Nagy László

Foggal született, azt kell hinnem… Évek óta figyelem az arcát. Tudó és talányos. Néz valamit, lát valamit, amit mi nem látunk. Érti az ősi szellemparancsot és közvetíti hozzánk a lényeget. Lélekőrző… Foggal született, azt kell hinnem, mint a többi sámán az Ob partján… A manysik, hantik, csukcsok, ugorok. Csak nem Ázsiában, hanem a Somlyó tövében, pontosan ott, ahol a Marcal, a Halyagos és a Torna szelíden átöleli a tájat. A sámándobot, mely egyben ló is, korán megszerezte. Bejárta vele az alsó és felső világot, a dunántúli csipkeerdőket, a süppedő ősi falvakat, a falvakban a kamrákat, félszereket, padlásokat, szénában aludt, s a holdvilágos éjszakákon fehér menyétek énekeltek neki menyétországról. Lova, mely egyben dob is volt, átúszta a folyókat, átugrotta a hegyeket, sörénye hófelhőket kavart, s amikor megpillantotta a puha fehér várost, leereszkedett. A városlakók azóta gyakran hallják a furcsa dobszót, és összenéznek, megölelik egymást, máskor megrettennek, és sírva kirohannak a Duna-partra, mert úgy hiszik, a folyó hátán, vagy a folyón túl történik valami, ami nélkülük már nem történhet meg. A dob aztán elhallgat, a városban nem történik semmi, a csend lyukakat éget a dobhártyákra. Nagyon nagy a csend. Felriadnak a denevérek. Vakon szállnak a város felett, mint a lelkek. Összeverődnek. Zavar támad a tornyok körül. Aztán egy jeges, téli hajnalon a dobszó újra szétárad a város ereiben. Amikor a tömeg nagy orra megérzi a nyírfára feszített nyers állatbőr szagát, morajlás támad, megindul az élet. A fülek kinyílnak az újabb üzenetre, és befogadják azt. Érthető. Nagy László foggal született, mint a többi sámán, csak nem az Ob partján, hanem a Marcal, a Halyagos és a Torna ölelésében Felsőiszkázon. Ez 1925-ben történt, valószínűleg július 17-én. A sámándob megszerzése előtt répát egyelt, kaszált, marhákat őrzött, és csikót nevelt. A városban sokat tanult. A város befogadta. A házak, a homlokzatok, a szokásos téglarakások nem tudták, hogy kit fogadnak a melegükbe. Ma sem tudják. A köveknek nincs füle, nem hallják a dobszót. Később mégis híre ment, hogy költő. Megjelent tizenöt könyve: Tűnj el fájás (versek, 1949); A tűzér és a rozs (versek, 1951); Szablyák és citerák (műfordítás a bolgár népköltészetből, 1953); A nap jegyese (versek, 1954); A vasárnap gyönyöre (versek, 1956); Deres majális (versek, 1957); Szeptember (műfordítás, Geo Milev versei, 1959); Száműzetés (műfordítás, Csü Jü An versei, 1959); Sólymok vére (műfordítás a bolgár népköltészetből, 1960); Himnusz minden időben (versek, 1965); Arccal a tengernek (válogatott versek, 1966); Darázskirály (válogatott műfordítások, 1968); Babérfák (műfordítás a délszláv népköltészetből, 1969); Ég és föld (oratórium, 1972). A városlakók. 1950-ben, 1953-ban és 1955-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Később 1966-ban a Kossuth-díjat is megkapta. 1968-ban pedig Strugában a költői fesztivál alkalmával a nemzetközi zsűri aranykoszorúját is elnyerte egyik versével.

Nagy László lakása tele van jelképekkel. Az ablak előtt egy zabla lóg, valaha kedvenc csődöre viselte, szenvedte, a könyvespolc szélén festett fatáblák sorakoznak. Egyiken zöld ló, a másikon piros ló zöld réten, a harmadikon aranymezőben szeretkező lófejek találkoznak, a negyediken kitörő, szilaj ló s a lovászok láthatók, akik megfékezik. Az ágyon színes subaszőnyeg, kecskeszőrből vagy birkagyapjúból sodorva. Nyers népi munka, érezhető, hogy valahol a Balkánon készült. Az egyik szekrényen köcsögduda áll, odább egy másik köcsögben virágok. De a modern világ jelképei is fellelhetők a szobában. Az ablak előtt modern íróasztal áll, az asztal felett egy házilag konstruált lámpa függ, melyet csúszó ólomgolyókkal lehet szabályozni. A szoba két oldalát könyvespolcok borítják. Az egyik könyvespolc peremén piros telefon nyugszik. A földön egy villanyhősugárzó áll, és átforrósítja a levegőt. Az ajtó közelében egy szabálytalan alakú asztal látható, százéves fa törzséből készült, a fa naturális keresztmetszete maga az asztallap. Valami azonban hiányzik Nagy László dolgozószobájából: a szék. Pontosabban a székek. Az egész szobában egyetlen szék található, az is az íróasztal előtt áll. Ez, azt hiszem, figyelmeztetés. Megfogadom… Az ajtó előtt lógó, feketével csíkozott nehéz bíborfüggönyt elhúzom, s az üvegajtón át a szomszéd szobába lépek. Ez a szoba valójában társalgó, de egyben Szécsi Margit menedéke is. Az ablakra függesztett írópolc, a két üveglap között felhalmozott kagylók, kavicsok s a Szigligeten talált kis madárfészek jól jelzik, hogy itt is egyéni, jól körülhatárolható világba lépett a látogató. Az egyik falat teljes magasságában és hosszában nehéz, sötétpiros függöny takarja. Ha az ember a sarokban leül a nyers asztal mellé, s megpillantja az üvegajtóra s a beépített szekrény ajtajára festett mozaikokat, freskókat, bizantikus hangulat keríti hatalmába. A beépített szekrény két felső ajtaján lovasok nyargalnak valahová, a két alsó, nagyobb szekrényajtón két angyal látható, az egyiken Mihály arkangyal Nagy Laci képében, a másikon Gábriel arkangyal Nagy András képében. Mihály arkangyalt Nagy Laci festette, Gábrielt pedig fia, András, aki az Iparművészeti Főiskola hallgatója. A főiskolás fiú a harmadik, legkisebb szobában lakik, ami valójában nem is szoba, hanem étkező fülke.

