Vas István

Végre belebuktam az interjúgyártásba… A nyugalom elönti agyamat, testemet, mintha csak fagyasztanának, altatnának a nagy műtét előtt. Most már biztos, hogy abbahagyom, nem erőltetem tovább ezt a műfajt. Ha csak azokhoz tudok közel kerülni, akiket mindig is értettem, mit ér az egész? Hány Vas István-verset olvastam? Sokat, keveset? És egyáltalán fontos ez? Vas István Nehéz szerelem című önéletrajzi könyvében a következőket írja:

„…Most is a homályban ültünk, ha távolabbra néztem, a kinti fény fájt a szememnek, le kellett hunyni.

Kassák letette az utolsó papírt.

– Urám, mágá költő – fordult hozzám szigorúan, jellegzetes felvidéki tájejtésével…”

Így indult a húszas-harmincas években egy írói pálya. Később Vas István azt is leírja, hogy mit kaptak Kassáktól azért, mert Szilveszterkor bort merészeltek inni.

Idegenként állok a Gróza Péter rakparton. Fél órával korábban érkeztem. Éppen elállt a zápor. Fülledt meleg párállik elő az aszfalton összegyűlt tócsákból. A sarkon, Vas István lakása és az Erzsébet-híd között leülök egy névtelen eszpresszó teraszára. A vastag platánfáról még csepeg a víz. A Duna vízére bámulok, s igyekszem felfedezni valamilyen couleur locale-t, ami Vas István világát, életét motiválhatja. A túlsó parton a Duna Hotel Interkontinentál szürkül, mint egy szétesett, romladozó lakodalmas torta. A Vigadó csak sejlik. A lakodalmas torta előtt hajók horgonyoznak. Az egyik ősrégi lapátkerekes hajó, a neve Kossuth, a másik modern, mai hajó, így aztán a felirata Druzsba. Mindegyik tele néppel… Elsőnek a Kossuth szedi fel a horgonyt, s nekivág ár ellen a Dunának. A Druzsba még vár valamire. Éppen árad a Duna. Nagy ágakat, fatörzseket hömpölyget a moslékszínű víz. Be is írom a noteszomba, hogy ha Vas kinéz az ablakon, olyan ártéri berekfákat lát, melyek valahol a Fekete-erdő táján zuhantak a vízbe, s a Fekete-tengerben süllyednek el. De alig figyelek a leírt szavakra s értelmükre. Nem tudom, hogy Vast mennyiben érdeklik ezek a feketére dagadt uszadékfák… Engem nem érdekelnek. Állandóan csak Kassákra gondolok. Mit tudott ez az ember? Hogyan szerezte meg a hatalmat? S hogyan tartotta meg? Mi az, hogy „urám, mágá költő”. S akkor az? Hol van ma egy ilyen ember?

Be kell vallanom, hogy ismertem Kassákot… Pontosabban, találkoztunk, mi több, interjút is készítettem vele az egyik vidéki újság számára. Ült az üdülő társalgójában, és szikár, süvöltő hangon hirdette ki a nézeteit. A közelünkből menekültek a kövér, söröző, kártyázgató szakik s asszonyaik… Pár nap múlva újra találkoztunk egy kávéházban, majd egy magánlakásban is. A bronzarc s a kedélytelen igazságkeresés felejthetetlen élményem maradt. Az interjú megjelent. Egy hét múlva fegyelmit kaptam miatta… Kassák aztán meghalt. Látszólag. De ahová csak lép az ember, Kassákba ütközik. Visszhangozzák az arcok, a művek s a beszéd fordulatai az esti társalgások idején. Mindez engem elképeszt, megriaszt, kirekeszt egy világból. Idegenként állok Vas István ablaka alatt. Miért mutatta meg Kassáknak a verseit? S ha Kassák azt mondta volna, hogy „urám, mágá nem költő”, akkor mit csinál? Abbahagyja? Reméljük, nem, hiszen Vas István költészete nélkül szegényebb lenne a magyar irodalom. Ma persze, ha egy fiatal költőnek ezt mondja a szerkesztő, hogy „urám, mágá költő”, a legény vállat von, ha azt mondja, hogy „urám, mágá nem költő”, a legény röhög… De hol van most a szerkesztőségekben egy Kassák? Talán sajnálom, hogy az irodalom manapság nem a nagy művész és politikus egyéniségek karcsapásaitól hullámzik, viharzik, de még ez a sajnálkozás sem elégséges a korábbi korok viszonyainak, embereinek megértéséhez. Zelk és Vas egyaránt beszámolnak róla, hogy száműzte őket Kassák kávéházi asztalától… Amikor ezt hallom, olvasom, nem tudom, hogyan kell néznem, viselkednem… Hol van ma egy kávéházi asztal? S ha lenne is, mi történne az asztal körül?

