Tatay SándorA Badacsony 438 méter magas. Tatay Sándor háza a sziklák alatt áll, 250–300 méteres magasságban. Gyalogosan vágok neki a hegyoldalnak. A hideg, délelőtti fényben a nyárfák árnyéka komor rajzolatot ejt a meredek bazaltúton. A szőlőültetvények erdőként borítják a lejtőket. A vágók egymásra épülnek, a támfalak között ide-oda verődik a csőszpuskák és a karbidágyúk dörrenése. Úgy érzem, kitört a háború… A dörrenések után seregélyfelhők csapódnak az őszi égre, kóvályognak néhány pillanatig, aztán visszazuhannak a szőlőkbe. Újabb dörrenés, újabb madárfelhő, mintha csak a dörrenés füstje lenne a sok ezer madár. A kaptatón lassan kimelegszem. A bazaltfalak között megszorul a meleg. Lépdelek, megállok, visszapillantok a vízre. A Balaton egyre hatalmasabb lesz. Tükre néhol mélykék, máshol ezüstösen csillogó, mintha higannyal öntötték volna végig. A hajók fehér teste lassan sodródik a partok felé. Ahogy folytatom utamat, és magasabbra hágok, növekszik körülöttem a fény. A vasútállomástól Tatay házáig egyetlen emberrel találkozom, egy csősszel. Karikás ostort forgat a feje felett, azzal riogatja a madarakat. Nagyobbakat durrant az ostorral, mint a többiek a puskával, ágyúval. Megszólítom: – Ismeri-e a Tatay Sándort? – Ismerem én… – Hol a háza? – Túl a bormúzeumon, a sziklák alatt… A bormúzeumon túl egy gyalogút kanyarog felfelé. Az emelkedő annyira meredek, hogy nem merek visszanézni. Aztán autónyomokat veszek észre. Csak nem hajt neki Tatay ennek a meredélynek? De nekihajt. Alig érkezem fel a ház alá, megpillantom az autót. Új Zsiguli áll az udvaron. Amint előbukkanok a bazaltkatlanba süllyesztett útról, hidegen végigvág rajtam a szél. Borzongva tipródom a lugasban. A ház cseréptetős, elég kicsi, a toldaléképület beleveszik a szőlő és a gyümölcsfák takarásába. Előkerül Tatay. Rég ismerjük egymást. Mégis az arcára, alakjára pillantok, és a hegy árnyékában igyekszem újra felmérni. Az első benyomás nagyon határozott. Olyan, mint egy prépost. Nem egészen… Inkább egy prépost és egy vidéki, földműveléssel is foglalkozó, sokgyermekes kocsmáros keveréke. Amíg meg nem szólal. Ha megszólal, mozdul, azonnal tudja az ember, hogy író, méghozzá profi író. Olyan író, aki bízik magában és közönségében. Olyan író, aki nem az állása mellett, esténként és vasárnap délelőtt írogat, hanem főfoglalkozásként, reggel, délelőtt. Írással kezdi a napot. A maga gazdája, minden vonatkozásban. Tatay Sándor jó író, stílusa jellegzetes, világa, ízei, szép és különös vidéki ízek. Életútja, életműve jelentős. Bakonytamásiban született 1910. május 2-án. Művei: Az eke (regény, Sopron, 1931); Jelek a porban (elbeszélések, 1939); Zápor (regény, 1941); Csipke (tíz elbeszélés, 1942); Húshagyókedd (regény, 1943); Ludas Kata (elbeszélések, 1944); Kinizsi Pál (ifjúsági regény, 1955); Simeon család (regényciklus: Simeon ház, 1955; A második leány, 1956; Kenyér és virág, 1959; A nyugati kapu, 1962; Az ítélet napja, 1964); Ének a szőlőhegyről (válogatott elbeszélések, Pécs, 1955); Ház a sziklák alatt (film, 1958); Vulkán (kisregény, 1958); Fehér hintó (regény, 1960); Üvegcsengő (mese, 1960); Puskák és galambok (ifjúsági regény, 1960); Kelj fel és járj! (novellák, 1961); Szülőföldem a Bakony (visszaemlékezések, 1967); Bujdosásunk története (ifjúsági regény, 1967); Diszharmónia (regény, 1969); A szerelem szőnyege (regény, 1970); Eszter és a fajdkakas (regény, 1971). Tatay Sándort 1957-ben és 1961-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Állunk a fényben. A Badacsony oldalában a legközvetlenebb természeti közeg