Az asztalon egy üveg tihanyi vörös bor áll (Cabernet), az üvegen túl dohányfüst szürkül, a füst mögött Nagy László ül, és talányos arccal a semmibe mered. Néz valamit, lát valamit, amit sem én, sem mások nem láthatnak. Kint a november végi szél dermesztő hidegen süvöltöz, s a szobában néha huzat támad, megmozdulnak a bíborfüggönyök. Nehéz ilyenkor megszólalni. Valójában elcsodálkozom, amikor meghallom a saját hangomat.

– Úgy hallom, a napokban befejeztél egy újabb verseskötetet?

– Igen… Kérlek szépen, ebben hatvanhat vers van, tehát kisebb méretű versek, és benne van az Ég és föld, ez az oratórium.

– Milyen tervek foglalkoztatnak? Milyen munkába kezdesz most?

– Sok mindent kellene csinálnom… Nagyon hamarosan le kéne fordítanom néhány osztyák hős éneket. Aztán különböző verseket kellene fordítanom. Elúsztam velük a könyv miatt. Nagyobb vállalkozásaim is lennének. A Móra Könyvkiadó szeretne egy Lorcát közölni tőlem, de én nem vállaltam… Inkább verseket fogok írni, nagyon sokat fordítottam… Egyelőre kipihenem magamat. A pihenés nem azt jelenti, hogy fekszem az ágyon, hanem azt, hogy olyasmivel foglalkozom, ami felüdít. Van az alagsorban egy műhelyem, annyi szép fa vár ott rám. Van egy esztergám is. Ilyesmikkel felüdülni… Tavaly megvettem ezt az esztergát, és mindig azon gondolkodtam. Most már, ha valamibe belekapok, mindig az foglalkoztat, belebolondulok. Mégiscsak költő vagyok, és verset kellene írnom…

– Hol dolgozol, íróasztalnál? Milyen napszakban tudsz írni?

– Igen, asztalnál dolgozom, és főleg éjjel. Körülbelül kilenckor nekiállok, és általában éjjel egyig írok, de van úgy, hogy háromig. Amikor fiatal voltam, volt úgy, hogy ötig is fent szoktam lenni. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nappal nem dolgoznék. Az Élet és Irodalom szerkesztőségébe nem megyek be mindennap. Szerdán egész nap szoktam dolgozni, szombaton, vasárnap szintén. Nagyon próbára teszi ez a szervezetét az embernek.

– Az írás számodra különleges állapot, vagy egyszerűen csak munka?

– Mindenestre az íráshoz, ha a lelki alkat megfelelő, kell egy szellemi alkalom, megfelelő lelki felkészültség. Azt nem tudom megcsinálni, hogy ha nincs kedvem, akkor írjak. Nem megy. Még talán a műfordítás sem megy akkor. Azt is tapasztaltam, ha az ember megszakítja a munka folyamatát, nehéz újra elkezdeni. Az az igazság nálam, ha a versben tudok élni, versben látom a világot, az a megfelelő felkészültséget is jelenti. Persze, nem íróasztalnál ülve. Tehát nem mindig a szabad idő kérdésén fordul meg az írás.

– Ha leülsz írni, már tudod, hogy mit akarsz, vagy tollal a kézben gondolkodol?

– Sokféleképpen… Van úgy, hogy magamban hordok két-három szót vagy sort, és várom, hogy abból vers legyen. Van úgy, hogy nincs semmi belőle, amikor belekezdek. Csak ülök, és később jön valami, ami mintha már meglett volna, csak elrejtőzött a tudatban. Még azt is hozzátehetjük, igaz, nem vagyunk fiatalok, de a húsz-harminc év előtti időkből annyi minden van megíratlan. Ezek félkész versek is lehetnek. Versek akarnak lenni. Attól nem félek, hogy nem lesz mit írnom, de alkalom, lelkiállapot is kell hozzá.

– A képzőművészet hogyan kapcsolódik költői világodhoz?