Így aztán idegenül állok Vas István ablaka alatt. Bár tudom, hogy hatvankét éves, textilesnek készült, és költő lett. Tudom, hogy hivő, bízó költő. Tudom, hogy tiszta ember… Tudom, hogy a háborús évek kínzó szenvedései után, a konjunktúra éveiben sem vált a gyors sikerek élvezőjévé. Nem a külső lehetőségekhez, hanem belső mértékrendszeréhez igazította vágyait. Tudom, hogy jó verseket írt és ír ma is… És az ismert, látott, kitapintható világról beszél költeményeiben. Éhségről, ízekről, szobrokról, szerelemről, a test érthetetlen fájdalmáról. 1948-ban Baumgarten-díjjal tüntették ki. 1951-ben, 1956-ban és 1961-ben József Attila-díjjal. 1962-ben kapott Kossuth-díjat. Művei: Őszi rombolás (versek, 1932); Levél a szabadságról (versek, 1938); Menekülő múzsa (versek, 1938); Kettős örvény (versek, 1947); Római pillanat (versek, 1948); Hét tenger éneke (versfordítások, 1955, 1962); A teremtett világ (versek, 1956); Elvesztett otthonok (elbeszélés, 1943, 1957); Trisztán (dráma Illés Endrével, 1956, 1957); Évek és művek (tanulmányok, 1958); Rapszódia egy őszi kertben (versek, 1960); Egy szerelem három éjszakája (zenés tragédia Hubay Miklóssal és Ránki Györggyel, 1960); Római rablás (versek, 1962); Összegyűjtött versei (1963); Rendetlen bűnbánat (dráma Illés Endrével, 1963); Nehéz szerelem (a líra regénye, első rész, 1964); Földalatti nap (versek, 1965); A félbeszakadt nyomozás (a líra regénye, második rész, 1967); Megközelítések (tanulmányok, 1969); Nem számít (versek, 1969); Mit akar ez az egy ember? (összegyűjtött versek, 1970); A kimondhatatlan (válogatott versek, 1971).

Ezt az interjút valójában a múlt évben akartam Vas Istvánnal elkészíteni, de akkoriban még kórházban feküdt. Letaglózta a betegség. Már féltünk. De talpra állt.

A költő felesége, Szántó Piroska, a kitűnő és köztiszteletben álló festőművész nyit ajtót. Vas a háttérben áll, mosolyog… Utoljára az Írószövetség közgyűlésén láttam, de most nem erre emlékszem… Néhány esztendővel korábban a Csendes vendéglőben kellett találkoznom valakivel… Nézelődtem… Ott ült Vas, rakott asztal előtt. Ételek, italok. Olyan illúzióm támadt, hogy szereti a vidékies élvezeteket, s a betegségeket még hírből sem ismeri.

Elindulunk a nagy, zegzugos lakásban. A dolgozószobában Vas hellyel kínál, aztán bort tesz elém, poharakat hoz. Vakarom a fejemet: mi lesz, ha a kritikusok megtudják, hogy megint bort ittunk interjúkészítés közben? Lesz, ami lesz, koccintok Vassal, kortyolunk egyet.

A szobát mustrálgatom. Jó nagy szoba. Az ablakai a Dunára néznek. A falakon Szántó Piroska képei. Körben barnára pácolt könyvespolcok. A könyvek mélyen ülnek a polcokon, mint a betegeskedő ember arcában a szemek. Az ablak közelében széles heverő áll, úgy tűnik, az egyik lábát vastag könyvek helyettesítik. Az ágy előtt kerekes zsúrkocsi szolgál éjjeliszekrényként. A szoba másik felét az íróasztal foglalja el. Az asztalon könyvek, papírok hevernek szerte szét, egy mustáros pohárból ceruzák nyújtózkodnak a magas mennyezet felé. Az asztalon nyitott irat- és egy pénztárca hever. Az íróasztal mögött hatalmas hanglemeztár foglalja el a helyet. Én a szoba másik felében egy biedermeier garnitúra kényelmét élvezem. Balra tőlem üveges könyvszekrény, a kisebb asztalokon is mindenütt könyv, könyv. A parketton keleti szőnyegek hevernek, a mennyezet közepén bronzpajzs feszül, a pajzsból öt lámpatest ereszkedik a tárgyak fölé. A bútorzat és a méretek a polgári lakások kényelmét idézik, de Vasnál az elegáns, finom kopottság tompítja ezt az érzést.

Vas jókedvű. Megfog valamit, talán egy sajtoslaskát vagy poharat… Bizonytalankodik.

– Még nem szoktam meg, hogyan lehet cigaretta nélkül élni, írni. Fordítani már tudok – mondja.

– Úgy emlékszem, valahol már nyilatkoztál erről a lakásról, házról… Ki építette ezt a keskeny házat? És kié volt?