nem a gyümölcsfák sokasága, nem is a szőlők erdeje, hanem a fény. A délelőtti órákban napfényzuhatag borítja el a meredek hegyoldalt. Ázunk, fürdünk, lubickolunk a fényben. Szinte csobban… A Balaton tükre megsokszorozza a ragyogást. Átizzanak a szőlőfürtök, a karók, a talaj. A védettebb sarkokban forró a talaj, a kő s a mandulafák törzse is. Ahol a szél átsüvölt a növényzet között, hideg van, szinte jégvilág. Ilyen a Badacsony. Bemegyünk a házba. Folyosó, ajtók, egy alacsony mennyezetű, tágas szoba. Tatay megszólal: – Ezt a házat 1947-ben a turistaház-kezelői jövedelmünkből építettük. Nem lehetett fát kapni, csak kukoricáért. A déli parton megvettem a kukoricát, és Tördemicen cseréltem be gerendákra, lécekre… Az ablak mellett régimódi íróasztal áll, odább televízió, az asztal sarkán táskarádió. Az asztalon nyitott könyv hever, Kisfaludy Sándor Napló és francia fogságom című munkája. Mellette Tatay sebtében letett szemüvege. Túl az asztalon, sublóton, egy szekrény áll, a szekrény tetején dunsztosok sorakoznak. A szekrény és a sublót között könyvespolc lóg a falon. A sarokban rézágy és réz éjjeliszekrény. Az ágy végében duruzsol és füstölög az olajkályha. Leülök Tatay Sándor asztalához, és kipillantok az ablakon. A lugas himbálózó karjai között messzire látni. A Balaton csillámló tükrén szelek nyargalásznak. A kavargó, fénylő víz Szigliget zöldellő partját rohamozza. Jól látszik a nádas s a nyárfák is a „Királyné szoknyája” körül. Megszólalok: – Hogyan kerültél ide? – 1944-ben filmet csináltunk itt. Hegyen égő tűz volt a címe, Gárdonyi Géza novelláiból írtam. Szigligeten laktunk, a grófék odaadták a kiskastélyt. Amíg a forgatás tartott, katonai mentességünk volt… Tizenhatezer métert elforgatott itt Szőcs István. Elmúlt a nyár, ősz lett, én pedig újra és újra átírtam a forgatókönyvet. Aztán a Rodostó turistaházban laktam… Ott a feleségem volt a gondnok. Késő ősz volt, beteg lettem, ápolgatott engem. Megnősültem, jó darabig ott voltam vele. 1944. december 6-án fölmentünk Budapestre. Könyvkereskedésünk volt a Vár oldalában. Körülkerítettek bennünket, jött az ostrom… Májusban visszajöttünk ide, felköltöztünk a turistaházba, és 1953-ig ott voltam a feleségemmel együtt. Közben építettük ezt a házat. Közösen, egy gazdától vettük a szőlőt Jankovich Ferivel. Amíg élt, sokat voltunk itt együtt… Nyílik az ajtó. Fázós, kabátokba burkolózott asszony lép a szobába. Marika asszony, Tatay Sándor felesége. Bort tesz az asztalra. Amíg Tatay megtölti a poharakat, áll egy kicsit, és dörzsölgeti a kezét: – Megígérte a szomszéd, hogy hoz egy vödör vizet, de nem hozott… Senkire sem lehet számítani. Magunkra maradunk itt a hegyen. Tatay orra a pohár felett tétovázik. Ellenőrzi a bor illatát, aztán belekortyol. Amikor Marika asszony mögött becsukódik az ajtó, megszólal: – Messze van a kút… – Menjünk vissza az időben úgy ötven-hatvan évet. Milyen volt az élet Bakonytamásiban? Mit csináltak a szüleid? Mire emlékszel? – Evangélikus pap volt az apám, én voltam a hetedik gyereke… Az őseim dunántúli középnemesi családból származnak, Sopron megyéből. Volt egy kis földünk… Lelkész ősök hat generáción keresztül. Nagyapám is Bakonytamásiban volt pap, előtte a nagyanyám apja, még az előtt a nagyanyám nagyapja. Bakonytamási jómódú falu volt. Nem tartozott a nemességgel bíró, várvédő faluk közé, egyszerű jobbágyfalu volt, de a jobbágyság felszabadítása után hamar összeszedték magukat az emberek. Szorgalmas nép lakta Bakonytamásit. 