– Nagyon régen… Én festő akartam lenni. Már egész kicsi koromban sokat rajzoltam. Anyámat is kértem, hogy rajzoljon. És én is nagyon korán sokat rajzoltam. Úgy is volt, hogy festő leszek. A középiskolában nagyon jó rajztanárom volt, ő is szerette volna, ha festő leszek. Noha verset is korán kezdtem írni, mégis a főiskolán próbálkoztam, előbb az Iparművészetin, aztán a Képzőművészetin, és hát nem is ment rosszul. Sok minden közbejött, hogy otthagytam. Akkor kezdett bejönni a névsorolvasás reggelenként. Az Iparművészetin ez még nem volt, akkor mentem be, amikor akartam. Szerencsére a kollégiumban nem bánták azt, hogy ennyire váltogatom az iskolákat. Sőt, a festőkollégiumba (amit együtt alapítottunk) vissza is vettek, amikor a bölcsészkart otthagytam. A padláson laktam… Közben a verseim is megjelentek. Kezdtem rájönni, ha betűt írok a papírra, többet el tudok mondani, mint ha rajzolok. Persze a képzőművészet megmaradt, és mindig arra készülök, hogy festő leszek, akár gyermekkoromban.

– Feleséged, Szécsi Margit is neves költő. Házasságotok jelent egyben valamilyen műhelyt, alkotói közösséget is?

– Műhelynek nem lehet nevezni, ugyan beszélgetünk irodalomról, főleg versekről. És meg is mutatjuk egymásnak az elkészült írást. Főleg egymásnak, de ennek különösebb jelentősége nincs. Mintha a barátjának mutatná az ember a versét. Azt hiszem, hogy ideálisnak nevezhető ilyen értelemben ez az együttélés. Nem vagyunk féltékenyek egymás esetleges sikereire.

– Mit tartasz mint író, felelős szellemi ember, a legfontosabb feladatodnak? Milyen elképzelések vezérelnek?

– Én ilyen rangot nem adok magamnak, és nem is így gondolkodom. Sőt, ha költészetről kell beszélni, feladatra nem is gondolok. Olyanféle feladatra, amit állandóan emlegetnek, hogy a költészet feladata… Ellenben az a meggyőződésem, hogy a költészetnek eszményi célja van, ami eredendően is megvolt. Beléhelyezett feladata nincs. Az ötvenes évek elején, amikor még fiatal költők voltunk, nem is tudtunk volna ilyent mondani a költészetről. Azt hittük, a költészet egyenlő a filozófiával és a napi politikai problémákkal. Csakhamar rájöttünk, hogy ez nem költészet. De mint ahogy eredendően a költőkben bíztak az emberek, s talán ma is, annak idején a költő mégiscsak a közösség torka volt. És vezére valamiképpen. Hangot adott a közösségnek. És ezt ma sem vitatom el a költőtől. Magam is ilyenfélének tartom magamat.

– A költő vajon befolyásolhatja a világ eseményeit?

– Először azt mondom, hogy nem. Vannak azonban a múltból példák, amikor a költők befolyásolták. Azt hiszem, ezek nagyon különleges példák, gondolok Vörösmartyra, Petőfire. Azonban én azt gondolom, a verseknek mégis van hatása, hogy hatnak az olvasóra. És nyilván az olvasó életére is hatással van a vers, és a művészet általában… De semmiféle humanizmus nem ért el nagy célt, amióta létezik… Szerintem a 20. század a leggyilkosabb század idáig. Nem tudta ezeket a nagy tragédiákat megakadályozni. A költészet jót akar, ez meggyőződésem, és alig lehetne ezt példákkal megcáfolni. Alig van költő, aki ne ezt akarná. Ha magamat jellemezném, milyen költő is vagyok én ilyen értelemben, azt mondom, alig reménykedem. De mégiscsak azt csinálom, amit az előbb mondtam. Az eszményi cél megköveteli tőlem. Van, aki azt mondja, a költészetnek semmi köze az ilyen eszményi célokhoz. Kitűnő költő is mondhatja ezt. A költészet nemcsak attól költészet, hogy közös gondokról jajgat. Mindenképpen embereket fejez ki. Minden típusú költő olyan embereket, amilyen ő maga. Ez is valami…

– Az író közéleti szerepléséről mi a véleményed?

– Én nem mondom, hogy az írók ne szerepeljenek a közéletben. Én nem szeretek szerepelni, talán nem is tudnék. De vannak jó élményeim iskolákból. Fiatalok közé szeretek menni, ez is szereplés, azt hiszem, közéleti… És az a tapasztalatom, hogy megszerettettem ezekkel a fiatalokkal a költészetet. Petőfi azt mondta március 15. után, amikor választások voltak, hogy nemcsak az irodalomban, hanem a politikában is képviselni akarja a népet, s azért megy le a szülőföldjére, hogy ott megválasszák képviselőnek. Azt hiszem, jó lett volna, ha megválasztják. A hangja ugyan eljutott a vezetőkhöz, Kossuthhoz, de nem volt szavazata, így nem tudott ott érvelni. Maradt egy éhenkórász országjáró poéta, és annak is tartották mindvégig a kor akkori nagyjai. Egy kivétel volt. Bem, aki tudta, hogy ki ez a költő. Azt gondolom, ehhez is alkat kell, hogy a költő ilyen formában a közügy intézője legyen.