– Talán csak legenda, hogy valamelyik Ypsilanti herceg építtette, de az tény, hogy a némafilmek régi sztárjának, Petrovics Szvetozárnak ez volt a palotája. De nagyot züllött azóta – mondja Vas, aztán feláll, és az ablakhoz lép. – Az a jó itt, hogy Pestre látni. Korábban az Eötvös Loránd utcában laktunk, azt nagyon szerettem. Ott szemben volt a Castrum, hajdan ott folytak a vásárok a barbárokkal… Az ott a szerb templom, az a zöld tornyú pedig a belvárosi plébánia…

Kint újabb zápor készülődik. Vas visszatér a biedermeier garnitúrához, s nagyot sóhajt. Megszólalok:

– Betegséged híre megijesztett bennünket. Volt az egésznek valamilyen irodalmi vonatkozása?

– Hát kérlek, irodalmi csak az, hogy abbahagytam a cigarettát. Össze volt kapcsolva az írással… Nagyon sokat szívtam. Ötvenet… Van ebben valami kétségbeejtő, mert ha elveszíti az ember valamelyik hozzátartozóját, barátját, tovább tud élni, írni. De ha a cigarettát abbahagyja, nem tud tovább írni. Ma már ott tartok dühömben, hogy ha ettől függ, akkor inkább ne írjak többet.

– Miről kell most lemondanod? Van valamilyen kedvenc ételed?

– Semmiről, de kevesebbet eszem a gyomorbajom miatt. Nem szabad híznom, mert az veszélyes. Hogy én mit és mennyit ennék, ahhoz képest koplalok. Én annyi mindent szeretek, hogy azt nem lehet felsorolni. Mindent… Internacionalista vagyok. Szeretem a magyar kosztot, a paprikásat, de a rákot és az osztrigát is szeretem, csak ritkán jutok hozzá.

– Hogyan kezdted újra az életet? Pihenéssel? Munkával? Budapesten? Szentendrén?

– Az újrakezdés itt volt, Budapesten, de most Szentendrén vagyunk, kiköltöztünk oda. Én nagyon szeretem ezt a Pestet, városi vagyok. Szentendre a legutóbbi időkig nem az enyém volt, hanem Piroskáé. Tavaly szerettem meg. Az én életem ez (a pesti partok felé int), Budát is szeretem, de az én gyerekkoromban az egy másik város volt. Én pesti vagyok.

– Most min dolgozol?

– Peter Weiss Hölderlin című darabját fordítom. És a Nehéz szerelmet szeretném folytatni. Tavaly már elkezdtem ezt a folytatást, aztán egy mondat közepén abbahagytam – olyasmiről írtam, ami kínos volt számomra. Még aznap éjszaka megbetegedtem. Meg vagyok róla győződve, hogy ennek a félbeszakadt mondatnak szerepe volt az összeroppanásomban. Szóval, ezt csinálnám most, ha volna hozzá bátorságom és erőm.

– Mikor írsz és hol?

– Általában inkább este, éjszaka. De most felborult az egész világrend. Szentendre más, ott nappal is dolgozom. Minden megváltozott, amióta nincs cigaretta… Fekve soha nem cigarettáztam. Ennélfogva most gyakran elfog az álmosság és lefekszem. Minek fent maradni, ha nem cigarettázhatok? Tulajdonképpen ez a szervezetemnek már egyesztendős sztrájkja, amit megpróbálok letörni.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Állati nehezen… Nagyon nehezen. Kérlek szépen, anyám furcsa lény volt, maliciózus szellem. Tizennyolc éves lehettem, amikor egyszer benézett a szobámba. „Nem is lehet az igazi költő, aki így rágja a ceruzát” – mondta. Néha én magam is ezt gondolom. Nézd, kérlek szépen… Én látszólag egyszerűen írok. Nagyon nagyra becsülöm az egyszerűséget. Ezen nem azt értem, amit mindenki meg tud érteni… Én Mallarmét és József Attilát is egyszerűnek tartom. Van, akinek ez könnyű. De nekem nem természetem az egyszerűség. Például, amikor a Nehéz szerelmet írtam, Szentendrén le-föl jártam egy délelőtt, és lett belőle néha csak két mondat. Komplikáltan írni könnyebb. Az nem megy könnyen, hogy a mondat úgy hasson, mintha egyszerű lenne, de persze nem is egyszerű. Lehet, hogy valaki olyan istenáldotta természet, hogy könnyen tud egyszerűen írni. Én rettentően szeretem Proustot, szívemhez nagyon közel van. Tolsztoj és Proust. Mindenki azt mondja, hogy Proust bonyolult, de hogyan kezdődik Az eltűnt idő nyomában? „Longtemps je me suis couché de bonne heure.” És Thomas Mann Jákob-ja? „Mélységes mély a múltnak kútja”. De németül még egyszerűbb: „Tief ist der Brunnen der Vergangenheit.” Ezek az első mondatok, az egyszerű kezdések a legnagyszerűbbek. Nagyon szeretem ezt a két regénykezdetet. Tudod, melyik a harmadik? Imádom a Karenina Anna kezdetét. Emlékszel, hogyan kezdődik?