1873-ban a kolerajárvány a falu kétharmad részét három hónap alatt kipusztította. Aztán benépesedett újra. A népesedés a századforduló táján ismét megállt. Nagyon szorgalmas, de a vagyon gyarapításáért mindenre képes parasztok voltak. A harmincas években már három traktor volt a faluban. Ugyanakkor a legnagyobb gazdának sem volt többje huszonöt hold földnél. A gazdasági válság alatt átálltak a belterjes állattenyésztésre. Akadt olyan gazda, amelyiknek hetven darab marhája volt. Mindent megetettek a marhákkal, még a rozsot is… Nagyon nagy különbség van a bakonytamási meg az itteni nép között. Itt az emberekben sokkal több a hangulat, vidámság, de a munkaerkölcsük nem is hasonlítható. Amikor idejöttem, amit itt láttam, megdöbbentő szegénységnek látszott. Amit az ital csinál itt, az borzasztó. Most egy asszonybrigád jár a szőlőmbe, de érdekes, a bort éppen úgy megisszák, mint a férfiak. Másfél liter van kialkudva fejenként, de fél litert ráadok nekik. Nagy családban éltem, ami kitűnő dolog. Hat testvér… Apám, nagyapám műveltség dolgában talán ki is ugrottak a falusi papok átlag színvonalából. Az első világháborúra esett az én gyermekségem. Nővéreim férjhezmenő korban voltak akkor már. Négy eladó lány volt nálunk, zongora, az úton levő katonák között pedig mindig volt, aki tudott játszani. – A felnőttéválás időszakára emlékszel? – Eszmélkedésem idején a húszas, harmincas évek fordulóján egy magtermelő szövetkezet megbízottjaként, jócskán bejártam az országot. Amikor búzából ki lehetett hozni ötven-hatvan pengőt egy holdból, négyszáz pengőt adtak egy hold salátamagért. Nagyon érdekes volt. Ezekhez a gazdákhoz jártam biciklivel, és termelési tanácsot adtam nekik. Nagy erőfeszítést tapasztaltam a kis gazdák között, hogy megmaradjanak. Első indítékot az írásra a parasztok hősi erőfeszítése adta. – Úgy hallottam, papnak szántak a szüleid. – Teológiára kerültem Sopronba az evangélikusokhoz. Ez természetes volt, mert mindig voltak papok a családban. A gimnáziumot Tatán kezdtem a piaristáknál, utána a pápai református kollégiumba kerültem. Ott jártam négy osztályt, majd hetediket-nyolcadikat Szarvason, ahol a Tessedik Sámuel-féle világba csöppentem bele. Egy papnál laktam… Hitbéli aggályaim voltak… Ha már pap leszek, hinnem is kell, de nem volt ez könnyű. Sopronban jelent meg első könyvem, Az eke, ott jutottam irodalmi körökbe és ellenzéki fiatalok közé, akik világképe ellentmondott a teológia szellemének. Összekerültem Parragi György újságszerkesztővel is. Bajok támadtak körülöttem a teológián, így hát világgá mentem. Elindultam pénztelenül, mert azidőtt apámnak már nemigen volt többje, mint a papi jövedelme. Nagyanyámnak még jókora volt, de 48-as képviselőket pártfogolt, földje is ráment. Nagyanyám Habsburg-ellenes plakátot ragasztott a templom ajtajára. Hazafias érzületből verte el vagyonát. Világot akartam látni, és ez volt az egyetlen mód. Ausztrián, Németországon, Dél-Franciaországon át egészen Spanyolországig jutottam, de Párizsban nem voltam akkor… Amikor innen hazakerültem, a család erkölcsi nyomására visszamentem a teológiára, de nem sikerült elvégeznem: Pécsre települtem bölcsésznek. Pécsett Várkonyi Nándorral, Weöres Sándorral, Takáts Gyulával ismerkedtem meg. Lapot is alapítgattunk, semmi sem lett belőle. Pécshez kötődnek első tartalmas írói kapcsolataim. Megírtam Az ekét, anélkül. hogy a hazai irodalmi élettel kapcsolatom lett volna. Nem irodalmi becsvágy, hanem egy csomó faluprobléma gyötört… Az élő irodalomhoz fel kellett zárkóznom. Pécsre kerültem. Nemzedékem a Nyugat harmadik nemzedéke volt, de nem tartoztam közéjük. A Nyugat-ban nem jelent meg