Takács Imre

Székesfehérvár, Velinszky-lakótelep, reggel nyolc óra. Becsengetek. Csoszogás, hangok… Mozdul a zár. Takács Imre trikóban áll a félhomályos folyosón. Mozog az állkapcsa, rág valamit. Sovány. Csontjai fehéren meredeznek. Bevezet. Folyosó, asszonyhang, gyerekhang, fogas, szoba, szőnyeg, tárgyak, újabb szoba, egészen kicsi. Érezni, hogy aludt valaki a szobában. Takács Imre lenyitja az ablakot, aztán magamra hagy. Korábban érkeztem négy perccel. Kint is megállhattam volna négy percig, de a taxisofőr rámutatott a lépcsőházra: „D-épület” – mondta. Láttam, hogy segíteni akar, így aztán beléptem a kapun, s nekivágtam az emelkedőnek. A lépcsőfordulókban is megállhattam volna, de mire ezt átgondoltam, megérkeztem az ajtó elé. Így hát korábban érkeztem négy perccel. Nem érzek semmit, se örömet, se részvétet, sem restelkedést. Leülök, kiterítem a noteszomat az asztalra, aztán lajstromozni kezdem a tárgyakat. Olyan vagyok, mint egy végrehajtó vagy biztosítási ügynök. Takács Imrénél foglalok. Fejet, agyvelőt, az összegyűlt szenvedéseket, az erek dermedt csokrát, a felhasználatlan, szanaszét heverő szavakat, jelképeket, Takács emlékeit… Golyóstollam egykedvűen szánkázik a papíron. A költő tárgyai kiszolgáltatottan várakoznak. A falon mángorlók függenek, lapickák, odább szalmafonatos kovász szárogató, mellette festmények, plasztikák. A képeken népi figurák, falusi asszonyok és emberek vasárnapi merevségben, körülöttük stilizált szerszámok, jelképek. Némelyik képen mutatványosok szomorkodnak. Oldalt egy polc könyvekkel és csuprokkal, az egyik fazékból ecsetek borzolódnak az ég felé. A másik polc tetején is cserépedények sorakoznak. Az egyik fazéknak rozsdás dróthurok tartja össze a nyakát. A parketton folyóiratok halmozódnak és könyvek. Az egyik polc előtt félig kész festmény támaszkodik. Vitézt vagy apródot ábrázol majd a kép, ha egészen elkészül. Az apród arca még üres. Szürke folt jelzi az arc határait. Nincsen sem szeme, sem orra, sem szája. Az apród még nem lát, és nem hall. Az apród még semmit sem tud a világról. Azt sem tudja, hogy a mester, aki festékfoltokból lassacskán felépíti majd az arcát, valójában költő. De motozzunk még a tárgyak között. A sarokban avítt szuszék láda, a ládában festmények. És odább ismét köcsögök és maszkok, cserépből, fából, színesen, feketén. Az asztalon füzetek, könyvek. Egy Bulgakov-kötet, Tamási Gáspár szakadozottra olvasott életregénye, aztán a Modern francia drámák feketébe kötve, és Takács Imre válogatott verseinek vaskos kötete, az Elsüllyedt föld. A könyv borítója már fakóba váltott, színét elvette a por és az éles ferde szögben beverődő napfény. Az Elsüllyedt föld nagy összefoglalás, visszatekintés, emlékeztető. Takács Imre világa, mint egy hegy, elénk mered. Megállítja a szellemet, és kényszeríti, hogy odafigyeljen a kezdetekre, az útra, s vele járja a füzeseket, mezőket, a gond és a szépség fényben ragyogó útjait.

Takács Imre Rábasömjénben született 1926. augusztus 31-én. Szegénysorsú parasztcsalád gyermeke. A kenyérkereső foglalkozást kosárfonóként kezdi, aztán maga is földműves lesz. Későn, 1952-ben kerül az egyetemre. Ekkor már elég rendszeresen felbukkan a neve az irodalmi lapok hasábjain. Az egyetem befejezése után Soponyára kerül, s három évig működik a gyermekvárosban mint nevelő. Soponyáról Székesfehérvárra vezet az útja, ahol eleinte tanít, majd könyvtáros lesz. A művészetpártoló városban otthonra lel, s a könyvtári szinekúra mellett idejének nagy részét az alkotó munkának szentelheti. Művei: Zsellérek unokája (versek, 1955); Kőangyal (versek, 1959); A csillagok árulása (regény, 1960); A férfi tánca (versek, 1964); Elsüllyedt föld (válogatott versek, 1969). Takács Imre verseit, míves kisprózáit, állásfoglalásait rendszeresen közlik az irodalmi folyóiratok és napilapok. Megfontoltsága, felelős művészi magatartása általános elismerést aratott országszerte. A csillagok árulása című regényéért 1961-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Takács Imre az utóbbi esztendőkben mint festegető, tehetséges szobrokat faragó művész is ismertté vált. Művei több alkalommal kiállításon is szerepeltek. Festményei egyszerű, puritán kompozíciók. Paraszt ősök, kerítések, házak, népi szerszámok sorakoznak egymás mellé és mögé, színesen, magasrendű formakultúrát hirdetve. Takács Imre a paraszti múlt és az emberi magatartás változó rendjére figyel, lényegkereső komolysággal és buzgalommal. A tartalom megragadása során alkalmas formákat keres, így a tollat gyakran az ecset vagy éppen a vonyókés váltja fel. Festményei, versei, faragásai harmonikusan kiegészítik egymást, erősítik a főszólamot.

