Zelk Zoltán

Ha én lennék Velazquez, és Ausztriai Maria Teresia infánsnő helyett Zelk Zoltán képét kellene az udvar és az egyház számára megfestenem, azt hiszem, nem egy függöny és az ómárium előterében ábrázolnám, nem is lovon, nem is a kertjében, kedvenc kopói között, hanem egy ajtó keretében, ahogy belép valahová, s jobb kezében még tartja a kilincset, baljában pedig lapos aktatáskáját szorongatja. A képen jól látszana a félig tárt ajtó, s nyomasztó bizonytalanságot keltene a színével. A képen természetesen hétfő lenne. Az ajtó nagyon fontos… Úgy kellene megformálnom, hogy mindenki érezze, hogy nem lakásajtó, de valamilyen átmenetet képezzen a repedezett festésű szerkesztőségi ajtók, a kávéházak, eszpresszók és bukméker irodák ajtaja között. Zelket én több mint egy évtizede a feltáruló ajtók örvényében pillantom meg. Szomorúan mosolyog, megáll, elmond egy viccet, hírt, kérdez valamit, aztán továbbmegy. Egész nap vándorol, szerkesztőségről szerkesztőségre, presszóról presszóra. Autóbuszra száll, szorong a tömegben, pislog, mint a béka, utazik valahová, de soha nem érkezik meg. Úgy tűnik az utcán, a villamosokon, autóbuszokon, a szerkesztőségek előszobáiban, a lóversenypálya tribünjén s a kávéházban él. Hatvanöt éves, de nem képes megöregedni. Kortársai, a hatvanöt éves írók alig-alig mutatkoznak a nyilvánosság előtt. Ülnek a kertjükben, tágas szobáikban, memoárjaikat írják. Zelk pedig, mint a húszéves költők, az utcán kószál napestig, a telefonfülkék drótján csimpaszkodik, s beszél, beszél… A drót túlsó végén csend, félszavak, csend… Zelk nagy játékos, de nem úgy, mint Szemere Miklós volt. Ha a bécsi Jockey Clubban Zelk ült volna Potocki gróffal szemben, a történelmi kártyacsatában Potocki a döntő pillanatban nem „áll meg”, hanem „bevág”, s Zelk akkor 2.200.000 koronát veszített volna. Szemere ennyit nyert. Persze, ez abszurdum, Zelk a mágnások klubjában… S akkor… De ez nem fontos most. Zelk nagy játékos, de vesztő… Tehát igazi játékos… Zelk játszmájában nem korona, pengő vagy forint a tét, hanem a saját élete. S az a különös, Zelk úgy veszít, hogy nyer. Elveszít ezer forintot a lóversenyen, buszra sem marad pénze, gyalog vánszorog hazafelé az Albertirsai útról, és közben szavak, mondatok telítődnek fénnyel s este megír valamit. De nemcsak pénzt, éveket, egészséget is vesztett a nagy játszmában, s közben a nyereség oldalon olyan versek kristályosodtak ki, mint a Sirály, az És és vagy a Mikrofonnál. Zelk sokat vesztett, s ezáltal nyert.

Most, hogy interjút készítek vele, szerettem volna látni a tárgyait, az ágyát, a poharát, de csak Sinka Erzsébet ágyát, tárgyait és poharát sikerült megpillantanom. Sinka Erzsébet lakásán fogadott, mivel Sinka másfél éve a felesége. De Zelk nem lakik Sinkánál, csak ott alszik mostanában. Első felesége, Bátori Irén 1958-ban meghalt, azóta vándorol. Másodszor is megnősült, majd harmadszor is, s most két picurka lakás között lebeg a semmiben. Sinka Erzsébet lakása egy korszerűen berendezett pesterzsébeti garzon. Egyetlen szoba, sárga bojtos elegáns szőnyeg, piros szélű fekete heverők, könyvespolc, a falon festmények, falióra, tányérok. Negyedik emelet, az ablakon bedübörög a gyorsvasút, s a csapból nem folyik a víz. Félig nyitva a konyhaajtó, s teljesen nyitva a csap. Ha szörcsög a cső, valamennyien felugrunk, hogy legalább egyetlen fazék vizet összegyűjtsünk. Mit mondjak? Atomkorszak, a technikai civilizáció diadala, holdraszállás. Zelk fáradt. Reggel érkezett vissza Sinkával Jászberényből. Sinka bort tesz az asztalra, vörös bort, Móser Zoltán csattogtatja a fényképezőgépét, Zelk pedig hanyatt dől a fekete sezlonon, és cigarettázik. Nagy színész. Állatian tud szerepelni. Fekve dumál hozzánk, s a következőket mondja:

– Jászberény közelében megálltunk egy autós csárdánál, odajárnak a környék agronómusai, téesz elnökei… Az udvaron van egy kis állatkert, egy fekete holló pedig szabadon sétál és beszél. Ha a főpincér megjelenik az udvaron, elkiáltja magát a holló: „Gyere, Robi… Gyere, Robi…” Ha nekem lenne egy hollóm, megtanítanám a Poe-vers refrénjére. Meghívnám magamhoz Vas Istvánt, Juhász Ferencet, s még költőket, és elszavalnám nekik a Poe-verset. A refrént a holló mondaná: „Soha már… Soha már…” – Így Zelk. Mindhármunkat megbabonáz. De most azért, ha megengedik, ismertetem a nacionáléját.