írásom, kivéve két álnéven beküldött versemet. Nem is találtam otthont a Nyugat körül. Írói tevékenységem ma is közönség-centrikus. A jóravaló embereket igyekeztem ellátni valamivel, ami üdít és épít. A Nyugat körül zárt világ alakult ki. Nagyon tiszteltem mint irodalmi jelenséget, de nem vonzott. Barsi Dénesnek írtam levelet. Szabó Pállal ők a Kelet Népé-t kezdték szerkeszteni Berettyóújfaluban. Így kerültem én az ország másik végéről a népi irodalom bölcsőjébe. Az első irodalmi folyóirat, ami az én írásomat közölte, a Kelet Népe volt. Hamar megismerkedtem Szabó Pállal, Sinka Istvánnal, Féja Gézával. A Kelet Népe aztán hamarosan anyagi bajba került… Én felköltöztem Pestre, a nővéremmel vettünk ki lakást. Egy hold örökségem volt nekem is, nővéremnek is. Eladtuk, és ezt ráköltöttük a Kelet Népé-re. Az Almási téri ház, ahol laktunk, eredetileg titkos találkahely volt. Miután megszűnt, azután is bekopogtak oda emberek. Egyszer kísérem ki Veres Pétert, Szabó Pált, Nagy Ferencet. Éppen jött egy lány egy férfival. Mondom neki, hogy ez már nem olyan hely. Erre ő: „Ezek a földbirtokosok bemehettek?” – és Veres Péterre mutatott. „Parasztok ezek” – mondtam neki. Mire a lány „Ilyen parasztot adjon nekem az isten minden szombat estére” – és cuppantott egyet. Hogy Az eke után nem adtam ki könyvet nyolc éven keresztül, az azért van, mert bennem a szemléleti változást, az előrelépést a népi irodalomhoz való csatlakozás hozta meg. Pesten a legkülönbözőbb módon tartottam fenn magamat, házitanító voltam, címíró, grafológus, fizikai munkás… – Badacsonyban írsz inkább vagy Budapesten? – Itt főleg… A pesti íróasztalom kétszáz éve a család birtokában van. Nagy asztal, azon szokták a halottainkat felravatalozni. Kényelmesen elfér rajt egy koporsó. Ezt a badacsonyi íróasztalt nagynénémtől kaptam, Dukai Takács Mártonnétól. Itt dolgozom. Kora tavasztól késő őszig itt vagyok. Az elmúlt télen januárt és február elejét is itt töltöttem. Nekem kell valamilyen fizikai mozgás, de a sétát mint műfajt nem bírom. Nem tudok sétálni. Inkább kimegyek a szőlőbe, teszek-veszek, fát vágok. – Mikor írsz? Reggel, este? – Nyáron leginkább… Reggel írok, amikor a nap felkel. Pesten is inkább nappal, este nem dolgozom. Koránkelő ember vagyok. – Jelenleg min dolgozol? – Az év elején kezdtem írni egy lírai visszaemlékezést a gyermekkorról. Tulajdonképpen önéletrajzot akartam, de olyan lírai hangot találtam megütni, hogy az első húsz oldal után elköteleztem magamat erre az áttételességre. Reálisabban, naplószerűen akartam megírni az irodalmi emlékeimet. Ha irodalmi ambícióval látok neki az ifjúsági regénynek, nagyon nehéz a munka. Olyan gyermekkorról és gyermekeknek is szóló regényt akarok írni, aminek megvan az irodalomtörténeti jelentősége. Ezt kedvenc feladatomnak tekintem. Úgy érzem, most sikerül is. Minden könyvnél, amit írok, új feladat elé állítom magamat. Ezért vannak a munkásságomban színvonalbeli hullámzások… Mert hol sikerül, hol nem. Egy-két könyv után (ezeket etűdöknek tekintem) jutok oda, hogy megírjam azt a könyvet, aminek jelentősége van… Szerencsésnek tartom magam abból a szempontból, hogy nincs és alig is volt valaha állásom. Soha nem kellett pénzért írnom. Szűken mindig meg tudtam élni abból, ami beletartozik a természetes munkámba. Nagyon sokat köszönhetek ifjúsági regényeimnek. A Kinizsi nyolc kiadást ért meg, 350 ezer példányban fogyott el. Lélegzethez jutok az új kiadások révén… Néha évekre kiesek az irodalmi érdeklődés látóköréből. A múltkoriban találkoztam valakivel: „Mi van veled, évek óta nem hallok