Kényelmesen végzek a tárgyak lajstromozásával, mire Takács Imre visszatér a szobába.

– Kávét kellett innom, hogy felébredjek – mondja, aztán a díványra ereszkedik, és falnak veti a hátát. Narancssárga inget húzott magára és halványzöld kordkabátot. Szemüvege mögül feszülő, meggyötört, csontos parasztarc mered rám türelmetlenül. Haja már ősz. Az inak és ráncok túlfeszülnek az arcán, mintha görcs kínozná. Olyan, mint egy agyondolgoztatott, éhező béres. Hangjában nyugtalanság:

– Mozdulni kellene… Semmi felelősség, semmi hatalom… A megélhetés gondjaiba torkollik minden – mondja.

Nem egészen értem, hogy mit mond. Az arcát nézem, egyre csak az arcát. Mintha valamilyen baljós dráma készülődne ezen az arcon. Ha megszólal, szakadékok, árkok, vízmosások, hegyek támadnak az arcán, mintha csak valamilyen misztikus erő rombolná szét megszokott, ismert vonásait.

– Az elején kellene kezdenünk – mondom. – Egészen az elején. A gyerekkorodban. Miből éltetek, milyenek voltak a szüleid?

Takács Imre cigarettára gyújt, belemered a füstbe. Sokára szólal meg:

– Apám napszámos ember volt. Két hold földön nem lehetett gazdálkodni. Egy tehene volt, ezt a tehenet fogták össze nagybátyám tehenével. Emlékszem egy veszekedésre, ami majdnem drámai fordulatot vett a tehenek miatt… Ki hozott a liszt mellett szenet is? Ki ment messzebbre fáért? A nagybátyám leteperte az apámat a kemenceajtó elé. Egyszer pedig a masináláskor történt a baj. Kímélték apámat, gyenge alkata miatt nyársolásra, zsákolásra nem volt jó. Számolni viszont tudott, így mázsáló lett a gép mellett. Egyszer aztán Németh úr, a masina tulajdonosa elvitt kétszáz mázsa gabonát, de elfelejtette beírni a könyvbe. Nem rosszakaratból, csak éppen elfelejtette. Az emberek megharagudtak, a házunknál fenyegetőztek. A temető ott volt a kertünk alatt. Én annak a kerítése mellett járkáltam, amikor kiderült, hogy hová lett a búza. Egyszer meg árvereztek a pásztorháznál. Apám a nyakába ültetett, és elvitt a licitára. De aztán megláttam a csendőröket. Leugrottam, és futóra… A kéményseprőktől is féltem.

– Házatok volt?

– FAKSZ-kölcsönnel építettük. Falusi Kislakásépítő Szövetkezés, azt hiszem, ez volt a neve. Mindig lestük a tehénből a borjút. Nem ők voltak kegyetlenek, hanem a mi szegénységünk. Apám nem mehetett a cukorgyári kampányokhoz, pedig ott három-négyszáz pengőt meg lehetett keresni. Ez az őszönkénti lélegzetvétel nekünk nem volt meg. Gyenge alkatú ember volt az apám, katonának sem vették be, csak munkaszolgálatosnak. A drámai feszültség nálunk ebből az őszi hiányból következett. Engem anyai ágon hagyott ruhákban járattak, sokszor a lányok levetett kabátjaiban. Négyen voltunk testvérek… Később anyám a bátyámat beszerezte krampácsolónak, de az sem tartott sokáig, mert megerőltette magát. Később örököltünk még ezer öl földet… Földjeinket – két helyen is – soha nem akkor lehetett szántani, amikor kellett volna, mert a víz megszállta őket minden évben. Az összes átkot, ami az apámra szállt, nem tudtam megérteni. Az anyám tehetséges asszony volt, tehetségesebb, mint bármelyik az ángyaim közül. Ez olyan dráma, ahol mindenkinek igaza volt.