– Nem.

– Hát isteni. – Vas felugrik, kiszalad, hozza a regényt. Megáll a biedermeier garnitúra előtt, és kinyitja a könyvet. Lassan, tagoltan felolvassa a Karenina Anna első két bekezdését. Aztán széttárja a karját, bágyadtan az asztalra ejti a könyvet. – Sajnos, az újabb időben nem tudok prózát olvasni, kimerült az olvasási kapacitásom. Spórolni kell vele. Nagyon tönkretett a több évtizedes lektori munka. De verset mindent, ami a szemem elé kerül, elolvasok.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Nincs rendje… Dolgozni… Mit nevezel annak? Nagyon sok az olyan munka, ami technikai. Nyugdíjba mentem, de ma is lektorálok. És a korrektúrák, a javítások… Csak példának mondom, ha megjelenik egy Shakespeare-fordításom tizedik kiadása, azt is korrigálom, javítgatom, mert nincs szívem kiadni a kezemből látatlanul. Ez az utolsó év nem mérvadó. Mondtam már, hogy amikor a Nehéz szerelmet írtam, volt úgy, hogy egész nap dolgoztam, és lett belőle egy mondat. Az élet felásása hosszú és nagyon kínos munka. Furcsa az, hogy könnyen, nehezen… Azt mondják, hogy a macskáknak a nemi élet fáj. Aztán ott vannak az imádkozó sáskák, a pókok. Ezt ma már nem illik mondani, a költőnek bevallani, de jár az alkotómunka valami mámorral ugyanakkor, amikor rettenetesen kínos. Én nem tartozom a boldog írók közé. Mégis az írásnak van ilyen ópiuma… Nemcsak jobb híján beszélünk ihletről, múzsáról, de ezt te is tudod… Ez mindenkinél másképp megy. Radnótit sokszor figyeltem. Az utolsó éveiben ő volt a legjobb barátom. Kínosan, lassan dolgozott, babrálva, farigcsálva. Én meg úgy vagyok a verssel, hogy gyötrődöm hónapokig, aztán hirtelen megvan, s akkor egyszerre, egy óra alatt. Azt mondják rám, hogy racionális, individuális, személyes lírát művelek… Talán van ebben igazság. Az a jó, amikor úgy érzem, ezt nem én írom, ezt súgják valahonnan… Nem is írhatnám én… De ez az, amikor sikerül, amire azt mondják, ihlet. Rossz szavak, de azért nem használom az újakat, mert azok sem jobbak. Érted? Ezt valaki üzeni, nem én írom… sokszor csodálkozom, milyen szemérmetlen dolgokat írtam le, de azokat nem én írtam, nem magamról írtam. Ezen mindenki nevetni fog, ha leírod, mert azt mondják rólam, hogy racionalista vagyok… Jó, az ember közben persze gondolkodik, ezt a szót ki kellene cserélni, ide egy másik jelző kellene…

– Mit és mennyit jelent neked az élmény? Melyik döntőbb a számodra, az élet- vagy a kulturális élmény?

– Én nagyon ritkán írtam műveltségi élményekről. Ellenkezőleg, nagyon egyszerű dolgokról írok, betegségről, egészségről, testi dolgokról. De amikor Velencében megdöbbentett egy Tintoretto kép, az volt olyan élményem, mint az, hogy osztrigát vagy rákot ettem. Nem mondhatom azt, hogy a rák primér személyes élmény. Tintoretto viszont intellektuális. Ott van a Velazquez Vénusza című versem… A képet másolatokon, reprodukciókon sokszor láttam. Olyan átlagosnak látszott. Amikor a londoni National Galeryben megláttam az eredetit, nagyon megdöbbentett, mert azonos volt egy ismerős nővel, egy női testtel. De ezt a női testet nem írhattam meg másképpen, csak Velazquez Vénuszán keresztül. Örültem hát az ürügynek. Hogy intellektuális? Ezek a különbségtevések nevetséges dolgok… És a primér élmények nálunk? Írt például az egyik költő a mezőről. Mit látott ott? Mi volt az élménye? Sinka, Erdélyi, szóval a betű.

Kint a Dunán megszólal egy hajókürt. Pest ónszürke párában úszik. Vas feláll, kiszagol az ablakon. Hátraszól:

– Micsoda pocsolyaszag jön fel, mint Velencében… – aztán a túlsó partra pillant, és így folytatja: – Most tagadjam le, hogy ismerem Pest múltját? Mi ebből a prímér és mi ebből az intellektuális?

