorlásban valaki halkan nevetett. Lint ennek nem örült. Utálta az amatőrök esetlen mozdulatait, a stílustalan kapkodást, a félmegoldásokat… Pontosan tudta, hogy egy átlagvitorlázónak hogyan kell mozogni a hajón, milyen szél alatt kell a kormányhoz nyúlni, hogy a hajó előírásosan forduljon, mindent tudott. A kikötők életét egyébként is úgy fogta fel, mint egy különös színpadot, ahol állandóan folyik az előadás, és a parton bámészkodó közönségnek, akik az államnak befizetett nyaralási díjjal az egész Balatonra jegyet váltottak, nem szabad csalódást okozni. Lint napokig várt a jelenésére, s most a közeli hajóban felhangzott halk nevetés miatt úgy érezte, hogy kellékesnek nézték, vagy ami még rosszabb, dilettánsnak. Lint egész életével profi volt. Nem mellékesen, szabad idejében élte az életet, mint az emberek milliói, hanem egyfolytában, beleértve a délelőttöket, a hajnalokat és az éjszakákat is. Valamikor persze ő is amatőr volt, de aztán sokat olvasott, utazott, szenvedett, és megértette, hogy az életet nem lehet két részre osztani, mert az érzékeny ember beledöglik. Amikor ezt felismerte, kilépett a megszokott keretekből, s azokkal a lányokkal, akiket megszeretett, nem titokban találkozott, ahogy ezt a társadalom többnyire elvárja, hanem nyíltan. Nem félig szeretett, hanem egészen. Nem kapkodva, délutáni strandokra kacsingatva dolgozott, hanem nyugodtan, elmélyedve, teljes emberségével belefelejtkezve az anyagba. Soha többet nem ment el munka után bokszolni, mert a munkáját és a sportot egyformán tisztelte, és tudta, hogy rossz bokszolónak vagy rossz munkásnak lenni egyaránt ócska dolog. Ettől kezdve csak azzal foglalkozott, amit szeretett, amit képes volt jól, elegánsan végigcsinálni. Lintet a szomszéd hajóban felhangzott nevetés lényegében nem érdekelte.

A horgonyt összecsukva a helyére tette, aztán könnyedén végigszaladt a decken, és a kormányhoz ugrott. Azonnal megfeszültek a vitorlák, és a hajó előrecsúszott. Szél alatt sorra vette a közelben horgonyzó hajókat, és centiméterekre suhant el mellettük. Így a hajó korábbi ügyetlen oldalra sodródása más hangsúlyt kapott. Mindenki látta, hogy egy magabiztos ember lezser eleganciájáról van szó, de Lint érezte, hogy lényegében bizonytalan.

Hajók, fák, kikötőcölöpök maradoztak el mellettük, aztán hirtelen egyenletes, kiegyensúlyozott hullámverésbe kerültek. A hajó csobogva úszott a nyílt vízen, egyre kijjebb, egyre messzebb a partoktól.

Lint a köteleken lógott, és a kék messzeségbe bámult. A lány levetette a ruháját, és szűk bikinit cibált magára, aztán bekente a testét napolajjal. Végül cigarettára gyújtott, és Linthez fordult:

– Hát szia… Megérkeztem…

Lint mosolygott.

Néhány part felé tartó hajó keresztezte útjukat, aztán egyedül maradtak a vízen. Hajók csak a látóhatár szélén látszottak és a távoli kikötők bejáratánál. A lány ekkor levetette magáról a bikinit is, és meztelenül járt-kelt a hajón, nagyon elégedetten, nagyon boldogan. Lint hosszú ideig nézte a lányt. Fokozatosan gyengült a szél, aztán teljesen megállt. A vitorlák petyhüdten libegtek a hintázó hajó felett. Az elsimuló hullámokon fülledt levegő érkezett a nádasok felől. Párás, piszkosforma volt a távoli ég alja. Lint tudta, hogy a szélcsend órákig tart, aztán hirtelen, dühöngő viharral ér véget. Elengedte a kormányt, és végigsétált a decken. Kinyitotta a horgonyt, aztán bedobta a vízbe.

Amikor a vasmacska csobbanva a vízbe zuhant, és surrogva szaladt utána a lánc, a lány lehunyta a szemét.

Lint és az olajos bőrű lány órákig feküdtek az imbolygó vitorlák alatt. Később Lint a hajó oldaláról a vízbe ereszkedett, és alámerült. Úszott néhány métert a víz alatt, és a hűvös mélységben furcsa érzése támadt… Mintha még mindig a lánnyal lenne… Csak egyetemesebb az egész… Mintha elmosódna az egyénisége, emberi léte, csak az anyag maradna, mozogna egy másik közegben. Aztán megérintette a hátát egy melegebb vízréteg, és a felszínre bukkant. Mély lélegzetet vett, és újra érezte a napolaj illatát, mely korábban az arcára, karjára, mellére kenődött. Úszott húsz-harminc métert, aztán a hátára fordult, és bámulta a végtelen eget.

Amikor vizesen, frissen visszamászott a hajóra, a lány felült.

– Szeretlek – mondta Lintnek. Lint odament hozzá, megcsókolta. A lány hozzásimult, és a bőrébe így újra beleivódott a napolaj.

– Jó lenne megfürödnöd – mondta Lint.

– Később… Később… Most olyan jó itt. Régen találkoztunk, és…

– Olyan vagy, mint egy folyondár.

– Igen, olyan vagyok.

– Te is tudod?

– Tudom.

– Azt is tudod, hogy a fák nem szeretik a folyondárokat?

– Az igazi folyondárok nem sokat törődnek azzal, hogy a fák mit szeretnek és mit nem…

– Na, indulás fürödni…

– Nem.

Lint felnyalábolta a lányt, és bedobta a vízbe.

Amikor a lány prüszkölve felbukkant, azonnal átkozódni kezdett:

– Kegyetlen alak vagy!… Vedd tudomásul!… Ilyen az egész életed… Minden ilyen, amit csinálsz… Elúszom, nem megyek vissza a hajóra… Én elúszom…

Lint nevetésétől rázkódott a hajó. Amikor végre elégséges levegőhöz jutott, felállt, és fejjel előre beugrott a vízbe. A víz most már jellegtelen volt, víz és semmi más. A lány… A lány viszont ott úszkált Lint előtt szép meztelenségével, és magához vonzotta, mint a mágnes. Lint követte, és métereken, éveken úsztak át egymástól elszakadva, majd összeütődve, összefonódva, alámerülve és felemelkedve a napig – átzuhantak az évtizedeken. A lány már nem kiabált, némán sodródott Linttel.

Porfelhő jelent meg az északnyugati égen. A hegyekre ült, aztán alattomosan a lejtőkön fehéredő falvak közé csúszott.

– A vihar – mondta Lint, és hirtelen elengedte a lány kezét. Néhány pillanat múlva már a hajóban állt. A lány is bemászott. Ruhát húzkodtak magukra, aztán Lint beemelte a horgonyt. A messzeségben már fodrozódott a víz. Parttól partig érő, sötétzöld vonal közeledett a hajóhoz. Lint a kormányhoz ült, és figyelte a felhőket. Abban reménykedett, hogy a vihar előszelével elvitorláznak a legközelebbi kikötőig. Este partra szállnak, meleg leveseket esznek, sülteket, vörös bort isznak egy kiskocsmában, aztán kellemes ernyedtséggel bámulnak maguk elé. A viharnak azonban nem volt előszele. Lint vitorlái minden átmenet nélkül megfeszültek, és a hajó nagyot csobbanva előrelendült. Egy pillanat múlva már zúgott az árboc, a merevítők vijjogtak a szélben, a hajó oldalra dőlve rohant a morajló vízen. A lány átvette Linttől az orrvitorla kötelét, aztán segített a hajó kiülésében. Élénk szél volt, a hajó repült, mint az ördögszekér. Lint úgy gondolta, hogy félórás vitorlázás után feltétlenül eljutnak a legközelebbi kikötőbe. Aztán elborult az ég, és a hegyek közül negyven-ötven kilométeres pöffök szakadtak a vízre. A turzásba belekapott a szél, és a víz úgy porzott, mint a földszintes városokban a lóvásártér. Lint beleordított a szélbe:

– Reffelni kellene!

A lány görcsösen lógott az orrvitorla kötelén, és nem válaszolt. A hajó ekkor már annyira megdőlt, hogy a víz a szél alatti oldalon állandóan a decken járt. Lint tudta, hogy elég egyetlen pöffről lekésni, néhány pillanattal később engedni ki a nagyvitorlát, vagy annyira kiengedni, hogy a bumfa elérje a hullámokat, és akkor kész… Azt is tudta, hogy azonnal reffelni kellene, vagy lehúzni az orrvitorlát, de semmi kedve sem volt szereléssel vesztegetni az időt. Élvezte a rohanást, a süvöltő szelet, a rájuk zúduló hullámokat, a hajó finom rázkódásait, élvezte, hogy a borulás határán járnak öt és tíz perceken át. Ekkor már párhuzamosan vitorláztak a parttal, s talán csak két kilométerre lehettek a kikötőtől. A viharral hajók érkeztek a messzeségből, és meredek szögben úsztak a kikötő felé. Lint szemmel tartott egy 15-öst, és arra gondolt, hogy addig nem húzza le az orrvitorlát, amíg a másik hajó bírja. Csakhogy az a másik hajó más szögben vitorlázott a kikötő felé, több kilométerre Lint hajójától, más szelekkel, más széliránnyal. Lint keményen tartotta magát, aztán hirtelen minden erőfeszítése feleslegessé vált. Fütyült a kötélzet, a szél a pöffök sebességére gyorsult, és Lint képtelen volt a hajó haladási irányát megtartani. Egy hullámhegy fehér taraja elbizonytalanodva megingott a hajó mellett, aztán bezuhant a kormánypadra. Csuromvizesen küszködtek tovább, de Lint izmai már nem bírták. Önkéntelenül is ejtette a hajót, s hirtelen olyan meredek szögben fordultak a part felé, mintha már a kikötő előtt járnának.

– A horgonyt… – kiabált Lint a lányra, aztán nagy erőfeszítéssel szélirányba fordította a hajó orrát. Amikor a vitorlák meglobogtak, a lány előreszaladt, és kidobta a csukott vasmacskát. A hajó veszett táncba kezdett a lánc végén, a kötélzet csattogott, aztán elszabadulva a vízbe csúszott. Lint tántorogva hajlongott, kapaszkodott az árboc tövében, aztán nagy keservesen leoldotta a vitorlák felhúzó kötelét. A nagyvitorla megvizesedett alsó része beledagadt a nutba, így Lint kénytelen volt teljes testsúlyával ránehezedni a bumfa tövére, hogy a vitorla mozduljon. A rongyokat hiába húzták le, a szél állandóan belekapott és felfújta őket, mint egy dunyhát. Lint fél karral átölelte az árbocot, és a vitorlafejlapról lecsavarta a seklit. Amikor lekapcsolta a kötelet, azonnal elszabadult, és félárboc magasságban lobogott, mint egy zászló. Lint ledobta a nagyvitorla alumínium fejlapját, és a kötél után nyújtózkodott, hogy visszahúzza, és lekösse az árboc tövéhez. A kötél azonban egyre magasabban lobogott, pattogott, és a következő szélrohammal felszaladt az árboctopig.

Lint lekötötte a köteleket, aztán káromkodva visszamászott a kormánypadra.

– Elszaladt a kötelünk! Nem tudjuk felhúzni a nagyvitorlát – mondta a lánynak, aztán a pad alól előhúzta a pálinkásüveget. Ittak, és bámulták a tajtékzó vizet. A 15-ös már a kikötő előtt járt. Erősen megdőlt, és Lintnek úgy tűnt, hogy nekirohan a hullámtörőknek.

Lint hajója lassan csúszott a part felé. A csukott horgony szépen, egyenletesen szántott a fövenyen. Lint úgy tervezte, hogy amennyire csak lehet, partközelbe csúszik, aztán a fokvitorla segítségével beevez a kikötőbe… Szép terv volt. Nyugodtan pálinkáztak. Egy idő után azonban a hajó szokatlanul nagyokat rándult a láncon, és a rázkódásokat Lint már a talpa alatt érezte a lélekgerendában. Valami történt…

– A horgony… Már nem szánt – mondta Lint.

– Talán kinyílott.

– Egy keveset akkor is szántana… Mereven áll.

Lint tűnődve beleivott a pálinkásüvegbe, aztán kedvetlenül nekivetkőzött.

– Várjunk egy kicsit, Lint… Talán majd csendesedik…

– Nem lehet várni. Ránk esteledik, aztán itt dobál bennünket egész éjszaka – mondta Lint, és egy pillanatra eszébe jutott a meleg leves, a sültek, a vörös bor, és beugrott a vízbe. Alámerült, aztán dideregve felbukkant a hajó mellett. A horgonylánchoz úszott, és megkapaszkodott benne. Kicsit szuszogott, aztán mély lélegzetet vett, és a lánc mentén alámerült. Legalább tíz méter lánc volt a vízben, így Lintnek komoly akaraterőre volt ahhoz szüksége, hogy a láncba kapaszkodva a horgonyig vonszolja magát. Amikor a horgony száráig jutott, valami belehasított a lábába. Rántott egyet a vasmacskán, de az nem mozdult. Elengedte. Miközben emelkedett, arra gondolt, hogy a felszínen nem szabad mohón kapkodni a levegő után, mert hullámzik… Fegyelmezetten meg kell várni a kedvező pillanatot. Közben érezte, hogy a lába vérzik. Amikor felbukkant, a lány ijedt arcát pillantotta meg a feje felett. Közvetlenül a hajó mellett emelkedett ki a vízből, elsodorta az áramlás.

– Ne menj le többet, Lint! Nem szabad.

Lint a hajó oldalába kapaszkodott, és percekig nem tudott megszólalni. Lihegett. Amikor visszanyerte az erejét, kiemelte a lábát, és megnézte. Jó húszcentis karcolás volt a lába szárán. Megnyugodott. A vízben mélyebbnek, csúnyábbnak hitte.

– Lint, mi történt veled?!

– Semmi – mondta, és előreúszott a lánchoz. Lélegzetet vett, és nagy lendülettel alámerült. Kemény, gyors mozdulatokkal rángatta magát a láncon végig, és elkapta a horgonyt. Bal kézzel megkapaszkodott, aztán a jobb kezét óvatosan, tapogatózva előrecsúsztatta. Megborzongott. A horgony egy hosszú, tojás alakú vastárgy alá szorult. Vasroncsok voltak odább is, és tüskésdrót… Óvatosan megfeszítette a horgonyt, de az nem mozdult, keményen állt a vasak alatt. Elengedte. Kóvályogva, félájultan emelkedett fölfelé. Zúgott a feje. Amikor felbukkant, a hajó orránál megkapaszkodott a láncban. Levegő után kapkodott.

– Lint!… Lint!… Vérzik az arcod…

Amikor egyenletesebb lett a légzése, vízbe mártotta az arcát, aztán végigsimított rajt. Az orra vérzett.

– Lint!… Megőrültél?

– Semmi – mondta Lint –, mindjárt kész… – Mint egy kiöregedett automata hullatta magából a szavakat, az értelmükre nem figyelt. A hajó, a napolajillatú lány beleveszett a múltjába. Eltávolodott tőlük. Egyedül maradt egy furcsa szituációban. Egyszerű, egyértelmű lett minden. Alámerül, megroggyant, alattomos rémekkel birkózik, és észrevétlenül győz, vagy stílustalanul, bután meghal. Egy pillanatra elképzelte a lehetséges párbeszéd mondatait:

– Egy bomba vagy hajóroncs van a fenéken… Beleakadt a horgony…

– Ugyan… Biztosan képzelődsz. Egy nagyobb kő lehet, vagy valami más, de bomba?… Tudod, Lint, neked az a bajod, hogy túlkompenzálod a helyzeteket.

Lintnek vérzett az orra. Néhány pillanattal korábban kitapogatta egy nehéz, ellenséges tárgy körvonalait, és a lába megakadt a tüskésdrótban. Igen… Mit lehet ilyenkor mondani?… Különben is nyár van, augusztus. Az emberek reggelente napfényes tájakra pillantanak ablakukból, és tejeskávét reggeliznek vajjal, dzsemmel, halvány zsemlékkel. A bőrük barna, a szívük petyhüdt. „Képzelje, a Kovács gyereket felvették a színművészetire, igen, azt a lajhárforma gyereket…” – Hogy a vízben bomba van? Nem. Ez nem megy.

Lint újra alámerült. Gyors, határozott mozdulatokkal dolgozott. Érezte, hogy a víz a mélyben is mozog. Amikor elérte a horgonyt, maga alá húzta a lábát, és szétterpesztve megvetette a vasak között. A fejében pattanásig feszültek az erek. Minden energiáját a horgony kiszabadítására összpontosította. A láncot a vállára feszítette, és közelebb vonszolta a hajót, ami így néhány pillanatig nem nehezedett a horgonyra. Lint ezeket a pillanatokat akarta jól kihasználni. Elengedte a láncot, és sietve megmarkolta a horgonyt. Nagyot feszített rajt, aztán megrántotta. A horgony kiszabadult, és hasba vágta. Elvesztette az egyensúlyát. A vasmacskát nem engedte el, a hajó így hanyatt rántotta. A horgonnyal együtt feljebb emelkedett, és métereket csúszott a vízben. Végül egy mély járatú hullám az oldalára fordította, és kicsúszott a kezéből a horgony. Lint fejében hajókürtök zúgtak. Forgatták a hullámok. Kinyújtották és összegöngyölték, aztán kiterítették a víz felszínére.

Amikor arcába vágott a szél, azonnal magához tért. A levegő hűvösen áramlott a tüdejébe, és visszanyerte az erejét. Hasra fordult, és felnézett. A hajó húsz-harminc méterrel kijjebb sodródott. A lány az árboc mellett állt, és integetett. Lint hagyta, hogy a nagyobb hullámok átcsapjanak a feje felett. Óvatosan, lassan tempózott. A hullámvölgyekben mély lélegzetet vett, aztán csukott szájjal, behunyt szemmel sodródott a fehér habok között. Amikor elérte a hajót, már kevergett a gyomra. Nehéznek, forrónak érezte magát. Az orra vérzett, a feje zúgott. A lány leengedett egy kötélhágcsót, és segítette bemászni. A hajóban újra elsötétült előtte minden, és csak percek múlva nyerte vissza az eszméletét. Lassan, egyenletesen forgott körülötte a táj. A lány arca hegyekkel mosódott össze, felhőkkel, tarajos hullámokkal. A víz fölé hajolt, és a torkára dugta az ujját. Vizet hányt. Amikor jobban lett, bemászott a kajütbe, és végigfeküdt az egyik gumiágyon, Az orra még jó félóráig vérzett, aztán rendbe jött. A lány pálinkával itatta, és vizes kendővel törölgette az orrát.

– Mit csináltál a vízben, Lint?

– Kis fürdés… Nyaralunk – mondta Lint, aztán kimászott a kajütből, és szemügyre vette a vizet. Csendesedett. A hajó már csak pár száz méterre volt a nádasoktól. Amíg Lint a kajütben hevert, csaknem egy kilométert szántottak kifelé. Lint mély lélegzeteket vett, megmozgatta az izmait, aztán leült a kormánypadra, és a maradék pálinkával kimosta a lába szárán pirosló, hosszú sebet. A lány leguggolt eléje, és bámulta.

– Kagylókra csúsztál?

– Egy bomba vagy hajóroncs van itt lent… Beleakadt a horgony.

– Ó Lint, te mindig ilyeneket mondasz… Talán csak egy nagyobb kő volt, és rátelepedtek a vándorkagylók…

A lány látta, hogy Lintnek megkeményedik az arca.

– Úgy értem – folytatta –, hogy az ember el sem hinné, hogy a Balaton fenekén egy bomba van… Mert, ugye, hogyan is kerülhetne ide egy bomba?… De te lent voltál, és láttad… Mi ketten most már tudjuk, hogy itt egy bomba van…

Lint a lányra nézett, és megszólalt:

– Mikor születtél?

– 1946-ban… Miért?… Talán?…

– Semmi – mondta Lint, aztán hátrahajtotta a fejét, és az üveg alján csillogó kevés pálinkát a szájába csepegtette. Mosolyogva felállt, felszerelte a dzsibvitorlát, kitámasztotta, aztán a kötél végét lekötötte egy bikához. Beemelte a horgonyt, és a lányhoz fordult:

– A kikötőárboc az irány, neked kell kormányozni.

A lány a kormányhoz ült, Lint pedig a szél alatti oldalon a kis csutakevezővel kezdett dolgozni. Keserves munka volt. A hajó a makacs turzásban lassan csúszott előre. Lintnek néha görcsbe rándultak az izmai, és kénytelen volt lazítani, lógatni a karját. De mindig újrakezdte, keményen nekifeszült az evezésnek, és késő délután befutottak a kikötőbe.

Az öböl közepén hajók horgonyoztak, többnyire kielerek, de akadt néhány svertes hajó is. Amikor átúsztak közöttük, Lintnek az egyik 15-ösről odakiáltott egy fél karú öregember:

– Mi van veletek, leszakadt a gross?…

– Nem – mondta Lint –, leszereltünk, és a kötél megszökött. A szél aztán fölnyomta a topig.

A beszélgetésre néhányan előbújtak a szomszédos hajókból, és tanácsokat adtak:

– Másszatok fel az árbocra!

Lintnek nem volt kedve ehhez a párbeszédhez, de azért visszakiáltott:

– Nem kieler ez, fiúk…

– Segítek – mondta a fél karú öregember, és intett Lintnek.

Lint hajójával a 15-ös mellé csúszott, és felvette az öreget. A móló mellé eveztek, és a fél karú ember irányítása mellett az orrvitorla felhúzókötelével annyira megdöntötték a hajót, hogy az árboc a kikötő fölé hajolt.

A manővernek nagy közönsége volt. Lint végül meghívta a fél karú öregembert egy féldecire, de az megrázta a fejét, és az égre mutatott:

– Jön a vihar, visszamegyek a hajómra.

Lint arra gondolt, hogy a vihar már kora délután kitört, aztán mégis az égre nézett. Északkeleten sötétlila felhők gyűrődtek az ég és a víz közé. Komor volt, fenyegető.

– Szerencsétek volt – mondta a fél karú öregember –, idejében kifutottatok. Akit ez bent ér… Hát…

Lint óvatosan a 15-ös mellé kormányozta a hajóját, aztán megszorította az öregember kezét.

– Köszönöm.

– Ez az életem – mondta az öreg, és maradék kezével integetett a távolodó hajó után.

Lint egy szélárnyékosnak látszó helyen, közel a parthoz, lehorgonyzott. Hosszú láncra vette a hajót, és a hátulját a parthoz kötötte. A parti fák jelezték, hogy erősödik a szél. Lint felegyenesedett és körülnézett. Közvetlen közelükben néhány kalóz horgonyzott, félig leponyvázva, felkészülve az éjszakára. Valamivel odább sztárok álltak, beljebb kielerek. A bocik pörögtek a hajók körül, jelezték a szélirányt, a forgókat, áramlásokat. A nagyobb hajókon vacsorát főztek az asszonyok. A lecsó paprikás, zsíros illata átúszott az öböl felett. A messzeségben hajók imbolyogtak. Közeledtek a kikötőhöz.

Lint hajójáról partra ugrott a lány, aztán tíz-tizenöt perc múlva kenyérrel, konzervekkel, boros- és pálinkáspalackokkal tért vissza. Lint azonnal felbontott egy üveget, és nagy kortyokban nyelte a hűvös bort. A lány konzerveket nyitott, paprikát, paradicsomot szelt fel egy rögtönzött tálcán, aztán vacsoráztak. Lint látta, hogy a szélső kalózhajón is esznek. A kopott ponyva félig eltakarta a fiatal legényeket. Szilvalekvárt kanalaztak egy óriási dunsztosüvegből.

Besötétedett, és felzúgtak a közeli fák. Kitört az igazi vihar. Reflektorral felszerelt, óriási hajók rohantak a kikötőbe. Vitorlájuk fekete szárnya végigsöpört a vízen. Elkésett kisebb hajók is érkeztek, és riadtan csapongtak az idegen kikötőben. Viharmadarak kiáltása, túlfeszített csigasorok nyikorgása vegyült a szélzúgásba. Újabb és újabb hajók érkeztek. Megdőlve végigrohantak az öböl vizén, aztán megcsörrentek a horgonyláncok, és a vitorlák veszetten csapkodtak, szakadtak a szélben. Egy sötétbe vesző hajón kiáltozott valaki: „Keresem az AUDIÓ II-t… Ki látta az AUDIÓ II-t?!” Válasz nem érkezett. Lint sokáig üldögélt a kajüt előtt, és bámulta a kikötőben lengő árnyakat. Tíz óra tájban a lány megfogta a kezét, és a lábához kuporodott.

1965

A királynő rokona

Délelőtt tízkor már az egész gyár tudta, hogy a nyugati turné végleges, megérkeztek a papírok, engedélyek és visszaigazolások. Ebből eredően a gyár egyes részlegeiben határozottan lazult a munkafegyelem.

A reggeli edzés után Schwalenberg István is megivott néhány üveg sört, és utcai ruhában ácsorgott a szerelőcsarnokban. Nagy hangon vitatkozott a sógorával, és érezhetően esze ágában sem volt átöltözni, munkába állni. A vita érthetetlen módon egy „köpős” gengszter körül forgott, akit a Cosa Nostra elnevezésű bűnöző szindikátus ledaráltatott, és virsliként eladott a vendéglőknek.

– Az újságok is megírták, Chicagóban történt – erősködött Kovács Lajos, de Schwalenberget ezen a napon semmiről sem lehetett meggyőzni.

– Chicagóban a túrót, Szicíliában. A maffia keze volt a dologban.

– Akárkinek a keze volt, az a fontos, hogy nekem hozz egy olajszűrőt a Fiathoz… Egyébként sem Chicagóba mentek, így aztán teljesen mindegy.

– Ja – mondta Schwalenberg, aztán cigarettára gyújtott, és elölről kezdte az egészet. – Hát világos, Szicíliában kellett ennek történni, mert vegyük csak a virslit… Hát a virsli, ha nem tudtad volna, olasz kitalálás.

Többen megálltak mellettük, és érdeklődve közbeszólogattak:

– Mi van?… Megjöttek az engedélyek?

– Ja… De nem is az… Tavaly vagy mikor megöltek egy gengsztert Szicíliában. A Lajos meg azzal jön nekem, hogy Chicagóban ölték meg…

– Öregem, bent volt az újságban. A Cosa Nostra ölte meg. Hol van a Cosa Nostra? Én megmondom neked: Chicagóban!

– De a virslit az olaszok találták ki… Ezt mindenki tudja. A gengsztert virsliként adták el…

A vitatkozók mellett megállt egy kék köpenyes gyári küldönc:

– Báró, hívatnak az irodába…

– Kicsoda?

– A górék, bent ülnek a kis tárgyalóban…

– Jó, megyek.

– Chicagóban is van már virsli… Ha berúgsz, meghülyíted az embert, mindenkit meghülyítesz…

Gróf Schwalenberg István ötéves korában látta utoljára a folyóparti kastélyt. Így sok minden érthető… Persze ha a kis Schwalenberg grófban lett volna egy csepp fogékonyság a szépség, az előkelő környezet iránt, akkor bizonyára húsz év után is felrémlik képzeletében a kerti fák sziluettje, a folyóra hajló olajfüzek fűszeres illata, egy-egy régi arc, egy kertészé vagy egy puskával vacakoló osztrák arisztokratáé… Schwalenberg István semmire sem emlékezett. Érzéketlen volt és valószínűleg felületes.

Az emberek érdeklődve vizsgálgatták az arcát, mert abban reménykedtek, hogy felfedeznek rajt egy kevés előkelőséget, halvány szomorúságot, valami különös, rejtett jelet, de Schwalenberg Istvánnak futballistaarca volt. Talán a tartásában volt egy kevés feminin jelleg, olyan bepisilős elbizonytalanodás, de ez is csak pillanatokig tartott, amíg az ellenfél védőjátékosai elvették tőle a labdát. Ez a feminin mozdulatkészség igazság szerint nem jellemezte Schwalenberg Istvánt, Schwalenberg általában durvább volt, mint a többi játékos, utánrúgásaiba, talpalásaiba gonoszság is vegyült. Néha az edzőnek úgy tűnt, hogy a durvaság Schwalenbergnél nem reflex, hanem program.

Schwalenberg István akkor volt igazán kiábrándító, amikor megszólalt. Szegényes, zagyva szókincse volt, a mondataiban a sok „izé” és a sok „túró” úgy ismétlődött, mint a suszterbasszus. Schwalenberg István megjelenésében pontosan olyan közönséges kis vagány volt, mint a többi, akik évről évre felbukkantak a homályból, aztán valamelyik nagyobb gyár és egy futballpálya között vitték valamire.

Schwalenberg Istvánt a vasgyárban azért mindenki bárónak szólította (nem lehet tudni, hogy miért éppen bárónak). Figyelemmel kísérték életét, mert titkon abban reménykedtek, hogy történik majd valami különös a báróval, valami meglepő, aminek ők munkatársi alapon egészen közelről tanúi lehetnek. Hogy mit reméltek, senki sem tudta volna megfogalmazni… Talán arra számítottak, hogy egyszer csak megáll az üzem előtt egy széles, lapos amerikai autó, és a fehér ruhás, panama kalapos urak bemennek az igazgatóhoz, és rövid tárgyalás után magukkal viszik a bárót. De Schwalenberg István, úgy látszik, nem kellett az amerikaiaknak. Néhányan bizonyára egy szőke hercegnőt vártak, aki a báró miatt a föld másik feléről érkezik a gyárba, s a gépével küszködő, olajos mancsú Schwalenberg Pistinek a helyszínen nyakába omlik. Olyanok is akadtak, akik arra számítottak, hogy a báróról kiderül majd valami államellenes dolog, és a rendőrök megbilincselve vezetik el a nagy szerelőcsarnokból. Schwalenberg Istvánnal azonban hosszú éveken keresztül semmi sem történt. Közepes eredménnyel letette a szakmunkásvizsgát, közepesen dolgozott, és amit keresett, hol elitta, hol nem, éppen úgy, mint a többi ifjúmunkás.

Schwalenberg István jó balösszekötő volt, és néhány év alatt befocizta magát az első osztályba. A báró futballkarrierje nem jelentett szenzációt, hiszen a gyárban huszonnégy első osztályú sportoló dolgozott, és Schwalenberg Istvánnál akadtak sokkal jobb futballisták is. Schwalenberg Istvánnak ennek ellenére az egész gyár drukkolt, és ha sikeresen elrohant egy-egy labdával, zúgott a stadion, hogy: „Hajrá, báró, hajrá, báró!”

Schwalenbergben akkor csalódtak véglegesen az emberek, amikor Kovács Lajos húgát elvette feleségül. Kovács Gizi nem volt sem szőke, sem herceg, egyszerű gyári lány volt, fekete hajjal és arányos testtel. Igaz, hogy az utóbbi fél évben már nem a műhelyben dolgozott, hanem az irodában, de ettől még Kovács Gizi maradt. – Schwalenberg Istvánról valószínűleg ebben az időszakban keltek szárnyra olyan hírek, hogy nem is arisztokrata, csak hazudta magáról… Különben is ki hallott olyan magyar grófról, hogy Schwalenberg? Esterházy, Festetics vagy Zichy, az igen, de Schwalenberg? Úgy hangzik, mintha az ember egy rőfösüzlet cégtábláján olvasná…

– Biztos, hogy Szicíliában történt – mondta Schwalenberg, és a küldönc nyomában elindult az irodába.

A zöld tárgyalóasztal mellett legalább tizennyolcan ültek. Igazgatóhelyettes, párttitkár, pártvezetőségi tagok, edző, intéző, szakszervezeti vezetők és néhány idegen arcú férfi is.

– Jó napot – mondta Schwalenberg, és ahogy az asztal mellett üldögélő férfiakra nézett, olyan érzése támadt, hogy azok egészen idáig róla beszéltek. Zavartak voltak egy kicsit, vagy a fene tudja…

Nem ültették le, csak néztek rá, aztán köhécselve, közömbös hangot erőltetve megszólalt a párttitkár:

– Schwalenberg elvtárs, miért hívják magát a gyárban bárónak?

Schwalenberg értetlenül a párttitkárra nézett.

– Izé… Hogy miért hívnak engem bárónak?…

Schwalenberg tűnődve állt a gyár vezetői előtt, aztán hirtelen elröhögte magát.

– Jó… Irtó jó… – mondta. Valószínűleg arra gondolt, hogy a vezetők csak viccelődnek vele, mint ahogyan ez máskor is előfordult. De aztán megszólalt az edző:

– Te Pisti, a Pinkóczi elvtárs ezt komolyan kérdezte tőled…

– Ja… Hát nem tudom. Valamelyik marha rákezdte. Eredetileg én gróf vagyok, nem báró.

– Szóval gróf?…

– Ja… gróf… Mármint eredetileg.

– Tudná ezt igazolni, Schwalenberg elv… kartárs? Úgy értem, hogy valami papír van erről?

– Nincs. Nem hiszem, hogy lenne.

– Akkor lehet, hogy maga nem is gróf…

– Hát izé… Most már nem, csak eredetileg. Ezt a fater is bizonyíthatja…

– Annak van róla papírja?

– Nem hiszem, hogy van… Amikor kitelepítettek bennünket a Hortobágyra, akkor odavesztek az ilyen iratfélék.

– Mivel foglalkozik az édesapja?

– Télen kazánfűtő Pesten, nyáron meg elszöszmötöl odahaza a kertben.

– Hol van az az odahaza?

– Láncson… Ott lakik a mutterom, meg az egyik lány a férjivel meg a gyerekkel.

– Haza szokott látogatni?

– Néha… Legutóbb, amikor megnősültem…

– És mondja, Schwalenberg kartárs, amikor így hazalátogat, miről szoktak otthon beszélgetni?

Schwalenberg István eltűnődött. Lassan eszébe jutott a Láncsra vezető három kilométeres földút, melyen a Kovács Lajos Fiatjával végigbukdácsoltak, a földszintes parasztház, melynek az ablakai egy homokfalra néznek, a légyszaros függönyök, az udvar. Kovács Lajos káromkodva szállt ki a kocsiból, és kijelentette, hogy földútra soha többet nem megy le a Fiatjával, mert kész öngyilkosság. Kovács Gizi egész úton a haját igazgatta, s amikor megállt a kocsi, ünnepélyes mosolyt erőltetett a szája sarkába. A porfelhő mögött aztán megpillantotta a rozoga parasztházat, és a mosoly odafagyott az arcára.

– Öregem, ez kastélyra számított – mondta Kovács Lajos Schwalenbergnek, és mind a ketten röhögtek. A lány kizökkent a tartásából, és alig bírt valamit kinyögni, amikor beléptek a konyhába. Schwalenberg grófnő bokáig érő, koszos ruhában üldögélt egy alacsony széken, és cukorborsót fejtett. Gróf Schwalenberg György pedig a szobából kiabált kifelé:

– Ez a büdös kölök megint összetojta magát… Csupa szar a szőnyeg… De ennek a lánynak én hiába beszélek, hogy szoktassa rá az éjjelire…

– Ugyan, apuka, Józsikát ne tessék szidni, Józsika még csak kétéves… Ugye, Józsika?… Majd lemosunk szépen mindent, gyere, picinyem – hallatszott egy női hang, ugyancsak a szobából.

Nem keltett meglepetést a megérkezésük. Gyorsan túlestek a bemutatkozáson, idősebb Schwalenberg mindenkinek azt mondta, hogy „szervusz, fiam, hát megérkeztetek?”, a grófnő pedig kijelentette, hogy azonnal főz feketét, és a csikósparheltben sietve felpiszkálta a parazsat.

– Legjobb lenne, ha az udvaron megvárnátok, amíg az Ilon feltakarítja a gyerekszart – mondta a gróf.

Kovács Lajosék az udvar felé fordultak, és szembe találták magukat egy lóval. Talán fél méterre állt az ajtótól, és érdeklődve nézte a jövevényeket.

– Nem is mondtad, hogy lovatok van – jegyezte meg Kovács Lajos.

– Nem hiszem, hogy a mienk – mondta a báró, és bekiáltott a konyhába: – Anyu, mienk ez a ló?

– Nem a mienk, nincs nekünk lovunk, fiam…

– Hát akkor miért áll itt ez a ló?

– Nem tudom… Talán a kiabálásra jött, meghallotta apád óbégatását…

A ló végül elszégyellte magát, és odább ballagott egy kicsit. Aztán előkerült a Schwalenberg lány is, és miközben sorra csókolta az újdonsült rokonságot, a következőket mondta:

– Apu örökké szekírozza ezt a szegény gyereket. Hát kétéves, nem tudja még szegénykém, hogy mikor szabad, meg mikor nem… De gyertek beljebb, már mindent elintéztem.

A társaság ünnepélyesen bevonult a szobába, és az öreg grófnő szedett-vedett szervizében feltálalta a feketét. Kovács Gizi címeres porcelán csészében kapta, Kovács Lajos kis ezüstkehelyben, a báró egy mustáros pohárban, az öreg gróf vizespohárban, Ilon pedig Józsika piros pettyes csészéjében.

– Kicsit törökös a kávé, de itt nincs még villany, és csak a sparhelten tudunk kávét csinálni – mondta az öreg grófnő, és érdeklődve nézegette Kovács Gizit. Kovács Gizi a grófnő pillantását nem vette észre, mivel ugyancsak szemlélődéssel volt elfoglalva. Mindent sorra vett, ami a félhomályos szobában látható volt, kezdve az ágyak fölött lógó giccses szentképektől, egészen a sublót tetején sorakozó kisebb-nagyobb ládikóig, melyek valamikor irattartók vagy ékszeres ládák lehettek. Végül megakadt a pillantása egy fiatal határvadász katona fényképén, mely ezüsttalpú, cirádás szélű kis fémállványban támaszkodott az asztalon.

– Jé, ki ez a katona?

– A legkisebb fiam – mondta az öreg gróf, aztán még hozzátette: – Villanyszerelő civilben. Kétszer annyit keres, mint a Pista, ehhez kellett volna hozzámenned.

Kovács Gizi zavarba jött, de aztán a báró segítségére sietett. Az asztalra könyökölt, és az apjához fordult:

– Mi újság itthon?

– Nagy a szárazság… Minden kiszárad ebben a rohadt kertben, pedig öntözünk is… De nektek jól jött ez a száraz idő… Ha eső van, ti be nem jöttök ide.

– Ronda egy út – jegyezte meg Kovács Lajos.

– Jövőre kapunk kövesutat, már kimérték a mérnökök, hogy hol lesz, hogyan lesz… És nálatok mi újság?

– Hát semmi különös… Kaptunk lakást, be kell majd rendezni… A foci megy, az idén még turnézunk is… Legalábbis hírlik.

A szoba mélyén néhány unatkozó légy zümmögött, s néha-néha, csupán a forma kedvéért felreppentek, és leírtak egy tiszteletkört az öreg gróf feje körül.

Schwalenberg Istvánt a párttitkár riasztotta fel tűnődéséből:

– Ha nem érti a kérdést, megismétlem: miről szoktak otthon beszélgetni?

A báró felnézett, és nem értette, hogy mit akarnak tőle.

– Otthon? – kérdezte.

– Igen, otthon, amikor hazalátogat. Miket mond magának az édesapja?

– Hogy szárazság van… Kiabál, hogy a gyerek megint betojt…

– Milyen gyerek?

– Hát a húgom kisfia… Még csak kétéves, így aztán néha betojik. Az asztalnál ülő vezetők összenéztek. Az edző idegesen felemelte a fejét, és megszólalt:

– Valami komolyabb dologról nem beszéltek otthon?

– Komolyabb?… Ja, mikor a Gizivel otthon voltunk, azt mondta a fater, hogy jövőre utat építenek a faluhoz…

– Azt hiszem, nekünk ennyi elég – mondta az edző, és a többiekre nézett. Az egyik pártvezetőségi tag felemelte a kezét.

– Nekem még lenne egy kérdésem.

– Tessék – mondta az igazgatóhelyettes.

– Mondja meg, kedves Schwalenberg kartárs, hogy a húgát ki vette feleségül?

Egy hülye agronómus… Tóth Ferenc a neve.

– Agronómus… Hát jó, köszönjük szépen. Ne haragudjon, hogy így kérdezősködtünk, de kell az útlevelek miatt…

Schwalenberg István gyanakodva felhúzta a szemöldökét, aztán vállat vont, és kiment a teremből. Az igazgatóhelyettes kínosan mosolygott, a szakszervezeti elnök a tarkóját vakargatta, és közben elhúzta a száját.

– Mi a véleménye az elvtársaknak? – kérdezte a párttitkár.

– Azt hiszem, a báró hülyének tetteti magát – mondta a szakszervezeti elnök.

– Nem tetteti magát, ilyen – mondta az edző.

– Ki lehet vinni nyugodtan – szólalt meg az igazgatóhelyettes. – Sok vizet ugyan nem zavar majd a pályán, de egyébként én vállalom érte a felelősséget.

– Csak tartalék lesz – mondta az edző.

– Ki kell vinni. A futballon kívül ezt a Schwalenberget semmi sem érdekli. Ez már nem gróf. A gyárban egyébként azt beszélik, hogy ez soha életében nem volt gróf, csak kitalálta ezt a mesét, és megetette velünk. Ezt azért nem hiszem… Ennyire nem lehet hülye…

A magyar klubcsapat megérkezése némi felfordulást okozott az olandi Columbia-szállóban. A tulajdonos egy középkorú üzletvezető és két FBI-ügynök kinézésű londiner kíséretében azonnal elősietett, és köszöntötte a csapat vezetőit. Szóba kerültek a magyar sportsikerek, és a tulajdonos mosolyogva utalt a saját izomzatára… Jó felépítésű fickó volt, látszott rajt, hogy a napot az uszodában kezdi, és legalább egy nyilvánosház jövedelmét költi évente a dél-európai utazgatásaira.

Az edző akadozó németséggel helyeselt a tulajdonosnak, s idegesen kapkodta a fejét, mert egyszerre kellett szemmel tartania tizenöt játékost, néhány platinaszőke konzumnőt, a csomagokkal szaladgáló londinereket, az intézőt, az udvarias szállodaigazgatót, az ugrásra kész üzletvezetőt, a portást, a kijáratot, feljáratot, az egész gyanús világot. Amikor megszabadult a szállodaigazgatótól, azonnal feltartotta a kezét, és maga köré gyűjtötte a játékosokat:

– A portán mindenki bediktálja az adatait, aztán felmegy a szobájába, és rendbe szedi magát. Egy óra múlva városnézés, lötyögünk egyet. Pia nincs, hajas baba nincs! Ez a tartalékokra is vonatkozik. Értettük egymást?

A játékosok végighasaltak a portások előtt a pulton, és diktálták az adataikat. Az egyik portás kezében megállt a toll, és felnézett:

– Schwalenberg?… Melyik ág? Yrmount?

– Lehetséges…

– Igen, uram… Méltóztasson a kulcs… Ha a szoba esetleg nem felelne meg, azonnal kinyitunk az első emeleten egy appartement-t… mondta a portás elbizonytalanodva.

– Megfelel – válaszolta a balösszekötő, és zsebre tette a kulcsot. Megkereste a táskáját, beszállt a liftbe. Amikor a szobájába ért, meglazította a nyakkendőjét, aztán belevizelt a mosdóba. Valahonnan zongoraszó hallatszott… Kinyitotta az ablakot, hallgatózott, de kintről csak zaj áradt a szobába, így hát mindjárt be is csukta. Kicsit ténfergett, aztán cigarettára gyújtott, és végigfeküdt az ágyon. Halálosan nyugodt volt. Élvezte, hogy csak tartalék, s így minden erőfeszítés nélkül átténferegheti ezeket a napokat. Amikor végigégett a cigarettája, eszébe jutott, hogy valami dolga mégis akad majd, mert megígérte a sógorának, hogy olajszűrőt szerez a Fiatjához. Egy olajszűrő nem lehet nagy ügy, gondolta, aztán lehunyta a szemét, és néhány perc múlva elaludt.

Telefoncsöngésre ébredt.

Oldalára fordult, és egykedvűen felemelte a kagylót.

– Tessék…

A drót végén angolul csivitelt egy nő. A balösszekötő németül próbálkozott, de a nő nem hagyta abba az angolt.

– Jól van, kisanyám – mondta ásítva, és visszatette a kagylót. Egy ideig a semmibe bámult, aztán megakadt a pillantása egy képen. Közepes nagyságú olajpasztell volt, színes emberekkel telezsúfolva. Piros dresszes bicikliversenyzők száguldottak a kép bal oldaláról a kép jobb oldalára, a háttérben napernyős nők bámészkodtak, s egy zsakettes úr is állt ott, idegesen toporogva, mert a biciklisták miatt nem tudott átmenni az utca másik oldalára. A balösszekötőnek ez megtetszett. Elröhögte magát, aztán felült, és rágyújtott egy cigarettára. Szívott néhány mély slukkot, aztán letette a cigarettát a hamutartóba, s ott is felejtette, mert nekiállt mosakodni, inget váltani. Négy óra előtt pár perccel becsukta a szobáját, és elindult lefelé. Az utolsó lépcsőforduló után megtorpant, aztán bizonytalanul lejjebb ereszkedett. A lépcső aljában magnéziumlámpák villantak, fotoriporterek és újságírók állták el az útját, németül, angolul, franciául zuhogtak rá a kérdések.

– Uraim, én csak tartalék vagyok – mondta, és kezét az arca elé emelte védekezően.

Az újságírók nem tágítottak, tovább fényképezték, és gyors, erőszakos kérdéseket intéztek hozzá.

– Ön gróf Schwalenberg István, ugyebár?

– Ja… De én nem politizálok. Az egész nem érdekel, világos?

– Igaz, hogy ön a Yrmount-ágnak a leszármazottja?

– Lehetséges…

– Miből él Magyarországon?

– Vasesztergályos vagyok, és hát futballista.

– Mi a véleménye az osztályviszonyokról?

– A balszélső érezte, hogy „hintába” akarják ültetni. Idegesen körülnézett, de az újságíróktól nem lehetett szabadulni.

– Mi a véleménye az osztályviszonyokról?

– Izé… Az NB I-ben nagy a hajtás, és az ember nem is kerülhet be mindig a csapatba. A másodosztályban valamivel kényelmesebb, de azért az csak olyan piti, vidéki foci. Az NB II-ben ha az ember kihagy néhány edzést, azért még megrúghatja a maga góljait…

– Voltak önnek kellemetlenségei?

– Hát persze… Amikor bekerültem az NB I-be, állandóan izomlázam volt. Más volt az edzési rendszer, jobban kellett hajtani…

Valaki megérintette a vállát. A balösszekötő hátranézett, és szembe találta magát az edzővel.

– Mit csinálsz, Pisti?

– Hát itt faggatnak…

– Befejeztük, uraim! – mondta az edző, és a balösszekötőt kivonszolta az újságírók gyűrűjéből.

Másnap ilyen címekkel jelentek meg az olandi lapok: „Vasesztergályos gróf a magyar csapatban”, „A királynő rokona nyilatkozott”, „Balösszekötő lett a magyar grófból”…

Az edzőnek rég kihűlt a kávéja, mire az intéző és egy tolmács segítségével végigolvasta a lapokat.

– Hát, Pisti, ezek rád repültek – mondta, aztán nekilátott a hideg reggelinek.

A balösszekötő szívta a cigarettáját, és méltatlankodott:

– Tehetek én róla, Marci bácsi?… Bezsongtak a pedigrének… Mondtam én nekik, hogy csak tartalék vagyok, de nem szálltak le rólam…

– Ha tehetsz, ha nem tehetsz, ne fújd a pofámba a füstöt, amikor eszem… Jó, hogy nem álltok neki féldecizni…

Az edző kedvetlenül evett, aztán megtörölte a száját, és intett a játékosoknak, hogy hajoljanak közelebb. Az asztalnál csend lett.

– Tíz perc múlva találkozunk a portán, addig mindenki rendbe szedi magát. Délig edzés a darugyár pályáján. Egykor ebéd itt, utána pihenő, és délután négykor egy levezető könnyű edzés. Az első mérkőzésünk holnap lesz délután négykor. Értettük egymást? Akkor rendben.

Az asztal felbomlott, a játékosok egy oldalajtón átmentek a szállodába. A portás megállította a balösszekötőt:

– Schwalenberg úr! A hallban várakoznak önre…

A balösszekötő bólintott, és kedvetlenül átment a hallba. Az egyik fotelból kínos eleganciával öltözött, sötét ruhás férfi emelkedett fel.

– A királyi család titkára vagyok… A felséges asszony a lapokból értesült róla, hogy ön, Schwalenberg úr, Olandban tartózkodik. A királyi család örömmel értesült arról is, hogy ön a Yrmount-ág leszármazottja, s így rokonságban áll a királynővel. A királyi család szívesen látná önt a palotában. A délutáni tea, mint rendesen, ma is négy órakor lesz. A küldetésem ezzel lejárt, uram, auf Wiedersehen!

A titkár meghajolt, aztán kiment. A balösszekötő döbbenten állt, aztán furcsa grimaszba szaladtak össze az arcvonásai. Végül legyintett, és a portán át kiment a szálloda elé, ahol már csaknem az egész csapat összeverődött.

A balösszekötő kedvetlenül szállt be az autóbuszba, szótlanul bámulta a gépkocsi mellett elsuhanó háztömböket, a szögletes, gyepes tereket, az autókat és reklámoszlopokat. Az öltözőben tétova mozdulatokkal rángatta magára a dresszt, cipőket, s amikor az egyik játékos félig öltözötten átfejelte neki a labdát, a balösszekötő félrekapta a fejét, mintha nem is futballista, hanem porcelánkereskedő lenne. Félszeg, ijedt mozdulatán az egész csapat röhögött.

– Mi van veled, Pisti? – állt meg mellette az edző, s biztatóan a vállára vert.

– Zűr van, Marci bácsi…

– Megint?…

– Az előbb a szállodában megkeresett egy elegáns pofa. Azt mondta, hogy rokona vagyok a királynőnek, és menjek el délután négykor a palotába teázni.

– Négykor edzés van.

– Hát persze… Majd telefonálok neki, hogy nem tudok menni, mert tréningen vagyok.

– Kinek telefonálsz?

– Hát a királynőnek.

– Ez meghülyült… Halljátok? Telefonál a királynőnek, hogy nem ér rá teázni, mert edzése van… Aztán holnap majd böngészhetjük az újságokat délig… Otthon meg a gépgyári pártbizottságnak két hónapig magyarázhatjuk, hogy zajlott le a családlátogatás királyéknál? Pisti, ezt jól megkeverted…

Az öltözőben mindenki röhögött, a balösszekötő pedig felordított:

– Tehetek én erről?

– Azt mondd meg, hogy rokona vagy a királynőnek, vagy nem vagy rokona?

– Lehet, hogy rokona vagyok… Mit tudom én…

– Amikor a gépgyárba felvettünk, akkor azt mondtad, hogy gróf vagy, most meg kiderül, hogy királyi nagyherceg, trónörökös báró… Az istenedet, Pisti!

– Marci bácsi énvelem hiába hőbölög… 1945-ben ötéves voltam. Csak arra emlékszem, hogy nagy fák voltak az udvaron… Honnan tudnám én, hogy ki kinek a rokona? Nem is érdekel. Én az öregtől azt sem kérdeztem meg, hogy hány hold földünk volt.

– Jól van, fiam, menj el a palotába, de ha zűr lesz, akkor a Vasmunkásban többet nem focizol! Erre mérget vehetsz! Na, gyerünk kifelé.

A csapat teljesen feldobódott. Meredek passzokkal szöktették egymást, és a balösszekötőt üvöltve biztatták:

– Hajrá, báró!… Hajrá, báró!… Báró, nyomd a labdát…

– Nem üvöltesz, fiam, hanem dolgozol – igyekezett az edző gátat vetni a hülyülésnek, de teljesen sikertelenül.

A balösszekötő hamarosan együtt röhögött a csapattal, és az edző kivételével mindenkinek címeket osztogatott. Az edzés végén már ilyen mondatok cikáztak a levegőben: „Csőrös úr, kegyeskedjen a labdát továbbítani!… Éppen erre gondoltam, báró úr… Jancsik tanácsos úr, talán jobb volna, ha nem a labdát táncoltatná a fején, hanem a fejét a labdán… Vigyázat, az exkirály lő… Holacsek gyarmatügyi miniszter biztos kézzel védett…”

A csapat a fürdőben röhögött és fütyörészett, az autóbuszban pedig haditervet készített a balösszekötőnek. Mindenkinek akadt valamilyen elképesztő ötlete, ami a balösszekötőnek „esetleg” hasznára válhat a királyi udvarban.

A délutáni alvás után a balösszekötő magára húzott egy tiszta inget, aztán a létező legsötétebb ruhájában megállt a tükör előtt.

– Hát ez viszonylag szürke – állapította meg félhangosan, aztán még hozzátette: – Lehet, hogy a délutáni teázások idején éppen ez az elegáns…

A portán a királyi titkár már várta.

– Uram, ha megengedi, a palotába kísérem.

A balösszekötő megengedte, így aztán beszálltak egy fekete Chryslerbe, s bőséges fékezések, kanyargások és suhanások után kiszálltak belőle valamilyen udvarfélén. Lépcsők, folyosók és különböző termek után eljutottak egy előszobába. A királyi család titkára itt megállította a menetet, és tárgyalásba bocsátkozott egy ajtónállóval. Az ajtónálló aztán bekopogott, és jelentette, hogy megérkezett gróf Schwalenberg István.

Gróf Balösszekötő István miután átesett a bemutatkozások zűrzavarán, és balesetmentesen eljutott egy bőrfotelig, kíváncsian körülnézett a szalonban. A helyiségben elég sokan voltak. A királynő a főhelyen ült, a leghosszabb fal előterében, mellette kisebb székeken a lányai, szám szerint három. A királynő mögött egy úr állt, nem lehetett pontosan tudni, hogy ki az, jobbra és balra további urak és hölgyek. Ahogy a balösszekötőnek sikerült megállapítani, részint rokonok, részint magas rangú állami hivatalnokok voltak. A titkár a királynő bal oldalán helyezkedett el, és a másik titokzatos arcú úrhoz hasonlóan állva maradt. A légkör előkelő volt és merev, minden előírásos lassúsággal bonyolódott, a tea kevergetésétől egészen a beszélgetésig. A beszélgetés persze egyoldalú volt, mert a királynő kérdezett, a balösszekötő pedig, ahogyan rossz németségéből telt, válaszolgatott.

– Az ön édesapja, azt hiszem, Schwalenberg György volt…

– Igen.

– A birtokaik persze áldozatul estek a vasfüggöny mögötti állapotoknak…

– Igen…

– Úgy tűnik, hogy a Schwalenberg családnak Ausztriában is voltak birtokai…

– Lehetséges…

– A család most hol él?

– Hát… Anyám Láncson… Apám Budapesten.

– Foglalkozik valamivel, vagy visszavonult?

– Kazánfűtő egy vállalatnál.

– Hallatlan! És ön?

– Szakmát tanultam, a gépgyárban melózok… És hát, izé… A foci… Kaptam lakást… Én most príma vagyok…

– Szóval adtak lakást… Hát ez szép tőlük…

A királynő bal oldalán megszólalt egy ősz hajú úr:

– Mondja, gróf úr, nem gondolt arra, hogy esetleg átmenetileg nyugaton marad?

– Nem, erre nem gondoltam. Otthon végre kaptam lakást, és hát az edző is nagyon zabos lenne.

– No persze.

A balösszekötőnek úgy tűnt, hogy a királynő hangja egy árnyalattal hidegebb lett, amikor újra megszólalt:

– Ha valamire szüksége lenne itt, örömmel segítünk…

– Hát…

A titkár érdeklődve előrelépett:

– Parancsoljon…

– A sógoromnak kellene egy olajszűrő a Fiatjához… De ezt én is megvehetem.

A királynő értetlenül nézett a balösszekötőre.

– Mi kellene?…

– Egy… Egy… Olajszűrő…

– Jó, hát majd egy-két dolgot összecsomagolunk, és azzal az olajizével együtt a szállására küldjük.

A balösszekötő kicsit meghajtotta a fejét, és érdeklődve várta, hogy mi jön még.

– Édesapját, gróf Schwalenberg György urat és magyarországi rokonainkat köszöntjük… Legyenek erősek.

– Jó – mondta a balösszekötő, és tanácstalanul a titkárra nézett. A titkár egy pillanat múlva már mellette volt, és átsegítette a távozás bonyodalmain.

A balösszekötő az autóban fellélegzett. Amikor már az utcán robogtak, megszólította a titkárt:

– Uram, gondolom, magának teljesen mindegy, hogy hová visz… Ha így van, akkor ne a szállodához vigyen, hanem a darugyári sportpályára.

– Ahogyan parancsolja, uram – mondta a királyi család titkára, s a gépkocsi a következő pillanatban irányt változtatott.

A balösszekötő a sportpálya előtt kiszállt a Chryslerből, és az órájára nézett. Fél hat volt.

A bejáratnál két férfi várta. Zsebre tett kézzel álltak, és mosolyogtak.

– Jó napot, Schwalenberg úr… Mi a klágeni klubcsapat menedzserei vagyunk… Ötezer dollár előleget tudunk adni.

– Kevés.

– Ha a csapata elutazott, a további harmincezret azonnal felveheti…

– Mondtam, hogy kevés – válaszolta a balösszekötő, aztán félretolta a menedzsereket, és sietve bement az öltözőbe. Néhány perc múlva már a pálya zöld gyepén vágtatott, aztán ügyesen levett egy feléje küldött meredek labdát, és élesen a kapuba lőtt.

– Vége a teázásnak, báró? – kiabáltak feléje a játékosok.

1965

A nyár utolsó napja

Illés, úgy látszik, végleg hajótörést szenvedett… Hanyatt feküdt nagyrekamiéján, és bámulta a vasárnapi szobafalakat. A nap folyamán aránytalanul megnövekedtek a felületek. Lassan fogyott rajtuk a fény, de még mindig óriásiak voltak.

Illés a csendjeire figyelt. Megváltoztak. Elvesztették feszültségüket, sejtelmességüket, használhatatlan süket csendekké koptak. Néha értelmetlen zajok szűrődtek át az ablaküvegen, de nem volt minőségük, így a csend jellegtelenségén sem változtattak.

Bámulta a vasárnapi szobafalakat. Délután négy és öt között többször felkiáltott: „Szenvedni akar?… Forduljon Illéshez!… Illés kínzószerkereskedése biztos eszközöket szállít… Készüljön fel az ünnepekre!… Vasárnapi szobafalakat csak Illésnél!…”

Ötkor eszébe jutott Kozma Lajos. A dzsesszdobos püffedt arcára élesen emlékezett.

Díszpárnát gyűrt a feje alá, és olyan fölénnyel hordozta körül a pillantását, mint aki hirtelen egy kilátótoronyba került. A fekete borítású világatlaszt pillanatokon belül felfedezte. Nagyot kiáltott: „Illés most felkel, és saját világatlaszában megtekinti az összes tengereket!” Ezek után nyugodtan feküdt tovább, és azon tűnődött, hogyan jutott eszébe Kozma Lajos. Apró jelek után kutatott az emlékezetében. Színeket, hangokat, falra vetődött árnyakat igyekezett meggyanúsítani. – Hindemith: A fababák tánca – mondta hangosan, aztán fütyülni kezdte a régi dallamot. Nagyon jól tudta, hogy három esztendeje hallotta utoljára a Hindemith-dalt, és a fütyörészése nevetséges. De azért fütyörészett és bólogatott.

Este hatkor mégis felkelt, és átimbolygott a szobán. A világatlaszt az asztalra tette, aztán találomra szétnyitotta. Jó nagy vizekre bukkant. Nézte egy kicsit az Indiai-óceánt, az Arab-tengert, aztán a Bengáli-öböl tanulmányozásába merült. Hajóra szállt, és egy közepes nagyságú klipperrel Ceylonból áthajózott Burmába. Hajójának a Champion of Sea nevet adta, s büszkeség töltötte el a szívét. Továbblapozott az atlaszban, és hagyta, hogy a klipper előtte járjon, aztán fehér vitorláival belemosódjon a messzeségbe. A La Manche-csatornán Kozma Lajos hajóját kereste, s közben igyekezett elképzelni, hogyan élhet a hajón egy dzsesszdobos. Nem tudta elképzelni. Csak bámulta a partokat, a kikötőket, és bizonytalan gyanú ébredt benne. Becsukta az atlaszt, és kibámult az őszi alkonyatba. Hirtelen eszébe jutott, hogy Kozma Lajos neki egyetlen képeslapot sem küldött Cherbourg-ból, Londonból, sehonnan…

Illés kiment a fürdőszobába, és dolgozni kezdett. Szappan, beretva, fogkrém, forró víz, langyos víz, hideg víz… Amikor a tükörben megszemlélte a végeredményt, barátságosan megszólította magát: „Csak egy anziksz kártya érkezett, Illés úr, ha jól láttam, Cherbourg-ban adták fel…”

Az utca vasárnapi jellegén keveset enyhített az alkonyat. A város puccos figurái kettesével lengtek át a zárlatosan erőlködő neonsorok alatt. Rádiók szóltak mindenütt, s a televízióban ágyúk dörögtek. A detonációkba utcahosszat beleremegtek az ablakok. A bombák süvöltése olyan valóságos volt, hogy az emberek felpillantottak az őszi égre, aztán a neonok savós fényétől megzavarodva botorkáltak tovább.

Illés nehezen találta meg Kozma Lajos házát. Az ismerősebb lépcsőházakban lángoló gyufaszálakat tartott a lakók névsora elé, aztán a parázsló maradványukat sorra elejtette. Végül felmászott az egyik ház első emeletére, és megnyomta a csengőt. Fiatal, rózsaszín pulóveres lány nyitott ajtót. Kozma lánya volt. Illés meglepetten tapasztalta, hogy amióta utoljára a házban járt, a lánynak melle keletkezett.

– Maga az, Illés?… Azt hittük, elköltözött a városból… – mondta a lány, aztán félrehúzódva a szemközti ajtóra mutatott.

Illés átlépte a küszöböt, és kopogtatott az ajtón. A szobában titokzatos zaj támadt. Inkább zörej volt, mint emberi hang. Illésnek úgy tűnt, hogy a szobában valaki váratlanul elmozdított egy nehéz bútordarabot. Visszahúzódott az ajtótól, és a lányra nézett.

– Tessék bemenni – mondta a lány, és elengedte a lépcsőházi ajtót, mire az meglendült, majd halkan kattant a záron.

Illés újra kopogott az orra előtt fehérlő ajtón, aztán hirtelen lenyomta a kilincset. A szobában nyár volt… Százas égők függtek a mennyezeten, mint a delelőre érkezett napok. Fényük erős volt és jellegtelen. A szoba távolinak tűnő végéből Kozma Lajos közeledett. Karját kicsit megemelve, esetlenül maga elé tartotta, mintha mutatni akarna valamit, vagy cselekedni. Lényéből szomorú lazaság áradt, egészében olyan volt, mint egy hatalmas rongycsomó. Feje remegett, s ha kizökkent a csoszogás üteméből, nehezen nyerte vissza eredeti tartását. Csak a szeme élt, melyből erőszakos pillantások törtek elő, és kegyetlenül behatoltak az egészséges szívekbe, agyakba.

Illés megtorpant az ajtó közelében, és tájékozódni próbált.

– Mind megdögöltök – szólalt meg Kozma Lajos.

– Természetesen – mondta Illés, és előbbre lépett, hogy kezet foghasson a dzsesszdobossal.

– Ülj le… Nincs kézfogás… – mondta Kozma.

Illés értetlenül állt a szoba közepén.

– Nincs kezem…

Illés Kozma kezéhez hajolt, és zavarodottan bámulta, mint egy tárgyat.

– Megbénult – szólalt meg újra a dzsesszdobos.

Illés felegyenesedett, és ügyetlenül hátrálva leereszkedett egy székre. Mereven ült, mintha a szobában tilos lenne minden mozgás.

– Te leszel a következő… A szesz mindent megöl benned…

– Nem iszom…

– Késő… Már mérgezett vagy… Pontosan ilyen leszel, mint én. Jól nézz meg!

– Azt hittem, a csatornán hajózol… Nem tudtam, hogy lerobbantál…

– El sem utaztam… Már nem tudtam elutazni…

Kozma szeme fátyolossá vált, esetlenül megvonaglott a válla, aztán kitört belőle a zokogás. Illés felugrott, és a közeli fotelhoz támogatta. Kozma halk csuklásokkal, szinte hangtalanul sírt. Illés visszaült a helyére, és nézte barátja oldalra bukott fejét. Új vonásokat mart archúsába a szenvedés. Egy ismerősnek tűnő idegen ült előtte, aki már elvesztette minden kapcsolatát… Szánalmat, sajnálkozást nem érzett a dzsesszdobos iránt, csak fájdalmat. Mardosó fájdalmak keletkeztek a testében, és az agyáig sugároztak. Úgy érezte, mintha egy árokparton állna ezer emberrel szemben, s azok paradicsommal dobálnák. Játék az egész… Az emberek nevetnek, s ő átkiabál az árok felett, hogy „Bravó, ez jó dobás volt!” Törölgeti az arcára csorduló paradicsomlevet, és ekkor mellbe vágja egy kő, mely észrevétlenül száll a paradicsomok között, aztán még egy, és térdre esik. Ijedten felkiált: „Vigyázzatok, kövek! Köveket dobtok!” Az emberek csak nevetnek, és bólogatnak egymás felé, hogy játék az egész… Ahogy a térdén billegve oldalra fordul, vesén találja egy kő. A fájdalomtól eltorzul az arca, és elterül. Nem érzi már a köveket, csak hallja a tompa zuhanásokat, és távolodik valahová, egyre távolodik. A messzeségben egy hang megállítja:

– Meggyógyulok…

Ismerősnek tűnő idegen ül előtte, és az ingmellébe törölgeti a könnyeit.

Illés torz vonásai kisimultak. Kozmára bámult, és biccentett feléje. Kozma gyanakvó pillantása hidegen előrenyomult a fényben:

– Ezek már lemondtak rólam – mondta Kozma, és szemével az ajtó felé intett.

– Gondolod?

– Pedig meggyógyulok… Egyik kezemmel már megtanultam fogni, és bot nélkül járok… Ezek – nézett az ajtóra – nem tudják… Csak akkor indulok el bot nélkül, ha egyedül vagyok a házban. Meggyógyulok…

– Világos – bólintott Illés sietve –, meggyógyulsz, és végigcsinálod a turnédat…

Kozma Lajos megingatta a fejét.

– Nem… Turné nem lesz többet…

Illés értetlenül bámult a zenészre, s újra visszazökkent ijedt mozdulatlanságába.

Kozma észrevette a változást, és félni kezdett, hogy Illés feláll és elmegy. Sietve megszólalt:

– Veled mi van?

– Semmi… Reggel felkelek, este lefekszem. A főnökeim minden harmadik hónapban száz forint jutalomban részesítenek, mivel az a rögeszméjük, hogy időnként jobban, máskor viszont rosszabbul dolgozom… És vannak a vasárnapok… – mondta Illés, aztán a fél karját leejtette a szék támlájáról, mintha béna lenne.

– A fababák tánca… Mondd, Illés, mi lett azzal a lánnyal?…

– Nem tudom… Elvesztettem… – mondta Illés, és felállt. Kozma előrenyújtotta remegő ujjait, és megérintette Illés karját.

– Látod, meggyógyulok…

– Meggyógyulsz – bólintott Illés, aztán még hozzátette: – Mit hozzak neked? Jövök majd látogatóba.

– Nem jössz többet – mondta Kozma. – Mindenki eltűnik ilyenkor… Te is nehezen bírod az ilyeneket…

– Könyvet hozzak, kottákat vagy mit?…

– Én sem jönnék… Ez az igazság – mondta Kozma, és motozva, csoszogva vonult Illés után, mint egy árnyék. Illés kilépett az ajtón.

A folyosó olyan volt, mint egy verem. Illés belezuhant, aztán zavarodottan tapogatózott a kapcsoló után. A konyhából előbukkant Kozma lánya, és villanyt gyújtott. Illés hunyorogva a ruhájára bámult. A lány átöltözött. Fehér blúza alatt meztelenül domborodtak a mellei.

– Kevesen bírják a benti fényt – szólalt meg a lány –, de apa miatt ott három éve égnek a villanyok…

– Igen?…

– Ha eloltjuk, megindul feléje a Zsakettes Úr…

Illés keze ekkor már az ajtó kilincsére nehezedett. Félbehagyta a mozdulatot, és a lány mellére nézett.

– Zsakettes Úr?

– Szegény apa így szokta mondani.

– Ó… Az öreg Zsakettes – mondta Illés, és elindult a lépcsőház bizonytalanságában lefelé.

Kint szél fújt. A kapu előtt száraz levelek keringtek, feltáncoltak néhány lépcsőfokot, aztán visszaperegtek könnyű neszezéssel. Illés beleszimatolt a levegőbe. Tisztán érezte a víz nehéz szagát, mely ózonnal keveredve érkezett a messzeségből. Hirtelen meghajoltak a fák, aztán vedlő kutyákká váltak. A szél nyögve érkezett a mellékutcákból, s lombokat, tetőket tépázva rohant tovább. Magános esőcseppek hullottak a kövezetre. A járdaszegélyek mentén felkavarodott a por, és felhőkbe sűrűsödve szállt a házak felett. Illés érzékei lassan ébredeztek… Megborzongott, aztán behúzta a nyakát, és nagy, esetlen lépésekkel futni kezdett… Az eső azonban a nyomában járt. Ahogy az utcasarkon lihegve körülnézett, a háta mögül már hallotta az esőfüggönyök furcsa suhogását. A zápor átlépett rajt, és elöntötte az utcát. Az emberek a házak takarásában szökdécseltek tovább, aztán menedéket kerestek a tágasabb kapuk alatt.

Illés néhány pillanatig versenyt futott az úton hömpölygő árral, aztán beugrott a Stock Ház kapuja alá. A boltívek alatt az egyik kapuszárny mögött már többen is álltak. Illés megrázta magát, ujjaival belegereblyézett a hajába, aztán az emberekre pillantott. Négyen voltak. Egy katona, két sültös sapkájú férfi és egy hölgy, aki a boltívek védelmében is esernyőt tartott a feje fölé. Illés éppen csak tudomást vett az emberekről, aztán arccal a zápor felé fordult. Zuhogott, ömlött a víz. Sustorogtak, pengtek az ereszek… Az utca másik oldalán leszakadt egy csatorna, és reccsenő hangokat adva sodródott, bukdácsolt a kövezeten. Valahol öt-hat utcahossz távolában néha felbőgött egy Diesel-motor, aztán gyengülő hangja újra és újra beleveszett az alázúduló víztömeg suhogásába. Illés nézte az örvényeket, a víz- és fényfalakat, melyek a neonlámpák mentén lebegtek törékenyen és valószínűtlenül, titkokat rejtve és már-már megmutatva. Illés homlokát ekkor megérintette egy párás, könnyű kéz… Megrezzent, a kapuszárny takarásában álldogáló emberekre pillantott. A katona egy zsebóra számlapját silabizálta, a sültös sapkájú férfiak és a paraplés nő a tengerré változott utcát bámulták. Illés szeme is visszatért az utcai ereszekhez, a víz- és fényfalakhoz, a lebegéshez, ami a felhőkkel leereszkedett. A kéz, mely néhány pillanattal korábban megérintette, most lágyan elhelyezkedett a homlokán, és birtokba vette ráncait. A lány hűvös, nyugtalan testét is érezte már, mely olyan volt, mint a márványszobrok. Szobrok, melyekről évtizedeken át hisszük, hogy éjszaka lelépnek talapzatukról, fűben hevernek, folyókat úsznak át… A három év előtti hajnal ráköszöntött… Pirkadt, s még egyre kívánta a lányt, de már nem volt ereje megmozdulni. A karja elzsibbadt a lány feje alatt, s az idegeiben lassan előrenyomultak az éjszaka érkezett teherhajók kürtjelei. Éber volt egy-egy pillanatig, aztán hirtelen összemosódott minden, a földszintről felszűrődött dzsessz, a sötét és büdös lépcsőház emléke, és a szobaasszony emléke, akinek akkor is nyitva volt az ajtaja, amikor belopakodott a lány szobájába… Kevés pénzük volt, és szerették egymást… A lánynak néha megrángott a szája, párás, könnyű kezei kutatva elindultak…

Emlékezett a szomszéd folyosóra is, ahol a zenészek laktak. Törött, öreg bútorok torlaszolták el a keskeny utat. Mindig feldőlt valami, amikor hazatértek, s a visszhangtalan tompa zuhanások beleszövődtek álmaikba… És az utolsó előtti este… A lány leült a zongorához, és eljátszott egy Hindemithet. Be is konferálta mosolyogva és idegesen: – Hindemith: A fababák tánca. – A zongorista, aki erre a kis időre átengedte a klaviatúrát, elhúzta a száját:

– Ez Hindemith?

A lány bőgött… Az asztalnál sok konyak fogyott, konyak és gin, amit jugoszláv tiszta szeszből kotyvasztottak a pincérek… Amíg táncoltak, egy határőrtiszt és egy vámos telepedett az asztalukhoz… A dzsesszdobos körül már forgott az étterem. Szünetben odatántorgott az asztalukhoz, a kavargó székek közül elkapott egyet, és leroskadt rá.

– Mit keres itt ez a vámos? – kérdezte.

– „És átmenőben látá Lévit, Alfeus fiát a vámnál ülni…” – mondta Illés, és a vámosra mutatott.

– Ilyenekkel összeültök?

– …„Nem jöttem az igazakat hívni, hanem a bűnösöket.”

– Nekem beszél maga? – kérdezte a vámos.

– Nem – mondta Illés –, a falnak…

– Holnap játszunk utoljára… Véget ér a konyakverseny. B-vitamin, C-vitamin, és a szívre Polybé – mondta a dzsesszdobos, és hátba vágta a vámost. A határőrtiszt röhögés közben feldöntött két poharat.

– Tizennégy konyakot helyette – kiabált a pincérek után, s azok kihozták a tizennégy konyakot.

A boltívek alól előrelépett a katona, és egy pillanatra eltakarta az esőfüggöny mögött derengő utcát.

– Nem húzhatom tovább, be kell érnem a laktanyába – mondta. A kapu alatt hallgattak az emberek. Az esernyős nő a túloldali járda felé kémlelt, aztán visszahúzódott.

Illés a fejgörcseire is emlékezett. Délelőtt félhülyén imbolygott a Demalgonoktól. A lány vizes zsebkendőket tartott a táskájában, s ha megálltak valahol egy pillanatra, azonnal odahajolt hozzá, és megtörölgette az arcát, homlokát. Ebéd után a zenészek is megjelentek a Duna-parton. Azon a nyáron valami összetartotta az embereket. Közel kerültek egymáshoz, és jól bírták ezt a közelséget. Délután kettő tájban a zenészek még dadogtak az alkoholmérgezéstől. Rosszul voltak, mégis jól érezték magukat, titokzatos boldogság szállt a fejük felett. Zsebükben volt már az őszi szerződésük, méghozzá egy átkelő hajóra, ami Anglia és Franciaország között úszkált a tengeren.

– A nyár utolsó napja – rikoltozott a zongorista.

– Ma játszunk utoljára – mondta a dzsesszdobos, és nehézkesen cammogott a parton, akár egy láncostól megszökött cirkuszi medve.

A folyó másik partjáról elindult egy piros motorcsónak. Amikor a víz közepére érkezett, felállt a vezetője. Öregember volt. A zenészek ismerték, intettek neki. Az öregember visszaintett, aztán mókázni kezdett a csónakjával. Apró köröket írt le, majd nyolcasokat, végül egy helyben pörgette a csónakját körbe-körbe, mint egy ringlispílt. Mindezt állva csinálta, s ahogy forgott, lassan olyanná vált, mint egy vízibálvány.

– Ma játszik utoljára – mondta a dzsesszdobos –, vége a szezonnak.

– Nagy játékos az öreg, imádja a vámosokat – mondta a zongorista, és feltartotta a kezét.

A piros motorcsónak száguldani kezdett… Úgy tűnt, hogy kiemelkedik a vízből, és átrepül a város felett. Amikor a part mellé ért, az oldalán láthatóvá vált egy kopott felirat: „Mentő”. Az öregember mindenkit átszállított a másik partra. Aranysárga fövenyen sétáltak el a révcsárdáig, és a hideg söntéspultnak támaszkodva pertut ittak a mentőssel.

– Egy nap múlva minden másként lesz – mondta a lány, de senki nem figyelt a szavaira. Illés a bőrét szerette, az érintését, a lányságát. Amikor megszólalt, minden alkalommal megdöbbent, hogy a lány beszélni is tud.

Visszafelé, amikor a piros motorcsónak a fősodrásba került, az öregember megcélozta az országhatárt. A csónak völgymenetben száguldott percekig.

– Ne hülyéskedjél már, öreg – szólalt meg a zongorista.

– Ma játszunk utoljára – mondta az öregember, és csak akkor fordult a part felé, amikor a határőrség motorosa elindult előtte keresztbe.

– Egyszer beléd lőnek – mondta a zongorista.

Az öregember szárazon nevetett:

– Dehogy… Ezek szeretnek engem… De a forma kedvéért el kell nekik indulni, ha egy pontot túllépek…

– A vendégünk vagy este a Szodomában – mondták a zenészek, aztán valamennyien partra szálltak.

A piros motorcsónak nagy Z betűket rajzolt a vízre, aztán eltűnt egy homokzátony mögött, amit az utolsó tíz évben észrevétlenül benőttek a fűzfák.

Álltak a parton, és nézték a vizet. A dzsesszdobos megfogta Illés karját, és a folyó közepére mutatott:

– Látod?

– Mit?…

– Egy zsakettes úr közeledik…

– A vízen?…

– Igen… Egy zsakettes úr, nem látjátok?

Illés kihúzta a dzsesszdobos kezéből a karját, és a zongoristához fordult:

– Ez meghülyült.

– Világos – mondta a zongorista. – B-vitamin, C-vitamin, és a szívre Polybé… Vége a konyakversenynek…

Illés és a lány ezen az estén nem mentek le a vendéglőbe. Feküdtek a szobában, aztán hajnalban elutaztak.

Zuhogott, pléhharangok szóltak a házak között. Illés egyedül állt már a kapu alatt. Bámulta az örvényeket, a víz- és fényfalakat, melyek a neonlámpák mentén lebegtek. A homlokán egy könnyű, párás kéz pihent. Aztán észrevette, hogy a túloldalon egy régies öltözékű úr közeledik. Gyorsan kilépett a Stock Ház kapuja alól, és egyenletes, nyugodt ügetéssel eltűnt a víz- és fényfalak között.

1965

Szeptemberben

Illést nyugtalanság kerítette hatalmába. Felnyitott egy üveg sört, aztán még egyet, és sörösüveggel a kezében idegesen járkált a lakásban. Néha megállt egy pillanatra, és szemügyre vette a vízipálmát, majd a könyvespolc tetején sorakozó, furcsa kaktuszokat. A kaktuszok között volt egy isten alakú is. Széttárt karjával, furcsa, tövises fejével a megváltóra emlékeztetett. Illés végül cigarettára gyújtott, és füstölögve kisétált a lakásból. Szorongása az utcán sem enyhült.

Végigballagott az új városrész házai között, parkokat, gyepes tereket, alvó gyerekhintákat, homokozókat hagyott maga mögött, aztán megállt egy garázs előtt, és átkutatta a zsebeit. Amikor megtalálta a kulcsot, idegesen feldobogott a szíve, s az idegei megteltek feszültséggel. Néhány perc múlva már a volán mögött ült, és érdeklődve nézte a fénybe mosódó utcákat, neonfüzéreket. Este tíz óra lehetett. A város forgalma elapadt. Csakhamar kénes, gázos levegő vágódott a kocsiba, aztán elmaradoztak a gyárnegyedek is, a külváros pisla fényei belevesztek az éjszakába.

Illés hegyek és erdők között kormányozta a kocsiját. Kábult lepkék zuhantak a reflektorfénybe, és végigkenődtek a szélvédő üvegen. Nyulak ugrottak az útra, és zavarodottan bámultak a fénybe. Illés mindig fékezett, mert utálta az oktalan gyilkosságot. A nyulak később flegmán bámultak a kocsijára, aztán kimért lassúsággal átballagtak előtte. Félórás autózás után Illés szükségét érezte egy megállásnak. Az árok mellé húzódott, és leállította a motort. Az utat szegélyező erdőben tücsöknemzetek laktak. Énekük lágy bágyadtsággal hullámzott elő a fák közül. Amíg Illés a dolgát végezte, parkoló kocsija mellett piros villogással elzúgott egy nyugatnémet Taunus.

Újra a volán mögé ült, és begyújtotta a motort. Egyenletesen nyomta a gázpedált, aztán nagyobb sebességre kapcsolt, és a kocsi engedelmesen vágtatott vele az éjszakában. Az erdők elmaradoztak, mezők, lágy hajlású dombok következtek és alvó faluk. A kanyarokban fehéren felizzottak a tűzfalak, és az út végét jelezték. Illés tudta, hogy ez csak káprázat, de amikor a falvakból a mezők egyenletes sötétségébe jutott, mégis nyugodtabbnak érezte magát. Egy idő után két vörös pontot pillantott meg az út felett. A nyugatnémet Taunus hintázott előtte, aztán hirtelen bekanyarodott egy bakhátas mezei útra. „Fiatalok lehetnek” – gondolta Illés, és továbbhajszolta az egyenletes őszi sötétségben a kocsiját. Sorompókat hagyott maga mögött, apró, poros városokat, út menti kaszárnyákat és repülőtereket, aztán egy útelágazáshoz érkezett. Illemből lassított, majd egy kanadai nyárfákkal szegélyezett úton száguldott tovább. Kilométerkövek és táblák úsztak el mellette, fokozatosan mély nyugalom szállta meg a szívét. Amikor a fényszóró újabb jelzőtáblát emelt ki a sötétségből, Illés leolvasta róla a számot: „67”. Igen, a 67-es út… Egy óra múlva elérte a Balatont.

Köd borította a partokat. A fények páraburokban ültek, és lassan forogtak a messzeségben. Dideregtek a fakó strandok, és a víz moccanatlan volt. Ismerős nyaralóhelyeken hajtott át Illés, és pillantásával régi emlékek maradványait kereste. Valami konkrétat szeretett volna megragadni. Hirtelen lefékezni egy ház, facsoport vagy vendéglő előtt, és azt mondani, hogy itt egyszer ezerkilencszázötvennyolcban ez meg az… Kiszállni, szemügyre venni a hajdani esemény tanúit, megtapogatni a fákat, falakat… De semmi. Illés semmit sem tudott kiragadni a múltjából, minden elmosódott, köddé vált. Sorra áthajtott az ismerős fürdőhelyeken, aztán a partok nagy kanyarodását követve a tó északi oldalán folytatta az útját.

Éjfél után érkezett meg a faluba. Letompította az autó lámpáit. Először balra kanyarodott egy nagy A betű alakú villanyoszlop mellett, aztán ismét jobbra, és fékezett. Kiszállt, és a kapuhoz ment. Halkan duruzsolt mögötte a motor, s a lámpák fénye laposan szétterült. A kert mélyén sötét árnyak között magasodott a ház. Kontúrjai elmosódtak, csak tömege sejlett a fák furcsa csoportjában. Illés kitárta a kapu két szárnyát, aztán begördült a vadrózsával szegélyezett, keskeny kerti útra. Becsukta a kaput, újra a volán mögé ült, és lassan hajtott a kert mélyére. Megkerülte a házat, aztán a ház nagyságú diófák alatt leállította a motort.

A csukott zsalugáterek mögött sötétség volt és csend. Illés zörgött az ebédlőablakon, aztán várakozott. Többszöri kopogtatás után meghallotta az anyja hangját:

– Zörgetik az ablakot! Halló! Ébredjen fel!

Idegenszerű volt a hang. A magánhangzók puhasága, színe megkopott, a mássalhangzók pedig furcsán összetorlódtak.

Illésnek eszébe jutott egy orvos, akivel jó barátságban volt: „Anyád sajnos fokozatosan…” „Tudom” – mondta akkor Illés, de nem érezte át a szavak lényegét.

A házban mocorgás hallatszott, aztán a zsalugáterek mögött megállt az apja:

– Ki az?

– Én vagyok.

– Ki?…

– Illés…

– Teremtő ég, hát miért nem írtál?… – hallatszott bentről elmosódva, aztán villany gyulladt, ajtók nyílottak, s Illés ott állt a kopott konyhában az apjával szemben, aki már széttárt karokkal várta, szeretettel és nagy színpadiassággal.

– Illés, miért nem írtál? – kérdezte az anyja.

– Nem tudom – mondta Illés, és nézte az anyját, aki béna lábakkal feküdt az ágyban, szeme beesett, az arca egy kicsit összezsugorodott. Csak a haja volt a régi, hollófekete, és a lelke makacs, érthetetlen, mint minden asszonyé.

– Jó, hogy megjöttél, Illés – mondta, s erőtlen kezeivel igyekezett megkapaszkodni a párna szélében, hogy felüljön. Illés segített neki, aztán összeszorult, ijedt szívvel állt az ágy mellett.

– Jó, hogy megjöttél, Illés – kezdte újra az anyja –, tudod, arra gondoltam, ha apád meghal, én hozzád költözöm. Addig pedig vitess be engem a szociális otthonba…

– De, mama, szegény mama, hogyan lehet ilyeneket mondani?…

– Vitess be, nem akarok itt maradni… Apád örökké itt hagy engem… Soha nem érezte magát jól az otthonában… Csak hóhéréknál… Hóhérékkal szövetkezik ellenem… Hóhéréknál ül, és várja a halálomat. De én tudom, hogy ő hal meg előbb… Az isten rajtunk tartja a szemét…

– Igen, mama, az isten… Persze… De nyugodj meg, és feküdj le szépen…

– Jó, Illés, lefekszem, de tudod te, hogy hóhérék milyen gonoszok?

Illés lefektette az anyját, és bólintott:

– Ó, mama, tudom én, a hóhérék nagyon gonosz emberek…

Amikor Illés megfordult, az apja már egy nagy tálcával állt az ajtóban. Sajtot, szalámit, vajat és bort hozott.

– Anyuka a halálomat várja, és Kovácsékat elmondja mindennek… Nekem ezért nem szabad haragudni rá… Csak a betegsége miatt mond ilyeneket, de majd tavaszra meggyógyul, és akkor újra szereti az embereket – mondta, és a tálcát az asztalra tette.

– Tavaszra… Tavaszra… Istenem, csak egy egészen kicsit tudnék menni… A bútorokba fogózva egy egészen kicsit, mint két éve… Csak a konyháig tudnék elmenni… – mondta Illés anyja, aztán kimerülten elhallgatott, és megelégedett annyival, hogy látja a fiát, hallgatja a beszélgetést.

Illés evett egy keveset, aztán az apjával koccintgatva, lassan kinyögött néhány mondatot arról, hogy rendben vannak a dolgai, él, él, él… Az üveg gyorsan kiürült. Amikor az apja új üvegért indult, az anyja tiltakozott:

– Ne igyanak annyit… Minek berúgni… Szépen feküdjenek le…

Ezt a tiltakozó hangot az elmúlt évtizedek során mindenki megszokta a családban, s illedelmesen rábólintottak a testvérek, nagyszülők, sógorok és nagybácsik, aztán ittak tovább, amíg kedvük tartotta.

Illés és az apja borongva poharaztak. A bor jótékony hatására megkönnyebbültek, szemükben fények gyulladtak, mondataik könnyen reppentek át az asztal felett. A harmadik üvegnél aztán elnehezedtek, és ködös szomorúság ült a homlokukra. Illés azért csak beszélt, lassan, tagoltan beszélt tovább. Az asztal másik oldaláról egyszer aztán nem érkezett válasz. Illés letette a poharát, és az apjára nézett. Elaludt. Ráncok szabdalták fáradt arcát, s a haja bokrokban őszült. Különösen a homloka felett. Középen csoportosultak az ősz hajszálak, s ez különössé tette az egész arcot. Illésnek úgy tűnt, hogy az apja valamilyen jelet visel a homloka felett, és ez kisugárzik egész lényére. Aztán eszébe jutott, hogy az apja a nyugdíjas korhatáron bizony túl van. Fel is ajánlották neki a nyugdíjazást, de dolgozott tovább.

A zsalugáter résein határozatlan szürkeség szűrődött a szobába. Hajnalodott.

Másnap reggel Illés megállt a nagy családi tükör előtt, melyet a nagyszülőktől örököltek, a nagyszülők pedig erdész ősöktől kaptak hagyatékul. Illés nézte az arcát, és keresett rajt valamit. A tudatáig aztán lassan eljutott egy gondolat: „Elmúltam harmincéves… A fiatalság örökre elszállt… Szegény szüleim megöregedtek… Az öregség most már társam marad… A szüleim öregsége és a saját öregségem…” Illés megborotválkozott, aztán elment a postára, és a munkahelyére feladott egy táviratot: „Családi ügyben elutaztam. Kérek egy hét szabadságot.”

A kert fáit újra a régi szél borzongatta. Árnyakat hajtott elő a múltból. A ringlispíl- és mozitulajdonos Lazsák úr a kerítés másik oldalán vézna feleségével kiabált. Bort követelt és újra bort. A kerti ház hajdani tulajdonosnője benézett az ablakon, aztán nehézkesen a fák közé húzódott. Alakja szertefoszlott, aztán újra megjelent vasárnapi kopott díszben. A diófa alatt ül, és reggelizik a család. A tulajdonosnő váratlanul bukkan elő a ház mögül.

– Képzelje – fordul Illés apjához –, mától kezdve bennem lakik az Isten…

– Kicsoda? – nézett rá Illés apja döbbenten.

– Az Isten – mondta a nagy testű öreg tulajdonosnő. Majd így folytatta: – Ma felkerestem a templomban a tisztelendő urat, és közöltem vele, hogy ministrálni akarok. A tisztelendő úr aztán megáldoztatott, de a csengőket nem adták oda. Azt mondta, nekem többet nem kell templomba mennem, mert mától kezdve örökre bennem lakik az Isten…

Illés sétált a kertben, s lassan szemügyre vette a pusztuló fákat, az elvadult aljnövényzetet, az elszaporodott ecetfákat, a mályvák szétszórt, bágyadt csapatát. A ház is megroskadt, egyik szárnya már lakhatatlan volt. És a kerítések. A drótsövény szétesett, szinte csak a korhadt oszlopok álltak.

– Illés!… Hát megjött?…

A szakállas öreg jegyzőné a szomszéd kert megbokrosodott orgonafái mellett állt.

– Mikor jött, Illés?

– Az éjszaka…

– Ne mondja… Gyűjjön egy kicsit közelebb… Tudja, mi újság? Az öreg igazgatóné megbolondult.