– Valahol olvastam, hogy te is gazdálkodtál…

– Először kosárkötő lettem, majd vízhordó az aratóknál. Akkor kezdett nekünk jobban menni. Két tehenünk lett… A harmincas évek végén kezdtük a kosarat főzött vesszőből készíteni. Egy zsidó kereskedő hozott valahonnan hollandi kosarat. A bogyoszlóiak megnézték jól. És lemásolták. Külföldre ment a kosár, de aztán a háború után már nem kellett. A bátyám fogságba került, az öcsém elment ipari tanulónak. Kaptunk még négy hold juttatott földet, és egyet béreltünk is, így lett hét és fél katasztrális hold.

– Ekkor már írtál…

– Én már kosárkötő koromban újságot olvastam, a KALOT lapját. A Magyar Vetés-ben olvastam először a modern mezőgazdasági módszerekről. Feudálisellenes volt ez a lap. Gondolati indítással éltem már a negyvenes években, pedig egyetemet végzett embert nem is láttam. Én a háború előtt már tudtam, hogy van Illyés Gyula, Veres Péter, Sinka István. Amikor ganajozni mentem, a Török áfium-ot olvastam a szekéren. Nem tudtam, hogy itt mi van, de azt, hogy egy ország, ahol Veres Péter él, azt igen. Már 1945 előtt írtam verseket. Ha négy faluból állt volna Magyarország, akkor jók ezek a versek. 1943-ban írtam egy regényt is. Szépálmú gimnazista fiúról szólt, aki hazamegy és rendbe teszi a faluját. Mi akkoriban óhajtottuk a civilizációt, az anyagot, a gépeket, az üvegfalakat. 1949-ben felvettek a Szabad Föld szerkesztőségébe. Ősz volt, éppen krumplit szedtünk. A húgom hozta a táviratot. Azt írták, hogy menjek a Szabad Föld-höz. Nem szabadott volna elmennem, de nem bírtam ellenállni a hívásnak. Úgy gondoltam, hogy majd a szüleim bérbe adják a földeket, de nekik eszük ágában se volt a földet szétadni. Másfél hónapig voltam Pesten. Aztán meghalt az apám. Akkor hazamentem, és újra felültem a szekérre. Hordtam a répát a cukorgyárba, dolgoztam a földeken tovább. 1952-ig otthon voltam. Az utolsó évben már a téeszben dolgoztam. 1952 őszén kerültem egyetemre. Avatag volt a falusi politika. De én föllelkesültem, beugrottam a hatvanezer traktornak, amit megígértek. 1949-ben történt például a következő. Így hangzott egyik versem egyik sora: „Kufárok futnak, ha győz…” A szerkesztő átírta: „Kulákok futnak, ha győz…” – Istentelen volt így megszégyeníteni az embert! Mert ott Sömjénben csupa rendes parasztember lakott. Könnyű volt a versemet a Múzeum utcában átírni, de utána Sömjénben kihajtani lucernáért…?

Takács Imre nyelvén furcsán összetorlódnak a szavak. Nehezen érthető, hangtanilag göcsörtös mondatokat halmoz maga elé. Közben egyre csak szívja a cigarettáját. Egyikről a másikra gyújt. Fájdalmasan nyög a mondatok végén. Kispárnát tesz a lába alá, borzongva kuporog a díványon. Néha előrehajol, s a hamutartóba ejtett gyufaszálak lángját két ujjal elfojtja. Bütykös, vastag ujjával érzéketlenül nyúl a lángba. Milyen ember? Milyen szenvedő kezű ember ez a Takács Imre… Mit mond még? Kérdezni kell.

– Van olyan szó, íz, illat, szín, ami nosztalgiát kelt benned?

– Van… A múltkor akartam egy ilyen verset írni. A színekből indultam volna ki, de az illatokat is kerestem… A barna, amilyen az öreganyám volt, az ablaktok, a kenyér, a gledicsia, szentjánoskenyér, a régi asztalok. A piros, a pipacstól kezdve a kislányokig, ahogy leülnek a porba. A sárga a búzaszemtől egészen odáig, hogy arattunk, s az apám orrából elkezdett folyni a gyomorsav. Szépség és szörnyűség együtt. Én voltam kint vele, markot szedtem. Részes aratók voltunk. Hogy én festek, innen jön. Rábasömjénben háromszáz alkonyatot láttam, amikor a földünkről mentem haza. Mert mindig keletről mentem nyugat felé. Háromszáz festményt láttam. Ezen képeztem magamat. Van egy versem apám utolsó napjáról, ott a hajnalról írok. Az alkonyt még nem tudtam megírni. Városban is érezni, látni az alkonyt évente ötször, falun százötvenszer. Kozmikus élmény falun inkább van, mint itten most.