Zelk Zoltán Érmihályfalván született 1906. december 18-án. Apja falusi kántor. Magyarországon és a Romániához csatolt Szatmárnémetiben inaskodott. Korán bekapcsolódott az ifjúmunkás mozgalomba, 1925-től az MSZMP-nek is tagja. Első verse Kassák 365 című lapjában jelent meg. Később a Magyar Csillag, a Nyugat, a Válasz és a Szép Szó közölte rendszeresen az írásait. A felszabadulás után a Szabadság rovatvezetője, a Népszava munkatársa, majd az általa alapított Kisdobos című gyermeklap főszerkesztője lett. 1948-ban Kagylóban tenger című kötetéért Baumgarten-díjjal tüntették ki. S aztán következtek az újabb díjak. 1949–1954 között, tehát öt év alatt, kétszer kapott Kossuth-díjat és egyszer József Attila-díjat. Zelk Zoltán a Rákosi-korszak ünnepelt költője volt. A kiábrándulása 1955 táján következik be, s ez lírájában pontosan nyomon követhető. A sematikus ábrázolási módot ledobja magáról, mint egy kopott ruhát és tovább lép. De a politikai átalakulások nagyon megviselik, s talán ezzel magyarázható, hogy 1957-ben kormányellenes szervezkedésbe keveredik, letartóztatják, s hároméves börtönbüntetésre ítélik. 1958. október 15-én szabadlábra helyezik, s 1962-től ismét tagja az Írószövetségnek. Azóta legsikeresebb alkotói korszakát éli. Művei: Csuklódon kibuggyan a vér (versek, 1930); Ülj asztalomhoz (versek, 1932); Kifosztott táj (versek, 1936); A lélek panaszaiból (versek, 1942); Teremtés tanúja (versek, 1945); Kagylóban tenger (versek, 1947); Gyermekbánat (gyermekversek, 1947); Ezen a földön (versek, 1948); A hűség és hála éneke (versek, 1949); A pártos éneke (versek, 1950); A nép szívében (versek, 1952); Mint égő lelkiismeret (válogatott versek, 1954); Tilinkó (válogatott mesék és gyermekversek, 1955); Alkonyi halászat (versek, 1956); Tűzből mentett hegedű (versek, 1963); Zúzmara a rózsafán (válogatott versek, 1964); Tegnap (visszaemlékezések, 1966); Fölforrt az ég (versek, 1967); Békabánat (gyermekversek, 1970); Bekerített csönd (versek, 1971).

Vörös bort iszunk. Főleg én és Sinka Erzsébet. Zelk csak belekortyol a poharába. Azt mondja, kivették a fél gyomrát, s ha egy kortyot iszik, mámoros lesz. Ha így van, jobb, ha nem iszik, legalábbis ma délután. Előkészítem a tollamat, füzetemet, és Zelkre meredek:

– Zelk Zoltán… Alliterál a neved. Ez véletlen, vagy…?

– Mindig alliterált, de eredetileg Zelkovics Zoltán volt a nevem. Sokat gondolkodtam az új, költői nevemen, aztán rájöttem, hogy elég az „ovics” elhagyása.

– Milyen volt Érmihályfalva, a szülői ház, mire emlékszel?

– Semmire… Ott születtem, de aztán Szilágysomlyóra költöztünk. Egyik sorsdöntő emlékem is innen származik: palánkos kapuban állok, édesanyám szoknyáját fogom. Az úton egy temetési menet halad, bóbitás lovak húzzák a halottas kocsit. Lehet, hogy ekkor szerettem meg a lovakat. Kétéves koromban kerültem Miskolcra. Nagy élményem maradt a templomudvar, a falak színe, az árnyékok és a félelem. Kilépni a nyílt, tágas utcára mindig megrázkódtatást jelentett a számomra, s jó volt hazamenni a félelembe. Apám hitközségi kántor volt, de az volt az álma, hogy urat nevel belőlem. Matrózblúzom volt, frufrum, és nem jártam külön héber iskolába. Ha vendégek jártak nálunk, apám azt szokta mondani, hogy Zoliból attasé lesz vagy csendőrtiszt. Falusi viszonyok között a csendőr látszott a legnagyobb embernek… Paraszt napszámos volt a nagyapám, ami zsidóknál elég ritka dolog… Az apám sem írni, sem olvasni nem tanult, nem járt iskolába, de nagyon szépen írt és sokat olvasott. A Nick Carter-füzeteket édesapám minden héten elolvasta. Este olvasott az ágyban, aztán ledobta maga mellé a földre. Másnap délelőtt én fölszedtem, s olvastam tovább. A költészetembe is belejátszik az ő mestersége… Ahogy temetésre vagy esküvőre készült, és gyakorolta az éneket… Egyszer a katonakórházba ment temetni. Emlékszem, hogyan szállt a temetőben az apám hangja… Az udvaron a hitközségi jegyző volt a legmódosabb ember. Egyik első emlékem, hogy állok az ablakuk alatt, s hallgatom, hogy Bráver Irma hogyan zongorázik. Odajön apám, azt mondja: gyere, mutatok neked egy Tibit. Bementünk a szobába, s az anyám ágyából felemelt egy csecsemőt, az öcsémet. Az apám zsidó kántor létére vöröskatona lett 1919-ben. Ennek a következménye volt aztán, hogy felmondtak neki Miskolcon, a lakásból is el kellett jönnünk. Elkezdődött a család kálváriája. Erzsébetfalván kerestek akkor kántort. Így költöztünk ide egy egyszoba-konyhás lakásba. Ez Miskolchoz képest nagy zuhanás volt az apámnak, mert Miskolc volt a monarchia legnagyobb ortodox hitközsége. Balszerencsés ember volt, például negyvenegy éves korában meghalt… Az anyám talált egy tizennégy-tizenöt éves síró kislányt az utcán, aki az árvaházból megszökött. Félig cselédlány, félig családtag volt nálunk. Amikor felköltöztünk Erzsébetre, a Marit is hoztuk magunkkal a szoba-konyhás lakásba. 1920-ban meghalt édesapám. Édesanyám, akinek egyetlen foglalkozása az volt, hogy feleség, a hitközségtől kapott valamilyen nagyobb összeget. Egy szélhámos aztán beleugratta egy kávézóba, amiről később megtudtuk, hogy előzőleg is mindenki belebukott. Én 1921-ben már az Anker-közben a Vermes és Fischer-féle posztónagykereskedésben voltam inas. Mindkettő erzsébeti ember volt. A Vermes apám barátja, így hát odavettek inasnak. Anyám 1921-ben repatriálást kért, mivel az ő rokonsága Szatmár Romániához csatolt részében lakott. Így kerültem én 1921 decemberében Szatmárnémetibe, ahol tovább tanultam a posztókereskedést. Három év volt az inasidő, de a főnököm két év után felszabadított, hogy megszabaduljon tőlem. Igaza volt. Sem felgöngyölni a posztót, sem a szerdai hetipiac parasztjait becsapni nem tudtam. Szatmárnémetiben abból éltek a posztókereskedők, hogy az árut nyolc-tízszeres áron sózták rá a parasztokra.