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Generációm? Az talán nincs is. Vagyunk egypáran, néhányan, és generációnak is neveznek bennünket. Mi 1948 körül indultunk mint költők. Éppen akkor, amikor a legszebb lendületében volt az ország. Nem voltak tapasztalataink a politikában. És azt hittük, hogy miközülünk, a fiatalok tömege közül, akik között mi is fiatalok voltunk, mint költők, sokan vezetők lesznek az országban. Arra egyáltalán nem számítottunk, ami 1951-ben, 52-ben tragikusan bekövetkezett… A fiatal ember csalódott. Jó orrba vágást kapott az ábrándjaival együtt. Mi népi kollégisták voltunk. Azt nem tudom, hogy az a sok ezer ember, akik akkor fiatalok voltak, hol van? Egy-kettő jutott föl a magas vezetésbe közülünk. Azt az orrba vágást mi még most is nyögjük. Legalábbis én mint költő érzem. Kijózanító volt ez az orrba vágás. Némelyek szemszögéből nagyon romantikusak voltunk, mégis szeretem ezt a romantikát, talán ez tart most is életben. Olyan értelemben gondolom, hogy tudok írni – mondja Nagy László, aztán előrehajol, és megmarkolja a poharát. Lassan, apró kortyokban iszik. Megfontoltan, tűnődve. Aztán hátradől újra, s a könyökét megtámasztja a kiszélesített ablakpárkányon. A párkányba süllyesztett rézedény megzördül. Én is iszom egy kortyot, aztán megszólalok:

– Ha éppen nem írsz, mivel töltöd a napokat és az estéket?

– Rengeteg dolgom van, elsősorban a fordítás. Másodsorban tájékozódni kell. Sok mindent el kell olvasni, nemcsak a költői munkákat. Világirodalmat áttekinteni nehéz dolog, de ott vannak még a természettudományok is, új dolgok a világban. Ezeket is szemmel kell tartani. Naponta legalább három-négy órát kellene olvasni. Ezen kívül vannak kedvteléseim is. Famunkák, gyűjtöm a fákat pár éve, diófát, szilvafát, cseresznyefát, körtét. Van libanoni cédrusom, sőt van vízözöni fám is. Állítólag a jégkorszak végén, amikor jöttek a nagy vizek, ezek a tölgyek iszapba, földbe kerültek. Megfeketedtek, de a rugalmasságukat nem veszítették el. Szobrokat faragok meg használati tárgyakat, amikre szükség van egy ilyen családban.

– Van valamilyen időbeosztásod? Hánykor fekszel és hánykor kelsz?

– Van valami, de nem teljes és nem pontos. A világhoz hozzá vagyok kötve, mivel az Élet és Irodalom szerkesztőségében dolgozom. Általában éjjel írok, és ezért későbben is kelek, kilenc-tíz órakor. Fölkelés után jógázok. A jógából főleg csak a légzést végzem, de különböző testedzéseket is csinálok, melyek nem a jóga szerintiek. Nagyon sok időt eltöltök ennél az asztalnál. Legalább egy órát kávézgatok itt a feleségemmel. Utána megyek be a szerkesztőségbe, és a városban ebédelek. Ha nincs más elintéznivalóm, hazajövök, itthon alszom egy órát, fél órát, aztán olvasgatok, vacsorázom, és utána kezdem meg az enyém munkát.

– A nappalokat szereted jobban vagy az éjszakákat?

– Az éjszakát nem kedvelem. Az éjszakai munkára a körülmények kényszerítettek, és most már tudom, be is bizonyították a hozzáértők, hogy az éjszakai munka nagyon káros a szervezetre. Szeretnék korán kelni és korán munkához látni. Az az ideális, ahogy a természeti emberek élnek.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

– Nagyon gyönyörűeket szoktam álmodni. Rosszakat is. Éppen a múlt héten írtam meg versben néhány álmomat. Illetve versszerű prózában. Soha még álmomat nem írtam le. De négy-öt éve hajnalban felébredtem, és azonnal leírtam három oldalon, hogy mit álmodtam. Ebben benn van a röpülés is. Nagyon sokat röpülök álmomban. Másokat meg szoktam kérdezni, hogyan röpülnek? Általában azt felelik, mintha úsznának. Én meg úgy röpülök, hogy a könyökömet az oldalamhoz szorítom, és megyek fölfelé… És erőlködöm. Minél jobban erőlködöm, annál gyorsabban megyek föl. Próbálgattam megfejteni, hogy miért így röpülök. A röpülősségről tudományos munkákat nem olvastam még, de azt hiszem, akik úgy röpülnek, mintha úsznának, azok tudnak is úszni. De én nem tudok, mert gyermekkoromban belefojtottak a vízbe a legények, így víziszonyom van. Még hajmosáskor is csaknem megfulladok. De más lelki, biológiai oka is lehet.

– Melyik évszakot szereted a legjobban?

– Én minden évszakot szeretek, talán kevésbé a nyarat, mert akkor nagyon meleg van. Nagyon szeretem a kora tavaszt. A márciust, amikor nagyjából elolvadt a hó, és fölenged az idő. És este már nincs sár, de nincs kopogós fagy sem. Mintha aszalt szilván járna az ember, olyan ruganyos a föld. És a föld szaga is érződik. Persze vidéken… Iszkázra, a gyermekkorra apellálok. Az ibolyás tavaszi domboldalt, később a gyöngyvirágos vad helyeket nagyon szerettem. Az ősz elejét is nagyon szeretem, tehát a szeptembert. Akkor kezdek el írni is. Nyáron nem tudok dolgozni, esetleg fordítani. Én a nyárban, amíg otthon fiatal voltam (húszéves koromig a nyarat otthon töltöttem), nagyon tudtam haragudni. Ha szárazság volt, azért, mert nem lehet kapálni, ha eső volt, azért, mert elrohad minden. Állandóan veszekedtem az időjárással… És nagyon szeretem a csendes telet, amikor hó van, hideg is van, de nem fúj a szél. Én nem szoktam fázni télen. Ha tudok mozogni, nem fázom. Kesztyűt sem viselek, mert nem fázik a kezem. Nem tűröm tulajdonképpen a kezemen.