– Melyik évszakot szereted a legjobban?

– Nem tudom… Fiatal koromban az őszt szerettem. Azt hiszem, most a nyarat, mert fázékony vagyok a sok cigarettától. A nikotin összehúzza a lábamban az ereket. Sömjénben én jártam egyedül ing nélkül. A vízpart akkoriban úri dolognak látszott. Két versem is van, ami a strandoló nyárról szól. Egyik balatoni, másik Velence-tavi. Jó lenne olyan világban élni, ahol nyugodtan lehet nyaralni. A strandokon válságos lélekkel vagyok jelen. Pákozdon persze más… Úgy mondják arrafelé, hogy Páskom. Van ott háromszáz öles telkem, kis kamra, szőlő. Ültettem oda tíz bokor feketeribizlit. Azt szeretem szemelgetni, ahogy a nap átsüti a szemeket, és átforrósodnak. Borom az száz, százharminc liter szokott lenni. A fiam a Takács-féle pákozdi savanyúnak nevezte el. Van egy kis otellóm is, amit tavaly már a héjon erjesztettünk, hogy szép sötétvörös legyen. Na, de egészen elkanyarodtam. Nekem minden évszakról otthoni élmény jut eszembe. A telet is úgy őrzöm, mint otthoni képet. Van nekem egy téli napom… Mentem Bogyoszlóra, hogy kosárfonást tanuljak. Dermedt volt az egész határ. Járni lehetett a megjegesedett hó tetején. Sütött a nap, minden ragyogott. Csak a fák fekete grafikája szakította meg ezt a kék-fehér ragyogást. A kamaszkor szép élménye volt ez. A másik a szilveszteri csúszkálás… Így van. Nem a tavaszban hisz az ember, az könnyelmű, túl szép és túl rövid. A tavaszból nekem nagyon elég Janus Pannoniusnak az a verse, amit egy dunántúli mandulafához írt. Ez a vers nekem a költészet értelmét is jelenti.

– Mit kell csinálnunk az életben? Véleményed szerint hogyan kell élni?

– Istentelenül kegyetlennek kell lenni. Azért mondom én ezt, mert én igencsak jó leszek mindig, de ezzel becsapódok. Amit kegyetlenségnek mondok, talán nem is az, de el kell végezni. Csak én későn végzem el, így hát kegyetlenségnek tűnik. Annak kell kegyetlennek lennie, aki jó szeretne lenni. Aki időben kegyetlen, nem kell úgy éreznie, hogy kegyetlen.

– Emberi viszonylatokra gondolsz?

– Azokra. Persze, ez a szigorúság rögtön a szépséget jelenti, ha az anyaggal állunk szemben. Fával, amit faragunk, bokorral, amit nyesünk, vagy ha Pákozdon a tarackot kivágom. Úgy is fordítható, hogy a művelés következetessége, és akkor már szeretet. Az embereknél ez más. Ott hiába akar az ember a szeretettel mást, mint ami a másik természetéből következik. Hozzáfűzném, hogy Veres Péter – élete alkonyán – hasonló felismerés alapján szerethette meg Shakespeare-t. Nem a természettel való harcok a nagy élmények és nem is az osztályharcok, hanem az önmagunk és környezetünk viszonya. Nem a csatározás és a történelem szorul versekre, hanem önmagunk.

– Mikor sírtál utoljára?

– Jaj, nemrég… És a gyerekkoriakat kizárva: többször az utóbbi öt évben, mint valaha is… Utoljára 1970. február 13-án. Felnőtt fejjel először, amikor a bátyámról azt hittük, hogy meghalt a fogságban. Akik jöttek haza, azt mesélték, hogy elvesztette az eszét. Amikor utoljára látták, egy kátrányos hordóban ült és kiabált. Elbújtam a szekérszínbe, és ott már nem tudtam magamon uralkodni. Húszéves voltam akkor.

– Van valami, amit nem sikerült elérned?

