Simon IstvánSötét este van. Egy Wallenberg nevű utcát keresgélek a Lipótvárosban, s a házat, melyben Simon István lakik. Autók, füstköd, nehezen olvasható utcatáblák. Eszembe jut a zsidi völgy. Gyalogosan mentem valahová, talán ősz volt, talán tavasz. Az erdők kétoldalt zöldek voltak, sütött a nap, virágillatot hordozott a könnyű délelőtti szél. Aztán énekszó szűrődött elő a fák közül. Szent dallamok, nyers intonáció. Aztán az egyik kanyarulatból elő fehérlett-feketéllett a menet. Búcsúsok közeledtek, fehér és világoskék templomi zászlók alatt. Két falu népe menetelt Sümeg felé. A sarut, bakancsot legtöbben a vállukra vagy botra akasztva vitték, s mezítláb tapostak a porban. Énekeltek. Az öregasszonyok rekedten, kitartóan fújták a Máriát dicsőítő dallamokat. Vezekeltek. Ha most Simon Istvánt szülőfalujában, Bazsiban kellene megkeresnem, könnyebben odatalálnék. A Lesence-völgy, a zsidi völgy, a Keszthelyi-hegység gyermekkorom szép színhelye, mesetáj. Ezen a mesetájon született Simon István. Vashegyről vagy Györökről indulnék, a Csereze-domb és a Garga-hegy között beváltanék az erdei völgybe, aztán Szoba-kő, majd a Büdöskúti-erdő következne, s az erdőn túl a Vállusi-major. Innen már csak félórányira van Zsid, s gyalogosan kettőre Bazsi. A képzelet erdői között odatalálok Bazsiba, a füstködben fuldokló Lipótvárosban pedig meglelem közben a házat, melyben Simon István most lakik. Második emelet, megnyomom a csengőt. Bent mocorgás támad. Néhány pillanat múlva Simon István nyit ajtót. Nyitott folyosón át jutunk az előszobába, aztán egy nagyobb szobán át a még nagyobb dolgozószobába. Három vagy négy szoba. Tágas, nagy lakás. Ahogy a pesti polgárság a húszas években elképzelte és kialakította az otthont. A dolgozószoba ajtaja üveg. A falak mentén három zsúfolt könyvespolc áll, a polcok tetején kisebb-nagyobb tárgyak hevernek, egyiken váza nádbugával, másikon rádió, a harmadikon színes grúz fakanalak és fatányér. Itt, félig a tárgyak árnyékában, egy falnak támasztott József Attila-kép is látszik. Az ablak mellett kisméretű, pácolt íróasztal áll, kicsit odább egy modern rekamié, melynek leváltak az oldalai. A falon két színházi plakát színesedik, Simon István szerzőségét hirdetve. A szoba közepén nagy perzsaszőnyeg, a szőnyegen kis társalgó asztal és két fotel. Ezen az estén az egyik fotelban, háttal az ablaknak és arccal az üvegajtónak Simon István ül, a másikban én. Simon István az asztal alól felemel egy műanyagfonatú demizsont, és teleönti a poharainkat. – Badacsonyi, az egyik választóm hozta… Valójában egy barátom… Iszunk, aztán kinyitom a noteszomat, Simon legyint, fél kézzel a demizson fülébe kapaszkodik: – Beszélgessünk csak… Majd aztán… Újra önt, újra iszunk. A nagy perzsaszőnyeg pedig, mint a keleti mesékben megmozdul, lassan felemelkedik velünk, és repülünk valahová. Hogy hová, azt én sem tudom. Simon István 1926. szeptember 16-án született Bazsiban, szép hegyek között. Szülei szegényparasztok, a rokonai úgyszintén. Simon Istvánt is parasztnak szánják, de aztán a betegsége miatt mégis gimnáziumba kerül. A gimnáziumból katonának viszik, a katonáskodásból pedig fogságba. 1947-ben jön haza a Szovjetunióból, s mindjárt jelentkezik az egyetemre. Népi, majd Eötvös-kollégistaként tanul a bölcsészkaron, és magyar-német szakos oklevelet szerez. Közben neves költővé érik, s gyors egymásutánban jelennek meg versei és a kötetei. Háromszor, 1952-ben, 1954-ben és 1967-ben kapott József Attila-díjat. 