– Csak nem?…

– De megbolondult… Nekem elhiheti… A múlt héten megyek arra, hát ott áll a kapuban, és integet. Odamegyek hozzá, és azt mondja nekem, hogy az országút mellett egy halott csecsemőt találtak zsákba varrva… Én meg elhittem neki. Itt átellenben lakik ez a Jánka Mariska. Amikor hazagyütt este a téeszcsébül, mesélem neki. Az meg azt mondja, hogy nem szabad elhinni, mert az igazgatóné megbolondult. Én meg elmeséltem már akkor néhány helyen. Most attól félek, hogy énrólam is azt gondolják, hogy megbolondultam…

– Ne féljen attól.

– Ugye, ne…

– Ki gondolna ilyent?…

A szakállas öreg jegyzőné naponta legalább egyszer meglátogatta Illés anyját. De az is előfordult, hogy kétszer.

A fák is megöregedtek. Újra a régi szél fújt, de reggelente alig tudott egy szakajtóra való diót összeszedni a fák alatt. Valamikor zsákszám termett a dió, szilva, barack, körte is rengeteg és mandula… Harkályok ültek az ágakon, alig takarta őket lomb.

Az anyjával nem tudott beszélgetni. Néhány mondat után kimerült, aztán szomorú, tűnődő arccal feküdt. Órákig feküdt csendben, aztán váratlanul megszólalt:

– Gyűlölöm ezeket a bútorokat és a szobát is. Csak a fákat szeretem ott kint az ablak előtt. Télre apád etetőt szerel az ablakrámára, hogy lássam a madarakat. Csak a cinkék nagyon félénkek… Ha jön egy veréb, a cinkék elmennek, és onnan az ágról nézik az ablakot…

Az apja nap mint nap fáradtan érkezik haza. Kis éthordóban hozza a levest, főzelékeket, de Illés anyja alig eszik. Nem is tud enni. Illés apja eteti. Aztán a takarítás, mosogatás, mosás. Fáradtan ül az asztal mellé, és belelapoz egy könyvbe.

– Iszák Bábel… Olvasd el… Nagy író…

Hangosan felolvas egy részletet, aztán hirtelen leteszi, és másról kezd beszélni.

– Szombaton hozzák a szenet, itt leszel még?

– Nem tudom. Talán igen…

– A tél itt hideg… Nehéz kifűteni a szobákat. Sok szenet veszek és fát is, két öl cserhasábot…

Egy ismerőshöz elmennek borért. A falu tele van új házakkal. Új villasorok állnak a parton, s a hullámverés zaja megreked a házak között. Valamikor felhallatszott a kerti házig, s ha nyitva hagyták az ablakot, éjszaka is hallották a víz morajlását.

A bor az egyetlen megoldás. Ülnek a zöld üveg előtt, és megnyugodnak.

Hajnalban köd borítja a világot. A nap sokszor délig küszködik a párával, mire felszáll. Délután felmelegszik a levegő, ing nélkül lehet járni. Öt óra tájban aztán újra hűvösre fordul, és a szeptemberi ég korán elsötétül.

Az utolsó napon Illés egy könyvet kapott az anyjától. Kíváncsian kinyitotta, de akkor az anyja megszólalt az ágyban:

– Ne azt nézd… Szép kötése van, jól mutat majd a könyvtáradban. Ilyen szép kötésű könyveket ma már nem csinálnak. Azért adom, hogy az anyádra emlékeztessen. Én is szegény papától örököltem. Akkoriban más volt a divat…

Az anyja sírt, apja a kapuig kísérte. Illés az utca végén belenézett a visszapillantó tükörbe. Az apja még mindig a kapu előtt állt mereven, véglegesen, mint egy szobor.

1965

A béka halála

Ambrus az ablakpárkányra hasalt, és bámulta a mélyben mozgó, furcsa ruhájú katonákat. A háromszög alakú tér közepén nyitott teherautó állt és egy tehén. A katonák igyekeztek rávenni a tehenet, hogy ugorjon fel a teherautóra, de az nem akart. A katonák mérgesen tanácskoztak a téren, aztán bementek az egyik házba, s csakhamar egy piros bársonyfotellal tértek vissza. A fotelt a teherautó végéhez állították, aztán kényszerítették a tehenet, hogy a fotelra lépjen, mint egy lépcsőre, és onnan a teherautóra ugorjon. A mutatvány első nekirugaszkodásra sikerült, s a tehén elégedetten elbőgte magát a platón. A katonák felugráltak a tehén mellé az autóra, és elrobogtak. A háromszög alakú tér közepén mint egy emlékmű, magánosan állt a törött lábú, piros bársonyfotel.

– Kisfiam… Kihűl a teád, nem tudjuk még egyszer megmelegíteni…

Ambrus megfordult, és az anyjára nézett, aztán továbbsiklott a pillantása, és bizonytalanul megállapodott a nagynénjén:

– Képzeld, Köröszt, az előbb láttam egy tehenet… Piros bársonyfotelban állt, és elbőgte magát…

– Istenem, Ambrus… Hogy te miket tudsz mondani…

– Idd meg, kisfiam, a teádat…

Ambrus leült az asztal mellé, és belekortyolt a csészébe.

– Keserű – mondta, aztán letette, és beleharapott egy darabka kemény kenyérbe, amit valaki jobb időkben prézlinek tehetett félre.

– Dehogy keserű, csak úgy érzed… Idd csak meg, valami meleg legyen a gyomrodban… – mondta az anyja, s közben a szoba sarkában matatott egy kis fakó vászonzsákkal.

Ambrus megitta a keserű teát, elropogtatta a prézlinek félretett száradékot, aztán visszament az ablakhoz.

A nap már besütött a térre. A fotel aranysárga tavaszi fénytócsában állt. A fotelban géppisztolyos katona ült, és szájharmonikázott. A különös idegen dallam erőtlenül emelkedett a romos városi bérház falai mentén, aztán reménytelenül szertefoszlott a vaksi ablakok, repedések, akna szakította nyílások között.

Ambrus percekig bámulta a harmonikázó katonát, aztán megszólalt:

– Lemegyek az udvarra…

– Az udvarra, kisfiam?… Nem kellene még… Azt sem tudjuk, hogy…

– Leengedheted – szólalt meg a nagynénje –, én már tegnap is láttam kint gyerekeket… Vége a háborúnak…

Ambrus elbizonytalanodva lépett a folyosóra, s amikor becsukódott mögötte az ajtó, legszívesebben azonnal visszafordult volna. Néhányat előrelépett, aztán megállt, várt. Kis tűnődés után újra nekiindult, és elment a lépcsőházig. Valahonnan énekszó hallatszott: „Londonban, hej, van számos utca, és…” Vékony gyerekhang volt… Ambrus kíváncsian belefülelt a megrongálódott lépcsőház homályos mélyébe, aztán nekiindult, és pergő lábakkal leszaladt egy emeletnyit. A jobb oldali folyosón újra felhangzott az ének: „Londonban, hej, van számos utca, és minden utcán van sarok…” Ambrus bekanyarodott a folyosóra, és a bedőlt falak, kiszakadt ajtók között egy világoskék ruhát látott megvillanni. Átlépett egy kisebb törmelékhalmazon, üvegcserepek között ugrándozott befelé. Az összetört ajtók mögött üres szobák tátongtak, a megrepedt falakon néhol három-négy helyiségbe is át lehetett látni. Ambrus benézett minden ajtón, aztán továbblépett, átbújt a leszakadt vasbeton gerendák alatt, és váratlanul a folyosó végére ért. A folyosó egy nyitott lakásban végződött. A bejárati ajtó kerete félig kiszakadt, s hatvanfokos szögben a folyosó fölé hajolt, mint egy felhúzott csapda ölőszerkezete. Ambrus átsétált a kiszakadt ajtókeret alatt, aztán megtorpant, mert a lába előtt elterülő szobának nem volt padlózata. Csak a lapos vasgerendák íveltek át a következő szobáig, de padló, stukatur nem volt. A vasgerendák között a mélyben egy törmelékkel borított szoba látszott. A szürke romhalmazból csak néhány szekrény emelkedett ki, és egy makacs homlokú, zománcozott Kalor kályha. A leszakadt padlózatú szobán túl, valamelyik belső helyiségben újra felhangzott az ének: „Londonban, hej…”

Ambrus izgatottan nézegette a vasgerendákat és a következő szoba belátható néhány négyzetméternyi falfelületét. Az ajtónyílással pontosan szemben egy blondelkeretes festmény függött a falon. A blondelkeret közepén egy patak folydogált bizonytalan hajlású kanyarokkal. A patak egyik oldalán őszi színekben díszelgő tölgyerdő állt, a másikon álmatag tehéncsorda. Ambrus széttárta a karját, aztán az egyik vasgerendán elindult a blondelkeretes kép felé. A harmadik-negyedik lépés után megremegett a lába, s megijedt, hogy lezuhan a mélybe. Megállt, egyensúlyozott a karjával. Amikor újra elindult, érezte, hogy a vasgerenda lapos, és legalább olyan széles, mint cipőjének a talpa. Izzadtan lépett a vasgerendáról a következő szoba ajtajába. Amikor biztonságban volt, visszanézett. Elbizonytalanodott, és úgy vélte, hogy innen képtelen lesz visszamenni a romos folyosóra.

A szoba teljes bútorzata a blondelkeretes festményből állt. A festménytől jobbra egy fehérre mázolt ajtón át lehetett továbbjutni. A csukott ajtó mögül most újra felhangzott az ének: „Londonban, hej, van számos utca, és…”

Ambrus óvatosan lenyomta a kilincset, és belépett az ismeretlen szobába. Különös látvány fogadta. Az ajtótól jobbra, a leghosszabb fal előterében, szétvetett lábakkal állt egy kék ruhás kislány a díványon, és énekelt. A hallgatósága egy Bösendorfer zongora tetején hasalt, és időnként vakarózott. A hallgatóság két kislányból és egy kisfiúból állt. Ambrus megjelenése kellemetlenül hatott. A kék ruhás kislány abbahagyta az éneklést. Szigorú, aprócska ráncokat erőltetett a szeme fölé, aztán a szoknyája zsebéből előhúzott egy Frommer típusú revolvert, és Ambrusra fogta. Fölényesen, számonkérően csengett a hangja:

– Halt!

Ambrus értetlenül állt a fehérre mázolt ajtó előtt.

– Neve… Foglalkozása?…

Legfeljebb tízéves lehetett a kislány. Szép arcát hosszú, barna haj foglalta keretbe. Kreolos arcbőre mosdatlan, a keze pedig szutykos volt. Mindezen túl megfelelően táplált gyerek benyomását keltette, így a szobában mindenkitől különbözött. Hidegen csengett a hangja:

– Neve… Foglalkozása?…

– Ambrus… Menekült vagyok…

– Mit keres itt?

– Az udvarra akartam lemenni, aztán meghallottam az éneklést…

– Csapatteste?…

– Menekült vagyok… Amikor az állomást bombázták, idejöttünk a pincébe, aztán már nem lehetett elmenni…

– Ismeri Karády Katalint?

– Igen… Vagyis nem…

– Én vagyok… Most álruhában járkálok egy darabig… A házban Szajrés Joli néven ismernek, de már gyanakodnak… A hangom, uram, a hangom gyanút keltett…

– Igen – mondta Ambrus, és egyik ámulatból a másikba esett.

– Ezek itt – szólalt meg újra a kék ruhás kislány, s közben a revolverrel a zongorán hasaló gyerekek felé intett – az osztagomba tartoznak… Fakopács építette meg az új titkos főhadiszállásunkat a teniszpályán, az ikrek pedig beépített helyi emberek… A művészethez nem értenek, de szükség volt rájuk… Ez a bérház az osztagé, ezenkívül az udvaron van egy lusztházunk és egy békánk… Bár azt hiszem, a békát hamarosan ki fogom végezni…

– Igen… – mondta Ambrus, és meghajtotta magát.

– Ön… Mi akar lenni?…

– Az udvarra akartam lemenni…

– Jó… Kitaláltam a gondolatát… Addig is velem maradhat, és tegezhet… De csak a forma kedvéért… Most pedig Karády Katalin külön neked elénekel egy dalt…

Zsebre tette a revolvert, és meghajtotta magát. Boldog, sugárzó arccal énekelni kezdett: „Londonban, hej, van számos utca, és minden utcán van sarok…”

Az ikrek és Fakopács tapsoltak a zongora tetején, Ambrus pedig mélyen meghajolt a művésznő előtt.

A kék ruhás kislány ezek után leugrott a díványról, és az ikrekhez fordult:

– Nemzetélelmezés?…

A kislányok vakaróztak, aztán az egyik megszólalt:

– A Guldenéknak nagy karácsonyfájuk szokott lenni, meg mézük is…

Útnak indultak. Átkeltek az üres szobán, aztán egyensúlyozva átlibegtek a vasgerendák felett. Ambrus ez alkalommal észre sem vette az átkelés veszélyeit. Az ikrek mutatták az utat, nyomukban Szajrés Joli haladt, aztán Fakopács következett, és Ambrus zárta a sort. Végigmentek a romos folyosón, aztán a sötét lépcsőházban leereszkedtek az első emeletre. Újra a jobb oldali folyosó következett, kidőlt közfalakat, bútor- és törmeléktorlaszokat kerülgetve eljutottak a mennyezet nélküli lakás szomszédságába. Az ajtó itt épen maradt, de a lakás tárva-nyitva állt, készen vendégfogadásra. A csapat bevonult, és becsukta maga után az ajtót. A kék ruhás kislány maga elé intette az ikreket, és megszólalt:

– Hol tartották Guldenék a karácsonyfadíszeket?

– A szekrényben – mondták az ikrek.

Guldenéknak négy, szekrénykategóriába tartozó alkalmatosságuk volt. Egy tálaló, egy kombinált szekrény, egy ruhásszekrény és egy kredenc. A kék ruhás kislány házkutatást tartott. A ruhásszekrény természetesen üres volt. A tálalóban egy üres madárkalitkát, öt-hat ép tányért, néhány bögrét és egy abroszt találtak. A tányérok között akadt egy dísztál is. „Mis-kol-ci em-lék” – betűzte a feliratot Szajrés Joli, aztán a kocsonya közepén pislogó békára pillantott, és elhúzta a száját:

– Pfuj – mondta, és falhoz vágta a dísztálat.

A csörömpölés durván visszhangzott a néma házban.

A kombinált szekrény üveges részébe egy korábbi házkutatás alkalmával valaki behajított néhány üveg lekvárt. A lekvár undorító barna rétegekben szétfolyt a Jókai-sorozaton, és a keresgélőket valószínűleg mind elriasztotta. Szajrés Joli felállt egy párnázott székre, aztán a mutatóujjával kibillentett öt-hat könyvet. Belesett a könyvek mögé, majd szutykos kis kezével benyúlt a résen. Közepes nagyságú dobozt húzott elő. Elégedetten leugrott a székről, aztán leemelte a doboz tetejét. Angyalhaj csillogott legfelül és néhány ezüstös üvegalma. A doboz tartalmát az asztalra öntötte, majd sietve kiválogatta a csokoládédíszeket.

– Így – mondta, és öt egyenlő csoportba rakta a zsákmányt, s azonnal kiosztotta. Ezek után bekapott egy csokoládé harangot, és kinyitotta a szekreter ajtaját. Fényképeket talált és kottákat…

– Óóó… Végre meglett a kottám – mondta, és egy Schubert-albumot csapott a hóna alá.

Kivonultak a konyhába. Fakopács közben benyomult a kamrába, és megtalálta a mézet. A méz azonban ehetetlen volt, mivel Guldenék tojást akartak benn tartósítani… Ez nem lett volna persze baj, csakhogy az idők folyamán néhány záptojás felrobbant, és tönkretette az összes mézet. A kamrában kellemetlen bűz terjengett…

– Gondatlanok… Óóó, a gondatlanok – mondta Szajrés Joli, aztán a gyerekcsapat élén megkezdte a visszavonulást. Útközben magához vett még néhány porcelán csészét és a tálalóban felejtett damasztabroszt.

– Most pedig – mondta a romos folyosón – levonulunk a titkos főhadiszállásra.

A titkos főhadiszállás a lusztháztól délkeletre, a teniszpálya épen maradt részében állt. A főhadiszállás épületei (szám szerint kettő) vadonatúj téglából, minden kötőanyag nélkül épültek. Magasságuk a Bösendorfer zongora és egy közepes kutyaól között ingadozott aszerint, hogy az ember kívülről vagy belülről vette az építményeket szemügyre.

Fakopács büszkén állt a titkos főhadiszállás előtt, és Ambrus elismerő szavaira várakozott. Szajrés Joli azonban más irányt szabott az eseményeknek:

– Ez itt – mutatott a bal oldali épületre – a legénységi… Te persze majd a tisztiben kapsz helyet Karádyval…

Így aztán Ambrus a következő pillanatban már a tiszti előtt térdelt, hogy bemászhasson a szűk ajtónyíláson. Amikor a szeme megszokta a félhomályt, elcsodálkozott. A téglaépítménynek belül pokrócbélése volt, s díszes párnák szolgáltak ülőhelyül. A falon festmények függtek, az asztalon bonbonierok, porcelán edények és ezüstkanalak hevertek nagy összevisszaságban. Ambrus leemelte az egyik bonbonier tetejét. Tele volt kristálycukorral.

– Karády cukra… Kell a hangja miatt, de te ehetsz belőle – mondta Szajrés Joli, s egy ezüstkanalat beledöfött a cukorba. Ambrus félénken belekanalazott, lenyelte, aztán letette a kanalat.

– Most pedig megnézzük a tavat… Saját tavunk van – mondta a kislány, és kimászott a tisztiből. Ambrus követte. Az ikrek és Fakopács már kint várakoztak.

Együttesen átsétáltak a teniszpálya másik oldalára, ahol egy óriási bombatölcsér mélyedt a vörös salakba. A bombatölcsér félig már megtelt esővízzel, s a felszínén néhány fadarab és egy béka úszkált.

– Ott a békánk – szólaltak meg az ikrek, és leguggoltak a bombatölcsér szélére.

A kék ruhás kislány kihúzta zsebéből a revolvert, és az ikrek mellé guggolt. Egy ideig némán figyelte a magabiztosan úszkáló békát, aztán egykedvűen megszólalt:

– Ez a béka árt a hangomnak… Azt hiszem, hamarosan megölöm…

– Ez közös béka – mondták az ikrek szemrehányóan, és a kék ruhás kislányra néztek.

– Jó… Egy-két napot még várhatok – mondta Szajrés Joli, aztán felegyenesedett, és zsebre tette a revolvert.

Visszamentek a titkos főhadiszállásra, karácsonyfadíszeket és kristálycukrot ettek, s a nap szinte észrevétlenül véget ért. Ambrus kipirult, titokzatos arccal mászott fel a harmadik emeletre, és a vacsora teájába éppen hogy csak belekortyolt…

Másnap kábultan ébredt, aztán hirtelen minden átmenet nélkül izgatott lett. Sietve mosakodott, öltözött. Asztalhoz ült, és várta a teáját. A tea azonban még nem készült el, így aztán kelletlenül kihasalt az ablakba. A tér még árnyékban állt. A piros bársonyfotelban egy géppisztolyos katona állt, s kis színes zászlócskákat tartott a kezében. Percenként érkeztek a teherautók… A katona ilyenkor az egyik zászlót az oldalának támasztotta, a másikkal a nyugatra nyíló utca felé mutatott. A teherautók egyre sűrűbben jöttek, s a dübörgésük felhallatszott a lakásba.

Amikor elkészült a tea, Ambrus azonnal az asztalhoz ült. Elropogtatta kenyerét, aztán behunyt szemmel megitta a teáját. Amikor befejezte, az anyjára nézett:

– Lemegyek, jó?…

– Menj csak, Ambrus, de vigyázz magadra…

Izgatottan lépett a folyosóra. Levágtatott a lépcsőn, és néhány pillanat múlva már a jobbra nyíló folyosón botorkált. Amikor a vasgerendákhoz érkezett, széttárta a karját, és lassítás nélkül ment át a mélység felett. A szoba faláról eltűnt a blondelkeretes kép. Ezt elég furcsának találta. Benyitott a fehérre mázolt ajtón, s azt tapasztalta, hogy a belső szobában teljes a nyugalom. Az ikrek és Fakopács a zongora tetején hasaltak, a kék ruhás kislány szétvetett lábakkal állt a dívány tetején, és a Schubert-kottát szorongatta maszatos kezében. Amikor Ambrus behúzta maga mögött az ajtót, felemelte a kottát, és rázendített: „Londonban, hej, van számos utca, és minden utcán van sarok…” Amikor befejezte, az ikrek és Fakopács tapsoltak, Ambrus pedig meghajtotta magát. Szajrés Joli leugrott a díványról, és a keze fejével megtörölte az orrát.

– A másik szobában tegnap még volt egy festmény, most pedig nincs – szólalt meg Ambrus, és bizonytalanul körülnézett.

– Bizonyára a tengelyhatalmak – mondta Szajrés Joli, és leült a díványra. Aprócska ráncokat erőltetett a szeme fölé, és szigorúan bámulta a kémény melletti falat. Végül felállt, a falhoz lépett, és rámutatott egy hajszálrepedésre:

– Itt… Fakopács… Légy szíves, bontsd ki ezt a falat.

Fakopács leugrott a zongoráról, megtapogatta a kérdéses falrészt, aztán a nadrágja szárából előhúzott egy bajonettet, és beleszúrta a hajszálrepedésbe. A vakolat tenyérnyi darabon lepattant. Fakopács tovább feszegette a vakolatot, és amikor már egy autókerék nagyságú helyen kilátszottak a téglák, a fugába is beleszúrta a bajonettet. A szurony tövig beleszaladt. Fakopács megmozgatta, aztán kibillentett egy téglát. A résen belesett, de a sötétségben semmit sem látott.

– Ez a kémény – vélekedett.

– Ki kell bontani – mondta Szajrés Joli, és a zongorának támaszkodott.

Fakopács kifeszített még néhányat a bajonettel, aztán belekapaszkodott a kiálló téglákba, és nagyot rántott rajtuk. A fal méternyi szakaszon leomlott. Amikor a kőpor leszállt, furcsa üreg tátongott előttük, melyben kisebb-nagyobb ládák és kazetták sorakoztak egymás mellett. Fakopács kiemelt egy kazettát, aztán lefeszítette a tetejét. Ékszerek fénylettek a dobozban. Szajrés Joli belekotort, és egy-egy szolid, gyémántköves gyűrűt átnyújtott az ikreknek.

– Karády jutalmaz – mondta, aztán kiemelt két aranykarikát, és a saját fülcimpájába kapcsolta. Keresett egy rubinköves gyűrűt, és felpróbálta minden ujjára. Végül a hüvelykujjánál állapodott meg. Feldíszítette még magát egy arany karpereccel, két arany nyaklánccal, aztán az ékszeres kazettát visszahajította a ládák mögé. A szertegurult gyémántköves gyűrűk, karperecek titokzatosan csilingeltek.

– Talán ezt – mondta, és rámutatott a legnagyobb ládára. Fakopács lefeszítette a tetejét. Szajrés Joli belenézett, aztán beletúrt. Originál pokrócok voltak felül, alatta pulóverok, szövetek, flanell és fehérnemű. Szajrés Joli leemelte a felső pokrócot, és átnyújtotta Fakopácsnak:

– A legénységinek adományozom… – mondta, aztán újra a láda fölé hajolt, és előhúzkodta a női fehérneműket. Néhány csipkés szélű selyemnadrágot kiterített a díványra, és érdeklődve szemlélődött felettük. Végül megállapodott egy rózsaszín, fekete csipkés selyembugyinál, amit aztán azonnal magára húzkodott. Csakhogy a nadrág túl nagynak bizonyult. Egy ideig tűnődve fogta a szoknyája alatt, aztán segélyt kérően Fakopácshoz fordult:

– Egy madzag kellene…

Fakopács a ládába hajolt. Egy pulóverkötegről leoldotta a piros cukorspárgát, és átnyújtotta Szajrés Jolinak. A kék ruhás kislány felkötözte magára a csipkés bugyit, aztán leeresztette a szoknyáját, és királynői tekintettel körülnézett.

– És mi? – kérdezték sértődötten az ikrek.

– Egyet felhúzhattok, de csak simát… Fekete csipkés csak Karádynak jár…

Így aztán Fakopács újra bemászott a ládába, és két további madzagot halászott elő az ikrek részére. Amikor az ikrek is elkészültek az öltözködéssel, Szajrés Joli hóna alá csapta a Schubert-kottát, megingatta szép, arany fülbevalós fejét, és a következőket mondta:

– Most pedig megölöm a békát.

Az ikrek ájultan feszengtek az ajándék bugyikban, és megalkuvóan követték Szajrés Jolit. A levonulás ez alkalommal méltóságteljes és boldog volt. Különösen Ambrus mellkasát feszítette valami soha nem ismert, mámoros érzés. Amíg végigvonultak a városi bérház romos folyosóin, képzeletében felizzott egy csodálatos mondat: „A tisztiben kapsz helyet Karádyval…”

A lusztház mellett délkeleti irányba haladva csakhamar elérték a titkos főhadiszállást, de nem álltak meg, azonnal a tó partjára vonultak. Szajrés Joli intett Fakopácsnak, hogy terítse le a pokrócot. Fakopács leterítette. Szajrés Joli a pokróc közepére lépett, és kinyitotta a Schubert-albumot.

A béka érdeklődve figyelte a különös előkészületeket, aztán beúszott a bombatölcsér közepére, és kényelembe helyezkedett egy úszó lécdarabon. Szajrés Joli hosszú ideig bámulta a kottáját, aztán váratlanul rázendített: „Londonban, hej, van számos utca, és minden utcán van sarok…” Amikor a végére ért, meghajolt, aztán előhúzta a revolvert, és tüzelni kezdett a békára. Harmadik-negyedik lövésre eltalálta, de csak lőtt tovább, míg ki nem ürült a tár. A béka kinyújtózva, hassal felfelé lebegett a víz színén.

Ekkor riasztólövések csattantak az utcán. Hernyótalpak csikordultak a ház előtt, aztán a kerítést áttörve begördült egy tank. Megállt a teniszpálya szélén, s ijesztő ágyúormányát mozgatva körülszaglászott. A kék ruhás kislány az ikrek, Fakopács és Ambrus dermedten álltak a bombatölcsér szélén. Néhány perc múlva aztán felcsapódott a tank teteje, és előbukkant egy katona. Gyanakodva nézte a gyerekeket, és várt. Aztán más katonák is jöttek az utcáról, és megálltak a tank mellett. Csodálkozva nézték a gyerekeket, mivel nem értették, hogy mi történt.

1966

A kis Lilik kiáltása

A kopott vidéki vonat nagy igyekezettel loholt a város felé. A szél belekapott a füstjébe, és messzire hajtotta a fehér táj felett. A korom lehullott a pálya mentén, és beszennyezte a havat, de a füst a falvakig szállt, és megérintette a rézorrú parasztokat.

Illés kabátban, sapkában ült az ablak mellett, kezében könyvet tartott. Makacsul ismételgette a könyv mondatait. Hangja elvegyült a diákkocsi reggeli zsivajában. Ha egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, képzelete azonnal elszabadult a könyvtől. A tanárt látta maga előtt, ahogy kulcscsomóját az ajtóból az asztalra hajítja, némán lépked az osztályteremben, s gesztusaival igyekszik bizonytalanságot kelteni. Ilyenkor megrázta a fejét, és hangos magolással menekült vissza a könyvhöz, melynek tartalma mindig megszépült, amikor megértette. Néha már melegség gyúlt a szívében, és szeretettel lapozgatta a könyvet, de aztán újra felbukkant a tanár, s szavaival, savós szemével lerontotta a könyvben foglaltak értékét.

A rosszul fűtött vonatocska zötyögve közeledett a város felé. Illés végleg elmerült könyvében, megfelejtkezett az iskoláról, vonatról, télről.

– Egy róka – hallatszott ekkor az egyik diák hangja, és mindenki az ablakhoz ugrott. Lerántották, aztán kihasaltak a szélbe. Illés fejéről hirtelen felemelkedett a sapka, s szép ívben leszállt a hóborította mezőre. A róka megtorpant, nézte a sapkát, a vonatot, aztán hasra ereszkedett, és egy bokorhoz hátrált.

Illés a következő állomáson leszállt, és a vasútvonal mentén elindult vissza, hogy megkeresse a sapkáját. Sötétkék, vatelinnal bélelt sísapka volt. Aki a fejére tette, sportembernek érezhette magát, vagy akár partizánok, katonák rokonának.

Illés karácsonyra kapta a sapkát. A fenyőfán még égtek a gyertyák, amikor a fejére tette, és megállt a tükör előtt. Úgy érezte, hogy férfias, kemény arcéle van. Harciasan bámult a tükörbe, aztán az anyjához fordult:

– Hallod! Járkál valaki az udvaron…

Ezek után kirohant a házból, s új sapkájával a fején félóráig menetelt a diófák és a dermedt jázminbokrok között. Az új sísapka előnyösen egészítette ki ruházatát, s Illés azt tapasztalta, hogy valami keveset az iskolában is javított a helyzetén.

A nagy szilveszteri havazás óta északkeleti szél fújt. A felhőket elsöpörte, a tájra fémesen kéklő ég borult. A berekfák ropogtak a szélben, a bokrok is recsegtek, töredeztek. Illés bakancsa alatt csikorgott a hó. A szárnyvonal két falusi állomása között lépkedett, s pillantásával ismerős bokrok és fák után kutatott. Fázott a feje, a szeme pedig könnyezett, mintha sírna. Néha megállt, bámulta a nyárfák csúcsán feketedő varjakat, és a varjas fák mögött húzódó, alacsony hegyeket. A hó elfedte a hegyoldalba vezető utakat, csak a pincék látszottak, s feljebb a cser- és fenyveserdők. Illés nézte a fenyveseket, és könnyű vonzást érzett. Talán szeretett volna megtapogatni egy gyantás fatörzset vagy átkelni a hegyen… Amikor megállt, a bokrok zördülésén és a fák zúgásán át a nád suhogását is hallotta. De ezekben a percekben nem törődött a nádassal. Hunyorogva nézte a hófúvásos mezőt, a kanadai nyárfák kis csoportjait és a bokrokat, melyek mind hasonlítottak egymásra.

Ahogy előrehaladt a vasútvonal mentén, izgatott lett és türelmetlen. A jeges szélben lilára dermedt az arca, de a gyors meneteléstől a hátát már hideg izzadság borította. A sapka visszaszerzése felvillanyozta, lendületet adott mozdulatainak. Hirtelen úgy érezte, hogy szokatlan mederbe terelődött az élete. Elképzelte a fűtött, savanyú szagú tantermet, melyben a feleltetéstől félő társai milliméter pontosan egymás háta mögé igazodnak. Maga előtt látta a tanárt, aki az osztálykönyv adatait szigorúan összehasonlítja a padsorok hézagaival. „Hol van Illés?” – biztosan megkérdezi. Valamelyik bejáró majd feláll, és szürke hangon bejelenti: „Illés elment a sapkájáért… Tudniillik…”

Illést öröm töltötte el, hogy ilyen vitathatatlan célja van. A fejét élvezettel feszítette a szélbe, örült a süvöltő áramlásnak, hónak, fagynak, a fehér fáknak, hegyeknek, a dermedt, fekete kányacsapatoknak.

A sapka egy méteres hófúját lejtőjén hevert. Hirtelen bukkant rá, keresgélés, csüggedés nélkül.

– A sapka – mondta hangosan, aztán lehajolt, és a fejére tette.

Mire kilábalt a magas hóból, a sapka már melegítette. A hófúját végén megtalálta a rókacsapát. Megállt, nézte a nyomokat. Célját elérte, s várta, hogy hirtelen visszazökken a hétköznapok rendjébe, a szokásos célok, tennivalók közé. Az északkeleti szél tovább süvöltött, az égbolt kéken fénylett, a fenyvesek pedig fehérlettek a hegytetőn. Illés lendületes jókedve illett a téli délelőtt fényeihez, s maga Illés, ahogyan bámulta a reggeli rókanyomokat, részévé vált a téli tájnak. A rókanyomok megbabonázták. Jól látszott minden ujjvánkos rajza, s ami a legkülönösebb volt, a mellső és hátsó lábak nyoma pontosan egy vonalba esett. Illés elindult a nyomokon. Csakhamar észrevette, hogy a csapás több helyen megsérült, valami furcsa alakú tárgy végigboronálta. Letérdelt a hóba, és közvetlen közelről bámulta a róka nyomait. Percekig tűnődött, aztán váratlanul felnevetett. Még mindig térdelve a homlokára csapott, és felkiáltott a faágakon gubbasztó varjaknak.

– Tisztelt kánya urak! A farka! A lompos róka farka!

Izgatottan követte a nyomokat. Fákat, bokrokat kerülgetett, aztán egy hófúját takarásában eljutott a vasúti töltésig. A róka nyomai itt mélyen belesüppedtek a hóba, sokáig tanakodhatott. De aztán mégiscsak nekirugaszkodott, s néhány gyors ugrással átkelt a síneken. A töltés másik oldalán a róka már nem sokat tétovázott, a nyomok egyenesen a nádasba vezettek. Illés a megsárgult náderdőben is követte a nyomokat. Zsombékokon, később hóborította jégen lépkedett. A nádas egyre sűrűbb lett, s a róka nyoma csak néha-néha rajzolódott ki a hóban. Illés már csak sejtette a róka útvonalát, többször visszament, körbejárt, aztán egy fénylő nyiladéknál végleg elfogytak a jelek. Ezen a részen már learatták a nádat, így a szél elhordta az összes havat. Illés a nyiladék szélében állt, és a fénylő, tükröző messzeségbe bámult. A tó jegén szürkészöld csillogás úszott át, mindig megújulva, mintha a hegyek között születne, s a szél űzné a jégen át a sárga nádvilág felé. A szél időnként a szürkészöld csillogás felett vadludak hangját sodorta sejtelmesen. Valahol rianás tátonghatott, és a leszakadt jégtáblák mentén ludak tanyáztak. Illés a süvöltő szélen át a kis lilik hangját vélte hallani, de látni semmit sem látott, hiába tipródott a nádi nyiladék szélén, és tekingetett a zöldesszürke messzeségbe.

– Bizony, ez a kis lilik – mondta, és nagyon örült a világnak. Az ismétlődések előírt rendjéből észrevétlenül érkezett a téli tájra. Követte a vadászatra induló róka óvatos nyomait, hallotta a kis lilik kiáltását… A nyiladékon át látta a végtelen jégmezőt, s látta annak méltóságát. Ahogy a náderdőn át lassan közeledett a part felé, érezte, hogy a világ óriási, és a rozoga vonatocska ablakán besüvöltöző szél a jégmezők, panaszos kiáltású vízimadarak, fagyban megroppanó fák üzenetét hozza. Titokzatos neszek utaznak a széllel, és ezek a jelek soha nem jutnak el a savanyú szagú tantermekbe. Aki jeleket vár a világtól, szálljon csak le az igyekvő vonatokról, és kövesse a vadászó állatok nyomát. Akkor valódi színeket lát, igazi kiáltásokat hall, és a lényeg megérinti a bőrét.

A part felé haladva széles ösvényre talált. A nádverő parasztok és a lapos szánok nyoma jól látszott a jégen. Az út a vasúti töltés közelében vezetett. A berekfák, fűzfák védelmében gúlába rakva álltak a nádkévék. Csőszkunyhóra, nomád bőrsátrakra emlékeztettek. A kévéket dróthurok és vastag csaptató ág szorította egymás mellé. A nádkunyhók között szűk út kanyargott, s egy térben ért véget, ahol az aratás, nádhordás idején a szánok fordulhattak. Olyan volt az egész, mint egy tatár falu. Illés megállt a téren, és a havat nézte. Némelyik nádépítményhez lábnyomok vezettek. Nem lehetett tudni, hogy kik jártak a nádkunyhók között, és miért. Ha menedéket kerestek, nem lehetett tudni, hogy állat vagy ember elől tértek ki, azt sem, hogy útjuk hová vezetett később.

Illés a vasúti töltés mentén lassan közeledett a falujához. Nézte a fénylő dombokat, szögletes gyepű határokat, a sövények mögött nyújtózó, dermedt kerteket. A dombhajlatok íve kéken és szürkén rajzolódott a közeli hegyek elé, akár egy felhúzott acélrugó.

A falu közelében kitaposott gyalogútra talált, mely egy vízparti tanyaházat kötött össze a sütödéhez, kereskedésekhez vezető szélesebb utakkal. Az északkeleti szél emelgette a háztetőket, átsüvöltött a falakon, padlásokon, és vijjogva táncolt a kéményekben. Illés barátságot kötött a széllel. Nevetett a rozsdás taréjú kakasok táncán, melyek fent csikorogtak a havas tetők felett.

Hazaért.

Az eresztékeiben meglazult kertkapu nehezen nyílott. Sarkai odafagytak a földhöz. Illés bereteszelte, aztán a száraz mályvabokrok sorfala között a házig csúszkerált.

A konyhában alig volt fény. A bükkfa füstös illata még a sarkokban ült, de a falak mentén már szétterjedt a meleg. Amikor belépett, az anyja a tűzhely előtt állt, és gyújtóst rakosgatott a sütő ajtajára.

– Illés – mondta csodálkozva, és néhány bükkforgácsot szorongatva a fiára nézett. A macska azt hitte, hogy a rakosgatás befejeződött. Felugrott a forgácsra, és leheveredett.

Illés az anyját figyelte, akinek az arca máris megenyhült, elfogadta a helyzetet. Illés akár azt is mondhatta volna, hogy kicsapták az iskolából.… Az anyja már megbocsátott mindent. Az emberiség megértő részéhez tartozott, a belenyugvók, elfogadók táborába.

– A sapkám – mondta Illés – kiesett a vonatból…

– És… Megtaláltad?

– Meg – válaszolta Illés, és a sapkát leemelte a fejéről.

– Szerencse, hogy megtaláltad… Ha valaki arra jár, biztosan elviszi. Vehettünk volna egy új sapkát.

Illés hallgatott. Valószínűtlennek tartotta, hogy a karácsonyi ajándék sapka helyett csak úgy egyszerűen lehetne venni egy másikat.

Az anyja előrehajolt, és a kezében szorongatott gyújtósokat óvatosan letette a macska mellé.

– Egy róka lépkedett a mezőn, azt néztük – szólalt meg Illés.

– Kemény a tél… Ilyenkor előjönnek a vadak – mondta az anyja, aztán az üveges konyhaajtón át a kertre bámult, mintha meg akarna győződni róla, hogy valóban milyen is a tél. Nézte a havas kertet, aztán újra megszólalt: – A háború előtt… Amikor az erdész nagyapánál laktunk, az ilyen téli éjszakákon a farkasok bejöttek a kertbe. Apád persze azt mondta, hogy kutyák, de én tudtam, hogy farkasok…

Illés levetette a kabátját, és bevitte a szobába. A szekrény tetején almasorok piroslottak, s illatuk elkeveredett az avítt, régi könyvek szagával. Illés megérintett egy kötést, aztán végighúzta az ujját az egész soron. A kezére por tapadt. Bámulta, aztán ráfújt.

Visszament a konyhába, és letelepedett egy színes kerti székre. Az anyja főzött, a macska szuszogva aludt a száradó forgácson. A szél örvénylő zúgása állandóan hallatszott a kéményből, és néha fanyar füst csapott ki a tűzhely résein.

„Most pedig…” – gondolta Illés, de semmi nem jutott eszébe. Nem akadt dolga, szabad volt. Az idő hirtelen olyanná vált előtte, mint egy hatalmas tér, melyen vágtázni lehet vagy bukfencezni, tekingetni vagy kiabálni, nem ütközik fákba, falakba, rendcsináló kérdezőkbe. A tér képe éppen csak megvillant előtte, aztán elmerült, de az érzés, melyet kiváltott, ott áramlott már Illés ereiben, és boldoggá tette. Nézte a fölényesen heverésző macskát, aztán az is elmerült, s a tárgyak helyét elfoglalta a felhúzott rugóra emlékeztető havas domboldal. Szikrázott, fénylett a téli ég alatt.

Illés felállt, előszedte apja régi léceit, aztán síviasz után kotorászott, és vasalót melegített a repedezett hátú tűzhelyen.

1966

A zegzugos ház és lakója

Kinyitotta a szemét. A kerti fák ágbogai kirajzolódtak a szoba falán. A hideg reggeli fény az árnyékágak szögleteibe feszült, és éppen kicsapni készült, szétömleni a szoba egész falán, amikor Sviato Géza felébredt. A hűvös, nehezen oldódó őszi reggelek sorozata volt ez, amikor lassan, fokról fokra lemeztelenedik a világ, és egyértelmű lesz minden. Kis szél érkezhetett a vízről vagy a falu mögött heverő, kutyaszerű hegy sziklás magaslatairól, mert az árnyékok hirtelen elmozdultak, a fény kiszabadult az ágak öleléséből, és hintázva felcsapott a fehér mennyezetre.

A szétömlő fényben láthatóvá vált egy csíkozott hátú pók. Éppen a mennyezetről ereszkedett lefelé, egyetlen szál csillogó fonálon lengve. Sviato Géza a pókra nézett, aztán óvatosan, csak a felső testével mozdulva oldalra hajolt, és felemelte az ágy mellé támasztott puskáját. Céltávcsöves, dupla rugós légpuska volt. Fekvő helyzetben a vállára támasztotta a puska agyát, aztán a céltávcső fonálkeresztjébe befogta a csíkozott hátú pókot. A pók éppen visszafelé kapaszkodott egy keveset, hogy megerősítse csillogó fonálkötelét. Sviato Géza finoman megérintette a ravaszt, s a pók szétfröccsent a levegőben. A szobában így csak egyetlen, szokatlanul nagy pók maradt, mely diófapácszínű hátán tejfehér apostoli kettős keresztet viselt.

A keresztes pók a nyár közepén költözött a szobába. Közvetlenül a fogas felett feszítette ki hálóját, melyen akkor egy kopott fürdőköpeny, néhány ing, egy távcső s esténként egy fehér vászonnadrág is lógott. Később aztán tíz-tizenöt pók érkezett még, és sorra elfoglaltak minden szögletet. A keresztes pók október végéig lakott a fogas felett. A hálója közepén állt, mindent szemmel tartott, s a régi, klasszikus stílusban vadászott. A később érkezett pókok árnyékba húzódtak, tárgyak mögé, és csak akkor rohantak elő, ha a hálójukban már fent akadt valami. Sportszerűtlen, de jó módszer volt. Általában többet ettek, mint a keresztes pók. A keresztes pókot mindez nem zavarta, kitartott a régi stílus mellett, és nyugodtan várakozott a fogas felett október végéig. Amikor Sviato Géza több napos kínlódás után fél könyékre ereszkedett az ágyban, és céltávcsöves puskájával keresztüllőtte az első pókot, késlekedés nélkül elhagyta őrhelyét, s új hálót szőtt magának az ablaküveg fölé.

Sviato Géza leeresztette a fegyverét, és az ablakra pillantott. A keresztes pók nyugodtan állt az üveg felett a reggeli fényben. Sviato Géza kicsit oldalra dőlt, és a vánkosa alól előkotort néhány sörétet. Megtöltötte a puskát, aztán a pókra fogta. A céltávcső fonálkeresztjét és a tejfehér apostoli keresztet szinkronba hozta. Mozdulatlanul figyelte a pókot. A pók meg sem rezzent. Ismerte az embereket: szeretik a meleget, takarékoskodnak, óvják tárgyaikat, ablakaikat, kényelmüket. Sviato Géza megérintette a ravaszt, s a keresztes pók a csörömpölő üvegszilánkok között kipréselődött a semmibe.

Sviato Géza 1952 őszén pontosan tizennyolc éves volt. Az orvosék, akik az idős hölgy halála után örökölték a villát, júniusban gratuláltak sikeres érettségijéhez, és a nyár folyamán gyakran magukkal vitték kirándulásaikra. Az anyjától, akiben még éltek a régi hagyományok, ezüst cigarettatárcát kapott. A nyár végén az orvosék visszautaztak a városba, hogy a klinikán folytassák munkájukat. Az anyja, mivel csak két hét szabadsága volt, már korábban elutazott. Sviato Géza így újra magára maradt a zegzugos, régi stílusú villában.

A felvételi vizsgára lassan az összes jelentkező megkapta az idézést, csak Sviato Géza nem… Egyre türelmetlenebb lett, végül a közeli kisvárosban felkereste az iskoláját, és bekopogott az igazgatóhoz. Az igazgató zavartan fogadta… Behívott egy ismeretlen embert, aki valószínűleg a nyári hónapokban került az iskolához. Sviato Gézát is leültették, aztán az igazgató a mennyezetre nézett, és megszólalt:

– Nem továbbíthattuk a felvételi kérelmét…

Sviato Gézát ez a lehetőség felkészületlenül érte. Értetlenül nézett az igazgatóra.

– A bizottság egyik tagja megkérdőjelezte… Azt hiszem, hiányosak lehettek az iratai…

– Minden szükséges iratot beadtam… Senki nem mondta, hogy hiányzik valamilyen iratom…

– Valami pedig hiányozhatott… Talán a bizottság egyik tagja úgy látta, hogy politikailag…

– DISZ-tag vagyok… A falumban külön szemináriumot is végeztem…

– Hát én sem értem… Persze erről sem hozott igazolást…

Sviato Géza visszautazott a falujába, és megkereste a párttitkárt. A párttitkár mindig jóindulatú, derék embernek mutatkozott. A faluban ugyan elterjesztették róla, hogy a múlt rendszerben kaptafagyára volt, és a háta mögött csak „kaptafás”-nak szólították, de ez senkit nem zavart, általában kijöttek vele az emberek. Sviato Gézát gyanakvó arccal, szemüvegbe öltözve fogadta.

– És miért kell magának erről igazolás?

– Az iskola kéri, a felvételimhez kellene…

– Ezt bárki mondhatja… Az ilyen pecsétes írásokkal vigyázni kell… Hozzon egy igazolást az iskolától, hogy milyen célra kell ez az írás. Sviato Géza újra felkereste az iskola igazgatóját. Az igazgató kelletlenül végighallgatta, aztán a mennyezetet nézve válaszolt:

– Nem hiszem, hogy adhatunk ilyen igazolást… Miért kellene a párttitkárnak ez az igazolás?… Hiszen mi kértünk tőle igazolást… Itt nincs minden rendben… Aztán az is lehet, hogy az igazolás semmit sem érne… Fiam, ugye, a maga apja Nyugaton van?…

– Hadifogoly.

– A hadifoglyokat már mind hazaengedték…

– Lehet, hogy nem is él…

– Erről is igazolás kellene…

– Ilyen igazolásokat nem lehet szerezni… És én akarok egyetemre menni, nem az apám… Én viszont soha nem voltam Nyugaton…

– Édesanyja, ha jól tudom…

– Dolgozik… Tatabányán… Erről hoztunk igazolást.

– Mi is volt az édesapja foglalkozása?

– Első tiszt volt egy Duna-tengerjárón…

– Hiába, fiam… Nem adhatok magának igazolást… Ha bejönne a párttitkár, talán…

A párttitkár nem ment be.

Sviato Géza élete hirtelen megváltozott. Úgy érezte, hogy az emberek hidegebbek vele, s talán kerülik is. Különösen a volt osztálytársain érzett valamilyen megmagyarázhatatlan idegenkedést. Így aztán nem kereste a társaságukat. Elhatározta, hogy magánúton végzi el az egyetemet. Mindent megtanul, amit a többieknek tanítanak, s legfeljebb nem lesz bizonyítványa. Írt az egyetemnek, hogy küldjék meg a tankönyveket. Az egyetemnek ez nem állt módjában, mivel a rendes hallgatóknak sem tudtak elég „jegyzetet” biztosítani. Sviato Géza ezek után magára zárta a zegzugos villa ajtaját, és elhatározta, hogy sajátságos magánegyetemet végez. Tanrendet készített magának, mely a következő tárgyakat foglalta rendszerbe: filozófia, anatómia, matematika, politikai gazdaságtan, történelem, geológia és spanyol nyelv. A városi könyvtárból vastag könyveket szállított haza, és beléjük temetkezett. Néhány nap múlva aztán elfogyott a pénze, és a konyhában is elfogytak a készletek. Asztalhoz ült, és új életrendet készített. Ettől kezdve egy hetet dolgozott, egy hetet tanult.

Először egy nyugalmazott bankigazgató hívta napszámba, aki az államosítás óta megosztotta a villáját a helyi tanács titkárával. Két nap alatt felvágta a bankár összes fáját, aztán jelentkezett a bérért. A bankár két napra negyven forintot fizetett neki. Sviato Géza kevesellte a bért, és „ócska uzsorásnak” nevezte a bankárt. A bankár erre kijelentette, hogy nagyon csodálkozik, hogy Sviato Gézát nem vették fel az egyetemre, hiszen a „kaptafás”-féle kommunisták nótáját fújja… Sviato Géza erre közölte, hogy a bankár is meg a „kaptafás” is le vannak szarva. A hangos szóváltást a tanácstitkár az ablakból hallgatta végig, és egyetértő mosollyal nyugtázta. Végül megkérdezte Sviato Gézát, hogy napi negyvenért vállalna-e nála munkát. Sviato rábólintott, így aztán a bankár nagy bosszúságára a tanácstitkár fáját is felvágta.

A napszámosmunkával töltött hét után Sviato Géza komorabb és zárkózottabb lett, mint megelőzően. A tanulás hetében megfordította a nappalok és éjszakák rendjét. Nappal aludt, éjszaka tanult, evett, sétált, fürdőzött. Általában éjjel kettőig tanult. Kettőkor lement a strandra, fürdőnadrágra vetkőzött, és messze beúszott.

Megszerette az éjszakákat. A víz és a levegő nem váltak élesen ketté, inkább lágyan összemosódtak, s alapvetően csak a sötétséget lehetett érzékelni, ami a vízre, hegyekre, nádasokra és a falvak gőzölgő tömegére egyaránt ráborult. Voltak kristálytiszta, holdfényes éjszakák, amikor jól látszottak a hegyek kontúrjai s a víz borzolódása a hajnalban nekilendülő, fenyő-, föld- és buvákfűillatú, párás szélben. És voltak puha, moccanatlan éjszakák, amikor két-háromszáz méter után elmosódott mögötte a part, nem lehetett pontosan tudni, hogy hol ereszkedett vízbe, milyen messze van a parttól, s egyáltalán létezik-e még valahol part. Egyszer túl messze úszott, és nem tudott tájékozódni. Félelem fogta el, és erőltetett karcsapásokkal tempózott a helyesnek vélt partszakasz felé. Nádas szélében lyukadt ki, melyen át nem lehetett elérni a partot. Beljebb kellett úsznia, s lassan tempózni a part mentén. Órákig úszott, míg végre elérte azt a pontot, ahol vízbe szállt. Kimerülten, görcsbe rándult izmokkal kapaszkodott partra, és érezte, hogy alig kerülte el a vízbe fulladást. A következő éjszakán újra lement a vízhez, és beúszott a messzeségben nyújtózkodó árnyékok közé. Aztán hidegedtek az éjszakák, s nem lehetett többet fürödni.

Ült a zegzugos villa legkisebb szobájában, mely eredetileg nem is tartozott a házhoz, mivel később építették. A szobácska mindvégig megőrizte ezt a különállást, amit nemcsak a fal repedései, hanem a zajok minősége is pontosan jelzett. A kis szoba padlásterében mindig másfajta neszek keletkeztek, mint a ház nagyobbik tömbjében. A ház emeletén és padlásán néha valóságos szellemjárás volt. A szeles éjszakákon az öreg vaslépcső is megcsikordult, ami az orvosék lakrészén át a toronyba vezetett. Furcsa, nyikorduló, szélben, huzatban oldódó zajok érkeztek éjszakánként Sviato Géza asztalához. Egyik éjszaka felkattintotta apró zseblámpáját, és az öreg vaslépcsőkön mázsás zördülésekkel elindult a padlásra. A huzat ajtókat vágott be előtte, mely úgy hatott, mintha árnyak menekülnének szobáról szobára, kéményen, tetőréseken át a sötét ég alá. A szellemeknek nem volt arca, az árnyak sorra semmivé váltak a zseblámpa fényében. Sviato Géza becsukott néhány ablakot, aztán sorra minden ajtót. A padláson egy denevért látott és egy izzó szemű, éhes macskát. A macska felugrott egy gerendára, és némán várta, hogy mi történik.

Hiába csukta be az ajtókat, ablakokat. A neszek már a falakban laktak, és hozzátartoztak a házhoz.

Várta a holdtöltét… Amikor sápadtan felragyogtak a kerti fák csúcsai, vállára akasztotta könnyű, céltávcsöves légpuskáját, és elindult az erdő felé.

A hegyoldal kukoricásaiban vaddisznók zörögtek. Feljebb az állatjárások mentén surranó, könnyű zajok keltek lábra, és nyargaltak az erdő belseje felé. Átkelt egy sziklás ösvényen, aztán egy sarjerdőn keresztül eljutott egy közepes nagyságú tisztáshoz. A tisztáson őzcsapat legelt. A holdfényben jól látszott a tükrük s a nyakuk vonala is. A légpuska céltávcsövén át sorra megnézte őket, aztán csendben megfordult, és a sarjerdőn át visszament a sziklás ösvényre. A gerinc egyik pontjáról a Balatonra lehetett látni. Itt leült, cigarettára gyújtott, és bámulta a holdfényben csillogó vizet. Az erdő mélyéről állathangokat és nehéz, kesernyés illatot hozott a szél. Beszívta az erdő leheletét, és megérintette a magány. Szívén furcsa nyomást érzett, s ahogy közeledett a hajnal, egészen elszomorodott. Hazafelé arra gondolt, hogy reggel levelet ír az anyjának, s a következő éjszakán postára adja.

Egyik reggel lányokat látott elmenni a kert távoli kapuja előtt. A nyitott ablakon át behallatszott a nevetésük. Néhány vékonyabb vagy talán lágyabb hang és néhány színfolt volt az egész. Becsukta az ablakot, és aludni tért, mivel éppen reggel volt. A következő éjszakán a szokásosnál korábban hagyta abba a tanulást. Félóráig bámulta a h·v = A+½m·v² képletet, s közben megmagyarázhatatlan módon halk, elfojtott nevetést hallott a padlásról. Nyilvánvalóan hallucináció volt az egész, de a tanulást már nem tudta folytatni. Rádöbbent teljes magányosságára és arra, hogy szüksége lenne valakire, akit magához szoríthat, arcán érezheti a leheletét. Felállt, és járkálni kezdett a szobában. A nyugtalansága másnap sem enyhült, így aztán este kerékpárra ült, hogy a közeli városban megkeresse egyik lányismerősét. A lányt nem találta meg. Hazafelé kedvetlenül hajtotta kerékpárját.

A falutól nem messze közelítő rövidebb útra kanyarodott. Később sem értette, hogyan történt… A nagy traktorvontatású ekét valószínűleg a gépállomás emberei hagyták a szűk mezei úton. Belerohant a kerékpárjával, és összetörte magát. A térdébe hasító, éles fájdalomtól azonnal elájult, s csak percek múlva tért magához. A nadrágja átnedvesedett a vértől. A kerékpárjára támaszkodva, végtelen kínok között tántorgott az orvoslakásig. A fényben kiderült, hogy mindkét lába megsérült, és az arcáról is lenyúzta a bőrt. Az orvos tetanusz injekciót adott neki, kimosta sebeit és bekötözte. Egy kölcsönbot és a kerékpár között támolyogva vánszorgott haza.

A törött ablakon át friss levegő szivárgott a szobába. Sviato Géza beleszimatolt a levegőbe, aztán leeresztette a puskáját, és maga mellé fektette. Várt. Nem tudta, hogy mire, de úgy érezte, hogy történni kell valaminek. Semmi sem történt. A nap feljebb kúszott az őszi égen, és melegebb lett kint is, bent is. Feküdt, és nézte a kerti fák falra vetődő árnyait. Buta ürességet érzett, aztán éhséget. Óvatosan az oldalára fordult, és leemelte a széken pirosló lábas födelét. A lábas üres volt. Feküdt egy ideig az oldalán, aztán felült, leszedte magáról a takarót. Ahogy megmozdult, a térdébe kínzó fájdalom hasított, és megbénította. Várt néhány percig, aztán újra mozdított a lábán, mert ennie kellett. Amikor a lábára ereszkedett, elfeketedett előtte a világ. Az ágy szélébe kapaszkodott, aztán a botjára nehezedve elindult a szobákon át a konyha felé.

Vizet öntött egy tisztának látszó fazékba, aztán a vízbe jó sok kukoricadarát szórt. Bekapcsolta a rezsót, és feltette rá a fazekat. A kása sokáig főtt.

Kinyitotta az udvari ajtót, és a küszöbre ült. Nézte a fákat, a szomszéd kerítést. Szépen megkopaszodtak a fák, s a szelencebokrok között át lehetett látni Reknicerékhez.

Amikor megfőtt a kukorica, hagymát is pirított még néhány kanál zsírban, aztán végigöntötte vele a kásahegyet.

Evett, becsukta az ajtót, majd a kásás fazékkal és egy üveg vízzel visszabicegett a szobájába.

Lefeküdt, és bámulta a mennyezetet. Már a nyugatra néző ablakon sütött be a nap, s a fák árnyéka a fogason lógó ruhák felett ingadozott. A pókok mind meghaltak. Lakhelyüket csak az üresen lengő hálók és a falba, mennyezetbe fúródott apró lövedékek jelezték. Sviato Géza teljesen egyedül maradt. Fokozatosan szürke árnyak ereszkedtek a bútorok mellé a szögletekbe. Esteledett. A sötétséggel a magány is teljesebb lett. Értelmetlenné vált minden.

Éjfélkor arra ébredt, hogy kopognak az ablakán. Óvatosan a hátára fordult, és hallgatózott. Zörgött az üveg, és a réseken hangok zuhantak a szobába.

Az orvosék álltak kint. Sviato Géza keservesen feltápászkodott, és a kulcsot kiadta az ablakon.

– Mi van veled, öregem? – hallatszott a fák alatt a doktor hangja, aztán zörgölődve bevonultak a lakásba, és megálltak az ágya előtt.

– Beteg vagy?

Sviato Géza a térdéről felhajtotta a paplant.

Az orvosné felemelte a fazék födelét:

– Nézd meg, mit eszik ez a hülye…

Az orvos belenézett a fazékba, aztán a falra, ablakra, majd az asztalra bámult, ahol nyitott könyvek hevertek áttekinthetetlen összevisszaságban. Végül megcsóválta a fejét, és kiment.

– Szegény Sviato úr… – mondta a doktorné.

A házigazda orvosi táskával tért vissza a szobába. Sviato Géza térdéről leszedte a kötést, kitisztította a sebeket, és friss gézbe pólyázta. Végül felegyenesedett, és megszólalt:

– A magány, öregem… Mérgez…

– Nem értem ezt… Az ember… Az emberek…

– Tudok neked egy rendes helyet a városban. Eljössz velünk…

– Nem hiszem, hogy elutazhatok… Ez a ház úgy bennem van már…

– Elutazunk, de a ház benned marad. Aztán, ahogy múlnak az évek, szebb, nagyobb lesz ez a ház. A fák is növekednek, és minden. Az ember mögött szép tájak maradnak.

1966

A vezér holnap érkezik

– Ha nem láttam volna, hogy ezt a Kógert felakasztották, azt gondolnám, itt bóklászik a Vasműben – mondta a bunkerellenőr, aztán szögletes lámpáját a kecskelábú asztalra tette, és leült az emberek közé.

Hajas Imre felkönyökölt fektéből, és értetlenül a bunkerellenőrre bámult. Az asztal mellett üldögélők kezében is megállt a bicska, s ahogy maguk elé meredtek, eszükbe jutott ez is, az is…

Hajas egy kicsit rándított a fején, de nem tudott megszabadulni Kógertól. Makacsul állt a vagonban, és figyelte a szomszédos kocsikból zuhogó érc monoton neszét. Aztán lapátjára nehezedett, és az érc alá lökte. Izzadt, nyögött, egész erejét beleadta a munkába. Minden lapát ércnél elölről kezdte a küzdelmet, mivel nem tudott sem elfásulni, sem belerázódni valamilyen elviselhető tempóba. Műszak végén néha rámutatott valakire:

– Maga olyan 1500 forintos ember… Keressen magának olcsóbb brigádot…

Hatalmas karjain magános pálmafák álltak. Némelyiknek trópusi vihar kapaszkodott az ágaiba, a többségük azonban bágyatagon várta a pusztulást. Párás, nyári napokon rátört a malária, s a vagon sarkába döntötte, mint egy rongycsomót. A láz megkínozta, és szétrobbantotta kemény arcvonásait. A rohamok után két ember helyett dolgozott napokig.

Állt a Béke téri kocsma közepén, aztán két lábbal egyszerre ugrott fel az asztal tetejére. A söröskrigliket és a poharakat belerugdalta az emberek arcába. A kis Sósért pedig csak lehajolt, előhúzta az asztal alól, aztán kidobta az ablakon.

A haláleset persze semmit sem változtatott Sós feleségének hajlamain.

– Ezt megfojtották… Én csak odább tettem – mondta másnap délelőtt Kóger, aztán a kocsma falának dőlt, és a növendék erdő apró fáit bámulta, melyek szabályos sorokban rendeződtek az épület mögött.

Állt az akasztófa alatt, és bámulta a havas teret, a három emelet magasból csüngő jégcsapokat, a fagyott emberarcokat, aztán odaszólt a brigádjának:

– Itt maradok…

Kivégezték.

– Mit csinálnak itt ennyien? – kérdezte a bunkerellenőr, és megállapodott a szeme a foghíjas szájú Stantz Jánoson.

– Lelépők vagyunk.

– Miért nem mennek haza?

– Ünnepi műszakot vállaltunk… Hatkor kezdünk. Ezért a pár óráért nem érdemes átkelni a Dunán.

– Hát nem… Mennyit kapnak?

– Kétszázat.

– Jó pénz… Azt mondják, holnap a Vasműbe is ellátogat a vezér…

– Nem is a pénz miatt… Ez a kétszáz már mindegy lenne… De én még így szemtől szembe nem láttam a vezért…

– Azt mondják, hogy a Vasműbe is ellátogat, de lehet, hogy ez csak híresztelés…

– Tudja, először arra gondoltam, hogy elmegyek az ünnepélyre, és meghallgatom a beszédet, éljenezek… De hát az csak olyan… Itt kint talán kezet is fogna velünk, ha nem is mindenkivel… Ünnepi műszak, ugye… Fényképezés…

A bunkerellenőr szeme köré apró, bizonytalan értelmű ráncok gyűrődtek.

– „A magyar nép vezére kezet fog Stantz elvtárssal…” – mondta.

– Nekem a bolsevizmus az istenem… Érthető lenne…

– Szocializmus, nem?

– Stantz, a kis bolsi, így mondták… Stantz, a kis koszos bolsi most megkeresi a négyezret… Az én helyzetem a faluban…

A tolatásvezető bekattintotta a bicskáját, aztán a keze fejével végigtörölte a száját.

– Egyszer – szólalt meg lassan – már járt itt a Vasműben…

Stantz érdeklődve a tolatásvezetőre nézett.

– Annyira voltam tőle, mint ide az ajtó… Ha ugyan…

A próbaidős Bitmann is abbahagyta a rágást. A tolatásvezető folytatta:

– Ha ugyan az volt?…

– Maga aztán… Mondhatom… Meg sem ismeri?… – méltatlankodott Stantz.

– Ugye, nem egyedül jár… Némelyik ember aztán úgy el tud keveredni… Autó is jött vagy húsz, aztán olyan egyforma szabású emberek szálltak ki, és jöttek fel az öntőcsarnokba… Én már akkor is a nyersvasnál voltam… Kezet fogtak az öntőmesterrel… Amelyik a vezér lehetett, az beszélgetett is vele. Attól álltam én így, mint ide az ajtó…

– Hát kép után csak felismeri?

– Felismerném, de inkább egyedül… Így együtt nagyon formázták egymást…

Stantz elkedvetlenedett. A próbaidős Bitmann pintes üveget húzott elő az aktatáskájából, aztán az asztalra tette.

– Bor, igyanak – mondta.

Stantz bizonytalanul méregette a tolatásvezetőt, aztán megszólalt:

– Ilyen beszédekért közbe kellene lépni!

– Kétszázat kap holnap, mit akar még? – kérdezte a tolatásvezető. Hajas még mindig a padon könyökölt, és a bunkerellenőrre bámult. Az emberek közé gyanakvó csend feszült. Hajas szakította meg a csendet:

– Kóger meghalt… Ezt mindenki tudja…

A bunkerellenőr Hajasra nézett, aztán vállat vont.

– Meghalt… De néha úgy néz ki a dolog, mintha azért nem halt volna meg eléggé…

– Igyanak bort…

– Az ilyen beszédeket értik – mondta Stantz.

– Megyek a pakuratartályok mellett, és érzem, hogy valaki néz… Megállok, bevilágítok a tartályok közé… Magas, széles vállú ember húzódik hátrább. Rákiáltottam, de nem válaszolt, csak hátrált tovább az árnyékok közé… Ha nem láttam volna, hogy ezt a Kógert felakasztották, megesküdnék rá, hogy az volt…

– Visszajár – mondta a tolatásvezető.

– Kóger meghalt – szögezte le Hajas, és felült a padon.

– Maga hiába beszél. A Kóger-brigád Kóger-brigád marad, pedig most már maga a vezetője…

A bunkerellenőr az ablakra pillantott, aztán újra vállat vont.

– Furcsákat hallani… Beszéltem már olyannal is, aki megesküszik rá, hogy az akasztás óta látta a Vasműben Kógert.

Bitmann beleivott a pintes üvegbe, aztán odakínálta az embereknek. A tolatásvezető megfogta az üveg nyakát, és a szájához emelte, de aztán mégsem ivott. Letette az üveget, és megszólalt:

– Betördeli az ablakokat… Itt kóborol a Vasműben, és betördeli az ablakokat.

– Igyon.

– Tőlem betördelheti – mondta Hajas –, csak nem hiszem el.

– A gyárőrség sem akarja elhinni, csak éppen nem tudják elfogni a tettest. Pedig azok minden szabotőrt elfognak, csak az ablaktördelőt nem tudják elfogni – mondta a tolatásvezető, aztán felemelte Bitmann pintes üvegét, és nagyot húzott belőle.

Kint autó állt meg, aztán csakhamar nyílott az ajtó. Védőételt és teát hoztak. Nagy kanna teát tettek az asztalra és egy halom sós kekszet.

– Hordják ezt a rohadt kekszet – mondta a tolatásvezető, és kiismerhetetlen arccal nézett a sofőr után.

Hajas Imre brigádvezető feltápászkodott a padjáról, és az asztalhoz telepedett. Maga elé húzott egy marék kekszet, aztán rágcsálni kezdte. A kanna fedeléből teát szürcsölgetett hozzá, és elégedetten bámult maga elé.

A Kohótól vörös fény vetődött az ablakra. A bunkerellenőr felállt.

– Csapolnak – mondta, aztán kilépett az ajtón.

A tolatásvezető is szedelőzködött. Meghúzta Bitmann pintes üvegét, aztán meglóbálta a lámpáját.

– Kógert felakasztották, maga meg étlen döglik – mondta, és elment a bunkerellenőr után.

Hajas rágta a kekszeket.

– Maga mit gondol? – kérdezte Stantz.

– Miről?

– A vezérről… Jön a Vasműbe, vagy nem jön?…

– Nem tudom.

– Nem is érdekli, mi?… Csak meglegyen a kétszáz?

– Mit gondol, miért rágom ezeket a kekszeket?

Bitmann Hajas elé tolta a pintes üveget:

– Igyon bort, jobb kedve lesz…

– Vigye az anyjába! Mit gondol maga…

Stantz ingerülten méregette a brigádvezetőt:

– Látom, hogy magát nem érdekli a vezér…

Hajas lenyelte a szájában porzó kekszeket, aztán Stantzhoz fordult:

– De érdekel… Én a népi államnak köszönhetem ezt a keresetet. Még nyolc hónap, és megveszem a fődeket.

– Aztán leszámol, mi?…

– Le. A magam gazdája leszek.

– Majd aztán a kolhoz bead magának – mondta Bitmann, és elkezdett röhögni.

Hajas dühösen ránézett, és mérlegelni kezdte a hallottakat. Lassan rágta a kekszet, és tűnődött közben. Amikor átgondolta az egészet, megszólalt:

– Akkor minek osztották ki a földet?

– Maga nem kapott?

– Kaptam öt holdat… De nekem tizenöt kell… Még nyolc hónap, és tizenöt holdas gazda leszek.

– Így lesz a kétlakiból áruló – mondta Stantz, és jelentőségteljesen bólogatott.

– Én szeretem ezt a rendszert – mondta Hajas.

Bitmann újra közbeszólt:

– Azt hiszi, meggazdagszik, mi?…

Hajas leöblítette egy kis teával a kekszet, aztán a próbaidős Bitmannra nézett.

– Na, maga akár most hazamehet. Ünnep után majd keressen magának egy olcsóbb helyet… A Kóger-brigádban nekem nem sakálazik!

– Ki sakálazik itt, én?…

– Maga.

– Én sakálaztam árulásról?

– Stantzra gondol?

– Arra is.

– Stantzot csak hagyja… Ha maga megtanul úgy dolgozni, mint ez a kis bolsi, akkor pofázhat…

– Azt hiszi, elmegyek?… Engem nem lehet így elküldeni… Majd hall még rólam…

Stantz undorral Bitmannra nézett, és csak ennyit mondott:

– Seggfej.

– Itt maradhat, Bitmann – mondta Hajas –, akár fészket is rakhat a pihenőn, vagy lepetézhet. De a Kóger-brigád vagonjaira nem jön föl, mert lerúgom. A piszkos borát pedig tegye el innen, velünk ne próbálkozzon.

– Hallani fog rólam – mondta Bitmann, és dacosan az asztalra könyökölt, mint egy házigazda.

Visszaérkezett a bunkerellenőr és a tolatásvezető. Letették lámpáikat, és az asztalhoz ültek.

– Nagy a készülődés – mondta a bunkerellenőr.

– Persze – mondta Stantz –, a vezér holnap érkezik.

Hajas felállt az asztal mellől, és újra végighevert a fal mellé állított keskeny padon. Stantz még cigarettázott.

– Még hallanak rólam… Lehet, hogy fel is jelentem magukat – szólalt meg újra Bitmann.

– Menjen a kánikulába – mondta Stantz, aztán kihúzta Bitmann alól a padot, és lefeküdt rá.

Bitmann felült az asztal tetejére, és sötéten hallgatott.

Hajas félig csukott pillái alól látta, hogy a tolatásvezető falnak veti a hátát, aztán a száját kitátva hirtelen felhorkan. Néhány perc múlva a bunkerellenőr is az asztalra hajtotta a fejét, és valószínűleg elaludt. Csak Bitmann ült buta pofával az asztal tetején, nem tudta, mit is kellene csinálnia.

Halk süvöltések utaztak az éjszakában. A Vasmű késéles, vékony fényei belehullottak a kéményekbe, rétegeket szeltek a füstből, aztán megsemmisültek, belevesztek a füsttel, halk neszekkel együtt az éjszakába. A vörös szálló por pedig csak szitált, egyre szitált, és belepte a földet, a folyékony vasat szállító, rövid vonatokat, az embereket és az életeket mind. A gőz néha kiszakadt valamilyen nyíláson, a szelepek kis réseiben lángra lobbant a gáz, és kéken lengett, keresett valamit. A rozsdás süvöltések keringve ereszkedtek a háztetőkre, és mindenkit elaltattak. Még a buta pofájú Bitmann is elaludt az asztal tetején.

Amikor csörrenve betörött a szoba ablaka, valamennyien felriadtak.

Hajas felkönyökölt a keskeny padon, és a törött ablakra bámult, melyen beszivárgott a Vasmű gázos, nyers lehelete.

– Itt járt az ablak alatt – mondta a tolatásvezető.

– Mi az isten van ebben a Vasműben? – méltatlankodott Stantz, és az ablakhoz lépett.

– Ha nem láttam volna, hogy… – szólalt meg a bunkerellenőr, aztán lenyelte a mondat másik felét, és legyintett.

Hirtelen felvágódott az ajtó, és gyárőrök nyomultak a szobába.

– Szabotázs! Disznó szabotázs! – harsogta az első, aztán valaki felgyújtotta a nagy villanyt, és a fény elvakította az embereket.

– Beszéljenek! Mikor, hogyan, ki?! – szólalt meg egy másik gyárőr.

– Nem lehet tudni… Valaki járkál ebben a Vasműben – válaszolta a bunkerellenőr.

– Jelentést akarok tenni – állt fel Bitmann.

– Látott valakit?

– Nem.

– Akkor ne jelentgessen. A követ kell megkeresni, amivel betörték az ablakot. Azon meglesz az ujjlenyomat. A követ kerítsék elő…

Hajas félig könyökölve lehajolt a pad alá, aztán a földről felemelt egy almát.

– Tessék – mondta.

– Ez?… – kérdezték a gyárőrök.

– Ez – mondta Hajas –, látszanak rajt az üvegszilánkok.

A gyárőrök lefoglalták az almát. Kint ekkor már fényszórók kúsztak az épületek és ormótlan vastraverzek közé, és kutattak, egyre kutattak valamilyen titok után.

1966

Illés szekerén

Illés a volán mögött ült, s miközben a víkendre induló kocsikat előzgette, figyelte magát. Az idegbetegség apró jelei már bent lappangtak a mozdulataiban, és zsibbadt, fekete csendjükkel lassan előrenyomultak az idegszálak, érfalak és a csontok mentén. Ahogy fürge, kék kocsijával az autósorok mellett újra és újra az élre tört, maga előtt látta a hatósági orvos nagy, szögletes alakját, sztetoszkópját, mérőeszközeit, hideg, fekete szőrös kézfejét, mellyel megkopogtatta a mellét, hátát, és felrémlett előtte a felülről lefelé kisebbedő betűsor, melynek alsó tűfokai között végleg eltévedt.

– Nem érvényesíthetem a jogosítványát… Önnek szanatóriumba kellene vonulni…

– Ez képtelenség – mondta Illés –, én egészséges vagyok.

Még mindig az a régi Illés élt a tudatában, aki tíz kilométert úszott egyfolytában, amikor felborult a hajója, aki a vízimadarakat és a liberátorokat mindig elsőnek pillantotta meg a messzeségben…

– Az ivást, dohányzást, éjszakázást most abbahagyja, jó?…

– Igen – mondta Illés.

Az orvos azt hitte, hogy alkoholista, nikotinista, éjszakaista.

Illés pipázgatva bámult maga elé. Egyenletesen nyomta a gázpedált, időnként a fékre lépett, és fokozatosan utánament a kuplunggal. Érezte, hogy mindez rajta kívül álló okokból történik, nem határozza el, nem küld parancsot az idegpályákon át a lábaknak.

Néha percekig állt egy sorompó előtt, s nem emlékezett rá, hogyan került oda, mikor és milyen körülmények között állt meg. Legtöbbször csak arra riadt fel, hogy lassan, döcögve megy át egy emelkedő sorompószárny alatt. Ilyenkor mindig a sebességváltó karra pillantott, és nem értette, hogyan és mikor került az a második fokozatba. Reflexei, beidegződött mozdulatai mind hibátlanok voltak, a végtagok még nem fedezték fel, hogy az agy nem ügyel mozgásukra.

Az utolsó két évtizedben kialakult benne a munkavégzés és az emberi tevékenység mechanizmusa. A mechanizmusok fokozatosan eluralkodtak az életén. A beidegződött mozdulatok, az általánosan elvárt szóhasználatok és fogalmazási módozatok feleslegessé tették a gondolkodást, de azért a gondolkodás illúzióját keltették. Az élet egyszerű mechanizmusa főhelyre került, elhomályosította az eredeti célokat, a menetrendszerűség feleslegessé tette az akaratot s a hasznos emberi tulajdonságok számontartását és megnyilatkozását. Kapaszkodott a zsúfolt autóbuszokon, ült az értekezleteken, ült az írógépe mögött, máskor a kávéházban vagy hatalmas igazgatók előszobáiban, s mindig mindenütt várt valamire. A hatalmas igazgatók számokat soroltak fel, rendeletekre hivatkoztak és más, általánosan elfogadott tekintélyformulákra. Illés teleírta a jegyzetfüzeteit, aztán rendszerezni próbálta a szavakat jelentésük, színük, helyzetük szerint, de ez lehetetlen volt. A szavak hasonlítottak egymásra, összemosódtak, egyik sem jelentett többet, mint a másik. Megszokta az igazgatók nyelvezetét. Amíg beszéltek, kipillantott az ablakon, s a tetőszögletek között keresett egy darabka eget, pontosan úgy, mint iskolás korában, és várta, hogy az igazgatók hirtelen abbahagyják a szavak általánosan elfogadott egymás mellé rakosgatását, és bejelentik… Mit jelentenek be?… Illés maga sem tudta. A tanárai a molyrágta tankönyvek anyagát ismételgették, elsorolták a folyók és a hegyek nevét, de a titokról hallgattak. Illés az utolsó pillanatig azt remélte, hogy egyszer kézen fogják, kivezetik a folyópartra, és rámutatnak a víz tükrére, mire az kettéválik, s egy valódibb világ következik a felszín alatt, igazi felnőttekkel és igazi gyerekekkel, igazi folyókkal és igazi hegyekkel. Mindig várta, hogy a tanárok feltárnak előtte valamilyen titkot, ami az élet lényegéhez tartozik, valamilyen igazi tudást. Tízéves várakozás után aztán megértette, hogy a tanárok nem ismernek semmiféle titkot, azt sem tudják, hogy létezik valami hasonló, csak sorolgatják a folyók és a hegyek nevét, mintha az érne valamit egy Illés-féle fickónak, amikor belefullad majd a folyóba, vagy lezuhan a hegytetőről. Az igazgatók sem tudtak semmi olyant mondani, ami egy darabka kék égboltnál biztatóbb vagy állandóbb volna. Illés néha elolvasta az újságban megjelent cikkeit, és nem emlékezett rá, hogy azokat valóban megírta. Egyszer aztán, amikor az égboltról az igazgatóra tévedt a pillantása, összerezzent. A kellemes faburkolatú irodában csend volt. Az igazgató kérdően Illésre nézett. Illés nem tudta, hogy mi az igazgató neve, mit igazgat, és miről kezdtek beszélgetni. Jegyzetfüzetébe pillantott, de az egymás után sorakozó szavakból nem tudta megállapítani, hogy miről beszélgettek, vagy az igazgató egyáltalán ki lehet. A szavak az általánosan használatos szavak voltak, és Illés csak annyit tudott, hogy hivatalos beszélgetést folytattak…

Kapaszkodott a zsúfolt autóbuszokon, evett, bort ivott, rendszeresen megírta a tárcáit, lefeküdt, felkelt, verte az írógépet. Aztán ólmosszürke csend ereszkedett az agyára. Érezte, hogy teljesen üres, közönyös, fáradt… Nézte az írógép betűit, és órákig gondolkodott, hogy mit is akar az emberekkel közölni, mire akarja felhívni a figyelmüket, mitől akarja óvni a város lakóit, de semmi sem jutott eszébe. Az embereknek már semmit sem tudott mondani. De írásból élt… Így aztán, amikor az olvasószerkesztő benyitott a szobájába, befűzte a papírt, és félóra alatt megírta szokásos tárcáját. Másnap elolvasta a lapban, összehasonlította korábbi írásaival, és meglepetten látta, hogy nincs köztük különbség. Figyelte az emberek arcát, de azok mosolyogtak rá, és szorongatták a kezét. „Nem veszik észre” – mondogatta, s újabb próbákat tett, de az emberek csak mosolyogtak, és mentek dolguk után. Illés látta, hogy az emberek semmit sem vesznek észre, s a szavak színének és jelentésének nem tulajdonítanak sokat, megszokták egyformaságukat.

Illésben ekkor valami megroppant, és az arcán megjelent egy hideg, idegen vonás, ami elválasztotta az emberektől. Ezt mindenki megérezte. A lányok megdermedtek a közelében, és óvatosan elhúzódtak tőle. A barátai kritizálni kezdték, figyelmeztették, hogy a szavak helyes használatától túlzottan eltér. Aztán valaki feljelentette. Megkereste egy rendőrségi hivatalnok, elbeszélgettek, megittak néhány féldecit, aztán kezet fogtak. Illés tovább írta a tárcáit, pénzt keresett, vásárolt egy használt autót, s többnyire magányosan végigrobogott a folyókhoz, tavakhoz vezető utakon. Évekig bámulta a vizek tükrét, és igyekezett megszokni egyszerű, titoktól mentes mivoltukat. A vizek vonzották, mindig visszatért a partjukra, mivel elvesztett valami ismeretlent, s azt ösztönösen a vizek közelében sejtette.

Tenyere a volánra izzadt. A víkendre induló autók fokozatosan összezsugorodtak a visszapillantó tükör négyszögében.

– A pisztrángnak nyihog a kereke…

– Nyihog?… – kérdezte Illés, és az alázatos arcú Irmára nézett, aki a retiküljét az ölében tartogatva, kényelmetlen testhelyzetben kuporgott a jobb oldali ülésen.

– Igen, nyihog…

Illés csodálkozott, hogy a lány mellette ül… Néha egészen megfelejtkezett róla, pedig az utóbbi években állandóan a közelében volt. Régi zsidó családból származott, praktikus érzéket és alázatot örökölt ortodox őseitől. Ez az alázat nem volt azonos a keresztények felvett vagy elhatározott alázatával, belső ügy volt, szinte biológiai… Irma akkor szegődött Illés mellé, amikor annak arcán megjelent a hideg, idegen vonás. Berendezkedett Illés árnyékában, egyszerre tudott nélkülözhetetlen és észrevétlen lenni. Ragaszkodott Illéshez, de nem bízott benne. Még nem sejtette, hogy Illés idegbeteg, csak ösztönösen készülődött valamilyen gyors mozdulatára, amivel Illés véget vet majd mindennek. Addig is összekuporodott, becézte Illést és Illés tárgyait, mintha mind élnének.

A szeptemberi mezők között Illés kék szekere engedelmesen nyargalt. Falvak, porfelhők, dombok maradoztak el a kocsi mögött, aztán erdők bukkantak fel a messzeségben, és az erdők felett héják lebegtek. Illés egy kis jelentéktelen hídnál megállította a kocsit, kiszállt, és a patakba bámult. A lány néhány pillanat múlva már mellette állt.

– Ez a Csele patak – mondta Illés –, érthetetlen…

A lány a bokáig érő vízbe nézett, és hallgatott. Illés a kocsihoz lépett, és megtapogatta a dísztárcsákat. A jobb hátsó kerékagy forró volt.

– Úgy látszik, leszakadt egy fékbetét – mondta, és beszállt a kocsiba.

Folytatták útjukat. Illés lassan hajtott tovább, és a motorzúgáson átszűrődő bizonytalan zajra figyelt.

– Kattog – állapította meg a lány.

Illés bólintott, aztán fordított a kormánykeréken, s egy köves, göröngyös útra kanyarodtak, mely keskeny erdősávon át vezetett az egyik eldugott folyóparti faluba. A bekötő út jó három kilométeres volt, s Illés az első házak mögött azonnal a folyót kereste a pillantásával. A folyót azonban nem lehetett látni. A falu utcáján por kavarodott a nyomukban, és a poron át kíváncsian bámultak rájuk a házak előtt üldögélő, fekete öregemberek. A falu közepén, a bal oldali házsor mögött Illés megpillantotta a vizet. Erdő szegélyezte, keskeny holtág volt. A házak udvara belenyúlott a vízbe. Az udvarok végén mindenütt ladikok sorakoztak, cölöphöz kötve vagy félig szárazra húzva. Az alacsonyabban fekvő udvarokat elborította a víz, a veteményeskertekből csak a felmagzott hagymabokrok kobrafejei látszottak. Az egyik kertben kombinés öregasszony fürdőzött. Illés lépésben vezette a kocsiját. Az út egyre rosszabb lett, majd a falu végén bakhátas földúttá változott. Illés egy ideig még bukdácsolt a kukoricatáblák és gyümölcsösök között, aztán hirtelen a fékre lépett. Közvetlenül a kocsi orra előtt fodrozódott a víz, és az út a víz alatt vezetett tovább a semmibe.

Illés kiszállt a kocsiból. A szilvafákról gémek rebbentek fel, és esetlenül szárnyaltak a vízzel borított mezők felett. Különös kép tárult Illés elé. A vízben kukoricások álltak, odább lugasok és gyümölcsösök. Közöttük ki lehetett látni a berekfák üde csoportjaira és a végtelen víztükörre. A kukoricásban békák és halak csobbantak, a sekély, felmelegedett vízben csuka rabolt.

– Ez a Duna? – kérdezte a lány, és az út felett úszkáló apró halcsapatokat bámulta.

– Ez a kiáradt Duna – mondta Illés, aztán megfordult, és a gátat kereste. A töltés széles, zöld háta tőlük balra húzódott a földút és a kukoricások között. Beült az autóba, nagy üggyel-bajjal megfordult, és felmászott a gátra. Az ártéri gyümölcsöskertek, kaszálók mind vízben álltak. A folyó Dunát a gátról sem lehetett látni, mert a parti erdősáv eltakarta. Az erdősáv és a gát között egy kisebb tengert fodrozott a szél. A fák derékig álltak a vízben, s a bokrokban már compó tanyázott. A fákon mindenütt vízimadarak ültek, és vijjogásuk vitathatatlanná tette a terület birtokjogát. A part menti erdősávon túl motorcsónak búgott. Ahogy erősödött és halkult a búgása, Illésnek úgy tűnt, hogy a csónak átjáró után kutat a fák között. Motorcsónakkal, úgy látszik, nem lehetett átkelni az erdőn. A búgás fokozatosan halkult, és beleveszett a messzeségbe.

– Horgászunk? – kérdezte Irma, s egy campingszéket, szódásüveget és még néhány apró vacakot rakott a gátra.

Illés megérintette a hátsó dísztárcsát, aztán megrázta a fejét:

– Le kell szednem ezt a kereket…

Lehúzta magáról az inget, aztán szerszámokat rakott a fűre. Néhány pillanatig érdeklődve bámulta a villás kulcsokat, szerelővasakat, csavarhúzókat, és hirtelen nagy nyugalom szállt a szívére.

Kiválasztott egy csavarhúzót, és lefeszítette a dísztárcsát. Egy másik kulccsal meglazította a kereket rögzítő csavarokat, aztán megemelte a kocsit. Beleizzadt az erőlködésbe. Bagócsok érkeztek az emberszagra. Irma megvizezett egy törülközőt, és némán végigtörölte a hátát.

– Köszönöm – mondta Illés, aztán leszerelte a kereket és a fékdobot. A betétek kopottak voltak, de egyik sem szakadt le. Megforgatta a tengelyt. Ütemes kattogás hallatszott. Nem okoskodott tovább, visszaszerelte a kereket, leereszkedett a gát oldalába, és derékig megmosakodott.

– Talán hazajutunk vele – mondta a lánynak, aztán felcsalizott egy esetlenül összetákolt horgászkészséget.

Órákig ült a töltés oldalában. Eleinte a szilvafák között billegő pótát nézte, aztán megfelejtkezett róla. A vízre figyelt, madarak röptére, kiáltására, a kék szeptemberi égre és a folyó Dunáról érkező, bizonytalan zajokra. Délután egy ladik jelent meg a szilvafák alatt. Öregasszonyok hajtották előre, s rikácsolva nevetgéltek. A ladik közepén nagy halom tök és kukorica színesedett. Amikor a töltés elé érkeztek, rábámultak az autóra, és az egyik odakiáltott Illésnek:

– Kapik-e?…

– Nem kapik – mondta Illés. Az öregasszonyok továbbeveztek. Vízimadarakra emlékeztető, rikácsoló nevetésük akkor is hallatszott, amikor a ladik már régen eltűnt az ártéri fák között. Egy óra múlva újra megjelent a ladik. Fekete kalapos, ünneplőbe öltözött öregemberek eveztek bent, s Illésre ügyet sem vetettek. Arról beszéltek, hogy a holtágból érdemes-e áthozni a varsákat az ártérre.

Beültek a kocsiba, és legurultak a töltésről, aztán lépésben döcögve átkeltek a falun. Amikor kijutottak az országútra, még fent volt a nap.

A várostól harminc kilométerre lehettek, amikor reccsent valami, és hirtelen lefékeződött a kocsi futása. Csaknem a dombtetőn álltak meg.

– Nézd meg, mit csinál a hátsó kerék – mondta Illés, aztán gázt adott, és engedett valamennyit a kuplungon.

– Csak ugrál – mondta a lány, és a kezével mutatta, hogy a kerék billeg.

Illés leállította a motort, aztán egy papírra felírta a nevét, a kocsi rendszámát és egy mondatot, aminek nem volt sem eleje, sem vége: „…jobb hátsó tengelytörés vagy hasonló…” A lány nézte, hogy mit csinál, aztán megszólalt:

– Eltörött a pisztrángnak a lába…

– El – mondta Illés, és kiszállt a kocsiból.

– Most mi lesz?

– Erre én is kíváncsi vagyok… Régóta szeretném megtudni, hogy ilyen esetben mit csinál a társadalom.

Elsőnek egy Trabant kapaszkodott fel az emelkedőre. Illés feltartotta a kezét. A kocsi fékezett. A vezetője vállalta, hogy a városban átadja az értesítést az autómentőnek.

Illés letelepedett az árokpartra. Nézte az eget, az út szélén állított autót, a lányt, majd újra az eget. Seregélycsapat közeledett kóvályogva. Az országút másik oldalán a szőlőskertek között eldördült egy csőszpuska. A seregélycsapat megkavarodott, aztán irányt változtatva, lassan eltűnt az égbolt felhősödő alján.

A völgyből érkező autók nyögve kapaszkodtak fel a dombtetőre, s mind indexeltek, amikor megpillantották az árokparton álló kocsit. A nők Illésre pillantottak, aztán eltűntek a domb másik oldalán a mélyben. Ahogy közeledett az alkony, az úton sűrűsödött a forgalom. A városba tartó kocsik falkákba verődtek a völgyben, s zihálva, sípolva kapaszkodtak fel a dombtetőre. Egy bizonyos időpontban a városból a falvak felé áramló forgalom is megélénkült. Autók suhantak el az út másik oldalán, aztán motorok kifogyhatatlan hosszú sorban. Némelyik motoros énekelt, s egy-egy pillanatra elengedte a kormányt. Egy oldalkocsis motor hátsó üléséről testes férfi kiáltott Illésre:

– Győztünk!

Illés felemelte a jobb karját, és intett a motorosoknak, hogy osztozik az örömükben. Erre a motoron ülők is felemelték a karjukat, s amikor eltűntek a völgyben, olyanok voltak, mint egy kerekekre szerelt szoborcsoport.

– Mit kiabáltak ezek? – kérdezte a lány, és a kocsi ablakán kidugta a fejét.

– Azt mondják, hogy győztünk.