Zelk elhallgat, cigarettájával szipákol. Nézi a mennyezetet.

– Mondj még valamit Szatmárnémetiről… Az emberek milyenek voltak?

– Ott kerültem be az ifjúsági mozgalomba, és egyik vezetője lettem. De érdekes módon nem a munkás- és parasztlányok tetszettek, hanem a polgárlányok… Emlékszem, megyek Grünfeldné mögött a piacra, és viszem a kosarát… Jönnek ki a polgárista lányok az iskolából, és a lábamat nézik, nevetnek. A zoknim egy színes szalaggal volt felkötve, a szalag kibomlott. Kígyózott utánam a porban… Sorsdöntő volt az életemben, hogy szegény rokonként nagybátyánkhoz költöztünk, akinek kocsmája volt és fűszerüzlete. Zsidó vendéglős létére az üzletének jellemző módon a következő volt a neve: „Kocsma az 1848-as szabadságharchoz”. Volt ott még két kocsma, az egyiket Nyakigszaros-nak, a másikat Három csőrű kacsá-nak nevezték. Amikor a románok egy vagongyárat létesítettek ott, a parasztlakta városrész egyik óráról a másikra jelleget változtatott. A munkanélküli budapesti és Pest környéki munkások százával jöttek oda. Parasztházakban laktak. A munkások és a helybeli parasztok között heves harc kezdődött. A munkások győztek. A parasztok inasnak adták a gyermekeiket a gyárba. Hogy így alakult az életem, a Pestről lejött munkásoknak köszönhetem. Volt köztük egy Friedmann nevű kárpitos, aki odaadta nekem Ady egyik verseskötetét. Rögtön Adyval kezdtem…

– Az öcséddel mi történt? Él?

– Itt él Budapesten, osztályvezető valamelyik autós vállalatnál.

– Mikor jártál utoljára Szatmárnémetiben?

– 1952-ben Sarkadi Imrével, amikor a román írószövetség vendégei voltunk. Kértem a vendéglátóinkat, hogy ellátogathassunk Szatmárnémetibe és Nagybányára. Sajnos, az életbenmaradt kevés rokonnal nem sikerült találkoznom.

– Hogyan kerültél ismét Magyarországra?

– 1925 őszén Kassáktól levelet kaptam, hogy elfogadott egy versemet. Ekkor Budapestre utaztam. Először az Európa-kávéházban telefonos fiú, majd a Lovrana-kávéházban ruhatári kisegítő voltam. De akkor nem úgy nézett ki a kávéház, mint manapság. Az üzlet valakié volt, aki kiadta bérbe a ruhatárat ismét valakinek. Délután kettőtől hajnalig dolgoztunk. Akkoriban Kassák édesanyjánál laktam a Sziget utcában mint ágyrajáró. Aztán bejött a tavasz, és megszűnt a ruhatárosság. Munkanélküli lettem, majd az Angolparkban dodgemkocsi tologató három pengőért. Izgalmas élet volt, a Ligetben aludtam. Éjjel kettőig dolgoztunk, aztán beültünk a kocsmába a verklisekkel, bohócokkal, kikiáltókkal. Ebben az időben én már tagja voltam az MSZMP-nek. Így történt, hogy 1926-ban ötödmagammal letartóztattak. Majd 1927-ben újra. Lementem az utcára, vettem egy Nemzeti Sport-ot és öt cigarettát. Visszamentem anyám lakására, beültem az ágyba, a francia-magyar meccs tudósítását olvasgattam. Egyszer csak némán kinyílt az ajtó, belépett egy detektív, aztán magával vitt. Átdobtak a határon, mivel román útlevéllel éltem Budapesten. 1928 augusztusában visszaszöktem Magyarországra. Álnéven jelentettem be magamat. Az a rettenetes dolog történt, hogy a budapesti albérleti szobában együtt laktam az anyámmal, aki Zelkovics volt, én pedig Zichermann Zoltán néven éltem. Azt hitték, hogy az anyám pasasa vagyok. Ha együtt elmentünk hazulról, mindig éreztem a hátamban a házmester és a lakók pillantását. Álnéven éltem, s közben a Munká-ba és a Nyugat-ba dolgoztam. Találkoztam Irénnel, akit el akartam venni feleségül. Közben újra toloncházba kerültem harminchat órára. Illyés telefonált az érdekemben, mint a PEN Club elnöke, pedig tagja sem volt akkor. Babits és Schöpflin is megmozdult. Állampolgárságom megszerzése ügyében aztán Ries István ügyvéd adott tanácsokat, aki a felszabadulás után miniszter lett. Ugron Gábor és Bajcsy Zsilinszky is segítettek.