1955-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, s 1971-ben SZOT-díjat kapott. Évekig volt az Új Hang főszerkesztője, s nyolc évig pedig, 1964-től 1971-ig a Kortárs főszerkesztője. Jelenleg a Kortárs szerkesztő bizottságának az elnöke, a Magyar Írók Szövetségének a titkára, s Veszprém megye országgyűlési képviselője. Művei: Egyre magasabban (versek, 1944); Tanú vagyok (versek, 1950); Hajnali lakodalmasok (versek, 1952); Érlelő napok (versek, 1953); Nem elég (versek, 1955); Himnusz az értelemhez (versek, 1956); Felhő árnyéka (versek, 1956); Pacsirtaszó (válogatott versek, 1958); A Jangce vitorlái (versek Kínából, Vietnamból és Koreából, 1959); Februári szivárvány (versek, 1959); Almafák (versek, 1962); Gyümölcsoltó (válogatott versek, 1964); A virágfa árnyékában (tanulmányok, kritikák, cikkek, 1964); Szőlő és gesztenye (versek, 1966); Verőfény (válogatott versek, 1968); Forró égöv alatt (útirajzok Vietnamból, Egyiptomból, Kubából, 1969); Gyalogútról a világba (tanulmányok, cikkek, útijegyzetek, 1970). Ha az ember rápillant Simon Istvánra, mindjárt jókedve lesz. Nemcsak azért, mert Simon Istvánnak szuggesztív jókedve van, gyermekien őszinte, kitárulkozó mosolya és nevetése, hanem azért is, mert emberi sorsa példázza, hogy nálunk volt egy olyan történelmi időszak, amikor a falusi szegénylegények tanulhattak, nekivághattak a nagyvilágnak, s ha a szellemi erejükből telt, írókká válhattak, vagy akár miniszterré. Simon István már suttyó korában felrántotta a mesebeli hétmérföldes csizmákat, s azokkal évtizedeken át hétmérföldeseket lépett. Most fél lábbal Pesten áll, fél lábbal Sümeg táján vagy a zsidi völgyben. Azokról ír, akiket ismer, szeret, azokat képviseli a parlamentben, akikkel egy volt a kenyere, sorsa, s lényegében ma is egy. Simon nemcsak költő és író, hanem közgondolkodó, politikus és diplomata is. Ahogy iszogatunk és beszélgetünk, fényképalbumok kerülnek elő, minden album egy másik ország. Simon elnökségekben, Simon világhírű politikusok között, kínai, szovjet vagy vietnami államférfiak társaságában, ahogy tárgyal velük, ahogy nevet. Az ember csak ámul és bámul, hogy kikkel parolázott ez a nevetős arcú bazsi gyerek. Simon, azt hiszem, jelképe annak az őserőnek, végtelen lehetőségnek, ami a munkás- és parasztgyerekekben még mindig feltárásra vár. Ezekben a gyerekekben van az országunknak egy olyan tartaléka, titkos vagyona, ami azt hiszem, többet ér, mint a szén és az olaj. – A falat nézed? – kérdi Simon. – Nagyok ezek a szobák… – Régóta lakom itt, még az első házasságom idején költöztem ide, amikor megszületett a gyerek. A másik lakásunk egyszobás volt, el kellett cserélni. Bolond szerencsém volt ezzel. Aki itt lakott, éppen kivándorolt valahová, Svájcba vagy Amerikába. Véletlenen múlott ez is, más is. Mindennel így voltam én. A Sorsunk című folyóiratot, amiben a mesterek mesterei írtak akkor, Tapolcán vettem meg a vasúti söntés mellett. Éppen kórházi felülvizsgálatra mentem. Két pengő volt az ára, s 1943-ban az iszonyú nagy pénz volt. De abban a számban éppen Veres Péter írt Sinka Istvánról egy tanulmányt. Ez inspirált arra, hogy elküldjem a verseimet a Sorsunk-nak. Bárdosi Németh János biztatgatott levelezőlapokon. Egyetemre is ilyenformán kerültem. Feljöttem Pestre egy katonai hátizsákkal, melyben egy ing meg egy gatya volt. Ahogy járkáltam, megláttam az egyetem kapuján a kiírást: „Munkások, parasztok, jelentkezzetek…” A Bajza utcai József Attila Kollégiumban rövidnadrágos gyerekek fogadtak. Egyik a kollégium igazgatója volt, a másik a gazdasági vezetője. „Van hol aludnod?” – kérdezték. Mondom, nincs. – „Nem vagy éhes?” – Mondom, dehogynem. Később aztán átköltöztem az Eötvös Kollégiumba. – Ilyen véletlen szerencsém volt akkor