rólad semmit?” – kérdezte. Ezen évek alatt négy könyvem jelent meg. Az irodalmi élet kikerülésével a közönséggel szüntelen kapcsolatom van. Főleg az ifjúság nagy közösségével, és ezt nem tartom szerencsétlen helyzetnek… A közelmúltban eltelt esztendőkben négy könyvem jelent meg, de egyetlen irodalmi folyóirat sem írt róluk egyetlen sort sem. Nem panaszképp mondom, jól érzem magamat ebben a helyzetben. – Az írók társadalmi helyzetét milyennek találod az utóbbi években? – Én a kapitalista országokkal nem tudom összehasonlítani, de a szovjet, román, a cseh és szlovák íróknak a társadalmi helyzete, a hivatalos hírközlő eszközökön át megalapozott tekintélye sokkal jelentősebb, mint a magyar íróké. Én nem tudom igazában eldönteni, hogy ebben az írók hibásak-e, vagy e helyzetnek külső okai vannak. A magyar íróknak nincs közösségi élete. Az Írószövetség, minden jóravaló törekvése ellenére, nem tudott az irodalom otthona lenni. Az írók egymással való kapcsolatában sok formalitást látok. Valószínűleg vannak irodalmi csoportosulások, ahol mélyebb kapcsolatok fűzik egymáshoz az írókat, de ezeket nem ismerem, mert elég magányosan élek. – Egry József is itt élt Badacsonyban. Mire emlékszel? Mondhatnál róla valamit. – Annak is itt fönn volt egy háza… Arról, hogy ő milyen festő, fogalmuk sem volt az embereknek. Amit tudtunk, segítettünk, élelmet szereztünk neki. Egyszer szánkón vittünk neki krumplit. Összetört a magam ácsolta szánkó, és hason csúsztunk végig a Kisfaludy úton. Nagyon sokat jártam hozzá. Háború után igazában az egyetlen baráti kapcsolatom volt. Először annyira nem tudták, hogy ki… Hogy keresethez juttassák, megbízták a vízirendőrség cégtáblájának a megfestésével. Így történt, hogy egy Egry-képet én festettem. Annyit kínlódott vele… (a füle mellett a falakra bök). Ide való lenne négy Egry-képem, de nem merem itt hagyni, mert háromszor betörtek. Nagyon ügyetlen betörőim voltak. Ott hevert a kis szobában egy zsák dió. Kiöntötte a diót, s a zsákban a hősugárzót és a rádiót vitte el. A dió ezer forintot ért, a rádió kétszázat. A diót minden veszély nélkül el lehet adni… Az első betörőm, egy pincér, a kihízott fiatalkori szmokingomat vitte el. A harmadik úttörőtiszti ruhában jött be az ablakrácson. A szomszéd elkapta a nyakát, mire a fiú: „Bácsi kérem, láthatja, a családhoz tartozom.” Elengedte. A fiú összepakolta a szobát. Mind a hármat elfogták, de vissza nem sokat kaptam. Nagyon ronda dolog a Balaton körül ez a minduntalan betörés. – Hiszel a barátságban? – A barátságban én nagyon is hiszek, csak egy a baj… Tudod, a barátság igazában a fiatal emberek között kötődik. Ha ebből a korból nem marad meg, akkor ilyen korban már nagyon nehéz. A régi barátok pedig meghalnak. – Ellenségeid vannak? – Valószínűleg vannak, de olyan nagy ellenségem nincs, aki az utálatát nekem meg is mutatja. Az ember azzal hízeleg magának: ha van ellensége, az csak félreértésből származhat… – Ha megengeded, megnézném a szőlődet… – Nézzük meg akkor ebédelés előtt. Kilépünk a lugasba, majd a hegyoldalba a szőlőtáblák közé. Tatay birtoka áttekinthetetlen. Utak erre-arra, kamrák, pince, raktár… Körben gyümölcsfák, s az út alatt és az út fölött régi vágók. A tőkék magasak, vastagok, erősek, a fürtök sárgák, duzzadtak, szüretelni is lehetne, ha Tatay nem spekulálna a bazaltra. A gyér őszi fényt ezen az esős, nedves őszön a kékszürke sziklák magukba szívják, s lassanként adagolják a tükék alá, mint a falusi kemencék. Felmászunk a bazaltból rakott régi, urasági támfalig. A szélárnyékban olyan meleg van, hogy az