Illés elfüstölt egy pipát. Később átmászott az árkon, és szemügyre vette a szántóföldeket. A régi út keskeny betonszalagja félkörben szaladt a szántás szélén. Illés végigsétált az úton, aztán a város felé bámult. Csak dombokat látott és völgyeket s az út szürke vonalát. Az egyik közeli sarjerdőből már előszivárgott az alkony. Illés látta, hogy rácsúszik az útra, és az autók hirtelen meggyújtják lámpáikat. Visszament a kocsijához, és kivilágította.

– Azt hiszem, hiába várjuk az autómentőt, vasárnap van – mondta a lánynak.

Az autómentő nyolckor megérkezett. A hátsó híd alá kötelet hurkoltak, aztán a daruval szakszerűen megemelték.

– Tartsa egyenesen a kormányt, mást ne csináljon – figyelmeztette a művezető, s Illés elfoglalta a helyét a volán mögött.

– Látod, megérkezett a társadalom – mondta a lány.

Az első kerekekre billentve, háttal közelítették meg a várost. Kiszolgáltatott, kínos helyzetbe kerültek. A város felé közeledő autók mind az arcukba világítottak, aztán indexeltek, és elrohantak mellettük. Legtöbben tompítottra kapcsolták a fényt, és gyorsan előztek. Illés fokozatosan hozzászokott a kocsik fényéhez, és pipára gyújtott. Hosszú autósorok húztak el mellettük, aztán az egyik konvojból kivált egy kocsi, és furcsa módon követni kezdte Illés megrokkant szekerét. A kocsi villogtatott, aztán meggyújtotta a reflektorját. Illés tehetetlen volt. Nem léphetett a fékre, nem gyorsíthatott, nem villanthatott vissza a lámpáival, mert azok a föld felé néztek. A furcsa reflektoros autó centikre megközelítette Illést, mintha le akarná gázolni, aztán visszamaradt egy kicsit, és újra megközelítette. Illés érezte, hogy a kocsiban ellenségei ülnek, manővereiken látszott, hogy gyűlölik.

Hunyorogva pipázgatott a reflektorfényben, és azon tűnődött, hogy az autó utasai miért gyűlölik. Hogyan szerez magának az ember ellenségeket? És ha már ellenségeket szerzett, hogyan kell utána élnie?

A lányra pillantott, s látta, hogy az sír.

1966

Ma halvacsora

A mólóőr hajnalban furcsa neszekre ébredt. Ki sem szállt az ágyból, csak felkönyökölt, és a fabódé cseppnyi ablakán óvatosan elhúzta a függönyt. A nagy testű, idősödő kocsmárost látta és Berek Annát, ahogy cipelnek valamit a csónakkikötő felé. Leereszkedtek a partoldalba, aztán közvetlenül a víz szélén letették terhüket. A kocsmáros óvatosan a bódé felé sandított, s amikor látta, hogy ott minden csendes, derékon ragadta a lányt, és elmatatott rajt egy kicsit. Rohamosan világosodott. A kocsmáros felpillantott az égre, s közben nehézkes mozdulattal elszakadt a lánytól. A keleti égbolt után futólag szemügyre vette a keskeny deszkabejárót is, aztán lehajolt, és felemelt a fövenyről egy zömök csomagot. Ekkor már jól látszottak a tárgyak körvonalai. A kocsmáros egy huszonöt-harminc literes hordóval egyensúlyozott a horgászcsónakok, kisebb vitorlások között nyújtózó, keskeny deszkapallón befelé. Amikor elérkezett a sajátjához, gumibakancsa orrával egy kicsit ránehezedett a kikötőláncra, mire a hajó tükre engedelmesen a bejáró oldalához simult. A mólóőr még a félhomályban is látta, hogy a deszkák meghajlanak a kocsmáros és a hordó súlya alatt, s már-már megroppannak. De nem… A kocsmáros beügyeskedte a hordót a vitorlás deckjére, aztán utánalépett, és elrejtette a fedélzeti deszkák alatt. Ki sem fújta magát, mindjárt megoldotta a vitorlák felhúzókötelét, bekapcsolta a sekliket, s a nagyvitorla kötélszegélyét tíz-húsz centire belehúzta az árbocnutba. Ezek után újra rögzítette a kötélzetet, és kimászott a deszkakikötőre. Berek Anna közben lassan somfordált a virágágyások között visszafelé, s mire a kocsmáros partot ért, a lány már a vasúti sorompók közelében járt.

A mólóőr némán visszaereszkedett a pokrócai közé. Tudta, hogy ezen a napon a közeli nádasok mentén megjelennek az állami halászhajók, és a kocsmáros véletlenül majd éppen arra jár a hajójával. Ha a mólóőr olyan ember lett volna, akkor már rég telefonál a Halászati Felügyelőségnek, vagy szól a községi rendőrnek vagy az őrmesternek a vízieknél… De a mólóőr nem olyan ember volt. Miért is szólt volna? Ezeken a napokon a kocsmáros már nyitáskor kitette a papundekli táblát: MA HALVACSORA. A mólóőr csak egyet nem értett: honnan tudják ezek előre, hogy milyen idő lesz? Az állami halászhajók mindig akkor jelentek meg a falu előtt, ha viharosra fordult az idő, esők, szelek jöttek. Ilyenkor a kikötők táján sincs valami nagy randalírozás, akinek nem kell, nem megy.

Újra felkönyökölt, és a derengő fénynél rápillantott a barométerre. Megcsóválta a fejét, és visszazökkent. Alig esett valamit a higanyoszlop… Pár millimétert. A hátán feküdt, és bámulta a bódé kajütszerű kiképzését. A pác már a mennyezeti léceken is megfakult, pedig azokat aligha éri napfény. Beszívja az anyag, vagy a legyek lemászkálják… A legyek már ébredeztek… Esténként mindig behúzódott néhány, akármennyire vigyázott. Maga sem értette, hogyan, de kicsúszott a száján egy név:

– Berek Anna…

A kicsi Balaton-parti faluban igazi titok aligha akadt… Az emberek sokat tudtak egymásról, és néhányan mindent tudtak. Berek Anna a kántor szeretője volt… A kántor ekkoriban már strandgondnok volt, és csak kiegészítésképpen kántorkodott, de azért mindenki kántorként tartotta nyilván. Valahogyan az jobban hangzott… Az ilyen jelentéktelen fürdőhelyeken a strandgondnoknak söprögetni is kellett, tavasszal csónakot gittelni, festeni, ősszel meg partra húzkodni mindent, még a stégeket is.

– Berek Anna… – szólalt meg újra a mólóőr, és csak feküdt moccanatlanul.

Különös pletykák keringtek a kántorról. Az elmúlt őszön, valamivel a sötétedés előtt a kottáival vacakolt a kórusban. Berek Anna utánament. A nekihevült kántor észre sem vette, hogy a lány a klaviatúrának támaszkodik, vagy talán rá is ült… A suttyó legények megneszelték a dolgot. Fellopakodtak a kórusba, és az orgona fújtatópedálját gonoszul mozgásba hozták. Berek Anna alatt megszólalt az orgona… Miket kitalálnak az emberek… Berek Anna és a kántor a sok pletyka folytán már egyet jelentett…. Így aztán a kocsmáros sovány, finom arcú felesége nyugodtan beleegyezett, hogy a lányt odavegyék az üzletbe csaposnak.

Amikor teljesen kivilágosodott, a mólóőr felkelt, és megnézte magát a fémkeretes borotválkozótükörben. Megvizsgálta a ráncait, szőrpamacsos bibircsókjait, és azon tűnődött, hány éves lehet a kántor. Aztán később, amikor elmentek a reggeli személyhajók, s már csak a barométer állására volt gondja, eszébe jutott, hogy a kántornak felesége is van és három gyermeke.

Az idő persze elromlott. Tíz óra tájban megjelentek az állami halászhajók, és nagy ressen hálót eresztettek a csuhiszigetek mentén. A kopott hajómotorok erőlködése áthallatszott a szél és a hullámok zúgásán. Déltájban teljesen elborult az ég, és néhány percre az eső is megeredt. A halászok pattanásig feszítették csörlőiket, a hínármezőkön akadozó hálókat centiméterenként húzkodták fel az uszályokra. A mólóőr a bódéja előtt állt, és látta, amikor elkészültek. A monitorszerű vezérhajó hídján felbukkant az egyik halász, és a part felé tekingetett. Csakhamar leadták a három rövid hangjelet szabályosan, de nem fordultak, a horgonyt sem szedték fel. Amikor megszólaltak a hajókürtök, megjelent a kikötőben a kocsmáros.

– Adj’isten, J’ákim – kiáltott a mólóőrnek, és megállás nélkül lépdelt a hajójához, mint aki elhatározta, hogy világgá megy. Beszállt, nekiengedte a hajót, s a rongyot csak akkor rántotta fel, amikor már sodorni kezdték a hullámok. Nagy testével jól egyensúlyban tartotta a kopott, öreg vitorlást, s a turzáson tempósan bukdácsolt befelé.

Az idő bizonytalankodott… A szél alaposan belefeküdt a kocsmáros vitorláiba, de a felhők zavarodottan úszkáltak az égi magasságban. Kék is volt, szürke is, esőre is állt, meg nem is. Így aztán a horgászok egy része leszállingózott a partra. Néhányan a csónakjaikkal matattak, mások megálltak a liget szélső fái alatt vagy közvetlenül a mólóőr mellett, és onnan bámulták a vizet, ami színében jól visszatükrözte a felhőjárást. Amikor a hadirokkant Buczkó Gyula is megérkezett a tolókocsiján, a kocsmáros vitorlása éppen eltűnt a halászhajók másik oldalán. Buczkó Gyulát húsz éven át tologatta a felesége és a fia a kikötőbe. Felemelték, csónakba rakták, s Buczkó Gyula beevezett a halak után. A nyaralók fejcsóválva nézték a mutatványt, és jóslásokba bocsátkoztak… Nem lett igazuk. Buczkó soha nem esett pánikba, evezőt forgató, erős karjával legyőzte a hullámokat.

– Milyen időnk lesz, J’ákim?

– Mára a kocsmáros csináltatta az időt – mondta a mólóőr, és mozdulatlanul bámult a halászhajók felé.

– Mintha már beleunt volna a főszél…

Buczkónak a víz jelentette az életet. Amelyik napon kievezhetett a nádas mellé, teljes ember volt. Evezőt forgató, halakra vadászó, erős férfiember. Reménykedve bámulta a vizet. Az is lehet, hogy könyörgött a szeleknek, vagy varázsszavakat suttogott a hullámok fölé. Agyondolgozott, szikkadt bőrű felesége érzéketlenül toporgott a rokkantkocsi mellett. Egy aprócska mondat motoszkált a fejében, amit reggel óta szeretett volna kiadni magából. S most, úgy látszott, elérkezett az idő. Addig sercegtette a talpa alatt a kavicsot, míg végre meglazult a férfiak víz felé feszülő figyelme. Gyorsan kihasználta ezt a pillanatot.

– Hallották? Előkerült a Szabó Margit németje… Zsebmozit hozott a gyereknek meg kabátot… A Walter…

A mólóőr hátranézett az asszonyra:

– Mit mond maga? Most került elő?

– Most… Meglátogatta őket… Ott is aludt…

Szabó Margit németje bizony még 1944-ben járt a faluban. Később aztán egy mészgyári munkás feleségül vette Szabó Margitot, és felnevelte a Walter gyerekét. A mólóőr igyekezett elképzelni a jelenetet, ahogy most bekopog a házba az egyszeri német, de nem tudta elképzelni.

– Rohadt dolog az ilyen… Opellel gyütt, mi?…

– Vonattal… A Margit ura azt mondta az agronómusnak, hogy ez a német is csak egy egyszerű munkásember…

A kocsmáros vitorlái előbukkantak a sötétszürke halászhajók mögül. Ezek után senki sem figyelt már a szikkadt bőrű asszonyra. A háttérben a halászhajók is megmozdultak. Az öreg admirál horgonykapái félmázsás iszapcsomókat kentek a hajó orrára. Egy matróz kötélre kötött vödröt dobott a vízbe, és a fedélzetre rángatta. Leöntötte a horgonyt, aztán újra megmerítette a vödrét, és a hajó orrát locsolgatta. Az uszályok közben vontára rendeződtek, s a vezérhajó orra kényelmesen beletúrt a hullámokba.

A kocsmáros szembe kapta a szelet, így aztán cirkálni kényszerült, hogy visszajusson a kikötőbe. Koszos, elöregedett vitorlái néha egészen a víz fölé hajoltak. Ha túlságosan megdőlt a hajó, moccant egyet nagy testével, és az árboc újra az ég felé fordult.

A ligetből előkerült a kántor. Megállt a mólóőr mellett, és kifejezéstelen arccal a vízre bámult. Mustrálgatta egy ideig a dülöngélő, koszos vitorlást, aztán megszólalt:

– Ez a kocsmáros…

– Alighanem az… Ámbár… – mondta a mólóőr.

– Rajtveszthet egyszer… Idetéved valaki a Halászati Felügyelőségtől, és kész a baj…

A vitorlás gyorsan közeledett. A horgászok abban reménykedtek, hogy a kocsmáros magával viszi a rossz időt. És valóban… Ahogy kikötött, csendesedett valamelyest a szél, s a két áramlási zóna határán megszűnt a turzás. Lágy, nyugodt hullámok jártak a part mentén, és csak módjával emelgették a csónakokat.

A parton megjelent Berek Anna. A virágágyások között leereszkedett a csónakbejáróig, és mozdulatlanul várakozott. A kocsmáros leráncigálta a szakadozott, koszos vitorláit, aztán egy irdatlan nagy fűzkosárral elindult a partra.

– A turzáson belül esett az eső… Összeázott a vitorlám – mondta a lánynak, miközben a térdén csúsztatva a fövenyre eresztette a kosarat. A parton álldogálók kivétel nélkül a kocsmárost és Berek Annát nézték. Azok pedig megmarkolták a csuhival letakart kosarat két oldalon, és elindultak a kocsma felé.

– Ha most jönne a rendőr vagy a Halászati Felügyelőségtől valaki… – szólalt meg újra a kántor, de senki sem figyelt rá.

A mólóőr bement a bódéjába. Sokáig üldögélt az ágya szélén, és a barométert nézte. Már közeledett a vízen az esti személyhajó, amikor bólogatva, egészen halkan megszólalt:

– Berek Anna…

Kint még világos volt, de azért meggyújtotta a kikötő lámpáit. Elindult a hajó elé. Látta, hogy megcsendesedett a víz, s a horgászok mind kieveztek a nádas mellé.

1967

Ejnye, Ábel…

A szürkületbe hajló téli délutánon Közép-Deindol egyik fazsindelyes pincéje előtt két idegen férfi tipródott. Szemüket a zsalugáter réseire szorították, és kitartóan figyelték, hogy mi történik a házban. Végül a magasabbik megzörgette a zsalugátert, és elkiáltotta magát:

– Hatóság! Nyissanak ajtót…

A karácsonyra készülődő szőlősgazdák megálltak a szurdok szélén, letették demizsonaikat… Nézték a fazsindelyes házat, és tanakodtak. Ki lehet a két idegen férfi, és a zsalugáter résein át vajon mit láthattak a házban?

Keresztes Ábel elégedetten lépkedett a kisállomás felé. Ahogy távolodott a belváros zajától, egyre magabiztosabb lett. Elnézett az alacsonyabb házak felett a városszéli kukoricások irányába, és áhítattal maga elé suttogott: „Hatóság… Hatósági közeg…” Titkolózó arcán újra és újra felragyogott az öröm, s a szája gyönyört sejtető ráncokba rendeződött. „Megyei rendőrfőkapitányság…” – mondta. Aztán, ahogy túljutott egy-egy közömbös arcú járókelőn, külön is sorba vette az egyes szavakat: „Rendőr… Fő… Kapitányság…”

Keresztes Ábel régóta vágyakozott az egyenruha után, s most, úgy látszott, eléri célját… Mics községet összevonták egy másikkal, megszűnt a tanács, és megszűnt Keresztes Ábel hivatalsegédi állása is. Húsz éven át gondozta a falu ügyeit. Az elnökök, titkárok jöttek, mentek, de a hivatalsegéd maradt. Tagja volt a falu önkéntes tűzoltó-egyesületének, s az utóbbi években a körzeti megbízott mellett önkéntes rendőrként is dolgozott. A tűzoltóságtól kilenc alkalommal, a rendőrségtől kétszer kapott írásbeli dicséretet. Ünnepeken feltűzte világoskék karszalagját, és a tizedessel végiglépdelt a falun. A parasztok, az elnök, a téesz brigádvezetői soha nem mondtak neki semmit. Se azt, hogy „jól van, Ábel”, se azt, hogy „ejnye, Ábel”, de a nézésükből azt érezte, hogy Őt, Keresztes Ábelt nem veszik komolyan. A tizedest meghívták egy féldecire, eldiskurálgattak vele erről-arról, de rá ügyet sem vetettek… Amikor megszűnt a tanács, azonnal beadta a kérvényét. Az orvosi vizsgája sikerült, s a főhadnagy ezen a téli délelőttön barátságosan megveregette a vállát: – Hát, Keresztes Ábel, úgy néz ki a dolog, hogy magából városi rendőr lesz… Menjen csak szépen haza, majd bizottság elé terjesztjük az ügyét, és értesítjük…

Ahogy el-elnézett a házak felett, megakadt a pillantása egy cégtáblán. Kettős cégtábla volt. „103-as sz. Italbolt” – hirdették a piros betűk, de úgy látszik, az egymást követő fagyokat és olvadásokat nem állhatta a festék, és megkopott. Így elősötétlett egy régebbi felirat is: „Fekete Ló”.

Keresztes Ábel megállt a kocsmaajtóban, benézett az üvegen át, aztán benyitott.

Város végi, egyszerű kocsma volt, söntéssel, régi asztalokkal, melyeket nyűtt, piros kockás abroszokkal terítettek le. Négy-öt asztalnál ültek, de álldogálók is akadtak, főleg a söntés meg a szögletes fűrészporos kályha előtt. Keresztes Ábel az ajtó közelében telepedett le. Asztalához legközelebb egy kéményseprő állt. A kéményseprő egy alacsony, kék köpenyes emberrel beszélgetett, aki a mozdulataiból ítélve a kocsmához tartozott.

Keresztes Ábel várt egy keveset. Amikor felismerte, hogy az italhoz csak a söntésnél lehet jutni, felállt, határozott léptekkel odakopogott, és befizetett egy nagyfröccsre. Ahogy visszatelepedett az asztalához, bizonytalan érzése támadt. Mintha tilosban járna, és félne a csősz kiáltásától, vagy hasonló. Ivott, letette a poharát, s mikor keze fejével a száját törölte, összeakadt a pillantása az alacsony, kék köpenyes öregemberével.

– Ejha – mondta Keresztes Ábel.

Az alacsony öregember látszólag kellemesen diskurálgatott a kéményseprővel, de ha tehette, mindig odapillantott Keresztes Ábel asztalára. Kuszált ráncaiból ilyenkor kirajzolódott a nyílt, fenyegető rosszallás.

„Csak nem a főhadnagy embere?…” – morfondírozott magában Keresztes Ábel, de amikor jobban szemügyre vette a kuszált ráncokkal megjelölt, izgatott arcú öregembert, ezt a feltevését teljesen lehetetlennek tartotta. „Ha ez hatósági ember, akkor nekem már őrmesternek kellene lennem” – gondolta elégedetten, és a kis öregember feje felett elnézett a söntés irányába, ahol a kövér, pirospozsgás csapos és sovány, megöregedett felesége viaskodott a poharakkal. A csapos nagy, piros arcán váratlanul szétnyílt a száj:

– Péter! – kiáltotta bele a nyirkos, elnehezedett levegőbe.

Az alacsony öregember ekkor sietve kezet fogott a kéményseprővel, és a zsebéből előhúzott egy kulcsot. Nagy, cirádált fülű pincekulcs volt. Az iszogatókat kerülgetve a söntéshez ment, és áthajolt a tégelyek felett. A csapos futólag a kocsmában poharazgató vendégekre nézett, aztán még mindig a vendégekre meredve odahajolt az alacsony öregember füléhez, és mondott neki valamit. Az öregember elszakadt a pulttól, és mozgásba lendült, mint egy felhúzott Miki egér. Az udvari ajtó felé tartott, de az utolsó pillanatban megváltoztatta útirányát, és hirtelen Keresztes Ábel asztalához lépett:

– Fentről jött? – kérdezte fojtott, ellenséges hangon. Keresztes Ábel értetlenül rámeredt: – Mit mond?…

– Az Ibolyátul gyün?…

– Nem értem, mit mond.

A cirádált fülű pincekulcs hirtelen az asztalra koppant.

– Nála volt!… Látom magának az állkapcsán…

Keresztes Ábel lila eres arcába ekkor felszaladt a vér. Fenyegetően hátradőlt a széken, és megmarkolta a poharát.

– Hajja, kend, ne csapkolódjon itt, mert olyant teszek, hogy beszédtéma lesz a laktanyákban! Az úristenit!

Az alacsony öregember dühösen felcsapta a fejét, mint egy paripa, és elfordult az asztaltól. Találomra lépett néhányat, aztán eszébe jutott, hogy a pincébe küldték. Így hát megcélozta a kapualjba nyíló oldalajtót, és nagy zajjal kiment rajt. Keresztes Ábel dühösen kapaszkodott a poharába, majd a szeme sarkából óvatosan szemügyre vette a kocsmát. Az emberek egykedvűen ácsorogtak a fűrészporos kályha körül, és iszogattak. A söntés közelében már két kéményseprő állt, mindkettő háttal a kijáratnak. Keresztes Ábel úgy tapasztalta, hogy az iménti jelenetet senki sem vette észre. Így hát, mivel a pohara már a keze ügyében volt, felemelte, és kiitta belőle a savanykás fröccsöt. Ezek után keresztbe fonta a karját, és várt. Figyelte a söntést, a kövér kocsmárost, a kályha mellett kvaterkázó város végi embereket, és közben egyre csak a mocskoszöld ajtó felé tekingetett. Teltek a percek, elmúlhatott egy fertályóra is, mire az oldalajtó kilincse mozdult.

Óvatosan lenyomta valaki kívülről, s az ajtó kinyílt egy tenyérnyire. – Aha… Leskelődünk előbb… – morgott a fogai között Keresztes Ábel, és minden bizonnyal igaza volt. Az ajtó aztán hirtelen feltárult, és belépett rajt egy újabb kéményseprő. Nem sokat komázott a másik kettővel, csak odalépett a söntéshez, és felemelte a mutatóujját. A kocsmáros lötyögtetett valamit egy vastag falú pohárban, a tégelyből bort merített rá, és végül feleresztette szódával. Élénkpiros folyadék gyöngyözött a pohárban. A kéményseprő a söntés bádoglapjáról egyenesen a szájához emelte az italt, és minden teketória nélkül a torkába öntötte.

– Úristen… – szólalt meg egészen halkan Keresztes Ábel – ezek rummal isszák a fröccsöt.

Újra feltárult a mocskoszöld oldalajtó. Ez alkalommal a kilincs mozdulásával párhuzamosan egy rúgás érte kívülről, mire enyhén meglendült. Az így keletkezett nyíláson két hatalmas demizsonnal benyomakodott az öregember.

Keresztes Ábel egyenesre állította a nyakát, és figyelt. Az alacsony öregember a pult mögé billegett a demizsonokkal, és titokzatosan biccentett a kocsmáros felé. Az egyik kéményseprő ez idő alatt a mocskoszöld ajtóhoz lépett, és becsukta. A kocsmáros és az öregember valamilyen nehéz tárgyat megragadtak a söntés mögött, és odább vonszolták. Az öregember feje ekkor teljesen alámerült, s a nagy testű kocsmárosnak csak a hátából látszott egy széles darab. Olyan volt, mint egy víz alá süllyedő földrész. Aztán hirtelen minden megváltozott. A söntés takarásából előbukkant az alacsony öregember, és Keresztes Ábel asztala felé lépkedett. Megállt, megragadta az asztal szélét:

– Azt hittem, fent volt nála – mondta.

– Kinél?

– Az Ibolyánál… De ha nem volt, hát nem volt… Mondja, maga nem állami ember?

Keresztes Ábel megköszörülte a torkát, és megenyhülten, de rátartian megszólalt:

– Olyanféle…

– Először azt hittem, fent volt nála, de aztán láttam, hogy állami ember… Maga rendőr, ugye?…

– Úgy valahogyan… Most intézik az ügyemet a kapitányságon…

– Ezek szerint próbarendőr… Ide figyeljen, tehetnének már valamit… Az előbb is lejön tőle egy illető, aztán még itt pálinkázik… Mindjárt megláttam rajt, be is vallotta…

– Attól a nőszemélytől?…

– Az Ibolyátul… Szegény ura megint a szanatóriumban van, ez meg éli a világát… Ma egy hete, amikor a férjit bevitték a szanatóriumba, már nyitáskor itt volt. Pongyolába gyütt le, megivott egy szilvát… Csak a szilvapálinkát issza… Megivott egy felet, aztán mindjárt fel is vitt innen egy pacákot… Itt lakik az emeleten…

A kocsmáros belerecsegett a levegőbe:

– Péter! Nézze meg azt a kályhát…

Az alacsony öregember elengedte az asztal szélét, és oldalazva, a vendégeket kerülgetve a fűrészporos kályhához lépkedett. Leemelte a tetejét, és egy rozsdás szögvassal, ami a fal mellett hevert, belekotort a tűzbe. A kályha nagyot szusszant, és füstfelhőket okádva elhomályosította a kocsma egét.

– Péter! Nem füstölő ez! – ordított a kocsmáros.

A vendégek bizony belevesztek a füstbe. Keresztes Ábel az öregembert is csak akkor vette észre, amikor már újra az asztala mellett állt.

– Rossz a kémény… Mit csináljak… Így nem lehet fűteni… Nem is az én dolgom ez… Én csak takarításra vagyok szerződtetve, de megteszek mindent… Tudja, mennyit kellene nekem itt dolgoznom? Félórát hajnalban, amíg kitakarítok. De itt vagyok egész napon át. Segítek a kocsmárosnak, megszoktam ezt a helyet. Ilyen ember vagyok én…

Lassan kijjebb húzott egy széket, és leereszkedett rá.

– Ketten visszük ezt a kocsmát, én és a kocsmáros – mondta.

– Hát az asszony? – kérdezte Keresztes Ábel, és az oszladozó füstfelhőn át a söntés felé tekintett.

– Az asszony nem számít – mondta az öregember, aztán megfogta az asztalon árválkodó üres poharat, és felállt.

– Igyon velem egy fröccsöt – szólalt meg Keresztes Ábel.

Az öregember átvágta magát a füstfelhőn, és eltűnt a söntés táján. Csakhamar két tele pohárral jelent meg. Az egyikben halványsárga, a másikban élénkpiros folyadék gyöngyözött.

– Miféle fröccsöt mérnek maguk? – szólalt meg Keresztes Ábel.

– Én málnával iszom… Nekem ez megjár… Az összes vendég tudja…

– Málnával issza a fröccsöt?

– Megszokásból… Tudja, én nyugdíjas kéményseprő vagyok… Nálunk nagyon szigorú volt az ellenőrzés, így aztán úgy ittuk a fröccsöt, mintha málna lenne… Ezen az utcai ajtón persze még málnára sem jöhetett be az ember… De a kéményseprő eszén nem lehet túljárni… Be a kapu alá, aztán az oldalajtón a kocsmába…

– Maga kéményseprő?

– Nyugdíjas… Kitüntetésem is van… Meglennék én jól, csak ez az Ibolya ne rontaná a kocsmát…

– Jelentsék a körzeti megbízottnak…

A barázdált arcú öregember szemérmesen lehajtotta a fejét, és a poharába bámult.

– Nem akarjuk… Tudja, az a helyzet, hogy a kocsmárosnak volt vele egy kis dolga…

– Ilyen egy nőszeméllyel?!…

– Jóforma ám… Nagyon jóforma… És fiatal… Maga is megtenné neki, ha úgy adódna…

Keresztes Ábel erre a lehetőségre nem is gondolt, bár volt már a levegőben valami bizsergető… Zavarában nagyot horkantott, és gyorsan felhajtotta a fröccsét. Az öregember is ivott, aztán lassan jobbra-balra hengergette a tenyere között a poharát.

– Az isten pénze sem elég neki, legjobb lenne munkába vinni… Ott aztán megfékeznék a természetét…

– Maga haragszik erre a nőszemélyre.

– Megvan rá az okom… Munkába fogom vitetni… Azt pletykázza, hogy követ dobtam az ablakára… Pedig itt voltunk a kocsmában, amikor csörrent az ablaka… Én aztán meg is találtam a követ. Lefoglaltuk, és átadtuk a rendőrségnek.

– A követ?

– Persze… Bizonyságul… Na, igyuk meg, én is meghívom egy fröccsre.

Kiürítették poharaikat, aztán az öregember az asztal és a söntés között sietve térült, fordult. Időközben gondterheltté, nagyon szomorúvá vált az arca. Letette a poharakat a koszos abroszra, és halkan, bánatosan megszólalt:

– Tudja… Megmondom őszintén, volt vele egy kis ügyem…

– Ezzel a nőszeméllyel itt fent?! – kérdezte Keresztes Ábel nagyon izgatottan.

– Az Ibolyával… Az ura akkor is szanatóriumban volt… Gyüvök erre a kocsma felé, tudja, ez volt a körzetem… Az Ibolya meg éppen a trafik ablakában hasal. Ahogy meglát, mosolygóssá válik az arca. Azt mondja: „Jaj, Péter bácsi, adjon már kölcsön egy húszast, nem tudják a százasomat felváltani…” Adtam neki… Aztán múltak a hetek, de csak nem akaródzott megadni a pénzt, pedig látott itt a kocsmában. Nem számított nekem egy húszas, akkor én még kéményseprő voltam… Aztán egyszer elkap itt a kapu alatt. Azt mondja: „Jaj, Péter bácsi, jöjjön már fel hozzám… Mutasztok valamit…” Hát… Gondoltam, ha mutaszt… Megnézem, mit mutaszt… Fölmentem…

Keresztes Ábel arcán tágulni kezdtek a lila hajszálerek. Moccanatlanul figyelt.

– A sporheltet mutasztotta… Kipucótam… Adott meleg vizet, szappant. Mosom a kezemet, és közben kérdem tőle, hogyan leszünk, mivel még a húszast sem adta meg… „Jaj, Péter bácsi, nincs nekem pénzem – mondja –, de elintézhetnénk ezt máskülönben is…” „Hogyan?”, mondom én, mire azt mondta, hogy mutaszt még valamit…

Keresztes Ábel megszólalt:

– És mutasztott?

– Mutasztott… Megtörtént a dolog…

A kéményseprők elindultak kifelé. Ahogy elhaladtak az asztal mellett, odaköszöntek az alacsony öregembernek:

– Isten áldja, Péter!

– Isten… Isten – mondta az öregember, aztán egészen közel hajolt Keresztes Ábelhez. – Tudja… Nem győztem pénzzel. Ahányszor csak meglátott, hol egy féldecit kért, hol egy húszast… Följártam hozzá, nem mondom… De a nyugdíjból már nemigen telt… Mondtam neki, hogy legyen belátó… De ennek a pénz az istene… Százakat kőtöttem rá, aztán megjártam… Október 29-én este belesek a kulcslyukon, és látom ám, hogy egy illető fekszik az ágyán, ez meg szorongat valamit a kezivel… Hát ilyen egy nőszemély lett az Ibolya…

– Eljárást kellene indítani – mondta Keresztes Ábel, és párás lehelet felhőzött a szájából.

– Nem akarja a kocsmáros… Azt mondja, hogy minek köll nekünk itt huzakodni… A kocsmáros, azt hiszem, beleszeretett az Ibolyába… Nem mondja, de én látom rajt…

– Mi lesz ennek a vége? – kérdezte Keresztes Ábel.

– Tegnap már a kisállomásnál látták, este pedig a Csendesben. Onnan vitt fel egy másik nőt, mert egyedül már nem győzte… Az az illető, aki reggel lejött pálinkázni, azt mondta, hogy egy pacák még fent van nála… Ámbár lehetséges, hogy már az is elment… Meg kellene nézni… Azt hiszem, én meg is nézem…

Az alacsony öregember hirtelen kihúzta magát, és jelentőségteljesen körülpillantott a kocsmában. Miután látta, hogy „üzletemberi” mivoltán az elmúlt negyedóra alatt nem esett csorba, felállt, s az asztalok között sürögve, forogva, poharakat szedve és hangedlival csapkolódva elballagott a söntésig. Az összegyűjtött poharakat a bádogra rakta, aztán az asztalok közé billegett, és a mocskoszöld oldalajtón át eltűnt.

Keresztes Ábel megitta a maradék fröccsét, törölt egyet a száján, aztán bólogatva, halk, nosztalgikus hangon megszólalt:

– Hejj, a város… Városi élet…

Az alacsony öregember feldúlt arccal érkezett vissza:

– Lelépett… – mondta.

– Micsoda?…

– A szomszédok azt mondják, hogy két illetővel kiment a hegyre… Még a pincét is elmagyarázták…

– Úristen – mondta Keresztes Ábel, és a szemöldöke felborzolódott.

– Én az utat is tudom – mondta az öregember.

Így aztán Keresztes Ábel a szürkületbe hajló téli délutánon a kisállomás helyett kiballagott Közép-Deindolba. A nyugalmazott kéményseprő mutatta az utat. Átkeltek néhány havas szurdokon, s végül egy fazsindelyes pince elé jutottak. Szemüket a zsalugáter réseire tapasztották, és hosszasan figyeltek befelé. Így álltak ott egy negyedórát. Akkor aztán Keresztes Ábel felháborodottan megszólalt:

– Kegyes cimborám, itt szemérem elleni vétség történik!

– Teszünk valamit? Hogyan leszünk? – bizonytalankodott a nyugdíjas kéményseprő. Keresztes Ábel megzörgette a zsalugátert, és elkiáltotta magát:

– Hatóság! Nyissanak ajtót…

A háznak azonban nem nyílt meg sem az ajtaja, sem az ablaka…

1967

A búvár és a katona

1

Káró Katona megállt a kocsma előtt, és benézett az ajtón. Senkit sem látott. Az asztalok magányos szigetei felett bágyadtan köröztek az őszi légycsapatok. Átlépett a küszöbön, és a söntésre meredt. A pult szélére akasztott csőszerkezetből állott sör csöpögött. Bámulta a kónuszos rézcsapot, aztán az olajos, sötét hajópadlót, melynek réseiben nekilódult néhány sörpatak. A lakáshoz vezető folyosóról dongák zaja és a kocsmáros lihegése hallatszott. A függöny félrebillent, és begördült egy hordó. A kocsmáros a talpára állította, aztán felegyenesedett.

– Jó napot, Káró Katona, mi szél hozta erre?…

– Jó napot – mondta a sovány férfi, és nézte, hogy a kocsmáros miként lóbálja meg a kónuszos rézcsapot. A csap kluttyanva vágódott a hordóba, és a sör hirtelen kibuggyant a csavarmenet körül.

– Jókor nézett be, friss söröm van – mondta a kocsmáros, és ügyes mozdulatokkal hajlongott a hordó körül, fogantyúkat csavargatott, csöveket igazított.

– Friss sör?

– Friss csapolás… Nézze, hogy táncol ebben a szénsav.

Káró Katona előtt aranysárga sör habzott néhány vastag falú krigliben. A kocsmáros gyorsabban dolgozott, mint egy hivatásos szemfényvesztő. A poharak alján források eredtek, hidegen fénylő, apró buborékok sisteregtek fel, s a hab a bádogra ömlött.

– Elsőnek iszunk a friss sörből – mondta a kocsmáros, aztán megmarkolt egy korsót, és széles arcával a habzó ital fölé hajolt.

– Köszönöm – mondta a sovány férfi, de nem nyúlt a sör után, csak nézte a poharakat, a vendéglős vöröslő kezét, ahogy letette az üres kriglit, és a sörtócsákat, melyek egyesülni készültek poharakon innen és túl.

– Hej, Katona, az árgyélusát – bólogatott a széles arcú kocsmáros, és a legyek dünnyögve szálldostak a feje körül.

– Mondja – hajolt előre a sovány férfi –, ismeri a Búvárt?

– A Búvárt?…

– Azt beszélik, itt szokott üldögélni a maga kocsmájában.

– Ezek a roncskiemelők mind idejárnak… Ott annál a kerek sörasztalnál, amelyik még a Kalmárék idejéből maradt vissza, a hajósok ülnek. Mindent isznak. Emitt az ajtó mellett két asztalnál a munkásaik. Boroznak. Ott a kép alatt egy úrforma, kedvetlen ember, egyedül. Csak konyak. És itt a söntés mellett egy zömök, pulóveres. Olyan fakó gyapjúpulóverja van. Egy deci rumot szokott kérni, de többet nem… Ha tudná, hogy mit iszik a Búvár… – mondta a kocsmáros, és Káró Katona sovány arcára bámult, melyen elég nehéz volt eligazodni. Ritkás, szőke szemöldöke fél méterről már alig látszott. Csak a csontok szögletei árnyékolták az arcát, így mindig volt rajt valamilyen szomorú bizonytalanság. Az emberek azt hitték, hogy Káró Katona naphosszat tépelődik valamin, emészti magát a sorsa vagy a világ miatt.

– Beszélni akarok ezzel a Búvárral – mondta a sovány férfi, és rákönyökölt a bádogpultra.

– Az is lehet, hogy nem jár ide a Búvár…

– Látták itt… Nem tudom, melyik lehet az itala… – mondta a sovány férfi, és a pillantását végighordozta a falhoz simuló, barna, üveges polcon.

A kocsmáros figyelte Káró Katonát. Szürke keménységet látott a szemében. „Bazaltos nézésű” – gondolta. Ez, maga sem tudta, miért, nem tetszett neki. Odább lépett, felemelte az egyik borostégely tetejét.

– Micsoda moslékot adnak… Reggelre mindegyik megpimpósodik. Kiönthetem – mondta, aztán beleszagolt a tégelybe.

– Ecetes – állapította meg kedvetlenül, és újra csak a sovány férfit nézte, aki fokozatosan visszaereszkedett eredeti tartásába, és magába mélyedt.

– Mit akar a Búvártól?

– Beszélnék vele…

– A hajósok szürkülettel jönnek, előbb nem.

– Este kellene jönnöm – mondta a sovány férfi, aztán lassan elszakadt a pulttól, és kifelé indult. Nézte az asztalokat, a kék kockás abroszok sorát, aztán az ajtóban megfordult, és köszönt a kocsmárosnak.

Kint szemerkélt az eső. A felhők szürkén a tájra nehezedtek, és alig lehetett érezni, merre kanyarog a folyó, merre terülnek el a falu földjei, s a szűk bekötő út hol csatlakozik az ország belsejébe vezető, széles autópályához…

2

A kopaszodó, kedvetlen Vezető körüljárta a széles búvárhajó fedélzetét, és ahol rendetlenséget vagy szabálytalanságot látott, megállt, és maga elé mutatott:

– Mi ez?! – kérdezte rideg, éles hangon, és addig nem ment tovább, amíg a hajósok vagy a munkások el nem rendezték a köteleket, helyre nem rakták a csáklyákat, le nem szedték a levegőt vezető, vastag gumicsövekről a sebtében ledobott létrát vagy tuskóékeket.

Amikor a Vezető megpillantotta a hajóhoz közeledő katonai motorcsónakot, melynek orrában összefont karral a határőr Parancsnok állt, abbahagyta az ellenőrzést. Előhúzta horpadozott ezüsttárcáját, aztán rágyújtott egy saját kezűleg töltött, könnyű cigarettára.

– Jó napot, Parancsnok – mondta, amikor a katonai motorcsónak a hajó oldalához simult, és nézte, hogyan lép át a tiszt az alacsony fedélzetre. A Parancsnok tisztelgett, aztán mosolygós, polgári tartásba zöttyent, és megszólalt:

– Jó napot, Maróti… Látom, kedvetlen…

A Vezető szájában megbillent a cigaretta, és határozatlan vonalú, vékony ráncok hálózták be az arcát.

– Huszonöt éve matatok a víz alatt…

– Mit szeretne csinálni?

– Már semmit.

– Közös a sorsunk… Én tizenöt éve őrzöm ezt a határszakaszt – mondta a Parancsnok, és a folyó felett meglendítette a karját.

A Vezetőnek kesernyés mosolyra húzódott a szája, és megszólalt:

– Közös, persze… Maguk aknákat telepítenek a vízbe, és hídroncsokkal zárják el a folyó medrét. Én pedig követem magukat, és az aknákat, hídroncsokat kiszedem a vízből.

– Ezt a hidat a németek robbantották fel… Az aknazárral pedig a magyar határt védelmeztük. Tizenöt éve itt még géppisztolygolyók repkedtek a folyó felett, maga is tudja… Most meg itt állunk, és egyszerre látjuk a folyó mindkét partján az őröket…

– Úgy értettem, hogy a katonák… Általánosságban gondoltam a katonákra…

A Parancsnok a folyó déli partján álló idegen katonákat nézte, aztán megszólalt:

– Ezek tudják, hogy ma robbantunk?

– Tudják… Reggel átszóltam nekik. Ha elindulunk a búvárhajóval felfelé, fedezékbe húzódnak.

– Nálunk már lezártuk a partot… Mennyi dinamitot vitt le a Búvár?

– Negyven kilót.

– Sokára jön…

A búvártelefon mellett álló hajós befogta a kagylót, és odaszólt a Parancsnoknak:

– Már felkötözte… Elindult visszafelé, csak nehezen jön, mert felsértette a kezét.

A Parancsnok letörölt egy esőcseppet a homlokáról, és a szürke, alacsony felhőkre nézett. A Vezető pedig a Parancsnok napbarnított arcát, őszülő, se fekete, se fehér haját vizsgálgatta.

– Magának, ugye, vannak itt földjei meg állatai?…

– Vannak. Majd meghívom – mondta a Parancsnok, és hirtelen megsajnálta a világcsavargó Vezetőt és embereit, akik örökké tanyahajókon laknak, idegen folyók mélyében kutatnak rozsdás aknák és roncsok után.

A víz alá vezető vaslétra megzördült. Ahogy nehéz ólombakancsával a Búvár egyik fokról a másikra lépett, folyamatosan erősödtek a zajok. A Vezető és a Parancsnok abbahagyták a beszélgetést. Mindenki a búvárinasokat nézte, akik már elhelyezkedtek a fedélzetbe vágott akna mellett, közvetlenül a vaslétra felső végénél. Az egyik búvárinas öreg volt, a másik fiatal. Az öreg a hajósok egyenruháját viselte, és a kezében szerelőkulcsot tartott. A fiatal még hajadonfőtt és civilben volt, csak a lába szárán díszelgett egy piros színű vállalati csizma. Mivel a Vezető közvetlenül mellettük állt, az öreg búvárinas állandóan okította a fiatalt:

– Először a fejét szabadítjuk ki, azután a lábát…

– Öhüm – mondta ilyenkor a fiatal, és vakarózva beleturkált szőke, összegubancolódott hajába. Ahogy mozdult, nyers halszag terjengett körülötte, és megülte a levegőt.

A Búvár rézfeje kibukkant a vízből. Szlottyogva, vízcsobogásba mosódó, fémes zajokkal érkezett. Vonszolta a légzőkábelokat, telefondrótokat, biztonsági köteleket, s a létráról csak akkor lépett a fedélzetre, amikor a lábai egy szintbe kerültek a padozattal. Csorgott róla a víz. Üvegszemei hirtelen bepárásodtak, így az arca még pillanatokig láthatatlan maradt.

– A Búvárnak vérzik a keze – mondta az öregebb inas, s közben boszorkányos gyorsasággal dolgozott a rézcsavarokon. A szerelőkulcs néha megcsúszott, és nekicsattant a harangnak.

A Búvárnak csakhamar kiszabadult a feje. Szuszogva állt a szemerkélő esőben. Szürkére vált arcán végigcsorogtak a kövérebb esőcseppek.

Az inasok lekapcsolták róla az ólommellényt, aztán megszabadították ólomtalpú bakancsaitól is. Amikor egy kicsit már magához tért, megszólalt:

– Cigarettát…

Az egyik hajós meggyújtott egy Kossuthot, és a szájába tette. A Búvár szippantott belőle néhányat, aztán a kezére nézett.

– Áradás jön… A sodrás rányomott a roncsra – mondta, aztán beleszívott még egyet a cigarettájába, és elhajította. Felemelte a karját, megfeszítette izmait. Az inasok megmarkolták a gumírozott ruha széleit, és erőlködve, nyögve lefejtették róla. A Búvár megtapogatta gyapjúharisnyáit, aztán a gépház előtt leült a padra.

– Átázik ez a ruha – mondta, és felnézett a Vezetőre.

– Hogy állunk? – kérdezte a Parancsnok.

– Ma nem merülök többet… Ezt felrobbantjuk, és kész… Majd holnap lemegyek, és megnézem, mi történt.

– Ronda, mi?…

– Az – mondta a Búvár, és sérült kezét a térdére fektette.

A kormányos matatott egy ideig a segélydobozban, aztán megszólalt:

– Csak jód van.

– Hát akkor jód – bólintott a Búvár, és egy kicsit megemelte a kezét, hogy a kormányos kenhesse, kötözhesse.

– Akkor holnap – mondta a Parancsnok.

– Holnap…

– Erőt, egészséget – mondta a Parancsnok, aztán barátságosan intett a Vezetőnek is, és beszállt a csónakjába. A határőr katona berántotta a motort, aztán elcsobogtak. A Parancsnok most is a csónak orrában állt összefont karokkal.

Amikor a katonai csónak eltávolodott a búvárhajótól, a Vezető halk, mégis éles, késlekedést nem tűrő hangon odaszólt a kormányosnak:

– Megkezdeni…

A búvárhajónak felbúgtak a motorjai, dübörgésüktől rázkódott a fedélzet. A matrózok a csörlőkhöz rohantak, aztán, ahogy meglazultak a kötelek, forgatni kezdték a vaskarokat. Felszakítottak minden horgonyt, s amikor azok már hínárszalagosan a víz felett lengtek, a búvárhajó elindult a folyón felfelé. A kísérőhajók, ladikok, motorcsónakok is mozgásba jöttek. A Búvár magára húzkodta civil ruháját, aztán a gépház falának dőlt, és figyelte, hogyan tűnik el a hídpillér tetejéről a magyar határőr, a folyó másik partjáról hogyan húzódnak az ártéri erdők mélyére az idegen katonák.

Amikor elérték a tanyahajók magasságát, leeresztették a horgonyokat. A búvárhajó vaskarmai belekapaszkodtak a fövenybe.

– Na végre – mondta a Vezető, aztán megállt a Búvár mellett, és a folyó piszkos hátát bámulta, melyen korhadt faágak úsztak, át az aknákon, hídroncsokon, s eltűntek a folyókanyar örvényeiben. Öt-hat perc múlva nagy detonáció rázta meg a környéket. Víztölcsér emelkedett a levegőbe, és a kettéhasadt folyó kicsapott a medréből. A hídpillér kiálló foka leszakadt, a part megrepedezett a folyón innen és túl is.

– Mennyit kötöztél fel? – szólalt meg a Vezető.

– Negyven kilót – mondta a Búvár, s még mindig a folyót bámulta, amely nem bírt megnyugodni.

– Legalább ötszörös erejű volt a robbanás…

– Ami itt a víz alatt van, az maga a pokol. Félek lemenni. Páncélököl, ágyúlövedék, akna és bontatlan lőszeres ládák… Jól elültek a homokban… – mondta a Búvár, és kifejezéstelen arccal nézett maga elé.

– Visszavonulás, utóvédharcok – szólalt meg a Vezető –, amit nem tudtak magukkal vinni, azt a folyóba dobálták. A hídról belökték a lőszeres kocsikat, aztán a hidat is felrobbantották.

– Szép híd lehetett – mondta a Búvár, és felállt.

– Nem mész le? – kérdezte a Vezető.

– Nem… Majd holnap – mondta a Búvár, aztán az alacsony fedélzetről egy kátránnyal átitatott ladikba lépett. Átevezett a tanyahajóra.

A cellájában már félhomály volt. Felgyújtotta a villanyt, aztán egy zománcos kannából vizet öntött a bádoglavórba. Beszappanozta a kezét, arcát, hűvös kútvizet locsolt a nyakára. Megtörülközött, aztán leült a vaságy szélére. Cigarettára gyújtott, és nézte a kabin repedezett falát és a falra rajzszegezett, fekete nőket. Black Pearl egy neorealista istálló vagy fészer szalmáján hevert, szakadt ing alól sötétlő combokkal. Odább Wilma Lindamar ülve, állva, szabadon hagyott combokkal és félig takart mellekkel. Aztán egy néger balett. Két fekete táncosnő egy fehér esernyő alatt. És más fekete nők, szomorú, szép arcokkal, hosszú hajjal… Josephine Baker arcképe külön falat kapott, a folyóra nyíló ablak és az üvegekkel, dohányos dobozokkal telerakott asztal közelében.

A vízen motorcsónak közeledett. Zúgását letompította a párafelhőkkel érkező alkonyat. A Búvár hallotta, hogy a csónak a tanyahajó oldalához simul, aztán egy puha, nehéz tárgyat a fedélzetre dobnak. Csoszogva közeledett valaki a cellák mentén. A padlóra zöttyent valamilyen csomag az ajtaja előtt, aztán bekopogtak. A Búvár még mindig a fekete nőket nézte.

– Mit akarnak? – kérdezte. A hangja erőtlenül mosódott a félhomályba. Kint talán hallani sem lehetett.

– Búvár…

– Na… – szólalt meg újra, de most már idegesebb, keményebb hangon.

– A halak…

Feltápászkodott, és kitárta az ajtót. A szőke, piros csizmás fiú állt a szobája előtt. Egy vesszőkosár volt mellette tele hallal.

– Egyszer ott veszel… Vannak elkésett robbanások is – mondta a Búvár, és a halakat nézte, amelyek kezdtek magukhoz térni.

– Süssük ezeket, vagy?…

– Az anyját, egy kecsege… Beszélj a kormányossal. Nekem mindegy…

A Búvár visszament a szobájába. Megállt az asztala előtt, aztán a szúnyoghálós ablakon át kibámult az örvénylő folyóra. A szürkületben már alámerültek a túlparti fák. A folyó végtelennek tűnt.

Néhány apróbb tárgyat felemelt az asztaláról, és zsebre gyűrte. Meggyújtott egy cigarettát, becsukódott, aztán a hajlékony deszkapallókon át elindult a partra. A berekfák, fűzfák nedves csoportjairól vízcseppek hullottak a nyakába.

A kacskaringós gyalogúton eljutott a csatorna partjára, majd egy rövid, széles állatjáráson át elérte a faluba vezető országutat. Az alacsonyan úszó felhőkből nedvesség szitált, olyan se köd, se eső őszi nyirkosság. A Búvár érezte, hogy minden lépésnél tompán reccsennek a térdei, az évtizedes reuma megkezdte esti kínzásait.

A csatorna homályba vesző partjáról vadludak rebbentek fel, és gágogva szálltak a folyó felé vagy a folyón is túl a szomszédos országba. A Búvár felnézett az égre, de a ludakat nem lehetett látni, csak a hangjuk kalimpált lefelé a cseperkésző esővel. Sötétedett. A fák és a csatornaparti bokrok rezzenetlen némasággal álltak a felhők alatt.

A faluban már égtek a villanyok. A Búvár beleszimatolt a házak között úszó esti kéményfüstbe, aztán befordult a kocsmaajtón. Néhány hajós már megelőzte, de a munkások java és a Vezető még nem érkezett meg. „Ha megered az eső, nem is jönnek” – gondolta a Búvár, aztán leült a söntés közelében tarkálló asztalhoz.

A kocsmáros megkerülte a frissen csapolt söröshordót, és odakacsázott gyapjúpulóveros vendégéhez.

– Jó estét…

– Rumot kérek.

– Igen, egy deci Portorico – mondta a kocsmáros, aztán visszament a söntésbe. Megtöltött egy poharat, és közben két oldalpillantással felmérte az összes vendéget, különösen a gyapjúpulóverost. Tűnődő arccal tette eléje az italt, s a hangedlival végzett néhány rutinmozdulatot. Amikor a szalvéta lendületét vesztette, megszólalt:

– Azt mondják, maga a Búvár…

– Ki mondja?

A kocsmáros tanácstalanul oldalra fordult, aztán az ablakra mutatott. A Búvár követte a mozdulatát. Az üveg másik oldalán néhány gyanakvó asszonyarc látszott. Éppen hogy csak kiváltak a sötétségből, arcuk, szemük, kendőjük kontúrja látszott.

– Igen, én vagyok a Búvár – mondta, aztán felemelte a poharát, és a torkába öntötte a rumot. Amikor letette a poharat, várakozva a kocsmárosra nézett, aki egy széktámlába fogózva még mindig az asztala mellett állt.

– Délelőtt kereste magát a Katona… – szólalt meg a kocsmáros.

– Ki?

– A leszerelt Katona. Mi csak úgy hívjuk, hogy Káró Katona…

– Mit akart az a Katona?

– Nem tudom… Olyan kenderhajú, semmilyen emberke, de a nézése nem mindig tetszik a lakosoknak.

– Miért mondja ezt nekem? – kérdezte a Búvár mogorva, reszelős hangon.

A kocsmáros a mennyezetre pillantott, megköszörülte a torkát, és eloldalgott a Búvár asztalától. Összeszedte az üres üvegeket, váltott néhány szót a hajósokkal, aztán az ajtóból kipillantott az utcára. Később a söntéspult mögül többször szemügyre vette a Búvárt, s miközben poharakat mosogatott és borogatott a lyukacsos bádogra, egy rövid mondatot billegtetett a nyelve felett: „Mifélék ezek… Mifélék ezek…”

A Búvár pedig csak ült az asztalánál némán, moccanatlanul, nem nézett sem jobbra, sem balra. A kocsmáros hordta a maflás üvegeket a hajósok elé, sört eregetett a parasztasszonyok cserépkancsóiba, savanyú fröccsöket csúsztatott saját napszámosainak. Tette a dolgát, de a Búvár nyugtalanította. Bánta az egész kérdezősködést, de ami kicsúszott a száján, az már bizony kicsúszott… A pufajkás vállak, az avítt parasztkendők fölött oda-oda sandított az első asztalra. A Búvár még mindig mozdulatlanul ült, mintha nem élne.

A kocsmáros sorba rakta a mosott poharakat, aztán az ablakra nézett. Az asszonyfejek még ott piroslottak a légyszaros, barna ráma mögött. Figyelték a Búvárt. A kocsmáros megfordult, és a polcról leemelte a rumosüveget. Teleöntött egy poharat, aztán odalépett a Búvár asztalához.

– Minek ez? – kérdezte a Búvár.

– Legyen most az én vendégem – mondta a kocsmáros.

– A maga vendége?

– Úgy értem, személyesen… Mifélék, mifélék, mondom magamban, olyan csöndben ülnek… Magukat megeszi a folyó – mondta a kocsmáros, és nagy, busa fejével a háta mögé intett, jelezve a pontos irányt.

– Már megevett bennünket, kocsmáros… Nem is ez, hanem a régi folyók, a feneketlen osztrák tavak… A Duna… Hát akkor igyon velem…

– Sörös vagyok…

– Rumot igyon.

A kocsmáros visszament a söntéshez, kiszolgált néhány helybeli embert, aztán saját magának is töltött a Portoricóból.

– Így már kinéz valahogyan – mondta a Búvár, és koccintott a csapossal.

– Nyakunkon az ősz – mondta a kocsmáros, és jelentőségteljesen bólogatott a Búvár felé. De az már újra visszazökkent mozdulatlanságába, és nem szólt többet a poharat szorongató, széles arcú férfihoz.

A hajósok már hadonásztak a Kalmáréktól visszamaradt kerek asztal mellett. A széles arcú kocsmáros újabb üvegeket tett a matrózok elé, s azok reszelős, elakadós nótába kezdtek.

A Búvár este nyolc óra tájban felállt, kifizette a rumot, és szótlanul elindult a kijárat felé. A kocsmáros látta, hogy a hajósok egy pillanatra elhallgatnak, és némán bámulnak a gyapjúpulóveros férfi után. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, a kocsmáros megemelte a sapkáját, aztán a pohárért nyúlt.

3

A hajnali szürkület után az ártéri erdők mélyéről felszakadt egy sóhajtás. Meglibbent néhány levél, aztán a délnyugati szél a nedves fatörzsek és bokorszigetek között lassan kikacskaringózott a vízre. Észrevétlenül feszültek meg a horgonyok, a fákhoz erősített, vastag drótkötelek. A hajnali szél hol délre, hol nyugatra fordult, aztán beállt az egyhetes északnyugati. A tanyahajó himbálózva tocsogott a fodrozó vízben, s mozgásával figyelmeztette a hajósokat.

A Búvár mosdatlanul állt a parton, és nézte a folyót. Néhány méterre tőle a régi hídfő szétroncsolt betonfalai meredeztek, bent a víz közepén pedig a középső pillér maradványai. A folyó örvényeket kanyarított köréje, s a tölcsérekben sorra eltűntek a gazcsomók, gerendavégek, az ártéri fák korhadt ágai. A Búvárnak nem tetszett a folyó. Nézte az elszínesedő vizet, aztán az égboltra pillantott, és megcsóválta a fejét. Az északnyugati szél bizony nem szaggatta fel az alacsony esőfelhőket, csak megkeverte az égi mezőt, újabb sötét felhőcsapatokat hajszolt a folyó fölé. A mozdulatlan, páradús horizont felé kutyafejű, nyugtalan felhők rohantak, és szennyesen végigkenődtek a falvak felett.

A parton lépések nesze hallatszott. A Búvár megfordult, és egy jelentéktelen, sovány férfit látott a bokorcsoportok felől közeledni. Érdeklődve ránézett, de nem találta ismerősnek, inkább lépésről lépésre idegenebbnek tűnt. A hídfő mögött emelkedő dombra pillantott, és a csonka, villámsújtotta fák között az őrt kereste. Amikor megpillantotta, meglengette a karját, aztán kérdően a közeledő férfira mutatott. A határőr kilépett a fák alól, és lekiáltott a Búvárnak:

– Mehet! Ez a leszerelt Katona.

A Búvár a folyóra nézett, és rosszkedvűen ízlelgette a reggelt.

– Azt hiszem, maga a Búvár – mondta Káró Katona, és megállt a gyapjúpulóveros férfi mellett.

– Igen… Mit akar tőlem?

– Nem talált a fenéken egy katonai csónakot?

– Nem találtam.

– Elsüllyedt itt egy katonai motorcsónak…

– Mikor volt ez?

– Tizenöt éve… Járőrcsónak volt, én vezettem…

– Csónakot nem találtam – mondta a Búvár, aztán újra a folyóra nézett, és megcsóválta a fejét.

– Árad ez, úgy látom – mondta félig magának, félig-meddig a sovány férfinak.

– A hídfő másik oldalán van egy régi mérce – szólalt meg Káró Katona, s a kezével mutatta az irányt.

A Búvár és a leszerelt Katona átvergődtek a folyó szélébe dőlt betonsziklák között, aztán leguggoltak a régi mérce mellett.

– Ez megrepedt – mondta a Búvár.

– A jég beadott neki – bólogatott a Katona. – De a beosztás még jól látszik rajta.

A Búvár leszakított néhány szál vízi mentát, és a vízvonalnál széles, zöld vonalat festett a mércére.

– Jó, hogy megmutatta ezt a mércét – mondta a Búvár, aztán köszönésfélét intett a kezével, és magára hagyta a Katonát. Káró Katona elégedetlenül állt a mérce mellett, és nézte, miként tűnik el a Búvár a tanyahajó irányában.

4

A búvárhajó lassú völgymenetben közeledett a hídroncs felé. A Vezető, a Parancsnok és a Búvár a gépház előtt álltak, és nézték a folyóra ereszkedő felhőket.

– Maguk befagynak itt – mondta a Parancsnok, aztán beleköpött a vízbe.

– Januárban – bólogatott a Vezető, s hol a tajtékosodó folyóra, hol a Búvárra nézett. A Búvár pontosan tudta, hogy mire gondol a Vezető. Ki is mondta:

– Árad…

Ekkor észrevette a szétrombolt hídfő közelében álldogáló sovány férfit.

– Látja azt az embert? – fordult a Parancsnokhoz.

– Az ott a leszerelt Katona – mondta a tiszt.

– Valamilyen őrcsónak iránt érdeklődött nálam…

– Igen, az a leszerelt Katona. Nálam szolgált valamikor…

A gépház mélyén feldübörögtek a motorok, és a búvárhajó hirtelen megállt, nem csúszott tovább a hídroncs felé. A matrózok kidobálták a horgonyokat, aztán a nagy kikötőbikákon feszesre csomóztak minden kötelet.

A Parancsnok intett a búvárhajó körül cirkáló katonai motorosnak:

– Őrvezető, hozza be azt az embert a partról!

A Vezető érdeklődve a Parancsnokra nézett.

– Tizenöt éve – szólalt meg a Parancsnok – éppen ez a fiú volt szolgálatban, amikor kitört egy határincidens. A motorcsónakkal kifutottak a csatornából, aztán ezen a folyószakaszon indultak a parthoz simulva lefelé. Amikor a hídroncs közelébe érkeztek, váratlanul süllyedni kezdett a csónak. Hátranézett a motort kezelő katonára, de az eltűnt. A motorhoz ugrott, és hasra vágta magát az úszó fenékdeszkákon. Golyók süvöltöttek körülötte, aztán egy sorozat oldalba találta a csónakot. A süllyedő csónakból viszonozta a tüzet, ami aztán pillanatok alatt elmerült. A Katona úszva, majd lábalva érte el a partot. Látják a víz szélén azt a betonkockát? Odáig kúszott el a Katona… Meghúzódott mögötte, figyelt és várakozott. A másik partról akkor már nem a Katonára lövöldöztek, hanem föl a dombra és a domb mögé. Ahogyan mondani szokás, elszabadult a pokol… A kis Katona feje felett lőttük egymást. Az egész határszakaszon riadó volt. Annyi minden történt akkoriban… – mondta a Parancsnok, aztán őszülő haján megigazította a sapkáját.

– És a Katona? – szólalt meg a Vezető.

– A Katona úgy gondolta, hogy róla megfelejtkeztek, talán észre sem vették a fedezékét. Elhatározta, hogy lassú kúszással eltávolodik a parttól, majd a bokrok és a fák takarásában a domb mögé kerül. Óvatosságból néhány arasznyira kidugta a kezét a betonkocka mögül. Abban a pillanatban keresztüllőtték a tenyerét. Vizes köpenyében sötétedésig vacogott a betonkocka védelmében. Seblázat kapott, aztán tüdőgyulladást. Amikor felgyógyult, leszereltük. Itt maradt a faluban, feleségül vette a szeretőjét.

A Búvár leült a gépház elé, és cigarettára gyújtott. A búvárinasok már előkészítették a gumírozott ruhát, az ólomtalpú bakancsokat, az ólomköpenyeket, az üvegelejű vörösréz burát… A fedélzetbe nyíló aknán át már éppen a vaslétrát eresztették le a munkások, amikor a katonai motoros a búvárhajóhoz simult.

– Erőt, egészséget – köszönt a csónakból Káró Katona, aztán a fedélzetre lépett.

– Erőt, egészséget, Katona – mondta a Parancsnok –, mutassa meg a tenyerét…

A Katona bizonytalanul állt a Parancsnok, a Vezető és a Búvár előtt. Nézte az arcukat, aztán szótlanul szétnyitotta a tenyerét, és a Búvár elé tartotta.

– Az ujjaim nem egyenesednek ki egészen, de fogni tudok vele – mondta később.

A Búvár mereven nézte a leszerelt Katona átlőtt kezét, aztán megszólalt:

– Mit akar azzal a csónakkal?

– Látni – mondta a Katona. – A találatok helyét… Olyan hirtelen kezdett süllyedni… És akkor még lövést sem hallottam… Ha nem tudnám, hogy az őrvezető meghalt, azt gondolnám, valaki lyukat fúrt arra a csónakra…

– Nem láttam semmi csónakformát… Ha nem akadt meg a hídroncsban, akkor hiába minden. Ez sebes folyású víz, messzire sodorja a könnyebb tárgyakat. Majd tapogatózom – mondta a Búvár, aztán kicsatolta a nadrágszíját, és vetkőzni kezdett. Az inasai gyapjúharisnyákat húztak a lábára és két nevetséges nylonzacskót.

– Folyat a ruhám – mondta a Búvár, és öltözött tovább gondosan, kedvetlenül. Amikor az ólombakancsok is a lábán voltak, leült a padra, cigarettára gyújtott. A folyó piszkos vizét bámulta, melyen ladik magasságú habtornyok, tajtékmasszák úsztak.

– Árad – mondta.

A Vezető is a folyót nézte, majd a Búvárhoz fordult:

– Mértük… Több mint tíz kilométerrel folyik lefelé… Nem kötelező merülnöd…

– Nem – mondta a Búvár, aztán felállt, letekerte a kezéről a tegnapi kötést, és a cigarettacsikkel együtt bedobta a vízbe. Az inasokra nézett, és várta, hogy a fejére illesszék a vörösréz burát. Amikor a szája elé is felcsavarozták az átlátszó zárólapot, az oxigénpumpát már ütemesen hajtották a matrózok. A Búvár cammogva a létrához lépkedett, aztán leereszkedett. A víz harsogott, örvénylett körülötte, aztán elnyelte. A kormányos fülére illesztette a búvártelefont, és nézte a folyót. Percekig állt némán, aztán odaszólt a Vezetőnek:

– Leért…

– Mit mond?… – kérdezte a Vezető, és előkotorta horpadozott ezüsttárcáját.

– Azt mondja, öklömnyi köveket hord a folyó. Állni nem tud…

– Nem?

– Nem. Négykézláb megy a roncs felé.

A Parancsnok a folyó másik partján mozgó őröket figyelte. Lassan cirkáltak a bokrok és fák takarásában. Néha megálltak a parton, és távcsöveztek.

– Látja, Maróti, változnak az idők… Csak állunk itt a szeles folyó felett, és milyen nyugalom van.

A Vezető az idegen őrökre pillantott, aztán a fákat, majd a messzeségben előbukkanó templomtornyokat vette szemügyre. Végül csak ennyit mondott:

– Rend van.

A kormányos átadta a búvártelefont a leszerelt katonának.

– Magával akar beszélni – mondta.

– Halló, én vagyok – mondta Káró Katona, aztán hallgatott egy darabig. Amikor újra megszólalt, mindenki ránézett, még a matrózok is.

– A roncs felett történt… Mennyivel… Úgy húsz-huszonöt méterrel… Annyit kúszhattam a parton a betonkőig… Motoros katonai csónak… Csak a bizonyosság miatt…

– Nincs? – kérdezte a Parancsnok.

– Nem találja – mondta Káró Katona, és visszaadta a telefont a kormányosnak.

A Vezető megbillentette a cigarettát a szája sarkában, aztán legyintett:

– Nem lesz meg… Ha csak nyolc kilométeres sebességgel áramlott a víz lefelé, akkor is átsodorta a roncson. Ősszel magas a vízállás.

– Azt hiszem, meglesz. Néhány méterre voltam a parttól, amikor elmerült – mondta Káró Katona.

A Vezető kesernyésen mosolygott, de nem szólt többet. Figyelte a folyót, melynek minden loccsanása veszélyeztette a Búvárt és a kiemelés munkálatait. A víz egyre tajtékosabb lett. A sodrásban vastag fatörzsek jelentek meg, melyeket a duzzadó folyó az ártéri szigetekről ragadott magával.

Félóra is beletelt, mire a kormányos újra a Vezetőhöz fordult:

– Elindult vissza…

A Vezető ekkor odaszólt a matrózoknak:

– Fogjanak csáklyát. Ha fatörzs jön, térítsék el, mert leütheti a Búvárt. A csáklyások kiálltak a hajó elejére, a búvárinasok elhelyezkedtek az akna szájánál. A beszélgetés abbamaradt az egész hajón, de a Búvár még messze járt. Ár ellen kapaszkodott, minden méterért meg kellett dolgoznia. Amikor nehéz ólombakancsai alatt megzördült a vaslétra, mindenki az aknára meredt várakozva. A Búvár nehezen vonszolódott fölfelé. Nyomta a víz, az ólom, húzták saját bakancsai. Aztán előbukkant, mint egy víziszörny, és kimászott a fedélzetre. Tócsák gyűltek körülötte, aztán kis csermelyek indultak vissza az akna felé. Az öreg búvárinas csattogva forgatta a szerelőkulcsot, aztán a halszagú, szőke újonccal óvatosan megemelték a védőburát.

A Búvár zihálva szívta a levegőt. A kezén felszakadtak a sérülések, de észre sem vette. Csak állt, értetlenül bámulta az alacsony felhők alatt kanyargó folyót.

Leszedték róla az ólomköpenyeket, aztán a bakancsoktól is megszabadították. Lépett egyet, és a gépház falának dőlve leereszkedett a padra.

– Megtalálta? – kérdezte Káró Katona.

A Búvár némán megingatta a fejét, aztán a kormányos kezéből átvette az égő Kossuthot.

5

A Búvár naponta magára vette súlyait, és a vaslétrán elindult a mélybe. Mielőtt alámerült, vetett egy-egy pillantást a magyar partra. A hídfő roncsai mellett mindig ott látta a leszerelt Katonát. A Katona figyelte minden mozdulatát, és várta, egyre várta, hogy a Búvár szerez majd valamilyen bizonyosságot. Az öregedő Búvár pedig járta a folyó medrét, dinamitot kötözött a roncsokra, daruk kampóit igazgatta, és közben figyelt, kutatott, de a Katona csónakját nem találta. Amikor megszabadították az ólom szorításától, mindig intett a Katonának, s az szomorúan tűnt el a dombhát mögött. Néha nekieredt, és a tartós esők után kitisztult az ég. A hideg őszi napfény már nem használhatott a Búvár reumájának.

1967

Utazás napkeletre

Az utas fakó arccal nyomul előre az alvó pénztárablakok között régi szagokat őrző termeken, huzatos csarnokokon át… A peronon megtorpan. A szájából kicsapó pára eltűnik az éjben. A sötétség tömbökben áll a síneken, mint a vagonok. Vonatok jobbra, vonatok balra, az ütközőkön jégcsapok. Az utas a sínek közé lép, és imbolyogva közeledik egy szerelvényhez. Az utolsó kocsi oldalán tábla lóg. Rábámul. A vonat megmozdul. Riadtan kinyújtja a kezét, és a korlátba fogódzva fellép. A vállával benyomja az ajtót. A peronról visszanéz… A vonat már a váltókon tántorog, a szemaforok fénye alámerül. A szerelvény mögött a semmi tátong.

Megborzong, mint akinek az utolsó vonatot sikerült elkapni… Aztán ismerősnek tűnik a helyzet… Felrémlik egy határozatlan emlék… A nyitott ajtón át kibámul az éjbe. Hirtelen úgy érzi, hogy az éjszakai vonat a múltjában robog, és az egészre csak emlékezik… Erőlködve megragad egy-egy képet, de mindhiába… Szorításából kihullanak a jelen eseményei, és elsodródnak a messzeségbe. A képek egy régi történet részévé válnak, és átrendeződve érkeznek vissza… Ó, igen… Akkor… Azon a bizonyos éjszakán…

Az utolsó pillanatban elért vonatok sajgó fájdalmat okoznak az idegeiben. Zavartan mozdul befelé.

Az emberek rámerednek. Akik idejében biztosították a helyüket, bizonyos fölénnyel méregetik. Miért nem maradnak le az ilyenek? – Az előrelátó utasok már mind elhelyezkedtek, és kölcsönösen befogadták egymást. Az arcokon írásjelek villannak fel: „A JÖVEVÉNY IGAZSÁGTALANUL KERÜLT A VONATRA!… BAJT HOZ MAJD AZ IGAZI UTASOKRA…”

Az ósdi, széntüzelésű kályhában néha megcsúszik a parázs. A széngáz ilyenkor a kályha összes résein előfelhőzik, és kék rétegekben az ablakokra ül. Az utasban megszületik egy néma mondat: „Az ember nem gondolná, hogy ilyen ócska vonatok is közlekednek még.” Üres helyet keres. Az utasok követik a pillantását. Némelyiket külön is érzi… Azokét, akiknek olyan sokat jelent, ha egyszer birtokon belül vannak… Fiatal cigánygyerek ül a kályha mellett. Élesen, elutasítóan néz, mégis van benn valami kutyaszerű. A szeme fehérje mindent követ, érezni, ahogyan fokról fokra továbbmoccan. A gyerek lényét koszos nyakú, fehér ing keretezi, masnira kötött cipőfűzővel a nyakkendő helyén. „A padot őrzi… Ha elmegy a kalauz, leheveredik majd…” Az utas lassan oldalra fordul. Az ajtó szomszédságában sültös sapkájú, esőköpenybe burkolózott ember ül. A lábánál diófacsemete támaszkodik. Az avítt zsák résein előkandikálnak a gyökerek. A sültös sapkájú emberrel szemben az egész pad üres.

– Szabad ez a hely?

– Ez itt mind szabad – válaszolja az ember, és biccent a fejével.

Az utas leereszti a táskáját az ablak mellé, és leül. A vonat rázkódva igyekszik előre a sötétség leple alatt. Az utas a sötét ablakra pillant. „Mi lehet az éjszaka mélyén?… Talán erdők között halad a vonat… Vagy vizek partján?… Tavak lehetnek a sínek mentén… Árterület, megfeketedett berekfákkal… Nád… Búvárrécék a nádban…”

A sültös sapkájú ember megszólal:

– Meddig tetszik?

Az utasnak megráng a válla, és érthetetlenül mormog valamit. A sültössapkájú várakozva nézi, aztán megszólal:

– Én már hazafelé megyek… Elrakom ezt a diófát… A ház alatt van egy kis kukoricásom, annak a végébe szánom… Árnyékot ad majd a kapásoknak… Én már nem élvezem az árnyékát… Nem hinném, hogy addig élek…

Az utas a sültös sapkájú embert nézi, és a saját gondolataira figyel. „Az ember egyetlen éjszaka elkülönül… Amíg alszik… Reggelente újra be kell illeszkedni a társadalomba…”

– Három évem van a nyugdíjig… A városban dolgozom… Most már nagyon készültem haza, ámbár ez az idő nem ültetésre való… Két hét múlva húsvét, és hol dara esik, hol meg ólmos eső… – az utasra néz, aztán az ablakhoz hajol:

– Mintha elállt volna… De a lé már odafagyott a világra…

Az utasnak meginog a feje, aztán bólogatva az ablak sötét négyszögére mered, melyre páraszigetek csapódnak a leheletétől. Minden sikertelensége ebben a szeles, dermesztő éjszakában öltött testet. Maga előtt látja saját értetlen arcát, ahogy áll a bérház kapujában, és a zúzmarás, jeges járda felett tekinget jobbra-balra… Az enyhe tavaszi idő egyszer már beköszöntött, és a rügyek a déli fekvésű kertekben mind kifeslettek. Nehezen értette meg, hogy a tavaszt egyelőre elhalasztották. A kapu előtt tipródva percekig reménykedett valamiben… Parancsot adnak a télnek, és hirtelen jóra fordulnak az összes dolgok. Ez a parancs valahogyan elmaradt…

A homloka észrevétlenül az ablaküveghez nyomódik. Az üveg hűvös érintésétől ernyedt nyugalom száll a szívére. Lassan hátrább húzódik, és megkeresi azt a kis foltot, ahol a homloka érintkezett a párás üvegtáblával s az éjszakával is, mely az átlátszó fal másik oldalára nehezedik titokzatosan. Meg sem törli a homlokát… Úgy érzi, hogy a rárakódott nedvesség az éjszakai mezők, árterületek ősi verejtéke. Fejét a vagon deszkafalának hajtja, és a koponya rázkódására figyel. Az arca olyanná válik, mint egy maszk. A világ fokozatosan kívül reked, a jeleket, rázkódásokat, üvöltéseket csak közvetve érzékeli.

„Mi az utazás?” – kérdi, és egy pillanatra még felnyitja a szemét, de semmit sem lát.

Gólyalábakon imbolygott a napkorong felé, mely narancsszínű párákban forogva lassan kiemelkedett a mocsárból. A láp gőzei még fogva tartották, s órákig csak forgott, magát tisztítva, míg végre elszabadulhatott a magasságok felé. Fényarany hullott a lápra, értelmet adva az éjszaka során eltévedt életeknek.

Csak most látszott, hogy a gólyalábak minő sebeket ejtenek a víz alatti tőzeg rétegeiben, hogyan forr a lécek érintésére a mélység, és a kénes párák mennyire befelhőzik az eget. A lécek egyenlőtlenül fúródtak a mélybe, s támaszt találva hol előresegítették az embert, hol meg fogva tartották. A gólyalábak kiszabadítása keserves munka volt… És ha végre előrelendültek a sötét láp felett, nem lehetett tudni, hogy mibe ütköznek, találnak-e szilárd pontot a mélyben, és ha találnak is, meddig szilárd az a pont.

Az ember arcát nyirkos verejték borította, fáradt izmai csak késve engedelmeskedtek az agynak. Lassan, kitartóan haladt a fény felé. Szívében boldog áramlások találkoztak, és lüktetve továbbterjedtek a testben. Boldogsága a bizonyosság volt: „Napkeletnek tartottam!… Fényérzékeny vagyok… Ember vagyok… A lápi éjszakában megéreztem, hogy merre kell mozdulni…”

Ahogy imbolygott hosszú gólyalábain, hirtelen vágyat érzett, hogy visszanézzen a megtett útra… Látni szerette volna a mocsár megfeketedett, lombtalan fáit, melyeket jó érzékkel mind elkerült… De nem fordult meg… Érezte, hogy hátratekingetve erejét vesztené… Ha látná a megtett utat, másfajta emberré válna. Átalakulna. Így hát magas gólyalábain egyensúlyozva a láp tükrére pillantott. Halakat látott a zsombékok között. Ahogy aztán haladt a fény felé, egyre tisztult a víz, és egészen átlátszóvá vált. Vörös szárnyú keszegcsapatok úsztak napkeletre… „Ó ember, keszegcsapatok…” A tőzeg után csillámló homok következett, s a gólyalábak erős támaszt találva, már alig hatoltak a mélybe. Az ember így fokozatosan nőtt, közelebb került az éghez. S ahogy fentről alátekingetett, mindig újabb halcsapatokat látott, melyek mind napkeletre úsztak fáradhatatlanul. Ezüstös gardacsaládok fodrozták a vizet, aztán őnök következtek és kecsegerajok. Az ember ekkor már tudta, hogy az árterület és a láp határán jár, közel a szabadulást jelentő folyóhoz. Megállt, gólyalábain az ég felé magasodva széttárta a karját. A napba nézett, s a homlokán delejes erővé vált a fényarany. Így megfeszülve ég és föld között, előrekiáltott:

– Ember vagyok, és a napba nézek!… Ismerd el, Napisten: legyőzhetetlen az ember!

Ahogy az ég felé magasodva, széttárt karokkal állt az árterület nagy víztükre felett, érezte, hogy lassan szoborrá válik. A homloka már fémesen csillogott a fényben, szép bronzarca volt. Tudta, hogy az ember szobrává válik közel a láphoz, az árterület határán. Fegyelmezetten állt, hogy jó szobor legyen. Az ember nagy bronzszobra, fémes, örök testtel, akire bizakodva tekinthetnek majd a mocsárba zuhant repülőgépek pilótái… Bronzzá vált, homlokán fényaranyból ötvözve derengett a bizonyosság, mely az új világháború mocsárba zuhant pilótáinak majd emberi utat mutat.

Felébred. Talán a csend érinti meg, vagy a zajok hiánya. Feje nyugalmat talált a vagon falán, két megfáradt deszka között. A kályha bűzölgő illatát érzi először, aztán a nehéz emberszagot. Az ablakra pillant.

A vonat ismeretlen vidéki állomáson vesztegel. Éppen virrad. A szürkeségből már jól kiválnak a fák kontúrjai. Az épületek közelében zúzmarás fejű fenyőfák dülöngélnek a kavargó szélben. Az állomásépület ablakaiban sárgásbarna fény dereng. Olyanszerű, mint a lámpafény. A vihar bizonyára elszaggatta a vezetékeket. Csalódottan bámul a hajnali szürkületbe. A vonatokban azt szerette, hogy függetlenek az ember érzéseitől, mélyükön az utas alhat, ténfereghet, a vonatok azért haladnak, átiramodnak a messzeségen. De hát ezek a megállások is hozzátartoztak a vonatokhoz. Jól ismerte az érzést, ami az ébredő utast ilyen apró, falusi állomásokon meglepi. A jégfejű fákra néz, és tűnődik. „Mi is az élet? Utazás… Út valahová… Előre, egyre előre a múltból a jövő felé. Megérkezés nélkül… Az ember idegen vonatokon ül, s azok mennek valahová, vagy állnak egy falusi állomáson, és az utas csak később érti meg a veszteglés okát…” A fenyők reccsenve belesimulnak a hujjogó szélbe. Nézi a fenyőket. „Mi is az élet?”

Tízéves kora óta úton van, és milyen kevésszer érezte a megérkezés örömét… Eszébe jut egy régi húsvét, a nagyszülők, piros és kék tojások egy szalmazsomborban. A Hangya, ahol a piros és kék tojásfestéket, és csakis e kétféle festéket meg lehetett vásárolni.

A vasutasok türelmesen várakoznak a vonat mellett. Toporogva lépnek egyet-egyet, aztán újra csak megállnak a kiszabott vagonjuk mellett, és mindent látnak, bár nem figyelnek, és ha valahol intézkedni kell, nyomban ott teremnek, bár nem igyekeznek különösebben. A váróteremből előjön egy kutya. Beleszimatol a levegőbe, aztán az egyik fenyőfához somfordál. Elhelyezkedik a tövénél, és felemeli a lábát. Az eredmény csekély, a kutyát mégis büszkeség tölti el. Felcsapja a fejét, körülnéz, aztán minden átmenet nélkül vad ugrándozásba kezd. A sínek közé táncol, és átszalad a veszteglő vonat alatt. A kalauzok űzik kifelé, elmozdulnak őrhelyeikről. Egy idős, férfiassá vált kalauznő hangja hallatszik:

– Ezt a kutyát egyszer elüti a gyors…

A kutya nagy nehezen előkerül a vonat alól, és a kalauzok füttyögetésétől hajtva berohan az irodába. Az iroda ajtaja becsukódik. Lehet, hogy a huzat nyomta be, de az is lehet, hogy a bakter lökött rajt egyet, ahogy naponta százszor és százszor. Egy pillanatig csak a szél zúgása hallatszik, s valami távoli vonatfütty vagy zuhanás.

Az iroda ajtaja újra feltárul, és a halvány lámpafényből előugrik a kutya. Nyomában két kötésig érő legényke nyargal kiskabátban, gumicsizmásan és hajadonfőtt. A legénykék után előpenderül még egy kislány is, tarka szoknyásan, bugyogósan. Talán négyéves a kis istenadta, de vágtat bátyjai után, és bolyhos, rózsaszín bugyogója egyre lejjebb csúszik. A kutya elöl, a bakter gyermekei a nyomában… Rá sem hederítenek a szélre, a nyirkos, ízületeket kínzó hajnalra. A kutya felrohan a rampára. Az apró emberkék a nyomában vannak. A rampa ezen a hajnalon tükrös márványlejtő… Az ólmos eső egész éjszakán át öntözte, s vastag rétegekben odafagyott. A raktár faláig csak a kutya és a két kisfiú jut el, a kislány a lejtő feléről visszagurul, mint egy rongybaba. A bakter fiai a rampa tetején leguggolnak, aztán az ülepükre ereszkedve szánkáznak le a lejtőn. A kutya követi a példájukat, a farkával és a két hátsó lábával támaszkodva kalimpál lefelé. Fel, le, így megy ez percekig. A kislány a bugyogóját igazgatja, aztán négykézlábra ereszkedik, és bölcs lassúsággal mászik felfelé.

Az egyik kisfiú észreveszi a vasúti bakszekeret. Nehéz vas szerszám ez, igazi leltári darab. Megragadja a két szarvát, és nekivág vele a rampa dombjának. Az emelkedő feléig szalad a szekér, aztán megáll, s a kis legény talicskástól forog a tengelye körül. Visszacsúsznak.

A bakterház ablakában megjelenik egy asszony. Kendőjét igazgatva áll, és nézi a vonatot. Egy pillanat az egész, csak lenéz a magasból, aztán eltűnik a szoba mélyén. Ágyazás. Tarka dunyhacihák zuhannak egymásra szellőzetlenül. Vidéki reggelek… De hát annyi munka van.… Ki veszi észre az ilyen asszonyokat? Csak a vasutasok számítanak, akiket az állam bejegyez kemény födelű irkáiba. A bakter bent ül az irodában, és egy huszonöt éves kurblis telefonnal vacakol. Meg-megtekeri, és az arca átszellemül. Belátni az ajtó üvegtábláin… A szemek lassan hozzászoknak a gyér lámpafényhez. Kint is világosodik…. Egyre többet látni az imbolygó fenyőkből és a gyerekekből, akik újra és újra megrohamozzák a rampát. A gumicsizmás legényke háromszor visszacsúszott már nehéz vastragacsával, de nem tágít. Párafelhők lebbennek elő piros vonalú szájából, s a szél valószínűleg egyenesen a tüdejébe fúj.

– A gyerekeket nézi?…

Az utas megrezzen. A sültös sapkájú férfi mellette könyököl az ablakrámán, és borostás arcát éppen feléje fordítja.

– Azokat – mondja.

– Gondolom, ezek a bakter gyerekei lesznek…

A kis legény újra nekikészülődik. Testvérei mellette állnak, és bámulják, mint egy hadvezért. De nem látják el tanácsokkal, nem is segítenek neki, csak nézik. Figyelmük ott ül az apró emberke konok arcán, vörös kézfején, feszülni vágyó lábszárain.

– Mit gondol, sikerül neki? – szólal meg újra a sültössapkás.

Az utas, most először, érdeklődve megnézi a sültös sapkájú embert. Bizony, már a hatvan felé jár. Kemény, barázdált arcú. Olyan se munkás, se paraszt, megfáradt ember. Kenyérkereső, éjszakázó, katona. Mégis… Ha az ember sokáig nézi, leginkább paraszt. A szeme, a járomcsontja, az ösztönei.

– És maga mit gondol, sikerül neki?

– Sikerülni köll… Csak meg ne csússzon…

A kis legény nekirugaszkodik. Szalad, aztán az emelkedő háromnegyedénél megfeszülnek a csizmái. Áll, mozdul, a bakszekér kicsit oldalaz, és végül felcsúszik a rampa tetejére, egészen a zöldre mázolt darabáruraktár deszkafaláig.

A sültös sapkájú megszólal:

– Sikerült neki… Az anyja istenit!

Az. utas nagy levegőt vesz, aztán lassan kifújja.

A kisfiú ledobja magát a talicskájára, és ülő helyzetben sebes vágtába kezd a lábával. Megvadult csikóvá válik. Testvérei sorban utánamásznak, és leülnek melléje a bakszekérre. Versenyt vágtáznak fürge lábaikkal. A kutya veszett ugatással táncol körülöttük, boldog értetlenséggel: hogyan is lehet ilyen szép egy zimankós hajnal?

Az első vágányra érkező gyors kettévágja a képet. Fütty száll a veszteglő vonat fölé, és a sínekre fagyott kerekek lassan elmozdulnak.

A sültössapkájú megcsóválja a fejét:

– Mennyi hiábavalóságot csinál az ember gyerekkorában…

Az utas a borostás arcúra néz, és lassan elmosolyodik.

– Úgy van… De ezekre a hiábavalóságokra sokáig emlékezik az ember… Persze ha szép hiábavalóságokról van szó… Húsvétkor én mindig elutaztam a nagyszülőkhöz.

– Falura…

– Igen, falura… Szegény nyulak jártak mifelénk, de tojást, azt rengeteget hoztak. Piros és kék tojásokat nagy szalmazsomborral. Húsvéthétfőn az alvég gyermekei kivonultak a falu végére, és a tojásokat egyenként átdobálták a szélső ház felett a rétre. Ez, tudja, amolyan népszokás volt. Amelyik tojás eltörött, azt megettük, amelyik sértetlen maradt, azt pedig eltettük hosszú hetekre. De nem is ez volt az érdekes, hanem az egész… Ahogy szálltak a színes tojások Cirókék háza felett…

– Szép lehetett… Mifelénk más szokások jártak.

– Tudja, akkor volt a legszebb, ha az ember a réten állt… A húsvéti tojások váratlanul jelentek meg a ház felett, és ívben meghajolva zuhantak a rétre. Kis lyukakat ütöttek a földön, fészekformákat. Ez olyan volt a számunkra, mint a csoda…

– Csoda?…

– A fűszálak, tudja, belesimultak ezekbe a kis fészkekbe, és ahogy az ember megérintette a falukat belülről, bolyhosak voltak és melegek… A fű aztán felborzolódott az érintésünktől, és olyan különös lett az egész. Soha nem beszéltünk róla egymás között, de valamennyien elpirultunk, ha egy ilyen kis fészket megérintettünk belülről. Úgy rémlik, akkor megsejtettünk valamit az élet nagy rejtelmeiből, valami titkot, ami mindig körüllengte a rétet, ha csak egyetlen lány is megjelent.

– Azt hiszem, tudom, mire gondol…

– Igen, ez kimondhatatlan. A szavak mindig megölik azt a különös világot, amelyben a serdülők évekig élnek, mint egy burokban.

– Ilyenformán van… Ezek megmaradnak az emberben, más dolgokat meg elmos az idő. Ha így hazamegyek, mindig kiülök a kertbe. Nézem a fákat, a gyepűt, a bodzákat a pajta végiben, és eszembe jut ez is, az is. Hamar megöregszik az ember…

A vonat ébredő mezők között nyargal, aztán halastavak és dombok következnek. A dombokon szőlő, a szőlők végében pincesor, aztán a víz. A gátak között öt apró tavat fodroz a szél. Némelyik pince közvetlenül a tó partján áll.

A sültössapkájú bütykös kézfejével megdörgöli az ablakot. Kipillant, aztán a mutatóujjával az üvegre bök:

– Az ott a halőr háza… A vejem…

Feláll, hátizsákját átveti egyik vállán, aztán megmarkolja a diófacsemetét is. Az utas ránéz:

– Leszáll?

– Le… Hazaértem…

Bütykös kezét, melyen még csillog az ablakról letörölt pára, az utas felé nyújtja:

– Egyébiránt Vonyó Ignác a nevem… Hát isten áldja…

– Illés vagyok… Viszontlátásra…

A vonat csikorogva megáll, aztán néhány pillanat múlva újra elindul. Az utas kis négyszöget töröl a párás ablakra, és a reggeli fényben ragyogó mezőkre pillant.