– A költő szerinted befolyásolhatja a világ eseményeit?

– A természetes válasz az, hogy nem. Az ember fogalmazza meg rögtön, hogy nem befolyásolhatja. Akkor aztán mondja meg, hogy igen, de ez nem ilyen egyszerű. Most nem arról beszélek, hogy Magyarországon nagy szerepe volt a költészetnek, bár ez igaz. Nagy volt a porhintés is. De nagyobb szerepe volt, mint a mai nyugati országokban, mégsem erre gondolok. Nem befolyásolhatja, de titkon biztos vagyok benne, hogy befolyásolja. Ez olyan dolog, mintha azt kérdeznéd, hogy hiszek-e a feltámadásban? Az ember azt mondja, nem. Ki van mutatva. De e nélkül a titkos hit nélkül nem lehetne tovább élni. Nem tudom, hogyan halhatatlan a személyiség, és hogyan hat a költészet. Nem abban hiszek, hogy a költő kiáll, elmond egy verset valamiről, és… Petőfi… Nem tudok nagyobb példát mondani. Kiállt, elmondta a Talpra magyar-t, hatott. Ilyent az én életemben még nem láttam. Mégis jobban hatott Petőfi azzal, hogy olvasták, és akik igazán olvasták, azokba fölszívódott, hogy hogyan kell élni, milyen az élet. Rilke azt mondja: Meg kell változtatnod az életedet. Abban hiszek, hogy Ady megváltoztatta az emberek szerelemélményét és felfogását, még azokét is, akik nem olvasták. Persze aszerint, hogy egyénenként milyen volt a felvevő készülékük. Hatás a hajszálereken át. Ha engem kérdezel, kérlek… A világnak az a létjogosultsága, hogy verset írnak benne és róla. Persze, ez képtelenség. Ha egy költő azt mondja, hogy ő értelmet ad a világnak, akkor le kell köpni. Az előbb arról beszéltünk, hogy valaki súgja a verset. Összefügg ez? Hogyan írsz, gyorsírással?

– Nem.

– Kosztolányi gyorsírással írt.

– Az emberek általában azt hiszik, hogy egy villanyszerelő hasznosabb, mint egy költő. A technikai civilizáció korszakában a költészet vajon megtarthatja régi rangját?

– A villanyszerelő…? Hát persze hogy hasznos. Minden suszter hasznos. Hasznosak… Csak amit mondtam az előbb… A világ nem volna, ha költészet nem volna. És a költészet rangja? Ne tartsa meg a rangját. Mi a rangja? Olyan ez, mint az egyház rangja. Ezt a rangkérdést rettenetesen utálom. A középkorban nem így volt? Akkor mennyivel hasznosabb volt egy mesterember… Ha valami veszélyt látok, akkor azt, hogy maga a művészet vált nagyüzemi iparrá. Ha valamit ilyen tömegesen lehet gyártani, akkor nem lehet rangja. A költészeten át az Isten – vagy helyettesítsd ezt a szót bármi mással – üzen valamit a világnak, az emberiségnek… De ennyit üzen, amennyi költő van? Magyarországról nem is beszélek, nálunk hemzsegnek az igazi költők, de ha szétnézek a világban, hogy mennyi elsőrangú költő van… Az Isten ennyit üzen? Ez nem megy. Viszont abban sem hiszek, hogy marad kettő-három, aki ér valamit. Nem igaz, hogy így van. Nem az a lényeg, hogy kis költő vagy nagy költő. De van egy-egy vers, ami rettentően fontos. Például egy névtelen latin költő verse a hanyatlás korából: „Pervigilium Veneris…” Én azt hiszem, a költészet egészét véve kollektív és személyeken túli. Nem személytelen, az más. Például, mint egy katedrális… Rettenetes pazarlással dolgozik az irodalom.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látod? S helyét és lehetőségeit a közéletben?

– Hogy valami nagyon népszerűtlen dolgot mondjak, az én közérzetem jó. Az írók társadalmi helyzetét nagyon jónak találom Magyarországon. Senkit nem csuknak le, senkit nem deportálnak, nem visznek munkaszolgálatosnak, senki sem éhezik. Magyarországon ez óriási dolog. Tudom, hogy nálunk nem ezt nevezik az író társadalmi helyzetének. Hogy az írónak, mint írónak, társadalmi helyzete legyen, ezt anomáliának tartom. Az írónak ne legyen társadalmi helyzete. Mint író, társadalmon kívüli lény. Ez nem azt jelenti, hogy semmi köze a társadalomhoz, hogy nem a társadalomnak, a társadalomról ír… Nem ezt jelenti. Csak, kérlek szépen, ne kívánja a társadalomtól, hogy külön társadalmi helyzete legyen. Én már azt is anomáliának érzem, hogy az ember Magyarországon költészetből él. Tudom, ez ellentmondás. Én is elfogadom a honoráriumot, kívánom is. De abszurdumnak tartom. Inkább legyen az embernek földbirtoka, és abból éljen. Abszurdum, hogy megír egy verset, az húsz sor vagy kétezer, s attól függ a megélhetése. A legegészségesebbnek azt tartom, ha az írónak van valamilyen társadalmi helyzete, s amellett ír. De ez nehezen megvalósítható.