is, amikor leszereltem. Nem volt hol aludnom. Megyek az utcán, hát összetalálkoztam a Somogyi Árpáddal. Azt mondja, gyere, aludj nálunk… Simon István nagyot nevet, aztán felemeli a demizsont, és teletölti a poharakat. Iszunk egy kortyot, aztán kérdezgetni kezdem. Ennek nem örül, de azért minden kérdésre válaszol, s a jókedve sem hagyja el. – Mondj valamit a gyerekkorodról, hogyan éltetek Bazsiban? – Bazsi körül volt véve, egyik oldalon a Festetics, másikon a veszprémi püspökség földjei. Mindenki arra törekedett, hogy legalább azt a színvonalat tartsa, amit az apja. Terjeszkedni a falu nem tudott. Hat hold földünk volt… Apám lovas ember volt, az egész faluban három-négy pár lovat tartottak összesen. Nagyon szép gyermekkorom volt, csak utólag értettem meg a nehézségeket. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen szép, régi kultúrájú tájon nőttem fel. Mindenütt történelem és hagyományok, s a hallatlanul őszinte nép. Bejártam a világot azóta, le tudom mérni, mit mondok. Ha fölütöttem a fejemet, három vár nézett rám: Sümeg, Tátika, Rezi. Római castrum-maradványokon őriztem a teheneket. Ha búcsúra mentem Zalaszántóra, akkor mindig láttam 13–15. századi katolikus templomot, melyen három nagy stílus hagyott nyomokat. Mindenütt szép szőlőhegyek, szántások. A hegyoldalakban érdekes emberekkel ismerkedtem meg, akik aztán olyan dolgokra tanítottak, amit iskolában nem lehet elsajátítani… A szép táj… Sokszor nem értettem, hogyan lehet bigott vallásos valaki, mert nálunk panteista szellem uralkodott. Mentünk búzaszentelőre, s a mezőkön énekeltük az állelúját. Történelmi emlékek között élt az ember… Pogánykori szokások és a pannon kultúra együtt… Emlékszem, hogyan kezdtem el olvasni. A szomszéd falubeli pap tanított. „Ne ezt olvasd, hanem azt”… A Puszták népé-t adta a kezembe. Akkor jöttem rá, hogy az élet és az irodalom találkozik… A másik nagy élményem az volt, hogy szavakkal is lehet rajzolni, festeni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy távlatok vannak mögöttem. Most a Lipótvárosban élek. Soha nem volt bennem olyan érzés, hogy ez urbánus, amaz meg népi. Naivan, de jó irányba mozdultam. – Köt még valami a szülőföldedhez? Rokonság, barátok, emlékek? – Hajaj… Nagyon jól érzem magamat Pesten, de ha mondjuk Székesfehérváron azt mondom, hazamegyek, az nem azt jelenti, hogy Pestre, hanem azt, hogy Bazsiba. A mi házunk még a régi. Zsúpos, fagerendás. Ha otthon alszom, reggel hallom a kukorékolást, a malacok röfögését, minden olyan, mint gyermekkoromban. – Milyenek voltak Bazsiban az esték? – Emlékezetesek… Az emberek természetes ősi kultúrával rendelkeztek, s ez a kultúra beivódott az emberbe, mint köd a ruhába. A hagyományok… Én még boszorkányos világban nőttem fel. A tollfosztóból az asszonyok nem mertek egyedül hazamenni, mert útközben fojtogatta őket a boszorkány. Bazsiba 1963-ban, az utolsók között vezették be a villanyt. – Az őszi, téli esték emlékezetesek. A parasztgyerekek legényegyletet csináltak az iskola fáskamrájából. Aztán kultúrházat építettünk. A Tátika-Hidegkúti erdősháznál volt egy öreg akol. Elkértük a Festeticstől, hogy az anyagából kultúrházat építhessünk. Az építőanyagot a hátunkon és tehenes szekereken hordtuk be a faluba. Az én első verseskötetem is Bazsiban jelent meg 1944-ben. Nemeskeresztúrról származott hozzánk egy tanító, a Székely Antal. A tanító felesége csornai volt, így általa szereztünk ott egy nyomdát. A kötetem árát is a falusi kultúrház építésére ajánlottuk fel. A bazsi kultúrház tervét aztán elsodorta a háború, s csak a hatvanas években épült fel állami pénzből. A