– Ha azt mondom, hogy szülőföld, haza, akkor melyik tájra gondolsz?

– Azelőtt azt mondtam, hogy Szatmárnémeti és Zugló. Most öregkoromban azt mondom, hogy Miskolc, Szatmárnémeti és Zugló.

– Van olyan szó, íz, illat, ami nosztalgiát kelt benned?

– Ha szó nem is, egyéb igen. Legutóbb Görögdinnye kenyérrel című versemben is megírtam. Több, mint negyven éve, talán húszéves lehettem, bementem az Oktogon-kávéházba, akkor láttam életemben először Móricz Zsigmondot, és görögdinnyét evett kenyérrel. Boldog lettem, mert gyermekkoromban mi is kenyérrel ettük a görögdinnyét. Az is megtörténik, hogy elmegyek egy fűszerüzlet előtt, és az orromba csapó szag a szatmári nagybátyám fűszerüzletét idézi, s máris térdig gázolok az emlékekben. Emlékező alkat vagyok egyébként is. Kevés az új élményem, de még mindig nem fogyasztottam el a régieket. Érzelmi költőnek tartanak, de neked megmondom, minden érzelmi költészetben legalább annyi a tudatos, mint az intellektuálisban az érzelem. Fából vaskarikának tartom a személytelen lírát, ebben én nem hiszek. Aki nagy költőt eddig ismertem, akár személyesen vagy olvasva – Petőfi, Babits, Ady, Apollinaire –, az volt a jellemző rájuk, hogy nagyon személyes költészetet csináltak, olyan költészetet, ami dalolni is tud.

– Hány helyen laktál életedben?

– Nem tudnám összeszámolni, mert nagyon sok helyen voltam ifjúkoromban ágyrajáró és albérlő. De jellegzetes emlékeim vannak. A legrosszabb helyem egy Hársfa utcai szoba volt, ahol a főbérlő öregasszonnyal együtt kilencen laktunk. A legjobb az első főbérleti lakásom volt Zuglóban, ahova 1934-ben költöztünk Irénnel. Heteken át képes voltam a konyhában állni és nézni, hogy milyen szép fehérek a csempék… És ezek a szép csempék az én konyhámban voltak.

– Másokkal összevetve milyennek találod a magyar népet?

– Nem vagyok világjáró, de három évig voltam munkaszolgálatos, s ebből két évet Oroszországban töltöttem. Találkoztam a keretlegényekkel, akiknek a többsége paraszt volt. Furcsa szituáció… A keretlegényeken át tudom megérteni a parasztot, ott jöttem rá, hogy ami akkor történt, azért soha nem a keretlegény volt a felelős, hanem a főhadnagy, a százados, aki viszont soha nem volt aktív tiszt, hanem tartalékos, mindig városi kispolgár vagy falusi értelmiségi civilben. Sajnos, 1945-ben még népbírósági tárgyaláson is tapasztaltam azt, hogy a tömeggyilkosságért felelős őrnaggyal emberibb módon beszéltek, mint egy altiszttel, őrmesterrel. Oroszországi munkaszolgálatból hazakerülve, 1944-ben megint munkaszolgálatos lettem. Mátraderecskén dolgoztam a téglagyárban, és Recsken az ércbányában. Soha több, igazabb emberséget nem tapasztaltam és kaptam, mint azokban a hónapokban a mátraderecskei parasztoktól és recski bányászoktól. Nemcsak az én személyes véleményem ez, hanem az egész századé. Az igazi próba ilyenkor adódik, és a mátraderecskei és recski parasztok és bányászok kiállták a próbát, nem rosszabbul, mint más népek bányászai és parasztjai.

– Ha nem itt élnél, hol tudnál még élni a földön?

– Nosztalgiák… Egész ifjúkoromat padon és ágyrajáróként töltöttem Budapesten… Hajdan Irénnel sétálgatva Zuglóban vagy Gödön, megálltunk egy-egy földszintes ház előtt… Köztudott, hogy kávéházi ember vagyok, de szeretnék Budapesten egy lakást és egy kertes házat is. Nem hiszek abban, hogy csend nélkül dolgozni lehet. Ha nem tudnak csendszigeteket teremteni a művészeknek, akkor a világon megszűnik az irodalom. Azt a tizennyolc éves fiút vagy lányt, aki az autóbuszon a füléhez teszi a zsebrádiót, megértem, mert ők ezt kapták a bölcsőben, de ha egy negyven-ötvenéves nőt, férfit látok így, azt barbárnak tartom. Ez szinte olyan, mint amikor valaki villanyborotvával borotválkozik.

– A versek születését mindig megelőzi valamilyen döntő élmény, talán még a gyerekkorban. Emlékszel ilyenre?

– Igen. A félelemérzet… Ha a templomudvarról kimentem a világosabb, tágasabb utcára, jó volt visszatérni a félelembe. Az alkonyati árnyak a templomfalon olyan igaziak, valóságosak voltak, mint tizenöt éves koromban a fű, patak vagy az ugató kutya.