ing is lekívánkozik rólunk. De alig lépünk húszat, ötvenet, újra elér bennünket a szél, s már borzongunk. A szőlő felett akácfaerdő sűrűsödik, az erdő mélyén bánya szürkül. Külszíni fejtés. Ez is Tatay birtoka. Sziklákon bukdácsolunk. Tatay Sándor otthonosan, én vitézül, s valahogy nem irigylem a birodalmát… Hátországa gazdag és gyönyörű. Minden író mögé kellene néhány száz négyszögöl szőlő, vagy valamilyen másféle biztonság. De itt nemcsak erről van szó. Tatay Sándor emberi életművébe nemcsak a megírt könyvek sokasága tartozik, hanem a badacsonyi ház, szőlő és agácás is. Nem a birtok megszerzésére és a ház felépítésére gondolok, hanem a szőlő művelésére, gondozására, a ház örökös tatarozására, a széllel, viharokkal, esőkkel vívott küzdelmekre, a kőfejtésre, támfalépítésre, favágásra, karóhasogatásra. Mindez anyagilag soha nem térül meg… Legfeljebb az ember lélegzik a hegyoldalban mélyebbeket, s válik keményebbé, amikor baltát vagy tollat ragad. Az ebéd jóízű. Paradicsomleves, sült hús és zöldbabfőzelék. Marika asszony éppen úgy megadja a módját, ha főz, mint Sanyi bácsi, ha ír. Mindketten jó ízeket s jó szellemeket varázsolnak elő. Aki persze ebédelés közben jegyzetel, hol a sült hús, hol pedig a szellem ízeiből mulaszt el valamit. Két falat és két nyelés között a séta hatására a következőt kérdezem: – És a táj? Tatay Sándor leteszi az evőeszközöket: – Több mint huszonöt év után sem vált megszokottá. Annyi színe van… A tájért élek itt, nem másért. Az az érzésem, hogy a világ egyik legszebb tája. Ez csak érzés… A hegy különböző zugaival olyan barátságot kötöttem, hogy enélkül már nehezen élhetnék. Azért szeretem Kisfaludyt, mert a természet emberformáló hatását felismerte előbb a romantikusoknál… Nézd, énnekem az irodalmi munkásságomat körülhatárolja az a világ, amiben élek. Munkám egyik része ott játszódik, ahol a gyermekkort töltöttem, a kisebbik rész Badacsonyban és környékén. Valami hihetetlen varázsa van ennek a hegynek. Nemcsak a színek, hanem az illatok… Nemcsak a pincék leheletére gondolok, hanem érő gyümölcsök, fonnyadó növények, az erdő leszálló illatára, melyeken már a vadak életét érzem. A földnek pedig itt rendkívüli ereje van. Minden gyümölcs, gizgaz elharapható termése jobb ízű, mint másutt. Ha egy somot, földiszedret megkóstolok, egészen más ízű, mint az ország többi részén. Amikor idejöttem, éreztem, hogy az öregekben meg is van a hegy erejének valamilyen babonás tisztelete. Amikor a Rodostónál voltunk, a szomszédságunkban a sziklafalból leomlott törmeléket elkezdték fejteni. Mivel alábányászták, a görgeteg megindult. Apokaliptikus jelenség volt, mert az akácfák vízszintesre hajoltak. Akikkel azután találkoztam a hegyben, valamilyen természetfölötti erő közreműködését sejtették. Bűnről beszéltek. Ott kezdték ki a hegyet, ahol nem lett volna szabad. A hegyet, a hegytető fantasztikus jellegű szikláit nem a költők, hanem az itteni emberek személyesítik meg. A kő általában hideg, ha az ember kőre gondol, hidegre. A badacsonyi ember élete összefügg a kővel. A kő itt forró. Ha nem úgy pattan, ahogy akarják, azt mondják: „Ez megfagyott”. A kő megőrzi a meleget, ha éjszaka odatartod a hátadat, melegíti. – Voltak beteges, szorongó életszakaszaid? – Nincsenek szorongásaim, nem szorongok. Harcban vagyok a betegségeimmel. Ha fel tudok kelni, szembeszállok. A szellemi depressziót egyszer azzal védtem ki, hogy jóval ötven felett nekiálltam angolul tanulni, és megtanultam legalábbis élvezettel olvasni e nyelven. Pihentetni nem tudom sem az agyamat, sem a testemet. A munka