hétköznapokon szántottam, vetettem, de ízületi bajt kaptam, s fél évig feküdnöm kellett. Ekkor elkértem az egyik szomszéd diák könyvét, és megtanultam. Latin könyv volt. Az orvos aztán mondta a szüleimnek, hogy nem lesz ez a gyerek alkalmas a nehéz paraszti munkára, taníttatni kellene. Németh József igazgató tanító foglalkozott először velem, s Dr. Anty Illés, Sümegcsehi, Sümegprága és Bazsi plébánosa segített latinból felkészülni. Anty Illés adta kezembe Illyés Gyula és Veres Péter könyveit. Ez az Anty Illés a genfi egyetemre is járt, Rómában is élt és dolgozott, úgy tudom, valami zűr miatt került a falusi plébániára. A földbe süppedt sümegcsehi plébánián olyan volt Anty Illés, mint egy középkori pap. Amikor Vörösmartyt rosszul szavaltam: „Húzd, ki tudja meddig húzhatod” helyett: „Húzdki, tudja meddig húzhatod” – szöveget mondtam, úgy szájon vágott… Amikor meghalt, három Ikarusz vitte a híveit a budapesti temetésre. – Verseidből úgy érzem, sokat jelent neked a magyar falu. De a régi falu felbomlott, megszűnt. Mi erről a véleményed? – A falu teljesen megváltozott, külsőleg is átépült. Számomra személy szerint meghökkentő, hogy az utódok s az ezt követő fiatalok nem is tudják, hogy mi van a kezükben. Így aztán bizonyos körök kirabolják a falut. Autók állnak meg, feldúlják a padlásokat. A mai fiatalok – a kultúrájukat, amit elvisznek tőlük fazekak, mángorlók, szőlőprések formájában – igazán nem értik. Sokan azt hiszik, hogy csak a tévé a kultúra. Ha valamit nem lehet gyorsan csinálni, az a falu kulturális, szellemi fejlesztése. Aki csak a mennyiségi eredményeket nézi, az többet árt, mint használ. Furcsa, amikor a koma odafelejtkezik a televízióra. Nem megyek most már át hozzá, mert azt akarja, hogy együtt nézzük a Komlós Jánost. A félhomályban leönti a nadrágomat borral. Beszél neki egy idegen ember, aki bement a lakásba, de ő nem szólhat vissza. Csakhamar oda jutunk, hogy a Népművelési Intézetnek kell visszavinni a falvakba a falvak kultúráját? Egy-egy bizottsági ülésen milliárdok sorsáról döntünk, de ami a falun ma történik vagy nem történik, milliárdokkal nem mérhető. Bár pénzre is szükség van. Én most értem meg a Jeszenyin-attitűdöt, bár nem lehet összehasonlítani a két országot. Azok maguk csinálták a forradalmat, mi pedig kaptunk egy keretet, amit ki lehet tölteni. Nem vesszük észre, hogy van itt egy nép… Nép, mely lépni akar, de a saját ütemében. A kiválasztódás a magyar kultúra szempontjából nagyon rossz. Pedig benne van a lehetőség ebben a nációban. Nem tudom elhinni, hogy a népnek, melynek van egy hét évszázados kultúrája, a hét évszázadot utólag, tölcsérrel kell a fejébe tölteni. – Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid? – Nem, soha. Nyugodt parasztember vagyok, ahogy Arany János írta „Tiszta nyál csordul ki… szája szélén”. Éjfélig friss vagyok, kettőkor fekszem le, és másnap fél kilenckor kelek. Nyugodtan alszom, tiszta a lelkiismeretem. Csak ha tanítok, akkor kelek hétkor. A Színművészeti Főiskolán nyolckor kezdődik az órám. – Emberi lakhelynek mit tartasz ideálisnak? A falut, a várost, a hegyvidéket vagy a lapályos folyópartokat? – Soha nem gondolkodtam ezen. Ha a világűrben elhelyeznének egy jó kis ágyat, nagyon jól kialudnám magamat azon. Aludtam már Pekingben, a japán tenger partján, Egyiptomban a Nílus felső folyása mentén, és Hanoiban, nekem mindegy. Engem nem zavar. Egy bazsi gyereket…? Szeretem a változatosságot, de van, amihez ragaszkodom: ez Bazsi. Ha egy kínai táj része hasonlít Sümeg környékéhez, már szépnek tartom. – Gondoltál már arra, hogy meddig élsz? – Nem, soha… Nem érdekel, mert