1968

Elveszejtett bakák tánca

A nyelvtankönyv százhetedik oldalán a vastag betűs latin idézetek közül hirtelen kirajzolódott Müller Bea alabástrom arca, gesztenyeszín, sima haja, szája az ánizstorták és a sebtében felkent szőlőzsír ismerős illatával. A diák megrázta a fejét, hogy elűzze a káprázatot, és makacsul tovább olvasta a szöveget: „Ha az alany semleges nemű szó ugyan, de személyt fejez ki, akkor az állítmánykiegészítő melléknév hímnemű. Constructio ad intellectum. Pl. Capita coniurationis securi percussi sunt.” „Az összeesküvés fejeit fejszével végezték ki.” „A semleges nemű szó ugyan” szavakon elcsodálkozott, aztán továbbsiklott pillantása a „fejeit fejszével” példához. Elképzelte az udvarukat, a csepp faházat, melyben a favágótuskón, amit még a nagymamáéktól kaptak, az összeesküvés fejeit fejszével… „Sex milia hominum occisi sunt.” „Hatezer embert öltek meg.” A szájába harapott. Sokallotta a hatezer embert. Az udvaruk legfeljebb hét méter hosszú és öt méter széles lehetett. Elképzelte a hatezer embert, ahogy fejeivel tolong a kis faház irányába, hogy a nagymama régi tuskóján fejszével… Egy barackfa is állt az udvaron. Az összeesküvés fejei bizonyára letördelnék róla a macskamézet, de ezt nem érezte igazságtalanságnak. Oly ritkán engedték haza a kollégiumból, hogy a barackfa és az egész otthoni világ elvesztette az értelmét. Újra a szövegbe mélyedt: „Ha az alany semleges nemű szó ugyan…” Képzeletében hirtelen megjelent az otthoni utca, a Kálmán-féle vegyeskereskedéssel, melynek ajtajában szögre akasztva lógtak a szíjcukor fél méter hosszú kötegei. A szíjcukrot az egész környéken medveszarnak nevezték. „Mit kérsz, kisfiam…?” „Húsz fillérért medveszart…” Az út közepén hatezer tuskó állt. Amikor az összeesküvés fejei a tuskókra hanyatlottak, hatezer fejsze emelkedett a levegőbe. A fejek elgurultak. Mindez pontosan délben történt, a nyári szünidő legszebb napjaiban. Halkan mormolta a latin szavakat: „Sex milia hominum occisi sunt.”

A tanulószobában mozgolódás támadt. Asztalszomszédja ernyőt formált a tenyeréből, és átsuttogott hozzá: „Kitört a deres…” Mindenki az ablakra meredt. Az udvaron hatalmas, lobogó sörényű csődör vágtatott. Az istállók előtt lovászok sürgölődtek. Az istállómester rövid nyelű ostorral közeledett a csődörhöz. A ló irányt változtatott, és a pajta felé nyargalt. A pajta falánál Csokonya Imre lapult, a „nyakba ugró” lovász. Amikor a csődör melléje érkezett, hirtelen előugrott, és kötelet igyekezett a nyakába vetni. Pillanatokig lógott a vágtató deres nyakán, aztán a földre zuhant. A deres a hágatópalánk felé nyargalt, majd balra fordulva kiugrott a tréningpályára nyíló kapun. A nyakba ugró lovász mozdulatlanul feküdt a földön. Az istállómester és emberei a deres után vetették magukat. A tanulószoba ablakain át harminc izgatott diák bámult az üresen maradt arénába. Néhányan az órára pillantottak, mivel a délutáni stúdium éppen a vége felé járt.

Az épület, melyben a kollégiumot és az iskolát elhelyezték, néhány évvel korábban még tüzérlaktanya volt. A főépületet és az udvar felét az iskola kapta meg, a raktárakat, pajtákat, istállókat pedig az Állami Méntelep 10-es számú Fedeztető Állomása. A pajták mögött elterülő gyakorlótérre az iskola és a Fedeztető Állomás egyszerre jelentette be az igényét. Az iskola igazgatója sportpályát szeretett volna létesíteni, a Fedeztető Állomás pedig gyakorlópályát a sportlovaknak, mivel a későbbiekben saját tenyésztéssel is akartak foglalkozni. A gyakorlótér így népgazdasági érdekre való tekintettel a lovak és a diákság ideiglenes közös használatában maradt. Az iskola igazgatója a pajták mögötti térségen felállíttatott két futballkaput és egy palánkot a kosárlabdázóknak. A lovak a hajnali és a délutáni tréningeken két ellipszis alakú pályát gázoltak maguknak a gyakorlótér füves talajába. A kisebbik ellipszis szorosan a futballpálya köré rajzolódott, a nagyobbik egészen az erdőig ívelt, s az ellipszis vége a folyó távoli partját is érintette. Mindebből sejthető, hogy az iskolává alakított tüzérlaktanya a városka legszélső utcájában állt, s hátsó kapui erdőkre, mezőkre nyíltak. Az épületet félig-meddig átalakították az iskola céljainak megfelelően, de aki valaha járt már ilyen helyen, az tudja, hogy a laktanya lényegében átalakíthatatlan. Miért is kellene a laktanyákat teljesen átalakítani? Később, néhány év vagy évtized múltán úgyis katonák költöznek a falaik közé. Lehet, hogy éppen azok a diákok, akik a béke éveiben szorongva vizsgálgatták a vasalt ajtókat, rácsokat a földszinti ablakokon. Az udvarra néző földszinti ablakok előtt fedett, faoszlopos tornác húzódott, bizonytalan, távoli emlékeket idézve. A folyosókat nyirkosan málladozó, vörös téglapadló fedte. A tégla teknős kopása ezer és ezer bakancs nyomát őrizte, bakancsokét, melyek aztán az Isonzó völgyében vagy később Sztarij Oszkol környékén egyesültek a földdel. A hálóterem nagy volt és befűthetetlen, a padlója olajos és bakaszagú. Bakaszag áradt a falakból, ablakkeretekből, bizonyos idő elteltével a diákokból is. A tüzérlaktanya külső falai hímszagú párákat leheltek a városka felé, felizgatva a romalányokat s az unatkozó vasutasfeleségek némelyikét.

A villanycsengő rekedtes hangja akadozva hatolt a szoba áporodott levegőjébe. A diákok felugráltak, és egymást legázolva rohantak az ajtó felé. A szobafelelős összefont karral állt a repedt kályha előtt, és gúnyosan mosolygott. Amikor a szobafelelős is elment, a diák kedvetlenül az ablakra pillantott. A többiek feje már a tornácon túl imbolygott. Valamennyien a nyakba ugró lovászhoz rohantak, és körülvették. Csokonya Imre ájultan feküdt a földön. Néhányan megragadták, s erőlködve a pajtába vitték. A nyakba ugró lovásznak néhány bordája valószínűleg újra eltörött. A lovak bizony hetenként kétszer-háromszor kitörtek az istállókból, s vad táncba kezdtek. Az is előfordult, hogy egyszerre több ló is elszakította a kötelékét, és a lovászokat szinte megőrjítették. A jól táplált, erős állatok vágtatni vágytak… Hajnalonként valamennyit végiglovagolták a tréningpályán, de a hajnali munka nem sokat ért. A csődörök csak akkor nyugodtak meg, ha a hágatópalánknál teljesíthették kötelességüket… Ha elmaradtak a kancák, sűrűsödtek a kitörések. Ilyenkor az istállómester kezében napjában többször is felharsant a riadót jelző öreg vadászkürt. A kürtszó megvadította a méneket, dühös kapálással jeleztek egymásnak, és horkantásuk megrezegtette az ablakokat. A kürtszóra Csokonya Imre szeme vérbe borult… Lassan előrenyomult a falak mentén, aztán hirtelen szembefordult a vágtató ménnel. Ha elhibázta az ugrást, legtöbbször a földön maradt, s azt sem lehetett tudni, él-e, hal-e.

„Miért ugrik a vágtató lovak nyakába Csokonya? – tűnődött a diák. – Ha elhibázza, holtan maradhat a paták alatt… És ugrik… Mindig újra ugrik… Mint a farkasok… A lovak félnek tőle, és szeretik… Egyszer aztán, egy hajnalon vagy éjszakán beteljesedik a sorsa…”

– Bár lennék én ló – mondta hangosan, és a falra meredt. A falon illedelmes magasságban három arckép lógott. Marx Károly és Engels Frigyes kétoldalt, Rákosi Mátyás pedig középen, valamivel magasabban, mint a másik kettő.

– Bár lennék én ló – sóhajtott újra, s a fekete szégyentáblára meredt, melyen a saját nevét olvashatta: „Harta József alávalóan vétett a közösség ellen!”

– A lovak nem vétenek alávalóan a közösség ellen… A lovak csak rántanak egyet a fejükön, és foszlányokban lóg a kötelük… Ló vagyok… Ló úr… – Szomorúan az asztalára borult. Ánizs és mandulatorták illatát érezte az asztalból előszivárogni. Müller Bea illatát, aki szeptember első szombatján megfogta a kezét, s az arcát az övéhez érintette, az ő közönséges József arcához, mely abban a pillanatban sajnos verejtékben úszott. A hangját is hallotta: „Józsika, te olyan férfias vagy… A kezed is szőrös…” Álmodozott: „Szőr… Szőrös… Milyen bársonyosan tudta mondani a szőrt és a férfiast… Bársonyosan, és ánizsos volt a lehelete… Nézd… Mondta, és egy egészen kicsit felemelte a szoknyáját… Akkor le kellett volna térdelni, és megcsókolni a combját… És mindenütt… Mindenütt ánizs, az ánizs és a test illata együtt… Tiszta lány… Nagyon tiszta… Muszáj is neki tisztának lenni, hiszen úrilány, és azonkívül cukrászdájuk van… A cukrászdájuktól ilyen hamvas, ánizsosan szép… Biztos, hogy soha nem evett paprikás krumplit, mindig csak finom ánizsos tortát és mandulás tortát… Az apja direkt neki süti, hogy szép legyen a bőre… Most a ligetben sétálnánk éppen kézen fogva. Himbálva a kezünket… És a fáknak meg az avarnak ánizsszaga lenne… Valódi ánizsszag… Megcsókolnám… Már réges-régen meg kellett volna csókolnom… Hiszen ott volt a szája egészen közel, még pihegett is… De nem… Ha igen, akkor talán már ellökött volna… Úri, finom lány… Nem hinném, hogy megengednék neki a csókolózást… Most vár… És be vagyok zárva… Rabságban tartanak… Istenem, bár lennék én ló… Egy rántás a nyakon, és a kötél foszlányokban… Csak a lóságnak van értelme…” Felnézett, s szavait egyenesen Engels Frigyeshez intézte:

– A lóság, Engels úr, az utolsó lehetőség… Lóként már Müller Beánál lennék, és megcsókolnám a száját… Engels úr, legyünk lovak… Nem lehet?… Tudom, hogy nem lehet… Ilyen a világ, Engels úr. A diák nem lehet ló, a ló nem lehet diák…

Beleszimatolt a levegőbe. Felállt, és körbejárta a tanulószobát. Egyenként megszagolta a tárgyakat, a kályhát, a székeket, a betűket, melyek szembetűnően hirdették, hogy: „Harta József alávalóan vétett a közösség ellen.”

Csüggedten az asztala mellé ült. Alávalóságára gondolt. Pontosan emlékezett mindenre.

A szeptemberi lóvizit alkalmával zöld posztós asztalt tettek az udvarra. Az asztalon néhány lilába hajló tintafolt, néhány injekciós fecskendő és néhány orvosi műszer hevert. Az asztal mögött fehér köpenyben ült a lódoktor s két oldalán a vizitelő bizottság tagjai. A lovakat egyenként az asztal elé vezették, megvizsgálták a fogaikat, lábukat és egyebüket is. Némelyik injekciót is kapott. Nagy, kétdecis fecskendőből nyomták beléjük a lószérumot. A csődörök idegenkedtek a gyógykezeléstől. Kiszakították magukat a lovászlegények markából, felrúgták a zöld posztós asztalt, s a fecskendők és a műszerek kétóránként a földre zuhantak. Ezen a fénylő szeptemberi napon az egész iskola irigyelte a kollégistákat, akik a délutáni órákban is az udvarban maradhattak, és élvezhették a lóvizit látványosságát.

A derest az előző napokban hajnaltól késő estig lovagolták, hogy fáradtan kerüljön a bizottság elé, s ne maradjon ereje arénázni. Amikor felvezették, bárányszelídségűnek látszott, fáradtan lógatta busa fejét.

– Ez az a bizonyos mén? – kérdezte az orvos, és alsó ajkával biggyesztett.

A deres hatalmasat rúgott az asztalba. Az orvos székestől hanyatt esett, az asztal fejtetőre állt, a műszerek pedig kilenc-tíz méterre repültek a bizottság háta mögé. A diák ekkor lehajolt, és szerényen magához vette a nikkelezett fülű, fémdugattyús lófecskendőt. Később a szobafelelősnek azt mondta, hogy a fecskendő ereszt a dugattyúnál, s az orvos, tekintettel a drága lószérumra, népgazdasági érdekből eldobta. Ő személyesen egyébként a nyakba ugró lovásztól kapta, akit meg is kérdezhetnek a dolog felől. Csokonyát meg is kérdezték, s az bizonygatta, hogy a lószérum drága, és a fecskendőt saját kezűleg adományozta a Józsi diáknak. Harta Józsi ekkor nagyon megszerette a nyakba ugró lovászt.

A fecskendőt mindenki irigyelte a diáktól. Amikor kiderült, hogy a vizet húsz méterre ellövelli, hazai csomagokat ígértek érte, néhányan még pénzt is. Harta Józsi fiókjában őrizgette a fecskendőt. Mindig töltve volt, mindig készen bizonyos ismeretlen, távoli eseményre.

A fűtési szezon második hetében Harta Józsinak feltűnt, hogy a vaskályha oldala pipacsszínűre izzik… A latin szavak preparálását félbehagyva, hosszasan elmerengett. „Ha a fecskendőt elővenném, és odalőnék, lenne itt gőz” – de eszében sem volt tényleg a fecskendőért nyúlni. Nézte a kályhát, aztán a kályhán túl mocorgó, szürke feneket. A szobafelelős a kályha túloldalán állt könyvvel a kézben, tanulgatva és figyelve. „Miért nem ül ez az asztalánál?… Úgy áll ott, mintha nélküle itt minden a feje tetejére fordulna… És piszokul áll. Vakuljatok, nekem nem kötelező az asztal mellett ülni… Ha akarok, felállok, kimegyek, melegszem… A vezető tanár elvtárs most úgyis gyűlésen van, de én itt vagyok, és ez annyi, mintha… Örökké felnéz, figyel… Mit figyel?… Mit gondol ez a hülye nyolcadikos, mi történhet itt négy perc alatt? Mi?… – így tűnődött a diák, aztán mereven a szobafelelősre nézett, és a következő néma megállapítást tette: – Megsül a valaga.” Asztalszomszédjához fordult, és halkan odasúgta:

– Égetett szarszag van…

Asztalszomszédja önkéntelenül is a kályhára nézett, s amikor a szobafelelős nagy, szürke fenekét megpillantotta, halkan elröhögte magát. A szobafelelős félfordulatot tett, és rájuk nézett feddően. Harta Józsi asztalszomszédja ettől a nézéstől egyáltalán nem hatódott meg. Amikor a szobafelelős visszazökkent a könyvébe, halkan továbbadta a hírt a másik szomszédjának: „Égetett szarszag van…” Így a stúdium utolsó pillanatáig terjengett a hír, és a szagot végül mindenki érezte. Többen befogták az orrukat, és úgy mentek ki a tanulószobából.

Négy nappal később a vaskályha oldala ismét pirosra izzott. Harta Józsi érdeklődve bámulta a kályha oldalát, majd a kályhán túl szürkéllő feneket is szemügyre vette. „Ez hízik” – gondolta. Bámulta a kályha vörösségét, majd ismét a feneket. Eszébe jutott, hogy a szombati kimenő alkalmával összetalálkozott a szobafelelőssel. Müller Beával kézlóbálva mentek a liget felé, amikor a szobafelelős előbukkant az oldalutcából. Nem köszönt vissza, csak megállt, és némán bámulta a lányt. „Ki ez?” – kérdezte Müller Bea. Már nem emlékezett, hogy mit válaszolt akkor. Ezen az estébe hajló délutánon mégis összeszorult a szíve. Nézte a szürke feneket és a kályhát, majd külön a kályhát és külön a feneket. Hirtelen kihúzta a fiókot, és a lófecskendő tartalmát a kályhára spriccelte. A kályha durrant egyet, s a gőz a mennyezetig csapott. A szobafelelős ijedtében nekiugrott a szemetesládának, és feldöntötte. Pánik keletkezett. A kályha oldala elrepedt. Amikor a vezető tanár visszaérkezett a gyűlésről, mindenkit kihallgattak. Harta József ellen kétféle ítéletet hoztak: 1. Nyilvános megszégyenítés írásban. 2. Egyhavi szigorított szobafogság.

A kályhára pillantott, majd az ablakra. A derest éppen a hágatópalánk előtt vezették. Ják vezette, az istállómester, de korbácsos lovászok mentek előtte, mellette és a háta mögött is. A menetet a diákság zárta be. A deres tízlépésenként magasra csapott a fejével, de nem tudott szabadulni. Ják intett a cigány lovásznak. Kákics sietve készítette az istrángot, gyeplőt, s az ostorát is megsuhogtatta. A derest hatalmas farönk elé fogták. A farönkre felállt a cigány, és megmarkolta a gyeplőt. A deres nem mozdult. A cigány várt néhány percig, aztán szíjostorával hatalmasat vágott a deres füle közé. A mén felugrott, majd az istrángba feszült. A rönk a földet túrva előrecsúszott. Körbeszánkázták az udvart, s nyomukban kacskaringós sebhely keletkezett a földön. A cigány ostorát suhogtatva gyorsította a tempót. Másodszor is körbeértek, aztán harmadszor, tizedszer, negyvenedszer… Amikor a derest fehér tajték fedte, a cigány megállította egy percre, s az előrohanó lovászok gyorsan lecsutakolták. Amikor a deres nyakáról eltűnt a tajték, a cigány ismét végigvágott rajt. Negyvenegyedszer is megkerülték az udvart, és ötvenegyedszer is…

A diákok szomorúan hajoltak könyveikre. Amikor besötétedett, Harta Józsi asztalszomszédja átsuttogott hozzá:

– Láttad?…

A diák bólintott.

– A nyakba ugró lovász nem tért magához…

– Hívtak orvost?

– Küldtek érte egy embert, de nem volt otthon…

A szobafelelős szürke feneke megmozdult. Szeme hidegen Hartára tapadt és szomszédjára. Elhallgattak. Harta Józsi a könyvébe pillantott: „Az összeesküvés fejeit fejszével végezték ki… Ha az alany semleges nemű szó ugyan, de személyt fejez ki… – A deresre gondolt. – Mindig ez a vége… Befogják, kifárasztják, és roggyantan kerül vissza az istállóba… A lóság szomorú dolog… Tudják jól, hogy ez lesz a vége, mégis kitörnek újra és újra… Vágtatni akarnak… Magányosan vágtatni egy nagyot… Végig az erdő mellett, le a folyóig… Beleisznak a folyóba, aztán továbbvágtatnak… Mének, nagyszerű, erős mének… Aztán befogják a legerősebbet is, és Kákics kezére adják mindegyiket… Mindig ez a vége… A lóság szomorú dolog… Mégis kitörnek újra… Mindig újra… Repül a sörényük, fülük lelapul, kapukat döntenek, kerítéseket ugranak át… Ez a lóság lényege… A lóság kiirthatatlan… A lóság szomorú. Szép szomorúság… Miféle ló válna belőlem… Nagyon rossz mén lennék, nagyon rossz mén… Bágyadt, álmodozó mén… Nincs bennem elég lóság…”

Holdvilág sütött. A vasrácsos ablakok előtt feketén összeverődtek a vadgesztenye csupasz ágai. Szél fújt. Néha beletalált a kürtőbe, és megszólaltatta, mint egy oboát. A hálóban dideregve horkoltak a diákok. Harta Józsi nem aludt. Bámulta az ablakokat, a hold megcsúszó fényét, az ágak árnyait. Volt bizonyos hugyozási ingere, de a pokrócok alól nem kívánt kimászni. Végül mégis rászánta magát. Felült, nadrágját beráncigálta a pokróc alá, és körülményesen magára húzkodta. A nadrágot a pulóver és a zokni követte. Néma macskaléptekkel osont a vaságysorok között az ajtó felé. Zoknis lába zajt nem keltett, csak az olajat szívta magába mindörökre. Amikor lenyomta a kilincset, a szobafelelős hirtelen felült:

– Ki az? Hová?

– Harta… Pisálni…

– Egy perc.

– Igen – mondta, és óvatosan behúzta maga után az ajtót.

A folyosón kísértetek ugrottak szét. A falra lapultak, pókhálókba ültek, s a kanyarokban szorongtak éberen. A diák zokniján keresztül is érezte a kopott téglák hidegségét. A lába szomorúságot szívott fel a téglákból, régi érintések üzenetét, kapcák, papírtalpú bakancsok szagát, levét. Elhullott bakák nyomában járt, elporladt katonák emlékét bolygatta minden léptével. Borzongva nézett az ablakokra, mivel azokon árnyak tánca látszott. Mének repülő sörénye és a bakák tánca, akik visszajártak régi szagukhoz. A kapcaszag nyomán visszataláltak a Don völgyéből, s összegyűltek a tornácokon. Zöld négyest szívtak, kurta pipákból, és krákogtak a lepcseses köpések után. A diák remegve lépett a klozettba. Felkapcsolta a villanyt, aztán az ajtót sietve elreteszelte. A sarkokban pókok ültek, és megdermedt kései szúnyogok. Vékony hegedűszavuk beleolvadt a kinti szélbe. Valahol ötven-hatvan méterre csapkolódott egy padlásajtó, vagy más hasonló alkalmatosság. A szél szakaszosan fújt, nagy sóhajai betöltötték az udvart. A diák belepisált a klozettba, s közben egyre fülelt, mivel a bakák tánca csak nem akart szűnni. Lehetett közöttük egy bajszos legény, csontos, termetes magyar… lehetett köztük, mert a léptek úgy igazodtak, mintha középütt állna kurta pipával, nevető, grimaszba rándult arccal, ütemet verve, módját megadva. A diák felállt a klozett deszkájára, és kinyitotta az ablakot. Fejét lassan, centiméterenként mozdította a tornác felé, a bakák mégis neszét vették. Átugrottak a korláton, és kapcás lábaikat sebesen szedve beleszaladtak az éjszakába. A diák felhúzódzkodott az ablakpárkányra, és kimászott a tornácra. Néhány kapcarongy hevert az ablak alatt. Piszkossárga és földszínű foszlányai a kincstári ruházat jeles darabjainak. Belefülelt az éjszakába, s úgy találta, hogy a bakák bevették magukat az erdőbe. Az istálló felé tekingetett, majd a pajták irányába, ahol a lovászok kamrái álltak. Átugrott a korláton ő is, miként néhány pillanattal korábban a bakák, és nesztelen futással átvágott a hatalmas, arénaszerű udvaron. Hideg szél fújt, fázott a lába.

Szuszogva megállt a kamrák előtt, és tapogatózva megkereste Csokonya Imre ajtaját. Kopogott, aztán kinyitotta.

– Maga az, Józsi diák?… – hallatszott a nyakba ugró lovász halk, rekedtes hangja.

– Én vagyok, Csokonya…

A kamrában mécses égett. Csokonya a szalmazsákos vaságy tetején feküdt ruhástól.

– Volt orvos? – kérdezte a diák.

– Meggyütt aztán… Még mindig ájultan talált… Befáslizott… Az egész mellemet befáslizta… Nézze e, itt az ing alatt ez mind fásli… Törésem van…

– Láttam, ahogy ott maradt… Az ablakból láttam, mert engem most alávalóságért zárva tartanak.

– Zárva?…

– Fogságban.

– Mi lett a deressel? – kérdezte Csokonya.

– Befogták.

– Be?…

– Be… Aztán Kákics kezére adták.

– Meddig tartott?

– Már sötét volt, de azért még köröztek. Kétszer lecsutakolták.

– Ják vigyáz a lóra… Szegény deres… Engem egyebekben szívelhet. Csak engem meg Jákot.

– Minek tör ki ez a szegény deres?… Mindig ez a vége…

– Ej, miket beszél maga… A ló nem kecske. A ló, az valami jelenéses dolog, mint a szél vagy a messzeség.

– A lóság szomorú.

– A ló nem kecske, és ezek mének. Nagy dolog ám ez, diák. Mének… Teljesen mének. Ahogy mondom… A ló… Megfázik maga, nem?

– Eee… Bakák táncoltak a tornác kövén… Kimásztam utánuk a klozett ablakán.

– Miféle bakák?

– Hát a régiek, még a tüzérek.

– Visszajárnak?

– Csak ha szél van. Halott bakák… Kapcában jönnek, bakancs nélkül… Van köztük egy bajuszos legény… Pipáznak is.

– Visszajárnának a bakák?

– A klozettablakon másztam ki utánuk.

– Nem lehet ez igaz, diák. Azok a tüzérek, akik itten töltötték az idejüket, messzi országokban vesztek el.

– Pedig ott járták a tornác kövén… Még két foszlány földszínű kapca is maradt utánuk…

– Hát ami azt illeti… Neszezést hallok én is… De Ják azt mondja, hogy menyét csinálja a neszt. Tele van menyéttel a padlás… Behúzódnak az erdőből…

– A bakák nyomában jöttem, ott járták a tornác kövén… De eltűntek a lapályosban – mondta a diák, aztán elköszönt Csokonyától, és a holdfényes udvaron át dideregve szaladt a laktanya felé. Amikor a tornácra lépett, hallotta, hogy dörömbölnek a klozett ajtaján. Sietve felkapaszkodott az ablakba, és átpréselte magát a keskeny nyíláson. A klozett ajtaját kívülről rugdosták. A diák óvatosan megköszörülte a torkát. Kint felharsant a szobafelelős hangja:

– Harta!

– Igen.

– Meddig pisál maga?

– Elaludtam…

– Klozetton alszik… Mondhatom, szép kis partizán lett volna magából. Oleg Kosevoj nem aludt el pisálás közben… Na, nyissa ki az ajtót.

A diák engedelmeskedett. A szobafelelős bedugta a fejét a klozettba, és körülpillantott.

– Na, gyerünk befelé – mondta.

A folyosón felbukkant a vezető tanár kövérkés alakja. Hálóköntöst viselt.

– Mi történik itt? – kérdezte dühös, ingerült hangon.

– Ez az ember bezárkózott a klozettba – mondta a szobafelelős, és a diákra mutatott.

– Ezért csapnak ekkora lármát? Fegyelmezetlen emberek… Tűnjenek el, tűnjenek el a folyosóról!

Amikor a szobafelelős betette maga mögött a háló ajtaját, Hartára förmedt:

– Ökör! A vezető tanár elvtársat leugrasztottad a nőjéről… Most megutált bennünket. Mind a kettőnket megutált. Engem is, pedig én mintaszerű vagyok, mindenben mintaszerű. Megutált bennünket.

Harta a vaságyak sora között hátrafordult:

– Hála isten – mondta.

– Igen? Na, ezért majd számolunk…

A diák ruhástól befeküdt a pokrócai közé, aztán sóhajtva az ablakra meredt. A fák sok csontkarja lengett, zörgött. A holdfény a csupasz ágak között szitált, árnyakat támasztva, bakák és lovasok kísértetét.

A nap néha még kisütött. Végigcsurgatta levét a háztetőkön, a pajták és raktárak falán. A fény gyorsan elalélt, szinte nyoma sem maradt. A fagy az ereszeken megállította a csepegést, a köd ráült a kéményekre. Néha eső szemerkélt, néha a hó is szállingózott. A diák szorongva gubbasztott a könyvei előtt, és latin verseket mormolt babonásan. Müller Bea szellemarca betöltötte az egész falat. Szép, fakó bőre volt, de illata semmi, se ánizs, se szőlőzsír, se mandula… A diák sóhajtozott, megcsókolta a saját kézfejét, és többnyire csukott szemmel igyekezett felidézni az arcot, az egyetlen fontos arcot a földön. Két hét már eltelt a fogságából, de a másik két hét örökkévalóságnak tűnt. A dologi accusativus véghatározós formájánál zsongító mondatra akadt: „Id unum te rogo.” „Azt az egyet kérem tőled.” Elmélázott a példa felett. Elképzelte Müllerék kisszobáját, ahol a csillárt rezgő üveggyöngyök borítják, és Beát, ahogy áll a meleg kályha mellett. Akkor majd jelentőségteljesen megszólal: „Azt az egyet kérem tőled…” Müller Bea talán megkérdezi, mire gondol. Sokáig színezgette a lehetőségeket. Úgy vélte, ha a csókot megemlíti, túlmegy a határon, és mindent elront… Könnyen lehet, hogy maga Müller Rafael is bejön, és magyarázatot kér… Ha viszont azt az egyet kérné tőle, hogy mutassa meg újra a combját, az esetleg kevés… Esetleg Müller Bea is kevesellné… Mert mi is van abban? Csak nézés az egész… Ha azt kérné, hogy a kezével… Vagy nem is kérné, hanem kinyújtaná a kezét, és a kéz titkok után kutatva elindulna, oda… Legalábbis arrafelé… Nem, ez is sok… Inkább mégis azt az egyet kellene kérni, hogy csókolózzanak. Természetesen latinul, úgy a lány is látja majd, hogy kivel akadt dolga. „Id unum te rogo…” „Így ünnepélyes… Összeomlik… Sírva fakad… Ha igen, akkor azonnal megkérem a kezét… Mi ketten majd külön cukrászdát nyitunk, lényegesen jobb ánizsos tortákkal, mint Müller Rafael, és lovakat is tartunk… Tíz lovat… Tíz szürke ménünk lesz, mind a tíz szabadon… Majd az erdő alatt tartjuk a lovakat, és akkor istálló sem kell nekik… Ha kint vannak, legalább nem szöknek meg… Esetleg tizenegy lovunk lesz, tíz deres és külön egy piros ló…” – Így tűnődött a diák, s a napok nagyon lassan teltek.

November tizenharmadikán este, a második stúdium idején felharsant a kürt. Ják recsegve fújta, s a paták dobogása közelről hallatszott. Néhány pillanat múlva lobogó, fekete sörény jelent meg, és az ablakot súrolta. Fekete mén vágtatott a tornácon, csattogva, nyerítve. Még hallatszott a mén dobogása, amikor újra megszólalt a kürt, majd ismét újra. Három ló nyargalt az esti árnyak takarásában. A deres közöttük volt. A lovászok űzőbe vették a méneket, s a vágták, megtorpanások dobaja visszhangzott az épületek falán. A diákok izgatottan meresztgették a szemüket, de a sötétbe borult udvar jól rejtette a lovak és lovászok küzdelmét. Ezen az estén a vezető tanár üldögélt a kályha mellett, mert a szobafelelős az ifjúsági vezetők gyűlésén volt. A tanár némán fülelt a kinti neszre, aztán sóhajtva felállt, és járkálni kezdett. Végül szélesen, szigorúan megállt:

– Na, legények, melyitek ismeri a verset, ami ide illik? – kérdezte, és a szeme a kinti sötétséget figyelte. Harta Józsi asztalszomszédja felállt és várakozott.

– Kezdd el – mondta a tanár.

A sovány, himlőhelyes fiú kieresztette a hangját:

– Vak ügetését hallani

Eltévedt hajdani lovasnak,

Volt erdők és ó-nádasok

Láncolt lelkei riadoznak…

A tanár mozdulatlanul, némán hallgatta a verset, és az ablakon át a sötétségbe meredt. Amikor a diák befejezte az utolsó strófát, várakozva állva maradt.

– Jól van, fiam – mondta a tanár. – Mikor voltál otthon?

– Az idén még nem voltam, tanár elvtárs.

– Hazamehetsz két napra.

– Tanár elvtárs, kérem… Nem akarok hazamenni.

– Nem? – kérdezte a tanár, és megnézte a fiút.

– Nem.

– Jól van, fiam…

A diák leült.

Harta Józsi fülében vágtató lovak nyerítése muzsikált. Saját maga is nyeríteni vágyott. Izmai megfeszültek a ruhája alatt, homloka vörösre gyúlt. Amikor kicsengettek, egyedül maradt. A tanár bement a lakására vacsorázni, a kollégisták pedig kirajzottak a tréningpályára. Az udvaron csend volt, de Harta Józsi állandóan hallotta a szellemlovak ügetését, s ha az ablakra nézett, lobogó sörényüket is látta.

– A ló nem kecske! – mondta hangosan, és felállt. Kilépett a folyosóra. Bénult egykedvűséggel a tornácra nyíló ajtó felé sétált. Sehol senki… Résnyire nyitotta az ajtót, és beleszimatolt a levegőbe. A füst és a rohadó avar kesernyés illata csípősen terjengett a széllel.

Behúzta maga után az ajtót, és ment… Megkerülte a tornácot, majd az iskola bejáratát, aztán az utcán lépdelt tovább, olyan kimérten, mint egy papi személyiség. – Id unum te rogo – suttogta maga elé, és nagyokat szippantott a télies levegőből.

Müller Rafaelék háza tűzfalak közé szorult. Kicsinek tűnt, szinte nyomorítottnak. A kerítés és a ház között előkert gazosodott. A díszbokrok elvadultak, aljuk felkopaszodott. A kajlább ágak a járda fölé hajoltak, akadályozva a közlekedést. „És, ha nem lesz itthon? – aggodalmaskodott Harta Józsi. – Ha Müller Rafael nyit ajtót?… Előbb talán megállok az ablaka alatt, és bekopogok neki… Ha moziban van… Nem, moziban már nem lehet… Ég a villany… Ég a villany…” Szívdobogva lépett az udvarra, s a kajla lombú bokrok között a lány ablaka alá húzódott. Az ablakra mintás függöny borult. A diák felemelte a kezét, és kopogni készült. „S ha az anyja nyit ablakot?” – megrettent. Odább táncolt a gazcsomók között, és rést keresett, melyen át szemügyre vehetné a szobát. A függöny elég jól takart. Mindössze a bal alsó csücsök és az ablakkeret között maradt egy babszemnyi rés. Megpillantotta Müller Bea szép nyakát. A dívány szélén ült, és lehajtotta a fejét, mintha az ölében nézne valamit. Gesztenyeszínű haja előrecsúszott, és beárnyékolta az arcát. – Azt az egyet kérem tőled – suttogta maga elé, s leheletét a saját arcán érezte. Remegett a keze, térde, szája. Felemelte a kezét, megérintette az ablakot. A lány megrezzent, felkapta a fejét. Mögötte ekkor láthatóvá vált egy másik fej, egy férfi feje…

– Mi az? – hallatszott bentről.

– A macska – mondta Müller Bea.

A diák kövülten bámult a babszemnyi résen át a szobába. Müller Bea mellett a szobafelelős üldögélt. „Lehetetlen… Ez idejött megmondani, hogy engem alávaló cselekedetért fogságban tartanak?… Idejött megmondani? És csak így beengedik?…” Kővé meredt. Elkékült ujjakkal kapaszkodott a hideg bádogpárkányba. A szobafelelős Müller Bea vállára tette a kezét. „Na, most legalább kap ez egy hatalmas pofont… Mit képzel ez az alak…? – meditált idegesen a diák. – Mi az?… Pofon sem üti… Ez itt Müller Bea? Hogyan?…” Döbbenten látta, hogy Müller Bea ölébe fekteti a szobafelelős mancsát, és simogatja. Majd a szobafelelős vöröslő, fekete szőröktől csúf keze végigmatatott Müller Bea blúzán… Kigombolta… Igen, kigombolta, és eltűnt a nagy, vörös kéz a blúzban, a csipkés kombiné alatt… „Most pofon üti… Most kirúgja…” – suttogta remegve a diák, de Müller Bea nem rúgta ki a szobafelelőst. Kicsit hátradőlt a díszpárnák között, a szemét lehunyva suttogott: „Elájulok… Elájulok…” A diák a lány szájáról tisztán leolvasta a szavakat. Nem bírta tovább. Keményen megzörgette az ablaktáblákat, majd sietve visszavonult a bokrok között. Amikor az utcára érkezett, hallotta, hogy kinyílik az ablak, és Müller Bea zavartan kiszólt a bokrok közé:

– Ki az?

A diák hallgatott. Először arra gondolt, hogy megöli Müller Beát. Megfojtja, vagy a zsebkésével elnyiszálja a nyakát. Aztán arra, hogy inkább a szobafelelőst öli meg. „Megölöm a szobafelelőst, és Müller Beával… Müller Beával… Müller Beával…” Eszébe jutott a harmadik megoldás: saját magát öli meg. Búcsúlevelet ír, melyben Müller Beát figyelmezteti árulására, majd lúgkövet iszik… Vagy… Inkább leugrik a tüzérlaktanya tetejéről… „A folyó a legjobb… A folyóba ölöm magamat… Megírom a levelet a hatóságnak és Müller Beának, hogy egész életében szenvedjen miattam, aztán a folyóba ugrom” – határozta el némán, és elindult a liget felé. Alig tett azonban néhány lépést, amikor zajt hallott Müllerék háza felől. Hirtelen eszébe jutott, hogy minden baját a szobafelelősnek köszönheti. Miatta zárták be, miatta vesztette el Müller Beát, aki néhány héttel korábban még szűzies úrilány volt. „Bolond lennék magamat megölni, amikor itt van a szobafelelős…” – gondolta, és megfordult. Egyszerre érkeztek a kapu elé. Müller Bea és a szobafelelős belülről, ő pedig kívülről. Megállt, karba tette a kezét. A szobafelelős érdeklődve rápillantott:

– Mit keresel itt, Harta?

A diák ökölbe szorította a kezét, és a szobafelelős szeme közé vágott. A nyolcadikos diák megtántorodott. Harta újra ütött, és ismét újra. Közben Müller Bea hangját hallotta:

– Nahát ilyent? Te kis szemtelen fülesbagoly… Te zörgettél, mi?! Csupa fül, csupa fül… Kapsz te mindjárt, azt hiszem…

Müller Beának igaza lett. A szobafelelős magához tért, és behúzott egy hatalmasat Harta Józsinak. Harta elesett a járdán, majd felugrott, s mint egy tüzes darázs, újra a szobafelelősnek rontott. Ütött, rúgott, harapott, s amikor elfogyott az ereje, beleköpött a nyolcadikos diák arcába. A szobafelelős idősebb volt, mint a többi nyolcadikos, és sokkal idősebb, mint Harta Józsi. Hartát úgy fejbe vágta, hogy elájult. A diák zsongó szédületében még hallotta Müller Bea aggódó hangját:

Vilmos, vérzik az orrod… Gyere, édes, megmossuk… Megmossuk…

Percekre elsötétült előtte a világ. Amikor magához tért, valami melegbe nyúlt. Érezte, hogy vérzik a homloka, s a feje is vérzik, mivel bevágta a járdaszegélybe.

Felült, majd felugrott. Fülelt. A házból még zajok hallatszottak. „Tehát még itt van” – gondolta. A liget felé fordult, és futásnak eredt. Nem akart véresen a lábuk előtt heverni, és nem akarta Müller Bea aggódó hangját sem hallani. Egyetlen érzés dolgozott a belsejében: el innen… El innen…

A fák között megállt. Fülelt. Fent az utca házai között a szobafelelős kiáltása visszhangzott:

– Harta!… Harta, gyere elő… Ne hülyéskedj, Harta!

A diák beljebb gázolt. Felette izzadtak az ágak. Harmatcseppek és elnehezedett levelek hullottak a fejére. Mély lélegzeteket vett. Szédült. Hátát néha fának támasztotta, és megpihent. Lassan elbandukolt a folyóig… A város fényei alig látszottak… Megmosta az arcát, aztán a seb körül a fejét is. Nagy csend volt a folyó partján. Hallgattak a mezők, a messzi erdő, s az ég is hallgatott. – Most merre? – kérdezte magától hangosan. „Mit kell tennem?… Mindennek vége… Müller Bea… Istenem, Müller Bea… Lehetetlen… Fülesbagoly… És Vilmos szőrös mancsa… A mancs… A mancs… A vasútra megyek, és elutazom… Utazom Canberrába… Ott szükség van erős emberekre… Erős vagyok?… Canberrában is a Mancs kell… A Mancs mindenütt megfelelő… De Harta József?… Szegény Harta Józsi.”

Megeredt a hó. Tűnődve bámulta a sötétségből aláhulló pelyheket, és megborzongott. Fázott. Kicsordultak a könnyei. Sírt, s a hó közben puhán befedte a tájat. A folyón s az erdőn túl, valahol a nádfedte, szittyós vadvizek táján, tutulni kezdett egy farkas. Éneke panaszosan szállt az éjszakában. Panaszosan és fenyegetően. A diák sírva hallgatta a farkas énekét. Irigyelte a farkast, mert erős volt. Fázott a farkas és fenyegetett. Félt és fenyegetett. Éhesen, dideregve énekelt, de éneke semmi jót nem ígért a nyulaknak, őzeknek, más, nálánál gyengébb vagy erősebb vadaknak. Igazi farkasének volt. A diák figyelte a farkas énekét, és könnyei elapadtak. Szívét megkeményítette a farkas panaszos, fenyegető éneke. Lehajolt, és a folyóban még egyszer megmosta az arcát, vérző sebeit. Amikor a vízbe köpött, érezte, hogy a szájában is gyűlik a vér.

Hátat fordított a folyónak. Az erdőt oldalazva, lassan közeledett a tréningpálya felé. Néha megállt, belefülelt az éjszakába. Árnyak libegtek az erdő szélén. Varjak kiáltoztak, nyulak sírtak… Éjféltájban érkezett a pajtasor elé. Megkerülte a hágatópalánkot, aztán a fal mellett haladva, óvatosan megkereste a nyakba ugró lovász kamráját. Bekopogott.

Csokonya a szalmazsákján ült, és a kályhában lobogó tüzet bámulta. Mécs nem égett, a kamrát csak a vaskályha vöröses fénye világította meg.

– Jó estét, Csokonya…

– Maga az, Józsi diák?

– Én vagyok, Csokonya… Ha megengedi…

– Üljön csak le, itt ez a padka… Esik?

– Erősen hózik, Csokonya… Már arasznyi palástot visel a mező… Adhatna egy tükröt.

– Ott a borotválkozótükör az ajtón…

A diák leakasztotta a tükröt, és a tűz fényében vizsgálgatta magát, Csokonya rápillantott, aztán köhintett, és meggyújtotta a mécsest.

– Maga, Józsi diák, csupa vér…

– Majd eláll…

– El szokott áni… Ember?… Ló?…

– Ember.

– Az is kapott?

– Amíg győztem, elég jól kapott. Tudja, Csokonya, volt egy lány, úgy hívták, hogy Müller Bea… Hamvas, úri kisasszony volt… Nem jártam már nála három hete, mert bezártak… Most aztán ott értem nála azt, aki bezáratott. De nem is az, Csokonya… Hanem a keze, a nagy, vörös, szőrös keze… A lány blúzában nyúlkált…

– A lány hagyta?

– Hagyta.

– Az lehet, Józsi diák, hogy maga nem markolászta meg eléggé… Ezeknek mind az köll, ha úri, ha kódis… Viszked nekik a…

A diák érdeklődve nézte magát a tükörben. Jobbra-balra forgatta a fejét, s közben-közben megpöccintette a füleit:

– Ez a baj, Csokonya, ez itt a baj… A fülek… Ezek a nagy lapátfülek… Ekkora fülekkel nem várhatja az ember egy úri kisasszonytól, hogy viszontszeresse… Ekkora fülekkel csak tudós lehetek… Fülesbagoly, ahogy Müller Bea mondta… Nagy, tudós fülesbagoly…

– Mondanék valamit, Józsi diák…

– Ekkora fülekkel nem lehet várni egy úri kisasszonytól…

– Hagyja ott üket, Józsi… Álljon be lovásznak… Magát már bevennék…

– Nem lehet, Csokonya. Ekkora fülekkel csak tudós lehetek. Nagy tudós leszek. Mondjuk, turkológus. Megtanulok törökül. Titokban. Van egy villanylámpám. Majd azzal világítok a pokróc alatt. A takarodó után mindennap megtanulok három török szót. Nevetek az egész kollégiumon. Észre sem veszik majd, mi történik a pokróc alatt. Amíg alszanak, én megtanulom a törököt, és turkológus leszek… Híres, nagy fülű turkológus…

– Ahogy gondolja, Józsi diák… De ha megutálta üket, mondom, ide is beáhat.

Csokonya kukoricacsutát dobált a tűzre. Nézte a lángokat, s közben táplálta éhüket.

– Kákicsra is meggyütt a dér… – mondta tűnődve, és etette a falánk lángokat.

– Aki a derest nyúzta?

– Az, akinek a derest a kezire adták… Most kést fen a kamrájában… Ják ellen készül…

– Szóltak neki?

– Szóltak… Az ostorra bökött… „Csak sokat ugráljon Kákics”, ennyit mondott, többet nem. Ják nagyon erős…

– És?…

– Járt ide Kákicshoz egy romalány… Annak az öreg cigánynak a pereputtya, aki a Csóri csárdában basanell… Két napja hajnalban Ják elkapta a lányt. Úgy mesélik, hogy a külső tréningpályán lovagoltak… Ják az erdő mellett találkozott a lánnyal. Elkapta a göncét, és felemelte. Szembefordította magával a nyeregben, aztán lovaglás közben bevert neki… A lány állítólag nem akart, sikoltozott is, de ahogy a ló ügetett, egyre jobban Jákhoz szorult, és berázódott neki.

– Berázódott?

– Így mondta a lány Kákicsnak… A lovászok röhögnek ezen. Látták… Kákics feni a kést.

A diák ismét a tükörbe pillantott. Nézte a füleit, és egy levél fogalmazványán tűnődött: „Mérei Ignác Könyvkiadóhivatala!… Tisztelt Cím… Alulírott, több nyelvben járatos, hetedik osztályos diák, azzal a kéréssel fordulok Önökhöz, hogy részemre szállítsanak egy darab török olvasmány és egy darab török nyelvtan könyvet… A raktárról történő szállítás… Részemről bizonyos kedvezményesség élvezése, mint régi ügyfelük… A könyvek leszállítása azért is sürgős, mivel mindez csak előtanulmány a turkológiai tudományokhoz… Azon szerencsések közé tartozván, kiket az Akadémia… Tisztelettel: Harta József…”

Az égő kukoricacsuták fénye az arcukon vibrált. Csokonya derékig befáslizva ült az ágya szélén, a diák pedig véres fejjel a padkán. Mindketten a tűzbe bámultak. Kint feltámadt a szél, s a friss porhót az ablakra hordta.

1968

Kék égi tej

Azt hiszem, elfelejtettem önöknek mondani, hogy egyik régi hősömből író lett. Számomra is érthetetlen. Az ilyesmi elég ritkán fordul elő. De mit lehet tenni? Itt van köztünk, ír, beszél, néz, hazudik, csaknem olyan, mint a többi író. Én már beletörődtem. Beszélgetek is vele. Mindig van hozzá egy-két jó szavam, ha összetalálkozunk az Írószövetségben… Ezt azért én sem szeretem: Miért járkál az Írószövetségbe? Mit akar? Az a tény, hogy író lett, alig zavar. Istenem… Annyian írnak. De jobb lenne, ha valahol messze írna a város szélén vagy egy faluban, és örökös járkálásával itt a belvárosban nem ingerelné az igazi írókat, vagyis azokat az írókat, akik régebben nekiláttak a munkának, és már mindenki megszokta, hogy írók. Illés a neve… Talán emlékeznek, újságíró is volt valahol vidéken… Ő az a bolondforma alak abban az autós novellámban. Eltörött az autó kereke, vagy mi, már nem is emlékszem. Bonyolult figurát teremtettem belőle, ennek ellenére magára ismert. Ezen csodálkozom. Sivatagi figura a valóságban. Úgy emlékszem, ivott is… Tegnap újra találkoztam vele az Írószövetségben. Azt mondja, hogy most nem iszik. A dohányzást is abbahagyta… Hát lehet, hogy abbahagyta, engem hidegen hagy. Tőlem akár meg is dögölhet… Azt nem mondom, hogy kimondottan örülnék neki, ha megdöglene, de nem fakadnék sírva. Persze hogy abbahagyta az ivást… Vagy ha nem, hát szeretné abbahagyni… Beijedt… Egyik barátja már felfordult, valami kocsmáros. Örökké ittak ott vidéken, és ráadásul most idejön nekünk írni. Nem tudom, miket írhat az ilyen. Elvből nem olvasom. Múltkor az Írószövetségben mesélte valaki, hogy olvasta az új könyvét. Én azt sem tudtam, hogy megjelentek a könyvei. Röhej. Most már mindent kiadnak. Még futtatták is egy időben… Ez persze nem jelent semmit, mindig kell nekik valaki, akiben hinni lehet egy-két évig. Az ilyesmi elmúlik, mint a bárányhimlő… Most már kezdi megtanulni, milyen az író igazi élete… Ezért is érdemes megszólítani, nagyon élvezem, amikor panaszkodik. A furcsa persze az, hogy a bajai nagyon hasonlítanak az enyémekre. Amikor elmond valamit, néha megrettenek. Akár a saját hangomat hallanám. Mintha rólam lenne szó, vagy nem is ő panaszkodna nekem, hanem én neki. Ez persze képtelenség… Még hogy én, aki, ugye… Újabban használható történeteket is előad, kár, hogy nem tudja megírni. Nem is írhatja. A meséiben minden lényeges vele történik. Önző fráter. Ebből is látszik, hogy soha nem lesz belőle olyan méretű író, mint belőlem, vagyis az igazi írókból, akik már régen nekiláttunk ennek a dolognak. Most elmesélek róla egy történetet, de itt-ott megmásítom, hogy ne indíthasson sajtópert, ha véletlenül elolvassa. Most újra csinálok belőle egy használható figurát. Fényérzékeny, emberi alak lesz. Kölcsönzök neki magamból, hogy levegőt kapjon…

1

Illés a rádió mellett ült, és csavargatta a gombokat. Kipróbálta az összes hullámsávot, majd ingerülten felugrott, és a készülék tetejére vágott.

– Piszkok! Mindig csak zene… – ordította, és a világító skálaüvegre köpött.

A csetepatéra benyitott a felesége, s az arcán jól látszott, hogy nem nyerték el a tetszését az imént lezajlott események. Illés dühöngve felsorolta az érveit:

– Mindig csak zene… Zene huligánoknak, zene nyugdíjasoknak, zene operabarátoknak, magnósoknak, lemezgyűjtőknek! Zenerádió Budapest…

– De hát, Illés, mit akarsz tőlük?… – szólalt meg békülékenyen a felesége.

– Hogy mondjanak valamit.

– Mit?

– Azt nem tudom… Akármit. Beszéljenek hozzám. Jelentsenek be valamit, vagy vonjanak vissza. Figyelmeztessenek a tengeri fürdés veszélyére. Szakítsák meg az adást, és két sikoltás között mondják be, hogy: „Vigyázat, jönnek a cápák!”

– A híreket mindig elzárod…

– El, mert egy régi hírösszeállítást olvasnak fel naponta… Még az időjárásjelentésük is öt évvel ezelőtti…

– Istenem, mit lehet csinálni? Nem lenne jobb, ha inkább írnád a novelládat?

– Menj ki, légy szíves! Menj ki innen, hagyj meghalni. Most beveszek egy teljes kanál szódabikarbónát…

Amikor kiment a felesége, szégyenkezve járkált a szobában, aztán visszaódalgott a rádióhoz. A Kossuthon újra zene szólt, de ezt most bírta.

Megnézte a műsort: Gerschwin Egy amerikai Párizsban című számát játszották.

– Sejtettem – mondta hangosan, és hallgatta tovább.

Ezen a délutánon egyébként furcsa kalandokba keveredett. Újra olvasta Michel Butor regénytechnikai kutatásait. Élvezte a fejtegetést, bár nem tudta elfogadni. Michel Butor tanulmánya elfogadhatatlanságában is szép volt, olvasása valódi műélvezet. Illés lelke mélyén mindig a szocialista irodalomban hitt mint a realista ábrázolás legígéretesebb folytatójában, de ezt nem merte hangoztatni. Egy ilyen hit Angliában nagyon elegáns lehet, még tiszteletet is ébreszt a kritikusokban és olvasókban, de Magyarországon, ahol javában folyik a szocialista építkezés?… Ismerte az írók és a kritikusok csoportosulásait, tudta, hogy minden ilyen hitből valami más derül ki, ha leírják, kommentálják, értelmezik… Ezek után következett a rádió. Homályosan élt bent egy emlék a rádióval kapcsolatban… Hihetetlennek tartotta, hogy a világ száz és száz rádióállomásán ne lenne egy ember, egy szerkesztő, aki tud valamit mondani, valami megnyugtatót vagy értelmeset, bármit. Egy mondatot: „Uram! Ön otthon gunnyaszt a készüléke mellett, és várja az eredményt. Megérkezett: ma az olyanszerű pasasoknak, mint maga, Turgenyev elbeszéléseit kell rövid, álmodozó megszakításokkal olvasgatni…”

A rádió hét óra tájban a következőket mondta: „Ma délután családi tragédia játszódott le Szombathelyen. Máyer István textilmérnök szóváltás után törülközővel megfojtotta feleségét. Máyer tettének elkövetése után öngyilkosságba menekült, megnyitotta a gázcsapot.”

Illés mozdulatlanná merevedett a készülék előtt. Jól ismerte Máyer Istvánt és feleségét, Entz Ibolyát is. „Milyen törülköző lehetett? Nyilván frottír. Entz Ibolyának már kislány korában is nagyon jó törülközői voltak” – tűnődött, majd megszólalt:

– Érthetetlen… Máyer, az a nyugodt, köztiszteletben álló ember… Valami félreértés lehet a dologban…

Kinyílt az ajtó. A felesége némán várakozott a küszöbön, aztán aggódva megszólalt:

– Mi történt, Illés? Rosszul vagy?

– Családi tragédia Szombathelyen. Egy textilmérnök megfojtotta a feleségét, Entz Ibolyát…

– Most meg ezen tűnődsz… Mindennap megfojtanak valakit. Máskor meg késsel…

Illés megfordult, és a feleségére nézett:

– Ismertem azt a lányt, a férjét is. Nagyon rendes emberek voltak… Van egy kislányuk… Hét-nyolc éves lehet…

– Ó, Illés, te annyi embert ismersz… Nem szabadna ezért most idegeskedned. Ha mások miatt izgatod magad, soha nem lesz nyugalmad az életben.

Illés mereven nézte a feleségét. Kegyetlen, porszürke merevséggel és sokáig várt, hogy az asszonynak reménye se maradjon az áhított nyugalomra.

– Édesem! Nem érted? Meggyilkolták az ismerőseimet… – mondta nagy sokára, és íróasztalához lépett. Nézte a telefirkált papírszeletkéket, félig gépelt íveket, és megkísérelte legalább gondolatban helyre rakni, beilleszteni mindegyiket a saját történetébe. Közben hallotta, hogy a felesége bejön a szobába, és becsukja maga mögött az ajtót. Gyanakvó, szívre tapintó hangja is átkelt a bútorok felett:

– Ki ez az Entz Ibolya?… Talán feleségül akartad venni?… Úgy értem, hogy régebben?

– Nem… Dehogy…

– Hát akkor?

– Semmi, csak éppen nem bírom ki, hogy meggyilkolják a személyes ismerőseimet – mondta Illés, és felemelt egy papírszeletet, melyen a következő szöveg állt: „A cél és az ábránd között éppen az a különbség, hogy a cél érdekében alá- és fölérendeltségi viszonyok alakulnak ki…” – Bámulta a jegyzetet:

– Mi ez?…

– Szerelmes voltál abba a lányba?

– Nem – mondta Illés. Leejtette a cédulát, ami aztán billegve átszállt a kaktuszok felett, és bezuhant a naptár mögé.

– Ha nem voltál bele szerelmes, akkor hát mi volt köztetek? Ha ennyire megráz téged a halála, valaminek mégiscsak kellett lenni. Együtt jártatok tánciskolába, mi?…

– Villanyszerelő-üzletük volt… Az anyja olyan igazi, százszázalékos üzletasszony, és…

– Nem az anyja halt meg. Valld be szépen, Illés, hogyan volt ezzel a lánnyal, ha már ennyire felizgattál.

– Mit mondhatnék? – a mennyezetre nézett, majd így folytatta: – Képzelj el egy téli délutánt, ami lassacskán estébe hajlik. Sokan korcsolyáznak egy tavon. Mondjuk, a Velencei-tavon, de lehetne akár a Balaton is. A nádas sárga szigetei mindenütt jelen vannak… Jég és nád. A nád felett néha vadludak húznak egészen alacsonyan. Már a hold is fent van az égen. Mindenki hazamegy, legalábbis úgy tűnik… Egyedül keringek a famólók mentén, közel a nádasokhoz. Szél kerekedik, és kísértetiesen suhognak a száraz nádbugák. És ekkor jön ez a lány. Talán a nádasok irányából, de az is lehet, hogy a famólók felől. Lehet, hogy egész délutánon át a jégen volt, de észre sem vettem. Mindez olyan bizonytalan… Elsiklunk egymás mellett, esetleg pontosan egymásnak szaladunk, és megcsókoljuk egymást… Szótlanul forgolódunk, majd távolodunk egymástól, s a szél egyre erősebben fúj…

– Szóval együtt korcsolyáztatok a VOGE-ban, és amikor a többiek hazamentek, csókolóztatok…

– Milyen VOGE-ban?

– Hol másutt? Szombathelyen volt ez, nem?

– Édesem, félreértetted. Ez egy szimbolikus kép… Arra utal, hogy milyenszerű kapcsolatban álltam ezzel a lánnyal. A jég és a nádasok az álmok világát jelképezik, a tél a tisztaságot, a feltámadó szél pedig a nosztalgiát, amivel mindennek adózunk, ami születése előtt elveszett.

– Szerelmes voltál Entz Ibolyába, de az rád se köpött… Ezt akarod nekem most beadni…

– Nem, ez mind téveszme. Szomorú vagyok miatta és a férje miatt is. Soha nem kerültem vele meghitt közelségbe, és ezt a közelséget nem is áhítoztam. Bennem éppen a tünékenysége hagyott nyomot, szőke haja, ahogyan az égre mosódik…

– Az égre? Milyen szituációban?

– Nem is tudom… Hány óra?

– Nyolc.

Illés hirtelen a rádióhoz lépett, és a keresőt a Petőfi-adóra állította. Már mondták a híreket. Bombázásokról beszéltek, a Jordán folyóról, melynek vizében János apostol megkeresztelte Jézust. A Gallup-féle táblázatokról, melyeken egy McCarthy nevezetű ember emelkedik, és egy Johnson nevű lassan süllyed. Otto Skorzenyt is megemlítették, aki a Basler Nachrichten-ben nyilatkozott a Khe Sanh környékén harcoló amerikaiak taktikájáról. A szombathelyi gyilkosságról már nem beszéltek.

2

Máyer Ibolykának, aki keresztnevét és selymesen szőke haját egyaránt édesanyjától örökölte, legkésőbb délután kettőre haza kellett volna érkezni az iskolából. De nem érkezett. Egy óra után lépett az utcára, két kis barátnőjétől kísérve, mint rendesen… A nyomozás kiderítette, hogy az útvonal első szakaszát mindig hármasban tették meg, trécselve, kirakatokat bámulva, esetleg krémfagylaltot eszegetve. Az utca felénél Závod Marika, aki a jó hírű fodrászmester lánya volt, fájó szívvel búcsúzott társnőitől. Az apja rendszerint már az üzletajtóban várta, és messziről integetett feléje. Kovács Eszter, a másik barátnő mindig élvezte a pillanatot, amikor kettesben maradhatott Máyer Ibolykával. Lehetőleg már búcsúzkodás közben sugdolózni kezdett, hogy Závod Marika megpukkadjon a kíváncsiságtól. Máyer Ibolyka kedvesen kuncogott a sugdolózásokon, de Eszternek néha úgy tűnt, nem figyel igazán, és az utca végén siet elbúcsúzni. – Máyer Ibolyka a kertváros egyik új társasházában lakott. Iskola a közelben is akadt éppen, de a nagymamája ragaszkodott a belvárosi intézet tanáraihoz. Így a kertvárosba vezető, hosszú, fákkal szegélyezett utat mindig egyedül tette meg. Vadregényes, kalandokkal teli séta volt ez. Télen hócsaták dúltak errefelé, nyaranta pedig golyó- és labdamérkőzések. Máyer Ibolyka fájó szívvel bámészkodott a küzdő fiúcsapatok között, mivel azok nem vették be játékaikba. Különösen az égetett agyag- és üveggolyókhoz vonzódott, melyek igézetesen tudtak összekoccanni és meglódulni a cipősarokkal vájt, apró gödröcskék lejtőin. Egyszer már felkapott egy terrakotta-színű, szeplős agyaggolyót, és hazáig szaladt vele. A golyó azonban nem tette boldoggá. A hársfákkal szegélyezett, széles utcára vágyott, a fiúk játékára és a fiúk boldogságára.

Érthetetlennek látszik, de a legénykék ezen a napon mégiscsak bevették játékukba. Engedékenységükre talán magyarázat a hirtelen kibomlott tavasz, a növényzet titokzatos vágyakat keltő illata. A szőke kislány a lopott terrakotta golyóval kezdett, és azonnal nyert. Önfeledten kuporgott az út szélén, és gyűjtögette kincseit. Amikor hazaindult, már elmúlt három óra. Futásnak eredt, s még a lépcsőkön is nyargalt, pedig akkor már alig kapott levegőt.

A csengőt éppen csak megérintette, és várt. A lakásban csend volt. Nem hangzottak fel édesanyjának könnyű léptei, korholó hangja sem közeledett, minden mozdulatlan maradt. Újra csengetett, most már hosszabban, majd szaggatottan, de mindhiába. Bűntudata ijedtséggé fokozódott, sírva elindult a lépcsőn lefelé. Az első emeleten megnyílt Dancsék ajtaja, és ott állt a kövér, örökké mérges Mariska néni:

– Nyúznak, kislányom? Miért visítasz, nem mondanád meg?…

Máyer Ibolyka maroknyi maszatos agyaggolyót tartott maga elé, és hüppögve panaszkodott:

– Mert ezeket nyertem, és most anyuka nem enged be…

Dancsné azonnal felszaladt a másodikra, és megnyomta a csengőt. A másodikon bizony néma csend volt. Belesett a kulcslyukon, és látta, hogy a kulcs a zárban van…

– Istenem, világos nappal… És kizárják a gyereket… – mondta jó hangosan, hogy a szomszédok is tudomást szerezzenek az eseményről, majd sűrű fejcsóválások közepette visszavonult a saját emeletére. Máyer Ibolykát mindenesetre magánál tartotta túsznak, hogy majd azzal együtt vonulhasson fel a mérnökékhez, ha eljön az ideje. „Biztosan mosakodnak már, és a büszke mérnökné mindjárt kinyitja az ajtót… A csengetésre észre kellett nekik térni… Miféle népek vannak…” – gondolta, s miközben egy vizes zsebkendővel megtörölgette a kislány arcát, a lépcsőház irányába fülelt, hogy el ne szalassza a kellő pillanatot. Dancsné hiába várakozott… Félóra múlva elvesztette türelmét, és újra felment a másodikra. Szaggatottan csengetett, majd a kulcslyukhoz hajolt, hogy szemlét tartson. A kulcs még mindig a zárban volt, pontosan úgy, mint félórával korábban. Látszólag semmi sem változott. Dancsné mégis összerezzent:

– Jézus Mária! – hangja baljóslatúan visszhangzott a lépcsőházban. Felegyenesedett, majd szaglászva újra a zárhoz hajolt.

– Istenem – mondta –, hát ez…

Szemben kinyílt egy ajtó.

– Mi történt, Dancsné? – kérdezte az alacsony banktisztviselő, és ügyelt rá, hogy megőrizze hivatali komolyságát.

– Gázszagot érzek…

– Nocsak… Miért érezne gázszagot?

– A kislány már egy órája bőg itt a lépcsőházban. Bevittem magamhoz… Tudja, azt gondoltam először, hogy ugye, a mérnök úr hazajött délben… És ugye, fiatalok még, meg minden…

A földszinten is ajtók nyíltak. Néhány asszony slafrokban, házi ruhában kiállt a lépcsőfordulóba, és a magasba tekingetett.

A banktisztviselő Máyer mérnökék ajtajához lépett. Csengetett, belesett a kulcslyukon, szimatolva körülnézett…

– Telefonálni kell – mondta, és zavartan tipródott az asszonyok között, mert nem tudta, kit kell ilyen esetekben felhívni. Közben arra gondolt, hogy valami tévedés is lehet a dologban, és Máyerék biztosan megharagszanak akkor. Újra megnyitotta az ajtót, és csengetett. A gázszagot ekkor már a lépcsőházban is lehetett érezni.

A banktisztviselő végül a rendőrségre telefonált, mivel ez volt az egyetlen szám, amit fejből is tudott. A riadóautó perceken belül megérkezett, és egy őrmester a lakókból alakult tanúk bizottsága előtt feltörte az ajtót. Máyerné, született Entz Ibolya az ajtó közelében, a szőnyegen feküdt. Fejét és megszaggatott ruháját halványzöld frottírtörülköző fedte. Férje, Máyer István a rekamién hevert. Arcán még látszottak a szenvedés nyomai. A konyhában takarékra állítva szivárgott a gáz, a szobában az egyik ablakszárny tárva volt.

3

A rőt hajú káplán ismét Entz Rudolfné nappalijában üldögélt. Feje már szépen deresedett, de az egyházi méltóságok lajtorjáján nem jutott magasra. Amikor az idők szele komolyra fordult, más papok nyelveket tanultak, beiratkoztak a levelezőre, hogy tanári diplomát is szerezzenek, mert ugye, ki tudja?… Csala káplán úr nem követte példájukat, megelégedett egyszerű papi rangjával. Az egyházkerület plébánosa így is szerette. „Csala káplán úr, hát az nem tanul éppen semmit, de nagyon buzgó pap…” – mondta erre is, arra is, így a káplán buzgósága már közismert volt. Erre való tekintettel a plébánián minden kellemetlen ügyet rábíztak, és Csala káplán úr a feladatokat engedelmesen vállalta.

A műhelyből Entz Rudolf is előkerült, kezet fogott a tisztelendővel, és egy üveg Sopronit tett az asztalra…

– Nem haragszik, káplán úr, ugye… Nekem azért dolgoznom kell – mondta szabadkozva, s a papot otthagyta feleségével és anyósával. Csala káplán úr megivott egy pohárkával, aztán megköszörülte a torkát:

– Sokat imádkoztam önért, asszonyom… Bízom Istenben, hogy meghallgatta könyörgésemet…

– Nem hallgatta meg – mondta Entzné, és újratöltötte a káplán poharát.

– Gondoljon arra, hogy az öngyilkosság szeretett lánya lelki üdve szempontjából még rosszabb lenne… Volt idő, amikor az öngyilkosokat be sem lehetett vinni a temetőbe… Ó, istenem, hány embert földeltek el a temető árkában… Tragikus dolog… Nagyon tragikus… Higgye el nekem, mégiscsak jobb, hogy szeretett leánya áldozat…

Entzné az ablakhoz ment, kipillantott a napfényben fürdő utcára, majd idegesen visszatért az asztal mellé, és leült.

– Kedves tisztelendő úr… Csodálkozom, hogy Isten megengedte ezt az aljas gyilkosságot!… Az Üdvözítő végignézte, megengedte… De én anya vagyok. A lányom anyja… Én nem engedem meg, hogy egy helyre temessék a gyilkosával! Kivetné a föld… Nem lenne nyugvása halálában sem… Miért is engedtük ehhez a részeges mérnökhöz feleségül?… Istenem… Istenem…

– Akkor még nem ivott – mondta a káplán.

– Ezt a szégyent. Nyelvére vett bennünket az egész város – szólalt meg Entzné falusias arcú, idős édesanyja is.

– Az a fontos, néni, hogy szeretett unokája a kegyelem állapotában volt, amikor a tragikus esemény bekövetkezett.

– Nem engedem, és kész… Még a kuncsaftjaink is elfordulnak tőlünk… Milyen emberek lennénk mi, milyen emberek, ha ezt a szégyent eltűrnénk?… – mondta Entzné, és ismét felugrott.

– Arra is gondolni kellene, asszonyom, hogy a másik családot mennyire megsértjük ezzel… Máyerék már voltak a gyárban… Képesek valamilyen barbár temetést rendezni bosszúból. Máyer mérnök úr nagyon jó szakember volt, a gyár így is saját halottjának tekinti, és beszédet mondanak majd a sírjánál. De így mégis együtt zajlana a szertartás, és az állami pompa, ugye, az önök bánatán is enyhítene…

– Az állami pompa?… A mi bánatunkon? Egy maszek villanyszerelő bánatán? Káplán úr?!

– Megbecsült polgárai önök a városnak… Hiszen a férje múltkor is díszoklevelet kapott, olvastuk az újságban…

– Igen?…

– Úgy emlékszem.

– Úgy van, kapott valamit. De akkor miért nem az én lányomat tekinti a gyár saját halottjának? Hiszen ő az áldozat, és a gyár embere ölte meg.

– Nem is biztos ez, asszonyom. Lehet, hogy megfelejtkeztek a gázcsapról. A gáz veszedelmes jószág. A plébános úr nem engedte beszerelni hozzánk… Ilyenkor látszik, mennyire igaza volt. Elég egy kis feledékenység, és jön a halál…

– Biztosan a férje ölte meg… Rosszul éltek… Válni is akartak… De, ugye, ott volt a gyerek… És mit ér manapság egy elvált asszony?

Az idős néni felsóhajtott a sarokban:

– Ezt a szégyent… Mit szólnak a népek?…

– A népek, mama? A népek engem… engem… – Entznének megcsuklott a hangja. Zokogva az ebédlőasztal sarkára borult.

A káplán zavartan babrált a terítő bojtjain. „Mit kell most tenni?” – tűnődött. Pillantása segélykérően a levegőbe röppent, fénylő nippeket, bronzba öntött kutya- és lószobrokat, kövér díszpárnákat súrolt, majd vergődve a szőnyegre zuhant.

Kopogtak az ajtón.

– Tessék – mondta a káplán, és fellélegzett.

Magas, szürke felöltős férfi lépett a szobába. Szabályos arcvonásai kicsit megrezzentek, amikor a káplánt és a zokogó asszonyt megpillantotta, de gyorsan elfogadta a helyzetet.

– Kezét csókolom, jó napot, tisztelendő úr – mondta, és finoman meghajolt.

A káplán felállt és bemutatkozott:

– Csala vagyok…

– Örvendek… Mikó százados a bűnügyi rendőrségtől…

Entzné felemelkedett az asztal mellől, és némán kezet nyújtott a nyomozónak, majd hellyel kínálta.

– Megint itt vagyok – mondta a százados, aztán jelentőségteljesen elhallgatott.

Entzné az anyjára nézett:

– Mama, hozzon egy poharat a százados elvtársnak…

Az öregasszony kinyitotta a tálaló ajtaját, zörgölődött a szervizedények között, aztán körülményesen az asztalra tette a kért poharat. Entzné bort töltött a nyomozónak, de akkor már remegett a keze. A vörös bor kilöttyent a terítőre.

– Talán újabb kihallgatás?

– Nem, inkább én szeretnék valamit közölni.

– Parancsoljon – intett Entzné a borospohár felé, de úgy is lehetett érteni, hogy a nyomozó közléseit várja.

A százados megfogta a poharat, és tétován a szájához emelte. A káplán felállt:

– Százados úr, ha én zavarok, akkor…

– Engem nem zavar… Entzék pedig, úgy látom, bíznak önben – mondta a nyomozó, és letette a poharát.

– Amit mondani akar, talán nagyon rossz… – szólalt meg Entzné, és felállt.

A nyomozó intett a tenyerével:

– Tessék csak helyet foglalni… Nem kellett volna önöket felkeresnem… Úgy értem, ez nem tartozik a hivatali kötelességeim közé.

Entzné visszaereszkedett a karosszékbe, és hátradőlt. Pillantása a nyomozó arcát fürkészte, aki nehezen szánta el magát a beszédre.

– Azt hiszem, így mégis emberségesebb marad az ügy… Elkészült a törvényszéki orvosszakértő véleménye… Ezek szerint Máyer István két órával korábban meghalt, mint az ön leánya. Máyer István tarkóján egy ájulást okozó ütés nyomát találták meg, de a halálát fulladás okozta. Megfojtották. Leánya viszont öngyilkos lett… Legalábbis…

– Gázmérgezés? – kérdezte a káplán.

Entzné rosszallóan a tisztelendőre pillantott, aztán visszazökkent figyelmes és néma tartásába.

– Nem – mondta a nyomozó. – A tűzhely csapja takarékon állt, és az ablak is nyitva volt. Szivárgott a gáz, de nem az okozta a halálát. Kritikus mennyiségű Veronált szedett be… Ha idejében megérkeznek a mentők, és gyomormosást kap, életben marad… De a mentők nem érkeztek meg, így a méreg teljesen felszívódott… Az ön leánya, asszonyom, elszámította magát. A kis Ibolykának legkésőbb délután kettőre haza kellett volna érkezni az iskolából. Ha fél háromkor rájuk törik az ajtót, az asszonyt még megmenthették volna. Talán háromkor sem lett volna késő, de az ajtót csak fél négykor feszítették fel.

Az öregasszony némán sírdogált a sarokban. Le sem törölte a könnyeit, hagyta, hadd folyjanak végig arca barázdáiban.

– És ez… ez… bent lesz az újságban? – kérdezte Entzné, és magabiztos tartása meglazult.

– Nem tudom. Az ilyesmit általában megírják. A nyomozás még nem fejeződött be, de ha befejeződik, bizonyára.

– Mit akarnak még tudni?

– Az indítékokat, asszonyom.

– Máyer ivott, az egész város tudja. Beszélik. És rosszul éltek…

– Igen, sok mindent beszélnek. Mi a közvetlen indítékokra gondolunk, ami a dulakodást kiválthatta a házastársak között. Elnézést kérek a zavarásért – mondta a nyomozó, aztán enyhén meghajolt, és kiment a szobából.

A káplán is felállt. Az ajtó felé lépdelt, aztán bizonytalanul visszatért az asztal mellé.

– Ha önnek mi igazat adtunk volna, most nem engedhetnénk meg, hogy a leányát Máyer István mellé temessék… – mondta, és várakozva Entznére nézett.

Entzné hallgatott. Látszólag nem is figyelt a káplánra. Ijedt fájdalma ködbe borította előtte az egész világot.

4

Illés rengeteget szenvedett a temetésen. „Miért kellett nekem idejönni?…” – tette fel magának a néma kérdést, miközben a gyászfalkába verődött ellenséges rokoncsapatokat bámulta. Entzék és Máyerék nem beszéltek egymással, privát gyászukba zárkózva meneteltek véreik között. Entzné is megváltozott. Nyoma sem volt az arcán annak a régi derűnek, melyről Illés azt hitte, hogy örökölhető. És az emberek… Mindenki suttogott. Újabb és újabb részletek kerültek elő Entz Ibolyáról… Mások Máyer István ártatlanságát vonták kétségbe… Illés a dráma újabb fordulatairól már a vonatban értesült, de a zűrzavar és a ferde emberi érzések ilyen tömény jelenlétére nem számított.

A szertartás végén Entzék elszigetelődtek. A város hangulata érezhetően ellenük fordult. Illés ezt is igazságtalanságnak tartotta. Mit tehet róla az öreg Entz Rudolf, hogy a lánya nem jött ki a férjével? És Entzné?… Illés átvergődött a bámészkodókon, és az asszonyhoz lépett:

– Entz néni, fogadja őszinte részvétemet… Tragikus… Érthetetlen…

Entzné kíváncsian rápillantott, aztán elmázolta orra körül a könnyeket:

– Illés? Maga eljött?… Köszönjük… Ne kerülje el a házunkat. Néhány rokon és barát velünk gyászol ma este – mondta.

Az ebédlőasztalt kihúzták, és leterítették damaszttal. Hideg sült hús, főtt sonka és keménytojás színesedett a tányérokon. A bor halványzöld palackokban sorakozott az asztal középvonalán.

A Máyer rokonok közül senki sem mutatkozott. Csak Entzék, néhány ismerős iparos és Mikó százados ült az asztal mellett. Így is legalább húsz ember zsúfolódott az ebédlőbe, és megakadályozhatatlan csoportosulások keletkeztek. Entzné néhány reménytelen kísérletet tett a beszélgetés irányítására, aztán megtörten feladta a küzdelmet. Illéshez fordult:

– Istenem, Illés… Micsoda bánat…

– Tragikus véletlenek sorozata.

– Gondolja?… Úgy emlékszem, maga majdnem elvette a lányomat feleségül… Ha meggondolom most…

– Erre én nem emlékszem – mondta Illés, és letette az evőeszközöket.

– De szerelmes volt Ibolykába, nem?…

– Egyszer tetszett mesélni, hogy a háború előtt milyenek voltak a reggelek. Hogy átmentek a pékhez, és friss, ropogós óriás zsemléket vásároltak… Tejszínt öntöttek a feltört zsemlékbe, és a boltajtóban ették… Odasütött a nap, és a zsemle olyan finomra készült, hogy a külső héján aranysárgán szivárgott át a fény…

Entzné arca gyanakvóra változott.

– Mit akar ezekkel a zsemlékkel? Nem értem, miről beszél…

– Hát… Semmi… De ez a tejszínes zsemle valahogyan olyan derűs volt nekem. Ha valaki azt mondja, hogy a régi szép békeidők, nyugalom, rend, nekem mindig ezek a napfényes reggelek jutnak az eszembe, amikor kint tetszettek állni az üzlet ajtajában… Ibolyában is ezt kerestem, ezt a bőséget…

– Tévedés, az én lányom egészen más volt. Félreismerte…

– Ó… Hát mi csak egészen távolról…

Illés érezte, hogy Entzné merően ránéz, szinte vallatja. Az asszony nagyon szerette volna megtudni, hogy annak idején viszonya volt a lányával, vagy csak ártatlan flörtje. Illés óvakodott a színvallástól. Úgy gondolta, ha bevallja, hogy nem volt viszonyuk, akkor teljesen érdektelen figurává válik Entzné számára, és azonnal magányra kárhoztatják. Ha viszont azt hazudja, hogy viszonyuk volt, akkor Entzné még képes rokonként kezelni, és elvárja tőle a teljes azonosulást a gyászban…

– Ne értse félre, Illés, de úgy emlékszem, maga mindig vonzódott a molett lányokhoz… Ott volt például Németi Olga… Disszidált, hallotta?

– Igen… Ibolyával kapcsolatban nem testi értelemben használtam a bőség kifejezést. Derűs nyugalom és fény inkább. Ha eszembe jut, mindig három szóra gondolok, melyek látszólag nem is függnek össze: „Kék égi tej…”

– Nem tudom, mit csinálhattak maguk annak idején… A „tej” stimmel, mindenféle „kék” és „ég” nélkül… De a „tej” is csak tizennyolc éves korában… Később megtelt ideges feszültséggel… Nem is tudom, mit képzelt az életről… Nem volt mindennapi lány.

– Nem – mondta Illés, és álmodozva bámult a levegőbe.

– Ez abból is látszik, hogy megölte a férjét – mondta Entzné, és a gyász bársonyos szürkesége kegyetlen fénnyé változott az arcán. Illés még nem vette észre a megváltozott hangot. Bólintott:

– Igen.

– Most már sajnálom, hogy nem vette feleségül.

Entzné ezt a mondatot már gyiloknak szánta, de Illés sebezhetetlen volt. Három rövid szócskát ismételgetett magában: „Kék égi tej…”

Mikó százados megérintette Illés vállát:

– Szeretnék önnel beszélni – hangja lágy, szinte bocsánatkérő volt. Entzné idegesen a nyomozóra pillantott:

– Nem hagynák abba, százados elvtárs?! Megölte és kész… Mit kell tenni a férjekkel?

– Asszonyom… – mondta a nyomozó, és megértő, barátságos tartással meghajolt.

Illés csodálta a nyomozót. Látszólag mindenben azonosult a gyászoló családdal. Arckifejezésében kegyes szomorúság ült, kis megtörtséggel… Mozdulatai félbemaradó, bánatos gesztusok voltak…

Az ablak elé álltak, távol az asztal lármájától.

– Mikó százados vagyok… – mondta a nyomozó.

– Tudom.

– Maga, úgy emlékszem, egy osztályba járt a fiammal… Tudja, hogy jogász lett?

– Igen.

– A fiam azt mondja, maga novellákat ír. Írni akar erről az esetről?

– Fogalmam sincs róla, mit akarok…

– Miért jött el a temetésre? Olyan a látszat, mintha magát gyengédebb szálak kötnék a családhoz… Mintha ön és Entz Ibolya…

– Ez teljesen alaptalan… Csak hallottam a rádióban, és… Volt ebben a lányban valami, ami a messzeségből is megérintette az embert. Égi tej…

– Mondja, Illés, maga képesnek tartotta Entz Ibolyát a gyilkolásra?

– Nem… Én eredendően senkit sem tartok képesnek a gyilkolásra… De mindenki azzá válhat, ha nem elég értelmes… Ha nem veszi észre a jeleket. A test és a lélek jeleit, melyek… Nehéz együtt élni. A szomszédokkal is nehéz, akik a falon túl nyögnek vagy horkolnak… Pedig azért nyögnek, mert fáj nekik valami. És mégis bele lehet bolondulni a szomszéd nyögéseibe. A temetőben azt beszélték, hogy Máyer és Entz Ibolya már rég el akartak válni. A rokonság nem engedte. „Mi lenne szegény gyerekből?”, mondták. Ilyen manapság minden család: elválni nem lehet, meghalni igen… Mit gondol, most jobb annak a kislánynak, aki agyaggolyókat nyert azon a napon, abban az órában?

– Ön a rokonságot vádolja?

– Lényegében igen. Nagy szükség van családi megtartó erőre, összefogásra… De az előítéletektől vezérelt anyák és apák, nagynénik és sógorok gyakorlatilag kegyetlen terroristák. Sokszor a közeli barátok is terrorlegényekké válnak a presszióikkal, a véleményükkel, a híreikkel, melyeket hordanak hozzánk és tőlünk az utcára. Nem figyelte a Máyer és Entz rokonokat a temetésen?… Ha ez a ridegség lehetséges, minden érthető…

Illés sokáig beszélgetett a nyomozóval. Később az éjszakai vonaton is eszébe jutottak mondatok, melyek illettek volna az eszmecserébe: „Az idegenek megadják egymásnak a kötelező tiszteletet, a rokonok nem…”

Hajnalban lehúzta az ablakot, és a folyó holtágát bámulta, mely a sínekkel párhuzamosan tükröződött ólomszürkén és kiismerhetetlenül. Ilyenné vált a múltja. Visszafelé már gyalogutak sem vezettek. Érezte, hogy előre kell lépni, új emberek, házak és városok felé és megtartani a létezőt. A folyót figyelte, mely az ólomszürke hajnalból fokozatosan kibontakozott, és kíméletlenül maga mögött hagyta a holtágakat.

1968

A szarvas

Elengedte a lányt, s az tántorogva megkerült még egy széket, mint egy lendületét vesztett facsiga. A manzárdban penész- és füstszag áradt. A zene olyan érzést keltett, mintha az ember koromsötét éjszakában fejjel előrezuhanna a föld felé, s közben változtatni igyekezne a testhelyzetén. Az együttes leeresztette a húrokat zeneszerszámain, így azok elasztikus, mélyülő hangot adtak. A dob beteg tevehangon böfögött, mivel gazdája foltos térdű jégeralsóba öltöztette. Énekeltek:

Bele a folyóba

egyen a piranha

maxhúst, maxhúst

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Kígyó, cápa piramis

Kígyó, cápa piramis…

Kaba László érdeklődve nézte, hogyan ütődik partnere a falnak, s marad mozdulatlan, mint a tárgyak. Az ablakhoz lépett, és kinyitotta. Hajnalodott. A tetők kék-szürke élei, sarkai már mindenütt látszottak. Esett a hó. Nagy bagófejekben pihézett a tetőkre, s fehér palástjával már jócskán betakarta a sebhelyeket. A csatornában galambok álltak. „Mi végre?” – gondolta, majd megfordult, és nézte a manzárdban imbolygó árnyakat. A házigazda a telefon mellett ült. Kövérkés teste betöltötte a nád karosszék bő öblét. Szerette a nyüzsgést, de valójában kívülálló maradt. Telefonon sakkozott egész éjszaka. Szimultán játszott öt különböző partnerrel, tábla nélkül. Felírta az állásokat, és diktálta a lépéseit. Partnerei közül kettő ügyeletes orvos volt, egy portás, egy tanár, az ötödik utcai közrendőr, aki időről időre a nyilvános telefonfülkéből jelentkezett. Az orvosok közben betegeket operáltak, a tanár összeveszett a feleségével, a rendőr pedig elfogott egy üzletfosztogatót. A házigazda a refrént együtt dúdolta a zenészekkel:

Kígyó, cápa piramis

Kígyó, cápa piramis…

A Dorádó együttes mindössze néhány hete alakult, azzal a célkitűzéssel, hogy minden korábbi zenekart lesöpörjön a pódiumról. A dobosnak az volt a véleménye, hogy nyers, formátlan hús az élet, s ebből a nyers formátlanságból kollektív részvétellel kell megszületni a korszerű zenének, tudománynak, művészetnek. Számaikat a baráti nyilvánosság bevonásával improvizálták, arra törekedve, hogy egyidőben szülessen meg a zene, a szöveg és azok a táncmozdulatok is, melyek méltónak bizonyulnak majd a Dorádó együttes zenéjéhez.

„Mire megy ki ez az egész?” – tűnődött, aztán leereszkedett a manzárd magasságából.

Megállt, és bámulta lábnyomait. A friss hó megőrizte minden mozdulatát, jobb és bal lábának súlyát, sérülését a térdén, mely alig észrevehetően fékezte mozdulatait. A lány nyomát nem látta. Eltűnt a hóesésben… Továbblépdelt, és egyre a havat bámulta, a hófehér könnyűséget, mely valamikor a telet jelképezte, a karácsonyt, csilingeléseket, ma pedig a gyermekkort, a kezdeteket.

– A kezdetek, tisztelt Jézus Krisztus… – mondta, aztán hirtelen elhallgatott.

Szobája, akár a csapda… Elnyelte, fogva tartotta, vacogtatta. Amikor két éve kirúgták az egyetemről, a kollégiumból egyenesen ebbe a szobába költözött. Kettő méter hosszú volt, és másfél széles. Kémény nem tartozott hozzá, kályha sem. Bútorzata a fekhelyből és egyetlen székből állt. Anyagi helyzetének mindez tökéletesen megfelelt. Az újságnál, ahová külsőként cikkeket írogatott, nem szerették. Hosszabb volt a haja a kelleténél, s tisztasága is kétesnek látszott. Néha hetekig nem adták le az írásait, ilyenkor aztán a vasútra szorult vagonkirakónak.

Némán, dideregve feküdt a takarók alatt, és a mennyezetre meredt. A magasból lila felirat nézett rá vissza: „Fogyasszunk zebraszart.” A szobát alaposan kidekorálta. A falból tenyérnyi hely sem látszott, mindent elborítottak a magazinfotók, feliratok, figyelmeztetések. A Beatlesék széles fotóját félig elfedte Robert Kennedy véres teteme. Csak George Harrison és John Lennon látszott. Sok volt a néger… Cassius Clay, a Fekete Muzulmán szervezet tagja, aki félholtra verte Sonny Listont a szorítóban. Tommy Smith, a világ leggyorsabb futója, a hálóban vergődő Donyale Luna, zöld szemekkel, ezüstkoronggal a homlokán, soványan, mint egy drótfigura, és vastag, érzéki szájjal, mely már-már a legfontosabb női szerv szerepét látszott átvállalni. És Twiggy, a sovány fehér, köztük léghajók színes fotói és halak arca, feliratok: „Három néger vagyok.” Odább valódi útjelző tábla kampós szegekkel a falra feszítve: „Bruxelles 113 km.”

Kopogtak az ajtaján. Kopott reverendájú, öreg pap lépett a szobába. Két csésze gőzölgő kávét egyensúlyozott befelé.

– Jó reggelt, Kaba úr… Hoztam egy csésze kávét magának, biztosan jólesik… Hidegek az éjszakák…

– Jó reggelt, tisztelendő úr… – mondta Kaba László, és fél könyékre támaszkodott.

– Fogja ezt a csészét…

– Elkávézom a nyugdíját, aztán étlen hal…

– Óóó… Kaba úr, marad nekem még annyi… Ha nem kellene albérletben laknom, egészen jól élnék… Tegnap szóltam a háziasszonynak, hogy merő szociális érzékből télen csökkenthetné a lakbérünket. Tudja, mit mondott?

– Tudom, tisztelendő úr… Nem baj. Egyszer minden öregasszony megdöglik. Különösen a kövér öregasszonyok…

– Fogja már ezt a kávét. Szegény öreg pópa szívesen adja… És nekem is jobban esik, ha nem magamban kell kávéznom… A kávé illata számomra bűnös gyönyörűséget okoz. Az élethez hozzátartozik a kávé. Kávé, egy-egy jó szivar, kis brevizés… Csak a magány ne lenne akkora… Isten társas életre teremtette az embert, és végül mindenki egyedül marad. Ha én ilyen fiatal ember lennék, mint Kaba úr, jobban élnék.

Kaba László megitta a kávét, és az üresen gőzölgő csészét visszatette a tálcára. Fejét a párnára eresztette, és a mennyezetre bámult. Lassan szótagolta a szöveget: „Fo-gyasz-szunk zeb-ra-szart… Fo-gyasz-szunk zebra-szart…” Az öreg pap követte a pillantását, majd így szólt:

– Ön, Kaba úr, filozófus… Komolyan mondom, valóságos filozófus… Hát csak elmélkedjen, pihenjen, nem zavarom tovább…

A pap elment. Némán üvöltöttek a Beatlesék. A csend és a hideg mindent kivasalt.

Későn ébredt. Megmosakodott a folyosón csepegő csap alatt, aztán magára húzkodta az összes ruháját.

A lány már az aluljáróban várta. Hasonlított a néger manekenre, csak fehér volt, fakóbb lelkű, vékonyabb szájú. Miniszoknyája alól végtelen lábak indultak a föld felé, mint a csápok, lila harisnyásan, nyolcvanforintos nyári cipőben végződve. Didergett… Soha nem tudta, hogy Kaba hánykor érkezik… Néha órákon át csatázott az erőszakoskodó stricikkel, igazoltató járőrökkel, az öregedő nőkkel, akik ha elmentek mellette, mindig megtaszították.

– Csőőő… – mondta a lány.

„Az embernek ilyenkor egy jó meleg nő kellene… Rendes, párnás valagú teremtés” – gondolta Kaba, aztán hirtelen megsajnálta a lányt, és megsimogatta a fejét. Megható volt… Mint egy életre keltett skicc Dior rajzfüzetéből, persze a divatos cuccok nélkül. Csak maga a váz, melynek ág-bogait a ruhának kellene eltüntetni… Az ág-bog boldog volt, fiújához bújt, és elmondta, hogy milyen kassa kalapot látott egy gazdag bige fején. És szörcsögött közben, csupa takony volt az egész lány. „Feleségül veszem – gondolta Kaba –, ne álljon itt szegény… Hol álljon?… Hol üljön, hol melegedjen?…”

– Te… Mi az apád?