– Mikor írsz? Hol?

– Most már évek óta csak délelőtt. Röstellek panaszkodni, de minden reggel azzal indulok el hazulról, hogy találok egy csendes presszót, ahol dolgozhatom. Angyalföldön nem lehet. Papírvékony falak, áthallatszik a gépzene. Rettenetes csendigényem van. Itt Erzsébeten is, ha kinyitom az ablakot, a helyiérdekű s a kamionok zaja tör be a szobába. Ifjúkoromban leginkább éjszaka dolgoztam. Most már tíz-tizenöt év óta egyetlen napszak van, amikor dolgozni tudok.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Azt hiszem, nehezen. Erre most megint rájöttem. Sorra megjelennek fiatalabb kortársaim válogatott és összegyűjtött versei. Én csak most jutottam el oda, hogy átadom a kiadónak összegyűjtött verseim kéziratát. Oka a kényszerhelyzet, toloncház, börtön, de az utókor semmiféle mentséget nem fogad el. Igaza van. Nem olyan igénnyel, mint verset, de a legtöbb esetben igényesen, lírai publicisztikát is írtam a Tükör-be és az És-be. Úgy éreztem, hogy ez könnyebben ment, mint a versírás. De lehet, hogy azért húzódik az önéletrajzom megírása, mert a lélek érzi, hogy prózát sem könnyebb írni, mint verset.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Nemrég olvastam, talán éppen az Új Írás-ban Weöres Sándor nyilatkozatát, hogy a nap huszonötödik órájában írja a verset… Ez a nyilatkozata éppen olyan zseniális, mint a versei. A költő huszonnégy órán át ír. Épp, mert a legcsöndigényesebb műfaj, a legtöbb szabad időt és gondtalanságot igénylő műfaj. Ne tévesszen meg senkit, hogy a fiatal költők nyomorogtak. Nyomorogva öreg költő már nem tud jó verset írni.

– Min dolgozol most?

– Én soha nem dolgozom semmin. Mindig verset szeretnék írni. Most rendhagyóan megpróbálok egy hangjátékot is írni. A címét leírtam már: Az emlékezés napszaka.

– Mit tartasz mint költő a legfontosabb feladatodnak, mi az életcélod?

– Volt olyan korszakom, amikor erre könnyen tudtam volna felelni. Félek, hogy ez nem volt szerencsés korszak. A század leghaladóbb magyar költője, Ady Endre fejezi be egyik versét így: „Volt egy szent szándékunk, gyönyörűket írni.” Én, aki meguntam harcos költő lenni, hadd legyen ez a szándékom: gyönyörűket írni.

– Véleményed szerint a költő befolyásolhatja a világ eseményeit?

– Közvetlenül és azonnal nem, de abban hiszek, hogy közvetve igen. A Nyugat köztudomású, hogy átfordította az egész magyar szellemi életet, de az nem köztudomású, hogy milyen kis példányszámban jelent meg. Jó lenne azon elgondolkodni, hogy a tizenötezer példány most nem olyan tudatformáló, mint annak idején a nyolcszáz példány volt. Sem Ady, sem Babits Mihály nem ért el olyan példányszámot, mint ma egy fiatal költő, és mégis mennyivel jobban benn voltak a szellemi életben, s jelen vannak ma is. Akármilyen fáradt vagyok is, az irodalomnak ebben a fajta csodatételében változatlanul hiszek.

Móser Zoltán már rég elment. Sinka Erzsébet is nyugtalankodik. Nem csoda, sötétség borult Erzsébetfalvára. Este van.

– Nem ennének valamit? – kérdi.

Nem, én nem ennék. Zelk sem akar enni. Csak fekszik a fekete díványon, és szívja a cigarettáit. Kossuthot szív.

– Az író közéleti szerepléséről mi a véleményed? – fordulok hozzá ernyedten, szomjasan, mert a házban már minden ital elfogyott.

– Személyes tapasztalatom is, és később a kívülről szemlélő tapasztalata is az, hogy nagyon kell vigyázni az írónak, hogy ne ártson meg neki. Nemcsak a tehetségnek, a jellemnek is igen nagy próbája. Több tehetséget tett tönkre, mint amennyit felemelt.

– Most utólag hogyan értékeled a Rákosi-korszakot s a szereplésedet azokban az években?

– Tudom ugyan, hogy a költészetemnek nagy kárt okoztam az alkalmi lelkesedéssel, de nem történhetett másként, mert ahogy Vas István remek önéletrajzában megírja rólam, huszonhárom éves koromban nagyon szerettem a Szovjetuniót, és szerettem Sztálint. Nem akarom mentegetni magamat, mert ennek semmi szükségét nem érzem. A század egyik legnagyobb költője, Éluárd, éppen úgy megírta a maga Sztálin-versét a hetvenedik születésnapra, mint nálunk néhányan. Gondolom, azért írta meg Éluárd a versét, mert olyan lelkesen hitt az ügyben, mint Magyarországon is sokan. Pedig talán Párizs hegycsúcsáról messzebbre lehetett látni, mint a magyar dombokról. Sem megbánni-, sem szégyellnivalóm nincs, ami bajt és kárt okoztam, magamnak okoztam és nem másoknak.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látod s helyét a közéletben?