olyan szép volt, amikor vittük a temetésen a füstölőt… Potyogtak a kék szilvák a koporsóra… Kihajt a levél, kizöldül, megsárgul, aztán lehull. A mesebeli, keleti repülőszőnyeg valamilyen ismeretlen okból lassan, szinte észrevétlenül leereszkedik a parkettra. Nem értem, megfordulok. Az üvegajtó túloldalán Simon István szép és fiatal felesége integet. Fokozatosan a hang is eljut hozzánk: – Kikapcsolták a központi fűtést… Megfázik a gyerek… Simon István felugrik, engem is invitál. Átvonulunk az egyik távoli szobába, s amíg én a kilenchónapos Ágikával ismerkedem, Simon olajat önt a kályhába. Persze melléönti, s büdös gázolajszag támad a szobában. Elvonulunk. Vissza a torontálira. Bele a két fotelba. Felcsatoljuk a szkafandereket. De hiába, az a rohadt perzsaszőnyeg nem akar felemelkedni. Simon István a badacsonyi demizsonnal próbálkozik. Erőteljesen megmarkolja a fülét, és megbillenti. Iszunk, nézzük egymást. Semmi. Még iszunk. Még nagyobb semmi. Megint iszunk, s akkor eszembe jut, hogy interjút kell készítenem Simonnal. Ez meglep engem, Simont is. Azt hiszem, a következő kérdésemet néhány nappal később tettem fel. Ez múlt idő. Vissza kell másznunk a jelen időbe. Úgy van elkezdve. Ha nem tudunk visszakepesztetni, röhög egész Bazsi, Keszthely, Györök, Vashegy. Ülünk a fotelban, alattunk a perzsaszőnyeg. Simon felemeli a múltkori demizsont. Vagy ez már egy másik demizson? Iszunk. A szőnyeg, mint a keleti mesékben… Repül velünk… Megszólalok: – Miért kezdtél el írni? Volt valamilyen döntő élményed a gyerekkorodban? – Konkrét dolog nem volt, kezdtem olvasgatni… Rájöttem magamtól, mi a művészet. Jöttek a hathónapos munkások a kis pénzükkel haza, s én éppen Veres Péter könyvében olvastam róluk. Helyesen gondolkodni, ha nincs élményük, nem lehet megtanítani az embereket. Csak akkor, ha össze lehet párosítani a kettőt. – Mikor írsz, hol írsz? – Verset csak éjszaka tudok írni, nappal prózát írok. Prózát, látod, nappal is lehet írni. De már rájöttem, miért van így… Valamikor újságíró voltam, s amikor hazaérkeztem, nem tudtam aludni. Verset írtam. Megszoktam ezt a helyzetet. Itt, ennél az asztalnál (kicsi, pácolt íróasztalára mutat) csak verset írok, prózát inkább a presszókban. A Luxorban dolgozom vagy a Sportban. – Könnyen írsz vagy nehezen? – Nagyon nehezen. Rájöttem, milyen nehéz egyszerűen írni. Mire én elfogadom mint olvasó. Egyszer azt mondja nekem egy tanárnő: „Azért szeretem magát, mert olyan egyszerűen, könnyen ír”. – Ránéztem. – „Asszonyom, ne haragudjon, a Laci öcsém című versem első két sorát egy hétig írtam.” – Hány órát dolgozol egyfolytában? – Leülök este és írok. Ha megunom, olvasgatok. Mostanában Németh Lászlót. – Min dolgozol most? – Most éppen semmin. Az elmúlt év sok volt nekem. Leadtam egy irodalomtörténetet és egy Bakony-könyvet a Reismann Jancsival… Mit mondjak még neked?… Hát igen… Eltemettük anyánkat… – Véleményed szerint mi a költő és a költészet szerepe ma a társadalomban? – A „szerepnek” nincs meg a pontos jelentése, de ha az irodalomtörténeti terminológiára gondolok… A Nemzeti Dal kivétel. Rögtön hatott, a többi csak később. Tudják az emberek, hogy a műnek kellene, hogy legyen szerepe. Vajdától még nem kérdezték volna ezt… A szerepe ugyanaz, mint eddig. Vagy tudomásul vesszük, hogy tudatformáló szerepe van, vagy ha nem, le kell tenni a lantot. Anélkül, hogy tudomásul vették volna, régen is beszivárgott az emberek közé. A harmincas években volt egy irodalmi közhangulat. Ma nincs. A közönségnek nincs befolyása, a művészet belterjessé vált. A közlekedő edények nem működnek. Az irodalmárok szemlélete is