– Vágánykenő…

– Piszokul felvitte…

– Mi?

– Mondom, sokra vitte az apád…

A lány hangtalanul nevetett, aztán előkaparta gyűrött zsebkendőjét, és beleszipogott az orrával.

– Jók ezek a Dorádóék – mondta, s a kendőt visszagyömöszölte a zsebjébe.

Újra megeredt a hó. Andalogva sétáltak a kirakatok előtt. „Holnap feleségül veszem” – gondolta Kaba, és oldalról bámulta a lány komikusan sovány arcát. Szép arccá válhatott bármelyik pillanatban, csak éppen egy meleg szoba, heti fél kiló vaj, fél kiló narancs és néhány szelet húsra volt szükség az egészhez. Hacsak a lány nem gyomorbajos.

– Te… Nem sok egy kicsit a savad?

– Mi?

– A gyomrod nem ég néha?

A lány nevetett.

„Elutazunk valahová… Az bizony baromi jó lenne… Utazás… Kölcsönkérek valakitől ötszázat, és elutazunk, mondjuk… Mondjuk…” – tűnődött Kaba, s a latyakossá váló hóban szórakozottan áztatta félcipőit.

Csak a XVI. kerületben vállalták a gyors esküvőt. Az anyakönyvvezető a kérdések és válaszok szüneteiben gyanakodva fürkészte az ifjú párt, mert állandóan attól félt, hogy azok felugranak, és röhögve kirohannak a teremből. De nem, csak mondták a szöveget birkatürelemmel, közönyös, fakó hangon, mintha nem is róluk lenne szó, hanem az anyakönyvvezetőről, és csak szívességből helyeselnének neki, mivel éppen erre jártak. Az anyakönyvvezető, amikor látta, hogy botrány nélkül ér véget a szertartás, egészen felvillanyozódott. Kezet fogott velük, és gratulált a szerencséjükhöz.

– Most merre? – kérdezte a lány az utcán, és zavartan bámészkodott jobbra-balra. HÉV-re szálltak, aztán autóbuszra.

– Elutazunk valahová – mondta a fiú a Déliben, aztán jegyet váltott, vett két pár virslit mustárral és egy üveg sört. Ettek, megitták a sört, beszálltak a vonatba. Csomagjuk nem volt, még egy árva szatyruk vagy retiküljük sem. Leültek az ablak mellé, és egymásra bámultak.

– Hová utazunk? – kérdezte a lány.

– Azt hiszem, egy kis faluba… Vagyis inkább egy majorságba, közel a nagy, határ menti erdőkhöz… Az apám meghalt, és az anyám is… Mondtam már?

– Nem… Nem mondtad…

– De a nagyapám él, és a nagyanyám is… Ebben a majorságban laknak az erdők között… A nagyapám vadőr…

– Nem is tudják, hogy megyünk…

– Hát nem tudják, ez igaz… Engem már évek óta nem láttak… Lehetséges, hogy nem maradunk a majorságban, éppen csak benézünk egy napra, aztán továbbutazunk…

– Hová?…

– Nem tudom még…

Utasok szálltak a kocsiba, zajosan elhelyezték bőröndjeiket, cigarettára gyújtottak. Kint gőz sistergett, pára fátyolozta az ablakokat. A szerelvény megmozdult.

A lány hosszú ujjai az ablakra reppentek, le-föl csúszkáltak az üvegen, majd tétova táncba kezdtek.

– Nézd csak… Máris elfelejtettem – mondta, s miközben ujjai bizonyos ritmus után kutattak, suttogó énekbe kezdett:

…egyen a piranha

maxhúst, maxhúst…

Kígyó, cápa piramis

Kígyó, cápa piramis…

Könnycseppek jelentek meg a lány arcán. A fiúra pillantott, aztán lehajtotta a féjét, és kitört belőle a zokogás. Szánalmasan rázkódott a válla, könyöke hegyesen oldalra feszült.

– Nahát – mondta Kaba –, mi történt?

A lány szótlanul sírt, s az arcát igyekezett teljesen elrejteni.

Kaba megérintette a sovány vállat, aztán a maszatos kezeket, a hajat, és engesztelően, lassan simogatta.

A lány felemelte a fejét, szipogva a fiújára nézett. Öklével szétkente a könnyeket a járomcsontjain, és megszólalt:

– Azt hittem, hecc az egész…

– A maxhús?

– Gondoltam, csak hülyéskedsz, és valami jó hecc lesz a dologból… De, úgy látszik, ez a buli komoly volt.

– A mi bulink?

– Ja, a mi bulink… Állandóan vártam, hogy elröhögöd magadat, és beintesz… El sem tudom hinni, hogy ez igaz… Én most már feleség vagyok?

– Igen, egy vadonatúj feleség.

– Irtó jó dolog ez nekem… De tudja rosseb, én azén nem vettem volna magamat feleségül…

– Hát persze… Az ember saját magát nem veheti feleségül.

– Nem is az… De tudod, milyen állati egy spiné vagyok…

– Összeillünk…

– Beadtál magadnak… Ott volt a jó kéglid. Most majd lehervadsz… Nem is tudom, miért csinál ilyent egy menő fej?

– Szeretlek.

– Fűzöd az agyamat, mi?…

– Minek fűzném? Amikor fönt a manzárdban elengedtelek, és kinyitottam az ablakot, úgy belém vágott valami…

– Kivoltál, láttam.

– Lelkileg voltam ki… Mondom magamban, mire megy ki ez az egész? Mások kuliznak, fényesednek, mi meg rohadunk a dolgainkkal…

– Viszont ha azt veszed, hogy a Dorádóék milyen állati nagyok lehetnek…

– Az sem megy ki semmire. Kiöregszenek, és kész. Attól félek, hogy kimaradunk az igazi életből.

– A nagyobbik buliból? Gondolod, hogy van valami jó nagy buli?

– Biztosan van… Ha együtt nekivágnánk valaminek…

– Te Kaba! Az a pofa ott az anyakönyvvezetőségen tudta, hogy a mi bulink komoly?…

– Persze hogy tudta.

– Komolyan ment az egész a zászlóval, és hogy a Magyar Népköztársaság nevében?…

– Mondom, hogy komolyan.

– Állati… Ha ezt a mutter sejtené, örömében kinyalná a seggemet…

– Pszt… Meghallják, te… És egyébként is, most már asszony vagy, szépen kell beszélned…

– Jól van, Kaba, de tudod, hogy a mutter állandóan azzal jött nekem, hogy a legbutább repedés vagyok a székesfővárosban.

– Hányan vagytok testvérek?

– Hát… Most már öten.

– Mi az, hogy most már?

– Ugye, meghaltak páran, meg van egy kicsi is… Elviszel onnan, ugye?…

– El…

– Nagyon utáltam már otthon az egészet… Te Kaba, ha akarod, én talán még dolgozni is elmegyek… Neked nem is kell csinálnod semmit… Összehozok én annyi dohányt, hogy kijövünk valahogyan.

– Majd bedobom magamat, dohányunk lesz elég… Tudod, hogy én egyetemista voltam?…

– Persze… Mondták a fejek, hogy te majdnem olyan fej lettél, mint a kövér…

– Az orvosira jártam, aztán a harmadik évben sutty… De azért még sok mindenre emlékszem, ha egyszer átolvasnám a könyveket, újra tudnék mindent, amit addig leadtak… Nézd csak, hóvihar van…

Kaba végigtörölte az ablakot, és a mezőkre bámult. Nagy hófalak szálltak a messzi falvak felé. A bokrok és a kisebb fák már fújátban ültek. A lány orra az ablaknak nyomódott, és szétlapult, mint egy puha radír.

– Állati – mondta a lány –, ha ez betemeti a vonatot.

– Be is temetheti… Ennél szebbet aligha láthat az ember.

– Szép, csak nagy vele a cidri… Pesten elhányják a havat, de itt a mezőkön… Aztán majd ebből a sok fehérségből jön a hideg.

– Pszt – mondta Kaba, és a lány térdére tette a kezét.

A vonat órákig tántorgott a hóviharban. Átszálltak, aztán késő délután megérkeztek egy kicsi, vidéki állomásra. Az emberek forralt bort ittak a rámpa mellett, és vörösödött az orruk.

– Jár még a trezina? – kérdezte Kaba.

– Ehun gyün e – mondták, és az akácos felé intettek, ami mögül éppen kibukkant egy kis vontató, néhány csilleszerű kocsival.

– Mi ez, Kaba?

– Ez a lóré utóda… Tudod, mi volt a lóré?

– Nem.

– Keskeny vágányú vasút, csak a szerelvényt ló vontatta. Ezek ugyanazok a kocsik. A gazdaság vett egy benzinmotort, most az erőlködik a ló helyén.

A gépkezelő leakasztotta az üres kocsikat, és rátolatott a rakottakra. Tápot szállítottak. Kaba és a lány a gépkezelő mögött nyújtózó padra ültek, és megfogóztak. A masina toporzékolva nekirugaszkodott az erdei útnak. Az egyenetlen vágányokon mérgesen dörömböltek a kerekek, és minden pillanatban úgy tűnt, hogy a szerelvény felborul. De nem borult fel, csak ijesztgette az utasait. A szürkületbe vesző erdőszéleken őzcsordák álltak. Egykedvűen bámulták a robogó trezinát, s közben apró ágakat rágcsáltak.

– Ez az Almás patak – kiáltotta Kaba a lány fülébe, és fejével egy keskeny jégszalag felé intett.

A patak partján varjak ültek a hóban. A bokrokon is varjak ültek, és rázogatták magukról a havat.

Amikor a majorsági épületek között elbúcsúztak a gépkezelőtől, a lány szorosan a fiúhoz simult:

– Te Kaba, én most láttam először erdőt… Állati…

– Úristen… Nem jártál még erdőben?

– Csak a Szigeten meg a Népligetben.

– Szegénykém – mondta Kaba, aztán hirtelen egy magányos házra mutatott, ami a majorsági épületek és az erdő között állt. – Ott lakunk.

Kutyák rontottak elő. Ugatásukra Kaba János kerületi vadőr is felbukkant. A léckerítéshez ballagott, és szúrós, gyanakvó szemekkel vizsgálgatta a jövevényeket.

– Csókolom, nagyapa, meg sem ismer…

– Istenuccse nem… Te lennél az, Laci?

– Ez a lány pedig a feleségem.

Kitárta a léckaput, és megölelte, megcsókolta mindkettőjüket. A kutyák felugráltak a ruhájukra, és a kezüket nyaldosták.

A konyhában már égett a petróleumlámpa. Az összeaszott kis anyóka, akit Kaba László nagyanyjának nevezett, összecsapkodta a tenyerét, és elnyújtva kiáltozott:

– Édes gyerekeim… Édes gyerekeim… Ilyen időben útra kelni… Búcsúkor kellett volna jönnötök… És te, lányom, ebben a maskarában… Megfagytál, meg kellett fagynod…

A tűzhelyen takarmánykrumpli és répa főtt. Gőzbe oldódott illatuk behatolt minden zugba. A konyha is, szoba is földes padlójú volt. A kemence befűtötte mind a kettőt.

Vacsorára erdei füvekkel ízesített őzpecsenyét ettek. Festetlen tölgyasztal mellett üldögéltek mind a négyen. Az asztalon nem volt abrosz.

– Hús itt van elég – mondta a vadőr.

– És milyen finom hús ez – bólogatott a lány.

A húsra fixlis újbort ittak, amit a környéken lakó vadászok ajándékoztak szarvasbőgés után Kaba Jánosnak. A második pohár bor után unokájához fordult az idős vadőr:

– Van már két éve is, hogy írtál, Laci… Most mivel foglalkozol?

– Most, nagyapa?… Még kialakulóban vagyok… A fiatalság az egész világon előrelépett, és helyet követel magának a felnőttek világából… A világon ma…

– Kialakulóban?… Hümm… Hány éves vagy most, fiam?

– Huszonöt…

– Szép férfikor… Azért néha írhattál volna… Az élet nem egyformán sikerül az embereknek…

– Most, hogy megnősültem, meglátja, nagyapa…

– Szép kisasszony vagy, lányom. Finom, városi kisasszony… Az öreg Kaba János bízik a lelkedben. Az asszonyok mindent helyrehozhatnak, de el is ronthatnak végleg – fordult a lányhoz, aztán megitta a rózsaszínbe játszó, savanykás bort a poharából, és felállt.

A szobában puskák lógtak a falon. Az ágyak előtt farkasgereznák hevertek, az ajtó és az asztal között hitványabb vadbőrök. A lány sokáig feküdt álmatlanul. A vadbőrök és a fegyverolaj különös, ismeretlen illata nyugtalanította a lelkét. Szorosan a férjéhez lapult, és hangtalanul szívta a levegőt.

Másnapra elállt a szél, kisütött a fénylő téli nap. A vadőr lovas szánja a ház előtt állt. Amikor az idős erdei ember meghallotta, hogy rokonai szívesen vele tartanának, megvárta őket. A lány bokáig érő kocsisbundába burkolózott, a fiú erdészköpenyt kanyarított a hátára. A lovak hangtalanul nyargaltak a hófedte erdei állékon.

– Selejtezünk – mondta a vadőr –, ez a hó korábban jött a kelleténél.

A lovak az erdőség belsejében lassítottak a futásukon. A fák között őzek, szarvasok csapatai látszottak. A vadőr távcsővel figyelte az állatokat. Másfél órás szánkázás után váratlanul meghúzta a gyeplőt. A lovak megálltak. Kaba János felemelte a puskáját, és lapockán lőtt egy negyven-ötven méterre bámészkodó szarvast. A vad tűzbe rogyott. Leszálltak, a két Kaba szánhoz vonszolta a bikát, aztán feldobták a szalmára.

– Miért tetszett lelőni? – kérdezte a lány, amikor továbbindultak.

– Hibás az agancsa… Az ilyent ki kell lőni, mert rontja az állományt… Ez a rend… Az ilyen rosszul fejlődött bikák kárt okoznak az erdőnek…

A lovak hangtalanul nyargaltak a hófedte erdei utakon. A fagy tíz óra felé engedett. A hó megolvadt az ágakon, és nagy halmokban a földre zuhant.

1968

Mese a téli erdőről

Az iparőr mozdulatlanul állt a havas hegyoldalban, és figyelte a késéssel érkező esti gyorsvonatot, melynek pontosan a viadukt felett kigyulladtak a lámpái. A szerelvény áttámolygott a völgyben örvénylő hóvihar ködén, aztán kis fénypászmákat hullatva eltűnt az alagútban. Amikor a postakocsin vöröslő fényjel is kihunyt, az őr hátára tolta hideg vasú géppisztolyát, és elindult a gerendákból összerótt szolgálati ház felé. A bükkerdő fái közül süvöltve zúdult alá a fergeteg, fatörzseken, sziklatömbökön kiélesedve, havat söpörve tornyosodott. Az őr előregörnyedt, de még így is nehezére esett a járás. A kunyhóban lerázta magáról a havat, aztán sietve a kályha elé térdelt. Felszította a parazsak tüzét, majd száraz gyertyántuskókat eresztett a lángok közé. Ekkor valaki megzörgette az ajtót. Oldalra pillantott, és elordította magát:

– Naaa!

Kopott kucsmájú öregember lépett a házikóba. Puska lógott a vállán, és a bajszán jégcsapok. Az ember alig volt nagyobb, mint a puskája.

– Jó napot, Gyula!

– Maga az, Rinya apó?… Mit mászkál itt, betemeti a hó…

Az apró öregember szemében kék tűz lobogott.

– Álmot láttam, Gyula… Odahaza jártam Kőröshegyen.

– Naa…

– Eligazítottam a dógomat azzal a pásztorral… Most aztán megyek, és meglövöm a bikámat…

– Most?…

– Mit számít ez a kis hó…

– Bikára már tilalom van.

– Rinya apónak nincs tilalom… Rinya apó meglövi a maga szarvasát, ahogyan a pásztor megmondta neki álmában… Pálinka… Iszol?

– Nem lehet… Szolgálat…

Az öregember bajsza alá illesztette az üveget, jól ráhúzott, aztán visszacsúsztatta a zsebébe.

– Aszonta a pásztor, hogy hókristály lesz az ághegyeken…

– Ej, menjen haza, maga gyehennára való öregember! Sokat hál’istenkedik itt az erdőn, megint bevonják az engedélyét…

– Az enyimet-e?… Látod ezt a puskát? Harminc éve megvan… Már a gróf erdejiben is ezzel lűdöztem… A háború után aztán kigyün két taknyos a városból: „Hol a puska, Rinya?!… Hallottuk a lövéseket…” Aszongya nekik az apám, hogy milyen puska? Akkor még élt. Negyvenhétben halt meg. Én meg csak vonyogattam a vállamat. „Szarunk a puskára”, mondtam, mivelhogy a vécé ülőkéje alatt feküdt. De nem volt annyi esze a két taknyosnak. Amikor megkaptam az engedélyt, elővettem. Így teszek mindig…

– Így tesz, úgy tesz… Szedelőzködjön, aztán irány a falu… Ilyen fergetegben nem lehet lőni. Megcsúfolja a vadat. Vasárnap majd kijön a többi vadászokkal, és lűdözhet…

– Aszondod, Gyula?…

– Na, isten áldja.

Az öregember kelletlenül kikoszmorgott a gerendaházból, aztán átkelt a sínek között, s eltűnt a faluhoz vezető, keskeny ösvényen.

Az őr néhány pillanatig még az ablaknál maradt, aztán megfordult, és a fogasról leakasztotta a tarisznyáját. Patentfödelű alumínium lábost, kenyeret, vöröshagymát, sót és egy fanyelű oltókést szedett elő. Megszemlélte az asztal szélén sorakozó tárgyakat, és munkához látott. Megtisztította, majd vékony szeletekre vágta a vöröshagymát. A szeleteket egyenletesen elrendezte egy horpadt csajkafedélen, és megsózta. Ezután a patentfödelű lábosra került sor. A paprikás krumpliból pára felhőzött elő, és a gerendaházat megtöltötte a fokhagyma, zsír és a füstölt kolbász illatával.

Az őr sokáig evett. Néha abbahagyta a rágást, és belefülelt a téli estébe. Végül az oltókést hangtalanul becsukta, és egy kincstári kulacsot emelt a szájához. Nagy, csobbanó kortyokban ivott, aztán még mindig a kulaccsal a kezében elmerengett. A kályhára bámult, a falakra, föl a mennyezetre. Meglötyögtette a kulacs tartalmát. A kluttyanások a középe tájáról hangzottak, így nyelt még belőle. Az őr nagyon elégedett volt. Újra megrakta a tüzet, s beletelt vagy félórába, mire a kedvét a kinti időjáráshoz tudta igazítani. Valahol már az éjszakai gyorsnak is dübörögnie kellett… Nyakába akasztotta fegyverét, és nekivágott a fergetegnek. Pontos lassúsággal bejárta a vonalszakaszt. Átcsörtetett a híd alatt, és rövid időre az alagút sötéten tátongó szájában is eltűnt. Időről időre felkattintotta a villanylámpáját, és szemügyre vette a gyanúsabb árnyékokat. Csak kövek és fák lapultak a szakadékban, jeges, havas dermedtségben. A messzeségben felhangzott a gyorsmotor dudája… A szél elkapta a hangot, és fakóra koptatta az erdő felett. Az őr ekkor már a kanyargó gyalogösvényen lépdelt a domboldalban kijelölt őrhelye felé, ahol hosszú évek óta tisztelgett az elrobogó szerelvényeknek. Arra gondolt, hogy a gyorsmotor dudája lágyan hangzik, mint a harmonikaszó, így a szél könnyen elbánik vele. Vonatnak fütty az igazi… Az még a hegyek felett is átkel, és ahogy a szikláknak verődik, olyan, mint a jajveszékelés. Mint a sikoly… Az jel volt, nem lehetett eltéveszteni… Ha a jelzőnél megállt egy-egy tehervonat, bizony négy-öt falu felriadt álmából, akkorákat füttyentett. A motorosnak is szép a hangja, talán még szebb, mint a mozdonyoké, csak kenődik… Nyárra való hang…. – így morfondírozott magában az őr, aztán tisztelgett a zihálva érkező gyorsmotornak.

A kályhában megroskadt a parázs, hunyni készült. Igazított a rostélyon, és fát dobált a hunyorgó zsarátnokra. Az ajtót résnyire hagyta, és figyelte az életre kapó lángokat. Lomha, lusta tűznyelvek araszolgattak a farostok mentén, mintha fulladoznának.

„Boszorkány ült a kéményre?… – az őr gyanakodva felemelte a fejét. Félórája még harsogva égett a tűz, s most mintha elálmosodtak volna a lángok… – És milyen csend van – gondolta, még mindig a kályha előtt kuporogva. – Elállt volna a szél?” Amikor a gyorsmotor áthaladt, még suhogtak a fák… Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. A gerendaházból széles fénysáv esett a közeli fákra. Minden mozdulatlan volt. A fekete fenyő ágai hóteher alatt görnyedtek, a borókabokrok pedig belesüllyedtek a fújátokba. Nagy bagópelyhekben esett a hó… A pelyhekkel csend ereszkedett az erdőre, minden pihével újabb, fehérebb csend. Csodálkozva bámulta a néma hóesést, aztán lassú mozdulattal behúzta, és zárra kattantotta az ajtót.

A kályhában hangtalanul izzottak a fahasábok. Nézte a megszenesedett végeket, és egy bizonytalan érzés lassú moccanásokkal elindult a szíve felé. A fahasábok megvékonyodtak, és görbületeikkel jelekké váltak… „Készül valami az éjszakában” – gondolta, és figyelni kezdett. De a csend és az erdő nyugalma olyan végtelen volt, olyan megbonthatatlan, hogy nevetségesnek látszott minden képzelődés. Így aztán felkereste fogason lafogó tarisznyáját, és a kincstári kulacsból kortyolt egy keveset. Böffentett néhányat, és elégedetten letelepedett a kályha mellé. Karját is kinyújtotta, jóleső, ráérős nyugalommal, megfeszítve, majd egészen elernyesztve régi zsákolásoktól szögletes izmait. „Kényelem van itt” – gondolta, és az elégedettség csakhamar minden bizonytalankodó érzést kisöpört a szívéből. Üldögélt a hunyorgó tűz mellett, aztán rakott rá, és újra csak üldögélt.

– Matuska Szilveszter…

Az őr tisztán hallotta a szavakat. Mintha a kályhakürtőből bukkantak volna elő, vagy a gerendaház eresztékeiből. Jobbra-balra tekingetett, de az őrház megszokott egyszerű bútorzatán kívül semmit sem látott. Visszafogta a lélegzetét, és várt, hogy minden neszt, távoli hangot felfogjon… De néma, végtelen csend volt. Később eszébe jutott, hogy élt valamikor egy Matuska Szilveszter nevű ember, aki… Biatorbágynál felrobbantotta a viaduktot. Dühös, fenyegető hangon belerecsegett az őrház csendjébe: „Mit csinált?!”

– Felrobbantotta… – érkezett halk, távoli hangon a válasz.

Az őr az ablaknyílásra pillantott, majd a precízen záródó gerendafalra. „Ezt most én mondtam, vagy más mondta?” – tűnődött, és lapátnyi fülével az ajtó felé igazodott. A téli éjszaka megelevenedett. Ismeretlen, titokzatos neszek indultak el a tölgyesek mélyéről, és nekiverődtek a kunyhó falának. Tisztán hallotta, hogy a ház eresztékei megreccsennek, majd nyikorgó zaj keletkezik az ajtó sarokvasain. Más neszek fent jártak a tető alatt, és a kémény puha kormában halkultak el. Léptek is hallatszottak. Ágak reccsentek, és jégfalú kövek gurultak le a bokros hegyoldalban. Az őr óvatosan felállt, és így szólt magához halk, megtisztelő hangon: „Na, Gyula… Most fogod a fegyvert, és teszel valamit…”

Az ajtót hirtelen feltárta, és kilépett a bokáig érő hóba. Mély, moccanatlan csend ült az erdőn, a mohos oldalú ciszternakövön, falapáton és mindenen, amit fehér palástjával betakart a nagy mennyei állat. Puhán és végtelen némaságot hozva hullott a hó. Az őr az erdő felé pillantott, majd a viadukt irányába figyelt percekig. Aztán ment… Végiglépdelt szokásos ösvényein, a sínek mentén, a hídon, egészen az alagútig. Amikor a völgy mélyén állt, reccsenve kettétörött egy tölgy. A hang a hegygerinc túlsó oldaláról érkezett, messzi kilométerekről, elhalkulva a hóesésben. Egyetlen kemény roppanás és zuhanás volt az egész. Az ágak csontkemény karjai végigszakítottak a környező bozóton, és megnyugodtak. Feszülten figyelt, de a hóesésen át nem érkeztek hozzá újabb neszek. Nem hallatszott sem lépések zaja, sem motozás. – Az erdő elöregedett fái maguktól is kidőlhetnek. Az ernyedő gyökérzet, a korhadó tő téli fagyok idején gyakran kettépattan. – A messzeségből érkező, csontkemény zuhanás az őrnek azonban mást juttatott eszébe. Jól ismerte a hegyek, erdőségek közé szorult apró falvak lakóit. Ilyen ember volt saját maga is. Félig erdei, félig falusi férfi… Őr és paraszt. Földszívű…

Visszaballagott a kunyhójába, és igazított a tűzön. A padot a fogas alá húzta, és köpenyesen, fegyveresen letelepedett. A neszeket várta, amelyek ott készülődtek a környező hegytetőkön, és észrevétlenül közeledtek a vasútvonalhoz. Figyelt, de mindhiába, az éjszaka moccanatlan volt. „Hová lettek a neszek?” – tűnődött az őr, és nyugtalan lett. Hirtelen úgy érezte, hogy a csend csak megtévesztő szünet. Az erdő fái alatt száz és száz Matuska Szilveszter közeledik a sínekhez. Az erdő lágy hermelinjén hangtalanul csúsznak előre, és a fejük egy-egy akna.

Felállt. A halványan derengő hóesésben leereszkedett a sínekhez, talpfáról talpfára lépve végigjárta az egész szakaszt. Bement az alagút kéményillatú sötétjébe, s végül a szakadékba is lebocsátkozott. Megcsúszott a jeges sziklákon, és elvágódott a bokrok között. Fektében is fülelt, aztán felállt, és körüljárta a hídpilléreket. „Miféle emberek vannak” – gondolta, és behúzódott az egyik betontalapzat védelmébe. Számon tartott minden árnyékot, minden kis távoli neszt, melyeket lehulló gallyak kelthettek. Éjfél már régen elmúlott, amikor a szakadékba nyúló erdő fái alatt, közel a hídhoz megreccsent egy faág. Az őr szíve megdobbant a zubbony alatt. „Mifelénk ilyesmi soha nem történt… Mifelénk az emberek…” – tűnődött és figyelt. De újra megreccsent egy ág, és csakhamar megint egy. Nem várhatott tovább. Óvatosan a keze ügyébe csúsztatta a géppisztolyát, és lapuló, kiszámított mozdulatokkal elindult az erdő felé. Amikor húsz méter választotta el a szélső fáktól, ismét megreccsent egy ág.

– Állj! – kiáltotta, és várt.

Kis mocorgás támadt a fák alatt, de válasz nem érkezett. Az előtte fehérlő bokor takarásából kidugta a lámpáját, és felgyújtotta. A fák alatt egy szarvasbika állt. Ijedten nézett a fénybe, és megfeszítette lábait. Szép terpesztésű agancsa volt. Az őr látta, hogy a szemágak tövében és a koszorú felett hókristályok ülnek. Kioltotta a lámpáját, és a bokrok védelmében visszavonult a hídpillérhez.

Virradatkor dermedten térdelt a kihűlt vaskályha előtt. Újságpapírt, gyantás fenyőgallyakat halmozott a rostélyra, aztán bütykös ujjai között benyújtott alájuk egy égő gyufaszálat. A tűz gyorsan életre kelt, és pattogva, duruzsolva árasztotta a meleget.

Kopogtak. Az őr némán az ajtóra nézett. A kilincs megnyekkent, s a feltáruló nyílásból Páhi Ignác arca, erdészegyenruhája, vadőrpuskája rajzolódott elő.

– Jó reggelt, Gyula!

– Adjon isten…

– Micsoda éjszaka volt ez… Igazi boszorkányszombat… Lidércek járták az erdőt… Lidércek és fatolvajok… Ha északnak mentem, délen reccsentek a szálfák, ha délnek, akkor északon…

– Idehallatszottak a neszek… Már azt hittem, feltámadt Matuska… De ha nem az, akkor valaki más. Biztosra vettem, hogy reggelig történik valami – mondta az iparőr.

– Történt is… Meghalt Rinya apó…

– Rinya?…

– Az erdei munkások találtak rá félórája. Megfagyott. Szénát vittek a szarvasoknak… A Rinya meg ott feküdt keresztben az állén. Mellette a puskája és a pálinkásüveg. Kicsit már betemette a hó… Ezért jöttem. Magának van telefonja, leszólhatna a faluba…

– Tegnap délután itt járt az öreg… Azt mondta, hogy álmot látott… A kőröshegyi pásztor deres agancsú szarvasbikára biztatta…

– Szegény Rinya… Beteljesült az álma… A nagy, deres agancsú szarvas eljött érte a messzi erdőségből. A legszebb állén találkoztak, ami csak létezik itt a hegyek között – mondta az erdész.

– Vén marha Rinya – csóválta a fejét az iparőr, aztán a régimódi telefonhoz lépett, és megkurblizta. A nikkelezett rézharangokból finom csilingelés rebbent fel, amely lovas szánok közelgő hangjára emlékeztetett.

1968

A zsivány Kacor

Tél Vince egykedvűen bámulta a Balaton-parti fákat, a félbemaradt építkezések meztelen téglafalait, az erdőket, melyek jobb kézről sötétlettek az alacsony hegytetőkön, s közben megadóan várta, hogy Mr. Black ismét megszólaljon. A kocsiban kellemes illatú szivarfüst szállongott, az oldalablakon besütött a nyár végi, fáradó nap. Mr. Black a nádasok nyiladékaiban megcsillanó vizet bámulta, és saját természetével ellentétbe kerülve, váratlanul álmodozóvá változott. Tél Vince a helyzet javulásának nagyon megörült. Lehunyta szemét, és gyors számvetést csinált magában. Összeadott és kivont, majd újra összeadott és újra kivont. Határozottan úgy érezte, hogy a rábízott pénzkeretet még nem lépte túl. Ez a felismerés magyaros, lágy szívét ismét megenyhítette az angol iránt… Mr. Black alaposan próbára tette az elmúlt napokban. Mr. Black mint afféle praktikus, reális talajon álló angol újságíró a couleur locale-t állandó jelleggel a mellékhelyiségekben kereste. Tél Vincének mindjárt az út elején kifejtette, hogy egy nép életszínvonaláról és szellemi rangjáról leginkább a piszoárokban lehet képet nyerni. Sokat mond a mellékhelyiségek állapota, tisztasága, korszerűsége vagy korszerűtlensége. Tél Vince így a nagy magyar Alföldön és a Dunántúlon negyvenegy árnyékszéket volt kénytelen Mr. Black társaságában megtekinteni. Mr. Black ezeken a szemléken jegyzetfüzettel a kezében toporgott, és megkövetelte, hogy Tél Vince minden feliratot pontosan lefordítson és értelmezzen a számára. Mr. Black a „Nézz jobbra… Nézz balra… Nézz hátra… Minek forgolódsz, te hülye?…” – szövegű feliratkombináció értelmezésével két nap elmúltával sem tudott megbirkózni. „We never finish learning” – hajtogatta, és lassan beletörődött.

Tél Vince helyzete az előadó, a munkatárs és a tolmács státusok között ingadozott a minisztériumban, így teljes erőbedobással leplezte, hogy mennyire unja az angolt. Szolgálatkész, higgadt értelmiségi mosollyal fordult Mr. Black felé, bármilyen kívánsággal is állott az elő. Most, hogy a vendég figyelme a víz felé fordult, megnyugodva lehunyta a szemét, és pihentette a homlokát. A sofőr előírásos lassúsággal hajtott a víz partján, pontosan tudta, hogy az idegeneknek mit mennyire, milyen szögből és milyen sebességtartományból kívánatos szemrevételezni. A Balaton a legfontosabb látványosságok közé tartozott. Mr. Black is tudta, hogy mivel tartozik a vendéglátók udvariasságáért. Néha-néha halkan, szivartól rekedt hangon megszólalt: „What a glorious sight…” Tél Vince már-már abban reménykedett, hogy a pompás látványt dicsérgetve eljutnak Badacsonyig, de Mr. Black nem tagadta meg igazi természetét. Megérintette a sofőr vállát, és véget vetett a nyugalomnak: „Let’s have a look round… Let’s goin…”

Üvegoldalú, magas teraszos vendéglő előtt fékeztek. A sofőr begördült a parkolóhelyre, és felsóhajtott. Kiszálltak, és a lépcsők felé indultak. A feljárat mellett éppen egy sovány, munkaruhás emberke támasztotta le a biciklijét. Gomblyukában napokkal korábban elhervadt szegfű aszalódott. A kerékpár vázához szíjazva horgászbotok és nyeles merítőhálók nyújtózkodtak előre-hátra.

Felmentek a lépcsőkön. A vendéglő belseje már kevésbé látszott korszerűnek. Leültek az egyik vízre néző asztal mellé, s Tél Vince pincérért kiáltott. Kecskeméti barackpálinkát rendelt, majd megkérdezte a főurat, hogy a vendéglő melyik községhez tartozik. Mr. Black közben felfedezte a mellékhelyiséget.

– Hogy tetszett a „palota”? – érdeklődött Tél Vince, amikor az angol visszatért.

– Modern lavatory… – mondta, s miközben leült, a közeli asztal mellett iszogató emberekre pillantott. A helybéli italozók között már a sovány, munkaruhás emberke is ott gubbasztott. Tél Vince hirtelen úgy érezte, hogy a sovány, borostás arcú munkás őt nézi. „Bámészkodik, nem látott még angolt…” – gondolta, és a pohár után nyúlt. Mr. Black jóízűen kortyolta a kecskemétit. Alig tették le a poharakat, váratlanul az asztal mellett termett a sovány, borostás arcú munkás:

– Bocsássák meg, hogy idegyüttem… De mondom ezeknek a komáknak itt, hogy az úr Tél Vince, az én osztálytársam… Ezek meg nem akarják elhinni… Fogadást is ajánlottak…

– Tél Vince vagyok…

Az angol a munkásra nézett, aztán Tél Vincére, majd újra a munkásra, és óvatosan előhúzta a jegyzetblokkját.

– Nem tetszik megismerni? Én vagyok a Németh Pisti… Most ugyan Kacor a nevem, itt a környéken csak úgy hívnak, hogy a zsivány Kacor…

Tél Vince semmiféle Némethre és semmiféle Kacorra nem emlékezett.

– Pápán voltunk diákok… De sokat megemlegetem a Kárász tanító urat… Tetszik még emlékezni a Kárász tanító úrra? – folytatta halkan, barátságosan a borostás arcú, sovány emberke, s közben a szék támláját markolászta.

– Stimmel – mondta Tél Vince –, ülj le, barátom, és ne magázz, ha tényleg osztálytársak voltunk… Bár meg kell mondanom őszintén, nem emlékszem a nevedre… Hol is ültél az osztályban?… De előbb, ha megengeded, Mr. Black, a minisztérium vendége, angol újságíró…

A borostás arcú, sovány emberke és az angol lekezeltek. Kacor lekuporodott a székre, és Tél Vincét bámulta. Tél Vince Mr. Blacknek magyarázta, hogy Mr. Kacor kicsoda, s közben többször is ellenőrizte a pápai elemi iskola teljes névsorát, és semmiféle Németh Pistire nem bukkant. Intett a pincérnek, hogy még egy kecskeméti, Mr. Black részére pedig betűzte Mr. Kacor nevét, és kereste a módozatokat, melyek az osztályvezető előtt esetleg elfogadhatóvá teszik az angol és a borostás arcú találkozását. Érezte, hogy letagadni nem lehet, hiszen az angol biztosan beépíti majd valamelyik cikkébe… Legjobb bevallani, akkor esetleg még a pénzkerethez is hozzáadnak valamit, ha túllépés mutatkozik. Eközben a borostás arcú bizalommal és barátsággal bámult Tél Vincére, majd így szólt:

– Én menhelyi gyerek voltam… Aztán meg kiadtak házhoz… Úgy lettem Németh Pisti… De most tíz éve utánajártam az igazi apámnak… Amerikában van… Kacor a neve… Átkérvényeztem magamat az igazi nevemre, most így vagyok Kacor… Megnősültem… Gyerekem is van… Vagyis a feleségemnek, mert már ez a gyerek korábban megvolt neki… Nagyon szép gyerek, az esze is fog…

Az angol tárcájából kifogyott a szivar. Tél Vince azonnal felugrott, és megérdeklődte a söntéspultnál, hogy milyen szivar kapható? – Csongor – mondta a csaposlány. – Ezt tagadjuk le… Majd azt mondom az angolnak, hogy ez gyógyhely, így itt nem tartanak szivart… – mondta Tél Vince a lánynak. A lány azonban megrázta a fejét: – Én, kérem, nem hazudok senki kedvéért… Meg hát forgalom után kapom a százalékot… – Tél Vince ingerülten magára hagyta a lányt, és visszatért az asztalhoz. Az angol közben lefényképezte a borostásarcút.

– Ez gyógyhely, nem tartanak szivart – mondta mosolyogva.

Mr. Black felállt, és odakacsázott a söntéshez, majd néhány pillanat múlva egy doboz originál Csongorral tért vissza. Tél Vince jól látta, amikor a csaposlány földöntúli mosollyal zsebre gyűrte a húszast. Az angol komótosan felnyitotta a dobozt, kivett egy szivart, megszagolta.

– Nálunk ezt még a falusiak sem szíjják – mondta a borostásarcú. Tél Vince sietve lefordította a mondatot angolra. Mr. Black nem zavartatta magát. Elégedetten hátradőlt székén, és rágyújtott. Arckifejezésén meglepetés derengett. Égve is megszagolta a szivart, majd Tél Vincéhez fordult:

– What is this?… Goat’s berry?… Mi ez?… Kecskebogyó?…

– Sajnálom – mondta mosolyogva Tél Vince.

A borostásarcú belekapaszkodott a pincér kabátujjába, és súgott neki valamit. A pincér elviharzott, s néhány perc múlva fél liter kecskemétivel és nagy tál fokhagymás fasírozottal tért vissza.

– Nagyon szeretek inni – mondta a borostásarcú –, szörnyű sokat iszom… Itt azt mondják, hogy a zsivány Kacor mindig részeg… Mindig azért nem vagyok részeg…

Tél Vince villámgyorsan kiszámította, hogy mibe kerülhet fél liter pálinka és a fasírozott. Már sajnálta, hogy a borostásarcút az asztalhoz engedte. „Fizetek és megyünk – gondolta –, ezen most túl kell esni…”

Mr. Black jóízűen megevett néhány fasírozottat, és lenyelt három pohár pálinkát.

– Jó szakmát tanultam… Többet kereshetnék, mint a pápai diákok közül bármelyik… Csak hiába… Mindent eliszok… – mondta a borostásarcú bánatosan, és hörpölgette a pálinkát.

– Mi a szakmád? – próbálkozott Tél Vince könnyedén felfogni a helyzetet.

– Kőmíves vagyok… A pápaiaknál dolgozom, amikor dolgozom… Itt az ember fusiban is megkeresi egy nap alatt a hétszázat… Épül a sok villa… A városi nép, ha tehetős, nem néz a pénzre… Két napot dolgozom, kettőt iszom, kettőt horgászással tőttök… A horgászás éngem pihentet…

Tél Vince óvatosan fordítgatott az angolnak:

– Azt mondja, hogy a horgászás pihenteti…

Az angol felírta, hogy Mr. Kacort a horgászás pihenteti. Aztán elfogyott a pálinka. Tél Vince a főúr után kiáltott, és fizetni készült. A borostásarcú nem engedte.

– A találkozásunk örömére én fizetek – mondta, és mindent kifizetett. Ötven forint borravalót adott a pincérnek. Tél Vince gyanakodva nézte a borostás arcú, sovány emberkét, majd a gomblyukában megaszalódott szegfűre tévedt a pillantása. Nem értette zsivány Kacort. Felállt.

A borostásarcú kikísérte őket, majd hirtelen azt javasolta, hogy nézzenek meg néhány házat, amit ő épített. Az angol hálás volt a javaslatért. Zsivány Kacor, hogy az utat lerövidítse, a temetőn át vezényelte a vendégeit. Közben rábökött néhány faragott sírkőre:

– Ez is az én kezem mocska… Meg ez is e… Télen, ha állnak az építkezések, köveket faragok…

Aztán házak következtek. A házakban természetesen már laktak, és mindenütt nagy riadalom támadt. Zsivány Kacort nem érdekelték a háziak. Lelkesen magyarázta, hogy melyik követ hogyan kell megfaragni, hol milyen módszert alkalmazott a falazásnál. Az angolt megkérte, hogy fényképezze le a házakat, kerítéseket. A háziak az angol láttán bort tettek a kerti asztalokra, és megvendégelték az egész társaságot. Mr. Black interjút készített a háziakkal, és engedélyt kért tőlük, hogy megtekinthesse a mellékhelyiségeket is. Elégedettnek látszott. A községből csak este későn tudtak elszabadulni. Zsivány Kacor az utolsó pillanatban még a vízhez is levezényelte a vendégeket, és megmutatta a stégjét, csónakját. A nádasból előhúzott egy kikötött pontyot, melyet kora hajnalban fogott, és az angolnak ajándékozta. Szédelegve, részegen, az újságpapírban ficánkoló hallal a kezükben szálltak kocsiba.

– Good gracious! – kiáltotta az angol, és elrobogtak.

Tél Vince, tekintettel ingatag minisztériumi helyzetére és Mr. Black riportjaira, melyekben bizonyára terjengős helyet kap majd Mr. Kacor, mindenről pontosan beszámolt osztályvezetőjének. Az osztályvezető úgy vélekedett, hogy zsivány Kacor felbukkanása nem kellemetlen. A jövőben legfeljebb arra kell ügyelni, hogy az ital kisebb hangsúlyt kapjon, s előtérbe kerüljön a kőmíves szakmai rajongása…

Így aztán szeptember első napjaiban Tél Vince maga intett a sofőrnek a modern vonalú vendéglő előtt, hogy álljon meg. Ez alkalommal angol néprajztudóst kísért, aki a népvándorláskori településekről készült könyvet írni. Helyet foglaltak a Balatonra néző üvegfal előtt, és kecskeméti barackpálinkát rendeltek. Amikor a pincér letette a két poharat és az ásványvizet, Tél Vince megszólalt:

– Hát a Zsivány Kacor merre jár?…

– Messze, uram… Meghalt – mondta a pincér.

– Lehetetlen… Egy hónapja még itt pálinkáztunk vele…

– Belefulladt – mondta a pincér, s fejével a Balaton felé intett.

– Részeg volt?

– Bizonyára részeg volt, de nem azért veszett a vízbe… Valaki léket vágott a csónakjára… Lassan alámerült… Éppen csak ellepte a víz a száját… Lebegett… Amikor megtalálták, még mindig a csónak deszkáján ült, és görcsösen kapaszkodott az evezőkbe…

– What happened? – kérdezte a történész.

– Semmi különös – mondta Tél Vince –, meghalt egy ismerősöm. – Igyekezett az angolt mentesíteni a drámától, és minden kellemetlenségtől. Könnyedségét azonban nem tudta megőrizni. Poharába bámult, és komor, modortalan hallgatásba merült.

1968

Holdkutya és a kantinosnő

1

Némán, gondolatok nélkül állt az erdei tisztás szélén. Nyárutó volt. A fű már megsárgult, a fák lombja is elszíneződött. Sok helyen száraz ágak meredeztek, fakóra aszalódott levelekkel. A napfény áttüzesítette a vörös erdei földet, s a rögök hevét a csizma is átvette. Különleges védőruhája alatt pállottra izzadt a teste, a verejték marta hajlatait. A gázálarc szemnyílásain át közepes növésű cserfákra látott, melyeken túl gumisátrak sötétlettek és tartálykocsik. A cseres fölött vöröskánya keringett. Messzire elszárnyalt, majd újra és újra visszatért, s vörhenyes tollait kiterjesztve elvitorlázott a tisztás közelében. A kánya jól láthatta a fehér kantinkocsit, a hűvös fényű, jegelt palackokkal, s a bokrok között kanyargó, keskeny erdei utat, melyen a rendfenntartók bukdácsoltak motorjaikkal. A katona csak a kányát látta és a cserfák hamuszín törzsét. Aztán a cserfák is eltűntek egy páncélozott jármű nagy vasteste mögött, mely lassan gördült előre a tisztáson, s közben nyerges potrohából színes nyelű, halálfejes zászlókat lövöldözött a földbe. A „fertőzött” területen civilek nyomultak előre, és egy századostól a színek után érdeklődtek, melyek a vegyi fegyverek minőségét jelölték. Amikor a páncélos is beállt a sorba, a katona feszes tartásba merevedett. A civilek oldalról közeledtek. A tiszt hangja foszlányokban érkezett a füléhez: „…A katona nyári egyenruhája… A katona gyakorlóruhája… A katona téli ruhája…” Bal oldalán három katona állt, jobbján egy aknakereső kocsi és egy hídépítő gép, azokon túl pedig tankok, kétéltűek, parancsnoki kocsik, lövegek, rakéták, körben az erdei tisztáson, ahogy éppen a haditechnikai bemutató rendezői kijelölték a helyüket.

A tiszt hosszú pálcája a melle előtt körözött, majd váratlanul megérintette a gázálarc üvegezett szemnyílásait. „A katona különleges védőruhája… Ha vegyi fegyverek… Ha sugárfegyverek… Ha a támadás térségében…” – hallatszott kemény, mondatvégekre kurtuló hangja, s a pálca aprókat koppant a gázálarcon, majd felrebbent, mint egy ijedt madár, és eltűnt.

A civilek nem voltak akárkik… Minden csoportból lemaradt egy-egy kövérkés férfi, és külön is szemügyre vette a védőöltözéket, a katonát s odább a fegyvereket is, hogy pontosan felmérje, milyen erő áll mögötte, kik és milyen eszközökkel biztosítják számára a zavartalan munkát s a munka gyümölcsének élvezését. A katona a lemaradozók arcát figyelte, miközben azok megtapogatták védőöltözékét, igyekezett kitalálni, hogy melyik mi lehet.

A tisztás közepére leszállt egy helikopter. Nagy szelet kavart. A fák tekeregtek, a fű borzolódva hullámzott a szárnyak alatt. Nem nézett jobbra, így nem is tudta, hogy mi történik a tisztás másik részén. Időnként feldübörögtek a páncélosok nehéz motorjai, csattant egy-egy lövés, vagy jelzőrakéta hullott zöld aléltsággal a fák közé. A vörhenyes kánya elmenekült.

A civilek újabb csoportjait mindig másik tiszt vezette. A civilek nagyon komolyak voltak. A nap közben delelőre érkezett, majd a katona mögé került, s a hátát égetve, lassan ereszkedett a néma, mozdulatlan erdő mélyére.

A katona levette gázálarcát, s a tisztáson át elindult a kantinkocsi felé. A fehér redőnyös furgon valójában a civilek kényelmét szolgálta. Este mindig bement a városba, s csak reggel tért vissza friss, jegelt italokkal, szalámis szendviccsel és mustáros virslivel megrakodva. Az autó oldalán piros és kék feliratok íveltek a tető felé. Néhányat már kívülről is tudott: „Szoknyában a mini, csokiban a Tibi…” „Igyon Coca-Colát…” „Mai ajánlatunk:…” Nagy, fehér mező következett a kettőspont után. Az autó rögtönzött deszkapult előtt állt, sátorlapból formált féltető alatt.

A katona hóna alá csapta a gázálarcot, és várta, hogy sorra kerüljön. A kantinosnő pillanatonként hátrafordult, s a felhúzott redőnyű kocsiból kiemelt egy-egy üveg sört, jaffát vagy szendvicset, és a pultra rakta. Kövérkés, negyven év körüli asszonyság volt. Fürgén hajladozott. Gyors mozdulatai nyomán megrengtek domborulatai, szőke kontya lassan bomladozott. Az asszonyság egyedül csinálta az egész üzletet. Jegelte a sört, főzte a virslit, adagolta, kiszolgált, kasszírozott, és az autót is saját maga vezette.

– Kérek egy jaffát – mondta a katona, amikor sorra került, és az asszony kontyát nézte.

– Igyon Coca-Colát, az hidegebb – mondta az asszony, és a katona furcsa öltözékére pillantott.

– Jaffát szoktam.

Az asszonyság kiemelt a jégből egy jaffát, s miközben a katona elé tette, a következőket mondta:

– A Cola már fél napja jégen volt – aztán eltette a pénzt, és a következő vendéghez fordult.

A katona lassan hörpölgette a jaffáját, s közben az asszony kibomló kontyát figyelte, a száját, melynek duzzadt húsát újra és újra elborította a verejték. „Ronda asszony” – gondolta magában, aztán az üveget a deszkára tette. A civilek már megfogyatkoztak. Búcsúzkodtak a tisztektől, és autóikba szálltak. Amikor elindult egy-egy kocsikaraván, motorosok hajtottak eléjük, és mutatták az utat. A katona lassan eltávolodott a kantinkocsitól, és a gumisátrak felé irányozta a lépteit.

A gumisátor is a bemutatóhoz tartozott. A civilek nagyon megcsodálták. A tiszt minden csoportnak kétszer magyarázta el, hogy a radioaktív szennyeződéstől hogyan mentesítik a legénységet, hogyan a fegyverzetet és eszközöket. A katona egykedvű pillantást vetett a tusolók sorára, aztán a szélső alá odatolta a fegyverek tisztítására szolgáló, szögletes gumikádat. Megnyitotta a csapot, aztán körültekintően lefejtette magáról a védőöltözéket. Ruházatát felakasztotta az egyik tartóoszlopra, és beleereszkedett a fekete gumikádba. Kint monoton egyhangúsággal búgott a tartálykocsi motorja. A víz kellemesen átmelegedett napközben. Elzárta a csapot, és amennyire lehetett, elnyúlt a kádban. Bőréről lassan oldódott az izzadság, izmai fokozatosan visszanyerték nyers rugalmasságukat. Beleszimatolt a levegőbe, majd a víz fölé hajolt, és megszagolta. Tudta, hogy a bemutatóra hozott vízben nincsen titándioxid, mégis gyanúsnak találta az illatot. „Nem, ez nem vegyszer” – gondolta megnyugodva, aztán ismét kényelembe helyezkedett a gumikád sötét falai között. Lehunyta a szemét, és a szőke kontyú kantinosnőre igyekezett visszaemlékezni: „Ha lemosná az arcáról a gyöngyöző izzadságot, másforma lenne… A szája is… Elméletileg…” Újra eszébe jutott a titándioxid. Kinyitotta a szemét, és a gumifalakra bámult. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy a sátor egyszer még rendeltetése szerint is használatba kerül. Mégis felderengett képzeletében egy hideg hajnal, a dércsípte fák s a száz négyzetméternyi tisztás, melyet a különleges alakulatok már sugármentesítettek. A tisztáson csend van. A katonák már levették ruhájukat, és meztelenen állnak a hókristályos avaron. Tízesével lépnek a sátorba. Fegyverüket a fekete gumikádba dobják, aztán a zuhany alá állnak, s a bőrüket bekenik kaolinszappannal… Pontosan tudta, hogy a gumisátorban mi történhet egy ilyen esetben. A kiképzés minden percét tudatosan élte végig, mindent megtanult, amit csak lehetett. Bámulta a gumisátor mennyezetét, és mozgott a szája: „Ha tórium- vagy foszforszennyeződést kaptunk, akkor kétszázalékos Komplexon III, esetleg hexametafoszfát, ha rádiumszennyeződést, akkor kaolin szappan következik. A fegyverek pedig ebben a kádban áznak majd tízszázalékos nátriumcitrát oldatban, de az is lehet, hogy addigra már ultrahanggal mentesítik a fegyvereket. A főhadnagy azt mondta, hogy addigra már az ultrahang… Igen, addigra jön az ultrahang… A szőrzet megtisztítása a legnehezebb. Amíg mi a szőrzetünket mosogatjuk, kint megfagynak az emberek…” – tűnődve az ágyékára pillantott, majd belemarkolt a szőrzetébe. Újabb lehetőség jutott az eszébe: „Az is előfordulhat, hogy a dércsípte erdő felett nem lesz csend. Távoli detonációk morajlanak majd, mint a téli mennydörgés, és mi tudjuk akkor, hogy az mind halál. Talán dércsípte erdők sem lesznek… Egy város főterén állunk majd meztelenül. Hideg lesz a kövezet. Tíz-húsz méterrel odább halottak fekszenek… Esetleg szép autók állnak a járdaszegély mellett, s még bent ülnek utasaik, de már nem mozdulnak. Csak ülnek, ülnek az örökkévalóság nyugalmát árasztva magukból és hullaszagot. Mi akkor belépünk a sátorba, fegyverünket a gumikádba dobjuk, s a zuhany alatt gondosan megmossuk a szőrzetünket…” Megborzongott.

Álmában félemelet magasan egy ablak előtt ült, és géppisztolyt szorongatott a kezében. Hirtelen megtántorodtak a tornyok, a közeli házfalak leomlottak. A romokon túl láthatóvá vált a Balaton tükre. A víz bugyborékolt, kénsárgán forrt, majd víztölcsérek emelkedtek a magasba, és lengve haladtak a parti homok mentén. Érezte, hogy az a bizonyos dolog beteljesedett. A közeli dombokra pillantott, és látta, hogy a fák kidőlnek, s mind egy irányba fekszenek, mintha kasza suhintott volna közéjük. Az erdőben nyiladékok keletkeztek. Kivágódott az ajtó, és nyirkos huzat süvöltött át a szobán. Az ablakok betörtek. Kénes levegő áramlott a falak mentén. Hideg, derengő fény ült a romokra. Géppisztolyát mereven tartotta, és várt. Tudta, hogy az ellencsapás perceken belül sorra kerül, s ha beáll a második nagy csend, neki társaival együtt, kik pincétől a padlásig a falakban ülnek, előre kell törni a fertőzött területen.

Az összeomlott házak zegzugából dörömbölő, jajongó dallam szállt fel a tornyok és tűzfalak helyén tapogatózva, majd tétován elenyészett. A dallam négy hangból állt csupán, és támaszt nem találva elzuhant, felemelkedett és ismét elzuhant. A romok közül csakhamar egy medve lépett az utcára, s a medvét egy asszony követte. A medve megállt a ház előtt, és tűnődve körülnézett. Az asszony tolóharsonát fújt. A harsonán nagy foltokban kiütközött a rézoxid, és a ventil fémszerkezetét is ellepte, melyet az asszony időről időre a hüvelykujjára akasztott bőrkengyel segítségével hozott működésbe. Ilyenkor a négy dörömbölő hang mélyebb lett, s a medve előregörnyedt.

Megszédült, s a szája megtelt nyállal. A parkettra köpött, de hiába, mert tovább nyálzott. A zsebébe nyúlt, és a titándioxid adagját kereste. Elhatározta, hogy még a támadás előtt lemossa magát, s a bevetés után újra jelentkezik fertőtlenítésre. A kézfejére pillantott, majd az utcára. Az asszony éppen a medve elé tette a hangszerét, és elindult a lépcsők felé. A tolóharsona fakó, gálicszín fényben csillogott.

Az asszony léptei közeledtek a lépcsőn. „Rosszkor jön ez az asszony – gondolta –, elkéshetek miatta… A támadás bármelyik pillanatban kezdődhet, és akkor nekem a többiekkel együtt… Talán vizet kér… A medvét akarja megitatni… És pont itt… Bármit kérdez, nem válaszolok… Rohanok most a fürdőszobába, és feloldom a titándioxid adagomat…” Felugrott, fegyverét a hátára lódította.

Az asszony az ajtófélfának dőlve várakozott. Nézte a katonát. Szőke, kibomló kontya volt és alélt, lágy teste. Már nem hasonlított a tolóharsonát fújó nőre, inkább olyan volt, mint a kantinosnő abban a régi táborban, még 1968-ban, jóval a háború előtt. Kérdően az asszonyra pillantott, de az csak nézett rá, és hallgatott. „Meghal ez a nő” – gondolta, aztán hirtelen belekarolt. Jól hallotta saját, megfakult hangját:

– Na, jöjjön, van nálam titándioxid.

A fürdőszoba lakosztálynak is beillett volna. A türkizzöld márványfalak mentén szivacspaplannal letakart heverő állt, néhány nikkelezett lábú forgószék, vetkőzőkuli, fogasok és az ajtóval szemben a fekete márványkád. Az asszony műanyag vödröt tartott a csap alá, és a zöld márványt bámulta.

– Hagyja most a medvét – mondta, s a vödröt a fal mellé lökte. A víz a kádba locsogott tovább.

– Nézze, itt a titándioxid, beledobom a kádba…

Az asszony némán követte a katona mozdulatait, és az arcán lassan, erőtlenül legördült egy könnycsepp.

– Most nem gondolhatunk a medvére, a terület fertőzött.

Az asszony kigombolta a ruháját, aztán hagyta, hogy a katona mindent lehúzkodjon róla, és a kádba segítse.

– Dörgölje a bőrét, a vegyszer már feloldódott…

A nő engedelmesen mosta magát. A fekete márványkádban tejszínfényt árasztott a teste. Nagy emlői a víz színén himbálóztak, félig-meddig alámerülve, majd kiemelkedve ruganyosan, mégis lágyan.

Szép testű nő volt. Meglepetten bámulta hajlatait, hasát, combját… Úgy emlékezett, hogy a kantinosnő teste ernyedtebb, s a szája felett csúnya pihék gyűjtik össze az izzadságot.

– Az ágyékát is mossa meg… A szőrzetet nagyon gondosan kell tisztogatni… A stroncium belerakódik…

A nő szőke kontya kibomlott, s a kád falára tapadt. Ahogy aztán mozdult, néhány fürt elszabadult, s lebegett, mint a vízinövények.

Idegesen bámulta a nő testét. Tudta, hogy a támadás bármelyik pillanatban megkezdődhet, így a fürdésre már alig maradt ideje. Közben valami megmagyarázhatatlan vonzás mégis a kád mellett tartotta, s nézte az asszony tejszínfényű bőrét.

– Nincs sok esélye az embernek… Sietnem is kell… – mondta.

Az asszony tétován ránézett, és a keze a víz mélyére süllyedt.

Erős detonáció hallatszott, s a márványmennyezet elrepedt. A résen sűrű, indigószínű folyadék csorgott a fürdőszobába. Szó nélkül az ajtóhoz ugrott, s a folyosón át kirohant a lakásból. Lépései ritmustalanul zuhogtak a lépcsőházban. Mire az utcára érkezett, már beállt az ellencsapás utáni félelmetes csend. A gálicfényű harsona elhagyottan hevert a felszaggatott kövezeten. A medve eltűnt. A tolóharsonára pillantott, és várta, hogy a különleges alakulatok katonái előtörjenek a falakból, s velük egyesülve útnak induljon. Idegesen a harsonához lépett, és megmozdította a ventil nyomókarját. A hangszer olyanforma hangot adott, mint amikor egy nagy emlős fájdalmában kitátja a száját. Csend ült az utcán, a falak nem mozdultak. Felegyenesedett, s közben bal kezét a gyomrára szorította. „Fertőtleníteni kellett volna magamat” – gondolta, s ahogy türelmetlenül a falakra pillantott, hirtelen felismerte, hogy a különleges alakulatokat már bevetették, és a katonák régen előrenyomultak a romok között. Géppisztolyát a hóna alatt előrecsúsztatta a keze alá, és futásnak eredt. Csizmái lágyan, magányosan csattogtak a kövezeten.

2

A vöröskánya mélyrepülést hajtott végre a tisztás felett, aztán a gumisátrak közelében a földre ereszkedett. Méltóságteljesen lépdelt a tócsák mentén, majd ivott egy keveset, és szárnyra kapott. A katona mozdulatlanul állt az átforrósodott, vörös erdei földön, s a kánya után bámult közömbösen. Különleges ruhája alatt ismét izzadt a teste. Savós, nehéz pállottság kínozta. A kánya beleveszett a kék égi messzeségbe. Figyelme visszatért a földre. Pillantása kiégett fűcsomók között motozott előre, aztán fennakadt egy karsztos, fehérlő kövön. A kő távolról modern szobornak látszott. Sokáig nézte a követ. Igyekezett az általánosan elfogadott használati tárgyak és a fehérlő formák között valamilyen hasonlatosságot találni. Nem talált, s közben egyre jobban izzadt. Hirtelen eszébe jutott a pesti strand, a srácok és saját maga, ahogyan pokrócán fél könyékre emelkedett, s egy nőt kezdett nézni. A strandon állandóan a nőket nézte. Amikor esténként hazatért, csupa meztelen kar, mell, napolajos comb kísérte, a nyers, kíméletlen testiség zenévé, hírekké, újságoldalakká finomulva tapogatózott nyirkossá váló bőrén és engedékeny idegein. De arra a nőre, aki miatt fél könyékre emelkedett, mindennél jobban emlékezett. Lomhán és egy kicsit darabosan a medence széléig ment. Asszonynak látszott. Belenézett a ferde, törött fényű kékeket tükröző vízbe, aztán megállt a tus alatt. Megnyitotta. A víz záporozott a testére, és lassan átáztatta a fürdőruháját. A puha, fehér anyag rásimult, s mint vékonyra olvadt folypáton, átvilágított a teste. Ahogy hajlongott a vízsugár alatt, duzzadt, fekete árnyék vált láthatóvá kemény combjai között. Amikor így lemeztelenedett, hirtelen elszakította a vízsugarat, és gyékényéhez lépdelt. Nagy zsivaj támadt: „Jön a hullám… Jön a hullám…” Kórusban ujjongtak az emberek. Kíváncsi idegesség fogta el, és pokrócát otthagyva a trambulinhoz lépett. A vasrácsok mögül duzzadtan előbuggyant az első hullám, és holtpontra jutott a medence torkában. Aztán újabb lökések jöttek a mélyből, és dúsan elborították az egész fürdőt. Elsodorták az apróbb gyerekeket, azok pedig nevetve és sikongva egymásba kaptak, és hagyták, hadd sodorja őket a hűs ár. Felmászott a trambulinra, és várakozott. Finoman lengett alatta a deszka.

A tisztásra kerekeken mozgó asztalokat toltak a fehér köpenyes technikusok. Az asztalokon műszerek hevertek. A civilek arcán félelem látszott, amikor az asztalokhoz érkeztek. A tiszt komoly, rutinos hangon magyarázott:

– A sugárzás ionizálja a kamrában lévő gázt, amelyen ionpárok képződnek. Az ionok töltésüknek megfelelően a fal, illetve a belső elektród felé vándorolnak, áram indul meg. Ezt az áramot mérjük.

– Ezek mindent mérnek? – kérdezte valaki.

– A töltött részecskéket százszázalékos hatásfokkal számláljuk… De gammasugárzás esetében csak azokat a fotonokat tudjuk számlálni, amelyek valahogyan elektront szakítottak le…

A civilek egymásra pillantottak, aztán kedvetlenül továbbléptek. Nézték a katonát, megtapogatták a ruházatát, aztán visszapillantottak a műszeres asztalokra. A katona némán, mozdulatlanul állt közöttük, és várta, hogy a figyelmük a tankokra irányuljon, vagy más olyan szerkezetekre, melyeknek a működését, ha nem is értik pontosan, de létezésüket már megszokták. A katona emlékezett a kiképzésre. Tudta, hogy át kell esni ezen az ijedtségen, meg kell szokni a sugárzások létezését, s ha egyszer eljön a szomorú nap, a katonának már nem szabad a hatása alá kerülni. Úgy gondolta, hogy a civileknek sem szabadna… Aki majd azon a napon elveszti a fejét, nem tud cselekedni. Pedig akkor cselekedni kell. Elindítani az ellencsapást, szervezetten fertőtleníteni a bázisokat, az embereket, működtetni a víztisztító berendezéseket s úgy enni, hogy a gyomorba fertőzött anyag ne kerüljön.

A műszerekre pillantott, és egy néma kérdésre igyekezett válaszolni: „Túljutottál az ijedtségen?… Ha az ellencsapás során a második hullámban bevetnének, pánikba esnél, vagy?… Ismered a stroncium természetét, nem?… Na, ugye… A stroncium neked ismerősöd… Az ember csak az ismeretlentől fél… Be kell tartani a szabályokat, s akkor egyszerűbb, mint egy teadélután Angliában… S ha azok a nyavalyás fotonok nem választanak le elektront, és a műszerek lankadt közönnyel merednek majd az arcunkba, akkor…” A tiszt hosszú pálcája a gázálarcán koppant: „A katona különleges védőruhája…” A hang emelkedett és süllyedt, a civilek véreres szeme csodálkozóra tágult.

Sokáig tartott a ceremónia. A civilek hülye kérdései lehervasztották az egész tisztikart. A katona nehezen szabadult. Tisztelgett, és a füves térségen át futásnak eredt a kantin felé. A gázálarccal sem bajlódott. Átugrált a bokrokon, a kötélkordon ívén, s lihegve megállt a büfékocsi előtt. A kontyos, szőke asszony már pakolódott. A katona lerángatta a fejéről a gázálarcot, és mély lélegzetet vett. Az asszony ekkor már felegyenesedett, és várakozva nézett a katonára.

– Adna egy Coca-Colát?…

A nő megfordult. A kocsiból kiemelt egy apró, barnás üveget, és kinyitotta. A katona mohón ivott.

– Tudja, hogyan néz ki ebben a maskarában?

A katona abbahagyta az ivást, és kérdően az asszonyra pillantott.

– Mint egy holdkutya – mondta a kantinosnő, és köténye zsebébe csúsztatta az aprópénzt.

– Holdkutya?…

– Igen, holdkutya, olyan holdkutyaféle…

A katona az asszony duzzadt ajkát bámulta, s a kusza pihéket, melyek elrondították. „Persze hogy ronda” – gondolta magában, és pénzt tett a terítő nélkül maradt deszkapultra.

– Már kifizette az előbb… Vagy kér még egyet?

A katona zavartan tipródott, s nézte az asszony arcát, nyakát, mellét.

– Nem ivott még ilyent? – kérdezte az asszony, és kinyitott egy újabb üveget.

– Szeszes italokat nemigen szoktam…

– Szeszes italokat?… Nincs ebben szesz, Holdkutya úr… Az „imperistáknál” ez a bambi – mondta az asszony, és gyöngyözve, bugyborékolva nevetett.

A katona megitta a második Coca-Colát is, aztán meglóbálta a gázálarcát, és elköszönt az asszonytól. Ahogy lépdelt a gumisátrak felé, úgy érezte, hogy az asszony mozdulatlanul áll a pult mögött, és nézi. Nem fordult meg. Egyenletes, fáradt léptekkel folytatta útját a fertőtlenítő sátorig.

Éjszaka folytatódott a háború. A különleges alakulatokat már nem érte úton, de kijutott a mezőre s a mezőről nyugalmasnak látszó erdők közé. Szomorúan menetelt. Patakokon gázolt át, de vizükből nem mert inni. Oldalzsákját megtöltötte a lasponya és vadkörte gyümölcsével, de éhét félt velük csillapítani. El is szórta mind, s szédelegve folytatta az útját. Néha felkeveredett a gyomra, s fának támaszkodva öklendezett. Délután egy folyóra talált. Sekély vizében ónos fényű halak úszkáltak. Levetette a csizmáját, és a folyó medrében lépkedve haladt nyugat felé. A víz hűvösen körülfolyta, s a szomja a bőrén át lassan csillapult. A folyó partját bokrok és fák szegélyezték. A fűzlombok sok helyen a vízre borultak, és eltakarták a kanyarokat. Lassan haladt, kínozta az éhség. Késő délután észrevett egy asszonyt. Előtte lépdelt a folyómederben. Amikor utolérte, látta, hogy az asszony rövid, hófehér gyolcsinget visel. Az ing fél combig takarta, s ha lehajolt, még addig sem. Szőke kontya már bomladozott, csatját, fésűjét elvesztette. Amikor észrevette a katona közeledését, lehajolt, s a folyóból kiemelt egy ónos fényű halat. Némán átnyújtotta, és várakozott. A katona fogta a halat, és érezte, miként vergődik a kezében, s hűvös elevensége milyen valóságos. Mégsem merte a halat megenni. Csak nézte ónos fényét, majd a némán várakozó szőke asszonyt.

– Ez fertőzött terület, nem?…

Az asszony nézte, és hallgatott.

– A stroncium lerakódik a csontban, növényzetben, és a hal sokat eszik… Mennyi ennek a felezési ideje… Nahát mennyi is?…

Az asszony lehajolt, s a folyóból kiemelt egy nagyobb, vörös szárnyú halat. Ezt is a katonának nyújtotta.

– Ez szebb hal, nagyobb is – mondta a katona, és várakozott. A piros szárnyú hal vergődött a markában, s a bognártüskéjével megsebezte a bőrét. Vér kenődött a hal pikkelyes oldalára. Nézte a vért, a halat, majd az asszonyt. Alkonyodott. A sötétség nem volt igazi. Bizonytalan, szürke derengés ereszkedett a folyóra. A halak foszforeszkáltak. Az éhség nagyon gyötörte.

3

Reggel kihallgatásra jelentkezett, és eltávozást kért. A parancsnok azt mondta, hogy messze van a város. A katona erősködött, hogy ha este elmehet, hajnalra visszaérkezik. A parancsnok gondterhelt ember volt, alig figyelt. A katona megkapta az eltávozást.

Mozdulatlanul állt a tisztás szélén, s várta, hogy a vöröskánya szárnya, villás farktolla a levegőbe hasítson. A kánya késlekedett. A civilek közben azt kérdezték a főhadnagytól, hogy a védőruhába öltöztetett katonák mennyire félnek a nukleáris fegyverektől. A tiszt azt mondta, hogy a félelem olyan, mint a gyermekbetegségek. Mindenki megkapja, aztán túlesik rajt. Az egyik bárányhimlőt kap, és nyoma sem marad, a másik viszont gonoszabb bajokat, így a sebhelyeket egész életében viseli. A katona feszes tartásban várakozott, és az eget kémlelte. A kánya, úgy látszik, megsokallta a dübörgő motorok zaját, s az erdő távoli mélyére költözött, ahol utak helyett csak vadcsapások vannak.

A civilek lassan vonultak a katonák és fegyverek előtt. Arcuk állandóan változott. Voltak csodálkozók, félők, jobbantudók, meglepettek és izzadtak. Az izzadók arca, testalkata hasonlított egymásra.

A napkorong távoli tölgyerdők mélyére csúszott. Gyengült a fény. A katona kiszabadította fejét a gázálarcból, és a kantinos kocsihoz sietett. Megvárta, míg a söröző civilek odább húzódnak, aztán a deszkapult felett áthajolt:

– Asszonyság… – mondta halkan, szomorú hangsúllyal.

Az asszony most is olyan volt, mint az előző napokon. Szőke kontya meglazult, szája, melle fáradtan is duzzadt, s karizmai megrengtek, ha térült-fordult. Coca-Colát tett a katona elé, és rámosolygott:

– Jó lesz ez, Holdkutya?…

– Köszönöm – mondta a katona, és a hűsítőital árát a pultra tette. Megitta a barnás folyadékot, aztán a kantinosnőre nézett:

– Asszonyság…

– Még egyet?

– Nem…

– Mégis inkább jaffát iszik?

– Nem, köszönöm… – megköszörülte a torkát, és nézte az asszonyt.

– Mi történt magával, Holdkutya? – kérdezte a kantinosnő, s közben a Colás üveget csörrenve eltüntette egy ládában. Rendszerető asszony volt.

– Asszonyság – kezdte újra a katona –, nem vinne be a városba?… Eltávozást kaptam ma estére… De ha oda is, vissza is gyalog megyek, akkor semmire sem marad időm.

– Elvihetem. Gyalogában a város messze van.

– A parancsnok is azt mondta, hogy messze van, de azért elengedett. Hajnalra kell visszaérkeznem.

– Jól van, Holdkutya, félóra múlva indulok. Ha addigra visszajön, elviszem, ha nem, itt marad. Ilyenkor este már alig várom, hogy hazaérjek. Lúdtalpat kap az ember a sok álldogálástól…

A katona sietve lépdelt a gumisátor irányába, sietve vetkőzött, és merült a fekete kádba. Szappanozta, mosta verejtékszagú testét. Közben a víz fölé hajolt, és megszagolta. Ismét érezte azt a természetellenes illatot, amit vegyszerektől, oldódó gumicsövek, festett tartályok ölelésétől kaphat a tiszta forrásvíz. Törülközött, magára kapkodta rendes katonaruháját.

A szőke kontyú asszonyság már a volán mögött ült. A katona beszállt melléje, és kigördültek a bakhátas erdei útra. A rendfenntartók a fák között keringtek motorjaikkal, mások viszont már a bokrok alatt hevertek, és cigarettáztak. Papírjait felmutatta az őröknek, azok intettek, hogy mehet. Az asszony gázt adott, hátul a tehertérben csörömpöltek az üvegek.

A közutat is erdők szegélyezték. Széles nyiladékok, gondozatlan állék váltogatták egymást az esti fényben. Madarak vonultak csapatostul, sok helyen felgallyazott fácánkakasok kiáltoztak.

Az asszony lába mozdult egy keveset a gázon.

– Ronda ruhájuk van – mondta.

– Eleinte nekem is furcsa volt, de aztán megszoktam. Meg lehet ám szokni… Csak az ember örökké izzad alatta, és örökké szomjas… Ha leveti az ember, akkor is szomjas marad… Én mindig szomjas vagyok… Álmomban is szomjazom… Most is, pedig az előbb ittam azt a Colát.

– Inna egyet?

– Innék, ha lehetne…

– Adhatok egyet, bár nincs valami nagy kedvem a pakolódáshoz.

– Nem is akarom terhelni. Majd iszom a városban.

– A város még messze van – mondta a kantinosnő, és fékezett. Éppen egy erdei úthoz érkeztek. Az asszony bekanyarodott rá, s néhány méterrel beljebb a fák alatt megállította a kocsit. Kiszállt, a katona követte.

– Mit adjak? – kérdezte, és a lakattal bíbelődött.

– Coca-Colát… Ha van még…

A redőny felszaladt. Az asszony bepillantott a ládák közé, aztán a hágcsóra lépett, majd a platóra.

– Sejtettem – mondta halkan –, a Cola a legalsó ládában van. – Eközben megmarkolta az üres üvegekkel telt felső rekeszt, és csörömpölve odább tette.

– Majd segítek – mondta a katona, és a hágcsón a kocsiba lépett.

– Egyedül is boldogulok… Megszoktam, hogy ami éppen kell, az mindig legalul van… Mindennel így van az életben…

A katona megragadta a másik két ládát, és a szomszédos rakásokra tette. A szűk helyen egymáshoz ért a testük. Az asszonynak savanykás verejtékszaga volt. A verejtékszagot nem szerette a katona, mégis, ahogy lába szára az asszony combját érintette, erős gerjedelmet érzett.

A nő lehajolt, s egy Coca-Colás üveget a nyakánál fogva kiemelt a ládából. A katona az asszony tejszínfényű combjára bámult, melyen függönyszerűen magasba csúszott a szoknya. Kinyújtotta a kezét, s a combok belső oldalán fölfelé csúsztatta. A tejszínfényű combok forrón, párás borzongással összecsukódtak.

– Naaa – hallatszott az asszony hangja, aztán csend lett.

A katona óvatosan simogatta az asszony combját, s annak teste fokozatosan engedékennyé vált.

Az autó lassan ringott, s a ládarakás tetején felborult a Coca-Colás üveg. Az üdítő ital végigpermetezett a kocsi belsején, az üveg csörömpölve más üvegek közé zuhant. A kantinosnő szőke kontya kibomlott, és beterítette az autó padozatát.

A katona arca az asszony nyakán pihent. Érezte, hogy a savanykás verejtékszag alatt a nő bőrének tejillata van. Orrával a szőke pihék közé túrt, és a frissen fejt tej illatát kutatta, mely valamikor oly biztatóan csordult a zséterbe.

– Holdkutyácska – mondta az asszony.

– Mi a neved? – kérdezte suttogva a katona.

– Jolán…

4

Az autó motorja halkan duruzsolt. A reflektorfényből óriásira nőtt őzárnyak menekültek. A katona halkan az asszonyhoz fordult:

– Mit szól a férjed?… Sokára érsz haza…

– Semmit nem szól… Majd beírok neki egy defektet. Tavaly karácsony óta nem hált velem… A nyeszletteket szereti… Az üzletben minden kenyereslány nyeszlett, rendes nőt fel sem vesz…

– Tegnap azt álmodtam, hogy háború volt. A bevetésre vártam. Odajöttél. Semmit sem szóltál, csak álltál ott, és néztél engem. Akkor az a rész már fertőzött volt. Megosztottam veled a titándioxid tablettámat. Néztem, hogyan fürdesz. Szép voltál…

– És most?

– Most is szép vagy. Bár eleinte azt hittem, hogy nem lehetsz valami szép. Vannak nők, akiknek parafás a combjuk.

– Mi az, hogy parafás?

– Hát parafás… Van itt egy öreg tűzszerész… Mindig iszik. Most is olyan sovány, mint a kisujjam, de állatian ért a robbanóanyaghoz. Az öregek közül talán ez az egyetlen, aki megtanulta a modern gyújtástechnikát. Néha dumálok vele, jókat mesél. Gyerekkorában Győrben lakott, rendőr volt az apja. De rendes rendőr, azt mondja, hogy az apja karácsony előtt mindig kiment a vasútra, és narancsot lopott a vagonokból. Karácsonykor így mindig volt otthon narancsuk, éppen úgy, mint a gazdagabbaknak… Hát ezzel a tűzszerésszel történt fiatal legény korában a medvés eset. Cirkusz érkezett a környékükre. Néhány artista, férfiak, nők és egy medve. A medve volt a főprodukció. Kihirdették, hogy a medvének hozott élelmet a cirkuszigazgatóság megfizeti. Ez a tűzszerész háromszor is vitt már a medvének ennivalót, de az igazgatóság nem akart fizetni. Az első előadásra kapott belépőt, de amit a medve megevett, sokkal többe került. Amikor aztán kérte a pénzét, az igazgatóné kihívta magával a cirkusz mögé. Azt mondta neki, hogy pénze nincs, de megtaníthatja valamire. A tűzszerésznek azelőtt nem akadt dolga nővel. Nagyon kíváncsi volt. Most úgy meséli, hogy a nőnek parafás volt a combja, olyan szárazon pikkelyes… Reszelős… Eleinte kellemesen érezte magát, de aztán felugrott, és futásnak eredt a réten. Ordítozott: „Jaj, istenem, megszakadtam…” Érdekes történet, ugye?

– Érdekes… Mennyit eszik egy ilyen medve?

– A medvéknek, úgy tudom, jó étvágyuk van.

– Furcsákat beszélsz… Mi vagy te, amikor nem vagy katona?

– Hát semmi… Még semmi… Úgy nézett ki, hogy semmi sem érdekel… A katonaságnál kezdtem magamra találni. A főhadnagy azt mondta, hogy fogékony vagyok a különleges technikákra…

– Ha leszerelsz?

– Akkor elmegyek izotópsofőrnek vagy gondnoknak egy izotóptemetőbe. Jól fizetnek azok, mert mindenki fél a sugárveszélytől, de én úgy kitanultam ennek a technikáját… Jobb is lenne… Ha aztán újra behívnak katonának, úgyis visszakerülök ide. Legalább gyakorlatban maradok.

– Nem félsz, hogy lehervad a micsodád?

– Nem hervad le.

– Azt beszélik, hogy ezektől az atomoktól a nők meddők lesznek, a férfiaknak meg lehervad.

– Lehet, hogy lehervad, de ez akkor már alig számít. Akit nagyobb sugárdózis ér, folyik a nyála, vért hány, hasmenést kap. A nyálkahártyák alatt vérzés keletkezik. Két héten belül meghal… Ilyenkor már nem sokat számít, hogy…

– Akkor már tényleg nem számít… – bólogatott az asszony a volán mögött.

– Ennek az autónak miből van az oldala?

– Pléhből.

– De közte mi van?

Az asszony gyanakodva a katonára pillantott:

– Mi között, Holdkutya?

– A pléh között.

– Mi lenne? Semmi sincs. Közte is pléh van.

– Na, ha kitör a háború, eldobhatod az egész rakományt. A mi autóink már mind sugárbiztosak. Az a kaja, amit mi kapunk, az százszázalékos. A mi kajánknak semmi sem árthat, se hőség, se hideg, se a sugárzás. De mi lesz a civilekkel? Mit esznek azok? Majd ha elkövetkezik a harc, állandóan erre gondolok. És lehet, hogy éppen ez miatt lemaradok a csapattestemtől, és bajba kerülök… Pedig én csak azt szeretném, ha mindenkiről lehetne gondoskodni…

Az asszony érdeklődve a katonára pillantott:

– Háború lesz?…

– Nem, most semmi sem lesz. Egy év múlva leszerelek, és hazamegyek Pestre… De egyszer majd riadó lesz. Valószínűleg éjszaka, s akkor én újra magamra veszem a védőruhát, a gázálarcot, és elindulok a többiekkel.

A messzeségben már sejlettek a város fényei. Az asszony nem szólt többet, keze a volánra nehezedett.

5

A holdfényes erdei ösvényen könnyű léptekkel menetelt a tábor felé. Arra gondolt, hogy izotópsofőr lesz, s a kocsiján felirat szalad körbe: „Vigyázat, sugárveszély.” Mosolygott. Ha nyiladékhoz, keresztben nyújtózkodó álléhoz érkezett, mindig eszébe jutott az asszony, a kibomló szőke konty, a tejszínfényű combok. Néha az is eszébe jutott, hogy egyszer, ilyen holdfényes éjszakán bekövetkezhet a baljós fordulat. Megjelenik majd egy idegen repülőtest az égen, s a katonai riadóautók szakadásig feszülnek az erőlködéstől. Igyekezett a kontyos, szőke asszonyra gondolni.

Éjfél után megszólaltak a madarak. Riadtan kiáltoztak, mintha bagoly tört volna rájuk álmukban, pedig csak felébredtek. A katona álmosan vonszolta magát az erdei ösvényeken. Néha megállt és visszanézett. Valahol mélyen zengett egy tolóharsona. Ha lehunyta a szemét, a medvét is látta és az asszonyt is, aki duzzadt ajkával a musteklire tapadt. A medve előregörnyedt.

Kinyitotta a szemét, és a fákra bámult. A törzsek északnyugati felét mohás zuzmófoltok borították. Bólintott. Folytatta útját a tábor felé.

1969

Kőarc

A sötétkamra, melyben naponta órákat töltök, valójában jelképes is lehetne. Zug, melyben összpontosít az ember, s a lényeg egyetlen kis részletét igyekszik a szépség segítségével elfogadhatóvá tenni. A világ persze drótokon, réseken át ide is beszivárog, és megzavarja a munkát. A kép, melyet most a hívóban áztatok, csak a kontúrokat jelzi, s az árnyalatok, ha elősötétlenek is, nem harmonikusak az egésszel. Talán a papír kemény, talán a vegyszerek összetétele hibás… Bárki megkérdezhetné, hogy mi szükség van ilyen keresgélésre, s miért éppen képekkel vacakolok. Aligha tudnék válaszolni, de nem kérdezik meg. Aztán ha jól belegondolunk az egészbe, akkor az sem biztos, hogy tevékenységemet fotomunkának nevezhetjük, hiszen a valóság belsőbb megismerésére és ábrázolására törekszem. De ez most nem is lényeges. Nyár van, kora délután. Laboratóriumom kilencvenszer egy-tízes helyiség, mely a szomszédos lakásokban mindenütt élelmiszerkamraként szolgál. Mi soha nem tartottunk bent élelmiszert. Pontosabban egyik évben őrizgettünk a felső polcon félkilónyi tarka babot. A feleségem a Bosnyák téri piacon vette, mivel megtetszettek neki az óriási babszemek. Úgy terveztük, hogy telket vásárolunk a Balaton mellett, és a kerítés mellé elültetjük a babot. De felmentek a telekárak, s pénzünk egyébként sem volt. Főzelékké változott a díszbab, karácsony hetében ettük meg, ecetes hagymasalátával. – A ház, melyben lakunk, négyemeletes, két kapuja van, a kapukon s a nyitott körfolyosókon át százharminchat lakásba lehet eljutni. Mind a százharminchat lakás egyszobás. A körfolyosótól mindössze egy három milliméter vastag ablak választja el műhelyemet, és a fekete elsötétítő papír.

Valahol egy asszony mosogat. Lábasok, evőeszközök csengnek. Rádió szól, beszélgetnek is. A folyosó örökké tele van hangokkal.

Szomszédságunkban egy éjjeliőr lakik, nyög és höbög. Most is kint ül a körfolyosón, s az udvaron hancúrozó gyerekekre és kutyákra kiabál:

– Csönd legyen! Nem értitek? Csönd legyen, a konyhában alszanak…

Heten laknak a szomszédunkban. Az Öreg, a felesége, az idősebb lányuk és annak kisfia, valamint a fiatalabb lányuk a férjével és kislányával. Az Öreg igazságtalan. Fiatalabb lányának a férje meglehetősen barnás árnyalatú. Cigány vagy félig cigány. Ruganyos járású, derűs legény. Vásárolt egy táskarádiót, s az Öreg elvette tőle. Ha éppen senki sem alszik a konyhában, az Öreg órákon át a folyosón ordíttatja a rádiót, nem törődve a szomszédokkal, más alvókkal és kábultakkal. A folyosónkon pedig jócskán akadnak még fáradt emberek. Az Öreg szomszédságában egy munkás lakik sánta feleségével, lányával, fiával és a kutyájával, akit Ritznek neveznek.

Az idén az alacsony, borostás arcú munkást nélkülöznünk kell, mivel lecsukták. Senki nem tudja, miért. A házban úgy vélekednek az emberek, hogy lényegében valami félreértésről van szó, semmi esetre sem igazi bűnügyről. A fiát felvették helyette a kazánokhoz. Az üzemben tartják a helyét, visszavárják. A gyerek most az apja kerékpárjával jár át Kőbányára, s általában este érkezik haza. Néha azonban délelőtt is felbukkan a folyosón. Ilyenkor ököllel veri az ajtajukat, és szitkozódik. Hiába. A húga nem nyit ajtót. Kövérkés leány, tizennégy esztendős.

Ritzéken túl egy rendőr őrmester lakik négy gyermekével, asszony nélkül. A legidősebb lány vezeti a háztartást. A rendőr szomszédjáról már semmit sem tudunk, érthető, messze esik tőlünk az ajtajuk.

– Négy embernek kényelmes, de hétnek már kicsi…

Azt hiszem, a postásnak magyaráz. Tegezi a postást, a handlét, a házmestert… Ilyen éjjeliőrt én még nem láttam. Februárban ing nélkül, félmeztelenül mászkál a folyosón, és rendezkedik. Ha módja nyílik rá, mindig a növendék lányokat rendezgeti. Közben beteg. Azt hiszem, cukorbajos. Esténként áthallatszanak a nyögései. Nyög vagy ordít:

– Te Bözsi, hová tetted az üvegcsét! Hun az üvegcse, Bözsi?! Add elő az üvegcsét, Bözsi, mert megváglak!

Bent a szobában cseng a telefon. Hirtelen leöblítem a képet, és belenyomom a fixírbe. Úgyis rossz. Egy író telefonál. Azt kérdi, hallgattam-e a rádiót, mert bemondták, hogy a Holdon hagyott szeizmográf atombombányi rengéseket jelez. Mi az én véleményem? Mitől reng a Hold?… Amióta az amerikaiak leszálltak a Holdra, most telefonál negyedszer.

Kék, ernyőzött kriptont gyújtok a laborban. Bámulom a képet. A kontúrok jók, de felismerhetetlen, hogy a fogaskerekekben végződő gúlákat honnan éri a fény. És persze a népi szőttes mintái sem látszanak, mely a háttért adja jellegzetes formáival, kicsit az időtlenségbe mosva az egész kompozíciót. – A folyosón höbög az Öreg. Éjjeliőrt még nem untam ennyire, mint ezt.

– Ha nyerek a totón, itt hagyom az egész bandát. Veszek magamnak egy egy szoba komfortos lakást, és csak heverek. Nem hagyom magamat ingerelni. Az orvos is azt mondta, ne hagyjam magamat ingerelni…

– Nem nyer – hallatszik a postás hangja, vagy a handléé, vagy valaki másé.

– Mondom, ha nyerek… Egyet sem viszek magammal, még az öregasszonyt sem. Elég volt nekem ebből a bandából. Csak heverek majd.

Új papírt kaparok elő a fiókból, és a gép alá igazítom. A fejemben tél van. Gumitalpú félcipőm csúszkál a hóban. A körzeti orvos rendelőjében harmincan szörcsögnek. Az öregasszony is, a Bözsi. Mellém húzódik, sóhajt. „Most megkérdem tőle, hová az istenbe rakja el örökké azt az üvegcsét…” De megelőz:

– Jaj, istenem… Meghal az Öreg…

– Talán csak hűlés…

– Meghal… Hujjogat álmában… Mi lesz itt énvelem?

– Erős embernek látszik.

– Mi lesz itt énvelem?… Az Öreg nélkül fél évig sem bírom… Az Öreg nekem az egyetlen támaszom…

– Ott vannak a gyerekek… És az ijedség mindig nagyobb, mint a…

– Szegény Öreg, elmegy előttem… Helyet csinál…

Három nap múlva az Öreg halk, erőszakos hangja szűrődött be a fagyottan pendülő ablakon:

– Hadd lám, milyen bugyigód van… Na, hadd lám?…

– Menjen már… Mit gondol maga? – ernyedten tiltakozott a Ritz lány. Szinte magam előtt láttam kiguvadt szemét, hepehupás kövérségét s a porrongyot, mellyel valószínűleg az ajtóban tétovázott.

– Na, gyerejde, mutasd meg a bugyigódat.

– Miket gondol maga?…

– A Jóskának bezzeg odatartod… Meg annak a Feri gyereknek is…

– Nem is igaz…

– Ne beszélj! Mindent látok. Anyád alighogy kihúzza a lábát, ezek már itt koslatnak a folyosón… Azokkal, azt hiszed, jobb?…

– Takarítanom kell.

– Na, gyere be… Senki sincs idehaza, csak én… Adok egy tízest, ha bejössz…

– Tízest?… Mit kapni azért?

– Majd összegyűjtöd.

– Nem.

– Na, gyere be… Ha begyüssz, nem mondlak meg… Anyád már a múlt héten is kérdezett felőled…

– Az anyu?…

– Ha apád kiszabadul, agyonver téged. De nem is lehetne csodálni…

– Bemond neki?…

– Ha begyüssz, nem szólok semmit.