– Mondj egy ünnepet, olyant, ami számodra a legkedvesebb?

– A két nagy ünnepet szeretem, a karácsonyt elsősorban. Gyermekkoromban a karácsony tele volt izgalommal, nem az ajándékozás miatt, mi ajándékot sohasem kaptunk. Hanem karácsonykor előjöttek a szép régi szokások, betlehemezés, pásztorozás, regölés. És hát erre készültünk karácsony idején és előtte. Nálunk az ünnepekhez kapcsolódó népszokások teljességgel megvoltak gyerekkoromban: Lucázás, regölés, István napján, Szilveszter este virgácsolás, újévkor a jókívánságok előadása, aztán a balázsolás, de az már nem annyira. Húsvétkor pedig tojásfestés, tojásvágás. Más ünnepek nálunk nem voltak. Névnapot, születésnapot nem ünnepeltünk. Csak most hoztuk divatba mi, gyerekek, hogy a szüleinket névnapjukon felköszöntjük. És a búcsú is ünnep volt.

– Mikor volt a búcsú Iszkázon?

– Felsőiszkázon Máriakor, szeptember 15-én. Középiszkázon László-napkor. Ahhoz ragad olyan élményem, amit soha nem felejtek el. Volt ott a búcsúban egy kis húsdaráló. Harminckét fillérbe került. Kértem rá otthon pénzt, de nem adtak. Elhatároztam, hogy lopok tojást. Nyolc tojást kellett lopnom hozzá. Beváltottam, zárás előtt megvettem, aztán a szekrény tetejére tettem. Mire reggel lett, jön az apám az ostorral. Jól elostorolt azért, hogy loptam. Búcsúkor mindig verekedések voltak minálunk. A verekedések már este kezdődtek… Akkor láttam először véres fejű embereket és vért spriccelni emberekből. Volt úgy, hogy különösebb ok nélkül is ölték egymást. Volt egy kis rokonunk, kis ember, az maga elé fogta a bicskát, és ment mindenki ellen, és kimetszette a hasukat. Úgy gondolom, azért történtek ilyenek, mert alig volt érdekesség az életükben. És ez a visszatartottság búcsúkor kijött belőlük akaratlanul.

– Mikor sírtál utoljára?

– Jól meg kell néznem… Visszafelé kell nézni. Én nagyon ritkán sírok. Igazában először akkor sírtam, talán nyolcéves lehettem, amikor vasárnap alkonyat felé felébredtem a legelőn. Nyugodott le a nap, és arra gondoltam, hogy meg kell halni. Elkezdtem bőgni. Hajtottam hazafelé a marhákat, és sírtam. Különben nem szoktam sírni. Ha apám megvert, akkor sem sírtam. Le kellett térdelni, bocsánatot kérni, de én nem kértem bocsánatot. Sírtam 46-ban, amikor jöttem volna fel Pestre, de olyan zivatar volt, hogy nem lehetett eljutni az állomásra. Másnap felvételi vizsgám volt. A tehetetlenségtől bőgtem. Kilenc kilométerre volt az állomás. Éjszaka egy másik vonattal mégis eljutottam, és reggelre megérkeztem Pestre… Amikor megtudtam apám halálának a hírét, akkor sem sírtam, bár nagyon kikívánkozott belőlem. Lementem a pincébe rögtön, és elkezdtem faragni. Persze, nagyon hamar el tudok érzékenyedni, úgy, hogy a könnyem is kicsordul, és egyre sűrűbben. De nem emlékszem nagyobb sírásaimra. Úgy magamban, belül sírdogálok én eleget.

– A szorongást vagy a halálfélelmet ismered?

– Igen… Úgy jelentkezett először, hogy meg kellett engem operálni, és azt mondták, elaltatnak. Nem akartam beleegyezni, hogy erőszakkal elaltassanak, és ne tudjak magamról. Halálfélelemszerű volt már ez is. Volt olyan közvetlen halálélményem is, hogy lelőnek. Előttem volt a puskacső… Ahogy öregszem, egyre többet gondolok a halálra. Mindennap szinte. Különösebben nem szenvedek tőle, de rossz. Sokáig szeretnék élni és dolgozni, mert megítélésem szerint alig csináltam valamit, és mindet a jövőben akarom helyrehozni. Az is igaz, hogy az ember minden versével egy lépést tesz a halálhoz. Ezen nem időt értek csupán. Az biztos, hogy a halálos fenyegetés pillanatában nem érzi az ember a halált, csak később visszagondolva borzasztó.

– Mi történt veled a háború alatt?