– Nemcsak látszólag rangosabb, mint a múltban, fölülről is érezhető az a szándék, hogy az író rangos alakja legyen a társadalomnak. Mégis, akármilyen szigorúan próbálok visszaemlékezni, tudom, író olyan igazi társadalmi rangot nem tud ma teremteni magának, mint Móricz, Babits, Kosztolányi Dezső, s azok, akik hivatalból kapták a rangot, jó esetben Herczeg Ferenc, rossz esetben Pekár Gyula… Mint nekik, olyan rangja ma egyetlen írónak sincs.

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Ha magamat nem is tartom szerencsés sorsú embernek, a nemzedékemet szerencsésebb sorsúnak tartom, mint a fiatalokat. Akkor is, ha mi saját kiadású kötetekben jelentünk meg, ők pedig nagy példányszámú, jól fizető könyvekben. Valamit mi kaptunk, amit ők nem. Azt, hogy mi Osvát Ernőnek, Babits Mihálynak küldtük el a kéziratot. Hogy mit jelent az ilyenfajta személyi kapcsolat, 1948 januárjában a Baumgarten-díj átvételekor éreztem, amikor a már nagyon öreg Schöpflin Aladár kézfogása volt a díjnál is nagyobb jutalom. Nem szeretném, ha félreértenél… A magyar irodalomnak nagyon nagy egyéniségei vannak ma is, elég, ha egyet említek, Illyés Gyulát, de a sors úgy hozta, hogy közte és a fiatalok között nem alakulhatott olyan kapcsolat, mint Osvát és Illyés, vagy később Babits és Illyés között.

– Ha nem írsz, mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc tevékenységed?

– Nincs hobbim… Volt. Például a labdarúgás. Hét vagy nyolc éves korom óta el sem tudtam az életemet képzelni, hogy ne szurkoljak valamelyik futballcsapatnak. Sajnos, ma már ebből csak annyi maradt, ha izgalmasabb mérkőzés van, a Fészekben vagy az öcsémnél megnézem a tévében. Volt másik hobbim is, szerettem kávéházban üldögélni, verset írni, olvasni, kibámulni az ablakon. Az eszpresszó tenyérnyi asztala mellől, ha kilátok is, nem látok semmit. Nagyon szeretek kártyázni… Szerencse, hogy ritkán van alkalmam. Rájöttem, ezt is csak a legnagyobb szenvedéllyel tudom csinálni. Nyugodtan mondhatom, hogy nem vagyok kártyás, mert évente egyszer, vagy egyszer sem játszom. De ha igen, akkor két napig egyfolytában tudom csinálni. Félek tőle, ugyanakkor sajnálom, hogy nem vagyok kártyás ember.

– Életednek volt valamilyen nagy fordulata?

– Sajnos, túl sok. Több, mint amennyit egy magyar költő megengedhet magának, vagy hogy másként fogalmazzam, több, mint amennyit egy magyar költőnek megengednek.

– Szenvedélyeid vannak?

– Úgy tudják rólam, hogy szenvedélyes lóversenyjátékos vagyok. Ha rólam valami hír röpül, én soha nem próbálom a hír röptét megakadályozni. Ezért nem tudják rólam, hogy csak ez év augusztusában jubilálok, akkor lesz kilenc éve, hogy először kimentem egyik legkedvesebb írómmal, az akkor még jaj de nagyon fiatal Csurka Istvánnal az ügetőre. Bár ő egy megjelent írásában lelkiismeret-furdalást érez miattam, hadd igazítsam ki egy kicsit az ő emlékezőtehetségét. Ő ártatlan az én elzüllésemben. Nem ő csábított ki a lóversenyre. Én kértem őt, hogy mutassa meg nekem az addig ismeretlen világot. Másnap még egy kalauzt kaptam. Kellér Andor hívott fel telefonon, megtudta, hogy kint voltam az ügetőn, amitől óva intett, mert csak a galopp az igazi lóverseny. Hívott, hogy délben menjek be a Brazil-eszpresszóba. Azt mondta, Dezsővel majd kivisznek engem a galoppra. Az utolsó mondatára pontosan emlékszem: „Embert csinálunk belőled, Zoltán” – ígérte néhány héttel halála előtt. Gondolom, tanulságos szeretettel nézi azt, amit élő ismerősei közül olyan sokan szeretet és megértés nélkül néznek, hogy valóban gyakran látogatója vagyok a budapesti lóversenyeknek, de gondolom, a túlvilágon Kellér Andor első dolga volt Krúdy Gyula asztalát megkeresni, s Krúdy Gyula is megértően nézi az én vasárnapi óráimat: lépcsőről le a pénztárba, majd lépcsőről vissza a tribünre… A futamokat nézni, hogyan viszik el vagy hozzák a pénzt a lovacskák. Hiszen ha a lovacskákon múlna, de mivel zsokékon és idomárokon múlik, meg azon is, csak ne vegyék politikai véleménynek, se hazafiatlanságnak, hogy a hazai lóversenyek a mostani feltételek között nem lehetnek olyan sportszerűek, mint amilyenek az angol vagy a francia lóversenyek. Az anyagi ösztönző befolyásoló szerepe a zsokéra is éppen úgy érvényes, mint mondjuk, a labdarúgóra. Most egy amatőr magyar labdarúgó százszor olyan profi, mint egy hivatásos magyar zsoké vagy ügető hajtó. Azon a pályán, ahol nem a gól, hanem a pénz a főszereplő, legkevesebb anyagi juttatás az ösztökélője a sportágnak. Beszéljünk magyarul, ha nem is kénytelenek rá, a rosszul javadalmozott embert megkísértik azzal, hogy nem tiszta erkölccsel több pénzhez lehet jutni. Esetleg többhöz, mint tiszta munkával… Természetesen, mint minden lóversenyjátékos, én is vesztő vagyok. Néha nyerő is, de hadd mondjam meg, soha azt a jó nagy örömet nem éreztem egy viszonylag nagyobb összeg átvételénél, mint amikor a kedvenc csapatom labdája beletalált az ellenfél hálójába. Széchenyi, Krúdy Gyula, Hunyady Sándor hazájában senkinek nincs joga lenézni azt, aki szeret lóversenyre járni, még akkor sem, ha szenvedélyévé válik. Azt hiszem, soha senkinek többé nem felelnék ilyen jellegű kérdésre, ha újságíró volnál, és nem írótársam, neked sem. Neked megmondom, életem legutóbbi tizenöt éve tette, hogy ebbe is belekóstoltam, ezt is megpróbáltam, majdnem azt mondom, hogy önhibámon kívül.