– Ilyen rengeteg van. Azt hiszem, minden író többet kigondol, mint amennyit megvalósít. Nemcsak írásmű, hanem sok kigondolt szobrom és festményem is van, amivel bizonyíthattam volna. Ha egyszer olyan műhelyem lenne, ahol a fejszét, szekercét, fűrészt, ecsetet és az írógépet egyaránt használhatnám… Ahol teljes szabadságban élhetnék, mint egy iparos… Akkor igen… Olyan helyen kellene laknom, ahol ezt a ritmust, hogy most kapálok, írok, most vések, vagy vendéget fogadok, meg lehetne valósítani. Sajnálom, hogy nem olyan vagyok, mint akiket tisztelek is ezért, hogy tudnak csak szellemi emberek lenni. Az, hogy huszonhat éves koromig a falumban éltem, folyton eleven óhajtást hagyott bennem az anyag iránt. Ha én egy kertben élhetnék, akkor talán nem akarnék szép tárgyakat létrehozni. A művészet a szép tárgyak létrehozása. Azok az eszmei kötődések, melyek mondjuk, a Kréta-szigeti templomkapuhoz kapcsolódtak, úgyis elmúlnak, és most mi a magunk szellemiségével látjuk a kaput szépnek. Tehát a festményeket is a magánvaló szépsége teszi örökké. Ha csak attól lenne szép vagy jó, amit mondani akar, akkor már holnap érvénytelen. Ez minden művészetnek a titka. Ezért vagyok én a tartózkodások híve. Ez aztán belső feszültséget hoz létre… Nem eszi meg az ember, amit csinál.

– Voltál valaha életveszélyben?

– Egyszer, 1945. március 27-én. Amikor a járőr megtalálta a hidunk alatt a katonaruhát. Azt hitték, az enyém. De valami őszinteség lehetett az arcomon, mert aztán megértették, hogy nem az enyém a katonaruha. Mondhatnám, az utóbbi években engedtem magamnak annyit, hogy érezhessem magamat életveszélyben is. De ez már áttételesebb, az egyénileg kivívott szabadság állapota. Vállalt létbizonytalanság, amikor titkokat hallhat ki magából az ember, ami nem szólalna meg, ha kispolgári módon védetté tenné az életét minden áron. A költőben a belső hangra való kíváncsiságnak mindig erősebbnek kell lenni, mint a biztonság iránti vonzódásnak. A biztonságot is innen látjuk gyönyörűnek. Ha bent tapicskálnánk, az valami szörnyűség lenne. Megértem Radnótit, aki kenyeret adott cigarettáért, pedig cigarettát is adhatott volna kenyérért.

Feltámadt a szél, átsüvölt a házon. Az ajtó becsapódik, kinyílik, újra becsapódik, és újra kinyílik. Odapillantunk mind a ketten. Az ajtón nincs kilincs. A kiszakadt szerkezet helyén űr tátong. Az ajtót nem lehet becsukni. Takács Imre sokáig nézi a szakadt ajtózárat, aztán megszólal:

– Nem tartok itthon bort, mert megromlanak tőle a napok. Gondoltam, majd kimegyünk Pákozdra. De az tizenkét kilométer. Én biciklivel szoktam kimenni… Feketét adhatok… Csak egy sportfőzőm van… Ezt Pákozdra is magammal vihetem. Ülök a hegytetőn, és főzöm a kávét. Ez a modern világ, mi…? Te persze nem iszol kávét, ugye…?

– Nem szabad kávét innom.

– Én azért iszom egyet… Még mindig nem ébredtem fel egészen.

Feláll, kibotorkál a konyhába. Követem. Megállok az ajtóban, és figyelem, hogyan működik. Megtölti, összeszereli a gépet, aztán felteszi a gázra. Fél üveg méz áll a keskeny konyhaasztalon. Rápillant, aztán hirtelen mozdulattal belekanalaz. Megmarkolja az üveget és kanalaz. Nyeli a mézet újra és újra. Dühösen eszik. Néha odavet nekem egy-egy szót, félmondatot. A családról, a pénztelenségről. Olyanná válik, mint egy éhes erdei medve, vagy mint a mutatványosok fáradt medvéje. Közben a kávé is elkészül. Körülményesen töltögeti, szétszereli, mossa, zörög vele, s közben meg-megszólal:

– Ha azt kérdeznéd, mi a boldogság, azt mondanám, hogy ami 1944-ben volt, amikor ettünk, ittunk, mert már semmit sem lehetett eladni vagy megvenni. Annyi keringőt soha nem táncoltak, mint akkor. Amikor a dologidő következik, akkor vagyunk aztán boldogtalanok… Tegnap voltam egy jelölőgyűlésen. A tanácselnök-helyettes tartott egy előadást, hogy mi épült fel, és mi épül még. Szégyelltem magamat. Mit csináltam én mindezért. A jövő javára mondunk le, fizetünk rá, dologidőben.

Kávézás után cigarettára gyújt. Két ujjal elnyomja a lángot, aztán hátradől a heverőn. Pöfékel, dolgozik a füsttel. Úgy tűnik, semmiben sem talál megnyugtató élvezetet. A huzat elkapja a füstöt, kinyújtja aztán, a résekhez préseli. Nézzük egymást, Takács Imre várakozva figyel. Megszólalok:

– Milyen a közérzeted?