deformálódik így… Vagy pedig nem mondunk igazat… – Mit tartasz mint író a legfontosabb feladatodnak? – A feladatomat abban látom, ami tiszta volt eddig, hogy valamiképpen meg kell fogalmazni az emberek életérzését, hangulatát, állapotát. Amíg élni tudok, feladatom, hogy bizonyos igazságokat kimondjak. – Elégedett vagy? – Nem. Egyáltalán nem. Ha én visszagondolok arra, hogy milyen naivul optimista voltam, akkor, amikor ezt vagy azt csináltam, de az eredmény nem egészen az lett… A közhangulat sem húzta alá azt, amit én szerettem volna csinálni. Ennek ellenére nem panaszkodhatok, óriási akadályokat az elmúlt húsz évben nem kellett legyőznöm. – Milyen az írói, emberi közérzeted? – Furcsa dolog ez. Ha úgy veszem, hogy a negyvenhatodik évemben vagyok, nosztalgiával gondolok vissza a fiatalságomra. Akkor nem így képzeltem volna el… De különösebb emberi problémám nincs. Persze, nem tudom magamat függetleníteni attól, ami körülvesz, így elég heterogén ez a közérzet. – Az író közéleti szerepléséről mi a véleményed? – Soha nem volt probléma a számomra, hogy valaki közéleti vagy nem. A közéletiség nemcsak azt jelenti, hogy részt vesz valamiben, hanem azt is, hogy beleszól. Én véletlenül eléggé benne éltem a közéletben. A közéletiséget nem tartom sem pozitívnak, sem negatívnak. Azt sem, ha van ilyen, azt sem, ha nincs. Alkati kérdés. Van, aki igényli, hogy testközelben legyen azzal a népcsoporttal, ahonnan indult, van, aki nem. Ha nem vagyok képviselő, én akkor is figyelek azokra az emberekre, akiket Bazsi és Sümeg körül megismertem. A közéletiséget nem érzem problémának. – Az író társadalmi helyzetét milyennek látod napjainkban? – Nehéz kérdés… Az írók társadalmi helyzete – a tehetséges írókra gondolok – manapság tulajdonképpen nem rossz, de azért furcsa, ha az életlehetőségekre gondolok. Furcsa állapot, amiben az íróknak dolgozni kell… Igazában véve az író mint társadalmi lény, úgy érzem, lényegesen kevesebbet jelent, mint 1935-ben, amikor nehéz helyzetben volt, de képviselt valamit. Ott volt József Attila. A polgári társadalomban mint egyéniség, érezhette, hogy valaki… Most meg is becsülik az írót mint társadalmi embert, meg nem is. Most senkinek, még az írótársaknak sem jutna eszébe, hogy egy hatvanéves írónak a zeneakadémián egy szép ünnepséget rendezzenek. Lehet, hogy ez nem rossz és ez a természetes. Óriási könnyedséggel siklunk át a nagy évfordulókon. Úgy érzem, mintha egy kicsit devalválódott volna az írói rang. – És milyennek érzed a generációd helyzetét? – Az én generációm? Ha azokra gondolsz, akikre én… Még nekünk van a legkevesebb panaszra okunk. A mi generációnk még valamennyire tért nyert a társadalomban… Ha a többiekhez viszonyítom, még anyagiakban is… De ez már csak néhányunkra vonatkozik… – Ha nem írsz, mit csinálsz? – Amit valaha elmulasztottam, megemelem a kalapomat mélyen a középkori magyar irodalom előtt. Filoszkodom… Könyvben is megírtam. A csodálatos argumentumot, ahogy fejlődött hét évszázadon keresztül. Nagy kedvteléssel böngésztem végig a 16–17. század kéziratait, műveit. Két év óta ezzel foglalkozom. – Melyik évszakot szereted a legjobban? – Az őszt. Kedvenc évszakom volt már gyerekkoromban. Alig vártam a szeptembert, októbert. – Mi a kedvenc ételed és italod? – Ételre nem tudok mondani kedvencet. Mindenevő vagyok. Nem vagyok válogatós. Italban a jó bort szeretem, azt nagyon sokra becsülöm, ha igazán jó. Nagyon érdekes, hogy gyerekkoromban voltak kedvenc ételeim. Amikor a fogságból hazaérkeztem, azokat főzettem anyámmal. Pár évvel ezelőtt aztán anyámmal újra megfőzettem a kedvenc ételeimet, de sem a