– Mi a kedvenc ételed és italod?

– Kedvenc ételem a káposztás kocka borssal, de majdnem egyenértékű ezzel a tejfeles habart hideg bableves. Kedvenc italom, tudom, hogy megvetsz érte, a feketekávé és a sötét tea.

– Valamilyen tulajdonod, vagyonod van?

– Szégyellem, de nincs.

– Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz!

– Azért nem tudok erre kapásból felelni, mert szükségem lenne egy olyan lakásra, ahol a feleségem is, én is dolgozhatok, és igenis szükségem volna egy olyan kertes házra, ahol tavasztól őszig dolgozhatok és pihenhetek… Ezért túl nagy összeget kellene mondanom.

– A nappalokat szereted jobban, vagy az éjszakákat?

– Dolgozni csak délelőtt tudok, de akármilyen is vagyok délután, este mindig feltámadok. Ha úgy adódik, tudok még éjszakázni.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

– Sok visszatérő álmom van. Húsz éve visszatérő álmom, hogy Babits Mihály nagyon öreg, itt él a városban, és tovább szerkeszti a Nyugat-ot, csak éppen a nyilvánosság kizárásával. Álmomban mindig szorongva készülök kéziratot vinni ebbe a most megjelenő Nyugat-ba. Ezekből az álmokból tudtam meg, hogy milyen kimondhatatlanul nagyon szerettem és szeretem Babits Mihályt.

– Mikor sírtál utoljára?

– Remélem, nem a lélek befagyását jelenti, hogy régebben többet sírtam, mint mostanában, inkább azt, hogy Irén halála után olyan sokat sírtam, hogy az sem lenne csoda, ha örökre elfogytak volna a könnyeim. De nem így történt. 1971 kora nyarán is sírtam, amikor a műtét utáni percekben megláttam a feleségemet a kórházi ágyon, és néhány hete sincs, hogy Arany János versét olvasva zokogni kezdtem.

– Milyen a közérzeted?

– Jobb, mint ahogy az egy olyan költőhöz illene, aki ebben az évben befordult a hatvanhatodik esztendejébe, de mégis rosszabb, mint amilyen lehetne, ha igazi otthonom volna. Akkor kiderülne, hogy tényleg munkaképes vagyok még, vagy csak áltatom magamat.

– Van valami, amit nem sikerült elérned?

– Nem sikerült okosan megöregednem, ezt azzal bizonyíthatom, hogy még soha sem aludtam karosszékben, ahogy ebéd után koromhoz illene. De hát nálam nincs is ebéd után, mert eszpresszóból eszpresszóba csavargó nomád vagyok, aki csak aludni jár haza. Nem sikerült megírni az önéletrajzomat. Nem sikerült annyi pénzt gyűjtenem, hogy segíteni tudjak azokon is, akiket szeretek. Nem sikerült annyi olyan verset írni, amilyet írni vágynék, hogy egy kötet megteljen velük. Nehogy álszerénységnek vedd ezt, tudom, hogy a Sirály jó vers, azt is elhiszem bírálóimnak, hogy nagy vers, s ha kiadhatnám azt a könyvem, melynek a címe lehetne: „Ezt vállalom”, a Sirály mellé találnék még tizenöt-húsz verset. Ennyi sikerült, és sikerült még valami, amire büszke vagyok. A legtöbb barátom fiatalember, sok köztük olyan, aki nemcsak fiam, lányom, hanem unokám lehetne. Büszke vagyok arra, hogy szeretnek engem, még büszkébb arra, hogy én szeretni tudom őket. Semmi más nem sikerült. Szeretnék egyszer szubjektív lenni. Irén halála után évekig úgy jártam a temetőbe, mint egy öreg parasztasszony, amikor később meguntam a temetőbe járást, úgy éreztem, hogy megcsalom Irént. Ez a rossz érzés csak azóta szűnt meg, amióta nem élek egyedül. Amióta olyan asszony a társam, akire rámondhatom nyelvünk gyönyörű jelentésű szavát: feleség.

– Tudod, mi a halálfélelem?

– Amióta az eszemet tudom, halálfélelem gyötör, amióta Irén halálát megtudtam, elhittem a halált. Nem sokkal utána megszűnt a halálfélelmem. Most, hogy tizennégy hónapja olyan társam van, akinek értem való aggódását szüntelenül érzem, föltámadt szívemben a halálfélelem. Tudtam, hogy szomorú oka van rá, mégis nagyon jólesett, amikor Juhász Ferenc azt mondta nekem, nagyon gyakran mondogatja egy ifjúkori versem kezdősorait: „Akit az Isten nem szeret, nagyon megbünteti, a szívébe a szeretet bokrát elülteti.” Úgy látszik, ez mindnyájunkra igaz.