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Elég szerencsétlen generáció. Tudom, mindegyik generáció ezt hiszi magáról. A miénk azért szerencsétlen, mert nem generáció. Hiányzik az a törekvése, hogy társadalmi helyzete legyen. Ennek a generációnak nem voltak ilyen értelmű ambíciói. Nem is érdekelte annyira a társadalom, mint az előttünk járókat. Nagy volt a veszélye annak, hogy az ilyen társadalmi érdeklődés kisiklik, és visszaélésekre ad alkalmat. Kényesebbek voltunk, a kisebb politikai nézeteltérések jobban elválasztottak bennünket, mint az előttünk járókat a nagyobbak. Nem is szerveztünk külön lapot, mert jól éreztük magunkat a Nyugat-nál. Hol egyikünket, hol másikunkat értékelik, de mint vonulatra nem figyelnek ránk, pedig nagyon sajátságos vonulat. Radnóti, Weöres, Jékely, Zelk, Takáts Gyula, Csorba Győző, Hajnal Anna, Kálnoky, Rónay, magamat is beleértem. Még mindig nem jöttek rá arra, hogy ez összetartozó vonulat. Mi magunk sem ébredtünk rá eléggé.

– Ha befejezel valamit, mihez kezdesz? Van valamilyen passziód?

– Engem minden leköt, pláne most, hogy felgyógyultam. Annyira élvezem az életet, hogy részint ettől sem írok. Élvezem minden mozzanatát. Persze, mondhatnám azt, hogy nagyon szeretek zenét hallgatni és az utcán járni… Iszonyúan szeretek kihajolni az ablakon és nézni. Ez annyira érdekel, hogy állandó eufóriában élek. Idestova nyolc éve lakom itt, és még mindig állandó izgalmat okoz az ablak. Szentendrén is a kert… És szeretek bemenni a kiadóba, szeretek kedves, okos fiúkkal beszélgetni…

– Ki volt boldogabb, az Újpestre villamosozó könyvelő, vagy most a Kossuth-díjas költő?

– Nézd, kérlek szépen, ha az ember visszanéz, azt kell mondanom, hogy a hajdani könyvelő. Akkor aránylag egészséges voltam, mindent ehettem, ha volt, nyugodtan cigarettázhattam, fiatal voltam, Eti élt. Azt gondolom, akkor boldog voltam. De akkor ezt nem tudtam, szerencsétlennek éreztem magamat, a szegénység miatt, a csúnyaság miatt, a pálya nehézségei miatt. Most viszont, hogy tudom, milyen kevés van hátra, meg tudom becsülni az életet… Ma boldogabbnak érzem magamat. Itt él Piroska. Vagyis akkor nem tudtam úgy megbecsülni magát az életet, mint ma. Majdnem aggódom is, mert az embernek nem természetes állapota, hogy boldog legyen. Emlékszem, Sztálinnak volt egy mondása: „A szocializmus nem a boldogság szürcsölése.” Az élet sem az. A boldogságot most majdnem véteknek, baljóslatú dolognak tartom.

– Vannak beteljesületlen terveid, vágyaid?

– Jaj, kérlek, rengeteg. Felsorolni sem lehet, mert nekem annyi vágyam volt… Radnótival sokszor ültem a Kis Ilkovicsban. Radnóti elég szegény volt, én akkoriban még szegényebb… Ott ültünk, és Radnóti hosszú vívódás után megevett egy minyont. Én nem… Radnóti ilyenkor azt szokta mondani, hogy milyen fegyelmezett vagyok. Mondtam, hogy nem, mert te csak egy minyonra vágysz, de én kolbászra, pogácsára és alkoholra is vágyakozom. Sokkal több vágyam volt, mint a legtöbb embernek, a beteljesülés ezért kevesebb.

– Van valamilyen tárgy vagy érték, amit szeretnél megkapni?

– Nincs.

– A nappalokat szereted jobban vagy az éjszakákat?

– Mindent szeretek most már… Legjobban szeretem mégis az alkonyatokat. Azt a bizonyos órát, amire az angolok azt mondják, hogy a „kék óra”. Tudod, amikor sötétedik, de még látni lehet. Az ilyen vakító meleget nem szeretem… Nagyon szeretem, amikor villanyt látok és lombokat. A villanyfény a lombon nekem a békét jelenti.