Csend lett, becsukódtak az ajtók. Félóra múlva a lány hangja ismét kiszivárgott a folyosóra:

– Nem mond meg?…

– Nem… De azzal a Ferkóval nem ám, hogy összeadod magad? Elégedj meg a Jóskával. Ha a Ferkót is beengeded, bemondlak.

– Vén disznó… Eresszen már.

– Na, hadd lám, milyen most… Na, hadd lám?…

– Azt ígérte, nem mond be.

– Nem hát… De azt a Ferkó gyereket nem akarom látni a folyosónkon, megértetted?

A Ritz lány halk pityergését beszippantották az ajtók és ablakok. Este aztán elölről kezdődött minden. Az Öreg nyögött és ordított: „Bözsi!… Hová tetted az üvegcsét?…”

Ez már lágyabb papír. A gyér, kék fényben is látszik, ahogy a hívó előcsalja a formákat. A fogaskerékben végződő gúlák, mint a szörnyek, hatalmassá növekednek az ernyedt papíron. Először azt a címet akartam adni a képnek, hogy „Kompozíció”. De meggondoltam. Sokkal többet mond az új címe: „Tértanulmány, 1969”. Két hete megvan már ez a címem. A feleségem szerint minden bent van ebben a címben, bár a képet még nem látta. Olyanok ezek itt, mint a szörnyek… De milyen tértanulmány az, ahol a tárgyak egymás árnyékába olvadnak? Hol itt a háttér? És a közeg? Egymáshoz viszonyítva hol helyezkednek el ezek a fogaskerekek? Képtelenség az egész… Mindig tudtam, hogy lágy papíron nem lehet dolgozni… Persze a kemény sem jó… Az elnyeli az árnyalatokat. Semmi nincs a gúlák között, csak a natura.

– Mit csináltok azzal a kutyával, te?

– A Ritzzel?…

– Egész éjjel vonyít. Azt mondja a vejem, nem tudnak tőle aludni.

– A Ritz vonyít?… – kételkedik a lány, és valamilyen nedves rongyot csapdos a korláthoz.

Szép, kerek már a hasa, az iskolából is kitiltották. A nyolcadik általánost majd a levelezőn fejezi be. Legalábbis ez a terv. A koslató legények elmaradtak, az Öreg hangja is rekedtes, ingerült:

– Veritek azt a kutyát?…

– A Ritzet?… Nem…

– Akkor rosszat érez ez a kutya. Egész éjjel vonyított.

– A Ritz semmit sem szokott érezni… Süket.

– Attól még érezhet… Ok nélkül egy kutya sem vonyít…

– Mi nem hallottuk… A Ritz ugatni sem tud… Hogyan vonyítana?

A szobában ismét megcsörren a telefon. Egbert Iván beszél a drót másik végén. Azt mondja, hogy vasárnap vitorlásverseny lesz. Levinne magával Füredre. Nekem sem árt egy kis napfény, s merő passzióból készíthetnék róla néhány felvételt. Természetesen a hajón, verseny közben. Azt mondja, előfordulhat, hogy nem lesz első, csak helyezett, s akkor a hivatalos riporterek őt nem fotózzák. Neki viszont nagyon kellenek a képek, mert a Hans G. Strepp már megírta róla a riportot a Die Yacht számára, s ott képek nélkül nem jelenhet meg anyag. Vannak ugyan régi fotói, de a Die Yacht csak friss, konkrét anyaggal szeret dolgozni.

– Jól van. Idejössz értem?… – hallom a saját hangomat, de a gondolataim már a bútorok mélyén matatnak. „Hol lehet az én fürdőnadrágom?… Az idén még nem fürödtem a Balatonban, de tavaly… Vagy tavalyelőtt volt az?… Lehet, hogy nincs is fürdőnadrágom… Talán a szekrényben… Még a színére is emlékszem… Igen, valami kékes vászon… Vagy talán zöldes inkább…”

– Igen, pénteken… De minek olyan korán lemenni?… Edzés?… Valóban, erről megfeledkeztem… Pénteken…

A hívóban megfeketedett a „Tértanulmány, 1969”. Semmi nem látszik rajt, csak sötétség. A hívóban nem lehet képet hagyni… „Ha nem kerül elő a fürdőnadrágom, legfeljebb veszek egyet… Mennyibe kerülhet egy fürdőnadrág, ötven forint?… Ha szabad árformába tartozik, akkor száz is lehet… Úgy kell kérni, hogy úszónadrág, akkor olcsóbb… Majd hullámvölgyben készítem el Egbertről az egyik felvételt… Akkor úgy jön ki, mintha a víz felette lenne… És ami adódik, vitorlákkal, zászlós bójákkal a háttérben… Lehetne egy tanulmányt is készíteni a bójákról. Biztosan csíkosak a bóják… Ha összemontíroznék két képet? Mondjuk, egy márványasztal felülete, melyben bent úsznak a bóják… Viszek színest… Vagy az Egbert Ivánt a márványba… Egbertnek csak a feje látszik ki a márvány síkjából, s körülötte óriási zászlós bóják úsznak. A bóják közül egyetlenegy csíkos lesz, a többi dominószerű vágással…”

– Jó napot! – nyers, nehéz hang ütődik a falnak.

Kint az Öreg rekedten csodálkozik:

– Hát maga megszökött?

– Harmadoltak… Itthon van a család?

Ajtó nyikordul. Alighanem a Ritz lány kiállt a küszöbre. Riadt a hangja:

– Aptya… Csókolom…

Csend, majd a kiszabadult munkás nehéz hangja:

– Meghasasodtál!?

Az Öreg alatt nyikordul a szék. A lány hallgat.

– Meghasasodtál, az anyád hétszentségit! Agyonváglak, te ringyó… Téged is meg aztat is… Akármelyik volt!… Na! Nyögd ki!…

Falnak koccan az ajtó, majd becsapódik. Már bent a kis lakás előszobájában harsog a vastag, nehéz hang:

– Kitől van? Beszélj, mert kitaposom a beledet!

– Aptya, én soha többet…

Pofon csattan, zuhanás döng a folyosón. Az alsóbb emeleteken ajtók csikorognak. Hallgatózik a ház.

– Kitől van?!

– Aptya, drága aptya… – zokog a lány.

Ütések csattannak. A lány sikogat, üvölt.

Az Öreg némán üldögél a folyosón. Vagy talán már felállt, odament, és…

Ordítás, zuhanások. Csörömpölve beszakad egy ajtó. Hirtelen csend lesz. Talán az Öreg felugrott, és…

Nagy a csend. Mindenütt. Az egész ház mozdulatlan.

Mi van itt?… Kilépek az ajtó elé.

Az Öreg egykedvűen üldögél a széken, és a galambokat nézi. Cigarettázik. A galambok az udvar mélyében köröznek a félkopasz fák felett.

Nem tudom, hogyan került kezembe a gép. Felemelem, s az Öreg fejét pontosan elhelyezem a keresőben. Kattan a kioldó. Az Öreg nézi a galambokat. Meg sem rezzent.

Feltárul Ritzék ajtaja. A munkás sápadtan áll a körfolyosón.

– Vérzik a lány – mondja, és néz ránk dermedt rémülettel.

Ázik a film, aztán a papír. Az arc gödrei, mint a kráterek. Soha nem tűnt fel, hogy bajsza van. A rozsdás sörték alatt félig tátva a száj. Sötét üreg. A szemek táskásak, kőszemek. Kőarc, kőszemek, kőbajusz. Zsírkő, százéves berágódásokkal. „Mi lenne, ha az Öreg arcát beépíteném a tértanulmányomba? Előtérben a fogaskerékben végződő gúlák, a horizonton pedig félbalra ez az arc, kőszemekkel. Vagy csak a kőarc, háttérben a horizonttal. Aláírás: Tértanulmány, 1969… Keményebb papíron, jól fakítva… Vagy csak: Tértanulmány? Vagy: Az arc… Ez nem jó. A zsüri portrénak vélné, és az általános emberit keresné a zsírkő türemléseiben… Igen, így a legjobb, a horizont és az arc együtt… Kőfej, kőarc, kőszemek…”

1969

A Teimel villa

Compó Jani leesett az ágyról. Nyöszörögve összegömbölyödött a hideg kövezeten, aztán felült. Sötét volt. Remegett a föld. Páncélgránátok robbantak a kertben. A fák suhogtak, mint az ostor. A tó másik partjáról áthallatszott a Sztálin-orgonák vijjogó acsarkodása. – Visszamászott az apja ágyába, és betakarózott. Kezét összekulcsolta a feje alatt, és egy tehervonatra figyelt, ami álmában rohant, de már nem tudta, hová, s arra sem emlékezett, hogy mi dolga volt a vonattal… – Kellemes, széles fekvés esett az ágyban… Két éve, amikor megjött az értesítés, hogy az apja eltűnt, nagyon megijedt. Teimel úr magához rendelte, és megkérdezte, hogy hány éves. Vacogva nézett Teimel úrra, és azt hazudta, hogy tizennégy. Teimel úr szigorúan ingatta a fejét, de végül mégis megengedte, hogy az apja kamrájában maradjon. Amennyire bírta, átvállalta apja munkáit is. Télen fűtött, nyáron a kertet gondozta. Megszolgálta az ételét, ruháját, szállását. – Nyitott szemmel feküdt az ágyon, és az ágyúdörejre figyelt. A robbanások, süvöltések szüneteiben autók, páncélos járművek nehéz morajlását vélte hallani. A lizoform bűze közben az orrát facsarta, és könnyeket csalt a szemébe. Amióta a kötszermosoda a Teimel villa alagsorába költözött, klór, jód és lizoform szaga párállott elő a falakból, vascsövekből, betonajtókból. A takarója is bűzlött, mert amíg fát hasogatott az udvaron, a katonák az ágyában disznólkodtak a mosónőkkel s a lányokkal, akik a kötszerért jöttek. Ha szólt nekik, pofon vágták, a nagy seggű mosónők pedig röhögve falhoz szorították. A jód bűzét a macskák is gyűlölték. Sorra otthagyták a meleg kazánokat. A hóban s lent a csónakházban vernyákoltak egész télen. Az alagsorban elszaporodtak az egerek.

Compó Jani fejére húzta a takarót, és elszenderült.

Fakó pincefény derengett már a falakon, amikor felriadt. Csend volt mindenütt, időtlen, ernyesztő mozdulatlanság. Fülelt, aztán sovány, kifényesedett lába szárára felrántotta a nadrágot. Kapcát tekert, beleugrott a bakancsába. Remegett. Évek óta nem fordult elő vele ilyesmi. Mindig hajnalban ébredt, sötétben ráncigálta magára a gúnyáját.

Feltépte a kamra ajtaját, s az alagsor csővezetékei alatt sietve elindult. Kongtak-bongtak a bakancsai. Sehol egy ember, egy katona, egy őr. Eltűntek a mosóasszonyok, az altisztek és a sofőrök. Felnyargalt az udvari lépcsőn, s látta, hogy az ólakból eltűntek a kutyák, a fészerből a fekete BMW, a kertből a kétéltűek, a kapu elől a boforcok. Az udvar napfényben úszott, mindenütt apró vízerek csordogáltak, s körülfolyták az almafákat, bokrokat, a sziklakert szétdúlt rózsatöveit. Compó Jani lihegve állt a fényben, és várakozott. Nem tudta, mire vár, mit akar…

A Teimel villa ajtaja tárva-nyitva állt. Az ajtóhoz lépett, megállt, kopogott, fülelt. Mindhiába. Csend volt a házban s a ház előtt a pergola alatt s a szobákban, a zugokban, a szilánk ütötte repedésekben. Falépcső vezetett az emeletre. Megindult rajta a magasba. Nyikorogtak és döngtek a száraz lépcsők. Compó Jani riadtan megállt a kanyarban. Soha életében nem járt még a villa emeletén. Eszébe jutott Teimel úr, Teimel úr szemüvege, s a méltóságos asszony ezüstrókája, a róka figyelő üvegszeme. A földszinti szobák felé pislogott, szeretett volna baj nélkül visszajutni az előszobába s az előszobából az udvarra. „Halkan, óvatosan visszamegyek… Bezárkózom a kamrámba…” – gondolta. Mégis felfelé lépdelt a nyikorgó falépcsőkön. Emelte valami a lábait, valami ismeretlen, idegen erő. S a lábai fokról fokra hágtak, mintha maguk parancsolnának maguknak, s a gazdájuk nem is Compó Jani lenne. Tágas szobában találta magát. A szobából fülkék nyíltak mindkét oldalon, vagy talán újabb szobák. A törött üvegajtót nem kellett már nyitni, kitárni. Az ablakkereten át egyenesen a teraszra léphetett. A roskadt nádszékeken macskák aludtak. Napfény aranylott szőrükön.

– Cic… Cic… – suttogott Compó Jani.

Az egyik cirmos bundájú macska leugrott a terasz mozaikpadlójára. Compó Janihoz dörzsölte fejét, oldalát, és dorombolva megkerülte a lábát.

– Dóra… Cirmos Dóra… – mondta Compó Jani, aztán a terasz fénylő magasságából a Balaton tükrére bámult. Soha nem látta még a tó vizét ilyen magasról. A repülőgép, amit a boforcok az elmúlt ősszel lelőttek, már kiolvadt a jégből. Lomha ezüst testét zölden nyaldosták a hullámok. A víz alatti részei is előfénylettek, mint öreg ékszerek, melyekről régóta már csak mesélnek… A farok táján az áramlás valami zsákszerű kelléket duzzasztott. Lottyadtan elapadt, aztán duzzadt fehérséggé változott, majd ismét elapadt… „Mi lehet ott? Gumicsónak? Nincs is messze. Talán száz méterre van, vagy százötven méterre. Százra a nádas szélétől” – tűnődött Compó Jani, aztán az öblöt vette szemügyre s a partot, ahol összetorlódott az olvadó, hullám szaggatta jég. Az öböl mélyén két elsüllyedt hajó pihent. A magasból halványan sejlett az árbocuk s a fémrészek fáradt aranylása. A nádasban kilőtt kétéltűek sötétlettek, a kertek és gyümölcsösök aljában pedig elhagyott lövészárkok. Pillantása az árok cikcakkját követte, amikor észrevett egy embert. Soványnak látszott. Hajladozott, keresgélt valamit a bokrok alatt. Aztán felegyenesedett, és a Teimel villára bámult. Compó Jani arca felderült. A félcigány Kordély Ferenc álldogált a bokrok között. Compó kihajolt az erkélyen, és intett neki.

Kordély gyanakodva közelítgette a Teimel villát. Amikor a napfényes, idegen szobába lépett, megvonaglott a szemöldöke:

– A bankárék is elmentek?

– A bankárék már februárban. Azóta csak a németek voltak itt és a mosodások – mondta Compó Jani, aztán összerezzent. Hátranézett.

– Mi az? – kérdezte a félcigány, és oldalazva a lépcső felé húzódott.

– Nem tudom. A németek mind elmentek?

– Mind. Még az éjjel. Itt már csak oroszok vannak.

– Hol vannak hát?

– Itt vannak valahol. Megkerülték a vizet. A kertek mind tele vannak röpcédulával. Nézd e, miket írnak.

Compó Jani egy sárgás, koszos cédula böngészésébe kezdett. Hangosan szótagolta a szöveget: „Ha… él… ni a… karsz köl… tözz fel a pin… cé… ből, mosa… kodj, taka… ríts… dol… gozz! Ma… gyar Ko… mo… nista Párt…”

– Ezt nézd e, ez nagyobb – nyújtott át Kordély Ferkó egy piros cédulát.

– „El kell ko… boz… ni a haza… árulók, nyi… las ve… zetők, Volk… sbund tagok, hábo… rús bűnösök föld… birtokait! Ne kímél…jétek a haza…áru…lókat!” – szótagolta Compó.

– Meglásd, Jani, nekünk is osztanak valamit…

– Mit osztanának?

– Fődet meg pénzt. A te gazdád, ez a Teimel, ez is valami ilyenféle.

– A Teimel úr?

– Ilyen ez, meglátod… Foglaljuk le magunknak a kertet… Az oroszok aztán majd jóváírják…

– Aztán ha visszajönnek Teimel úrék?

– Ide? Itt most már kommunizmus lesz. Az urakat mind fölakasztják. A dógaikat meg odaadják nekünk. Mink most azt csinálunk, amit akarunk. Aki akar, fődet kap, aki akar, elmehet tűzóttónak. Az anyját, de éhes vagyok. Nincs itt valami konzerv?

A félcigány kinyitott egy szekrényt, és átkutatta a polcokat. Két doboz szivart talált és egy üveg konyakot.

– A bankárék szivarja e… Meg a rumjuk…

– Ha aztán a Teimel úr nem hazaáruló, még a helyemet is elvesztem.

Kordély diadalittasan nyitálta a gardrób ajtaját:

– Nézd e… Mekkora szekrényeket tartottak. Megalhatna ebben az ember. Csak egy dunyha kellene ide. Meleg, tágas, mint egy fészek. Lehet, hogy ez nem is szekrény. Mi ez itt, Compó?

Compó is benézett a gardrób mélyére, aztán a másik szekrénybe, majd a harmadikba, s csakhamar versenyt nyitálta a fiókokat, ajtókat, zárakat a félcigány legénykével. Néhány magyar és öt darab német konzervre bukkantak a polcok, fiókok mélyén.

– Jó kis katonai konzervek – mondta Kordély. Compó bólogatott. Csámcsogva ettek, s lankadtan pislogtak a terasz felé. A macskák már a lábuknál vernyákoltak.

Kint meggyújtottak egy-egy szivart, aztán elhelyezkedtek a nádszékeken.

– Mekkora egek vannak. Nem is gondolná az ember – álmélkodott Compó Jani.

– Az urak innen jó messzire láttak… Mi az, nem szipákolsz már?

– Büdös ez a szivar.

– Büdös? Az urak szivarja? Büdös ám a valagad. Na, add ide. Majd fölszelem, és pödrök belőle. Van itt papír, jó hétre valót összeszedtem a kertek alatt. Na, add ide azt a szivart. Így, ni… Egész raktáram van már…

– Mi az a sárga?

– Röpcédula. Ez mind röpcédula. És még tele van a futóárok alja és a nádas is. Elóvasod?

Compó Jani hunyorogva mustrálgatta a sárga röpcédulát, majd megfontolt szótagolásba kezdett: „Űzzük ki a néme…teket! Fegyver…re ma… gyar! Be az új Nem… zeti Had… se… regbe!”

– Na, ugye, megmondtam. Katonának is mehetnénk. Azt csinálunk, amit akarunk. Ha beállunk a seregbe, ruhát kapunk, és rendes adagot mindenből. Ha például hónap beállnánk, Szent György-napkor már megtérhetnénk mint tisztek.

– Mink?

– Hát. Tisztek lehetünk most, vagy foglalhatunk fődet. Akár egy egész holdat vagy kettőt, és gazdák leszünk. A faluban már mindenki a fődre fenekedik. Csak azt várják, hogy az oroszok megérkezzenek, aztán már osszák is. De bakternak is elmehetnénk. Ott is jár ruha, meg mind a fődek a tőttés mentén.

– Legjobb lenne beállni a hadseregbe.

– Hát álljunk be. Hónap beállhatunk. Begyalogolunk a városba, és beállunk. Ruhát adnak, rendes adagot mindenből. Géppisztolyunk lesz, és mind a ketten vitézek leszünk. Meghajtjuk a németeket, aztán Szent György-napra hazajövünk a részünkért.

– Itthon is kapunk részt?

– Kapunk hát. Ha beállunk a hadseregbe, nekünk dupla rész jár… Neked meg éppen három rész, mert az apád részét is kiveheted.

– Holnap bemehetnénk a városba.

– Megyünk is. Beállunk tisztnek. Ha reggel elindulunk, délre beérünk. Itt találkozunk a villasori úton. Jó? Ahol a boforcok álltak. Ezt a három konzervet meg ezt a rumot elviszem. Marad itt elég – mondta Kordély Ferenc, aztán szivarját eloltotta a fehér vaskorláton, és zsebre tette.

Compó Jani nem találta a helyét a Teimel villában. Amikor Kordély Ferkó elment, arra gondolt, hogy beveszi magát a kamrájába, és alszik délig vagy még tovább. Le is ment az alagsorba, de hiába dőlt végig a széles, kényelmes ágyon, nem volt maradása. A kéklő, fényes messzeségre gondolt, a nagy, sűrű egekre, melyeket odafentről látott. Visszasomfordált az úri szobákba. Megtapogatta a bútorok kárpitját, a porcelánokat és a festmények borzongató, furcsa rücskeit. Két óra is beletelt, mire a terasz aranyos magasságába érkezett. A székek nádfonata, a korlát s a kövek türkiz kockái mind felragyogtak. Meleg volt odafent és jó levegő. Messzire látott, nagy, kék egek függtek mindenütt. A macskák dölyfösen hevertek a székeken. Hunyorogtak, doromboltak, bajszuk csillogott. Helyet szorított magának a cirmos mellett, és csukott szemmel élvezte a napfényt, a nádasból felszálló tavaszi szagokat. Úgy érezte, álmodik, vagy filmet néz a városi moziban. Megsimogatta a macskát. A szőr sercegett durva ujjai alatt.

A víz felett sirályok keringtek, kiáltoztak, és fehér íveket véstek a mélykék végtelenbe. A repülőgép betükrözött a kerti fák közé. Egészen kiszabadult a jégből, s a hullámok lassan forgatták. A mátyásmadarak kíváncsian kiáltoztak a csónakház tetején. Compó Jani is kíváncsi lett. „Mi lehet a repülőgép belsejében? És mi az a fehér a farka alatt? Ha amerikai gép volt, ebben talán még arany is van. Arany és fegyverek… Szép, fényes pisztolyok. Tiszti fegyverek.” Hunyorogva, tűnődve nézte a gépet, s a gép lassan forgott az áramlásban. A macskák ásítoztak. Unták és élvezték a tavaszt. Úgy hevertek, flegmáskodva a fonott karosszékek öbleiben, mintha a tavasz megszokott macskaügy lenne. Az ég macskakék, a szél macskaszél, s a felizzó, nagy napkorong a megszokott, megunt macskanap lenne. Compó Jani sokáig élvezte a macskafényt. Csaknem elaludt a Teimel villa finom mozaikpadlós teraszán.

Kettő óra lehetett, vagy néhány perccel több, amikor felállt, s az úri szobákon, az úri falépcsőn át leballagott az udvarra. Az alagsorban magához vette a fejszéjét, aztán egykedvűen a csónakházhoz lépkedett. A mátyásmadarak a tető ormán cserregtek, mintha a tavaszi délután megszokott madárdélután volna, az égen madárnap, madárfény szállna, s a madárkék égbolton madárbríz borzolódna. Compó Jani felemelte a fejszéjét, és a lakatra sújtott. A fémzár reccsenve megszakadt, elernyedt.

Bent kiszáradt tavalyi pókok függtek élettelen hálóikon. Festék-, iszap- és terpentinillat vegyült a kinti áramlással. Compó Jani láncon ragadta az egyik könnyű csónakot, s húzta maga után, mint egy engedetlen, buta szobakutyát. Amikor kint az almafák alatt megpihent, látta, hogy a csónakon megdöntött, cirkalmas betűkkel egy név áll: Adrien. A kisasszony csónakja volt. Teimel Adrien két éve Svájcban élt, s a csónakját az elmúlt nyáron már nem tették vízre.

Compó Janit az öböl partjáig követték a mátyásmadarak. A nádas és a kert között letelepedtek egy berekfa ormán, s a megszokott tavaszi madárfényt, madárbrízt élvezve alig figyeltek Teimelék szolgájára.

Compó Jani vízre csúsztatta a kisasszony csónakját, s az egyik fenékdeszkával evezni kezdett. „Ha magammal viszem a tiszti fegyvereket, jobban befogadnak – gondolta. – Az új hadseregben sok fegyver kell nekünk. Nem irgalmazunk. Elkobozzuk az egészet. Fölosztjuk… Az aranyat is… Viszem a fegyvereket és az aranyat… Csak néznek majd, és azonnal kihirdetik… Compó János a vörös aranyakat… Az összes vörös aranyat… A tiszti fegyvereket… Előléptetjük őrmesterré… Az aranyakat leteszem az asztalra. Egyet sem tartok meg… Megmondom nekik, hogy szivar nem köll, rum nem köll… Éljen a nép… Kordélynak is rangot adatok, már holnap délután… Az összes aranyat behoztuk… A fegyvereket. A finom amerikai pisztolyokat is… És a töltényeket… Mi, vörösök, legelsőnek indulunk el… Mi ketten a Kordély néptárssal… Megmondom nekik… Sok arany lehet egy ilyen repülőgépben… Nem… Nem tartok meg az amerikai aranyból egyet sem… Eláshatnám… De nem ásom el… A vízbe is leengedhetném… De nem eregetem le… Beviszem mind. Leteszem a ződ asztalra, és haptákba állok… Kordély majd szalutál: Az urak árulók!… Nagyot kiált…”

Csobogtatta a lakkozott fenékdeszkát. Nekifeszült a türkiz áramlásnak, erőltette a kisasszony csónakját a repülőgép felé. A sirályok halásztak körülötte. Apró, sovány küszökkel emelkedtek a macskanap felé. A mélykék ég végtelenjében megjelent egy parányi felhő. Magányosan sodródott nyugat felé. Compó Jani evezett, megfeszült. Ezüst derengés szívta, vitte. Körülötte csupa kék volt minden, a víz, az ég, a szél. Mosolygott, szája résnyire nyílt. Szeme már a túlpartot kémlelte, a füstszürke, alig kék messzeséget, amikor megakadt a csónakja. Valami ismeretlen erő lazán, rugalmasan megragadta. Nagyot húzott a fenékdeszkával, de hiába. A csónak előrelendült, aztán visszarándult. „A drótakadályok… A németek tüskésdrótot eregettek a vízbe… Megfogott a németek drótja… Amikor az oroszok elérték a túlsó partot, akkor… Drótakadály van itt mindenütt… a víz egyik végétől a másikig… De ez könnyű csónak… Átcsúszhat felette…” – gondolta Compó Jani, s a fenékdeszkával a mélybe böködött, hogy csónakjáról leválassza a karmos drótokat.

A robbanás széttépte a csónakot, Compó Janit, s az örvények megbillentették a vízben lebegő repülőgépet. Az aknazár úszó gyöngysora a Teimel villa alatt elszakadt. A sirályok kiáltozva fúródtak a magasba, s fehéren libegő bizonytalansággá vált a tavaszi délután. A csónak maradványaiból néhány színes deszkát a nádasba hajtottak a hullámok.

A jó idő tartósnak bizonyult. A következő napon is kéklő, aranyló hullámverés áramlott át a tájon. A villasor szabályos törzsű hársfáin madarak cserregtek. Kordély Ferenc szivarozva várakozott a fák alatt. Kilenc óra tájban bemerészkedett a Teimel villa udvarára, és nagyot kiáltott:

– Compó!

Csend volt a házban és a ház körül. Benyitott, sorra járta a szobákat. A teraszon megállt, a vízre, majd a a macskákra pillantott. „Compó, úgy látszik, előrement” – gondolta.

Fütyörészve leereszkedett a falépcsőn, s a kerten, majd a mezőkön át elindult a város felé. Élvezte a tavaszi napfényt és a bizonyosságot, hogy fél nap múlva katona lesz, két hónap múlva tiszt, s később is, ami csak akar.

1970

Rablómese

Huszonhatodika volt és péntek. Az újságíró a hűtőpult közelében üldögélt, és a fröccsöspoharát dajkálta. Kétujjnyi lé hintázott még az alján elszíntelenedve. Az arcokat figyelte… Asztala olyan volt, mint egy harcálláspont. Száz forintot akart valakitől kölcsönkérni. Huszonhatodikán este. Száz egész forintot. Hétkor ült le az asztalhoz, s amikor a hűtőpult belsejében megpillantotta a hidegtálakat, azonnal elhatározta, hogy valakitől kölcsönkér húsz forintot. Nem volt nagy étkű, s hízásnak indult teste egyébként is óvatosságra intette… De egy hidegtál este hétkor… Semmi… És mások is vacsoráznak. Feltehetőleg az egész nép vacsorázik… Képzeletében megjelent az egész nép… Csak mint fogalom, aztán a kép csücske is… Nem erőltette tovább. Megrázta a fejét, s arra gondolt, hogy húsz forintot csak a legjobb barátaitól kérhet. Húsz forint annyira bagatell összeg, hogy egy „köszönő klubtag” már félreértené. Még kérdezősködne, vagy valami… Terjesztenék. Úgy döntött, hogy legjobb lesz száz forintot kérni. Az mégis kerek összeg. Eszik egy hidegtálat, és iszik rá valamit. Még egy fröccsöt, vagy kér egy hattyúnyakút, és egészen zárásig marad… A fröccs, amivel beült, valójában már elfogyott, megszűnt. Mint fröccs befejezte a létét. Csak torzó, valami fröccsemlék, lémaradvány lötyögött a poharában. És sehol egyetlen biztató arc… Csupa távoli ember, és csupa tízforintos alak. Kezdett elcsüggedni… Elhatározta, hogy kilencig marad. Kilencig, és egy perccel sem tovább. Az elfogyasztott fröccsöt legfeljebb felíratja a többihez. Egyet még felírhatnak. Úgyis csalnak. Mi az az egy fröccs. És másodikán kifizeti az egészet. – Aztán telefonhoz hívták. Gyanakodott. Elváltoztatta a hangját:

– Halló… Tessék…

– Te vagy az, Gyula?…

– Ki beszél ott?

– Krisztics főhadnagy… Megsüketültél, nem ismered meg a hangomat?

– Szevasz… Honnan dumálsz?

– Bentről. Fogtunk neked egy érdekes ürgét, megírhatod. Ülj taxiba.

Az újságíró körülpillantott a klubban. Attól félt, hogy elszalasztja a százforintos embert. Amikor látta, hogy semmit sem szalaszt el, megszólalt:

– Te… Hát tudod, hogy én már nem vagyok a belpolban… A Reszeli csinálja… Én a kultúrában…

– Reszeli… Nem a Reszeli esete ez… Mondom, hogy egy régi ürge. Ismer téged… Írsz róla valami színeset a másik rovatnak…

– Ki az?

– A Bank Feri bácsi…

– Bank Feri bácsi?… Rég abbahagyta… Az utolsó páncélszekrényt még a Rákosi alatt…

– Nem páncélszekrény, tyúk… Egy zsák tyúkot lopott…

– A Bank Feri bácsi? Hülyéskedsz…

– Nem. Ülj taxiba, mert az öreg már a harmadik szivaromat szívja. Kifogyok.

– Nem, taxiba nem ülhetek…

– Elküldöm érted az URH-t. Rögtön indulnak, jó?…

– Elmennék, csak várok itt valakit. Tartozik valaki egy százassal, és most éppen kellene. Kilencre ígérte…

– Adok én neked addig egy százast, aztán majd másodikán rendezzük, jó? Na végre. Indítom a kocsit.

Az újságíró végigment az ismerős folyosókon, aztán kopogtatás nélkül benyitott a főhadnagy szobájába. Még orrában tétovázott a folyosói szag – a derékszíjak, bakancsok, kincstári ruhák, autógumik, izzadt férfiak, cigaretták, pipák, szivarok, hamutartók, titkárnők és dohosodó akták szaga, egyszóval a rendőrszag –, amikor megszólalt:

– Jó estét…

A titkárnő rákacsintott, Krisztics az egyik székre mutatott.

Nem ült le. Az előállított öregemberre bámult. Az ajtónak és neki háttal ült, karnyújtásnyira Krisztics íróasztalától. Ősz haja volt és kék overallja. Moccanatlanul üldögélt, némán. Az újságíró látta, hogy a jegyzőkönyvet már felvették. Csak úgy általánosságban szemlélte meg az öregembert, mert az orrában még mindig érezte a rendőrszagot. Álmatagon tűnődött egy-két pillanatig, aztán bólintott. A rablószagot is érezte. Megérezte, beszívta, aztán leült. Arra gondolt, hogy a rendőrszaghoz nemcsak a hamutartók, titkárnők és a kincstári holmik illata tartozik, hanem a rablók szaga is. Ez adja valójában a rendőrszag aromáját. „Rablószag nélkül nincsen rendőrszag” – fogalmazta meg magának az elméleti értékű igazságot.

Az öregember megmoccant. Lassan oldalra fordította a fejét, aztán felállt:

– Megismer, szerkesztő úr?

– Meg, Feri bácsi… Üljön le – mondta az újságíró.

Az öregember visszaereszkedett a szék peremére, és köhintett egyet, mielőtt megszólalt:

– Ne haragudjon, szerkesztő úr, hogy idekérettük… Idegenekkel, ugye, nem szívesen…

– Örülök, vén rabló, hogy láthatom. De éppen itt?

– Tolvaj – szólt közbe tárgyilagosan Krisztics főhadnagy.

Az öregember a főhadnagyra pillantott, aztán újra az újságíró felé fordult:

– Tyúkot loptam, szerkesztő úr… Ide jutottam… Bank Feri bácsi tyúkot lopott… A szakmát az utolsó szabadulásom után abbahagytam. Volt egy kis megtakarított pénzem, szerkesztő úr… Még a régi világból, amikor külföldön működtem. Nyugalomba vonultam… Aztán hogyan, hogyan sem… Passzióból egy-két tyúkot a konyhára… Emlékszik még a szerkesztő úr, hogy mennyire szerettem a szárnyasokat. Sütve… Meséltem már a korábbi alkalommal a szerkesztő úrnak… Amikor 27-ben kirámoltam a toulouse-i mackókat, két hónapig dekkoltam, aztán nem bírtam tovább. Lementem Nice-be, s csak a legjobb helyeken ettem, Casino de la Méditerranée, Casino Municipial… Nyár volt, de a tengerparton ennek ellenére is adtak osztrigát. Rozskenyér, muscadet… Tengeri rákok… Elcsemegéztem ott… De aztán az a garçon, aki a Casino de la Méditerranée-ben kiszolgált, egy hét alatt kiismerte az igazi természetemet. Attól kezdve, kérem, én sült csirkét zabáltam kenyér és garnírung nélkül. Sült csirke, pezsgő, vadkacsasült, pezsgő, fácánsült, pezsgő… Aranyos hely volt, drága nők, Gambetta Boulevard, Victor Hugo Boulevard, s a szomszédban minden eshetőségre Monaco. Kérem, én úriember voltam valamikor… Egy nagyobb munka után, ha nem buktam le, két-három évet is pihentem. Utazgattam, ismerkedtem a világgal. Csak aztán jöttek a mázsák, sok mázsa, és a munkaszolgálat. De negyvenötben, kérem, amikor nem tudták kinyitni a legnagyobb bankok páncélszekrényeit, kit hívtak? Engem, szerkesztő úr… A titkomat akkor sem adtam ki. Senkit nem engedtem be a szobába, amikor dolgoztam. Kértem egy kanalat, egy pohár ecetet és három szál gyufát.

– Ezt már megírtam, Feri bácsi…

– Meséltem már?

– A múlt alkalommal.

– Kérem, én Európában az elsők között voltam a szakmában… Engem nemcsak a mackósok csodáltak, hanem az egyszerű rablók is, akiknek aztán műszaki képzettségük egyáltalán nem volt. Emlékeznek még a Hondlerire?

– Ki az a Hondleri?…

– Az első útján kirabolta a bécsi gyorsot. Ékszerre ment. Csupa dámák… Kérem, azt mondta, ha neki olyan feje lenne, mint nekem, akkor átjönne a bankszakmába… És most nézzen meg, szerkesztő úr… Hová jutottam? Lebuktam egy tyúklopáson… Nem lehet összekeverni a dolgokat. Én mindig azt mondtam, hogy idejében döntse el az ember, hogy mit akar… Zsebes lesz, rabló, selyemfiú vagy egyszerű tolvaj? Kérem, én művész voltam a szakmámban, művész.

– Hogyan történt, Feri bácsi?

– Passzióztam, és ment… Gondoltam, mi történne, ha kivinnék egy zsákkal a piacra? Pár darab százas… Gondoltam, veszek öt üveg pezsgőt, és élek egy kicsit… Aztán azon az állomáson odajött egy kis rendőr, valami Csép vagy Falva, vagy mi annak az állomásnak a neve. Tudja, így este ki szoktam ugrani ezekbe a falvakba, amióta passziózom. Annyi tyúk van ott… Észre sem veszik…

– És a rendőr?

– Odajön, tiszteleg… Gondoltam, nincs gyufája, és tüzet akar kérni… De nem… Azt kérdi, hogy mi van a zsákban. Mondom, hogy tyúk… Azt kérdi, honnan. Mondom, felvásároltam. Azt kérdi, minek. Mondom, hogy magamnak és néhányat továbbadok a szomszédoknak. Azt mondja, hogy ez üzérkedés… Két óra múlva itt voltam… Itt már ismernek. Most mondjam azt, hogy a tyúk belerepült a zsákba? Ezek itt szakemberek…

– Hát, Feri bácsi… Jól leadta.

Az öregember lehajtotta a fejét. Szörcsögött. Törölt egy félkezeset az orrán is, szemén is.

– Szerkesztő úr – szólalt meg aztán –, éppen ezt akartam mondani… Ne írja meg, hogy tyúkot loptam… Élnek még a régiek közül… Hogyan nézek a szemükbe, ha kijövök?… Írja azt, hogy Bank Ferenc, a többszörösen büntetett betörő ismét rendőrkézre került. És sorolja fel a régi dolgaimat. Ha akarja, mesélek újakat is… Mesélek jó nőügyeket, és a szerkesztő úr kiszínezheti… Ezt a tyúkot ne írjuk meg… Ez a tyúk nem illik a többi közé… – mondta, aztán félfordulattal Krisztics asztalához billent. – Ha megengedi – nézett bocsánatkérően a főhadnagyra, és magához vett egy szivart.

– Ez a negyedik – mondta Krisztics.

– Gyufám sincs – sóhajtott az öregember.

Krisztics felkattintotta az öngyújtóját, és átnyújtotta az asztal fölött. Az újságíró tömör rablószagot érzett a szobában. Óvatosan beleszimatolt a levegőbe, és bólogatott. Minden valódi volt. Szép és valódi… Megtelt a szíve nosztalgiával. Arra gondolt, hogy nem írja meg az öreg tyúkjait. Levág majd valami oltári halandzsát a régi mackókról és osztrigákról… Különben sem a reszortja… És egyébként is Krisztics százasát tisztelte meg elsősorban. És magát Kriszticset is jólesett látni… Krisztics arcán, orrcimpáin látta, hogy az is érzi, és élvezi a valódi rablószagot. A szobát bizony Bank Feri bácsi alaposan berablózta. Értett hozzá. Tudta, hogy neki mi jár… Persze bajban volt. Nagyon nagy bajban.

– Mit írjak akkor? – kérdezte az újságíró álnokul.

Az öregember nagyot szippantott a szivarból, aztán a parazsát bámulta.

– Írja meg – szólalt meg nagy sokára –, hogy grófnő szeretőt tartottam…

– Ez már nem hat… Valami jó, stramm ügyet meséljen.

– Miért ne hatna?

– Nem hat. Valódit…

– Egyszer egy cselédlányt elcsábítottam az ablakban… Az anyjával vagy a szomszédasszonnyal beszélgetett, aki az utcán állt. Széles, régimódi ablakpárkány volt… Ott hasalt a cselédlány, és kifelé beszélt az utcára. A függöny éppen a derekára lógott… Úgy látszik, elváltozott az arca, vagy mi, mert azt mondja neki az a másik, hogy „Mi bajod? Rosszul vagy…?” „Nem, csak ez a napfény…”, írja meg ezt…

– Ismerte a cselédlányt?

– Ott laktam…

– Nem ügy… Attól, hogy a párkányon…

– Hát írja azt, hogy Nice-ben történt… Az jó helyszín… És akkor beleveheti a rablást is… Tudja, a 27-es toulouse-i mackót.

– Nem szállodában lakott? Tíz éve azt mondta, hogy Nice-ben szállodában lakott…

– Ez nem Nice-ben történt, hanem Blois mellett egy átmeneti helyen. Kisváros. Ott dekkoltam a munka után.

– Akkor azt írom, hogy Blois…

– Mellette…

– Akkor azt írom, hogy mellette.

– Írjon Nice-t. Jobban hangzik…

– Maga ott tele volt dohánnyal… Osztrigát zabált, meg szárnyasokat, pezsgővel… Hogyan jön ehhez a cselédlány?…

– Miért, egy szép cselédlány? Mondjuk, egy tizennyolc éves, szőke cselédlány…

– Francia és szőke?

– Legyen barna…

– Jó… Egy barna cselédlány Nice-ben… Nem tudom, hogyan veszik ezt az én lapomnál… Látta már a fejlécet, Feri bácsi? Nem?… Vegye szemügyre… Aztán adja hozzá, hogy újabban én a kultúrában dolgozom.

– Írjon Nice-t… Jól kiszínezheti… Ott a tenger, Angyal-öböl… Jachtok… A tyúkokról pedig egy szót sem… Szerkesztő úr, emberek vagyunk… – mondta az öreg könyörgő, sírásba bicsakló hangon.

Az újságíró másnap délelőtt tíz óra tájban befűzte a papírt a gépbe. Felírta a nevét, a dátumot, aztán várt. Valami megható, rendes dolgot akart az öreg mackósról írni… Valami színeset… Ha utált valamit az újságírásban, akkor ez a „színes” volt, különös tekintettel a „kis színesre”. Kezdett elfáradni. Öregedett. Érezte. És a feje is fájt még… Mindössze tíz forintja maradt Krisztics százasából. – Nézte a papírt, és várt, egyre várt valami csodára. Néha felbukkant a képzeletében a francia cselédlány, akit a rabló az ablakpárkányon, de hogy ezt hogyan lehetne megfogalmazni és elfogadtatni, arról halvány sejtelme sem volt.

Tizenegy óra után benyitott hozzá az olvasószerkesztő.

– Hallom, hogy van egy jó riportod.

– Mi?…

– Tényleg tyúkot lopott az öreg?

– Honnan tudod?

– Reszeli már kilenckor panaszra ment… A jó sztorikat elviszed előle… Mennyi lesz?

– Három flekk – mondta az újságíró megadóan, aztán legyintett, és felírta a címet: „Tyúkot lopott a régi mackós.” Megírta a tyúkügyet, s hogy sírt a bankrabló a szégyentől. Nice-t is belevette és az osztrigákat, de a cselédlánynak már nem jutott hely.

Eléggé szégyellte magát. Negyednap engedélyt kért Kriszticstől, hogy bevihessen az öreg rablónak egy üveg pezsgőt. Krisztics elintézte az engedélyt. – Megvette a pezsgőt, és útnak indult. Nem jutott el a rendőrségig. Ismerősökkel találkozott, beugrottak egy-egy konyakra ide is, oda is. Eltelt az idő. Éjjel kettőkor egy ismeretlen téren két ismeretlen nő társaságában aztán elfogyasztotta a pezsgőt.

– Nice… Tudjátok, hogy hol van Nice?… – sóhajtozott.

A nők nem tudták. A tér lassan süllyedt.

1970

A suszter délutánja

Czibak Lajos aludttejet evett. A mázatlan cserépfazékból nehéz ezüstkanállal meregette az ételt. A kanál nyelén vésett címerpajzs díszelgett és három kezdőbetű. Czibak Lajos legkedvesebb szerszáma volt ez a kanál. 1946-ban, amikor a kisebbik grófkisasszony cipőjét megtalpalta a kanálért, úgy tervezte, hogy majd villát és kést is szerez hozzá. De aztán a grófékat a faluból is kitelepítették… A kastély messze esett. Czibak Lajos persze akkor sem tette volna oda be a lábát, ha közelebb esik a faluhoz. Más volt a természete. Huszonhárom esztendeje szörcsögtette a kanalát, jóféle gyümölcslevesekbe, gombamártásokba, kolbászos krumplifőzelékekbe meregette nap mint nap. „A kanalam… Hol a kanalam?” – mondogatta minden étkezés előtt. A kanala persze mindig ott volt a tányér vagy a csupor mellett, de azért kereste, hogy megkülönböztesse magát a nekikövéredett feleségétől, aki egész életében bádogkanállal evett.

Czibak Lajos mélázva, lassan kanalazta az aludttejet. Vasárnap délután volt, a tornác döngölt agyagpadlójára már odasütött a nap. Kényelmesen, meztéláb, klottgatyában üldögélt a kecskelábú asztal mellett. Amíg nyelt, a dáliákat nézte, s ha fölgágogtak, néha a libákat is. Negyedórája autó berregett végig az utcán, és felkeverte a port. A szelencebokrok között beszállongott egy kevés benzinszag, s ott ízetlenkedett a levegőben. A konyhából bizonytalan zördülések, lábas- és födőhangok szivárogtak elő, aztán lassacskán az összes zajok elcsendesedtek. Czibak Lajos még mindig evett. Néha elengedte a kanalát, s nézte, hogy a nehéz, hideg fogású ezüst szerszám hogyan süllyed el a maradék aludttejben.

Az utcán ismét felberregett az autó. Hangok szűrődtek be, aztán kinyílt a kertkapu. Haraszti tanító úr vezetésével népes menet közeledett a tornáchoz.

– Aggyisten, Lajos bácsi! Vendégeket hoztam – kiáltott maga elé zavarodottan. Haraszti tanító úr fülei már kivörösödtek. Czibak Lajos a fülek vörösségét rossz jelnek vélte. Még emlékezett azokra az időkre, amikor az iskola katedráján Haraszti tanító úr édesapja trónolt. Az öreg Harasztinak is a füle vörösödött először, aztán az orra, nyaka, mindene.

Czibak Lajos felállt, de a kanalát nem engedte el. Suta kezével törölt egyet a bajszán, aztán krákogott. A tanító az egyik sovány, kedvetlen szemű emberre mutatott:

– Ince elvtárs a járástól… És külföldi elvtársak. Egy híres elvtársnő…

Czibak bekiáltott a konyhába:

– Terka!

A kövér mesterné rendes, vasárnapi öltözékben bukkant fel az ajtó nyílásában, s értetlenül a jövevényekre meredt.

A tanító és a járási elvtárs mögött még ketten álltak. Egy idősebb dáma, szép ruhában, csillogó nyaklánccal, karpereccel, és egy fiatal, fekete hajú úr.

– Tessék befáradni, erre, mindjárt kinyitom a zsalugátert…

– Itt lesz a legjobb – mondta a tanító, és körülnézett a tornácon.

A mesterné székeket hurcolt elő a házból.

– Éppen aludttejet ettem – mondta Czibak Lajos, és meglengette a kanalát.

– Öltözz föl – mondta a mesterné.

– Csak néhány percet időznénk, nem érdemes – mondta a tanító, s közben beigazította a székeket a rosszul gyalult asztal mellé.

Valamennyien leültek. Bor került az asztalra és poharak. A mesterné csakhamar a meggyes rétessel is előrukkolt.

– Czibakné süti a legjobb rétest mifelénk – mondta a tanító, és beleharapott egy jó tömött bélésű tésztába.

Az idős hölgy németül szólalt meg. Kérdezett valamit a járási elvtárstól. A kedvetlen szemű ember odaszólt a suszternak:

– Most már maga is leülhetne.

Czibak leült, kanalát az asztal alá lógatta.

– Messziről jöttek az elvtársak – bólogatott a tanító. Lenyelte a rétest, felemelt egy közeli poharat, és beleivott. A többiek kényszeredetten követték a példáját.

– A tankokra emlékszik-e még, Lajos bácsi? – kérdezte a tanító.

– Milyen tankokra?

A suszternak megrángott a bajsza. Homlokát redőkbe vonta.

– A tankokra, Lajos bácsi… Itt az úton… Arra az öt tankra, amiket kilőttek a németek…

– Emlékszem… Legfeljebb ha négy lehetett… De miért éntőlem kérdik ezt… Mindenki emlékszik azokra a tankokra… Mi dolgom nekem azokkal a tankokkal?

– Semmi… Semmi… Csak az elvtársakat érdekelné az egyik tank… Délután lettek azok kilőve, ugye?…

– Délután? Dehogy lettek délután. Hajnalban. A tanító úr itthon sem volt. Elvitték a leventékkel. Mért mondja akkor, hogy délután?

A járási elvtárs megköszörülte a torkát.

– Kérem, Czipó elvtárs… Félreérti az egészet…

– Czibak vagyok.

– Igen. Czibak elvtárs, itt nincs szó semmi olyanról… Csak a művésznő szeretne megtudni valami részletet.

Az öregedő, szép arcú nő szomorúan nézett a suszterra. Nem szólt semmit. Csak nézte a susztert, aztán a tanítót, majd ismét a susztert. Lassan elővett egy doboz Camelt, és rágyújtott. Tünékeny, kéklő füstbe burkolózott és várt valamire. Egy szóra, jelre, bizonyosságra.

– A nagysága táncosnő volt?

– Színésznő. Híres színésznő. Meghívták Budapestre, és egyúttal… – a járási elvtárs elhallgatott, és a tanítóra nézett.

A fekete hajú idegen türelmetlenül a suszterhoz fordult.

A tanító bólintott, aztán a német szavakat magyarra fordította:

– Hajnalban történt?

– Hajnalban. Már mind elmentek akkorra, csak az utóvéd maradt itt. Talán öten lehettek… A szélső kertekbe ásták be az ágyúkat… Amikor az oroszok átjöttek a folyón, rákezdtek. Négyet mindjárt kilőttek… Később még kettőt az erdő alatt… Délre aztán meghaltak mind az öten… Volt köztük egy kopaszodó, magas fritz. Mindig ugrált az ádámcsutkája. Szomorú ember volt. Félt a haláltól. Ughiékig tudott menekülni. Ott aztán beugrott a vécébe. Mire az ajtót kifeszítették, már belefulladt a pöcegödörbe… Szomorú német volt, sokkal szomorúbb, mint a másik négy… Ha szabad kérdeznem, az urak a németek részéről vannak?…

– Nem – mondta a járási elvtárs.

– Mire én hazakerültem a fogságból, a tankok már nem voltak itt az úton – szólalt meg újra a tanító.

Czibak gyanakodva nézte a tanítót.

– Nem… A tankokat aztán elvitték – mondta tétován.

Az udvaron felgágogtak a libák. A fekete hajú idegen a libákra bámult, aztán félig a suszterhoz, félig a tanítóhoz fordult:

– Hány libája van?

– Negyven.

A feketehajú a dáliák közé pillantott, aztán újra megszólalt:

– Többnek látszik…

A tanító zavartan fordított.

– Van úgy, hogy több van, van úgy, hogy kevesebb… Általában negyven szokott lenni, esetleg ötven…

– Eladják?

– Nem. Megesszük üket… – mondta a suszter.

Az idősödő színésznő újabb cigarettára gyújtott. Czibak nézte a kezét. Fiatal keze volt és öreg arca. A fehér kéz ott repdesett a rétesek és mintás oldalú, olcsó poharak felett.

– Jártam én ott… Hússzor is kint voltam.

Czibak megrettent a saját hangjától. Beleharapott a szájába. Nem akart beszélni. El is határozta azonnal, hogy elhallgat. Mondjon a tanító, amit akar, de ő nem szól többet. A színésznő kezére nézett. Kényes, fehér kéz volt. Hermelinsimaságú, száraz, előkelő… Czibak hirtelen érezte, hogy az ezüstkanalat szorongató keze izzad az asztal alatt. Zavarában újra megszólalt:

– A gumik miatt jártam ki… Az első tankról leégtek a gumik, de a másik három tanknak épen maradtak a kerekei. Csak a hernyótalpat szaggatta le a robbanás… Vasfűrészt és hidegvágót vittem magammal… Sokszor beletelt egy egész nap, mire leszereltem egy kereket… A vas áttüzesedett a naptól… Büdös is volt… A katonák bent égtek a tankokban, de úgy látszik, nem égtek el egészen… Néha felsértettem a kezemet… Na, mondom, most meghalok… Akkoriban sokat hallottunk a hullamérgezésről… Itthon aztán huszonöt centis darabokra vágtam a gumikereket… Készítettem egy vezető satut keményfából. Jól megköszörültem a kenyérvágó kést, és hatmilliméteres szeleteket vágtam a tankgumiból. Olyan jó gumitalppal azóta sem dolgoztam…

Egyenesen a színésznőhöz intézte a szavakat. A járási elvtárs lassan, bicegve fordított. A színésznő arcán kisimultak a ráncok. Sápadt volt. Szívta a cigarettáit, és nézte a susztert.

Czibak Lajosnak újabb és újabb dolgok jutottak az eszébe.

– Egyszer belemászott a Kun gyerek a harmadik tankba. Felrobbant a kezében egy gránát, vagy mi. Meghalt… Egy hétig nem mentem akkor ki, de aztán újra csak odafanyalodtam. Kellett a talp. Az utolsó tank félig a folyóba lógott. Térdig a vízben kellett állnom, ha dolgoztam… Féltem akkor már… De azért még mindig kijártam… Egy pár talpért akkor adtak két libát. Volt, aki egy süldőt. Jó talp volt. Az illető eljárhatott bent négy évig. Ha én szögeltem fel a talpat, többet is kaphattam. Volt, aki pálinkát hozott, volt, aki sajtot, túrót vagy konzervet. Két évig éltünk azokból a tankokból. Még volt fent három ép kerék, amikor elvitték üket… Azok a kerekek belelógtak a folyóba. Nem lehetett rendesen hozzájuk férni…

– Maradt ezekből a kerekekből valami? – szólalt meg a tanító.

– Nem. Nem hinném, hogy maradt… Hacsak a gépben nem… Abban a satugépben mintha maradt volna még talp…

– Megnézhetnénk…

– Jobb, ha nem bolygatjuk… Nagy ott a rendetlenség… Tudja a tanító úr is, hogy mi a helyzet. Ugye, kész cipőben járnak, eldobják aztán. Olyan vacak a felsőrész, hogy nem érdemes talpalni ezeket a cipőket…

– De olcsó cipők.

– Hát olcsók… Dolgozom azért, de egy jobb illető manapság már nem talpaltatja meg a cipőjét. Eldobják, kérem.

– Én is megtalpaltatom.

– A tanító úr az más… A tanító úr régi ember…

– Az, régi ember vagyok – mondta a tanító mérgesen, aztán felállt. – Jöjjön csak, Czibak, nézzünk be abba a műhelybe.

Czibak felállt, ezüstkanalát belesüllyesztette a maradék aludttejbe.

– Rendetlenség van… Röstellem a port, tanító úr… Nem tudom, mit szól ez a finom színészné…

– Menjünk csak, Czibak… A hölgy nem nézi a port…

Czibak leakasztotta a kulcsot az ajtófélfáról, aztán a menet élén elindult a műhelybe. A suszter hosszasan vacakolt a lakattal, keresztvassal. A műhely parányi volt, dohos és csersav-illatú. Az ajtót nyitva hagyták. Czibak a zsalugátert is kinyitotta. A fény meredten zuhant a sok avítt cipőre, polcokra, szerszámokra.

– Azt sem tudom, hol keressem…

– Talán a szekrényben vagy a szekrény tetején – mondta a tanító.

A szekrény tetején is rossz cipők halmozódtak. Gazdátlan, örökre ott felejtett gyerekcipők, félretaposott női szandálok az ötvenes évekből, amikor Czibaknak kis időre abba kellett hagyni a mesterséget, mivel vizsgálat indult ellene. Később a cipők gazdái eljöhettek volna Czibakhoz, elvihették volna az egyforma félcipőket, szandálokat, bakancsokat, de nem vitték el. Soha nem vitték el, nem is emlegették ezeket a lábbeliket. El is felejtették. Újakat vettek, s azóta is állandóan újakat vesznek.

Czibak felállt egy székre, s a szekrény tetején kotorászott. Az avítt lábbelik dombjai alól előcibált egy fából készített szerkezetet. A fakkos felében ott sorakozott még néhány készre vágott, szögletes szélű gumitalp.

– Hát ez lenne az… Ezzel a nagy csavarral szorítottam be, aztán itt az egyenes oldalak mentén nyiszáltam…

– Bitte – mondta a feketehajú, és a prés fakkjából felemelt egy pár gumitalpat, aztán furcsa módon megszagolta.

A tanító is közelebb lépett a szeletelő tákolmányhoz, s a rekeszben maradt három talpat kiemelte. Forgatta, tapogatta a talpakat, aztán szomorú, szakértő arckifejezéssel átnyújtotta az idősödő színésznőnek. Sután, bizonytalanul meghajolt. A színésznő elejtette a cigarettáját. Két kézzel fogta a talpakat, retikülje a csuklójára csúszott.

A fekete hajú idegen a tanítóhoz fordult. A tanító fordított:

– Azt kérdi az elvtárs, hogy mennyit kér az öt darab talpért. Megveszik…

Czibak zavartan nézte a színésznő hermelinfehér, szép kezét, és rázta a fejét:

– Semmit sem kérek… Ezeknek a gumitalpaknak már nincs értéke…

A tanító fordított valamit a vendégeknek. Csend lett. A színésznőnek kicsordultak a könnyei. Két kézzel szorongatta a gumitalpakat, és némán, moccanatlanul sírt.

Az autó nekirugaszkodott a falusi utcának. A por felkavarodott, eltakarta a kocsit, aztán az akácfákat és a házakat is. A tanító és a suszter a műhely előtt állt.

– Szép, előkelő keze volt ennek a színésznének – mondta a suszter.

– Kijevből jött… Azt a tankot, amelyik félig a folyóba csúszott, a fia vezette…

1970

Az olajzöld teherautó

A textilipar női szállásán karácsony hetében megváltozott az élet. Sokan utazni készültek, s a napokat számlálták, mint a gyerekek, s a forintokat, melyek a nagy ajándékvásárlási láz közepette véletlenül megmaradtak. December huszadikáig a KST-jét szinte mindenki elköltötte, s a szűk vasszekrények megteltek zizegő, ünnepi illatot árasztó csomagokkal. Némelyik férfi kivette már a szabadságát, s esténként a tévészobában várakozott a feleségére. A takarékosabb asszonyok úgy tervezték, hogy nem utaznak haza a falujukba, hanem a férjükkel elüldögélnek a klubban vagy valami kis közeli vendéglőben, s az éjszakát mindegyikük a maga vállalati szállásán tölti, mint rendesen.

Besnyő Mária nem irtózott a munkásszállástól, hiszen olcsó volt, fűtésre, világításra, meleg vízre soha nem fogyott pénze, de a karácsonyt azért máshol kívánta eltölteni. Kis fenyőfát vásárolt, üvegdíszeket, csillagszórót, szaloncukrot, gyertyákat, Gézának nyakkendőt és egy irattárcát. Élelmet is vett, főleg füstölt sonkát, tormát, mert Géza a húsételeket szerette. Esténként a portán didergett, és kitartóan várta Árki Gézát. Az idősebb nők már élcelődtek vele: „A sofőr Géza alighanem talált magának egy melegebb macskát… Hóvihar, miegymás… Átfáznak ám a sofőrök…” Besnyő Mária csak nevetett a megjegyzéseken, belsejét egy novemberi mondatocska melengette. Árki Géza ugyan akkor is sietett valahová, de nevetett, és utánaszólt a teherautó ablakából: „Na, Mari, az idei karácsonyt együtt töltjük…” Árki Géza magas, szőke férfi volt, harmincöt körüli, de néha negyvennek látszott. Az overallját maga vasalta, tiszta, kék munkaruhájában nem is sofőrnek hatott, hanem repülőtisztnek. A beszédje egy kicsit durva volt, de ha némán, mosolyogva megállt, mindenki azt hitte, hogy finom ember, nem is sofőr, hanem művezető vagy mérnökféle. Besnyő Mária öt éve szeretett bele, s azóta nem járt haza a szüleihez a hétvégeken, sokszor még az ünnepeket is Árki Gézával töltötte.

Árki Géza nyolc napja eltűnt. Elnyelték a hófedte utak, a jég alatt szunnyadó, messzi falvak vagy kisvárosok. Besnyő Mária mindennap ötször-hatszor meghallgatta a hójelentést, s csak éjszaka sírt egy keveset a takarója alatt.

December huszonharmadikán délután a gondnoknő bekopogott hozzá:

– Mari!… Itt a sofőr Géza!

Besnyő Mária boldogan felugrott az ágyáról, magára kapta a télikabátját, aztán az óriási sportszatyorral és az aprócska karácsonyfával végigrohant a folyosón.

A teherautó az árkon túl hatalmas, olajzöld várként állt a hóban, és biztonságot, nyugalmat sugárzott maga köré. Árki Géza mellette állt, és éppen az ajtaját készült bezárni.

– Mit izgultam miattad! – kiabálta a lány, aztán a sportszatyrot és a karácsonyfát belökte a teherautó ajtaján.

Árki Géza meghökkent, zavartan bámult a lányra. Besnyő Mária megcsókolta, aztán fejéhez kapott:

– Úristen! A te szobádnak nincs is kéménye – mondta, és visszarohant a munkásszállásra. Néhány pillanat múlva egy hősugárzóval bukkant fel újra, a zsinórt maga után húzta a hóban, és futás közben igyekezett a kezére tekerni.

– Ez a hősugárzó és ez az egész dolog…

– Majd mindent megmagyarázunk a háziasszonyodnak – mondta Besnyő Mária, és beszállt a vezetőfülkébe.

A sofőr is beszállt, bevágta az ajtót, és komoran várakozott.

– Na, indítsd már el… – biztatta a lány.

– Úgy pakolódsz itt… Mintha… Meg kellett volna beszélnünk, hogy…

– Édes Géza, azt mondtad, hogy a karácsonyt együtt töltjük. Ledobjuk nálad a cuccokat, aztán majd megbeszélünk mindent… Ha menned kell még, akkor majd este megbeszéljük…

Árki Géza egy sima mondatot készítgetett a nyelve alatt: „Fuvarban vagyok… Végig fuvarban vagyok, és…” De mást mondott. Amikor megszólalt, maga is meglepődött:

– Mari, én megnősülök…

A lány három percig várt, de lehet, hogy tovább is. Hiába várt. A rövid, kurta mondat után semmi sem következett. Kinyögött ő is valamit:

– Hogyan?… Hát…

– Meg kell értened…

– Nekem?… Kit veszel el?

– Én téged mindig becsültelek, és…

– Becsültél, és?

– A hóban… Most, hogy elakadtam a hóban. Az egyik faluban… Náluk kaptam szállást… Öt napig vártam, hogy a rakományt kiássák… És egyedüli lány… És…

– Megszeretted?

– Nem lehet örökké így élni… Harmincöt elmúltam…

– Nem lehet?… Így? Hogyan? Hát ha nem lehet, akkor miért nem engem veszel feleségül, miért a hóban leső Julcsát?

– Ne beszélj így róla, ő érettségizett, és az apja a téeszben…

– Ne beszéljek így róla?! A szentségit a paraszt kurvájának! És az apja a téeszben! Fogadok, hogy házuk van!… Új házuk, mi? És azt mondta az apja, hogy beszerez a téeszbe, mi?…

– Ezerrel többet kapnék ott, de nem erről van szó… Okosabb is lehetnél…

– Okosabb? Én? Miért nem a Julcsa okosabb? Ott a háza meg a téesz meg a szőlő. A szőlő, mi?

– Nézd, Mari, én számítottam a te megértésedre, mert te okos vagy, és…

– Nem vagyok okos!

– Hát, ha nem vagy okos, nincs miről beszélnünk…

Besnyő Mária a szürkés arcát bizonytalanul megérintette a kezével. A keze remegett.

– Géza… Nem bánom… A te boldogságod nekem fontosabb a magaménál… Csak azt az egyet kérem, hogy a karácsonyt még töltsük együtt… Aztán azt csinálsz, amit akarsz… Ez legyen az én karácsonyom… Összebújunk… Jön az ünnep, sok szép…

– Éppen ezt nem lehet… Náluk kell lennem karácsonykor…

– Táviratozol, hogy valami közbejött… Fuvarod van…

– Nem, ezt nem lehet… A kislány valami rosszra gondolna… Tönkretenném a karácsonyukat…

– És az én karácsonyom?… Az én karácsonyom?… Az neked nem számít?!

– Teveled nem lehet őszintén beszélni… Azt hittem…

– Mit hittél?! Mi a túrót hittél? Nő vagyok! Nő, pont olyan nő! Mit nem hittél?

Árki Géza kipillantott a szélvédőn, és hallgatott. Nézte a havat lapátoló alkalmi munkásokat, a külvárosi utca messzeségében a zöld postaautót, ahogy a csomagokkal esetlenkedett a foghíjas házsorok között. Nem válaszolt a lánynak. Hallgatott, várt, üldögélt.

Besnyő Mária is elhallgatott. Nézte a sofőr arcát, szép overallját, aztán az utca másik oldalán a hókupacokat. A vezetőfülke kihűlt… Csend és hideg ereszkedett közéjük. Besnyő Mária megremegett, aztán mozdult. Szótlanul kinyitotta az ajtót, leereszkedett a hóra, s a szatyrát, a hősugárzót és a karácsonyfát maga után rántotta. Átment a keskeny hídon, aztán be a porta üvegajtaján, és állta a nők kérdő, kárörvendő tekintetét.

A szobájában összeroppant.

– A piszok! A piszok! – sziszegte, és földhöz vágta a szatyrot, a karácsonyfát és a hősugárzót. Sírva leborult a szatyorra, és sóhajtozott:

– Gézám… Elvitt a Julcsa… A Julcsa… A Julcsa…

Felugrott, és belerúgott a szatyorba. Kiborult a szaloncukor, az üvegdíszek szertegurultak. Sikoltott, és ráugrott a díszekre:

– Nesze! Nesze! Nesze béke! Nesze Jézus! Nesze ünnep!

A sonkát felkapta, és kihajította az ablakon. Az üvegtáblák recsegve betörtek, a szilánkok a padlóra és a közeli ágyakra hullottak.

A dúlás és zokogás zajában nem vette észre, hogy kinyílt az ajtó, s egy idősebb, vaskos asszony lépett a szobába.

– Mit csinálsz, Mari?!

– Nesze béke, nesze ünnep! – sikoltozott Besnyő Mária, s a torma és a karácsonyfadíszek egyvelegét igyekezett a padlóba gázolni.

Az idősebb, vaskos asszony odalépett hozzá, és pofon vágta. Besnyő Mária sikított, aztán mereven megállt, és az asszonyra nézett.

– Margit néni…

– Hagyd abba a kergülést, lányom, mert kapsz még egyet… Csupa üvegcserép az ágyam… Ni, a padló meg milyen… Felsúrolhatjuk az egészet…

– Margit néni, a Géza… A Géza elhagyott…

– Na és… Azért kell ilyen felfordulást csinálni? Üj le az ágyadra, amíg szépen beszélek veled…

Besnyő Mária az ágyára borult, és zokogó arcát a pokrócba temette. Az idős asszony talpa alatt csikorogtak az üvegcserepek. Elment, s csakhamar seprűvel, lapáttal tért vissza. Összesöpörte Besnyő Mária karácsonyának romjait, aztán a törött ablak elé pokrócot akasztott. Amikor végzett, felgyújtotta a villanyt, matatott a szekrényében, majd a rezsóval és egy zománcos bögrével zörgölődött. Néhány perc múlva a gőzölgő bögrével a lány mellé ült:

– Ezt most megiszod, Mari…

Besnyő Mária hüppögve felült, és átvette a pettyes bögrét:

– Meghalok, Margit néni… Meghalok… Mi van ebben?

– Forralt rum… Idd meg…

A lány belekortyolt, nyelt belőle, aztán újra elsírta magát:

– Margit néni, a Géza… A Géza összeszedett egy Julcsát, és elveszi…

Az idősödő asszony félbeszakította:

– A gondnoknő férje mindjárt feljön, és beüvegezi az ablakot. A januári fizetésedből levonják… A padlót meg felsúroljuk mi ketten… Mire a többiek hazaérnek, nyoma sem lesz…

– A Gézát becsalták a házukba, és…

– Na, idd meg ezt a rumot, mert kihűl.

Besnyő Mária lehajtotta a maradék rumot, s az arca hirtelen kipirosodott. Zavartan bámult az ajtóra, nem értette egészen, mi is történt vele.

A gondnoknő férje ügyes ember volt, tíz perc alatt méretre vágta az üvegtáblákat, és a keretbe illesztette mindegyiket. Amikor elment, ott gőzölgött már egy vödör forró víz is az ajtó közelében, s az idősödő, vaskos asszony egy súrolókefét nyújtott a lány felé.

– Na, gyerünk, Mari… Felsúroljuk…

Besnyő Mária hajlongva, félig térden állva araszolgatott végig a szobán. Később, amikor a felmosórongyot is kicsavarták, újra megszólalt az idősödő asszony:

– Készülj össze, mert egy óra múlva indulunk. Holnap akartam utazni, de nekieredt a hó… Befújhatja a vasutat, aztán még itt rekedünk…

– Én… Margit néni, én…

– Ne hápogj, megyünk Vörösvárra… A húgom már biztosan befűtött… Holnapra aztán az uram is hazaér, meg a lányom is… Együtt lesz az egész család… Szép karácsonyunk lesz, meglásd…

Besnyő Mária az ablakra pillantott. Kint nagy bagófejekben esett a hó, s a fák és tűzfalak között puhán belepett mindent.

1970

Fuchs úr szeme fénye

Fuchs úr lenyelte az utolsó falat pörköltet, aztán a feleségéhez fordult:

– Rozál! Van még pörkölt?

– Csak a Julika része – válaszolta az asszony, és felállt a konyhaasztaltól.

– De szaft csak maradt? – hitetlenkedett Fuchs.

Az asszony belenézett a lábasba, aztán a merőkanálért nyúlt. Fuchs elégedett morgással fogadta a szaftpótlékot. Kenyeret szelt bele, s addig tunkolta, nyaggatta a kenyérdarabkákat, mígnem szétmálltak a zsíros, hagymás lében. Fuchs úr hosszan töltekezett a szaftos élelemmel, aztán megivott egy könnyű spriccert. Nehezen állt fel az asztaltól. Öt-hat percig szuszogott, piszkálta a fogát, s csak ímmel-ámmal törődött bele, hogy a vacsorával a nap tulajdonképpen véget ért. A szobában megpróbálkozott még a Népsport esti kiadásával, de az olvasáshoz már nem sok kedve maradt. Zörgette azért az újságlapokat, s bágyadt tekintettel hírek, ismeretlen események után kutatott a betűrengetegben. Néha megállapodott egy-egy névnél, sornál, és megcsóválta a fejét. A felesége közben végzett a konyhában, s rányitotta az ajtót.

– Fél tíz – mondta az asszony.

Fuchs felnézett az újságból:

– Feküdjek le?

– Fél tíz, és a Julika még nincs itthon – szólalt meg újra az asszony ingerülten.

– Hát nincs, ez igaz… Hány órára ígérte?

– Hány órára? Hány órára? Nincs itthon, ez a lényeg. Nincs, és nem is tudjuk, hogy merre jár. Tegnap reggel elment, és még mindig nincs itthon…

– Te engedted el, Rozál…

– Én… Mert az én szívem nincs vasból. És miért ne mehetne le a Balatonra egy lány? Itt kuksoljon velünk? Szórakozzon egy kicsit. Utóvégre már nagy lány. Negyedikbe megy az ősszel, s ha a jó isten megsegít bennünket, jövőre már egyetemista lesz…

– Akkor jól van – mondta Fuchs, és visszazökkent az újságjába.

Az asszony keskeny bádogkannával járkált a szobában. Öntözött. Sorban odalépett az összes fikuszhoz, filodendronhoz, kaktuszhoz, pálmához, és mindet meglocsolta. Fuchs olvasott. Az asszony közben teleengedte a kannáját a konyhai csap alatt, és újrakezdte a körútját. Fuchs hasára ejtette az újságot, és a feleségére meredt:

– Reggel már megöntözted ezeket.

– Ebben a hőségben sokat kell öntözni.

– A bankban mi hetenként egyszer öntözünk.

– Képzelem.

– Mit képzelsz? Olyan szép kaktuszok sehol sincsenek, mint a pénztárban. Odajárnak hozzám csodálkozni. A főkönyvelő tőlem kért bujtást. Nem lehet agyonöntözni a növényeket. Ez már nem föld, amiben ezek vannak, ez már iszapfürdő, mocsár.

– Istenem…

– Mi az, hogy istenem? Ez már mocsár.

– Nem tudom, hogy a Julika merre járhat.

– Hagyd már abba az öntözést.

– Megállt egy autó, nem?… – mondta az asszony, és az ablak felé fülelt.

– Na és ha megállt? Julika nem autóval ment.

– Nem autóval. A barátnőjével… De esetleg…

– Nahát, Rozál… Összebeszélsz minden marhaságot.

Az asszony letette a kannát, és az ablakhoz lépett. Kinyitotta. Hosszan bámulta az utca sötét mélységét.

– Na? – kérdezte Fuchs.

– A ZÖLDÉRT-es Lévai jött – mondta az asszony, és otthagyta az ablakot.

– Nevetséges – jelentette ki Fuchs, és felkelt a karosszékből.

– Mindenkinek van autója, csak nekünk nincs. A Lévainak két éve még semmije sem volt. Most meg parádéznak.

– Jövőre megkapjuk a Trabantot, és akkor te is parádézhatsz. Csapkodhatod az ajtót, moshatod, fizetheted a drága benzint. Vége lesz a jó pörkölteknek, vége lesz a nyugalomnak.

Az asszony mereven a férjére pillantott:

– Fuchs, jobb, ha lefekszel aludni. Pihenned kell. A végén még elszámolod magad a pénztárban, és nem sikerül megtakarítanod a mankópénzt.

Fuchs megszemlélte a feleségét. Tűnődött egy keveset, hogy vajon komolyan beszél, vagy csak sértegetni akarja. Nem tudta, hogy mit akar a felesége. Így aztán kibámult az ablakon, és ásított egy nagyot. Eseménytelennek mutatkozott az este. Tíz óráig mocorgott a karosszék és az ablak között, de tovább nem várt. Lefeküdt. El is aludt mindjárt, jóízűen, mélyen, hangosan.

– Istenem, ez a férjem – sóhajtott Fuchsné, aztán kihúzódott a konyhába. Elmosogatott, az edényeket egyenként a helyére rakta, aztán pedig csak ült a viaszosvászonnal letakart asztal mellett, és fülelt. A neszek önálló életre keltek a házban. Csupa motozás, koccanás, zuhanás, csikordulás volt az este. Zenéltek a vízvezetékcsövek, szörcsögtek, cuppogtak az önzárós tartályok, a lift dorombolt, nyögött, gyüszmékelt, s egy férfiszínész az utca túloldalán, valamelyik sötét, kitárt ablak mögött, szerelmet vallott. Fuchsné fáradt szeme a képernyő fényét is megsejtette az utca tízméteres messzeségében, de azt, hogy ki üldögél vagy alszik a színész ládája előtt, már nem tudta megállapítani. A lift nyögve lefékezett, Fuchsné visszatartotta a lélegzetét, és várt. A színész is nyögött a tévéládában: „Szerelmet mondtál…?” A léptek belevesztek a lépcsőház penészomlásaiba, s a színész nyögésébe: „Szerelmet mondtál mégis?” Az utcán csörömpölve összetörött valami. A csörömpölés lomha szárnyakon emelkedett a háztetők között. Fuchsné arcán megrángott egy fáradt izom. A rángástól megijedt. Összerezzent, felállt. A falról leemelt egy régi rézedényt, amiben valamikor habot szoktak verni. Rongyot fogott és szidolt. Ledörzsölte a zöldes rézoxidot, aztán kifényesítette. Amikor végzett az edénnyel, sorra vette a kilincseket is. Tizenegyig fényesítette az ajtók szerkezeteit. Tizenegy órára minden fényesítenivaló elfogyott. Ragyogtak a kilincsek, pántok, fáradt, régi fémek. Visszaült a konyhaasztal mellé, és fülelt. A házban mindenütt danoltak a csövek. Fújtak, brummogtak, zümmögtek, felelgettek egymásnak, jeleket adtak, jeleket továbbítottak pincétől a padlásig. Szétáradtak a házban, mint az erek, száz ágon, szálon kanyarogtak, s behatoltak minden titkos zugba. Összetartották a házat és a lakókat, hangokkal szaladtak egyik emeletről a másikra, lakásról lakásra, konyhából fürdőszobába, s a vízcseppek pengtek, csorogtak a rossz lefolyókon. Fuchsné hallgatta a csövek énekét, brummogását, és ijedten várakozott. A viaszosvászon kopott mintáit bámulta, s valami bizonyosságot keresgélt a seszínű kacskaringók között. A mintázat nagyon elvásott, a virágok szára már a semmibe oldódott, s néhol a vászon barnállott elő. Megtapogatta a viaszosvásznat. Zsíros tapintású volt. Átjárták a konyhai párák, a konyha illata, az olvadó, vastag zsírszagok.

– Istenem… Milyen szerencsétlen vagyok – mondta hangosan.

Ujja a viaszosvászon síkján matatott. Keresgélt valamit. Elmélázott. Fájt a háta.

A csöngetésre összerezzent. Éjfél már elmúlt.

Kiment, ajtót nyitott.

– Nahát… Julika… – mondta, és megcsókolta a lányát.

– Csókolom, anyu, apu már alszik? – lépett a lány az előszobába.

– Most aludt el szegény apád… Nagyon ideges volt miattad. Tudod, hogy te vagy a szeme fénye… Retteg miattad…

– Ó, az apu… – mondta a lány, s a fürdőszoba felé hátrált.

– Gyere, egyél… Jó kis pörköltet főztem. Kovászos uborka is van…

– Ó, anyu… Megyek is már, csak megmosom a kezemet. Olyan koszos vagyok. A szél hordja a port – mondta a lány, és hirtelen beugrott a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót.

Fuchsné megállt a fürdőszoba előtt, és megcsóválta a fejét:

– Szél… Milyen szélről beszélsz? Nem volt szél…

A lány hangja a vízcsobogáson át, halkan érkezett:

– Volt egy kis szél, anyu. Szél, jégeső, aztán meg köd. Majd mesélek, csak melegítsd meg a pörköltet.

– Nyáron köd? Ki hallott ilyent – mondta Fuchsné, aztán bement a konyhába, és munkához látott.

A pörkölt gyorsan megmelegedett. Kiöntötte egy cseréptányérra, aztán evőeszközt, kenyeret s a kovászos uborkát is odakészítette az asztalra. Leült az egyik székre, és várakozott. A fürdőszobában még javában csobogott a víz. A pörkölt felett párafelhő lebegett. Oszloposan a mennyezetig emelkedett, aztán szétterült a régi gőznyomok térképvonalán. Fuchsné maga elé bámult, s egyszer csak látta, hogy a pörkölt már nem gőzölög. Kihűlt. Felállt, és kiszólt a folyosóra:

– Julika! Kihűl a pörkölt…

– Megyek már, anyu – mondta a lány, de meg sem mozdult.

Fuchsné gyanúsnak találta az ügyet, és bekopogott az ajtón:

– Julika, mi az ördögöt csinálsz?

– Jaj, semmit, anyu, de nem tudnál beadni egy pongyolát? Vagy az iskolaköpenyemet… Ott lóg a szekrény oldalán… Úgy beleizzadtam ebbe a ruhába, nincs kedvem visszahúzni.

Fuchsné bement a szobába, s néhány pillanat múlva már hozta is Julika iskolaköpenyét. Lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Bekopogott. Az ajtó résnyire nyílt.

– Dugd be, anyu…

– Nyisd ki rendesen. Így nem tudom begyöszmékelni ezt a köpenyt.

– Dehogynem, anyu… Olyan ügyes vagy te…

Fuchsné türelme elfogyott. Belökte az ajtót. Lánya a kádhoz tántorodott. Teljesen meztelen volt. Szőke haja a vállára lógott. Fuchsnét boldog, elégedett érzés környékezte: „Milyen szép ez a lány.” De aztán hirtelen elkomorodott. A lány vállán egy fogsor kékeslila nyoma éktelenkedett.

– Mi az ott a válladon? – csattant az asszony hangja.

– Az Ica olyan marha. Lehúztam róla a takarót, és belém harapott – mondta a lány sírós, bizonytalan hangon, s a két karját szorosabbra zárta a melle előtt.

– Az Ica?…

– Igen, anyu.

– Az Icának mióta vannak ilyen lófogai? Ezek lófogak.

– Pedig az Ica volt…

Fuchsné inas, fáradt keze meglendült. A pofon nagyot csattant. A lány nekiesett a fürdőszobapolcnak, s ledöntötte a kölnisüveget és a fogmosópoharakat. A csörömpölésben alig hallatszott a lány vinnyogása:

– Igazán… Anyu…

– Mit állsz itt meztelenül? Hol a nadrágod?!

– Elszakadt… Az Ica azt mondta, hogy másszunk fel a fára barackért, és elszakadt. Ott is maradt… De úgyis van itthon elég, gondoltam.

Fuchsné tenyere ismét lesújtott. Dühösen, rémülten verte a lányát. Minden ütés után felnyögött, mintha neki jobban fájna a verés.

– Te disznó… Te utolsó… Erre neveltünk téged?! Nesze, te utolsó… Megmondod végre az igazat?! Vagy azt hiszed, vak vagyok? Kivel henteregtél, te utolsó?!

– Jaj, anyu… Ne, anyu… – sírdogált a lány, s az ütések elől ügyetlenül kapkodta a fejét a szűk helyen.

Fuchsné abbahagyta a lánya ütlegelését. Rámeredt, s látta, hogy nemcsak a vállán vannak fognyomok.

– Ó, egek… Én téged már hiába verlek… Ugye, hiába, lányom?

– Nem tudom, anyu.

– Megtörtént, aminek nem szabadott volna. Egy diáklánnyal. Belehalok a szégyenbe.

– Igen, anyu – szepegte a lány.

– Ó, egek, mi lesz most? Férjhez kell menned. Nyilatkozott legalább? Hozzád beszélek! Nyilatkozott, vagy nem?

– Kicsoda, anyu?

– Az illető…

– Azt mondta, ha akarom, feljárhatok az irodájába…

– Az irodájába? Hát irodája van már? Hány éves?

– Talán mint apu…

– Micsoda? Mint apád? Öregemberekkel henteregsz? Te lány, én azonnal megőrülök. Megőrülök…

– Az Ica az eső után mindjárt kapott kocsit, én meg nem… Ott álltam Fűzfőnél a mezőn. Sötét volt, a köd is leereszkedett. Ez jött. Ez az illető. De én nem akartam… Erőszakkal vitt be Velencére, mert ott is van neki víkendháza, meg a Balatonon is.

– Megőrülök – nyögte Fuchsné.

– Ó, anyu… Ne légy ennyire maradi…

Fuchsné elvesztette az önuralmát. Ököllel csapott le a lányra. Ököllel, tenyérrel, újra és újra. A lány aztán hirtelen elkapta a fejét, s Fuchsné keze nekiütközött az üvegpolcnak. A polc eltörött. Fuchsné kezéből ömlött a vér. A lány zokogva szaladt a folyosóra. A csörömpölésre Fuchs is felébredt a szobában. Nyögött egy nagyot, aztán felült. Percekig nem tudta eldönteni, hogy amit hall, az sírás, vagy csak a vízvezetékcsövek énekelnek a falakban.

1970

Levelek nyugatról

1968. március

Az öregecske, bajszos borbélynak jó napja volt. Sikerült eladnia öt liter bort, két kiló mézet, s ráadásul az ebéd utáni bágyadtságban a tanulólány sem ellenkezett annyira, mint korábban. Az üzlet elfüggönyözött végében magához húzta, s száraz, elvékonyodott kezével behatolt a szoknyája alá.

– Jaj, mester úr… Micsinál megint… Naaa… Nem szabad, mester úr… Ha a felesége ezt megtudja, mester úr… Naaa… – tiltakozott a lány. De a borbély csak szorgalmaskodott tovább. Halkan suttogott a lány fülébe:

– Így e… Így e… Engesd már, Elza… Jó leszek hozzád, felemelem a fizetésedet… Így e… Így e…

Jelentősen sikerült előrehaladnia, amikor az üzlet ajtaja felett megszólalt a csengő. Szétrebbentek. A borbély fakó arccal a függöny elé lépett. Amikor megpillantotta a nyugalmazott tornatanárt, ajka legörbült, aztán szétnyílt, s a bajsza végére egy kis vidámságot borzolt.

– Jó napot, Borzsák úr, foglaljon helyet… Frizura, vagy?…

– Mi az, Sáfrány, nem örül nekem?

– Borzsák úr… Hová gondol?… Foglaljon helyet… Vagy talán adhatok egy kilócska mézet? Egy dekácska méhpempőt?…

– A fej az első, Sáfrány.

– Igenis, Borzsák úr, ahogy szoktuk…

– Egyedül van?…

– Leltározunk, Borzsák úr… A tanulólány most összesíti a listát… – mondta a borbély, aztán ollót csattogtatva munkához látott.

– Hogy teleltek a méhei?

– Nagyon jól, Borzsák úr, csak egyetlen családot kellett etetnem. Azokat alighanem kirabolták. Adhatok talán egy kilócska mézet? Vagy kettőt? Az én mézem gyógyszer. A szív fiatal marad, az arc sima…

– Abból az akácmézből, ha van még…

A borbély kezében egy pillanatra megállt az olló. Oldalra fordult, és bekiáltott a függöny mögé:

– Elza! Mérj ki a Borzsák úrnak két kiló mézet!

– Egy kiló is elég lenne…

– Vigyen kettőt… Soha nem lehet tudni… Hej, amikor az Oszkol-völgyben ráakadtunk arra a cukorgyári melaszra… A hadnagy úr milyen igazságosan elosztotta…

– Százados voltam… – mondta a tornatanár, aztán harciasan belemeredt a tükörbe. Szigorúan méregette az arcát, száját összeszorította. Amikor aztán pillantása a borbély fonnyadt kezére s az ollóra tévedt, újra megszólalt:– A fülemnél jól szedje föl.

– Vijjogtak az aknák – bólintott a borbély –, s a százados úr csak állt a bádoghordók előtt, és mérte a melaszt. Egyformán. Mindenkinek egyformán…

– Katonák voltunk – mondta a százados.

A borbélynak tetszett ez a szó. Mélázva a tükörbe bámult, és ollóját a levegőben csattogtatva, babonásan ismételgette: „Katonák… Katonák…”

Az utcán ekkor elrobogott egy teherautó, és felkeverte a port. Mindketten az ajtóra pillantottak, s az üvegen át a házakat vizsgálgatták. A kisváros földszintes házai eltűntek a porban.

– Megmérgezik a levegőt – jegyezte meg a tornatanár.

– Hát kérem – bólintott a borbély –, ezek a modern idők…

– Nincs nyugalom… Régen, ha egy hintó végigrobogott itt, a dámák megálltak…

– Hát kérem, itt régen csupa finom ember járkált… Csak álltam a boltajtóban, és köszöngettem. A kuncsaftjaim meg vissza… „Hogy vagyunk, Sáfrány úr?… Hogy és mint, Sáfrány úr?” Ma… Csupa idegen… Koszos hajjal ülnek a székbe, s van úgy, hogy nem is köszönnek…

– Nyugaton persze a finomság megmaradt…

– Nyugaton, Borzsák úr… Nyugaton egy borbély… Micsoda szalonok…

– Éppen írja a fiam, hogy Los Angelesben még az ég színe is más… És az alkonyok…

– Az alkonyok, Borzsák úr, nyugaton…

– Itt van éppen az egyik levele. Ezt hallgassa meg, Sáfrány. Ezt érdemes meghallgatni – mondta a nyugalmazott tornatanár, aztán előhúzott egy borítékot a zsebéből, és szétbontogatta. A papír zizegő neszére a tanulólány is előkerült. Köszönt, aztán egy mézzel teli dunsztosüveget helyezett a vendég elé a márványasztalra. A nyugalmazott tornatanár finomra fogott, ünnepélyes hangon olvasásba kezdett: – „Drága jó Édesapám! Ne haragudj, hogy soraimmal zavarlak, vagy pedig azért ne haragudj, hogy ilyen késve írok. Sok minden történt velem. Sokfelé jártam, és úgy érzem, átlátok a világ dolgain. Olaszul jól beszélek, a németet és az angolt elviselhetően töröm, és valamivel több pénzem van, mint azelőtt. Mint írtam már, az első hetekben hotelban laktam, később kibéreltem egy appartement-t. Közben hozzájutottam egy kibírható álláshoz a hotelban mint szobapincér. Néha izgalmas munka volt. Közben megszereztem a jogosítványt, és ismerkedtem az új világ megszámlálhatatlan marhaságaival. Ezek mindent kifordítottak, vegyes nép lakja az országot, de viszont itt mindent lehet csinálni, senki soha semmin nem botránkozik meg, semmi se furcsa, semmi se ízléstelen, rém nagy a szabadság. Most van egy alig használt, világra szóló útlevelem, oda megyek vele, ahová akarok, nem kérdik, hogy miért megyek ide vagy oda, miből élek, dolgozom-e, és még sok mindent nem kérdeznek, ennek valahogyan tudok örülni. Decemberben itt mindent felrúgtam, és a gyűjtött pénzemmel lementem Miamiba, ott csodás nyár volt, és sok szép nő. Pár nap után egy hajóval átmentem a Bahama-szigetekre egy rulettkaszinó kedvéért. Még New Yorkban vettem egy kis rulettfelszerelést, érdekelt ez a játék. Van egy nyolcvanszázalékos eséllyel működő mintajátékom. A rulett az egyetlen játék, ahol lehet nyerni, ha számol és gondolkodik az ember. Nagyon kevesen tudják játszani, de találkoztam egy-két professzionista játékossal. A táj gyönyörű, mindenütt sötétzöld pálmafák állnak, alattuk pázsit. A tenger opálkék, ahogy az alkony közeledik, színes tüzek támadnak rajta. Mintha csak hegyek égnének a tengeren, s az ormaik egyenesen az égbe nyúlnának. Kedves Édesapám, te nagyon tudnád élvezni itt a táj szépségeit, mert itt minden nagyon szép. És te nagyon szereted a szépet, a szép bokrokat, fákat és a szép hegyeket. Én is tőled tanultam meg a természet nézését és szeretetét. Hotelban aludtam. Este elmentem a keleties stílusú El Casinóba. Ez az épület a Taj Mahal utánzata. Sok rossz milliomos, csak lestek, hogy ilyen fiatal srác pléhpofával leül a rulettasztalhoz. Félóra alatt nyertem száz fontot, azután szépen elmentem, nehogy bejöjjön az a húsz százalék vesztési lehetőség. Szerencse, hogy fel tudok állni az asztaltól mindig. Repülővel átmentem San Juanba. Ott is van egy casino. Ott is szerencsém volt, százötven dollárt nyertem. Ez amerikai gyarmat, a pénz dollár, a Bahamák angol gyarmat. San Juanból írtam egy lapot, remélem, megkaptad. A táj ott is gyönyörű. A fák élvezetes látványt nyújtanak. Három nap múlva visszarepültem Miamiba. Ott vettem kétszáz dollárért egy használt, 1958-as Chevroletet, tökéletesen üzemelt. Az üzemanyag itt nagyon olcsó. Olcsóbb autózni, még a kocsi árát beleszámítva is, mint repülni. A kocsival hosszú utakat tettem. A nevadai Las Vegasban első nap megkaptam a húsz százalékot, ötven dollárom ottmaradt. Második napon viszont száz dollárom jött. Los Angeles, San Francisco és vissza New York. Szép út volt. Los Angelesben különösen az alkonyok nagyon szépek. New York államba nem hoztam be a kocsit, mert számomra anyagilag a tönkremenést jelentené, mert itt azonnal be kell fizetni az adóját, egy évre a biztosítását, s a garázs 24 órára öt dollár. Ha ezek ellen vétek, agyonbüntetnek a zsaruk. Ez a zsebpénzük, egész nap csak olyan kocsikra vadásznak, ahol van valami szabályellenes. De a New Yorkban naponta négy-ötször előforduló hold up bankrablásoknál soha nincsenek ott. Gengszterre vadászni nem üzlet. A szomszéd államban százötven dollárért eladtam az autót. A déli államokban nem szőröznek a kocsikkal. Újra beálltam szobapincérnek, és kibéreltem egy appartement-t. Hálából ezután minden hónapban küldök neked, Édesapám, negyven dollárt. Ezt olyan biztosra vedd, mint a nyugdíjat. Nagy üzleti terveim vannak, ha együtt lesz a pénzem, végleg hazamegyek, és építek neked egy gyönyörű házat Badacsonyban. Ott csend lesz, és a természet szépsége vesz körül bennünket. Kiváló tisztelettel és szeretettel csókol: Vendel.”