– Ez a puskacső-ügy is akkor történt. Különösebb nyomot nem hagyott bennem, de elég arra, hogy sokszor visszagondoljak rá. Amikor a front közelített hozzánk, illetve már ott is volt, azt tapasztaltam, hogy az emberek ebben az óriási felfordulásban mindig megtalálják az alkalmat arra, hogy emberek legyenek. Ezt nemcsak a civilekre értem, hanem a harcoló katonákra is. Nekem otthon rengeteg szörnyű élményem volt a háborúban. A front rajtunk vonult át, és egy kicsit ott meg is állt. Előző este a repülők bombákkal felgyújtották a falut. Mindenki kiszaladt a faluból. Eszüket vesztették az emberek, nem törődtek semmivel, minden égett. Mi a falu szélén laktunk, a mi házunk nem égett. Talán ezért is volt bátorságunk, hogy bemenjünk a faluba. Én bementem az istállókba, és az egyik szeren végig elmetéltem az állatok kötelét, a másik szeren az apámmal találkoztam, ő is ezt csinálta. Az a rémület, ami az állatokban volt, borzasztó… Amikor a front túlment rajtunk, a németek bombázták a maradék házakat. Az állatok ekkor mégis bent égtek az istállókban. Egy hétig feküdtek ott. Annyira felpuffadtak, hogy nem lehetett szekérre tenni őket. Fel kellett darabolni az állatokat. Az orromat bekötöttem, úgy daraboltam őket. És emlékszem az első olyan napra, amikor minden csendes volt, és úgy látszott, lövöldözés már nem lesz… Elmentünk az anyámmal mákot ültetni. Akkor éreztem, hogy van valamilyen szabadság és béke, és ez igazán jólesett.

– Nélkülöztél már életedben?

– Ha nem is nélkülöztem, nem volt valami virágos az életem. Otthon sokszor jókat ettünk, disznóölés is volt és gyümölcs is. Pápai diák koromban már többet nélkülöztem. Igazában Pesten tudtam meg, hogy mi a nélkülözés, a kollégiumban. A Dózsa György úton van az az épület most. Szanatórium volt, de bombatalálat érte. Az ostrom alatt már rablótanyává vált… Abban kezdtük a kollégiumi életet. Novemberig nem volt ablakunk, később is csak olajos papírból. Koszt sem volt, csak kukoricakása és kávé mindennap. Emlékszem, az iszkázi búcsú napján nem volt tüzelőnk a kollégiumban. Volt egy szilfa a ház mellett, felmásztam rá fűrésszel a számban, és levágtam az egyik száraz ágát. Azzal főztünk ebédet. Mindig elaludtunk a főiskolán, mert vitaminhiányunk volt, és éhesek voltunk. Ha jött egy szállítmány hagyma, azt ettük minden nélkül. 1952 nyarán is sokat nélkülöztem, albérlő voltam, és fiatal házasok is voltunk. Az istennek sem tudtunk pénzt szerezni. Elloptuk a Csuli nagyságos asszony kenyérhéj-gyűjteményét a szekrény tetejéről és megettük. Később nem mondhatom, hogy nélkülöztem volna. Előfordult, hogy nem volt pénz és ennivaló, de csak rövid ideig tartott ez a mizéria. Később megtaláltam a helyemet, sokat tudtam dolgozni, állásom is volt. Az elmúlt húsz évben tulajdonképpen a fordításokból éltem.

– Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz!

– Ezt nem tudom megmondani, nem is vágyakozom tulajdonképpen a pénzre. De annyit elvárok ettől az élettől, hogy a mindennapi kenyérre-, könyvrevaló meglegyen. Én nem gyűjtöm a pénzt. Autót nem akarok venni, ezzel szemben sokat taxizom. Az apósom lottózik, totózik és most már nyugdíjas. Húsz éve ábrándozik egy nagyobb összegről. Kicsiket nyert. Neki egy igazi pénzösszeg ötszázezer forint, amiből házat tudna venni a családjának. Nekem van lakásom, nem ábrándozom pénzről.

– Van valamilyen tárgy vagy érték, amit szeretnél megkapni?

– Van egy titokzatos álmom, hogy egyszer csak nem itt fogok élni ebben a lakásban, hanem egy olyan helyen, ahol természet van. És nem kell figyelnem mások nyugalmára, kalapálhatok, zöröghetek. Így rettenetesen lehet élni. Gyermekkoromtól végigkísértett a rézdrót álmom. És az apám is ábrándozott róla, hogy a malacok orrába rézdrótot fűzünk. Gyermekkoromban vezették arra a villanyt. A végeket levágták a porcelánról, de én későn vettem észre. Barátaim viszont összegyűjtöttek több korcsolyára való rézdrótot. De aztán szereztem egy vastagabb kábelt, amiben hét szál vastag rézdrót volt. Azokból csináltam rézláncot, nyakláncot, sokfélét. A lakásban ahol drót van, az mind rézből van.

– Szenvedélyeid vannak?

– Vannak, ezeket nemigen lehet elmondani. Olyan szenvedélyem nincs, hogy alkohol, bár nagyon megiszom. Van itthon alkohol, de meg tudom állni, hogy nem nyúlok hozzá, csak társaságban. A cigaretta is ilyen, szívom.

– Hiszel a barátságban?

– Van ilyen, és hiszek is benne, annak ellenére, hogy a barátságok nem örökké tartanak. Nekem már nagyon sok barátom volt, gyermekkoromtól máig. Általában a sors szakított el bennünket, az idő és a tér. Azt is tudom, hogy barátok nélkül nemigen lehet élni. Én azokhoz a barátokhoz is ragaszkodom, akik tulajdonképpen már nem barátaim, mert elszakadtunk egymástól, olyanokhoz is ragaszkodom, akik esetleg mások lettek, mint voltak, akik engem nem tartanak már számon úgy, mint barátot. Azt nem kell elmondani, hogy a barátok együtt mire képesek. Nemcsak vigasztalják, segítik egymást, hanem megjelenésükkel, légkörükkel nagy hiányt pótolnak. Valamit, ami nincs a világban ma már.