– Emberi lakhelynek mit tartasz alkalmasabbnak, a falut vagy a várost?

– Általában kérdezed? Így nem lehet kérdezni… Én a várost szeretem… Igen, ha ez egy város lenne, ahol élni lehet. De ez a város egyre jobban elveszti a város jellegét. Rettenetes ez a tömeg, az autók… Városban szeretek élni, de én azt szeretem, hogy a városban megy az ember az utcán és gondolkodik… De ez most már lehetetlen. Ma már ott tartok, hogy jobban érzem magamat Szentendrén, de már ott is ez kezdődik. Tudod, mi a város? Francia regényekben olvasta az ember, hogy a boulevard-on megy egy férfi sétapálcával, és nézi a nőket…

– Hol tudnál még élni a földön?

– Sehol… Szégyenkezve mondom. Nem tudom elképzelni, hogy olyan helyen éljek, ahol nem beszélnek magyarul. Talán elméletileg London, Trieszt, de egyik helyen sem beszélnek magyarul. Nem tudom elképzelni, hogy a nyelv, amit állandóan hallok, ne magyar legyen. Rettentően bámulom a külföldön élő magyar költőket, hogy költők tudnak maradni úgy, hogy nem ebben a közegben élnek. Mostanában látom, hogy van egy-két tehetséges magyar költő is nyugaton.

– Amikor Bécsben a kereskedelmi főiskolára jártál, éreztél honvágyat?

– Igen, nagyon… Ott kezdtem megismerni, az embernek mit jelent az, hogy magyar. Hallottam erről korábban is… Olyan nagy honvágyat csak rövid ideig éreztem, mert tavasszal összekerültem az első feleségemmel. Ő azt szerette volna, ha kint maradok Bécsben, de aztán ő jött haza Budapestre.

– Melyik évszakot szereted a legjobban?

– Azelőtt az őszt szerettem… De ez kezd elmúlni, mindent szeretek. Ezt a borzalom meleget nem szeretem, s télen a nagy szeleket sem… Külön minden évszakot szeretek. Mégis általában a szeptembert…

– Mikor sírtál utoljára?

– Nem tudom… Furcsa, de vannak versek, amiktől sírok. Ezek majdnem, mint a tantusz. Csak be kell dobni. József Attila, Arany János… Valódi tényeken? Abban a buta férfinevelésben részesültem és nőttem fel, hogy a férfinak nem szabad sírni. Utoljára, amikor Tersánszky darabját, a Kegyelmes asszony-t néztük… A bemutatón el kellett mennem a páholya előtt. Gratuláltam neki, megöleltem. Tersánszky is megölelt, de az ő régi, mozgékony arca akkor már merev volt. Amint tovább léptem, elkezdtem sírni…

– Szenvedélyeid vannak?

– Én szenvedély nélkül nem tudok élni. Olvastam az interjúdban, hogy Illés Endre feszültség nélkül nem tud élni. Én feszültség nélkül igen, de szenvedély nélkül nem. Szenvedélyesen szeretem az életet, a cigarettát, a nőket, a verseket, képeket és a zenét…

– Van olyan ünnep, ami számodra különösen fontos?

– Nincs… Azelőtt, bizonyos személyes okokból a karácsony volt. Most már a hétköznapokat is annyira szeretem, hogy nincs kedvem az ünnepekhez.

– A szorongás ismerősöd? Életed melyik szakaszát kísérte?

– Volt… Nagyon sokszor… Mindenféle volt… Én nagyon rövid időt töltöttem munkaszolgálatban, de a szorongásos álmaimnak ez van a mélyén. Ez testesíti meg magát a szorongást. Ebben összpontosult.

– A háború alatt, gondolom, sokat szenvedtél és nélkülöztél. Mi történt veled?

– A „nélkülözés” nem jó szó. Azelőtt is nélkülöztem, s a háború alatt sem többet. Én a háborúban lettem optimista. Annyi emberi nagyságot, barátságot, tisztaságot tapasztaltam benne, nem sokaknál, csak keveseknél, amit nem tételeztem fel, hogy az életben fogok találni. Voltaképpen rettenetes förtelmeket tapasztaltam emberek tömegénél, de ez nem lepett meg, mert ezt már a háború előtt is tudtam. De nem tételeztem fel annyi tisztaságot, barátságot, amit néhány embernél tapasztaltam. A háború alatt jobb lett a véleményem az emberekről.

– Hányszor voltál életveszélyben?

– Annyiszor voltam, hogy azt nem lehet egy interjú keretében elmondani. Voltaképpen az én helyzetemben állandóan életveszélyben voltam a háború alatt, anélkül hogy a fronton lettem volna. Konkrét helyzetekben is nagyon sokszor. Annyiszor, hogy a legevidensebb életveszélytől, a bombázásoktól nem is féltem. Nem mentem le az óvóhelyre. Nem azért, mert bátor voltam, hanem más dolgoktól féltem.

– Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobbak lesznek az emberek?

– Nem tudom, hogy hiszek-e az emberiség haladásában. De azt tudom, hogy úgy kell élni, mintha hinnék az emberiség haladásában. Legalább száz éve van egy divat, ami kigúnyolja az ember haladásról vallott hitét. Elég alantas hit… Ennél alantasabb már csak egy van, amelyik meg tudja mondani, hogy nem haladunk, és ne is csináljunk semmit, mert nem érdemes. Nem szeretem a progresszivistákat, de utálom az antiprogresszivistákat.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– Nem… Nem tagadom a lehetőségét, de én nem tudom elképzelni. De kérlek szépen, nekem nem nagy a fantáziám, és konzervatív fantáziám van.

– Hiszel a barátságban?

– Igen. Rettenetesen fontos dolog. Minden barátságnak rettenetes bajai vannak, hajótörései, de ami megmarad belőle, az fontos.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Igen, sokakat… De addig nem jutottam, hogy gyűlöletemben a halálát kívánjam valakinek. Többnyire nem is személyes gyűlöletek voltak, hanem politikaiak…

– Ellenségeid vannak?

– Igen, persze… Miért éppen nekem ne lennének, amikor mindenkinek vannak? Másrészt voltam olyan helyzetben, ami kiválthatja az ellenségeskedést. Aki lektor volt, vagy akiről azt hiszik, hogy sikerei vannak…

– A nőkről is mondhatnál valamit…

– A nők, nők… Én a legtöbbet nekik köszönhetem. Óriási a szerepük az életemben. Mint író, költő is sokkal vagyok adósuk. Egyszer azt mondtam erről, hogy szellemi strici vagyok.

– Sokat hallottam a Hold utcáról…

– Most Rosenberg házaspár utca. Tudod, melyik az?… Nagyon sokat írtam erről a házról és a lakásról. Jobbat nem tudok mondani róla, mint Granasztói Pál a Budapest-könyvében. Ott áll a fényképe, s alatta: „Romantikus bérház a Rosenberg házaspár utcában”.

– Milyen volt a gyermekkorod? Miből éltek a szüleid? Valami régi emléket, nosztalgikus érzést felidézhetnél a múltból?

– Az igazi életem tizennyolc éves koromban kezdődött. Nem szeretem a gyermekkoromat. Az apámmal nekem sok bajom volt… Veszekedések, ellentétek… Nem követtem őt. Kereskedelmi pályára szánt, így aztán én az ő szemében lázadó voltam. Később rájöttem, hogy nem én, hanem ő volt az igazi lázadó, mert a nagyapám és az ő nagyapja falusi rabbi volt. Apám is szegény fiúnak született… De elkerült Fiuméba, és elvégezte a kereskedelmi akadémiát. Amikor odakerült, nem tudott olaszul, de rövid idő múlva már olasz-tanításból élt. Később, pályája tetőpontján, ami csak néhány évig tartott, egy kereskedelmi vállalat igazgatója volt. Ahogy éltünk, én akkor azt nagyon nagy jólétnek éreztem. Nem volt az, és nagyon hamar összeroppant. Várj… Mit mondjak, mit lehet mondani? A Hét évszázad magyar versei-nek első kiadásában az életrajzi jegyzetek szerint az egész hét évszázadban egyedül én voltam polgári származású… Talán majd Piroska…

Vas feláll, átszól a szomszédos szobába. Szántó Piroska a segítségünkre siet. Vezényletével kivonulunk az előszobába. Egy, a falon függő, kinagyított fényképre mutat. Barna kontúrok, ódon stílus. A képen egy négy éves kisfiú áll, kamásliban, téli kabátban, sapkában, és kardot tart a kezében. Vas István, anno 1914-ben.

– Látott már egy gyereket ilyen rettenetesen felöltöztetni? – kérdi Szántó Piroska, aztán a kardra, majd a kép mellett lógó török jatagánra mutat. – Én mindig tudtam, hogy kard van a kezében, és ezért nagyon tisztelem… Ezüstlakodalmunkra ezért kapta ezt az igazi kardot.

Szántó Piroska leemeli a falról a jatagánt, és átnyújtja Vas Istvánnak. A markolat színes kövein megcsillan a fény. Vas átveszi a fegyvert, aztán az előszobában, a bútorok négyszögében hadi mozdulatokat végez. Fénylik, suhog a meztelen penge. Döbbenten bámulom a jelenséget.

A szelíd Vas Istvánt azóta is így látom magam előtt. Kivont karddal a kézben, sokat sejtetően, mosolyogva.