– Ez aztán a fiú… – szólalt meg az öregecske borbély. – Pénzt küld, házat épít az apjának. Az én fiam után meg csak fizetünk…

– A maga fia is kitűnő ember – mondta Borzsák, s közben összehajtogatta a levelet.

A borbély ollóját csattogtatva a tornatanár őszülő feje fölé hajolt. Igazított rajt egy keveset, aztán felsóhajtott:

– A mi Gyurink csak jövőre végez…

A tanulólány is megszólalt:

– A negyven dollárt megküldte aztán?

– Még nem… Sokáig jön onnan a pénz, s talán vissza is tartják… Ahogy itt mennek a dolgok… – mondta Borzsák, aztán felállt.

Az öregecske borbély körülugrálta, lesöprűzte a ruháját, hajlongott, és a kezét dörzsölte:

– Máskor is legyen szerencsém, Borzsák úr, ötven forint a méz, nyolc a nyírás. Az ötvennyolc… Micsoda katonás ma, Borzsák úr… Micsoda tartása van… Köszönjük, Borzsák úr… Volt szerencsém…

1968. május

Az öregecske, bajszos borbély az üzlet elfüggönyözött végében egy beszakadt közepű kanapén kuporgott. Jobbjával a tanulólány nyakát ölelte, bal kezével pedig a lány szoknyája alatt munkálkodott. A lány pihegett, s amennyire tudta, hátrafeszítette magát a kanapén.

– Így e… Így e… – suttogott a borbély.

– Jaj, jaj, mit csinál velem, mester úr?… Neee, mester úr… Azt ne… Édesapám tegnap este is kérdezgetett… Elpirultam, mint a bazsarózsa… Azt mondja: „Te lány! Miféle ember a mestered? Rebesgetik, hogy nincs biztonságban tüle a fehérnép…”

– Mit mondtál neki?

– Azt mondtam neki, hogy nyugodjék kend, jó ember az én mesterem…

– Jól feleltél… Kapsz tőlem estére száz forintot. Ha szíves leszel hozzám, minden héten kapsz külön kétszázat. S tudod, mit? Mézet is adok… Hazavihetsz egy kanna mézet…

Az öregecske, rövid bajszú mester éppen a lány szájára tapadt, amikor az ajtó felett megszólalt a csengő. Keményen, jelentősen csilingelt. A borbély felugrott, s zavartan lépett a függöny elé. Amikor a nyugalmazott tornatanárt megpillantotta, megnyugodott. Kellemetlenebb látogatóra számított.

– Van szerencsém, Borzsák úr… Hogy szolgál a kedves egészsége? Ne is mondja… Jól látom én… A tartása katonás… S ma is, elmondhatjuk, a legvonzóbb férfi városunkban… Nyírás? Szabad egy kis mézet? Vagy méhpempőt?

Borzsák mellé lépett, és suttogva folytatta:

– Borom is van még… Ábrahám-hegyi… Ötliteres demizsonban adom… A demizsont ráér visszahozni… Tudja, ilyenkor már legjobb szétfejteni a bort…

– Leltároznak?

– Ó, évente csak kétszer leltározunk… De, ugye, az üzleti könyveket is vezetni kell… – felemelte a hangját – Elza, készíts elő egy demizsont a Borzsák úrnak…

A lány is előbújt a függöny mögül. Mosolyogva a tornatanárra köszönt:

– Hozta isten, Borzsák úr… Ma én nyírom le a haját…

– Jobb szeretném, ha a Sáfrány úr nyírna… Bajtársak voltunk a háborúban… Ugye, megérti, kislányom… Hogy megszépült maga?

– Természetesen én készítem Borzsák úr frizuráját – lépett közbe a borbély. – Elza, söpörd ki addig az üzletet…

A nyugalmazott tornatanár belesüppedt a székbe, aztán megszólalt:

– A fülemnél jól nyírja fel…

– Igenis, Borzsák úr, ahogy a kedves vendég parancsolja… Mi újság nyugaton? Mit ír a fiú?

– Üzletet nyit… Hamarosan meggazdagszik… Éppen tegnap kaptam tőle egy képeslapot… Ezt nézze meg… Na, várjon, előbb felolvasom. „Kedves Édesapám! Nagyon örültem levelednek, de sajnos még nem tudtam válaszolni, mert azóta állandó utazgatásban vagyok, és címeim csak pár naposak. Két hónapja vettem egy ötéves Buickot, és azzal járok hosszú távokon is. Ügyeim úgy alakultak, hogy végleg megtelepedek Amiban, de lent délen, Californiában, Nevada vagy Arizona környékén maradok, és Los Angelesben bérlek egy appartement-t állandó támaszpontnak. Egy jó hét múlva megírom a címem. 21-én indultam New Yorkból, most érkeztem meg Dallasba. Szép utam volt. Az út menti ligetek különösen szépek. Itt nagyon jó nézni a fákat. Neked is tetszene itt a vidék. Nem feledkezem meg rólad, hamarosan küldöm a pénzt, s ha az üzleti vállalkozásom sikerült, a ház árát is egy összegben átutalom. Én csak később érek haza. A lap a Kennedy-gyilkosság helyszínét ábrázolja. Majd levélben bővebben. Szeretettel gondolok rád: Vendel.”

– Micsoda fiú… – sóhajtott fel a borbély.

– Ezt nézze meg, ez a város Dallas. Gondolta volna, hogy ilyen színesek ott a házak?

– Hát a maga fia, Borzsák úr, mondhatom…

– Várjon csak, itt vannak a feliratok. Azt mondja: Assassination Scene, President John Fitzgerald Kennedy… Ért maga angolul, Sáfrány úr?

– Angolul?… Angolul nem…

– Hát szóval ez azt jelenti, nézzük csak, President… Azt mondja, hogy az elnök meggyilkolásának helye… És ez itt, ez a sárgásbarna épület az ívelt tetejű ablakaival a tankönyvraktár. Azt mondja, hogy Texas School Book Depository… Ez a texasi tankönyvraktár, s ez a szélső ablak az ötödik emeleten, ez az a bizonyos ablak. Látja, itt a kör, itt volt Oswald, s a nyilak végén a piros pontok a lövés helyét mutatják. Látott már ilyent?

– Hát ilyent még nem… Borzsák úr, a maga fia…

– Várjon csak… Kár, hogy maga nem tud angolul… Nézzük csak, azt mondja: First shot, első lövés… Second shot, második lövés… És itt a harmadik piros pont… Na, mit gondol, Sáfrány?

– Borzsák úr, a maga fia…

– Third shot, harmadik lövés… És itt nézze csak, Amerikában tudnak szervezni. Na, látja, itt a felirat, azt mondja: Entrance to county jail where Oswald was to have been moved… Bejárat a megyei börtönhöz, ahová Oswald lesz bevive… Hihetetlen, mi? Egyetlen téren összeállt a dolog. A gyilkosság színhelyén rögtön ott van a börtön… Direkt úgy csinálták meg, hogy egybe lehessen fényképezni… Van még itt két felesleges épület, azt mondja Warehouse Building és a Records Building. Ezek nem számítanak… S nézze meg a pázsitot… Milyen színű a pázsit?

– Zöld…

– Igen, Sáfrány… A pázsit zöld… Ez Amerika… S itt a másik felén a szöveg, egy bélyeg John Kennedy arcképével és Air Mail. Ez jelzés… Ha mi ilyen képeslapokat tudnánk csinálni, Sáfrány…

– Boldog ember a Borzsák úr…

– Ha meglesz a házam Badacsonyban, többet nem jövök be az üzletébe, Sáfrány… Kihozatom magát oda… A teraszon nyiretkezünk… Elegáns ételeket kap, s az italok, Sáfrány… Készülődjön lassan… Új korszak kezdődik… Amint megkapom a dollárokat, beállítom az embereket az építkezésbe… A vonaton tegnap jön ám egy ember: „Százados úr… Százados úr, amikor az Oszkol-völgyben a melaszt tetszett osztani…” A katonám volt. Alig várják, hogy segíthessenek nekem. Én majd csak állok a domboldalban, és nagyokat kiáltok. Tíz ember ide, húsz ember oda… Szegény fiam, Amerikában nem is tudja, hogy ki vagyok én itthon. Az én katonáim egy hét alatt felépítik azt az üvegverandás házat. Ingyen… Dollár sem kell hozzá… Talán csak az anyaghoz valami…

– A Borzsák úr szerencsés ember… Van mihez nyúlnia… Megengedheti magának, hogy passziózzon… Nyolc forint lesz a nyírás… A bort huszonötért adjuk, de a százados úrnak huszonkettő… Soha nem felejtem el, amikor az Oszkol-völgyben állt a bádoghordók előtt, és a melaszt… Az aknák vijjogtak… Gyütt az orosz, de a százados úr a melaszt kiosztotta… Mit jelentett az nekünk akkor? Szóval nyiretkezés nyolc forint, a bor száztíz, az száztizennyolc forint… Fogd, Elza, tanulj meg pénzzel bánni… A szakmát még csak megtanulják ezek a mai gyerekek, de a pénz, az valami idegen dolog nekik, Borzsák úr… Ezt a lányt is alig tudom hozzászoktatni, hogy a pénzt fogja, forgassa, számoljon.

1968. szeptember

Az öregecske, bajszos borbély az üzlet elfüggönyözött végében a beszakadt közepű kanapén üldögélt. A tanulólány átölelte, s az ingén, majd a nadrágján matatott:

– Mókuska… Édes mókuska – suttogott a lány, s nagy, vaskos csókokat nyomott a borbély májfoltos arcbőrére.

– Bejöhet valaki, Elza – szabadkozott a borbély.

– Nem szeretsz eléggé, mókuska, pedig mindenemet neked adtam. Édes mókuska, szeress egy kicsit jobban…

– Ha fent akad a csengő, észre sem vesszük a vendéget.

– Nem akad fent, tegnap megigazítottam… Mókuci… Adhatnál heti háromszázat… Mi az neked?… S láthatod, mennyire szeretlek…

– Majd aztán bejön a feleségem, és észrevesz valamit…

– A mesterné jó asszony… Nem vesz az észre semmit…

– A méz is elfogyott már…

– És a méhpempő?…

– Kétszáz is elég neked… Az havonta nyolcszáz, az évente…

– Mókuci… A szeretetnek nincs ára… Odaadtam magamat neked… Nem is sírtam… Mi az a háromszáz?

– Jól van, Elza… Adok háromszázat, de akkor kijössz a hegyre is… Ott nyugodtan lehetnénk. Oda soha nem jön ki a feleségem… A táj, a zöld, a fák…

– Jött valaki…

Az öregecske borbély felállt, és unottan a függöny elé lépett. Még be sem csukódott a csengettyűs ajtó, már meghajolt:

– Jó napot, Borzsák úr… Örülök, hogy látom…

– Jó napot, Sáfrány – mondta a nyugalmazott tornatanár keményen, katonásan.

– Hajvágás, vagy szolgálhatok valami mással is?

– Első a fej, Sáfrány… Van még abból az Ábrahám-hegyiből?

– A borunk sajnos elfogyott, Borzsák úr… Mindig jön valaki. Elviszik lassacskán…

– Baj, Sáfrány… Maga az én katonám volt… Az Oszkol-völgyben mást fogadtak nekem… Annak persze örültek, hogy nem veszem föl a harcot…

– Borzsák úr… Mire legközelebb jön… S ajánlhatnék egy-két deka méhpempőt… A legjobb szer egy bizonyos életkorban…

– Hogyhogy?

– Pakolás az arcra vagy teába oldva kicsinyenként…

– A fej az első.

Az öregecske borbély üresen csattogtatta az ollóját, aztán bekiáltott a függöny mögé:

– Elza! Két deka méhpempő a Borzsák úrnak…

– Maga szedi?

– Kétszer naponta, százados úr…

– Micsoda idők… Régen az ember végigment az utcán, s csupa finom arc, finom ruha… Nyáron sütött a nap, télen hó volt…

– Manapság bizony, Borzsák úr… Az ember nem tudja, hogy nyár van vagy tél. De mi újság nyugaton? Mit ír a maga szerencsés fia?

– Az én fiam, Sáfrány, megcsinálta a szerencséjét… Jövőre áll a házunk Badacsonyban… Mit csodálkozik? Nézze meg ezt a névjegyet. Ez az én fiam névjegye.

A borbély kézbe vette a gyöngyházszínűre fényezett kártyát. Lassan, tagoltan követte a felirat kurzív kacskaringóit:

Mr. Wendelin Borzsák

photosalon network

P.O. Box 18351

Las Vegas, Nevada

– Ez igen… Borzsák úr, a maga fia…

– Egész hálózata van. A legjobb modellekkel dolgozik az államokban. Itt a legújabb lapja. Figyeljen ide. „Drága jó Édesapám! A képen Santa Monica. Ez csak egy kis részlet a szép fürdőről. Ide csak az állástalan, pénz nélküli csavargók járnak, naphosszat lebzselnek a parton. Kellemes az éghajlat. A fák nagyon szépek. A bokrok is. Az a táj, egyáltalán az itteni természet szépsége nagyon tetszene neked, Édesapám. Itt is megnyílt egy üzletem, három alkalmazottal. Nagyon sok pénzem van. Hamarosan postázom számodra a küldeményeket. Leghőbb vágyam, hogy Badacsonyban megépüljön a házunk. A teljes összeget átutalom a nevedre. Én még kint maradok néhány évig, aztán hazatérek. Együtt élünk nagy boldogságban. Élvezzük a természet szépségét. A fákat, bokrokat, a táj egyedüliségét. Szeretettel csókol: Wendelin.”

– Mi az, hogy Wendelin?…

– Vendel… Sáfrány, maga nem tud angolul?

– Angolul nem tudok, Borzsák úr… És ha lehet, kérném szépen, hogy ne kapkodja a fejét, mert akkor nem tudom nyírni…

– Sáfrány, az én fejem, mint egy szikla… Rendíthetetlen…

– Tudom, Borzsák úr… Elza már becsomagolta a méhpempőt… Jutányosan számolom magának… Soha nem felejtem el, ahogy a hadnagy úr állt az Oszkol-völgyben… Körben a bádoghordók, s a melasz nehéz szaga…

– Százados…

– Bocsánat, százados… Olyan régen volt… De a hordókra tisztán emlékszem… Bádoghordók voltak, s a melasz csaknem fekete volt.

1969. április

Az öregecske, bajszos borbély az üzlet elfüggönyözött végében a beszakadt közepű kanapé egyik szélén kuporgott. A másikon Elza trónolt. Szigorú arccal meredt a borbélyra.

– Mókuska, azt hittem, tudod, mi a kötelességed.

– Miért kellene éppen most férjhez menned?

– Mert ez elvesz, és máris segéd a füszértnél. Lakása is van. Nem mertem neki kevesebbet mondani… Egyenesen megkérdezte, hogy mennyi készpénzt adnak a szüleim… Bemondtam a húszat…

– Jó, adok ötezret…

– Tízet kell adnod, mókuci… Apunak így is kölcsönt kell felvenni…

– És az érzelem semmi? Vagy szeret, vagy nem…

– Hagyjuk ezt, mókuci… Adsz tízet, és kész… Mi az neked? Semmi… Kihozol valamit, észre sem veszi a feleséged… Mondd azt neki, hogy műlépeket veszel. A műlép a legjobb… De ha megemberelnéd magadat, adhatnál tizenötöt is… Oda könyveled a pénzt, ahová akarod…

– Elza, neked elment az eszed… Nekem családom van, én egy köztiszteletben álló üzletember vagyok… Én…

– Ha adsz tizenötöt, a házasság után is jó leszek hozzád…

– A férjed majd itt ül örökké.

– Nem ül itt, később zárnak, mint mi… S téged, mókuci, annyira megszoktalak… Nem is bírnám nélküled… Olyan finom a kezed… Olyan bizsergető…

– Jó, adok tizenötöt.

– Édes krampuszom… Gyere, csinálj valamit… Édes krampuszom, most rögtön. Azt akarom, hogy most rögtön…

A tanulólány a borbély mellé húzódott, átölelte. A borbély keze is nekibátorodott, s a szoknya barlangjában hosszú útra indult. A füle már enyhén kipirult a borbélynak, amikor nyílott az üzlet ajtaja.

– Jesszusom, itt a vőlegényem – suttogta a lány, és sietve ellökte magától az öregecske borbélyt. Felállt, kilépett a függöny elé. A nyugalmazott tornatanár már a tükör előtt állt. Nézte magát. Elégedettnek látszott.

– Isten hozta, Borzsák úr – szólalt meg a lány.

A tornatanár szemöldöke összerándult.

– Maga az, Elza?

– Meg sem ismer, Borzsák úr?

– Szeptemberben még barna volt a haja…

– Hidrogéneztettem… Jobban áll… S a vőlegényem fekete, így azt hiszem, érthető…

– Akár egy pesti nő… Finom kis teremtés maga…

– Jó napot, Borzsák úr – lépett a függöny elé a borbély is.

– Jó napot, Sáfrány, egy hajvágás lenne…

– Az üzleti könyvek… Tudja… Annyi az adminisztráció… Bármikor jöhet egy ellenőrzés a tanácstól… Foglaljon helyet… Mi újság? Mit csinál a fiú nyugaton?

– Tönkrement, Sáfrány…

– A fiú?

– A fiú. Megnősült a disznó. A hajas baba aztán elherdálta az üzletet. Most érkezett a töredelmes levele. Ezt hallgassa meg. Szégyen, szégyen… Ha én ott lennék, rendet csinálnék egy óra alatt. Maga tudja, hogy milyen katona voltam én. Parancs, végrehajtás, parancs, végrehajtás. Ezt hallgassa meg: „Kedves jó Édesapám! A rengeteg gonddal és bajjal nem akartam Édesapámat terhelni, ez volt a fő oka hallgatásomnak. Remélem, otthon minden rendben van. Tavaly szeptemberben megházasodtam. Azért vettem el feleségül egy fiatal, ártatlan leányt, mert azt gondoltam, képes leszek magamhoz alakítani, és tökéletes feleség válik majd belőle. Kezdetben hitt nekem, és követett. Megtanítottam az élet nagy művészetére, átadtam neki mindent, mind szellemileg és erkölcsi téren, mind pedig gyakorlati téren, egészen a törülköző és a szappan rendeltetéséig. Megtanítottam a természet szeretetére, lépésről lépésre, szisztematikusan, ahogyan én kaptam meg mindent Édesapámtól, és amiért örökre hálás leszek, mert meg vagyok győződve, hogy te vagy, Édesapám, a legtökéletesebb ember a földkerekségen. Átadtad nekem a rend szeretetét, ami talán a legfontosabb tényező az élet minden vonatkozásában. Oldalakon át sorolhatnám, hogy mi mindent kaptam én tőled. Leginkább a természet látását, szeretetét. Ha fákat látok itt a messzi idegenben, kicsordulnak a könnyeim. Ha bokrokat látok, a szépség mellen ragad. Sajnos az én nevelésem nem vert gyökeret fiatal feleségemben. Kitört az igazi természete. Szinte egyik napról a másikra közönséges nő lett belőle, piszkos és rendetlen, a tetejébe elkurvult. A legcsodálatosabb pedagógiai fogásaim mind csődöt mondtak. Mindenesetre számomra jó lecke volt, tanultam belőle. Kis feleségem üzleteimet sorra lezüllesztette, anyagilag tönkretette. Hivatalosan elváltunk. A bíróság neki ítélte új házamat és kocsimat. Még így is olcsón megúsztam. Itt a nők igen nagy személyek. Két hónapja mint taxisofőr dolgozom Las Vegasban. Elég jól keresek, és kezdek talpra állni. Ismét vettem egy szép új házat, és egy új kocsit is részletre. Majd küldök néhány fényképet a következő levelemben. Édesapám, rólad sem feledkezem meg, hamarosan nagy összegeket adok postára. Legfeljebb egy évet kell még várnod, s a badacsonyi házunk állni fog. Érdemes lenne máris mesterek után nézni. A pénz biztos. Badacsony szép lankáin együtt élvezzük majd a természetet. Ott állnak majd a fák és a bokrok, és mi nézzük azokat. Csendben eliszogatunk, nézzük a vizet, a nádast, és eltűnődünk, hogy milyen kék az ég, és apró neszekre figyelünk. Alig várom, hogy otthon legyek szép magyar hazámban. Szeretettel csókol: Vendel.”

– Ez aztán a gyerek – sóhajtott fel az öregedő borbély.

– Nem adok neki egy évet, Sáfrány, s maga már Badacsonyba jár hozzám frizurát csinálni… Ez a gyerek megcsinálja a szerencséjét.

– Mi pedig csak fizetünk a Gyuri fiunk után, évek óta csak fizetünk… Ha igaz, jövőre aztán orvos lesz végre. Szegény feleségemnek ez volt az álma…

– Az sem rossz, Sáfrány, orvosokra szükség van… Ebben a modern világban annyi a betegség… Egyik elmúlik, jön a másik…

– Régen, Borzsák úr, csendes volt a mi városunk, s az emberek egészségesek voltak.

– Az autók csinálják a bajt… Port kavarnak, és bebüdösítik a levegőt… A maga üzlete előtt is áll egy. Minek engedi?

– Borzsák úr, ez az autó a mienk…

– Ejnye, Sáfrány… Csodálkozom magán…

– A Gyuri fiunknak vettük. Ugye, orvos lesz, s a betegekhez sietni kell neki. Az orvosnak kell az autó. Én addig is szoktatom a családhoz. Mézet hordok vele, s Ábrahám-hegyről bort.

– Változnak az idők, Sáfrány. Az én fiamnak isten tudja, már hányadik autója van… De Amerikában arra való a levegő, hogy bebüdösítsék.

– Régen, Borzsák úr, más világ volt… Az ember kiállt az üzletajtóba, és csak nézte a finom népeket. Beköszöntek, én visszaköszöntem… Régen… Egy kicsit, ha egyenesen tartaná a fejét… Így, köszönöm… Nem szeretnék belevágni a fülébe…

– A fülembe?

– Mindig mocorog… Így, egyenesen…

Amikor Borzsák tanár úr demizsonnal a kezében kilépett az üzletből, megszólalt a tanulólány:

– Jó dolga van ennek a századosnak.

– Hadnagy.

– Mókuci, te mindig azt mondod neki, hogy százados…

– Hadd legyen meg az öröme… Egyszer csak idehaza kitalálta, hogy ő százados volt… Mézet is vesz, bort is.

– Jó dolga van ennek a hadnagynak… Régen is szépen éltek… És most a fia…

– Régen ezeknek semmijük sem volt. Csak a fizetése meg a ruha rajta.

– De most a fia épít neki Badacsonyban egy nagy házat… Milyen finom ember ennek a fia…

– Nem épít.

– Minden levélben bent van, hogy épít egy nagy házat Badacsonyban. S fák lesznek ott és bokrok…

– Nem épít… Az én Gyuri fiam jó barátja volt a Borzsák tanár úr fiának… A tanár úr verte azt a gyereket… Amikor aztán nagyobb lett a fiú, nem állta a verést. Elfutott. Nem aludt otthon, lopásból élt. Egyszer egy biciklit is ellopott. Az iskolában megbukott, érettségire már nem is került. A Borzsák tanár úr akkor magához édesgette. Azt mondta neki, hogy szeretetben éljenek, mint apa és fia. És azt mondta neki, hogy mindent megbocsát. Amikor a gyerek már három napja otthon aludt, Borzsák tanár úr elcsalta magával a fiát kirándulni. Egész úton magyarázta neki, hogy melyik fának, bokornak, virágnak mi a neve… Miért kell a növényeket szeretni. Miért szépek a fák… S amikor aztán egy lakatlan részre értek, a tanár úr hirtelen nekiesett a fiának, és összeverte. Ordított: „Nesze a bukásért, nesze a hazugságért, nesze a lopásért, nesze a visszabeszélésért, nesze az elszaladásért!…” Nagyon megverte. A fiú az erdőn át elmenekült. Itt húzta meg magát a fiam szobájában. Talán egy hétig lakott nálunk. Pénzt is adtunk neki. Aztán nekivágott a világnak. Nem a verés fájt neki, hanem az öreg szava, ahogy a fákat dicsérgette, a természet szépségét… Soha nem kap tőle ez a tanár egyetlen dollárt sem.

– Ronda egy ember ez a Borzsák – mondta a tanulólány.

– Ronda lenne? Nem hiszem. Kemény katonaember… Olyan katonás egy ember volt ez mindig, mintha nem is tanár lenne… Mint egy igazi katona a régi világban…

1971

Ágyak emeletén

– Te Gács, én itt befordulok – mondta a lány, s az Opel széles, vajszínű orra megbillent. A növendék erdő fái között gondozott betonút ívelt a Duna partjára épült város felé.

Az újságíró meghökkent. Hirtelen a lány térdére tette a kezét, és megszólalt:

– Jutka…

– Megnézzük, hogy miféle város ez?

– És a halászcsárda? Arról volt szó, hogy lemegyünk Dunaföldvárig, s valahol majd a parton…

– Koszos ágyak, bolha, klozett a ház mögött… Nem szeretem.

– És a Duna?… A Duna, ahogy belesüt a hold…

– Itt folyik a város alatt… Majd leugrunk a kocsival. Figyeld az épületeket… Nem tudom, merre lehet itt a szálloda…

Az újságíró tenyere alatt nyirkossá vált a lány meztelen térde. Odapillantott, s a kezét feljebb csúsztatta. A rövid, ágyékig csúszott szoknya semmit sem takart a kreol lábszárakból. Nem tiltakozott tovább a szálloda ellen. Idegesen felpillantott, s a házak homlokzatát fürkészte.

A portás a vállát vonogatta. Fakuló udvariassággal ismételgette mondatait:

– Mondom, kérem, hogy öntödei szimpozion van. Négynapos… A negyedik napon halfogóverseny a holtágban… Minden szobánk foglalt…

Csalódottan szálltak kocsiba. Az újságíró kényelmesen hátradőlt, s élvezni igyekezett az autó fémesen kéklő kárpitját, kényelmét. A lány beindította a motort. Lassan, lépésben gurultak végig a városon. Az újságíró keze, mint valami független élőlény, a lány szőke hajában matatott.

– Nem tudom, mi történt apáddal… Furcsa, hogy kölcsönadta a kocsit…

– Tudod, hogy nem vettek fel egyetemre…

– Na és?… Ha én főorvos lennék, ezért még nem adnám kölcsön a lányomnak a kocsit… Akkor adnám kölcsön, ha jól tanulna a lányom… Ha felvennék az egyetemre… Ha megérdemelné…

– Szegény Gács… – sóhajtott a lány.

– Miattam sóhajtozol?

– Apu megkérdezte felőled a Gauder elvtársat…

– Ezért bement a pártbizottságra?… Mondhatom…

– Nem ment be… Szombaton nálunk volt a bridzs…

– A bridzs?…

– A Gauder azt mondta az apunak, hogy volt már egyszer egy feleséged, de ennek ellenére olyan figura vagy, akiből még minden lehet.

– Mindezt tőlem is megtudhatta volna a kedves család…

– Te Gács… Mi ez a betonfal?

– Ez a Vasmű… Az a pepitára kockázott kémény a kokszoló… Az a másik két kémény az erőműhöz tartozik, az a két furcsa vastorony pedig a kohó…

– Honnan tudod, lehet, hogy az valami lucernaszárító…

– Egyik vasmű olyan, mint a másik, hasonlítanak egymásra. Aki egyszer látott már kohót, felismeri valamennyit…

– És azok a pici házak a kerítésen túl… Azok?…

– Fordulj balra… Kijutunk itt az apostagi útra… Kisapostagon van egy százéves halásztanya – mondta az újságíró.

A lány azonban jobbra fordult. A vajszínű Opellal beúsztak az alacsony házak közé. Percekig himbálóztak a hosszú, makaróniszerű házkígyók között. Eleinte az autóbuszt követték, aztán egy motorkerékpárt. A mellékutcák gödrös háta feketedett a fáradt olajtól. Csak néhány napja öntözhették fel az utcákat olajjal, mert a mélyedésekben még szurokszínű tavak álltak. A lány leállította a motort, aztán megszólalt:

– Miféle barakkok ezek, Gács?

– Ezek?… Ezek nem barakkok. Ez itt a Déli város…

– Uram Jézus… Minden öt lépésre egy ajtó, mint régen a cselédházak oldalán… Csak azok magasabbak voltak…

– Ezek a házak téglából vannak. A munkások laktak itt valamikor, még az ötvenes években, amikor a Vasmű épült…

– És most?… – kérdezte a lány.

Az újságíró kipillantott az autó ablakán, s látta, hogy a küszöbökön asszonyok és férfiak ülnek. A barakkok ablaka alatt parányi zöldségeskertek zöldellnek, rozsdás vashulladékkal körültűzdelve, elkerítve.

– Szálljunk ki – mondta az újságíró.

– Menjünk innen, Gács… Keressük meg azt a halásztanyát Apostagnál…

– Nem, nem… Azt akarom, hogy szálljunk ki – mondta izgatottan az újságíró.

– Elrontod a víkendemet…

– Szálljunk ki… Meg kell nézned ezeket a házakat.

– Azt ígérted, hogy szeretjük egymást…

– Behajtottál ide… Most itt vagyunk, megérkeztünk… – mondta az újságíró, és kilökte a kocsi ajtaját. A lány is kiszállt. Kényszeredetten lépett néhányat az olajtól ragacsos úton, aztán megállt, s a szandálja peremét vizsgálgatta. Az újságíró odaköszönt egy öregasszonynak:

– Jó napot, mama… Hogy vannak?

– Megvagyunk – mondta az öregasszony, és az ölébe ejtette a kézimunkáját. Gyanakodva mustrálgatta Gácsot, aztán a lány parányi szoknyájának s az autónak is szentelt egy pillantást.

– Szobát keresünk – mondta az újságíró. – Nem tud valahol egy kiadó szobát?

– Itt akar szobát kivenni? Szűken vannak itt a népek…

– Csak egy éjszakára kellene…

– Ha megfizetik, egy éjszakára átköltözhetek a lányomékhoz… De előre kell fizetni. Ötven forintot kérek. Jó szoba ez. Jobb, mint a szálloda – mondta az öregasszony, miközben felállt, és befelé mozdult. Az újságíró követte. Kis, méternyi előcsarnokból három, szürke ajtós szoba nyílott. Az öregasszony az ajtókra bökött a hüvelykujjával:

– Ebben Mózerék laknak, ebben a lányomék, ebben meg én…

Amikor az újságíró belépett az öregasszony szobájába, már a lány is mellette állt, s követte, mint az árnyék.

– Ez lenne az… Nagyon kényelmes szoba – mondta az öregasszony.

A szoba kicsi volt. Az egyik fal mellett két vaságy állt. Nem egymás mellett, hanem egymás felett, emeletesen. Az ajtó mögött kis vaskályha, az ablak előtt egy asztal, egy szék. Az ágy és az utcai fal közé keskeny, fehér szekrényt préseltek a barakk lakói. Az asztalon terítő, a falakon semmi. A szoba tisztának látszott és gondozottnak. A cementpadlót kopottas, tarka rongyszőnyeg takarta.

– Itt már minden az enyém, a vaságyak is – mondta az öregasszony.

– A vaságyak is? – kérdezte az újságíró.

– Jó sodronyos ágyak… Amikor elköltöztek a villanyszerelők, megvettük mind a kettőt. A felsőben szegény uram aludt, az alsóban én. Most már egyedül használom az egész szobát. Ötven forintért kiadom maguknak egy éjszakára. Sok az?… Ha sokallják…

– Nem sok – mondta az újságíró, s elszürkült arccal meredt az alsó ágyra. Az ágy rácsozatán ugyanis egy félméteres bádogcsillag lógott. Néhány rozsdás dróthurok tartotta. A csillagot a lány is észrevette. Meg is szólalt:

– Miért lóg ott az a bádogcsillag?

– Itt van ez régóta… Nem árt senkinek. Az uram mindig készült rá, hogy leszereli, de aztán csak maradt. Előttünk szegény Gácsné lakott ebben a szobában, és egy fekete hajú lány. Az is villanyszerelő volt. A lány a felső ágyon aludt, a takarítónő az alsóban.

– Kicsoda?

– Mondom, lelkecském, a Gácsné… Nehéz életű asszony volt. Két fiút nevelt fel egyedül. A nagyobbik akkoriban már keresett, de a kisfiú még csak az alsó osztályokat végezte. A kisfiú csinálta ezt a csillagot. Nagyon szerette az édesanyját, meglepetésnek szánta. Amíg az anyja dolgozott, felszerelte ide az ágy végére. Gácsné ijedtében a szívéhez kapott… Azt hitte szegény, hogy a Gizi marháskodik.

– A Gizi?

– A Gizi, aki a felső ágyban aludt. Mert tudja, lelkecském, a Gizi ide szokta hordani az udvarlóját. Ez még nem lett volna baj, de lusták voltak felmászni az emeleti ágyra. Gácsné pedig nem szerette, hogy az ő ágyában henteregnek. Amint hazaért a munkából, mindjárt az ágyát vizsgálgatta. Volt aztán veszekedés. Sírtak mind a ketten.

– A kisfiú is itt lakott?

– Nem, lelkecském, azt kollégiumban tartották…

Amikor az öregasszony kiment a szobából, a lány az újságíróra pillantott. Vizsgálgatta, mint egy tárgyat, aztán megszólalt:

– Te voltál az a kisfiú?

– Nem… Az öcsém volt…

– Óóóó… Az anyu azt hitte, hogy te…

– Mit hitt?

– Olyan elegánsan eszed a levest, s a kenyeret sem harapod, hanem töröd… Az inged mindig hófehér…

– Hogyan kellene ennem?…

– Jaj, Gács, menjünk innen… Keressünk egy kis halásztanyát, és igyunk valamit. Iszunk egy jót, szeretjük egymást, és reggelre elfelejtjük ezt az intermezzót.

Az újságíró az ablakhoz lépett, és kitárta. Az autót már körülállták a gyerekek és a suhancok. A szemközti fal tövében három férfi üldögélt. Kártyáztak és söröztek. A kiürült üvegeket elfektették a sovány fűcsomók között.

A lány megérintette a vállát. Suttogott:

– Leszerelnek valamit a kocsinkról…

– Ezek? Dehogy szerelnek…

– Tapogatják…

– Hadd tapogassák, tetszik nekik…

– Szörnyű tudsz lenni. Legalább csukd be az ablakot.

Az újságíró behajtotta az ablaktáblákat, aztán kiszólt az előcsarnokba:

– Ivánka néni!

– A nevét is tudod?

– Most jutott eszembe. Hozatok vele sört…

– A kocsiban van egy üveg Johnny Walker. Anyu ajándéka…

– Sört kell innunk. Meleg van… Mindenki sört iszik.

Az öregasszony elégedetten számolgatta a pénzt. Külön rakta a szoba árát és külön a sörökét. Amikor megérkezett az üvegekkel, összeráncolta a homlokát:

– Több ez a pénz…

– Ami maradt, a magáé… Fáradozik velünk… – mondta az újságíró, aztán kinyitott egy üveget, és a szájához emelte.

Amikor az öregasszony elment, csend nehezedett a szobára. Az újságíró a párás falú üvegeket emelgette, és hallgatott. A lány leült a székre, és várakozott. Nem lehetett tudni, hogy mire vár.

– Igyál sört – biztatta Gács.

– Nem szeretem a sört.

Az újságíró lerúgta a cipőjét, és végigdőlt az ágyon. Talpát a horpadt bádogcsillagnak támasztotta. Mélázva bámult a semmibe. Így szokott ledőlni régen is, amíg az anyjára várt. Gyakran elaludt, mivel örökké fáradt volt akkoriban. Eszébe jutott a fekete hajú gyöngyösi lány is. Ahogy betoppant egyszer az udvarlójával, ahogy meghökkent, majd kérlelte, menjen ki az utcára addig. Tél volt, elkormozódott hó, mínusz tíz fok. A házakat keskeny ösvények kötötték össze. Nagyon fázott. Legalább egy óra hosszat toporgott a hóban. Jól emlékezett a piszkos hóra, a lány arcára, szemeire is. S az anyjára, ahogy megérkezett déltájban…

Felriadt… Oldalra kapta a fejét…

– Miért sírsz, Jutka?

– Nem szeretsz. Idegen vagy. Azt sem tudom, mi jár a fejedben.

Az újságíró felkönyökölt az ágyon, és megszólalt:

– A villanyszerelők ömlesztett sajtot kaptak reggelire… Szögletes rudakban érkezett ez a sajt. Az anyámnak odaadták a konyhán a sajtvégeket. Összegyűjtötte. Felét nekem adta, felét az öcsémnek. Szappanízű sajt volt, s mire a hétvégeken én megérkeztem, mindig megkeményedett. Ezeket a sajtvégeket ettem reggelire és vacsorára. Hoztam magammal a szennyest, és vittem a tisztát. Én is munkásszálláson laktam, de bent a városban… Sovány volt az anyám… Sovány, s a bőre szürke a koromtól.

– Az arca?…

– Az arca és a keze… A haja neki is fekete volt…

– És most… Most, ugye, már nem takarít?

– Már nem. Meghalt.

– Óóó… Bocsáss meg…

– Nem kell sírni, Jutka. Töröld meg az arcodat…

– A kisfiú… A kisfiú, aki a bádogcsillagot készítette, az…

– A kisfiú Las Vegasban él. Műszerész. Két évvel ezelőtt írt utoljára.

– Miért vagy ilyen idegen?…

– Nem vagyok idegen. Csak gondolkodom, és iszom ezt a sört.

– Én is iszom, jó?

– Igyál csak, jót tesz…

A lány szájához emelte az egyik bontott üveget, aztán felsóhajtott:

– Így már szeretsz?

– Messze vagy… Gyere ide hozzám…

A lány felállt, kilépett a szandáljából, aztán felmászott az emeleti ágyra. Az újságíró letette a földre a sörösüveget, és utánamászott. Átölelték egymást. A lány arca könnyben ázott. Kint a barakkok között harmonika szólt. Szakadozott dallamok szárnyán megérkezett az alkony.

1971

Napfogyatkozás

Az ablak alatt, négyemeletnyi mélységben új ház épült. A földszinti falak már álltak, s a daru éppen a födém vastag betonrészeit emelgette a helyére. A daru körül s a falakon kék védősisakkal a fejükön emberek álltak. Az újságíró az ablaknak nyomta a homlokát, s a mélyben dolgozó, kék fejű embereket nézte. Szerette ezeket az embereket. Mozgásuk alkalmazkodott a daru mozgásához. Pontosan léptek, cselekedtek. Nem kapkodtak, de mindig csináltak valamit. A daru drótkötelét beakasztották a betonelemek kampóiba, aztán odább húzódtak. A falakon állók már várták a magasba lendülő betontestet. Elkapták, a helyére irányították. Eközben keskeny falrészeken álltak, közvetlenül a mélység felett. Együtt feszültek, cselekedtek a daruval. A daru izmos gémje segített nekik, s a kék fejű emberek is segítettek a darunak. Épült a ház. Már látszott, hogy mettől meddig terjed, s mekkora lesz a bejárata.

Az újságíró pillantása időnként elszakadt az épülő háztól, s az eget kémlelte. A város felett oszladoztak a felhők. A napfény már áttört a ködös, szürke felhőfátylakon.

Elszakadt az ablaktól. Íróasztalához lépett, és meggyújtotta a gyertyát. Tenyérnyi üvegdarabkát tartott a láng fölé. Az üveglap lassan szürkült, kormozódott. Csakhamar olyanná változott, mint a téli égbolt a gyárak felett. Éppen a szeme elé emelte az üveget, amikor megszólalt a csengő. Kiment, ajtót nyitott.

– Képzeld, Gács – toppant a lány az előszobába –, a tantinak Leányfalun is van egy telke… Anyu azt írja, hogy megnézhetnénk… Kocsival húsz perc az egész…

– Most?… – kérdezte az újságíró, s közben lesegítette a lányról a kabátot.

– Szabadságon vagy, nem?

– Szabadságon vagyok, ez igaz…

– Mit csinálsz azzal a gyertyával? – kérdezte a lány, ahogy a szobába lépett.

– Napfogyatkozás lesz. Az orvosok szerint…

– Tudom… Tudom… A kilátás az anyu szerint gyönyörű… A tanti lemondana a javamra a telekről, ha az apu kárpótolná. Csak az illetéket kellene megfizetnünk… Összekormozod a kezedet. Tedd már le azt az üveget.

– Ismét a Merkur. Tíz évvel ezelőtt is a Merkur került a Nap és a Föld közé.

– Indulhatunk?

– Most nem mehetek, Jutka. Meg kell néznem a napfogyatkozást.

– És a telek?

– Hát majd… Majd aztán egyszer a telket is…

– Érdekes vagy. Anyu szerint te engem soha nem veszel feleségül. Anyu szerint te csak egyet akarsz. Ha azt elérted, megmutatod majd az igazi arcodat… Anyu, tudod…

– Nem mondtad meg neki?

– Még nem.

– Mondd meg neki.

– Elájulna. S az apu, amilyen kapkodó. Még bemenne valahová…

– Mondd meg nekik… És mondd meg, hogy huszonegy éves vagy.

– Ha már nem vettek fel az egyetemre, az anyu azt szeretné, ha rendesen férjhez mennék. Mindent megtesznek igazán… Ha neked tetszik ez a telek, az apu két hét alatt elintézi a tantival. Hétvége mégis… S később, ha gyerekünk lesz, az egész nyarat kint tölthetjük. Be is járhatsz onnan… Az anyu szerint neked részletre is adnak kocsit, mert exponált ember vagy.

– Nem adnak.

– Akkor majd az apu azt is elintézi. Olyan hideg tudsz lenni, mindig azt gondolom, hogy anyunak van igaza. Talán már nem is szeretsz. Csak „azt” akartad… Most már unsz, és csak az isten tudja, hogy miket csinálsz…

– Kedves Jutka.

– Na, látod, ezt utálom benned a legjobban, ezt a kedves Jutkát… Ahogyan te énvelem beszélsz… Csókolj meg, most azonnal csókolj meg, és induljunk.

Az újságíró megcsókolta a lányt, aztán a kormos üvegen át az égre pillantott.

– Még várnunk kell – mondta.

– Tényleg nem akarsz jönni? EGY TELKET ADNAK AZ APUÉK! Ordítsak?

– Ne ordíts… 1961-ben is a Merkur került közénk. Nagyon szerettem volna látni a napfogyatkozást. De kora reggel kaptam egy feladatot. Tudósítást kellett írnom a tiltakozó gyűlésekről. Legalább harminc üzemet felhívtam. Sok helyen azt sem tudták, hogy Lumumbát kivégezték. Ahol észbe kapott a párttitkár, ilyeneket mondott: „Igen… Lumumba… Természetesen, elvtárs, éppen most szervezzük a tiltakozó gyűlést… A dolgozók ebédszünetben tiltakoznak nálunk. Nyugodtan beírhatja a riportba. Itt jó nagy tiltakozás lesz…” Nagyon ideges voltam. Fokozatosan elsötétült a szobám, villanyt kellett gyújtanom. Egyik telefon a másik után. S amikor összejött az anyag, géphez ültem. Semmit sem láttam a napfogyatkozásból.

– Szegénykém – mondta a lány, és megsimogatta az újságíró arcát.

– Később aztán szégyelltem magamat. Megtudtuk, hogy Lumumba 1961. január 18-án hajnalban halt meg. De már előzőleg, amikor Kaszavubu elnök Léopoldville-ből elküldte Csombénak, a repülőgépben félholtra verték, s Kasadi kitépte a bajszát és a szakállát. Mulele, Patrice Lumumba közoktatásügyi minisztere még rosszabbul járt. Hamis amnesztiával hazacsalogatták Kinshasába. Egy katona aztán kivágta a szívét, és megette.

– De, Gács…

– Csak a telefon miatt mondom. Ott ültem hatvanegyben a telefon mellett, és állandóan tárcsáztam. Két óra alatt legalább harminc párttitkárral beszéltem. Magam sem értettem, hogy mire megy ki az egész. Persze ismertem Lumumbát, mindenki ismerte akkor…

– Te Gács, ezek négerek voltak?

– Kongóiak. Mulele a szimba törzs varázslója volt…

– És most ezért akarod megnézni a napfogyatkozást?

– Tíz évig kellett várnunk a Merkurra.

– Szörnyű, hogy miket csinálnak ezek a négerek.

– Hárommillió frankot kaptak Belgiumból… Úgysem érted.

A lány szeméhez emelte a kormos üveget, és az égre nézett.

– Te Gács… El sem hiszed… Egy kis cikk hiányzik a Napból! Nahát… Ilyen jópofa dolgot én még soha nem láttam.

– Megnézzük.

– Nahát, Gács… El sem hiszed… Egyre kisebb lesz a Nap. Mit gondolsz, teljesen elfogy?

– Nem fogy el teljesen. Ez csak részleges napfogyatkozás.

– És hatvanegyben, amikor a négernek kitépték a bajszát, akkor teljesen elfogyott?

– Nem tudom… A telefonnál ültem egész idő alatt. Semmit sem láttam a napfogyatkozásból.

– Nahát, Gács, ilyen murisat én még nem láttam. Telefonálni kellene anyuéknak. Amilyen pechesek, semmit sem látnak az egészből. Minden normális dologról lemaradnak. Felhívjam őket? Mit gondolsz, Gács, felhívjam az anyut? Ha felhívom, megijed. Mindig megijed. Azt hiszi, hogy valami baj van. Vagy azt hiszi, megnéztük már a tanti telkét. Elmulasztják, biztosan érzem, hogy elmulasztják. Döntsd el, Gács, hívjuk az anyuékat?

– Nem tudom. Add ide egy kicsit ezt az üveget.

– Persze, mert te anyuval telefonon sem akarsz beszélni…

– Most éppen nincs kedvem telefonálni.

– Ezt gondolhattam volna. Anyu érzi benned ezt a fura görcsöt. Pedig nem eszi meg a fejedet. Juj, egyre kisebb lesz… És közben világos is van, meg olyan derengő is az ég… Nahát, Gács…

– Add ide egy kicsit azt az üveget – szólalt meg az újságíró –, én még nem is láttam.

– Önző vagy…

– Önző? Én nem vagyok önző.

– Nahát, Gács… Ha azt a két kis cikkot nem számítom, akkor a fele hiányzik a Napnak. És a megmaradt fele jobban világít, mint az egész. Csak olyan fehér minden. Mintha neonfény lenne. Te Gács, a Napban van neonfény?

– Add ide egy kicsit az üveget, és megmondom.

– Fogadok, hogy az anyuék semmit sem látnak az egészből… Olyan pechesek, de olyan pechesek mindenben… Te Gács, nem hívnád fel az anyut? Elszalasztják az egészet… Mindent elszalasztanak… Hívod őket?

– Nem hívom.

– Önző vagy… Azt akarod, hogy anyu semmit se lásson a napfogyatkozásból, mert anyu beléd lát.

– Belém?

– Beléd. Azt kell hinnem, hogy beléd lát. Az anyu érzi, hogy önző vagy, és íme, nem hívod fel telefonon…

Az újságíró az ablakpárkányra könyökölt, s letargikusan az épülő házra bámult. A munkások fegyelmezetten álltak a falakon s a daru alatt is, a felhalmozott betonelemek közelében. Végezték dolgukat. Beakasztották a drótkötelet a betonelemek vaskampóiba, azután követték az elemek útját. Megmarkolták, az illesztésekhez segítették, aztán kiakasztották a kampókat. Egyikük sem bámult az égre. A napfogyatkozással nem törődtek, talán azt sem tudták, hogy éppen fogyóban van a Nap. Néha kis felhőfoszlányok úsztak át a párás égen, és beárnyékolták az építkezést. Fordult a daru gémje, s a drótkötél újra leereszkedett a várakozó betonelemek fölé. Két munkás beakasztotta a kampókat, aztán hátrább lépett. Az újságíró a daru feszülésére figyelt, aztán a levegőbe lendülő betontestre. Amikor elszabadult a drótkötél, belemarkolt a párkányba, és görcsösen megkapaszkodott. Jól látta az egészet. A betonelemből kiszakadtak a tartókampók, s a nagy betontest hat méter magasból visszazuhant. Az egyik kék fejű ember véresen elterült a földön. A betonelem egyik vége a földre, másik az egymásba rakott, méternyi magas betonhalomra vágódott. A kék fejű ember lába a lezuhant betonelem árnyékában pihent. Vértócsa keletkezett. A darus kiugrott fülkéjéből, és az emberhez rohant. A kék fejű emberek lemásztak a falról, s a daru tövében riadtan egymásba kapaszkodtak.

– Egy ember… Egy ember – szólalt meg az újságíró.

– A fele már biztosan hiányzik…

– Judit! Egy ember…

A lány kibújt a kormos üveg mögül, és Gácsra pillantott.

– Kiszakadtak a kampók, és egy ember… – szólalt meg újra az újságíró.

A lány a házra pillantott, aztán a darura. Amikor észrevette a vértócsát, elejtette a kormos üvegdarabkát.

– Gács… Az az ember…

– Azt hiszem…

– Nem bírom ezt. Amikor apu Tatabányán volt, néha behoztak éjszaka ilyen véres embereket. Elájultam.

– Ez az ember, azt hiszem…

– Elmegyek, Gács, majd felhívlak – mondta a lány, aztán a kulccsal zörgölődött.

Az újságíró meg sem mozdult. Némán állt az ablaknál, és nézte, hogy a járdán hogyan gyülekeznek az emberek. Tíz perc múlva a mentő is megérkezett. Egy orvos odahajolt a véres, kék fejű emberhez, és megtapogatta a csuklóját. Megcsóválta a fejét, aztán felállt. A mentő gyorsan elment. A kék fejű ember ott maradt a vértócsában. Morajlott, borzongott a tömeg. Már a villamossíneken is álltak. A közlekedés megtorpant. Autók érkeztek. Rendőrök és civilek. Mérőszalagot feszítettek ki a daru gémje s a földön fekvő ember között. Jegyezgettek a hivatalos emberek. A sisakos építőmunkások a fal tövében álltak, és jobbra-balra tekingettek. Nem beszéltek senkivel. Egymással sem beszéltek. Amikor megérkezett a hullaszállító, valaki, talán a pallér, odaszólt nekik. Egyikük megmozdult. Megkerülte a darut, a lezuhant betonelemet, aztán odahajolt a vérben fekvő emberhez. Belenyúlt a zsebébe, és kiemelt onnan egy kulcsot. Felmutatta. A rendőrök átvették, aztán kinyitották az egyik bódé ajtaját. Úgy látszik, átkutatták a szerencsétlenül járt ember utcai ruháját, mert csakhamar az igazolványait lapozgatták a daru alatt.

Amikor a kék fejű véres embert elvitték, két civil lapátot fogott, s homokot szórt a kicsordult vérre.

A munkások ezen a napon nem dolgoztak többet. Csak álltak a daru alatt, és estélig vártak valamire. Nem történt semmi. Bealkonyodott. Az építésvezető intett nekik, hogy menjenek haza.

Másnap reggel a darukezelő érkezett elsőnek. Barna kabátos, gyászkendős asszonyt terelgetett maga előtt. Az asszony megállt a daru alatt, és felpillantott az imbolygó drótkötelekre. Nézte a szélhajtotta köteleket, aztán lehajtotta a fejét. Valószínűleg először látta azt a helyet, ahol a férje megkereste a család kenyerét. Csak néhány percig maradt. Együtt távoztak a darukezelővel.

Harmadnap megeredt a hó. A tél utója hermelin palástot terített a falakra, a földre s a betonszörnyekre is. A darus elsőnek érkezik minden reggel. Letakarítja a gép tetejét, aztán megáll a falak alatt, és vár valamire. Semmi sem történik.

Az újságíró azóta is az ablaknál áll, és nézi a darust, a falakat s a gazdátlan japánert, amit a tetőn felejtettek a kék fejű építőmunkások.

1971

A folyónál

A 103-as kilométerkőnél balra befordultak az ártéri erdőbe. Az út itt elkeskenyedett, s lágyan, bizonytalanul kanyargott a fák között. Az autó kerekei kavicsot vertek az alvázhoz, majd néhány mélyebb kátyúból sarat.

– Messze van még a folyó? – kérdezte az asszony, s a férjére nézett. Kollár bizonytalanul ingatta a fejét:

– Nem lehet messze, a térkép szerint ez az út egyenesen a folyópartra vezet.

– Ott egy ember – szólalt meg újra az asszony, s barnára mázolt, hosszú körmével a szélvédőre bökött.

Kollár fékezett, és lehúzta az ablakot. Az út mellett, a szélső fák alatt egy puskás, pufajkás férfi állt.

– Jó napot – szólt ki az ablakon Kollár –, a horgásztanyát keressük…

– Egyenesen a folyóig, aztán balra – mondta a puskás férfi, s a fejével az erdő felé intett.

– Van itt valamilyen út?

– Út nincs, de a töltésen végig lehet menni…

Kollár Béla a folyóig hajtott, aztán visszakapcsolt az első fokozatba, s a Trabantot felkapatta a töltésre. Öt percig himbálóztak a füves, gödrös magaslaton, amikor a fűzfák közül hirtelen előfehérlett a tanya. Behajtottak az udvarra, de nem mertek kiszállni, mert két komondor rohant a kocsira. Vártak. Néhány perc múlva sovány, ötvenes férfi bukkant elő a stégek mentén. A kutyák megszelídültek, Kollár kiszállt.

– Jó napot kívánok… Írtunk egy levelet, Kollár vagyok…

– Megkaptuk…

– Maga a gondnok?

– Nem, én az erdészetnél vagyok. Itt a feleségem a gondnok… Bement a faluba biciklivel… Tudja, délutánra szokott megjönni a kenyér.

– Hát akkor, addig…

– Pakoljanak csak ki. Minden szobánk üres, válogathatnak… Korai még egy kicsit…

– Gondoltuk, a tilalom előtt néhány csukát, süllőt… A városban, tudja, az ember idegei…

– Csuka van. Csukát én mindennap fogok. Az előbb is fogtam egyet, amikor jöttek. Fölraktam rá a szájbilincset, és kikötöttem. Amíg a feleségem visszaérkezik a kenyérrel, maga is megpróbálhatja, adok egy merítő kishalat. Jöjjön csak.

– Villantóval gondoltam.

– Azt is lehet, ha sportolni akar. Mert van, aki halászni gyün, van, aki sportolni.

Kollár elővett egy félkezes botot, s a feleségével kiment a stégre. A folyó sötétzölden kavargott a lábuk előtt. Fújt a szél, s a gyér, kifakult nádas a vízre feküdt.

– Brrr, itt megfagyunk – mondta az asszony.

Kollár felszerelt egy önsúlyos villantót, megigazította az orsót, aztán bedobta a horgot a vízbe. Lassan vontatta a kanalat kifelé, és idegesen figyelte az örvénylő vizet. Aztán újra dobott, és ismét újra. A szél közben nekivadult, s a hullámok taraját felverte a horgászállásra. Kollár se látott, se hallott. Dolgozott a bottal, zsinórral, orsóval. Talán félóra is elmúlt így, amikor fázós hangon megszólalt a felesége:

– Úgy látom, megjött a gondnok.

Kollár hátranézett. A tanya előtt éppen egy testes asszony kászálódott le a bicikliről. Kollár feltekerte a zsinórt, s a keskeny deszkapallón elindult kifelé. A felesége követte.

– Jó napot kívánok, asszonyom – kiáltott maga elé Kollár –, a férje megengedte, hogy addig is, amíg megérkezik, s a formaságokat…

– Tessék, csak tessék, mi itten a horgászokért vagyunk. Be kellett mennem a faluba kenyérért…

– Mondta a férje, hogy itt későn hozzák a kenyeret…

– Későn… Erre tessék, ez az iroda. Itt a konyhaasztalon végzek én mindent, főzést, számadásokat…

Kövérkés, öregedő asszony volt. Fekete hajába sok fehér szál vegyült, s tokája feltüremkedett a gallér szélén. Ötvennek látszott, de nem lehetett annyi.

A konyha tiszta volt, az asztalt mintás viaszosvászon fedte, a fehérre meszelt falakon rézedények függtek. Az asszony kihúzta a fiókot, s két darab színes átírótömböt dobott az asztalra. Kollárra nézett, és megszólalt:

– Kérem a személyi igazolványát.

Kollár megrezzent. Átnyújtotta az igazolványát. A kövérkés asszony belelapozott, aztán felnézett:

– Ön tehát Kollár Béla mérnök.

– A levélben jeleztük, hogy…

– Gondoltam. Hol mérnök maga?

– A Fővárosi Tervező…

Az asszony hátralapozott az igazolványba, és ellenőrizte az adatokat. Kollár felesége ingerült lett, oldalba lökte a férjét. Kollár arca vonaglott, homlokán megfeszültek a ráncok.

– Kérem az állami jegyét és a területi engedélyt – szólalt meg újra a kövérkés asszony.

Kollár mosolyogni próbált. Belekotort a zsebébe, és átnyújtotta az igazolványait. A gondnoknő minden adatot ellenőrzött, aztán leült az asztalhoz, s az átírótömbre hajolt.

– Hány napig akarnak maradni?

– Eredetileg egy hétre gondoltunk.

– Igen… Egy hét… Tehát a neve Kollár Béla…

– Kérem, ha lehet, megnéznénk előbb a szobát – szólalt meg Kollár.

– Minden szobánk üres, de ha akarják…

A kövérkés, fekete asszony sorban feltárta a folyosóra nyíló szobák ajtaját.

– Ez és ez kétágyas, de alhatnak ebben is, az hatágyas, ez pedig a folyosó végén kilencágyas… Nyáron, ha sok a vendég, sátrakat is állítunk fel az udvaron…

A szobák cementpadlóján vaságyak álltak. A szobák hosszabbik falán egy-egy szögön petróleumlámpa függött.

– Nem látok kályhát – szólalt meg Kollár.

– Kályha nincs, fűteni nem lehet. De adhatok maguknak dupla pokrócot vagy még annál is többet…

– Hideg van…

– Isznak este egy kis forralt bort, aztán észre sem veszik…

– A feleségem, tudja, könnyen megfázik…

– Hát ahogy gondolják.

– Azt hiszem, ma nem alszunk itt… Talán majd holnap átjövünk délelőtt… Addigra talán a szél is eláll, és melegebb lesz.

A kövérkés asszony csak a konyhában szólalt meg újra:

– Mindjárt besötétedik, hová akarnak menni ilyenkor?

Kollár az asztalhoz lépett, felmarkolta az igazolványait, aztán az asszonyhoz fordult:

– Bemegyünk a városba.

– Harminchat kilométer…

– Nem baj, holnap délelőtt majd visszajövünk.

A kövérkés asszony kesernyésen elmosolyodott:

– Nem jönnek maguk vissza se holnap, se holnapután.

Kollárék beültek a kocsiba, felduruzsolt a motor. Már megfordultak az udvaron, amikor újra melléjük lépett az asszony:

– Nem akarnak elbúcsúzni a férjemtől?

– Hol van?

– Kiment a folyóra, megnézi a horgait. Két perc múlva itt lesz.

– Majd holnap. Jó éjszakát, asszonyom!

A kutyák felugattak a fűzfák alatt. Kollár az árvízi töltés tetején bekapcsolta a reflektorokat, és meredten figyelte a füzesek, nádasok fekete mélyét. Süvöltött a szél, a könnyű kis autó billegett a viharban. Száraz fűcsomók, nádbugák repültek át a szélvédő előtt. Kollár némán dolgozott a volánnál. Amikor elérte a bekötő utat, cigarettára gyújtott. A fák hajladoztak a szélben, körben morajlott az ártéri erdő. Az út szélén felparázslott egy szempár. Hirtelen őzsuta váltott át az út egyik oldaláról a másikra. – Tíz perc múlva elérték a főútvonalat. Kollár indexelt, aztán kifordult a sima, gondozott betonra.

A kisváros szállodája kongott az ürességtől. Kollárék kitöltötték a bejelentőlapot, aztán felpakoltak az első emeleti szobába. Az asszony megmosta az arcát a csap alatt, aztán bepúderozta. Kicsit, néhány pillanatig nézte magát a tükörben, s közben hátraszólt a férjének:

– Te Kollár! Tulajdonképpen miért hagytuk ott azt a horgásztanyát?

– Majd visszamegyünk holnap… Most azt kell eldönteni, hogy itt vacsorázunk a szobában, vagy lemegyünk az étterembe.

– Menjünk le – javasolta az asszony.

Az étterem is kongott az ürességtől. Három asztalnál ültek összesen. Egyiknél a pincérek, másiknál utasok, a harmadiknál egy állatorvos külsejű férfi és a hozzá tartozó fiatal hölgy.

– Parancsolnak vacsorát? – kérdezte a főpincér gyanakodva.

Kollár hagymás rostélyost rendelt és vörös bort. Később húsos palacsintát, majd legvégül borsos húsgombócokat fokhagymával. Ettek, ittak, aztán odasereglettek a cigányok is. Kollár nem szerette a cigányzenét. Visszaküldte őket. Ivott, és nézte a dohányfüst marta szerpentinek ívét, melyek farsang óta a mennyezet alatt díszelegtek.

– Te Kollár, miért hagytuk ott a horgásztanyát? – kérdezte a felesége.

Kollár sokáig bámult a poharába. Érezhetően semmi kedve sem volt ehhez a beszélgetéshez.

– Mondtam már neked, hogy én hosszú ideig munkás voltam, egy présgépen dolgoztam normában…

– Tudom, szívem. Anyu persze azt hiszi, hogy…

– Persze… Persze…

– Anyuék, tudod…

– Tudom… Amikor behívtak egyetemi felvételire, az üzem nem engedett el. Tervteljesítés: normában dolgoztunk. Ez a kövér, fekete asszony volt nálunk a személyzetin. Akkor még nagyon szép volt. Mennyi lehetett? Harmincéves? Azt beszélték, hogy a…

– A főkönyvelőnek?

– Nem, az igazgatónak… Meglöktem egy kicsit az asztalt, kidőlt a tinta. Kidobtak.

– És nem vettek fel az egyetemre.

– Nem. Csak később.

– Nem értelek, Kollár, most haragszol erre a nőre? Megöregedett, kipasszolták… Vagy félsz tőle?

– Nem… Nem tudom… Csak amikor felismertem, s láttam, hogy már a levélből tudta, ki vagyok… Azért jöttem ide, hogy az intézetet kipihenjem, s akkor minden régi dolog…

– Nem szabadna erre a nőre haragudnod.

– Nem haragszom a nőre, de hogy pont halakkal foglalkozik… Nyolcszáz ember dolgozott nálunk. Képzeld el ezt ott harmincévesen… Most biciklizik a töltésen, hordja a kenyeret a faluból. Nem tudom, milyen lehet itt télen, ha a folyó befagy, s az erdei utakat befújja a hó…

– Szerette volna, ha ott maradunk, és beszélgetünk vele…

– Nem tudom, mit akart…

– Csak beszélgetni.

– Hát éppen erről van szó… Én nem akarok vele beszélgetni. El kellett jönnünk.

– És most mihez kezdünk? – kérdezte az asszony.

Kollár hallgatott. Először a poharába bámult, aztán a mennyezetre. A piszkosbarna szerpentinek között poros, öreg csillár hintette szét a maradék fényét. Jutott egy kevés az arcokra és az asztalokra. A sarkok s az asztal alatti részek homályban maradtak.

– Lefekszünk, felébredünk, elvégezzük a dolgunkat – mondta Kollár, aztán szájához emelte a poharat. Hosszan, kedvetlenül ivott.

A cigányok abbahagyták a muzsikálást. Leültek a személyzeti asztal mellé, és pörköltet ettek kanállal. A villany hunyorgott. A hirtelen támadt csendben jól lehetett hallani, hogy a szél rázza a megereszkedett ajtókat, ablakokat.

1971

Malomrév

Csiszár alezredes az ablaknál állt, és a víz fölött átvezető, keskeny doronghidat figyelte. A folyó holtága és az ártéri erdők elválasztották a laktanyát az országúttól s a falvaktól is, melyek az út túloldalán messze benyúlottak a szántóföldek közé. A falvakat nem lehetett látni az ablakból, csak az ártéri erdők sötétzöld rengetegét, a holtág széles vizét s a doronghidat, melyen vasárnap délután mindig megélénkült a forgalom. Az alezredes várakozva nézte a hidat, de a híd még üres volt, s a fűzfák közül elősárgálló, homokos út is elhagyatottnak látszott. Semmi sem mozdult a laktanya közelében. Délutáni álmukat aludták a falvak, az utak, az autók s maga a folyó is. A holtág vize szürkéből zöldbe, majd álmosító sárgászöldbe váltott. Mozdulatlan tükrében kirajzolódtak a parton görnyedező kanadai nyárfák, a sűrű, üde füzesek s a fehér tornyokká gyűrődő felhők. Az ártéri erdők zöld végtelenjéből felszállt egy halászsas. Alig mozgatta a szárnyát, mégis emelkedett egyre magasabbra, egyre messzebbre. Úgy tűnt, titkos áramlások emelik a táj fölé, hiszen a laktanya körül szellő sem rebbent. A halászsas sokáig körözött a magasban, aztán szárnyát összekapva lecsapott a holtág vizére.

– Nézze csak, Horváth… Nézze csak… – szólt a háta mögé az alezredes.

A fiatal hadnagy az éjszakai riasztás tervét pontosította a kopott kincstári asztal mellett. Amikor meghallotta az alezredes hangját, azonnal letette a töltőtollát, és felugrott.

– Egy halat visz, alezredes elvtárs… Egy halat – jelentette Horváth izgatottan.

– Egy compót – mondta az alezredes.

A hadnagy mosolyogni próbált, bólogatott. Nyíltan csodálta a parancsnokát. Imponált neki az alezredes. Nem éppen a rangja, életkora, a partizánharcokból ismert neve, hanem inkább a tartása, katonás, férfias viselkedése. Csiszár alezredes megőszült ugyan az elmúlt évtizedekben, arcát régi sebhelyek s az öregség ráncai szabdalták, de nem hízott el. Középtermetű volt és normális testsúlyú. Inkább szikár, mint testes. Napégette bőre s az ősz haja együtt nagyon tekintélyessé tették. Nem kedvelte a díszruhát, a katonai gálaöltözeteket, a pantallót, s az újonnan rendszeresített orkánkabátot sem. Hétköznap-vasárnap nála egyre ment. Lovaglónadrágban, csizmában, egyszerű gyakorlóruhában járt. Pontosan olyan volt, mint egy vidéki körülményekhez szokott katona. Az is volt, vidéki. Mindig vidéken vagy valamilyen isten háta mögötti helyőrségen szolgált. Csak értekezletekre s díszelgésekre járt fel a fővárosba. Főtiszt volt, de megszokta, hogy úgy éljen, mint a legegyszerűbb csapattisztek a nyári gyakorlatok idején. Keveset dohányzott, keveset ivott. Egyetlen szenvedélye volt, a horgászat. Ladikjával mindig a nagy halak vonulását követte, s jó néhány kapitális csukát, harcsát és pontyot kényszerített a partra. A legnagyobb harcsája negyvenkilós volt. Reggelig küszködött vele egyedül. Hívhatott volna segítséget, de nem tette. Mindig egyedül birkózott meg a halaival, s ezért nemcsak a katonák, hanem a környék lakossága is tisztelte a folyó mentén.

– Jó szeme van az alezredes elvtársnak – mondta a fiatal hadnagy, és tisztelettel bámulta a főtiszt megőszült haját.

– Az a sas legalább öt kiló halat megeszik naponta…

– Biztosan fiókái vannak – vélekedett a hadnagy.

– Az lehet, Horváth… Ennek a sasnak fiókái vannak… Az egész családot eteti… Milyen könnyedén viszi azt a nagy halat… Pedig van az egy kiló is, ha nem több…

– Több az, alezredes elvtárs…

– Én is azt hiszem, hogy több… De viszi… Felemeli a felhők közé… Ez a compó sem gondolta, hogy repülni fog…

– Nagyon felhősödik, alezredes elvtárs…

– Felhősödik, Horváth… Mire eljön az este, megered…

– Azt gondolják majd a katonák, hogy direkt az eső miatt riasztunk… Pedig ha tudnák…

– Elkészült már a bontással?

– Még egy óra legalább…

A hadnagy visszaült az asztal mögé. Az iratok közé túrt, és munkához látott. Az alezredes az ablaknál maradt. A sast figyelte. A halászsas már az ártéri erdők felett keringett újra. Lassan süllyedt, ereszkedett lefelé. Amikor eltűnt a zöldellő lombok között, az alezredes a doronghídra, majd a laktanya udvarára pillantott. A híd még mindig üres volt, de a laktanya udvarán már csoportokba verődve várakoztak a katonák. Aztán egyszerre megelevenedett az erdő. A fűzfák között megjelent egy pirosodó folt. Amikor a hídra érkezett, az alezredes megismerte a cigánylányt. Sietve lépdelt. Az alezredes mosolygott. A cigánylány mindig elsőnek érkezett. Eleinte egy pesti vasas gyerekhez járt, de aztán átpártolt egy alföldi kosárfonóhoz. Az új legény csaknem olyan barna volt, mint a cigánylány. Félig talán maga is cigány volt. Nagyon jól megértették egymást. Az alezredes még jól emlékezett a tavaszi ellenőrzésre, amikor együtt érte őket. Az alföldi legény őrt állt a kerítésen belül. Mozdulatlanul állt, odatapadt a kerítéshez. Kint állt a lány. Az is odatapadt a kerítéshez. Amikor odaért az ellenőrzés, szétugrottak. Sötét volt, nem lehetett jól látni, de a helyzet elég félreérthetetlennek mutatkozott. Csiszár alezredes hetekig csóválta a fejét. Megnézte a kerítés vasát, a réseket. Akkoriban tömegesen kaptak a katonák eltávozást, kimenőt, kimaradást.

A cigánylány átkocogott a hídon, a homokos fövenyen bekanyarodott a laktanya elé. A fűzfák között aztán sokszoknyás falusi lányok tűntek fel kettesével, hármasával, régi sokác nótákat dúdolva. Aztán parasztok jöttek pakkokkal, hátizsákkal, szatyrokkal, emberek és asszonyok, hat kilométert gyalogolva a vasútállomástól. Két óra előtt néhány perccel felbukkantak az autók is. Először egy öreg Skoda Spartak zihált át a hídon és egy bontásból összeszedett Warszawa, utánuk egy Moszkvics következett, aztán megjelent a fűzfák között a vajszínű Mercedes is, és bólogatva átringatózott a doronghídon a többi után. Jöttek még autók s motorok is, de Csiszár alezredes csak a Mercedest nézte. Ingerelte ez az autó. Maga sem értette, miért, de nem tartotta illőnek, hogy a sok kopott ember s kopott jármű között egyszer csak beúszik a laktanya elé ez az autó. Hátra is fordult a hadnagyhoz:

– Megint itt van az a vajszínű Mercedes…

– Jókor… – mondta a hadnagy.

– Vasárnap van…

– Alezredes elvtárs, ezeknek a fia…

– Tudom, az a szőke legény…

– Fogdában van… Elaludt őrségben…

– Igen… Igen… Ez lenne az az alvó… Mondják, hogy mindig alszik.

– És levelez… Három-négy levelet is megír naponta.

Kopogtak az ajtón. A napos tiszt belépett és jelentett. Az arca vonaglott.

– Alezredes elvtárs, megint itt van az a gyárigazgató. A Mercedesszel… De a fia fogdában van… Az alvó…

– Tudom…

– A gyárigazgató beszélni akar az alezredes elvtárssal.

– Velem? – az alezredes meghökkent, aztán bólintott. – Jöjjön csak… Engedjék be.

Néhány pillanat múlva a napos tiszt helyén már a gyárigazgató állt és a felesége.

– Enyedi Tibor, igazgató… A feleségem…

– Csiszár – mondta az alezredes, és kezet fogott az igazgatóval.

– A fiam miatt jöttem… Vasárnap van, elfoglalt ember vagyok, de ezen a napon… A népgazdaság érdekei mellett ilyenkor egyetlen napra elszabadulok… De a fiam…

– Fogdában van… Foglaljanak helyet – mondta az alezredes, aztán a zöldes színű típusfotelokra mutatott, melyeknek a lába már átvette a padló olajos színét.

– Csiszár? Jól értettem? – kérdezte a gyárigazgató, s közben a feleségével együtt beleereszkedett egy-egy fotelba.

– Jól értette, Enyedi elvtárs.

– Mondja csak, ha én azt mondom magának, hogy Fácános-puszta vagy Iváncsics-malom, az jelent valamit?

Az alezredes meghökkent. Gyanakodva végigmérte a testes igazgatót, az igazgató galambszürke öltönyét, az igazgató puffadt arcát, majd a feleségét is, aztán bólintott:

– Jelent… Együtt szolgáltam ott egy Enyedi Tibor nevű partizánnal.

– Helyben vagyunk, én vagyok az az Enyedi Tibor.

– Örülök… Nagyon örülök – mondta az alezredes, de látszott az arcán, hogy nem örül.

– Itt kellett találkoznunk, öreg cimbora – váltott át a kedélyesebb hangnemre Enyedi.

– Szétszóródtunk…

– Nevetni fog, én a múlt évben találkoztam Kozmával, aki akkor ugyancsak az én felderítő osztagomban szolgált… Emlékszik még Kozmára?

– Hogyne… Jól úszott…

– El sem hinné, hogy most mi lett belőle… El sem hinné. Tudja, van egy kis gyümölcsösünk Esztergomban… Nem nagy, ezer négyszögöl az egész… Mégis egy kis szabad természet, ahová kijárhatunk… Éveken át elrohadt az összes gyümölcs… Na, tavaly kifőzettem… Megyek a szeszfőzdébe, hát kit látok ott? Kozmát… Kozma Jani lett a földművesszövetkezeti szeszfőzde vezetője… Főzött is olyan kisüstit, hogy még az autót is elhajtja. Be lehet önteni benzin helyett – mondta az igazgató, aztán a feleségéhez fordult: – Anyuci, kiszólhatnál a sofőrnek, hogy hozza fel az üveget, megkóstoltatjuk Csiszár elvtárssal a pálinkánkat… Ilyent úgysem kap errefelé…

Az asszony felállt, mosolygott. Kövér volt, nagy darab, ápolt, illatos, finom bőrű, büszke arcú és egy kicsit bánatos. Egy szocialista nagyságos asszony. Kedves, félművelt, lassú…

Csiszár sietve közbeszólt:

– Tessék csak maradni, asszonyom… Én szolgálatban egyetlen kortyot sem…

– Menj csak, szívem – szólalt meg újra az igazgató –, itt hagyjuk Csiszár elvtársnak az egész korsót…

– Arról aztán szó sem lehet – mondta Csiszár, s barna kézfejét tiltóan felemelte.

– Gondoltam, a Kozma Jani kedvéért… – mosolygott az igazgató.

– Erről szó sem lehet… De nagyon örülök, hogy újra találkoztunk… Mondhatom, nagyon örülök… – bólogatott az alezredes.

– A fiunkról is mondjunk valamit – mosolyodott el az asszony.

– Igen… Igen… Néhány szót azért válthatnánk vele, Csiszár elvtárs engedelmével, s egy kis csomagot… – szólalt meg az igazgató.

– Fogdában van…

– Igen, igen… A napos tiszt is említette… Ez a büdös kölyök… Ez a büdös kölyök… Elkísérne bennünket, Csiszár elvtárs?…

– Mondom, fogdában van.

– Na és? – szólt közbe az asszony.

– Elaludt őrségben.

– El a büdös kölyke – csóválta a fejét az igazgató. – Ráfér ez a kis katonaság… Előfelvételije van. Jövőre már az egyetemen lesz. De ráfér ez a kis katonaság, én mondom…

– A lőszerraktárnál állt őrségben – mondta az alezredes.

– Hát akkor, ha Csiszár elvtárs elkísérne bennünket a fiunkhoz… – szólalt meg újra az asszony.

– Asszonyom, a fia fogdában van súlyos kötelességmulasztásért. Ma nem lehet vele beszélni. Majd egy hét múlva.

– Olyan álomszuszék az aranyom… Nem lehet ilyen kegyetlen az alezredes elvtárs.

– Nem… Nem… Csak betartjuk a szabályokat.

– Na de hát két ilyen régi elvtárs, mint maga meg az uram… Gondolja meg… Egyik elvtárs a másik elvtársnak ennyit megtehet…

– Nem, asszonyom. Félreérti a helyzetet.

– Mi, akik a népgazdaságnak a legtöbbet… Tudja, hogy az uram hány milliót forgalmaz egy évben, és hány ember van a keze alatt?

– Nem tudom, asszonyom, de aki szolgálatban elalszik…

– Ne viccelődjön már ezzel az elalvással… Idejön két ilyen fontos elvtárs, mint az uram meg én, és erre itt maga… Itt maga csinálja a…

– Majd egy hét múlva, asszonyom. Akkor lehet a fiúval beszélni. Ne felejtse el, hogy a fia katona. Az ország védelme a katonákra van bízva. Képzelje el, hogy döntő helyzetben a katona elalszik.

Az igazgató arca ingerülten megrángott. Előrehajolt a fotelból az alezredes felé, és megszólalt:

– A maga helyében én, Csiszár elvtárs, ezzel nem példálóznék…

– Ez nem példálózás, Enyedi elvtárs. Ez egy valóságos helyzet. A fia elaludt őrségben. A legkényesebb helyen állt őrt…

– A legkényesebb helyen már mások is elaludtak az őrségben… Nem emlékszik?

– Nem emlékszem. Nem tudom, mire gondol.

– Fácános-pusztai csata.

– Nem tudom, mit akar ezzel mondani.

– A német rajtaütésről beszélek, az Ipoly jéghideg vizéről. Talán most már emlékszik. Ott is elaludt egy őr, akiben a felderítő osztag parancsnoka egészen odáig megbízott. Az őrt Csiszár Gyulának hívták.

– Igen? És aki nem figyelt a jelre, azt pedig Enyedi Tibornak… Majd én felidézem magának azt a fácános-pusztai éjszakát, Enyedi elvtárs…

– Nekem ne idézzen fel semmit…

– De én felidézem… Az őr a helyén állt, jelzett, tűzharcba keveredett a német járőrrel… Maga csak akkor ugrott fel, amikor a németek géppisztolygolyói beverték az ablakot…

– Na, hagyjuk ezt – szólt közbe Enyedi igazgató –, ezt nem való nők előtt letárgyalni…

– Miért?…

– Na, ne vicceljen! – mondta Enyedi, és felállt.

– Én pontosan elmondom magának, mi történt akkor éjszaka az Iváncsics-malomban. Négyen voltunk. Maga, Natasa, a rádiós lány, Kozma és én…

– Hagyjuk ezt, Csiszár elvtárs… Majd talán egyszer leülünk ebben az ügyben… Ha nem nézhetem meg a fiamat, hát nem nézem meg… Ott állok az egyik legnehezebb poszton, nincsen sem éjjelem, sem nappalom. Idejövök vasárnap. A fiam fogdában. A parancsnok, egy kommunista, megtagadja tőlem a fiam látását. Mit mondjak erre, hogyan dolgozzak tovább? Beletörődöm, így is lehet. Ez a maguk vonala. A legrégibb elvtársak kerülnek egymással szembe… Tudomásul veszem, de megjegyzem magamnak… Gyere, anyuci… Menjünk innen…

– Elmondom magának, mi történt azon az éjszakán az Iváncsics-malomban… – szólalt meg újra az alezredes.

– Ezt én jobban tudom, mint maga… Viszontlátásra – mondta az igazgató, s a feleségét maga után húzva kiment a parancsnoki irodából.

A fiatal hadnagy megütközve bámult a parancsnokára. Letette a tollat, s várt. Várta, hogy Csiszár alezredes megszólal, mond valamit, vagy hirtelen kiad egy szokatlan parancsot. De semmi sem történt. Az ősz hajú, öreg katona sokáig nézte a bevágott ajtót, aztán bizonytalanul az ablakhoz ment. A vajszínű Mercedes éppen fordult a laktanya kapuja előtt. Port kavart, majd a doronghídon megemelkedve beúszott a fűzfák közé.

A riasztás után két órával Csiszár alezredes is kocsiba szállt. Mogorva volt és szótlan. A fiatal hadnagy némán szorongott a háta mögött.

Zuhogott az eső. A parancsnoki kocsi kigördült a folyó partjára, aztán jobbra fordult. Nem mentek át a doronghídon, mint két órával korábban a mozgósított csapatok, hanem a part vonalát követve az erdőben haladtak előre. A felázott homokba mély árkokat vágtak a kerekek. A kocsi billegett, csúszkált. Az eső egyenletesen dobolt a vászontetőn. Az ablaktörlő nyikorogva küszködött a vízzel. A reflektor fénykévéjében néha megcsillant egy-egy sárgászöld szempár. Az erdő állatai behúzódtak a bokrok alá. Elázott, vékony árnyak imbolyogtak a fényben. Félórás autózás után elérték a malomrév magasságát. Az erdei út a partra kanyarodott, és véget ért.

– Idő? – kérdezte Csiszár alezredes.

– Fél három…

– A tervek szerint mikor kezdődik az átkelés?

– Három órakor – mondta a fiatal hadnagy, s feszesen, egyenesen tartotta a fejét, szinte vigyázzban ült a parancsnoka mögött.

– Legfontosabb az átkelés… Az átkelés érdekel az egészből – mondta az alezredes, aztán kiszállt a kocsiból. A fiatal hadnagy követte.

A felázott parton lebotorkáltak a vízig, aztán körülnéztek. A zápor suhogva verte a folyót, az alacsony fűzbokrokat s a sásos, elvadult füvet. A hadnagy felkattintotta a zseblámpáját, és vizsgálódott.

– Itt kellene lenni a motorcsónaknak – mondta, és előbbre lépdelt a sötét parton.

Kis öböl következett, aztán ismét bokrok, majd fák. Csenevész nádas mellett bukkantak a csónakra. Félig a vízbe lógott, félig a parton hevert, mint egy alligátor. A csónak fenekén sátorlapba burkolózott katona kuporgott. Horkolt. Az eső verte a fejét. A hadnagy rávilágított, de a katona csak aludt tovább. Az alezredes odalépett hozzá, és megrázta a vállát. A katona felugrott, és elkiáltotta magát:

– Állj!

– Miért alszik maga riadó alatt?! – kérdezte az alezredes, és kedvetlenül méregette a katonáját.

– Jelentem, parancsba kaptam, hogy ezen a ponton várjam az alezredes elvtársat a csónakkal.

– Miért alszik?

– Jelentem, az nem volt a parancsban… Az volt a parancsban…

– Hogy aludjon? Riadó alatt?

– Jelentem, alezredes elvtárs, észre sem vettem, hogy elaludtam…

– Holnap reggel kihallgatásra jelentkezik. Értette?

– Értettem, alezredes elvtárs…

– Gyújtsa be a motort.

A katona tíz percig vacakolt a motorral, mire az nekibuzdult. Átkeltek a folyó széles vizén, aztán partra léptek. A katona csónakostól behúzódott egy fűzfa alá, és leállította a motort.

Az alezredes toppantott néhányat a parton. Körülnézett. Semmit sem látott. Sötét volt az ég, a víz, a föld, az ártéri erdő. Legsötétebb mégis a hajdani vízimalom volt. Az alezredes a romok felé indult. A hadnagy meggyújtotta a lámpáját, és világított.

– Alszanak… – mordult fel dühösen az alezredes, aztán beállt egy épen maradt bolthajtás alá, és a falnak támaszkodott.

– Alszanak… Látott már ilyent, Horváth?

– Alezredes elvtárs, az a helyzet, hogy ezek még csak tizennyolc évesek múltak…

– Az a helyzet, hogy alszanak… Az alvó nemzedék… Bohóczene, bohóchaj és alvás…

– Alezredes elvtárs, ezek a gyerekek még csak olyanok, mint a fiatal párduc… Játékosak, könnyelműek… Az élet még…

– Párduc? Mit mond? Párduc? Pávián talán. Pávián, nem? Ezek azt hiszik, hogy ez itt játék? Miért hiszik? És ha egyszer történik valami? Ha egyszer harcra kerül sor? Alszanak… Én tizennyolc éves koromban már szervezett munkás voltam. Hajnali négykor keltem, s gyalog mentem át Újpestről Angyalföldre. Nem aludtam… Hogyan lehet ez, Horváth? Miért nem aludtunk mi is, amikor riadó volt? Miért nem aludtunk el, amikor a Bükkben nyomultunk előre?

A romok között megszólalt egy bagoly. Huhogott, verdesett a szárnyával. Az alezredes hirtelen elhallgatott, s a hangok irányába fülelt.

– Csak egy bagoly – szólalt meg a hadnagy.

– Ez volt a jel.

– Jelentem, alezredes elvtárs, nincs megbeszélve ilyen jel. A vezénylő tisztek tudják, hogy végignézzük az átkelést, de nem tudják, hol és hogyan csatlakozunk hozzájuk. Ez itt csak egy madár… Egy bagoly…

– Negyvennégyben, Horváth, ez volt a jel… A jel, amit Enyedi Tibor nem hallott meg…

– Enyedi, a gyárigazgató?

– A gyárigazgató.

– Alezredes elvtárs, én jól láttam, hogy Enyedi zavarba jött… Zavarba jött, és nem akarta…

– Enyedi volt a felderítő szakasz parancsnoka. Négyen mentünk fel akkor az Ipolyig. Enyedi Tibor, Kozma János, én és Natasa, a rádiósunk. A németek helyzetéről kellett az egységet tájékoztatnunk. Valójában egy hidat kerestünk az Ipolyon, egy ép hidat, amit nem őriztek és nem robbantottak fel a németek. Bevettük magunkat az Iváncsics-malomba. A malmot akkoriban egy szlovák öregember bérelte, de már az sem dolgozott, mert nem akadt a környéken őrölnivaló. A malom félig a partra, félig az Ipolyra épült. Átzúgott alatta a víz. A malom előtt volt egy harminc-negyven méteres kocsiforduló, s azon túl mindjárt az erdő kezdődött. Úgy gondoltuk akkor, hogy a malomból napokig szemmel tartjuk majd a németeket, de azok az első éjszaka megérkeztek. Valaki, úgy látszik, észrevett bennünket, de az is lehet, hogy a németek csak járőröztek. A szlovák ember húsz tojást leütött rántottának, s estefelé teát is főzött nekünk. Natasa estig kétszer is kapcsolatba lépett az egységgel, s leadta a híreinket. Este tíztől rám esett a külső őrség. A riadó jel azon az estén a bagolyhang volt. A malom emeletén tanyáztunk mi, partizánok, a földszintjén az öregember. Mivel hidegre fordult az idő, Enyediék tüzet raktak a kályhában. A tűz égett, de az ablakot nyitva hagyták, hogy a jelet időben meghallják. Este tízkor átmentem a kocsifordulón, be az erdő szélébe, és leváltottam Kozma Jánost. Nyugodtnak ígérkezett az éjszaka, mivel úgy tudtuk, hogy húsz kilométeres körzetben egyetlen német katona sincs. Tizenegy óra tájban mégis nyugtalan lettem. Nem tudom, mi történt velem, de hirtelen feldobogott a szívem, s a kezem is megremegett. Idegesen füleltem, minden árnyat megvizsgáltam, topogtam jobbra-balra. Nem mondhatnám, hogy féltem, de úgy éreztem magamat, mintha minden fa mögött egy német katona állna. Az idegeim megfeszültek, s fájni kezdett a halántékom. Lehet, Horváth, hogy mégiscsak létezik előérzet… Hisz maga az előérzetben, abban, hogy az ember megérzi vagy megálmodja a bajt?

– Tanyáról kerültem iskolába… A tanyákon, alezredes elvtárs, sok mindenben hisznek az emberek…

– Úgy gondolom, Horváth, hogy a rossz előérzet, az valami… Valami érthetetlen dolog… Én akkor ott az Iváncsics-malom közelében úgy éreztem, hogy hirtelen elértéktelenedett az életem… Nem ér már sokat… Valami jóvátehetetlen történt velem vagy körülöttem, s már minden késő… Legszívesebben beszaladtam volna a malomba, hogy szóljak a többieknek… De mit mondhattam volna? Hogy meneküljünk? Nem hagyhattam el az őrhelyemet. Figyeltem hát, füleltem, aggódtam. Éjfélkor aztán meghallottam az autóbúgást. Nagyon messziről hallatszott. Talán a harmadik falu határából. Vártam, hogy megerősödik a búgás, de nem erősödött meg, inkább teljesen megszűnt. Mégis leadtam az első figyelmeztető jelet. Távoli veszély egy huhogás volt, közeledő veszély két huhogás. A hármas bagolyjel közeli veszélyt jelzett. A figyelmeztető jelet többször is leadtam, aztán füleltem tovább. Az erdő széle lassan fehéredett. A száraz fűcsomókon s a bokrok ágain éjfélre kivirágzott a dér. Füleltem, szimatoltam, jobbra-balra néztem… Nyers földszaga volt a tájnak. A rothadó avar, a folyó párás illata összevegyült, s olyanná vált, mint a tavaszi földszag, de azért fanyarabb volt és keserűbb. Éjjel egy is elmúlott, amikor tőlem úgy négy-ötszáz méterre megroppant egy ág. A zaj állattól is eredhetett, én mégis összerezzentem. Úgy éreztem, kezdődik. A szarvasok éjszaka jártak az Ipolyra inni… Mégsem hittem a szarvasokban. Leadtam a közeledő veszély jelét, s amikor a neszek megszaporodtak, a hármas jelet kezdtem huhogni ütemesen, állandóan ismételve. Ekkor már csak kétszáz méter választott el a németektől. Lassan kihátráltam az erdőből, aztán görnyedten átszaladtam a kocsifordulón. A malom ajtajában újra és újra leadtam a jelet, de bent semmi sem történt. Enyediék hallgattak. Nem értettem, hogy mi lehet velük, miért nem bújnak elő. Újra rákezdtem a jelre, de ekkor az erdő szélén torkolattűz villant. A németek géppisztolygolyói csattogtak a falon. Vaktában viszonoztam a tüzet, aztán beugrottam a malomba, és az ajtót elreteszeltem. A szívem a torkomban dobogott. Nem bírtam elképzelni, hogyan is törhetnénk ki a malomból… Felnyargaltam a falépcsőn az emeletre. A bakancsom csattogott. Belöktem Enyediék ajtaját, és felvillantottam a zseblámpámat. Enyedi félmeztelen volt. Éppen az alsónadrágját húzkodta magára. Jó meleg volt az emeleti szobában. Az ablakot becsukták. Enyedi rám ordított:

– Ránk ereszti a németet, ember! Miért nem jelzett?