– Nem jó. Mondjam, hogy rossz? Én most valóban azon a ponton vagyok, hogy a műhellyel kapcsolatban dűlőre kell vinnem, amit mondtam. Elmegyek a vezetőkhöz, hogy segítsenek nekem ebben. Ha ez nem sikerülne, most azt is vállalnám, hogy elmegyek egy másik városba, ahol ezt megadják. Olyan életteret, ami az én alkatomhoz való. Emeleti lakásban, par excellence lehetek író, de ember akarok lenni… Tárgyi környezetre is szükségem van. Ilyen városi életformában én boldogtalan vagyok. Az ember szeretné, ha mást is csinálhatna, mint hogy verseket csinál. Valahol, ahol beleszólhatnék valamibe. Ha megnézek egy mezőgazdasági cikket, úgy érzem, talán helyem lenne egy testületben, ahol valami eldől. Ezek a dolgok engem legalább annyira érdekelnek, mint az irodalom. Most mintha nem lennék a helyemen. A gazda szerepe helyett törvényen kívüli poéta! Hogy csak énekes legyek, kívül a városon, ez nekem nem tetszik. A komolyság legalább annyira bennem van, mint ahogy verset is tudok írni.

– Tudod, mi a halálfélelem?

– Szerintem, ha éjjel felébredek és szorongásom van, az orvosi eset. Mélyebb értelmű az a félelem, amit akkor érzek, amikor jó útra tértem, jól csinálok valamit. Ilyenkor úgy tűnik, a befejezésre nem lesz módom, mert el kell pusztulnom. Harminc évesen legyintett meg engem először a halál óhajtása és ennek rémülete. A szakadatlan tiltakozás, a mégis-óhaj. Múltkoriban Szombathelyen a kollégiumban aludtam. Arra gondoltam, hogy milyen szomorú az, hogy örökre szeretnék elszenderülni az idegen falak között. Ha otthon maradok a falumban mint téesztag, sokkal nagyobb anyagi biztonságban élnék. József Attiláék négy pengője egy versért magasabb volt, mint a mai háromszáz forint. Ez az egy ruhám van, ebben megyek irodalmi estre, kiállítást megnyitni, mindenhová. Most kaptam egy barátomtól cipőt. Egészen jó cipő ez még… Könyvem ennyi van, ami itt van, mert eladtam a többit. Képeim között is vannak zsűrizettek, de képet nem lehet eladni.

– Ismered a magányt? Mit csinál az ember, ha magányos?

– Szeretem, és nem értem a modern világ emberi magányában szenvedőket, ha azok férfiak. Ha gondolkodók, atyaiak és nemcsak gyermekiek. A szellemileg érett embernek azt a magányát, amiről beszélek, én nem érzem. A nőkét igen. Egy ilyen városban is több munkásszálláson több száz fiatalember szorong. Erkölcsileg is zsákutcába kerülnek. Családalapításra nem gondolnak, a nőkkel való kapcsolatuk a leglinkebb. Pedig a megfelelőséget a női szálláson mindegyik kikereshetné. A nők helyzete nem lett megoldva, s ezzel a férfiak is veszítettek. A nők magánya szörnyű. Alkotó ember nem lehet magányos, de az a kis emberállat, ahogy Veres Péter mondaná, a magányosságba belepusztul.

– Vannak ellenségeid?

– Nem tudom (nagyot nevet). Akiket esetleg annak hisz az ember, vajon nem azok segítenek-e a legtöbbet, hogy megtaláljam önmagam határait? Biztos, hogy ellenségeim azok, akik nem szegülnek szembe velem, de valamilyen érvénytelenségükkel elveszik előlem a helyet és a levegőt. De ezekkel nem lehet találkozni, megfoghatatlanok. Nemcsak írókra gondolok és művészekre, hanem akik az íróasztalok mögött ülnek, és soha nem tettek fel nekem olyan kérdéseket, amelyekről érezném, hogy jó helyen ülnek.

– Mit tartogat neked a jövő? Vannak elképzeléseid?

– Nem tudom. Azt hiszem, rajtam múlik. Az önmagam szigorúságának a magjában hiszek. Ha szétrobban ez a mag, akkor semmit. De most kezdhetnék szép dolgokat csinálni. Ha engedek, akkor nyekk. Ha tudsz nem engedni, akkor bármit csinálhatsz. Egyet szeretnék magamnak, egy olyan férfiúi függetlenséget, ami cselekvőképes férfiembernek a teljes szabadságot jelenti. Másként megbetegszik az egyéniség. Most mint szeizmográf tudok hasznos lenni, és nem mint teremtő egyéniség. A szeizmográf szerepet utálom és unom.

– Véleményed szerint mi a szülőföld? Nyelv? Ház? Fák? Folyó? Illat?