színük, sem az illatuk, sem az ízük nem olyan volt, mint régen. Pedig anyám ugyanúgy főz. A marhahúslevest nagyon szeretem, minden héten főzünk egy fazékkal. Van itt egy kedvenc hentesem, az ad velős csontot is. – Szenvedélyeid vannak? – A cigaretta volt, de abba kellett hagynom, mert nagyon sokat bagóztam. Három hete nem dohányzom, s majd megesz a fene. – Van valami, amit nem sikerült elérned? – Alig van ilyen… Nagyon szerettem volna utazni, de úgy adódott, hogy rengeteget utaztam. Hanoitól Pekingig, Kairóig összemászkáltam a fél világot. – Lottózol? – Nem. – Mit vennél, ha véletlenül nyernél, vagy kapnál valahonnan egymillió forintot? – Nem tudom megmondani, mert a pénz ilyen értelemben soha nem izgatott. Anyagilag nagyon nehéz helyzetben is voltam, de a pénz akkor sem izgatott. Amikor volt pénzem, akkor sem csináltam ügyet belőle. Soha nem érdekelt a pénz. Ha lenne egy millióm, nem tudom, mit csinálnék vele. Az autót nem szeretem, legszívesebben vonattal járok. Nem érdekel az autó, idegesít. De nem vagyok autóellenes. Ha mégis lenne, és a nejem vezetné, akkor beleülnék. – Ismersz gazdag embereket személyesen? – Nem… Személyesen nem ismerek vagyonos embereket. – Mikor sírtál utoljára? – Karácsony másnapján, amikor anyámat temettük. Irtózatosan megrendített a halála, nagyon fájt. – A magány érzését ismered? – Tulajdonképpen soha nem voltam magányos… Pátriárkális családban nőttem fel, a fél falu rokonunk volt. Benne vagyok a közösség életében azóta is. Inkább óriási közösségekben mozogtam mindig. Katonaság, fogság, egyetem… Később is bent voltam a társaságban, nem maradtam egyedül. A magány nekem nem volt problémám, nem éreztem ezt az érzést. – Hiszel a barátságban? – Igen, tulajdonképpen hiszek. Jó dolog… Voltam én itt ebben a lakásban egyedül, évekig. De jöttek a barátaim. Helybeliek, vidékiek… Ha például egyedül voltam, csak felvettem a telefont… – Vannak ellenségeid? – Biztosan, de nem tudnám őket megnevezni. Ha az ember húsz éven át bent van egy nagy konglomerátumban, ami forog, s körülötte a világ is… Biztosan nem mutatkozott az ember mindig a kedvező oldaláról… De ez nem foglalkoztat. – Gyűlöltél már valaha valakit? – Konkrétan nem… Nem vagyok az a típus. Tudom, hogy vannak emberek, akik egy életen át engesztelhetetlenek, de én nem vagyok az a típus. – A nőkről is kellene beszélnünk. – Csak jót mondhatok róluk. A feleségemet láttad. Nagyon tisztelem a női nemet. El-elcsodálkozom azon, hogy az irodalom új hulláma olyan drasztikusan ábrázolja a nőket. Én anyaszerető vagyok… A női nem különösebben nem foglalkoztat. Nem volt velük különösebb konfliktusom, én mondom ezt, aki el is váltam. – Mint költőt, előfordult, hogy inspiráltak a nők? – Nem tudom. Nem éreztem soha közvetlenül. – Mondj egy ünnepet, ami számodra a legkedvesebb? – Ez a húsvét. Nagyon szeretem a húsvétokat. Ez bennem maradt gyerekkorom óta. Természetelvű vagyok. Kizöldült fák, vetések… Régen mentünk a tájban… Óriási kitárulkozás, mindennek olyan különösen jó illata volt, s a színe… Kint, a mezők között énekelni az álleluját, panteisztikus életérzés. Virágzó körtefák, összevisszaság, kék ég, fehér bokorrózsák, zöld levelek, színes virágok… Vittem a húst megszenteltetni… A húsvét igazi, szép ünnep. A tételes vallás a háttérben elgyengül, marad az örök feltámadás… – Szenvedtél a háború alatt? – Az utolsó időben igen. Nehezen bírtam. Nem voltam katonaalkat. Tizennyolc éves koromban bevonultattak. Traumatikus napjaim voltak. Nem féltem, de minden olyan kaotikusan értelmetlennek tűnt. Trappolva kellett vernünk a díszmenetet, s közben a frontról odahallatszott