– Mondj egy ünnepet, olyant, ami számodra a legkedvesebb!

– Nagyon régen nem tartok ünnepet. Nekem a legszebb a zsidók húsvéti vacsorája, az úgynevezett széder este. Ennek az estének a szépségét két magyar vers is őrzi, egyiket, a tragikusabbat Füst Milán, a játékosabbat Vas István írta, s Keszi Imre igazán kitűnő regénye is őrzi ezt az emléket.

– Ismered a magányt?

– Berda Józsefről írtam nemrég, hogy magányos társaslény. Ha nem is olyan értelemben, mint rá, rám is igaz. Szeretek egyedül lenni baráti társaságban, de a teljes magányt nem tudom vállalni. Mint a legtöbb rossz idegzetű ember, nem viselem el a magányt, de nem értem meg az öregembereket sem, akik mindenkivel szóba elegyednek. Az elidegenedés ronda szó, szebb a magyar magány. Sajnálni azt a magányost kell, aki egyedül marad, de aki kitölti a magányt, azt nem.

– Hiszel a barátságban?

– Igen, bár két-három nagy megrázkódtatás ért. De hiszek benne, mert van olyan barátom, akivel több mint negyvenéves a barátságunk, szakmabeli, és nem mindig gondolkodtunk egyformán a világról, volt, amikor neki, volt, amikor nekem tette nehezen elviselhetővé a létet, mégis frissebb ez a barátság, mint kezdetben volt. Ha csak egy ilyen barátság kiállta az évtizedek próbáját, akkor hiszek. Valami szomorút is látok, amit nem lehet csak a kávéházak hiányával magyarázni: írók, akik becsülik egymást, megtörténik, hogy évekig nem találkoznak. Történt valami? Régen, ha megírt valaki egy verset vagy novellát, sietett az írótársakhoz a kéziratot megmutatni. A maiak nem mutatják meg… Nem a barátságok lazulását jelenti ez?

– Ellenségeid vannak?

– Bizonyára, de sajnálom őket, mert senkinek sem adtam igazán nagy okot arra, hogy ellenségem legyen.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Igen, bár más szót használnék a gyűlölet helyett, de elfogadom ezt is. Elhamvadt minden esetben. Ritkán változott megbocsátássá, inkább közömbösséggé. Erre egy kifejezés van a magyarban: le van szarva.

– Mit csináltál a háború alatt?

– Elvittek munkaszolgálatosnak. 1942 februárjától 1944 márciusáig munkaszolgálatos voltam, ebből két évet fronton töltöttem. Hazatérésem után egy hónappal megint be kellett vonulnom, ezúttal megúsztam hazai munkaszolgálattal. Mátraderecskén és Recsken voltam. A Szálasi-puccs előtt egy nappal megszöktem a munkaszolgálatból. A Szálasi-puccs utáni első menedékem Németh László otthona volt. Ő bujdosott ugyan azokban az időkben, de a felesége, az ő tudtával persze, amíg erre módja volt, rejtegetett. Később, amikor ez számukra lehetetlenné, mert veszélyessé vált, az akkor fiatal költő, Hegedüs Zoltán lakásán kaptam menedéket, majd a felszabadulás előtti két-három hetet néhány lakó tudtával annak a háznak a szuterénjában rejtőztem át, amelyikben Irénnel laktunk.

– Mi történt azokkal, akik nem szöktek meg Mátraderecskéről?

– Javarészüket elhurcolták a német koncentrációs táborokba, és csak nagyon kevesen tértek vissza.

– Gondolsz néha a harmadik világháború lehetőségére?

– Rettegek ennek a lehetőségétől, de olyan iszonyú volna, hogy képtelen vagyok elhinni, minden érzésem azt mondja, hogy nem. Nem is biztos, hogy ez az emberiség öngyilkossága volna, mint ahogy mondják, lehet, hogy csak öncsonkítása, de akkor is azt mondom, hogy nem.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– Föltétlenül. Nemcsak élőlények, hanem tudatos élőlények is. Az én képzeletemben a más bolygókon létező élet valahogyan a túlvilág. De ezt olyan komolyan gondolom, hogy hiszek abban is, hogy valamilyen formában ott élnek a kedves halottaim, és én odamegyek hozzájuk. Egy dolog elképzelhetetlen a számomra, az értelmetlenség, és a legértelmetlenebb dolog az elmúlás. Olyan nagyon félek tőle, hogy nem hiszek benne. Sem a magaméban, sem a másokéban.

– Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?

– Az emberiség eddigi útja pesszimistává tett, de maradjunk szűkebb körben a művészetnél. Másfajta verseket írhat valaki, mint Arany János, de jobbakat nem. Másféle képeket festhet valaki, mint Rembrandt, de jobbakat nem. Másfajta zenét csinálhat valaki, mint Bach, de jobbat nem. A mi szűkebb körünkben érvényét veszti ez a szó, hogy fejlődés. Érvényes ez a szó a közlekedésre, gyógyszergyártásra, az atlétikai versenyekre, de a repülőgépen utazó ember jelleme nem különbözik a szekéren, bricskán utazó emberétől. Az a tudat, hogy az orbánc már évtizedek óta nem halálos betegség, senkit nem tett jobbá.

Zelk felül, elnyomja a cigarettáját, nézi az arcomat. Csoda, hogy lát. Este tíz óra van. Köszönök, lebotorkálok az utcára. Fogok egy taxit, rohan velem. Talán majd megáll… Valahol megáll…