– Számomra az égbolt eseményei. A folyamatos színház az égbolton. Aztán a szél és a sömjéni éjszaka, ahol a sötétség valahogyan más volt. Az ablakokból is csak kiparázslott a fény, de nem világított. Amit most ismerek fel utólag: a tárgyak, szerszámok arányossága tanította az embert művészetre. A művészet alaptörvénye is lehetne, hogy a csép nyele és hadarója hogyan aránylik egymáshoz. Fölér az aranymetszéssel, mert emberiek az arányok. Ott a tarlógereblye, a vonyogó. Vagy például mekkora látszik ki a kaszakőből, ha a tokmányban van?

– Az ember egyszer csak elkezd írni. De az alkotómunkát mindig megelőzi egy döntő élmény, valami, talán még a gyermekkorban. Nem tudom, erről…?

– Tizenhárom éves lehettem, történelem- vagy irodalomóra után, délután a vasútparton legeltettem a vöröstarka tehenünket. Akkor írtam életem első versét. Egy új Hunyadi János óhajtása volt. Olyan „jöjj el, István király”-féle gondolat, csak én Hunyadit óhajtottam.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Írok ötletből gépbe és szabad asszociációs verseket kézzel. De nehezen írottak is vannak. Azok a fontosabbak. A könnyen írt versek csak olyanok, mint a lélegzés vagy az új lehetőségek kutatása. A prózánál más a helyzet. A regényemet gépbe írtam. Nem kellett rajta többet javítani, mint hogy a keretet levettük és néhány szót kicseréltünk. Azt még Soponyán írtam szakaszosan. Hogy visszaállítsam a stílust, visszaolvastam néhány lapot. Az írás könnyűsége abból származott, hogy teljes szabadságot éreztem a témában. A második regényemben aztán elbuktam, mert a művészi igazmondás és a kötöttségek között nem találhattam meg magamat.

– Mikor írsz és hol?

– Nem írok rendszeresen. De ezen akarok most már változtatni. Sokszor inkább este tudok írni, amikor az emberek közötti sodródásnak olyan fáradtsága szállja meg az embert, hogy fellazítja a kiszolgáltatottság. Itt ennél az asztalnál írok, de különböző helyeken a városban is.

– Miért írsz? Mit gondolsz, mit ér ma az embernek az írásmű?

– A közérzetüket és a magatartásukat letenni. Formát adni az emberek érzéseinek. Ahogy egy királysírra letesznek egy kardot. Vagy egy parasztsírhoz odatűzik a fejfát. Az irodalomnak nem a társadalomformáló szerepében hiszek, hanem a közvetett hatásában, abban, hogy megtanítja az embereket gondolkodni. Én magam csak azt és akkor írok, amikor el tudok felejtkezni a reménytelenségről, ami az egyéni életen belül együtt jár az írással. Életem olyan szakaszában vagyok, amikor döntenem kell a kényszerű árokugrások és az önkéntes, megtervezett hídépítés között.

– Ha nem írsz, mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc tevékenységed?

– A festés és a faragás. Persze, ezek között sok az idétlen próbálkozás. De ha egészen komolyan elgondolkodnék mindezen, akkor sem hiszem, hogy abba kellene hagynom. Janus Pannoniusról szeretnék egy képet festeni a mandulafácskával. Szeretném megfesteni az őseimet, úgy, ahogy ez a téma megérdemli. Úgy szeretnék szobrot faragni, hogy a népi tárgyalkotások és az emberábrázolás valamilyen egységét hozzam létre. És még valami. Szeretnék egy szép kis házat építeni a pákozdi szőlőskertembe. Nem drágát, palotát, hanem kicsit és szépet.

– El tudnád képzelni, hogy foglalkozásod nem írás, hanem valami más?

– El. Akár a Földművelésügyi Minisztériumban is szívesen tevékenykednék.

– Min dolgozol most?

– Véletlenszerűen írom a verseimet… Ameddig élek, írom. Belefogtam egy különös regénybe is, ami a múlt század első felében játszódik, határozottabb időmegjelölés nélkül. Egy obsitos a főhőse, aki szemérmetlen események sorozatán esik át. Ennek az eseménysorozatnak a végén vagyok. Innen kezdve a disznó huszár sajátos emberi magatartás kialakításával viszi tovább a regényt. Ezek még csak elképzelések. Egyébként új verseskötetem már nyomdában van, címe: Szertartás. Rövid prózai írásaim gyűjteményét is szerkesztik már a Szépirodalmi Könyvkiadónál.

– Beszélhetnél a terveidről. Mit akarsz a világban mint költő és mint ember?