az ágyúk dörgése. Nem értettem, miért kell ötkor felkelni, ha egész nap nem csinálunk semmit. – Voltál életveszélyben? – Hogyne, persze… Egyszer átéltem egy szörnyű dolgot Hévízen. Odajártunk biciklivel. Tanulgattam úszni. Meleg vízben láthatóan könnyebben ment. Az ötödik-hatodik tempó után pánik tört ki rajtam, s csak az utolsó erőfeszítésemmel értem el a palánkot. Órákig remegtem ott, kapaszkodva. Utána hónapokig felriadtam álmomból… Fogságba kerülni sem volt egyszerű, átkerülni egyik hadseregből a másikba. De már előtte… Egyik katona sem gondolja, hogy őt találja el a golyó, csak szaladgál, lövöldöz, ugyanis nem csinálhat mást… Én nem mentem a századparancsnokkal Németországba. Tolbuchin serege jött Siklós felől… Tatáros, furcsa emberek. Addig nem ittam szeszes italt, mert ugye, diák nem iszik. Kínál egy nagy kulacs pálinkával a tatár. Mondom neki, nem iszom én pálinkát. Rám fogta a géppisztolyt, én pedig mindjárt meghúztam a kulacsot. A falubeliekkel estünk fogságba. Először Jánosházára vittek, aztán Konstancába, ahol gabonát kellett beraknunk egy nagy hajóba. A hajó minket is elvitt. Novorosszijszkban kötöttünk ki. Innen a Kaukázusba vittek az Elbrusz magaslataira. Fél évig földmunkát végeztem, utat építettünk. Nem nagyon szerettem csinálni, meleg is volt… Beleuntam. Az a hír járta a táborban, hogy akinek szakmája van, azt később engedik haza. Így aztán, akinek szakmája volt, az letagadta. Minden este névsorolvasásnál kihirdették, hogy akinek szakmája van, az lépjen elő. Amikor az ácsokat olvasták, kiléptem. Gondoltam, lesz, ami lesz. Székely ezermesterek közé kerültem, megtanítottak valamennyire a famunkára. Amikor 1947 augusztusában hazajöttem, az első dolgom az volt, hogy a régi budink helyett csináltam egy újat. Negyedszázada áll. Egyébként előbb hazajöttünk, mint a többiek. Kétezer méteres magaslaton dolgoztunk, csodálatos vidéken. Azóta is láttam repülőgépről, és jártam ott delegációval is. – Gondolsz néha a harmadik világháborúra? – Nem… Nem hiszek benne, hogy lehet. Mióta megismertem különböző kontinenseket, népeket, nem tudom elképzelni, hogy lesz. Nem tartom reálisnak. Nem érzem ezt a veszélyt. – Azt írja a mai újság, hogy Koblár Tibort, aki megölt egy trafikost, a Legfelsőbb Bíróság halálra ítélte. Mi a véleményed a halálbüntetésről? – Fogas kérdés… Sokszor foglalkoztatott a téma. Magát azt, hogy ölni? Megérdemelt büntetésként sem tudok vele mit kezdeni. Tudom, hogy az ártatlan áldozatot a társadalomban meg kell torolni. Nem Koblár Tiborról van szó, de ha társadalmilag nézem, megérdemli. Ha egy bíróság tagja lennék, a tizenkét dühös ember között egy, és szavaznom kellene, nem tudom, mit éreznék, és hogyan szavaznék. – Hiszel az emberiség haladásában? – Feltétlenül hiszek benne. Különben teljesen felesleges lenne egyetlen betűt a papírra vetni. Bár eléggé nehéz elképzelni… Az embernek vannak összehasonlítási lehetőségei… A régihez viszonyítva… El tudom képzelni, hogy sok jó ember élt régen, de abban is hiszek, hogy ha választás elé kerül a mai ember, egyre többen választják a jót. – El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek? – Azt nem… Elképzelni is képtelen vagyok. Tudom, sokat foglalkoztatja az embereket ez a lehetőség, de én nem tudom elképzelni, mert nem ismétlődhet meg a földi élet. Vagy ha létezik még egy vegetáció, az nem ilyen. Van itt egy bolygó, a Föld, és kialakította az életet – mondja Simon István, aztán felemeli a demizsont, és teleönti poharainkat. Iszunk. Elfogy a bor. Körültekintek. Hiába. A mesebeli keleti szőnyeg még repül velünk. Hogy hová? Én nem tudom.
1972 |