– Mi a nők helye életedben és költői világodban?

– Én sok mindent köszönhetek nekik, ha ugyan köszönni lehet, hogy elkezdtem verset írni. Engem a szerelem inspirált erre elsősorban. Egyéb más is, de ez ugyanúgy inspiráló erő volt. Szeretem, ha a közelemben nő van és beszél. Beszél a világról és mindegy, hogy hogyan…

– Mit gondolsz, vannak ellenségeid?

– Nem vagyok meggyőződve róla. Egy nagy ellenség az emberellenesség. Ez biztos, hogy ellenségem, de ez megfoghatatlan. Konkrét ellenségeim is lehetnek, hallok híreket felőlük, de ez alig bizonyítható. Az ellenséget nem úgy értem, hogy vannak, akik nem szeretik a verseimet. Az ilyen emberek nem ellenségeim. Azok az ellenségeim, akik akarva, személy szerint rosszat tesznek nekem. Akaratlanul is lehet rosszat tenni, én is tettem már rosszat.

– Előfordult, hogy valakit meggyűlöltél?

– Igen, előfordult. Már kezdve a gyerekkortól. Még olyanokat is meg tudtam gyűlölni, akik hozzám tartoztak, de rövid ideig tartott ez a gyűlölet.

– Van olyan szó, íz, illat, ami nosztalgiát kelt benned?

– Én például a lószagot nagyon szeretem. Nem is szag, hanem illat. (Kicsatolja a nadrágszíját, s a hajdani Ferkó olajokkal átitatott fekete bőrszíj varrott belsejét mutatja felém.) Ez a szíj, ami a derekamon van, ez egy fékszár volt. Amikor ezt a csatot csináltam rá, felbontottam ezt a varrást, és a lószag kijött belőle. Egyébként ez az én csődöröm fékszára volt, azért is becsülöm meg így, hogy a derekamon hordom. Egyébként a színeket is nagyon szeretem, majdnem minden színt. Ehhez hozzá tartozik, hogy a festészettel sokat foglalkozom. Azért van a színek között kedvesebb is, ilyen a piros. Nem tudom megmondani, hogy miért. Látod, milyen szép piros csizmát festettem annak az angyalnak? De szebben is kijön ez, ha lesz időnk és foglalkozunk vele.

– Milyen élmények indítottak el a művészet, az irodalom felé?

– Emlékszem, az első versemet nyolcéves koromban írtam: „Réce, réce kanréce, nem kell nekem ebédre.” Anyám tömött egy szép tarka tollú gácsért, ott volt a karóketrecben. Rájöttem, hogy nem kell üldöznöm, itt van előttem, és kihúztam egy szép kékeszöld tollát. Kitűztem a sapkámra, utána megszagoltam a kezemet. Büdös volt. Eldobtam a tollat, és egész nap mostam a kezemet. Virágvasárnap anyám levágta a gácsért. Nem akartam enni belőle. A testvéreimet megtömték vele, de én kibújtam az asztal alatt, és elfutottam a mezőre. Apám utánam. Elbotlottam, elkapott. Elvert. A kamra ablakában láttam, hogy csupa vér az arcom, de azért sem ettem sem a levesből, sem a gácsér húsából. Így született az első vers. Nagy élményem volt Arany Toldi-ja, a könyvünkben benn volt a Családi kör is. A mintájára próbáltam egy másik verset írni. Felfedeztem, hogy mi a rím, a ritmus. Azt hiszem, kíváncsiságból írtam ezt a verset. A másik dolog az, hogy túlságosan érzékeny voltam, és nem tudtam kinek elmondani, amit szerettem volna, csak magamnak a papíron. Ez félig-meddig azt is jelentette, hogy másnak van elmondva… Pápai diák koromban nagy kultusza volt a versnek, nemcsak az önképzőkörben, hanem mi barátok is nagyon szerettük a verselést. És hát írtak verseket, én is közöttük. Két barátom volt, akinek megmutattam a versem, így senki sem ismerte a verseimet 1946 derekáig. 1947-ben egy kollégista lány elvitt hét versemet a Valóság szerkesztőségébe, és karácsonykor közölték. Az előbb már mondtam, miért hagytam el a festészetet. Akkoriban, 1948-ban építették a diákok a Duna–Tisza-csatornát. A felső vezetés megbízott, menjünk le, és örökítsük meg ezt a munkát képekben. Elmentünk a Molnár Jóskával, és mindent lerajzoltunk. Május volt, kaszálták a szénát. Leültem verset írni az egyik boglya tövébe, és éreztem, hogy költő vagyok. Egész este írtam. Másnap a barátom azt mondja, menjünk festeni. Nekem nem ment a festés, s arra gondoltam, hogy az írás milyen jól sikerült előző este. Belevágtam a festőállványt és a festékeket az árokba. Talán még most is ott vannak. Bocsássanak meg, most már nem haragszom rájuk.

– Milyen volt a gyermekkorod? Iszkáz? Lovatok volt?