– Két hiányérzetem van. Nem tudom összeforrasztani az Elsüllyedt föld és a Henry Moore vers világát. Egy lépés Sömjénbe, egy a párizsi galériákba. Másik gondom, hogy ennek a civilizációnak a szépsége nem kapott szót a költészetben. A szó sír, az űrhajó pedig jól működik. A magyar költészetben is el kell jutni egy olyan pontra, hogy az ember magában való szépségét vagy fájdalmát jelenítsük meg. A nagy népek költőinek a nagyvonalúságára gondolok. Ne sírjon, mint a fába szorult féreg. Egy ilyen összeötvözés talán sikerült a Picasso és a Giacometti versekben.

– Milyennek látod az író társadalmi helyzetét s helyét a közéletben?

– Így nem látom jónak… A jó műveket nem honorálják úgy, hogy azok biztonságában az új jó műveket kivárhassuk. Napról napra élve nem tud az ember nagyobbszabású műbe kezdeni. Amikor Gelléri Andor Endre megkapta a Baumgarten-díjat, elutazhatott Velencébe. Mit mondjak? Nem arról van szó, hogy az írók képviselők legyenek. Hanem arról, hogy az írásaikban beszélhessenek még nagyobb felelősséggel. Lehet, hogy ennek nincsenek objektív akadályai, csak az idegbaj.

– Mit tartasz mint író a legfontosabb feladatodnak? Milyen elképelések vezérelnek?

– Mindig biztos lehessek abban, hogy őszintén fejeztem ki magamat.

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Elveszítettük egymást. Lehet, hogy igazságtalanul szakad el az ember a saját korosztályától. Ez az egész társadalom legfőbb átka. Talán lehetne kapcsolatom olyan megpocakosodott és kopaszodott negyvenötévesekkel, akikkel ha kapcsolatom lenne valóban, nem kellene a hosszú hajú fiatalokhoz vonzódnom. Lehet, hogy rosszhiszemű az ember, ha úgy véli, a vele egykorú gyár- és iskolaigazgatók feladtak mindent. Az biztos, hogy nem tudják egymásról, ki mit adott fel. Nincs meg a társadalmi érintkezés, ami tisztánlátást adna az embernek. Könnyű azt mondani, ifjú szívekben élek… Talán élhetnék negyvenöt éves szívekben is, csak nem találja meg az ember a negyvenöt éves szíveket.

– A nőkről is mondhatnál valamit… Mit jelentenek életedben, sorsodban?

– Aranyat csak aranyért vagyok hajlandó becserélni. Volt idő, amikor csodálni tudtam a nőket, még ahogy a művészetet megszerettem, az is összefüggött a nők iránt érzett vonzalmammal. A nőkkel tudok beszélgetni, megszólalóvá válok. Negyvenöt éves vagyok, így túlsúlyba kerül nálam az atyai magatartás. Hogy a pályámat megóvhassam, istentelen harcot kellett vívnom a szülői házban. Olyan kapcsolatokat is féltem kezdeni, ahol gondban vagy kötöttségben szorul meg a férfi. Kimaradt az ifjúságom. Amikor 56-ban megházasodtam, az rendező dolog volt. Valahol aztán ennek a rendezettségnek a tartalékai kifogytak. Mindenről le tud mondani az ember, de a lemondásai közben felgyülemlő hiányról nem lehet lemondani. Lehet, hogy Corbusier rendszere adja a megoldást, amikor a törzsi társadalom szerkezetét ülteti el a civilizáció magas fokán. Én személy szerint üdvösebbnek tartanám a munkásszállások helyett a városszéli bádogházakat. Ne hazudjunk, és ne fogjuk le az életet.

– A valóságos terveid után álmaidról is mondhatnál valamit befejezésül.

– Most olvastam az újságban egy hirdetést. Kislángon eladna valaki egy házat nagy kerttel. Ha azt megkaphatnám… Csinálnék ott Móser-szőlőművelést, élnék ott napi húsz forintból. Nem az izgatottság, hanem a nyugalom szülné a verseimet. Ott megszabadulhatnék az örökös félelemtől, ami a városon a létfenntartással jár. És tudnék olyan tartalékokat képezni, hogy havonta Pesten tölthessek négy-öt napot. Akkor gátlástalanul megfürdőznék abban, ami Budapestet jelenti. Esküszöm, így lennék közelebb Pesthez is, mint hogy a szomszéd városban élek, fővárosi költségekkel megterhelve.

Elutaztam. Takács Imrét otthagytam a szuszék, a zsombor, a lapickák, festmények, maszkok és a drótozott nyakú cserépedények között. Az arcán egyetlen barázda sem volt a helyén, valami készülődött a belsejében. Várom a híradást. Minden csengetésre összerezzenek.