tart fenn… Most írok. Ha tudok írni, akkor nem tanulok. Ha mással nem, akkor a szőlőtermelés elméletével foglalkozom, vagy irtom a dzsungelt az erdőben. Ha nem tudok írni, nem erőltetem, nem foglalkozom irodalommal. Írásban soha nem hajtottam túl magamat. Semmiféle lelkiismereti problémáim nincsenek, ha hónapokig nem írok semmit. Igaz, elég sokat írok, és ennek ellenére lassan. – Álmodni szoktál? – Folyamatosan álmodom, és nagyon sokat beszélek, kiabálok álmomban. Nem hortyogok, mégsem jó velem egy szobában aludni. Olyan is volt, hogy a szomszédok becsöngettek, mert segítségért kiabáltam álmomban. Addig csengettek, amíg fel nem ébredtem. Nem vagyok szorongó alkatú ember, de nagyon szorongató álmaim vannak. – Visszatérő álmaid is vannak? – Gyermekkoromban a családban beszéltek a nagyanyám álmáról, aki akkoriban halhatott meg, amikor én születtem. Egy sárga kezű asszonyról álmodott. Ez a sárga kezű asszony a problémáimmal összefüggésben máig is megjelenik nekem. Rettenetes, félelmetes. Mindez azért van, mert a nagyanyámmal sokat foglalkozom, akit valójában nem is ismertem. Gondolataimban többet foglalkozom vele, mint álmaimban. Általában az egész környezetem gyenge szívű emberekből állt, így a nagyanyám emlékezete, aki szigorú, kemény anya volt, állandóan ott lebegett a család felett. Aztán álmomban sokszor megjelenik Tolsztoj. Tolsztoj is abban az évben halt meg, amikor születtem. A prózaírók nagy részére irtózatos hatással van Tolsztoj, ebben nem állok egyedül. Annyira átéltem Tolsztojt, hogy amikor Jasznaja Poljanába kerültem, szinte ismerős volt ott minden, pedig ezek álombeli képek voltak. Rettentő babonás vidékről kerültem az életbe, a Bakonyból. Félelmetes mesék uralták a gyermekkoromat teljes mértekben. Soha nem féltem attól, hogy megtámad vagy az utcán megöl valaki, de máig is félek a temető közelébe menni. Azt mondtam már, hogy fiatal koromban nem voltak ilyen álmaim, de nem is voltam szenvedélyes olvasó. Később sokkal inkább. Összefügg a babonával, hogy gyermekkoromban legkedvesebb olvasmányom Shakespeare volt. Nem a gondolati tartalma, hanem a mese-elem miatt. Az apám is így szerette Shakespeare-t. Nagy könyvtára volt, szép Shakespeare-fordítások. Sok Shakespeare-t megtanultam kívülről… Nagy értékű könyvtára volt apámnak, aztán két püspök elvitte. Nagyon sok könyvünk volt a 19. század elejéről, például az Auróra legtöbb száma, és többszáz éves, kézzel írott ágendák. Kisfaludy, Berzsenyi, Csokonai. 1902 táján a veszprémi püspökségtől két pap kijött megnézni a könyvtárat, s kérték apámat, ajánljon fel valamit a püspökségnek. Megnézték… Közben apám elment a szomszéd faluba úrvacsorát adni. Mire visszajött, a papok több zsák könyvet összepakoltak, és lovas kocsival elvitték. Apám nem volt harcos ember, belenyugodott. Amikor meghalt, nehéz körülmények közé kerültünk. Én kétszer voltam külföldön, azt hitték, talán vissza sem jövök. Kovács Sándor evangélikus püspök azt mondta a nővéremnek, ajánlják fel a Luther könyvtárnak, és majd megfizetik a könyveinket. Elvitték, aztán nem fizettek érte. Az elvitt könyvek között voltak a legelső magyar, kézzel írott ágendák, amik nagyon nagy értéket képviselnek. Egyik darabról hallom, hogy a Nemzeti Múzeumban van, de hogy került oda, azt nem tudom. Tatay Sándor elhallgat. Feketét kortyol, aztán bort. Jól érzem magamat a szélfújta házban. Maradnék még, de kérdezni nincs már kedvem. Így hát felállok. Tatay Sándor beleültet új Zsigulijába, s negyven fokos szögben leszánkázik velem a hegytetőről. Körben ősz van, fényeső, szélzúgás.
1972 |