Döbbenten álltam előttük. Kapkodva öltöztek. Kozma az ablakhoz ugrott, és tüzelni kezdett kifelé. Lent beszakadt a tölgyfa ajtó. A feljáróhoz léptem, s amikor moccanást láttam, tüzet nyitottam lefelé. A németek is lőttek. Olyan volt az egész, mintha borsó pattogna a garatban. Enyedi aztán végre felöltözött. Rohantunk a szomszédos szobába, és egy egész keskeny ablakon át kiugráltunk. Először Enyedi, aztán a rádióslány, majd Kozma s legutoljára én. Az Ipolyba zuhantunk. A jeges víz összecsapott felettünk, és elmerültünk. Amikor a felszínre vergődtem, azonnal hallottam, hogy golyók füttyögnek körülöttem, s a víz is peng, mint a harisnyagumi. Tíz perc múlva kimásztunk a túlsó parton. A németek még mindig tüzeltek. Egy ember hiányzott közülünk. Egy ember… Az orosz rádióslány… Odaveszett a lány s a rádiónk is. Valószínűleg eltalálták, vagy ha nem, szívgörcsöt kapott a jeges vízben. Több mint egy óra hosszat vártunk rá. Kozma János vissza is kúszott a partra, és szólongatta a lányt… A németek ekkor egészen megvadultak. Kozma tűz alatt kúszott vissza. Éjjel két órakor elszakadtunk a parttól, és a kukoricásokon át visszahúzódtunk a mieink felé. Másnap világos nappal kiküldtünk egy járőrt a lány keresésére. Nem találták meg, csak a szlovák öregember hulláját. Ott feküdt a pitvarban vérbe fagyva. A németek, úgy látszik, még virradat előtt odábbálltak.

– És Enyedi… Enyedi?

– Enyedi jelentette az egység parancsnokának, hogy a németek túlerővel rajtunk ütöttek, s a lány elesett… Ott voltam, amikor jelentést tett. A bagolyjel nem került szóba. Én is hallgattam. Háború volt, s mi akkor már állandóan harcban álltunk a németekkel.

– És a lányról később sem hallott az alezredes elvtárs?

– Nem hallottam, Horváth… A lány meghalt az Iváncsics-malomnál. Barna, kedves lány volt… Olyan kellemes vidéki fajta… A bőre fehér, mint a tej, de az orra körül kicsit szeplős. De a szeplők őt nem csúfították el, Natasa csak szebb lett a szeplőitől. Vidéki fajta orosz volt, olyan tejszagú, furcsa, álmodozó. De nagyon jó rádiós volt, az egyik legjobb rádiós a mi egységünknél. A szeplőit soha nem felejtem el, szelíd, barátságos szeplői voltak… S a szája, hát a szája elég vastag volt. Mint nálunk a parasztlányoknak, de azt hiszem, még vastagabb… Akkoriban sovány volt szegény, mert hol ettünk, hol nem, de még soványan is úgy domborodott rajt a zubbony… Furcsa lány volt, nagyon furcsa… Az az érdekes, hogy a szemére egyáltalán nem emlékszem. Kék volt a szeme vagy barna, fekete vagy zöld? Fogalmam sincs róla. Pedig úgy másként minden mozdulatára emlékszem… Milyen lehetett a szeme? Isten tudja… Szép szeme lehetett. S a lehelete, mint egy bárányé… Nem dohányzott… Nem ivott pálinkát… Pedig a lányok nálunk mind ittak és dohányoztak, ha úgy adódott, de ez a lány nem. Nem kívánta a füstöt s a pálinka ízét sem… Nevetett rajtunk, ha ittunk… Nem volt mindennapi lány… Én mondom, hogy nem…

– Bocsásson meg, alezredes elvtárs, a kérdésért…

– Tessék, kérdezzen csak, Horváth… Maguk a régi időkről nem sokat tudnak…

– Az alezredes elvtárs nős?

– Nem… Nem, Horváth, én nem nősültem meg.

A bagoly idegesen huhogott a romok túloldalán. A fiatal hadnagy felkattintotta a zseblámpáját, és az órájára nézett. Három óra öt perc volt.

– Az átkelésnek öt perce meg kellett volna kezdődni – szólalt meg a hadnagy.

– Már közelednek – mondta az alezredes –, figyeljen csak.

A hadnagy belefülelt az éjszakába. Madarak rikácsoltak a messzeségben. Az eső suhogott, verte az ódon falakat. „Hallucinál az alezredes” – gondolta a hadnagy, de aztán hirtelen megérintette a fülét valamilyen távoli, nehézkes moccanás. A romokra, majd a mennyboltra pillantott. Szürkült, derengett az ég.

1971

Rákleves

Gönczöl Pál harminchat éves szerszámkészítő vasárnap délután két órakor beszállt a Helyiérdekű Vasút egyik borsózöld kocsijába. Hitvese, született Deák Mária közvetlenül előtte lépkedett. Amikor letelepedtek az egyik ablak mellé, az asszony halk, ideges hangon megszólalt:

– Hol a szatyor? Nem látom a szatyrot.

– Ide tettem az ülésre.

– Nem szabad letenni, Palkó… Szorítsd a hónod alá.

Gönczöl Pál engedelmesen megemelte a szatyrot, s beszorította a karja alá. Az utasok kíváncsian a szatyorra bámultak, aztán Deák Máriára. A sovány, szigorú asszonyarcon nem akadt néznivaló. Pedig az aranysárga nyári napfény éppen behullott az ablakon, s ott cirmoskodott Deák Mária vékony húsú, vértelen szája körül. Az utasok elfordultak, beszélgetésbe kezdtek, néhányan kártyát vettek elő.

Deák Mária az egyik külvárosi öntöde szürketisztítójában dolgozott hosszú évek óta. Darukezelő volt. A vas már megjelölte. Bőrét fakóra szívta, szívét megkeményítette. Mozdulatai pontosak voltak, óvatosak, rövidek. Szava, álma napokra, hetekre elapadt. A nagy kondulások, a villanymotorok vijjogása, a kolompok, dudák üvöltése között nem maradt tere a szónak. Deák Mária külsőre pontosan olyan volt, mint a legtöbb munkatársa. Belsőre azonban sokuktól különbözött. Mindig tudta, hogy mit akar. S amit nagyon akart, azt rendszerint el is érte.

– Látod, Palkó, gyorsan megy ez a vonat… Most rugaszkodott neki, s máris Aquincumnál vagyunk – szólalt meg az asszony.

– Sajnálom a Trabantot.

– Ne sajnáld, Palkó… Kellett a pénz… A kétszázötvenezerhez így is hiányzik még húsz. Gondolj arra, hogy a magunkéba leszünk… Kerted lesz, Palkó, saját kerted, saját eged… Nagy, kék ég lesz a fejünk felett. Az úton túl pedig ott lesz a Duna. Halászol majd. Fogsz majd jászt meg csukát. Én pedig megsütöm.

– Aztán ha nem adják oda?

– Hozzuk a foglalót. Majd megmondom én a Dexlernének… Letörlesztjük egy év alatt. Megmutatom neki a betétkönyvet. Abban látni, hogy minden évben pontosan harminchatezret gyűjtöttünk össze.

– Ez, látod, igaz… Fizetési igazolást is hozhatunk. Négyezret keresünk ketten… Erre hitelezhetnek egy esztendőt.

– Kutyát is tarthatunk majd, Palkó.

– Szerzünk egy fekete pulit. Ugat majd, őrzi a házat.

– Nagyobb kutya kell nekünk, Palkó… Egy nagy, fehér kutyát szeretnék.

– Kuvaszt?

– Nagy, fehér kutya kell oda, Palkó. Hogy aztán kuvasz vagy másféle…

– Nehéz elhinni, hogy egyszer a magunkéba kerülünk… Ha elköltözünk, anyád is fellélegzik…

– Szorosan voltunk, Palkó. Meg lehet érteni anyámat is. Istenem… Öt éve nem voltunk moziban… Öt éve nem ettem meg egy krémest… Pedig mennyire szerettem kislány koromban… Istenem, mennyire szerettem én a krémest… S a mozit is és minden látványosságot. Sokszor csak járkáltam az utcán, és néztem a többi embert… Mennyit nevetgéltem én, istenem… S most olyan fáradt vagyok, de olyan fáradt…

– Öt éve nem voltunk szabadságon.

– Nem baj, Palkó, megérte… Saját kerted lesz, saját eged. Saját gyümölcsfáid. A Dexlerné azt mondta, hogy ők tudományosan ültették a fákat. Meggyből is például háromféle van. Mire az egyik leérik, már pirosodik a másik. S azok a körték, Palkó… Micsoda körték vannak ott, s az eper…

– A kutya majd összemászkálja nekünk a kertet.

– Megkötjük.

– Sajnálnám megkötni.

– Ne sajnáld, Palkó, a kutyát. Te dolgoztál a kertért, nem a kutya. Te mondtál le a vasárnapi sörről, nem az a büdös kutya.

– Ez igaz… Öt éve nem ittam sört, de még bort sem.

– Naaa… Palkó… Karácsonykor is, szilveszterkor is megittunk két üveg bort.

– Tényleg, karácsonykor bort ittunk… Egészen elfelejtettem. Már azt sem tudom, milyen a bor íze.

– Megérte, Palkó. A magunkéba megyünk. Szépen élünk majd… Gyerekünk is lesz. Amint letelik az adósság, lesz egy gyerekünk. Vagy akár kettő. Ott a sok gyümölcs, ott a jó levegő. Az kell ám a gyereknek. Vasárnap pedig kimegyünk a Dunára, és fürdőzünk, süttetjük magunkat, mint a nyaralók. Egyik vasárnap úgy, mint a másikon. Vége nem lesz.

– Most kellene a Trabant. Idáig nem kellett. Alig mentünk vele.

– Ne sajnáld, Palkó… Megérte… Saját kerted lesz és saját eged… Ez a gyorsvasút bevisz minket a városba télen, nyáron.

– Jó kis vasút ez…

– Jó vasút ez, Palkó… Mások is erre támaszkodnak. Nézd meg ezt a sok embert itt a vagonban. Ezek mindennap megteszik az utat oda-vissza. A magunkéban élünk, az a fontos.

Az utazás hirtelen véget ért. Ahogy közeledtek a cél felé, Gönczöl Pál egyre jobban elbizonytalanodott. Megállt a betonút szélén, és a feleségére nézett:

– Nyárfa utca? – kérdezte.

– Menj csak, Palkó, mindjárt odaérünk.

Gönczöl Pál szorosabbra fogta a szatyor fülét. Lépett néhányat, aztán újra csak megállt:

– Hiányzik húszezer… Ha azt mondják, hogy részlet pedig nincs… Akkor…

– Menj csak, Palkó… Majd én beszélek velük. Én jól megértem magamat Dexlernével. Semmi ez, Palkó… Csak a pénzre vigyázz… Ha meglátják az előleget, ne félj, megnyugodnak – mondta Deák Mária, s gyengéden előremozdította a férjét.

A betonútról befordultak egy keskeny földútra. Gönczöl Pál egyre kisebbeket lépett. A házakat s a kerteket bámulta. Új, nagy verandás házak sorakoztak jobbról-balról. A kertekben fiatal, gondozott gyümölcsfák álltak hadirendben. Sorban, körben, félkörben, ahogy a gazdák kitalálták. A házak előtt mindenütt gyep zöldellt. Néhol a házak is zöldbe váltottak már, mert az ereszig befutotta a falaikat a repkény. A lugasokban nyugágyak álltak. Vásznuk csíkosan libegett a délutáni szélben. Legtöbb gazdátlanul maradt. Az emberek a kertjükben hajladoztak, gyümölcsöt szedtek, gyepet öntöztek, kocsit mostak.

– Még két ház – szólalt meg Deák Mária.

Gönczöl Pál megtorpant az út közepén. Meredten bámult maga elé.

– Mi baj van, Palkó, rosszul vagy?

– Egy autó áll az udvaron…

– Autó?… Hadd álljon…

– Egy fehér Mercedes… Dexleréknek nem volt autójuk.

– Vasárnap van, Palkó… Látogatók érkeztek Dexlerékhez…

– De bent áll az udvaron…

Percekig bámulták a fehér Mercedest, aztán hirtelen elindultak a ház felé. Deák Mária a kapu kilincsére tette a kezét, s közben hátraszólt a férjének:

– Át kell majd festenünk ezt a kaput, csupa rozsda…

A kapu csikordult, beléptek a kertbe. Ekkor a lugasból előbukkant egy kövér férfi.

– Mit, óhajtanak?! – kérdezte.

– Dexleréket keressük – szólalt meg Deák Mária.

– Dexlerék már nem laknak itt. Beköltöztek a városba.

– Lehetetlen… Megbeszéltük, hogy…

– Mit beszéltek meg?

– Mi vagyunk a vevők. Elhoztuk az előleget, s holnap akár az egészet…

– Vevők? Milyen vevők?

– Megvesszük a házat.

– A házat? – a kövér férfi hirtelen elnevette magát. – A házat már én megvettem. Ez most az én házam, és én nem akarom eladni. Érthető?

Egy női hang tört elő a házból:

– Jött valaki, Jenő?

A kövér férfi a házra pillantott.

– Nem jött senki – kiáltotta vissza.

– Mennyiért vette meg a házat? – szólalt meg Gönczöl Pál.

– Kétszázötvenezerért. Nem titok… Nem tagadjuk le… Az illetéket is befizettük rendesen… Itt, kérem, minden tiszta…

Gönczöl Pál a férfi kezére bámult.

– Mit tart a kezében?

– PVC lánc. Nápolyból hoztam. Nagyon praktikus. Ezzel kötözzük a szőlőt. Nem kell eldobni. Csak bekapcsolja az ember, és kész. Csiki-csuki…

– Miért nem rafiával kötöz?

– Mert ez praktikusabb… Nézze csak, így áthurkolom a láncon a szőlőt, és csiki-csuki… Nem látott még ilyent?

– Nem láttam… Olyan, mint a bilincs.

– Praktikus… Egyszer megveszi az ember, és öt évig jó. El lehet vele játszani.

– Ügyes… Mi akartuk megvenni ezt a házat…

– Elkéstek.

– Elkéstünk. A Merci is a magáé?

– Az enyém. Nagyon jó kocsi. Ha az ember kocsit vesz, jól nézze meg, hogy mibe fekteti a pénzét… Csak jót mondhatok róla.

– Gondolom… De nem is zavarjuk tovább… Viszontlátásra – mondta Gönczöl Pál, aztán megfordult, és kiballagott az utcára. A felesége némán követte. Gönczöl Pál lazított a szatyor fogásán, aztán meglóbálta.

– Jaj, Palkó… – kiáltott fel az asszony.

Gönczöl Pál elnevette magát, aztán hangosan fütyörészni kezdett.

– Mit fütyülsz, Palkó?

– Nem ismered? „Répa Rozi Billegében: Játszik a Sobri ölében. A nyakát átalszorítja: Száját csókra igazítja.”

– Ezt fütyülöd?

– Ezt… Énekeljem inkább?

– Jaj, Palkó, mi van veled? Ne lóbáld azt a pénzt… Leszakad a füle a szatyornak, aztán elröpül az egész.

– „Répa Rozi Billegében…”

– Palkó! Néznek bennünket az emberek… Még, azt gondolják, hogy részeg vagy… Gyere, inkább menjünk át Leányfalura… Nézzük meg azt a Tomcsányi-féle házat… Azt háromszázra mondták telefonon, de az is lehet, hogy engednek belőle.

Gönczöl Pál dudorászott:

– „Répa Rozi Billegében…”

– Palkó! Merre mész?

– Gyere csak… Azt mondja, hogy: „Répa Rozi Billegében: Játszik a Sobri ölében…”

– Haza akarsz menni? Palkó! Ha már itt vagyunk, nézzük meg azt a Tomcsányi-féle házat… Hallod? Mondj valamit, az istenfádat!

– Mondok: „Répa Rozi Billegében…”

– Palkó! Kedvesem… Mi történt veled? Hová megyünk erre?

– Gyere csak… Jófelé megyünk.

– Jól van, Palkó, jövök, de, ugye, a vonatban nem énekelsz?

– Nem. A vonatban fütyülök.

Fütyült. A Császárfürdőnél átszálltak a villamosra, s Gönczöl Pál fütyült tovább. Aztán a villamosról is leszálltak, s gyalog bolyongtak egészen alkonyatig.

– Menjünk haza az anyuékhoz – kérlelte Deák Mária a férjét, de eredménytelenül.

Amikor besötétedett, Gönczöl Pál rábökött az egyik első osztályú vendéglőre:

– Ide bemegyünk.

– Inkább vigyünk haza egy kis bort… Palkó, kedvesem, jobb lesz úgy… Na, vigyünk haza egy kis bort…

– Gyere csak – mondta Gönczöl Pál, aztán kézen fogta a feleségét, és bevonszolta a vendéglőbe.

– Hát egy pohár sört, nem bánom – mondta Deák Mária, és elhelyezkedett a szék külső szélén.

A pincér a szatyorra bámult, aztán a vendég kezére, majd legvégül a vendég arcára. Gönczöl Pál mosolyogva állta az első osztályú mustrát, aztán megszólalt:

– Először talán hozzon kettő száraz Martinit…

– Igen, kettő száraz Martini – mondta a pincér, és oldalt lépett. Kicsit eltávolodott az asztaltól, aztán nehézkesen visszatért.

– Kérem, nálunk nyolcvanhét forint egy Martini… Gondolom, jobb, ha előre tetszik tudni… Ugye…

Gönczöl Pál érdeklődve a pincérre nézett. Várt. A pincér aztán elvörösödött, meghajolt, elment.

– Palkó… Megőrültél? – sóhajtott fel az asszony.

– Ittál már száraz Martinit?

– Palkó, kedvesem… Miért kell ilyeneket csinálni? Olyan jól megvoltunk mi ketten…

– Itt az étlap. Mari, válassz…

– Nem, Palkó! Azt már nem. Enni aztán nem fogunk. Van otthon jó kis körözött.

– Vasárnapra körözött?

– Palkó, az istenfádat! Mi történt veled?

Megérkezett a pincér, a Martinit az asztalra tette, aztán gyanakodva Gönczöl Pálra nézett:

– Vacsora is lesz?

– Leginkább vacsora lesz – mondta Gönczöl Pál, aztán maga elé húzta az étlapot.

– Tessék csak nyugodtan kiválasztani… – mondta a pincér, és menni készült.

– Várjon – intette le Gönczöl Pál.

– Ajánlhatnék egy jó fatányérost?

– Nem, nem… Azt mondja, előétel… Kaviár, vajjal, citrommal… Ez máris jöhet… Valamilyen sózott halat is rakhatnának melléje…

– Két adag?

– Igen, mindenből kettő.

– Én nem vagyok éhes – szólalt meg Deák Mária.

– Mindenből kettő. A hölgy olyan éhes, csaknem felfordul – mondta Gönczöl Pál.

– Palkó!

– Igenis, mindenből kettő.

– Várjon csak… Utána ráklevest kérek… Ráklevest, aztán a többit majd meglátjuk.

A pincér elviharzott. Kezdte élvezni a helyzetet.

– Palkó! Mi lesz velünk? Ha az anyu ezt megtudja! – sóhajtott fel Deák Mária.

– Ismered azt a nótát, hogy „Répa Rozi Billegében…”

– Jaj, édes Palkó, nem mondok semmit, csak ne énekelj. Ezt az egyet nem élném túl…

– Miért? Mérgező a hangom?

– Palkó, édes… Ne tedd ezt velem…

Az előétel megérkezett. Gönczöl Pál megszagolta a kaviárt, aztán beletunkolta a kenyerét. Jóízűen falatozott. Deák Mária hosszú ideig megvetően nézte, aztán elrágcsált egy szelet kenyeret üresen. Gönczöl Pál időnként megszólalt:

– Mari drága, legalább sózd meg…

Deák Mária csak a rákleves végéig bírta. Amikor Gönczöl Pál nekilátott a libamájnak, előrekönyökölt, megfeszítette az arcát, és megszólalt:

– Szégyelld magadat, Gönczöl Pál! Azt hiszed, libamájat eszel, de téglát eszel, a házunk oldalát, a házunk lépcsőjét eszed…

– Ízletes – szólalt meg Gönczöl Pál.

– Most eszed az ablakokat, az üveg felhasogatja a gyomrodat. Meghalsz… Aki megeszi a jövőjét, az meghal…

Gönczöl Pál jóízűen csettintett a nyelvével, aztán roston sült fogast rendelt, vörös bort ivott, s a pincért figyelmeztette, hogy ideje lesz behűteni a pezsgőt.

Az egybesütött fogas kecses ívben állt az asztalon. Deák Máriát ez a végsőkig bőszítette. Újra és újra támadásba lendült:

– Vasbetont rágsz… Ez a födém… Megeszed a háztetőt, a cserepeket, megeszed az egész jövőnket. Legalább a gyerekünkre gondolhatnál.

Ennél a mondatnál Gönczöl Pál is felneszelt:

– A gyerekünkre? Nekünk, Mari, nincs gyerekünk… Van kétszázharmincezer forintunk, de gyerekünk, az nincs…

– Majd lesz… Lenne… Ha a felelőtlen apa…

– Hagyd el, Mari, egyél inkább a fogasból. Ez a halak királya.

– Ez nem hal. Ez a ház teteje…

Gönczöl Pál megsimogatta a felesége kezét, aztán felbontatta az első üveg pezsgőt.

Éjfélig tartott a vacsora. Deák Mária sírt, a pincér taxiért rohant. Gönczöl Pál halkan dúdolt egy régi éneket: „Répa Rozi Billegében: Játszik a Sobri ölében…”

1973

A szeptemberi vendég

A nap már órák óta besütött az ablakon, de nem volt kedve felkelni. Özvegyember volt, nem sürgette senki, semmi. Reggel hat óra tájban, amikor kiment a diófa alá, hogy könnyítsen magán, már zöldarany fényben csillogott a kert. Visszafelé betért a kamrába, s leeresztett a torkán két deci óbort. Szeretett éhgyomorra inni. A bor nyugtatta a gyomrát és az idegeit. Ilyenkor szebbeknek látszottak a reggelek, s az öregség elviselhetőnek. – Feküdt, és élvezte az első szeptemberi napok nyugalmát. A szomszédos üdülők kiürültek, a kertekben s a tó partján elapadt a zaj, a gépzene elhallgatott. Szendergett néhány percet, aztán az ablak négyszögére meredt. A lugas levelei felett látszott a kéklő ég s a fogyó holdból is egy kifakult karéj. Más aztán nem, de Kozma József pontosan tudta, hogy a lugason túl, a ház sarkától kicsit jobbra egy diófa áll, alatta régi asztal, paddal. A diófán túl két vágó szőlő, aztán a kapu, kerítés és az utca következik. Kint hársfák, a vasút, különböző szagok, aztán a víz. A tó betükrözött minden kertbe, házba. Ha a napfényes ég alatt délelőttönként végigsöpört egy-egy szélroham, Kozma József a hullámok játékát, a fénytöréseket szobája falán, mennyezetén láthatta.

Már jó magasan járt a nap, amikor ajtónyitásra lett figyelmes. Felült, végigsimított az arcán. Kérges ujjaival érzékelte a háromnapos szakállt, s furcsa módon az orrához is eljutott egy savanyú, nehéz szag. Meghökkent. Orrához húzta tarka flanellingét, melyben két hete aludt, és napközben dolgozgatott is a kertben. Szerette a saját szagát, s az izzadságszagot különösen, most mégis meglepődött. Elkiáltotta magát:

– Ki járkál itt?!

Kintről krákogás hallatszott.

– Az istenit neki! – mondta, aztán kiugrott az ágyból, és felrántotta a nadrágját.

– Jóó napot! Én vagyok az, tanító úr… – hallatszott a konyhából a postás hangja.

Megnyugodott. Igazított a ruháján, kinyitotta az ajtót.

– Mi jót hozott, Vendel?

– A nyugdíjat, tanító úr… Van itt két levél is…

– Kettő egyszerre?… – hitetlenül nézett a postásra, aki kimért, lassú mozdulatokkal nyálazta elő a százasokat a táskájából. A levelek is előkerültek. Kozma József zsebre gyűrte a pénzt, aztán a levelekre pillantott. Egyiket sárga, postai borítékba bújtatták, s a bélyeg is rá volt nyomtatva, nem kellett ragasztani. A másik finomabb boríték volt, hosszúkás, halványkék, igazi bélyeggel. Nem nyúlt a levelekhez, csak nyögött egyet.

– Na, Vendel, erre most iszunk egyet – mondta.

Két vizespoharat tett az asztalra, majd a kamrából kiemelte a demizsont. A postás nagyot hörpölt a poharából, aztán megszólalt:

– Azt beszélik, mindenkinek fizetni kell a vízvezetékért, akár beviszik a csövet a házba, akár nem.

– Nekem is, Vendel?

– Magának is, tanító úr.

– Nekem jó vizű kutam van az udvaron. Nem kell nekem vízvezeték.

– Azt mondják, hogy akinek a háza előtt elmegy a cső, annak fizetni kell – mondta a postás, aztán a torkába öntötte a maradék bort, és elment.

Kozma József összeráncolta a szemöldökét, és hosszan, szigorúan nézett a postás után.

– Nem fizetek! – kiáltotta. Megemelte a demizsont, és teleöntötte a poharát. Lenyelt néhány kortyot az aranyló óborból, aztán a pohárral és a levelekkel visszament a szobájába. A poharat a padlóra tette, a leveleket az ágyra. Leült. A zsebéből előhúzta a pénzt, és megszámolta. Egyik térdéről a másikra rakta át a százasokat. Amikor végzett, felállt, s a pénzt bezárta a kombinált szekrénybe. Elégedett volt. Felemelte a poharat, belekortyolt, s közben az ablakon át látta, hogy egy szarka leereszkedik a diófa legtetejére, billeg néhány percig, leszakít egy diót, és elszáll vele.

A szarkáról a levelekre siklott a pillantása. Nem volt ereje tovább halogatni az élvezetet. Leült az ágyra, s az elzsírosodott gyékénynek vetette a hátát. Először a sárga kopertát fogta a kezébe. Megnézte a bélyeg helyére nyomtatott, piros hollót, az irányítószám üres kockáit s legvégül a feladót. Billegtette a levelet, de nem tudta elolvasni az ákombákom betűket. Szemüveg nélkül már rosszul látott. A szemüveget pedig még napokkal korábban kint felejtette a konyhában. Lemászott az ágyról, s ha már a kamra felé vezetett az útja, a poharat is magával vitte. Néhány perc múlva a szemüveggel s a teli pohár borral visszatért a szobába. Kíváncsi szigorúsággal vette kézbe a levelet. Most az üvegen át első pillantásra felismerte a feladót: „Setét Lajos, Nyékfalva.”

– A Setét Lajos Nyékről… A Setét Lajos… – nyögte élvezettel, s közben csóválgatta a fejét.

Sietve feltépte a borítékot, s olvasni kezdte a levelet:

Kedves Jóska!

Tudatom veled, hogy mi elég jól megvagyunk, még jobban is, mint amikor hat éve itt jártál. Én azóta nyugdíjba mentem a tejcsarnoktól, s csak a szőlőmbe dolgozgatok. Az idén nagy volt a szárazság, három-négy akóval kevesebb bor lesz, mint tavaly vagy annak előtte. Édesnek édes a szőlő, akár szüretelni is lehetne. Amint tudod, fiunk, a Tibi agronómus lett, de nem jön haza, mert az itteni népek semmibe sem vennék. Az Ilus mégsem vált el a férjétől, tekintettel van a gyerekre s más körülményekre is. Az ura nem iszik kevesebbet, de meg lett neki mondva, hogy mihez igazodjon. A Tibi is hazagyütt erre az alkalomra. Csak az asszony rí néha, de az én Ilonkám mindig rétt, hát csak réjjon.

Kedden múlt egy hete, hogy Celldömölkön összetalálkoztam Lóki Pistivel. Azt mondja, hogy megözvegyültél, s már nyugdíjas vagy. Na, mondom, mások is öregszenek, de aztán másnap kint a hegyen eszembe jutottál újra. Ahogy leemeltem a szegről a hébért, felálltam a csántérfára, s a hordóba eresztettem… Abba a pillanatba gyütté elő valahonnan. Alig bírtam megszívni a hébért. Eszembe jutott, hogyan jelentél meg a faluban kistanító korodban… Milyen voltál. Aztán, amikor először jöttél ki a pincénkhez… Akkor még élt idesapám, és minden az ő törvénye szerint ment. Te meg fogtad a hébért, és beleszagoltál… Mondod, hogy ez ecetes… Mondom, nem ecetes, boros… Ecetes, mondod te… És elmagyaráztad, hogy a hébért minden szívás után ki kell mosni, s a bort nem lehet darabban tartani vagy csapra verni és úgy fogyasztani. Szegény idesapámmal nem lehetett szót érteni, de amikor meghótt, kipucótam a pincét. Azóta jobb bora senkinek sincs Nyéken, mint nekem. Olyan egy tanító voltál te, Jóska, hogy nemcsak a gyerekeket, de a meglett embereket is rávezetted a jóra. S azok a jó kis mulatások a pincénél… Hejj, hová lett a fiatalság? Megöregedtünk, Jóska, megyünk hamarosan a sírba… Szeretnélek látni egy kicsit. Az öreg plébános, tudod, hogy meghótt két éve. A papok szeretetotthonában hótt meg, de innen elmentek a népek a temetésére. A téeszcsé segített buszt szerezni.

Amint erre te még biztosan emlékszel, Mária neve napján, szeptember 12-én van a nyéki búcsú. Gyere el, Jóska, jó szívvel meghívlak. Itt hálhatsz, eltőthetsz itt akár egy hetet is. Ilonkám süt majd libát májával, ahogyan kedvelted azt kistanító korodban. Előszüretet már tartottunk, most éppen jó kotlós a must, búcsúra letisztul.

Ezzel zárom soraimat. Várunk Ilonkával együtt. Addig is áldjon meg az isten.

Lajos

Kozma József a levelet a térdére eresztette, és a szemközti falra meredt. A szeme sarkában lassan összegyűlt egy könnycsepp. Összegyűlt, aztán lecsordult, s a háromnapos szakáll bozótjában elenyészett.

– A nyéki búcsú – sóhajtott. De képzeletében nem a nyéki búcsú jelent meg, hanem az emberek elől bujdosó Hedry uraság s annak vincellérje, Szatnik Antal. Szép, napfényes ősz volt, kék egű. Hetek óta tartott már a szüret. Setét Lajos mint egyházközségi elöljáró, Horváth Vilmos, az akkori kántortanító, s ő maga mint kistanító puttonnyal a hátukon járták a hegyoldalt, s szedegették össze a kántorrészt. Az alsó úton járhattak, talán éppen Funovicséknál, amikor Szatnik Antal átüzent nekik, hogy most jöjjenek, mert az uraság elment vadászni. Így megszakították a szabályos sort, s a Hedry-féle szőlőstáblák felé vonultak. Szatnik bizakodó kedvében volt, füstölt szalonnával és vereshagymával kínálta őket, aztán pedig kétéves óborral. Horváth Vilmos, a kántor nagyon élvezkedett az uraság portáján, jól evett, nagyot ivott, majd kádenciákat kezdett hirdetni. Szatnik azt javasolta, hogy amíg tiszta a levegő, töltsék meg a puttonyokat musttal, vigyék le a kántorházba, aztán sietve forduljanak még egyet. Megtölti kétszer a puttonyokat… De Horváth csak beszélt, beszélt… Egyszer csak érthetetlen módon ott állt előttük az uraság, személyesen Hedry Gedeon. Iszonyú kedvében volt. Rájuk bökött, s ők a kényelmes nádszékekben hirtelen megdermedtek. Ordított:

– Kik ezek, Szatnik?!…

– Méltóságos uram, a kántor, a kistanító és az egyházközségi elöljáró… Éppen most jöttek…

– Mit akarnak ezek az emberek, Szatnik?!

– A kántorrészért jöttek… Tetszik tudni, méltóságos uram, hogy szüretkor adja ki mindenki a kántorrészt, s a katolikusok…

– Miért ülnek az én nádszékemen, Szatnik?!

Ekkor Horváth Vilmos, a kántor, lesunyt fejjel előrehajolt, s így suttogott társaihoz:

– Meneküljünk…

A kántor görnyedten, szinte négykézlábazva mozdult ki a kényelmes székből. A lugas felé lépett tétován, aztán a szélső vágó mentén futásnak eredt lefelé. A kistanító és Setét Lajos követték. A vágó aljában zihálva megálltak. Kozma József a messzeségből még mindig jól hallotta saját méltatlankodó szavait:

– Micsoda szégyen! Vilmos bátyám! Micsoda szégyen! Hát csak ennyit ér a magyar tanítóság? Ott kellett volna maradni. Megmondani az uraságnak, hogy a magyar értelmiségnek küldetése van a falvakban…

S Horváth Vilmos ziháló hangját is hallani vélte:

– Szegény fiam, de keveset tudsz az életről… Itt Hedry az úr… Nem is rossz úr, mert alapítványt tett a templom javára, s lopni is engedi a népet, csak nem bírja látni az embereket. A pincénél csak Szatnik Antal mutatkozhat, más senki. Volt olyan év, hogy rejtőzve, titokban kellett szüretelni a Hedry-birtokon, mert a méltóságos úr gyomra émelygett az emberi arcoktól…

– De a szentségit, Vilmos bátyám, vagyunk mi olyan emberek, hogy odaállhatunk akárki elé… S a megaláztatást…

– Oda, oda, de minek… A birtok Hedryé, a falu éppen hogy csak meghúzódik az árnyékában. S a megaláztatás? Nekem négy gyerekem van… Az iskolában azt tanítom, amit kell, s amit én akarok. Megtanulnak ezek itt írni, olvasni, számolni. Tanulnak Mátyás királyról is… A kántorrész jó évben kitesz tíz hektó bort. Van úgy, hogy elég a következő szüretig…

– Hát Setét Lajos, te hogyan vélekedsz? – kérdezte hetykén a kistanító.

– Ott maradtak a puttonyok…

Ennyit mondott Setét Lajos, s jól látszott, hogy az élet reális tényeit mindig áttekinti, jól érti. Így aztán csakhamar Setét Lajos lett az egyházközségi tanács elnöke.

Kozma elmélázott egy kicsit, ivott a poharából, aztán felnevetett:

– Szegény Vilmos! Szegény szerencsétlen kántor… Úgy futni… Úgy futni… Négykézláb szinte…

Nagyokat nevetett, s közben az ágy széléről felugorva utánozta az öreg kántort. A heves mozdulatok azonban megártottak a derekának. Nyögve visszaroskadt az ágyra.

– El kellene menni Nyékre – suttogta, aztán a lepedőről felemelte a hosszúkás, halványkék borítékot. Latolgatta a súlyát, forgatta, aztán megnézte a feladót: Weberné 1071 Budapest, Bethlen Gábor u. 181.

– Ki a fene az a Weberné? – tűnődött. Hirtelen eszébe jutottak az özvegység első évei, a sok ajánlat és ajánlkozás. Özvegy trafikosnék, vénlányok, tanárnők… Mintha egy öregember boldogságához szükség lenne egy öreg nőre is… Soha nem értette ezeket a nőket s azokat sem, akik közvetítettek. „Magány” – így kezdődött minden beszélgetés. Csakhogy Kozma József nem érezte magát magányosnak, nem is tudta, mi az. Ha toporogtak körülötte, s jelentéktelen mondatokkal körülbirizgálták, mindig felidegesedett. Ilyenkor aztán olyant mondott, hogy maga is megbánta. Persze kedvelte a nőket, szerette is őket, de csak a fiatalokat. Szilárdan hitt abban, hogy a nők tizenhat éves koruktól harmincötig szerelemre, harmincöttől ötvenig gondoskodásra, ötventől felfelé pedig imádságra valók. A „mit eszik” fejezetet is utálta. Tudott kétféle levest főzni, húst sütni, vagy tojásrántottát, s nagyon szerette a konzerveket. A konzerv számára már évtizedekkel korábban is a modern világ, a huszadik századi civilizáció jelképe volt. Házasember korában is szívesebben megevett egy konzervet, mint egy nagy tál vasárnapi rántott húst. Minden boltost ismert Keszthelyen, s a konzervek minőségéről állandóan tájékozódott. Nagyon kedvelte a húskonzerveket, a kínai sertést, a sonkakonzervet, az orosz halakat s a magyar lencsefőzeléket. Kaviárt, ringlit, rákot életében nem evett, ezekre oda sem figyelt. Pedig jó volt a gyomra, hiszen képes volt borra tejet inni, tejre körtét, dinnyét vagy uborkasalátát fogyasztani. Vasgyomrú ember volt, vidéki típus, mindent megemésztett. Legjobban persze az összes földi étel közül a tehéntúrót szerette. Abból hetenként megevett két kilót. Amióta megözvegyült, maga aprította hozzá a hagymát, s keverte köménnyel, tejföllel, piros paprikával.

A hosszúkás, halványkék boríték nem látszott veszedelmesnek. Még az idegenségét is enyhítette Madách Imre színes képmása, amit a bélyegre nyomtattak. Amikor gyanakvását legyőzte kíváncsisága, gyors, ügyetlen mozdulatokkal feltépte a borítékot. Madách ovális képmása is megsérült. Kék tintás sorok hömpölyögtek előtte:

Kedves Jóska!

Azért írok neked, mert két éve, amikor szegény apu meghalt, egyike voltál azon keveseknek, akik legalább levélben kondoleáltak nálam. Én akkor hónapokig azt sem tudtam, mit csináljak. Végül aztán nem mentem vissza Kölnbe Weberhez, ennek már nem is lett volna semmi értelme. Elintéztem a hivatali formaságokat, és végleg itthon maradtam. Tudod, azt a kis palotai házat én örököltem. Most itt élek egyedül és nagyon szűkösen. Csak itt büdös van, mert a Chinoin szagát idehordja a szél. Sokszor úgy érzem, megbolondulok, felgyújtom ezt a házat, és világgá megyek. De hová mehet egy magamfajta asszony, aki felett így elmúltak az évek. Pihennem kellene egy kicsit. Ezért fordulok hozzád. Te ott a Balaton partján szerezhetnél a számomra egy kis, olcsó szobát. Utószezonban olcsóbb. De arra kérlek, Jóska, hogy a szoba húsz forintnál ne kerüljön többe naponta, mert egy fillérrel sem tudok többet fizetni. Koszttal együtt negyven forintot szánok egy napra. Jó lenne, ha gyorsan találnál nekem szobát, mert ki akarom használni az időt, amíg szép. Addig is szeretettel csókol:

Évi

(Schweitzer)

Kozma József marokra fogta a levelet, és nagyot kiáltott:

– Schweitzer Éva! A szép, gyönyörűséges Schweitzer Éva! Hozzám fordul… Hozzám… A szép Schweitzer Éva!

Kisimította a levelet, és az első két sort újra elolvasta. A szavak értelmére már nem figyelt. Elmélázott. Képzeletében megjelent elhunyt feleségének egész rokonsága. Egyszerre jelentek meg a régi dombóvári házban, s megtelt velük az ebédlő. Felettük szétterpesztett szárnyakkal kitömött sas lebegett. Az apósa, Iványi Géza, ipariskolai tanár állt a kép előterében. Meggyfa szipkájában kettétört cigaretta füstölgött. S ott volt Iványi Jenő MÁV főintéző, Iványi Antal állomásfőnök, Iványi József erdész, anyósa, Schweitzer Ilona is ott volt, porcelán fedelű imakönyvvel a kezében, és Schweitzer István, a híres gyógyszerész, akinek öt patikája volt az országban, s a legnagyobbat maga vezette Szombathelyen. Csak Schweitzer Ödön nem volt sehol, pedig Schweitzer Ödön az egyik leghíresebb nőgyógyász volt a Dunántúlon. Csakhogy Schweitzer Ödön hosszú ideig nem nősült. A család szerint elszalasztotta a legfényesebb partikat. Mire aztán a család beletörődött, hogy örökké agglegény marad, váratlanul megnősült. Ebbe a nősülésbe a híres Schweitzer család beleremegett. Mindenki úgy érezte, hogy vége a család jó hírének, rangjának, s az utcán ujjal mutogatnak rájuk. Schweitzer Ödön ugyanis feleségül vette az asszisztensnőjét. Az asszisztensnőjét, akinek nem volt semmije, s egyszerűen csak úgy hívták, hogy Balog Éva. Schweitzer Ödönnel és feleségével, aki ráadásul a házasságkötés után is megmaradt asszisztensnek, a család évekig nem érintkezett. A fordulat akkor következett be, amikor Ödön bácsinak egy gyönyörűséges kislánya született. A kis Schweitzer Évi. Schweitzer Évi megbékítette a családot, s ahogy növekedett, lassacskán a család központjává vált. Nem volt mindig jelen, hiszen a lányság gondjai nagyon lekötötték, de ha összejött két Iványi és három Schweitzer, akkor Évi került először szóba. Eleinte csak általánosságban dicsérték a szépségét, de később mindenki úgy vélekedett a családban, hogy sokkal szebb, mint Karády Katalin. Kozma József még jól emlékezett arra a dombóvári összejövetelre, amikor Iványi Antal, az állomásfőnök kint a lusztház mögött megsúgta neki a család féltve takargatott titkát: Évi anyukája nem úriaszszony, csak egy asszisztensnő. Eléggé megrettent ettől a közléstől. Parasztcsaládból származott, s mindössze tizennégy hold földjük volt Vas megyében. Hadnagyi egyenruhában kezdett udvarolni. Amikor leszerelt, s elfoglalta első tanítói állását, hamarosan megtartották az eljegyzést Iványi Márikával. Az állomásfőnök bizalmas közlése után pánikba esett. Zavarában kéretlenül is szóba hozta a Vas megyei gazdaságot, de úgy beszélt róla, mint egy latifundiumról. Ha megkérdezték, mekkora is az a Vas megyei birtok, ilyeneket mondott: „Nálunk ötven ember szokott aratni…” „Az ökrök nem férnek be az istállóba, külön karámot kellett építeni az udvaron…” Később, amikor apósa, Iványi Géza ellátogatott a kis Vas megyei faluba, ugyancsak meglepődött. – Schweitzer Évit alaposan elkényeztette a család. Mindenből a legjobbat kapta és a legszebbet. Az anyján és az apján kívül két cseléd leste minden óhajtását. Kislány korában elvitték Svájcba, Olaszországba, Németországba. Bécsbe pedig úgy járkált, mint más a hetipiacra. Schweitzer Évi báli sikereiről levélben értesítették egymást az Iványi és a Schweitzer rokonok. Ha nyaranta összetalálkozott a család Dombóváron vagy valamelyik balatoni fürdőhelyen, mindenki lefényképeztette magát Schweitzer Évivel. Kozma Józsefnek is voltak ilyen fényképei. Amikor eszébe jutottak a fényképek, felállt, és kihúzta a kombinált szekrény középső fiókját. Sokáig matatott a dobozok, régi, megsárgult iratcsomók dzsungelében, míg végre kezébe került egy album, amin ez a felirat állt: „Dombóvár, Lelle, Tisztviselőtelep”. Családi képek sorakoztak a lapokon. Iványiak, Schweitzerek, Márika a gyerekkel, Ödön bácsi és Évike karonfogva. Aztán Évike vele, Kozma Józseffel. Fogják egymás kezét egy udvari kútkáva előtt, és belenevetnek a lencsébe. Mögöttük a kútkáván egy vájdling áll, tele salátával. Sokáig nézte a fényképet. Először saját magát vizsgálgatta, az évtizedekkel korábbi arcot, szemet, homlokot, majd pedig Schweitzer Évit vette szemügyre. Különlegesen szépnek találta. Finomnak, előkelőnek. Schweitzer Éviről csak úgy áradt a kedves fölény, a modern nő szabados varázsa. Kozma József kiemelte a fényképet az albumból, és a szekrény egyik polcára tette. Amikor továbblapozott, az őszi, téli képek között egyszer csak felbukkant egy fiatal férfi arcképe. Sima, idegen arc. „Igen, ez lett az Évi első férje – bólogatott Kozma József. – Ki is volt ez? Mivel foglalkozott? Mi volt a neve?” Semmire sem emlékezett, csak arra, hogy elváltak, aztán 1956-ban Évi kiment Nyugatra, s Kölnben újra férjhez ment.

Becsukta az albumot, és visszatette a helyére. Az ágyon egymás mellett hevert a két levél, Setét Lajosé és Schweitzer Évié. Nézte a leveleket, a borítékokat, a beszakadt Madách-bélyeget. Schweitzer Évi levelét felemelte, beleolvasott, aztán megszagolta. A levél illata a keserűmanduláéra emlékeztetett. Letette, nézett maga elé, majd hirtelen felnevetett. Újra eszébe jutott Nyékfalva. A régi Nyék, ahogy kistanító korában odaérkezett. Buzsákiék, ahol szobát foglalt neki a kántor. Az első reggel, ahogy kiment az udvarra, és körülpillantott: hol is van az árnyékszék? Nem találta. Körüljárta a házat, de hiába. Aztán a fonott kerítés tövében megpillantotta az egyik Buzsáki lányt. A csalán között gugorcolt, s a ház felé fehér hátsóját mutatta. Nagyon megdöbbent. Bement a házba, s gondterhelten toporgott. Buzsáki bácsi aztán megszólította:

– Valami baj van, tanító úr?

– Nem találom az árnyékszéket – mondta.

– Mit nem talál?

– A klozettot.

– Óóó, nincs minálunk klozett. A kerítés tövébe szoktunk, ha aztán megszárad, odahordom a ganédombra az állatokéhoz…

– Ha nincs árnyékszék, akkor én itt egy percig sem maradok, Buzsáki bácsi. Elköltözöm egy olyan helyre, ahol van.

Az emberöltőnyi messzeségből jól hallotta az öregedő paraszt nevetését s szavait is:

– Hát iszen akkor a tanító úr itt hagyhatja a falut. Klozettja itt csak az uraságnak, a papnak és a kántornak van…

Emlékezett még arra a kisiskolásoknak gyártott, vonalas füzetre is, amiben lerajzolta Buzsáki bácsinak a legalkalmasabb árnyékszéket, s megadta a méreteket. Emlékezett a buzgalomra, ahogy Buzsáki nekilátott a klozett építésének, és a szomszédokra, akik heteken át csodájára jártak Buzsáki bácsi művének.

Nagyot nevetett Kozma József, s a térdét csapkodva kiment a konyhába. Falt egy kis szalonnát, kenyeret, megivott rá egy nagy pohár bort, és fütyörészve visszatért a szobába. Beágyazott, gyorsan kisepert, aztán az asztalhoz ült, és szép lassan újraolvasta mindkét levelet. Schweitzer Évi sorai felett hosszan elidőzött, s amikor megfájdult a háta a görnyedt üldögéléstől, felállt, és a szekrény polcára helyezett fényképet nézegette. Bólogatott, majd hirtelen megfordult, és fürge, katonás léptekkel kivonult a konyhába. Megborotválkozott, megmosdott, átöltözött. Frissen, gondozottan ült az asztalhoz, és határozott, gyors betűkkel megformált egy levelet:

Kedves Évi!

Húsz forintért itt nem lehet szobát kapni utószezonban sem. De nem kell neked fizetned a szobáért. Itt van az én vendégszerető házam. Egyik szobát szívesen a rendelkezésedre bocsátom. Kosztról nem tudok gondoskodni, én is csak alkalmilag eszegetek. Gyere, pihend ki magadat, szeretettel várlak.

Sokszor csókol öreg rokonod:

Jóska

A levelet elvitte a postára, és feladta.

Schweitzer Évi szeptember tizedikén megérkezett. Kozma József vasalt vászonruhásan, fehér ingesen, nyakkendősen várta a vasútállomáson. Amikor befutott a pesti személy, ösztönösen az első osztályú kocsi felé szaladt, de a leszálló utasok között egyetlen ismerős arcot sem tudott felfedezni. Schweitzer Éva közben lekászálódott az egyik másodosztályú vagonból, s a jobb időket látott, nagy bőrtáskáját maga elé helyezte a földre. Kozma József csak akkor lépett oda hozzá, amikor a többi utas elindult a falu felé. Nem akart hinni a szemének. A szép Schweitzer Évát várta, s egy sovány, görnyedt hátú, nevetségesen magas asszony állt előtte.

– Jóska! Jóska, meg sem ismersz! – kiáltott rá az asszony.

– Istenuccse, nem – vallotta be őszintén Kozma, s az öregedő nő ráncai között igyekezett megtalálni a szép és modern Schweitzer Évát. De nem találta. A nagy orr és előreugró áll csak Schweitzer Ödönre emlékeztetett. Schweitzer Éva kezdte magát rosszul érezni.

– Tényleg nem ismertél rám, Jóska?

– Dehogynem, csak az első pillanatban olyan furcsa volt… Hány éve is, hogy nem láttalak? Na, hányban is voltunk Tisztviselőtelepen?

– Ötvenben.

– Igen, hát huszonhárom éve… Isten hozott, Évi, az én házam a te házad is – mondta Kozma József, s kicsit felágaskodva megölelte, megcsókolta a magas nőalakot.

A ház és a kert nagyon tetszett Schweitzer Évának. Dicsérte a fákat, a rendezett szőlőt s Kozma József borát. Kozma megterített, szalámit, szalonnát, halkonzervet, sonkakonzervet rakott a nagy, ovális ebédlőasztalra. Ahányszor kiszaladt a konyhába valamiért, mindig lehajtott egy pohárka bort, így aztán mire Schweitzer Évával asztalhoz ültek, már jókedve volt. Befelé nevetett magán, s a helyzetet elfogadta olyannak, amilyen. Schweitzer Éva jó étvággyal, kis, alig leplezett mohósággal evett. A hallal kezdte, aztán a sonkakonzervvel folytatta. Végül levágott magának egy nagy szelet szalonnát, és tanácstalanul körülnézett.

– Elfelejtettem valamit? – kérdezte Kozma szolgálatkészen.

– Jó lenne egy fej vöröshagyma. Azzal szeretem a szalonnát – mondta Schweitzer Éva, és reménykedve a házigazdára nézett. Kozma megrökönyödve bámulta a vendégét, a hajdani dámát, a család és a férfiak bálványát.

– Nem rontja el a gyomrodat?

– Nem… Szalonnához otthon is hagymát szoktam enni. Jó sok terem nálam a kertben.

Kozma kiszaladt a konyhába, s két fej tisztított vereshagymával tért vissza. Schweitzer Éva nekilátott a szalonnának. Ügyesen rakosgatta a szájába a falatokat. Kis darab kenyér, vastag szalonna, nagy darab hagyma. Minden falatot külön megsózott. Amikor befejezte, lehajtott egy pohár bort, és Kozmára mosolygott:

– Jó itt nálad. Nyugalom van.

– Csak pihend ki magadat, Évi. Azt csinálsz, amit akarsz.

– Amióta otthagytam Webert, mindig azt csinálom.

– Ti elváltatok?

– Nem, nem váltunk el, csak otthagytam. Amikor apu betegeskedni kezdett, hazajöttem. Nem volt annak az egésznek semmi értelme. Külön aludtunk. Évek óta hozzám sem nyúlt. A titkárnőjével élt együtt. Gyerekük is született. Nem lepett meg a dolog. Egyszer bementem az irodájába, s hallottam, hogy tegeződnek. Elég szép lány a kis Inez, és borzasztóan fiatal. Ha én férfi lennék, úgy értem, ha én lettem volna Karl helyében, ugyanez történik.

– Nem csináltál botrányt?

– Botrányt? Minek? Az élet olyan, hogy a fiatal nőknek találták ki. Ha egy nő elmúlik harminc, annak vége.

– És mondd, mivel foglalkozott ez a Weber?

– Építész… Nagyon jó hírű az irodája. Küld egy kis pénzt nekem, így nem veszek étlen. Minden hónapban átutal száz márkát. Az pontosan 935 forint és 17 fillér.

– Ebből élsz? Te, aki annyira megszoktad a jómódot, a szép dolgokat…

– Ebből… Soha életemben nem dolgoztam, nem is jutott eszembe. Apuék nem taníttattak ki semminek. Valójában tönkretettek.

– Ezt azért ne mondd az apádra. Ödönnek te voltál a szeme fénye…

– Szeme fénye… Hmmm… Sokra megyek vele. Nekem az volt a foglalkozásom, hogy szép vagyok. Mindenki csak azt akarta, hogy szép legyek, okos cseverésző, elegáns… Ha elmentem volna tanítónőnek vagy varrónőnek, akkor kapnék nyugdíjat.

– Apádék annak idején még egy svájci intézetbe is beadtak…

– Be, de ott nem tanítottak meg semmiféle foglalkozásra. És tudod, Jóska, az a különös, hogy én sem gondoltam arra soha, hogy csináljak valamit. Most, hogy apu meghalt, nagyon meglepődtem. Szinte senkim sincs. Gyerekem sem lett. Ha lett volna, talán Weberrel is másként végződik a dolog…

– És ha megpróbálnál elmenni idegenvezetőnek? Tudsz egypár nyelvet.

– Csak németül beszélek jól, franciául nyökögök. Már ezt is megpróbáltam. Néha kapok egy csoportot. Rengeteg ember tud németül, s ide is fiatalok kellenek. A fiatal lányok minden héten kapnak csoportot. Ha a Weber egyszer meghal, vagy történik vele valami, a 935 forintot sem kapom meg többet, s akkor kész – mondta Schweitzer Éva, és rágyújtott egy cigarettára.

Kozma József vegyes érzelmekkel meredt bele a kéklő füstbe. Nagyon megsajnálta Schweitzer Évát, s elszomorodott miatta. De a szomorúsága nem volt eléggé mély, mert közben a saját nyugdíjára gondolt. 2400 forintot kapott. Örült a nyugdíjának, így aztán szomorkodott is, örült is egyszerre. – Hirtelen eszébe jutott Nyék, a búcsú, Setét Lajos, a biztos, nehézkes falusi világ. Maga is meglepődött, amikor megszólalt, és a saját hangját meghallotta:

– Délután elutazom Nyékfalvára. Élvezd a ház nyugalmát, pihengess. Van itt még konzerv, bor is…

– Ilyen hirtelen?

– Tudod, Évi, Mária neve napján tartják a nyéki búcsút. Hivatalos vagyok Nyékfalvára, ott voltam valamikor én kistanító.

Kozma József úgy érezte, hogy Schweitzer Éva szemében megjelenik egy árnyék, valami bizonytalan szemrehányásféle. De nem törődött vele. Bort töltött a poharakba, s a vonatra gondolt, amivel majd megérkezik Nyékre. Ittak egy-egy kortyot, és szótlanul ültek az asztal mellett.

1973

Különleges megbízatás

Reggel hét óra óta a tükör előtt állt, és borotválkozott. Lassan haladt a munka. Fájt a feje, s az epéje négypercenként görcsösen összerándult. Ilyenkor remegő kezében megcsúszott a kés, és felsértette az arcbőrét. Nyomorultul érezte magát. Amíg az epe jelzett, mozdulatlanul állt, és nézte magát a tükörben. Jó ötvenes, idegen férfi nézett rá vissza ingerülten. A bőre még őrzött egy keveset a hajdani gyakorlótereken szerzett, nyers barnaságból, de ennek a barnaságnak furcsa módon már nem pirosas, hanem kékes árnyalata volt. Szemét vérerek szabdalták darabokra, s emlékezett rá, ha az epéje miatt néhány hétre abbahagyta az ivást, eltűntek ugyan a vérerek, de a szeme fehérje nem fehéredett ki, sárga maradt. Legfurcsább volt persze a bajusz hiánya. 1960-ban vágatta le, amikor már minden reménye szertefoszlott, hogy visszakerülhet a hadseregbe. Azóta úgy érezte, hogy nem azonos önmagával. Az a Bordács István, aki most a szakszervezetnél osztályvezető-helyettes, és kis papírlapokat tologat ide-oda, s néhanapján belecsíp a gépírónők fenekébe, nem azonos azzal a régi Bordács Istvánnal, aki főhadnagy volt, s ha a nyári gyakorlatok idején elordította magát két erdő között, a sasok ijedtükben kiestek a fészkükből. – Nézte magát a tükörben, s amikor az epegörcs enyhült, a csap alá nyúlt, és megtapogatta a sörösüveget, melyre félórája folyt már a hideg víz. Jó hűvös volt az üveg, s a torkában megszoruló szárazság jelezte, hogy elérkezett a pillanat. De aztán arra gondolt, hogy előbb fegyelmezetten befejezi a borotválkozást, s csak utána nyitja ki az üveget, mert előfordulhat, hogy később még jobban remeg a keze. Felemelte a pengét, és az arcához érintette. – Bent a szobában szólt a rádió. Máté Péter énekelte a Hull az elsárgult falevel-et. Összerándult a gyomra. Leengedte a kést, és a szobába indult. Lehalkította az öreg, kopott néprádiót, aztán visszament a mosdóba. Az ebédjegyes Maca imádta Máté Pétert és a hulló faleveleket, Bordács viszont kezdett torkig lenni ebédjegyes Maca érzelgősségével. – A tükörbe meredt, harciasan megkeményítette a pillantását, aztán határozottan felemelte a kést. Jól sikerült a mozdulat. A szakáll sercegve fogyott. Széles rendet vágott a bal arcán, mintha csak kaszálna. A fülnél egy kis baj támadt. Megvérezte a cimpáját. Már ott is lehúzta a szőrt, s amikor az arcról felemelte a kést, megremegett a keze. Csak a hegye vágott a cimpába, alig egy-két milliméter hosszan, de szivárgott belőle a feketés vér. Még hátravolt a jobb oldali pofaszakáll és fül környéke, de most nem bírta folytatni a munkát. Nézte a vérét. Nem értette, hogyan lehet ilyen sűrű, feketés a vére. Megijedt. Attól félt, hogy észre sem veszi, s egy reggelre csak váratlanul megalszik a vére. Nem kering tovább, és kész. „Orvoshoz kellene menni” – gondolta, de ez ijesztőbbnek látszott, mint a halál.

Hirtelen mozdulattal a csap alá nyúlt, s újra megtapogatta az üveget. Érezte, hogy a sör a víz hőmérsékletére hűlt, csúcsformában van. Hidegebb már nem lehet, tehát azonnal meg kell inni. Kiemelte az üveget a vízsugár alól, de ahogy mozdult, észrevette, hogy az arca jobb oldala még fehér habban ázik. – Légy fegyelmezett, Bordács! Katonák vagyunk, vagy köszörűsök?! – recsegett a hangja a lakásban. Keményen a tükörbe nézett, aztán visszatette a sört a csap alá, és meglendítette a kést. Ismét megvérezte az arcát, de már nem törődött vele. Nagyot ordított: – Jöjjön a nápolyi kasza! Bele, át a pofáján! – Lendült a kés, aztán ijedten lassult. Nem történt baj. Szép lassan sercegtetett, s az emlékektől a keze is erőre kapott, nem remegett. Úgy fejezte be a borotválkozást, hogy észre sem vette. Közben maga előtt látta a kis Soóst, ahogy felugrik az asztal tetejére, és elordítja magát: „Nálam van a nápolyi kasza, senki ne mozduljon, mert nyissz!” A kis Soós elhárítós őrmester volt, s amikor átdobták Nyugatra, hogy hazahozzon egy horthysta stricit, Nápolyban vett magának egy óriási bicskát is. A bicska pengéje harmincnégy centi hosszú volt, s a hajlata nagyon gusztusos. Nyári gyakorlaton voltak Pécs alatt, s a közeli sokác faluba meghívták az egység katonáit az aratóbálba. A helyi legények rossz szemmel nézték a dolgot, s éjfélkor közvetlenül a söntés felett, a kályhacső és Rákosi Mátyás képe között, szétrobbant egy szódásüveg. Ekkor ugrott fel a kis Soós az asztal tetejére a nápolyi kaszával. De aztán valaki leoltotta a villanyt, s a helyzet megbonyolódott.

Bordács lemosta az arcáról a habot, aztán hirtelen mozdulattal kiemelte a csap alól a sörösüveget, és a kád szélén leütötte a kupakját. A kádról ezen a részen már rég lepattogzott a zománc, s a kupakok csipkés széle a vasba is kisebb mélyedést vágott. – Mohón ivott. Ezen a reggelen először érezte, hogy ember, egyáltalán, élőlény. Nagy kortyokban nyelte a sört. A hűvös, fanyar ízek leöblítették a torkáról a szárazságot, és életre keltették a gyomrát. „Mégiscsak érdemes élni” – gondolta, s húzott egyet az üvegen. A sör fele elfogyott. Amikor ezt konstatálta, bizonytalan szomorúság hullámzott át idegrendszerén. Megnézte magát a tükörben, s látta, hogy az arca hat helyen vérzik. A kád közepére állította a sörösüveget, és bement a szobába. Cigarettapapírt keresett, s minden vágásra gondosan rászorított egyet. A rádióban ekkor a Marseillaise-t kezdték játszani. Felkapta az üveget, és berohant a szobába. Felerősítette a hangot. A dallamot figyelte, aztán várt, de semmi sem történt. A bemondó szenvtelen hangon a nap fő híreit ismételgette, melyeket hajnal óta már jó néhányszor elmondtak. Bordács kis csalódást érzett. Először arra gondolt, hogy csak úgy eljátszották a Marseillaise-t Máté Péter és Szűcs Judit között. Aztán arra gondolt, hogy mondhattak valamilyen szöveget is előtte, csak az nem hallatszott ki a fürdőszobába. Reményvesztetten körülnézett a szobában. Töredezett blondelkeretekből a szülei meredtek rá. Gyenis Anna és Bordács Ignác. Az Alföldről felkerült szövőnő és a fáradt munkás, aki a külvárosi öntödék szürketisztítójában töltötte el az egész életét. Vasárnapi fényképek voltak, fakók, régiek, foltosak. Odább, a szüleitől balra, de még mindig az ágy felett, a saját fényképe függött. Bordács főhadnagy bajszosan, tele hittel, bizalommal. Odább egy széles nyári kép. A háttérben csapatsátor, a sátor előtt az egység tisztjei, közöttük Farkas Mihály, ahogy éppen kezet fog Bordács főhadnaggyal. Hasonló nyári kép függött a szekrényen túl is. Bizonytalan térben, közel egy tölgyfához, melynek csak az alacsonyabb ágai lógnak be a képbe, sok tiszt áll, középen Puskás Ferenc őrnagyi egyenruhában. Valamikor, talán húsz éve, Bordács Puskás Öcsi cirkalmas autogramját is megszerezte, és odatűzte a kép alá. Mindezen kívül még egyetlen képet lehetett látni a szobában. Ezt a szekrény oldalán. Újságkivágás volt. Anita Ekberg széles hátú, szürke csődörön ült, és nevetett.

Bordács pillantása végigtapogatta a képeket, aztán megállapodott az asztalon, ahol az elpiszkolódott poharak és üres üvegek között mindössze három tárgy érdemelt valami kevés figyelmet. Egy pakli zsíros szélű magyar kártya, melyet kitágult harisnyagumi tartott össze, továbbá egy teknőcfésű és egy merített papírra nyomott meghívó.

Belekortyolt a sörbe, és nézte az asztalt. A kártya nem keltett benne érzelmeket. A teknőcfésű sem. Legfeljebb egy kevés undort. Még emlékezett arra az időre, amikor az ebédjegyes Maca felbukkant az életében. A hivatali szokásoknak megfelelően huszadika táján felvett tőle száz forint kölcsönt. Aztán elseje után, ugyancsak a hivatali szokásoknak megfelelően, százhuszat adott vissza. Ebédjegyes Maca nem a saját pénzét forgatta így, hanem a dolgozókét. A legtöbb hivatalnok hó elején befizette az egész havi ebédpénzt, de a konyha heti elszámolással dolgozott, így Macának mindig csak az aktuális hetet kellett befizetnie. A korábban beszedett pénzt így hó végéig megforgatta. Arra már Bordács nem emlékezett, hogy ebédjegyes Maca mikor ment fel hozzá először… Elég régen történt az eset, és egy se vége, se hossza ügy keletkezett belőle, mert Maca soha nem akart hazamenni, s ha el is ment, mindig ott felejtett valamit, amiért aztán másnap visszamehetett. Jó taktikája volt. A hivatalban nem jelezte, hogy ott felejtett valamit Bordácsnál, csak kedvesen, kislányosan mosolygott. De este minden bejelentés nélkül megjelent, mintha csak akkor, abban az utolsó félórában fedezte volna fel, hogy Bordács lakásán felejtette a harisnyatartóját, a fésűjét, kendőjét, csatját, a púderkompaktot vagy éppen a fehérneműjét. Ezeket a tárgyakat úgy tudta a lakásban hagyni, hogy Bordács soha nem vette észre a cselt, a tárgyak nem látszottak, csak másnap este bukkantak elő, szinte egyidőben ebédjegyes Maca csengetésével.

Bordács futólag szemügyre vette a teknőcfésűt, és átsuhant az arcán egy kis gyanakvás. Reggel volt, és máris észrevette a fésűt… Korainak tartotta a dolgot. De aztán megnyugodott, mert látta, hogy a fésű jól belesimul az asztal szürkésbarna kopottságába, s szinte elveszik a mosatlan poharak és hamutartók között. Ebédjegyes Maca nem tudta, hogy kivett egy nap szabadságot, s ilyen hosszú ideje lesz a lakásban ténferegni, szemlélődni. Ha egyszerű szakszervezeti reggel köszönt Bordácsra, akkor kapkodva borotválkozik, dühösen locsolja magára a vizet a fürdőszobában, és a rohanás közepette nincs ideje az asztalt nézegetni s a tárgyakat. Akkor nem veszi észre a teknőcfésűt, csak este, amikor kedvetlenül elmossa a poharakat.

A kártya, a teknőcfésű és a hamutartók szomszédságában ott feküdt az asztalon a meghívó is. Fehérségével elütött a tárgyaktól, s a betűk rajzolata hangsúlyozta a meghívás különlegességét. Bordács elég sok meghívót kapott a szakszervezetnél, és a legtöbbet azon nyomban szemétkosárba dobta. Amikor két napja megérkezett ez a meghívó, a többivel együtt az asztal szélére söpörte, s csak ebéd után akadt meg rajt a pillantása. Cigarettázott éppen, és azon törte a fejét, hogy bokszmeccsre menjen vasárnap vagy inkább kuglizni Kőbányára. S akkor, hirtelen feléledtek a betűk: „Tisztavatás”. Felemelte, elolvasta. Mintha áramütés érte volna, megremegett a keze, leejtette a cigarettáját. 1957-ben minden kapcsolata megszakadt a hadsereggel. Azóta egyetlenegyszer idézték be a Kiegészítő Parancsnokságra, és kicserélték a katonakönyvét.

Bizonytalan, idegesítő remény kerítette hatalmába. Talán mégis visszaveszik. Eszébe jutott valakinek. Történt valami a HM-ben… Valakit odahelyeztek, s annak eszébe jutottak a régi csapattisztek, akik még közvetlenül a termelésből jöttek. A fasza parasztgyerekek s az angyalföldi srácok!

Nem bírt az asztal mellett maradni. Lement a büfébe, és megivott egy fél barackpálinkát. Közben tűnődött: „Miért hívnának egyébként meg a tisztavatásra?… Oka van. Az ilyennek mindig oka van. A seregben ok nélkül nem történik semmi… Majd odalép valaki hozzám, talán egy régi tiszt a Polefcséefségről, aki nyilván már legalább őrnagy vagy alezredes, és megszólít: Bordács elvtárs?… Odalép majd…”

Mire visszaérkezett a szobájába, már az osztályvezető várta. Egy kimutatást sürgetett. Ahogy most nézte a finom, fehér meghívót, szinte látta magát, ahogy szó nélkül felemelte az asztalról, és az osztályvezető kezébe adta. Az elolvasta, és kérdően ránézett. „Egy nap szabadságot kérek holnapra” – hallotta a saját hangját. S az osztályvezetőét: „Nem kell ezért kivenned egy napot, menj csak el, utána majd benézel a székházba…” Látta magát, ahogy ingatja ott a fejét, ahogy a lányokkal kiíratta az egy napot.

Kiitta a maradék sört, aztán az üveget katonásan letette az asztalra. Határozott, kimért mozdulattal. Nagyot koppant az üveg, csaknem eltörött. Kiment a fürdőszobába, letusolt, majd a tükör elé állt fésülködni. Ott aztán az az idegen, puffadt arc megint felingerelte. Hogyan lehet ilyen az ő arca, amikor az ő arca valójában másforma? Barna, kemény, határozott. A bajsza feketén csillog az arc közepén. Már nagyon bánta, hogy levágatta a bajszát… A bajusz hiánya tönkretette az arcát. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, legszívesebben visszafeküdt volna az ágyba.

Bordács az utóbbi öt évben nehezen bírta a reggeleket. A borotválkozásban, mosdásban, öltözködésben általában annyira kifáradt, hogy mire elindulhatott be a szakszervezetbe, mindig úgy érezte, hogy vége a napnak, ő már megtette a magáét, nem is befelé megy, hanem hazafelé, esetleg valamelyik zöldvendéglőbe igyekszik, hogy a fáradalmakat leöblítse néhány pohár sörrel. Tette azért a dolgát, s néha névnapok alkalmával vagy nagyobb ünnepek előtt, amikor az osztályra felhoztak egy-egy láda sört, jól érezte magát a szakszervezetnél.

Délelőtt tízkor büszkén és izgatottan szorongott a tér meghívottaknak fenntartott részén. Szólt a katonazene, csillogtak a kürtök a fényben. Körülötte a fegyveres testületek képviselői álltak, rendőrtisztek, munkásőrök és sok civil. Néhány asszony sírt. Rájuk sandított. „Szülők” – gondolta. Nagyon élvezte a vezényszavakat, a fehér kesztyűk pompáját, ahogy a fegyverekre fonódtak. Figyelmesen hallgatta a honvédelmi miniszter beszédét, s csak akkor rezzent össze, ha egy-egy magasabb rangú tiszt elment mellette. Amikor a fiatal tisztek díszelgő százada elvonult az emelvény előtt, a torkában dobogott a szíve, s csaknem elsírta magát. Később, néhány nap múlva már tudta, hogy a kard miatt volt az egész. A kard miatt, amivel a vezénylő tiszt a század előtt ment. Még emlékezett az 1954-es április negyedikére, amikor a Hősök terén ugyanilyen tiszti karddal a kezében vonult az egysége előtt. A puha, fehér kesztyű feszességét két évtized elmúltával is a bőrén érezte, s a szorítás görcse is a kezében maradt, a kard markolásának különös gyönyörűsége egész életére kihatott.

Állt a meghívottaknak fenntartott helyen, s amikor véget ért a díszelgés, nem tudta, mit csináljon. A tisztek bajtársakra akadtak, beszélgettek, s együtt indultak valahová. A szülők, testvérek, menyasszonyok csoportjai is megbolydultak, és a nézők közül többen odaléptek a meghívottak közé, így a fenntartott hely elvesztette a jelentőségét. Úgy érezte, nevetséges lenne, ha tovább ott állna, így hát lépett egyet bizonytalanul és csalódottan. Ekkor a nevét hallotta:

– Bordács elvtárs! Ne olyan sietve…

Megfordult. Egy kövérkés főtiszt állt előtte. Réti Géza, egységének hajdani politikai tisztje. Csak akkor százados volt, most már alezredes. „Mi lennék én… Mi lennék én?” – futott át a gondolat Bordácson, s közben kezet nyújtott. Idegességében remegtek az ujjai.

– Gratulálok a fiához. Kitűnő ember, iskolaelső volt… – mondta Réti, és egy barna, kemény arcú hadnagyot s egy furcsa, soványka öregasszonyt tessékelt maga elé.

Bordács arca megvonaglott. Rétire nézett, majd az öregasszonyra. Az asszony kis, büszke, bizonytalan mosollyal az ajkán megszólalt:

– Pista…

Bordács értetlenül bámult az öregasszonyra, s hirtelen olyan érzése támadt, mintha Vas Etel állna előtte. Az is eszébe jutott, hogy huszonkét év után az elmúlt elsején történt meg először, hogy nem vonták le tőle a gyerektartásdíjat. Azt hitte, elfelejtették. Elköltötte a különbözetet, aztán megfelejtkezett róla. Szörnyen érezte magát, de a két napja tartó remény még nem hunyt ki benne egészen, így Réti miatt összeszedte magát. Mosolyt erőltetett az arcára, és megszólalt:

– Hogy vagytok, Etel?

– Köszönjük, Pista, dolgosan…

Ekkor a fiatal hadnagy kicsit előbbre lépett, vigyázzba vágta magát, és tisztelgett:

– Ifjú Bordács István hadnagy szolgálattételre jelentkezem!

– Pihenj – mondta Bordács, és megveregette a hadnagy karját. A vállát nem érte el.

Újra megszólalt Réti alezredes:

– Nagy ünnep ez, Bordács elvtárs. Most üljenek be szépen egy pohár sörre. Sör, egy jó zóna és öröm!

– Értettem – mondta Bordács, s tisztelgésre emelte a kezét. De eszébe jutott, hogy ő csak egy nyavalyás civil, s a keze lehullott.

Ifjú Bordács István azt javasolta, hogy a Kék Dunába üljenek be, mivel az elég közel van, s már a menyasszonyának is azt mondta tegnap, hogy avatás után ott lesznek.

Kis szél kerekedett a Duna felett, s a vendéglő teraszán emelgette az abroszokat. Bordács három korsó sört rendelt, és három pirított májat. A pincér szerencsére azonnal kihozta a sört, s néhány pillanatra bele lehetett bújni a kriglibe.

– Micsoda sör! – mondta Bordács. – Csak csapolt sört szabad inni. – Közben számolt. Száz forintja volt. „Ha egy máj húsz forint, három máj hatvan forint. Plusz a sör… Futja még három korsóra, vagy nem futja…?”

– Itt mindig jó a sör, és a máj, hát az elsőrangú – mondta a hadnagy.

– A kilátás is szép – szólt közbe Vas Etel.

– Csak fahordóban igazi a sör. Ezen érezni, hogy fahordóból csapolták – mondta Bordács, és újra kortyolt a söréből. Ekkor váratlanul eszébe jutott, hogy a szivarzsebébe egyszer meccs után becsúsztatott egy ötvenest, hogy eltagadhassa a haverok elől. Mikor is? Tavaly? Az MTK-botrány után? Óvatosan benyúlt a mutatóujjával a szivarzsebjébe. Ott volt az ötvenes. Megkönnyebbült. – „Rendelek még két kört – gondolta –, aztán majd csak történik valami. Hazamennek, vagy…”

– Csilla is a csapolt sört szereti. Mást nem is fogyaszt. Legfeljebb egy pohár csapolt sört.

– Ki az a Csilla? – kérdezte Bordács.

– Majd megismered. Kitűnő kislány…

– Hát igyunk akkor egyet erre a nagyszerű eseményre – mondta Bordács, és felemelte a kriglit. Ittak. Bordács a Dunára pillantott. Egy régi típusú hajó úszott lefelé hangtalanul. A fedélzetén tíz-tizenöt ember lézengett. Napoztak. Egy férfi vászonszéken ült a korlát közelében, és egy üvegpalackot tartott a kezében. Bordács nagyon szeretett volna a hajón lenni. Sóvárogva nézte a fehér hajót s a fedélzeten ácsorgó embereket. „Ezek este Mohácson vannak” – gondolta. – „Esznek valamit… Halászlét és túrós csuszát?…”

– Azt hittem, egyenruhában leszel.

– Tessék?

A fiatal hadnagy megismételte a mondatot:

– Azt hittem, egyenruhában leszel.

– Én?… Miért?

– Hát gondoltam, ha már eljössz…

– Az a helyzet, ugye, hogy… – kezdte Bordács a magyarázatot, de nem tudta folytatni, mert a hadnagy közbeszólt:

– Anyu mondta, hogy különleges megbízatásod van… De most, hogy ennyi év után hazajöttél, gondoltam…

– Honnan?

– Hát onnan… Nem kérdezek.

Bordács jól megnézte a hadnagyot, s az volt az érzése, hogy hasonlít rá. Fekete haja volt és barna bőre. Mindig egy szőke, nyápic gyerekre gondolt, ha ez az egész ügy néha az eszébe jutott. A Fischer hadnagy szőke volt. Szőke, nyápic, és mindenki úgy tudta akkor, hogy bemászkál a konyhára.

– Engem 1957-ben leszereltek.

A hadnagy meghökkent.

– A mama mindig azt mondta, hogy különleges megbízatásban vagy távol…

Vas Etel is megszólalt:

– Nekem az volt az életcélom, hogy tisztet neveljek a fiamból. Pontosan olyan jó tisztet, mint te vagy, Pista. Én régen is… Úgy éreztem, ennél nincs több, mint ha valaki tiszt. Egy tiszt, az valami nagyszerű dolog, ha, ugye, valaki tiszt…

Bordács megrökönyödve Vas Etelre meredt. Ismerős vonásokat keresett az arcán. Alig emlékezett az arcra. Ha az utcán találkoznak, nem ismeri meg. Talán negyvennyolc lehetett, de többnek látszott ötvennél. Agyondolgozott, egérszerű asszony volt. Nézte, nézte az asszonyt, s egyszer csak az emlékei közül előbukkant a politikai tiszt irodája. Réti az asztal mögött ült, és szivarozott. Csongort szívott. Kint voltak már nyári gyakorlaton, onnan rendelték be. Nem tudta, hogy mit akar tőle Réti, csak állt ott, és várt. Réti aztán felállt az asztala mögül, és szivarozva le-föl sétálgatott. Végül azt mondta:

– Na, halljuk…

Bordács értetlenül állt az iroda közepén.

– Jelentsen… – szólalt meg újra Réti.

A saját hangjára már nem emlékezett, de a szavakra igen.

– Bordács főhadnagy jelentkezem… Jelentem, nem tudom, miről van szó.

– Vas Etel.

– Vas Etel? Jelentem, nem értem…

– Vas Etel itt dolgozik nálunk a konyhán. Mosogatólány. Terhes. Remélem, tisztában van a kötelességével.

– Jelentem…

– Feleségül veszi. Egy kommunista tiszt a magyar néphadseregben, ugye… Ugye…

– Százados elvtárs, de miért pont én?

– Vas Etel azt mondta, hogy maga a gyerek apja.

– Én?

– Esküvő a pécsi városházán július tizenegyedikén tíz órakor. A tanúkat hozza magával. Végeztem.

– Értettem. Esküvó július tizenegyedikén tíz órakor. Leléphetek?

– Leléphet, főhadnagy.

A pincér tányérokat rakott az asztalra, majd kenyeret, sót, paprikát. Bordács felemelt ujjakkal jelezte, hogy még három sört kér. Jó illata volt a pirított májnak. Bekapott egy villával, s amíg rágott, az asszonyra pillantott. Semmit sem tudott az asszonyról. Azt sem tudta, hogy falusi születésű vagy városi. S egyáltalán hol él most? Itt Pesten vagy még mindig Pécsen? Mit csinálhat ez? Mit dolgozik?

Beletunkolt egy darab kenyeret a szaftba, aztán megszólalt:

– Él még a papa? – kérdezte.

– Milyen papa?

– Hát a… Mama férje… Úgy emlékszem…

– Félárva voltam.

– Kiment a fejemből… Persze Kovácstelepen…

– Mi volt Kovácstelepen, Pista?…

– A mama nem Kovácstelepen?

– Nem… A mama is meghalt már a Monori-tanyán. Én is onnan kerültem át a Dunántúlra.

– Aha, Monori-tanya az Alföldön…

Az asszony megörült:

– Igen, az Alföldön… Régi dolgok ezek…

Bordács elnyelt egy nagy villa szaftos májat, s érezte, hogy az asszony nem eszik, hanem őt nézi. Esengve gyermetegen. Emlékezett erre a pillantásra. Hol is? Hol nézett így?

– Egyél, Etel, kihűl a máj… – mondta.

– Olyan boldog nap ez nekem, Pista. Nem megy le a falat. Az én kis Pistám is tiszt lett. Tiszt… Milyen szép ez. És itt együtt eszünk, meg isszuk ezt a sört…

– Egyél csak, Etel…

– Már itt kellene lenni Csillának – mondta a hadnagy, s idegesen pillantgatott az utca felé.

Bordács hirtelen letette a villát s a kenyeret is, melyet éppen a szaft sűrűjébe akart gyömöszölni.

– Te sem eszel, Pista?

– De eszem, csak várom a sört…

Már emlékezett. A városháza folyosóján nézett így rá az esküvő napján. Micsoda esküvő volt az… Átizzadt nyári zsávolyban lovagoltak be Pécsre. Hárman. Ő és a két tanú. Horváth főhadnagy és Vidosa őrmester. Úgy indultak el, hogy éppen beérjenek, percre. A lovakat a virágágyásokat szegélyező vaskorláthoz kötötték, és felmentek. Pontosan tíz óra volt, Vas Etel szorongva állt a homályos folyosón. Amikor odaértek, reménykedve elmosolyodott, és odament hozzájuk. Emlékezett a saját hangjára:

– Na, Etel, jól aludtál?

– Jól.

– Most akkor meglesz a dolog.

Többet nem mondhatott, mert kinyílt az ajtó, és behívták őket. Amikor véget ért a szertartás, kiléptek a folyosóra, és feltették a sapkáikat. Szótlanul, köszönés nélkül elindultak a lépcsőn lefelé. Vas Etel utánuk szaladt.

– Pista… – mondta reménykedve.

Bordács emlékezett rá, hogy a kanyarból visszanézett a lányra, s úgy félig alulról látszott, hogy már kezd domborodni a hasa. Akkor, akkor nézett utána ilyen esengve. Olyan volt, mint egy megvert állat. De Bordács nem állt meg. Csizmáik szenvtelenül dübörögtek a lépcsőn. Parancsot teljesített. Vele senki nem beszélte meg, hogy akar gyereket, vagy nem akar. El akarja venni Vas Etelt, vagy nem akarja? Ráadásul meg volt róla győződve, hogy a gyerek nem is az övé. Kapott egy parancsot, és végrehajtotta. Vajon milyen parancsnak kellett volna jönni akkor, amit Bordács István nem hajt végre. Katona volt. – Nyeregbe szálltak a városháza előtt, s a bámészkodó gyerekek gyűrűjéből kilovagoltak. Jól emlékezett rá, hogy szótlanul ültek a nyeregben. Nem beszélgettek, és nem néztek egymásra. A cserkuti csárdánál aztán megálltak. A lovakat bekötötték az istállóba, hogy az útról ne lehessen látni őket, aztán nekiláttak az ivásnak. Másnap reggelig devernyáztak. A sváb kocsmárosnak bálicsi bora volt. Ennek nagyon megörültek. Akkoriban országszerte kukoricabort mértek, vagy almabort. Hogy a szőlővel mit csinált az ország, azt senki sem tudta, nem is kérdezte. A sváb szalonnát sütött nekik, aztán tojást ütött rá. Ezt a műveletet hatszor ismételte meg másnap reggelig. Délután kettőig magukban ittak. Akkor megjelent a csárda udvarán egy aranyműves. Furcsa kis öregember volt. Erősen érzett rajt a sok-sok kipucolt pöcegödör szaga. Szerszámait a csárda mögé támasztotta, aztán a tarisznyájából csigákat döntött a csárda udvarára, s egy karikás ostorral terelgette őket az ól felé.

– Az én nyájam – mondogatta. – Be az akolba a többi közé…

Hatalmasakat röhögtek az öregen, de az volt a furcsa, hogy a csigák elindultak az udvaron, és a nagy ostorpattogás közepette bemásztak az ólba. Amikor odamentek, csodálkozva látták, hogy ezerszámra nyüzsög már a csiga az ólban.

– Ezek itt étlen döglenek, öreg – mondták neki.

– Nem a – ingatta fejét az aranyműves –, kétnaponként kihajtom őket legelni.

Otthagyták, bementek inni a csárdába.

– Bolond az öreg – mondták a kocsmárosnak.

– Nem bolond az, többet keres a csigákkal, mint az aranymeréssel. Eladja üket a franciáknak.

Ezen elgondolkoztak. Kint aztán a reteráton azt mondta Horváth főhadnagy, hogy szerinte az öreg kém, és jól tökön kellene rúgni. Az őrmester is úgy vélekedett, hogy csinálni kell valamit az öreggel, mert valami rohadt dologban sántikál. Megegyeztek, hogy a továbbiakban figyelik az öreget. De aztán nem nagyon figyelték, mert teljesen berúgtak. Később, amikor bement az öreg a kocsmába, intettek, hogy üljön hozzájuk. Fizettek neki bort és hagymás, zsíros kenyeret.

– Ez életem legszebb napja – mondta nekik az öreg.

– A csigák miatt?

– Nem. Azért, mert május kilencedike van.

– És mi van akkor? – kérdezték tőle.

– Ezen a napon ért véget a második világháború. Ezt a napot én minden évben megünnepelem.

– Igen?…

– Ezen a napon szabadultam ki a lágerból.

– Zsidó maga?

– Nem vagyok zsidó. Engem a hitem miatt vittek el. A Názáreti miatt.

Ekkor az őrmesternek eszébe jutott, hogy nem május kilencedike van, hanem július tizenegyedike. Szóltak a kocsmárosnak. Az vállat vont, és azt mondta, hogy rá kell hagyni az öregre. Ha neki május kilencedike van, hát az van. Fő az, hogy mindig kifizeti a számláját, nem írat fel semmit…

Kimentek az udvarra, és tanácskoztak, hogy mitévők legyenek az öreggel. De nem tudtak megegyezni, így aztán visszamentek a kocsmába, és tovább ittak. Később lejöttek a parasztok a hegyről, és hitelbe ittak. Külön ültek. Lehetett látni, hogy a sváb nem szereti őket. Egyiket éjfél előtt elküldték zabért. Hozott is. Akkor látták, hogy az öreg kint alszik az istállóban. Féltek, hogy a lovakhoz nyúl, de már nagyon be voltak rúgva, és megfelejtkeztek az egészről.

Fiatal, szőke lány lépett az asztalhoz. A hadnagy bemutatta:

– Csilla, a menyasszonyom. Már tanít… Ez olyan pedagógus szerelem.

A lány leült, mosolygott. Látszott, hogy Vas Etel már régen ismeri. Közben a sör is megérkezett. Bordács a lánynak is kért egy korsóval, s amikor már ittak, s a pincér a tányérokat is elvitte, csend lett. Senki nem tudta, hogy mit kell mondani.

– Hogy érted azt, hogy pedagógus szerelem? – szólalt meg Bordács.

– Mert mind a ketten, ugye…

– Most avattak tisztté.

– Na, igen. De mi már tanári oklevelet is kapunk.

Bordács felhúzta a szemöldökét. Nem szólt, de úgy érezte, hogy ekkora marhaságot még életében nem hallott. Egy katona piciket tanít esetleg, mint egy tanítónő?… „Miféle katonák lesznek ezek? – tűnődött. – Vagy katona az ember, vagy tanító…”

– Jaj, én olyan boldog vagyok, hogy megismerhetem – csicsergett a lány. – A Pityu rengeteget mesélt magáról.

Bordács újra csak meghökkent.

– Rólam? Mi a fenét?

– Hogy milyen különös ember… Próbáltam magamnak elképzelni, de most látom, hogy mégiscsak másformának tetszik lenni.

– Milyennek?

– Sokkal izgibb, mint képzeltem… Mikor tetszett megjönni?

– Nézze, kislány, én nagyon örülök, hogy együtt lehetek magukkal… A helyzet azonban az, hogy…

– Jó, hát ne mondjon semmit… Nem is gondoltam komolyan. De annyit beszélt magáról a Pityu, hogy most nem bírtam megállni. Nem furcsa, hogy így civilben kell lenni?

– De, ez furcsa. Rosszul érzem magamat civilben.

A lány, a fiatal hadnagy és Vas Etel büszke boldogsággal néztek rá. Sütött a nap, a sör fogyott, s a Dunán újabb és újabb hajók tűntek fel. Egyik részük északnak tartott Visegrád felé, másik részük délnek.

Késő délután Bordács roskadtan ült a szobájában, és pálinkát kortyolgatott. Félig volt már az üveg. A pohara mellett egy tál savanyú uborka állt. Harapott egyet-egyet az uborkákból, aztán pálinkát kortyolt rá. Egyébként semmit sem csinált. Csak ette az uborkát, és kortyolgatott a pálinkából. Már szürkült, amikor ebédjegyes Maca becsengetett. Beengedte, aztán visszaült az asztalhoz, és uborkát eszegetett pálinkával.

– Jaj, Bordács, itt felejtettem a teknőcfésűmet… Észrevetted?

– Nem.

– Itt felejtettem. Ja, itt is van az asztalon. Még a nagymamámé volt. Nekik üzletük volt Szekszárdon. Mondtam ezt már neked?

– Mondtad.

– Vegyeskereskedés.

– Öhü…

– Figyelsz? A nagypapának szőlője is volt. Jó kis vörös borok termettek ott – mondta ebédjegyes Maca, és leült egy székre.

– Ott a fésűd.

A szöszke, molett lány felemelte a teknőcfésűt, aztán Bordácsra meredt:

– Merev részeg vagy. Mi történt veled?

– A fiamat ma avatták tisztté.

– És ez akkora baj?… Nem is tudtam, hogy ilyen korú fiad van… – mondta, majd felemelte az üveget, és töltött magának egy mosatlan, tegnapi pohárba.

– Jééé… Ez törköly. Honnan van?

– A házmesteréktől.

– Fincsi – mondta Maca, és öntött magának még egy félpohárnyit. Ivott, majd kigombolta a szoknyáját. Ekkor megszólalt Bordács:

– Ne vetkőzz.

– Itt maradok nálad.

– Szépen hazamész.

– Nem szeretsz már, Bordács?

– Menj szépen haza, és vidd a fésűt.

– Látom, teljesen lemerevedtél. Olyan nagy baj az, ha az ember fiát tisztté avatják?

Bordács felállt, és szótlanul kituszkolta a lányt a lakásból. Az ajtót kulcsra zárta. Amikor visszaült az asztal mellé, és beleharapott egy újabb uborkába, látta, hogy a teknőcfésű újra ott van az asztalon. Kicsit mozdított a fején, mintha ingatná. Aztán kinyújtotta a kezét a pohárért, és ivott egyet.

1974