– Egy szürke meg egy pej, apám nagyon büszke volt rájuk. Kicsi lovak voltak. Apám nem is akarta, hogy legyen kiscsikó, mert az elcsúfítja a lovat. Addig könyörögtem neki, amíg lettek. Persze, szeretem a másféle állatokat is, de leginkább a lovakat. Örökké lovat rajzoltam, ma is azt csinálom. Ha leülök az asztalhoz, és nem megy az írás, lófejeket, lólábakat rajzolok a papírra. Az én gyermekkorom a természetben telt még akkor is, amikor iskolába kellett járni. Nagyon korán kellett kapálnom, őriznem az állatokat. Nagy csavargások is voltak. Ismerkedtem a világgal, és minden nagyon meghatott. Nemigen volt békesség nálunk otthon, sem a szüleim között, sem az egész család között. Az egyik rokoni ág rosszat akart nekünk. A gulyáskodás nagyon sok élménnyel járt. Ősszel már az egész rét községi legelő volt, és ott a marhák is összekeveredve legeltek, amit lehetett. Verekedtek… Gyakran hideg volt, tüzet raktunk, kukoricát, krumplit sütöttünk. Nekem volt egy tehenem, a Füge. Öreg tehén volt, és egy lyuk volt a nyelvén. Konok dög volt. Ha elhatározta, hogy bemegy a répába, bement, hiába vertem az orrát. Egyébként lehajtotta a fejét, s én fölsétáltam a nyakára. Egyszer a Füge miatt kerültem nagy bajba. Bérmálás előtt belement a répába, és nagyot káromkodtam. Anyám meghallotta, kora reggel újra el kellett mennem gyónni… Később ennek a tehénnek a nyakát kellett elvágnom kaszával. Öreg és beteg volt. A szüleim nem voltak otthon, krumplit vittek Pápára. Az apám rám bízta, hogy öljem meg. Figyeltem egész este a mécsessel. Amikor a szarvát a földre nyomta, nekifogtam a kaszát, de a lebernyegek miatt nem tudtam elvágni a nyakát. Segítséget hívtam, így elvágtuk. Kifolyt a vére, és el lehetett adni… Láttad a zablát az ablakban? Az a csődöröm zablája volt. Háború után ez maradt meg nekünk, ez a kiscsikó. Nagyon kényes volt. Apám szokta pucolni. Játékosan kapkodott, apám meg azt hitte, megharapja, meg is harapta, de játékból. Ezért apám egyik kezében a kaparót tartotta, másikban a botot. El is rontotta egy kicsit. Később nem lehetett betörni, szájába tenni a zablát. Sok legényt hívott apám, de ez a ló nem nyitotta ki a száját. Azért kellett volna a zablát beletenni a szájába, mert akkor volt a lóvizsgálat, és el akartuk vezetni. Apám el is ment szólni… Közben én kitaláltam, hogy bekapatom vele a zablát szénába csavarva. Be is kapta. Kivittem a szántásra. Amire apám visszajött, odavittem neki, mint egy bárányt. Nagyon meg volt hatódva, nekem adta. Akkor elhatároztuk, hogy fedeztetünk vele. Abban az évben hetvenegynéhány kiscsikót csináltattam vele. Amikor én eljöttem Pestre, idegen gazdáé lett, és sok galibát csinált. A fehérvári méntelep megvette nyolcezer forintért, de nem tudták elvinni, mert nem ment be a vagonba. Ottmaradt Iszkázon. Ki kellett vágatni, ettől teljesen megbutult.

– Milyen a mai Iszkáz?

– Egy évben háromszor hazamegyek… Régebben, amíg nem volt állásom, egy-egy hónapot is otthon töltöttem. Régen 60–80 házból állt a falu, körülbelül háromszáznyolcvan lakos volt. Nagy élet volt ott régen. Alig mentek el onnan a faluból katonának, postásnak, rendőrnek. A lányok inkább elszegődtek, fel cselédnek Pestre. Népes volt a falu, és megvoltak a saját törvényei. Valami tartása volt a falunak. Nagyon büszkék voltak arra, hogy felsőiszkáziak. A mi falunkba nem lehetett hidegvérű lovat behozni, mert aki hozta, kiszekálták. Idegen férfit sem tűrtek meg maguk között, az ki volt téve a nevetségnek és minden egyébnek. Abból a régi életből semmi sincs. Egy-két öreg van otthon, aki tehette, elment. Fiatalok nagyon kevesen vannak. Tulajdonképpen nem történik ott semmi közös, még nagy mulatság sincs. Tévé van, látják a fiatalok a különb életeket, és igyekeznek elszökni. Azok a kölkek, akikkel én gyerek voltam, azokból egy ha talán otthon van. Lány egy sincs. Van egy-két család, ahol az öregek sem olyan öregek, hogy ne tudnának dolgozni, és jól dolgoznak, spekulálnak, élnek. A téeszbe is járnak, otthon is dolgoznak. Nincs az a mizéria, ami volt. Nem is spórolgatnak, csak jó lakásra törekednek. Földre nem gyűjtenek, ezért nem koplalnak. Eredetileg a három Iszkáz volt egy téeszben. Hittek abban, hogy valamit tudnak csinálni közös munkával. Most már négy-öt falu is együtt van. Húszkilométeres körzetben, és nem sok közük van egymáshoz. Azt nem tudom pontosan, hogyan dolgoznak, milyen a keresetük, mert ezt most döntötték el a nyáron.

– Emberi lakhelynek mit tartasz alkalmasabbnak, a falut vagy a várost?

– Emberi lakhelynek a város nem jó. Kiváltképpen ez a modern város. Azért modern, mert tele van gépekkel, autókkal, intézményekkel, de a város szerkezete a régi. Ez az embernek nem jó, sem az idegzetének, sem az egészségének. Új Budapestet kellene csinálni, hogy jól érezzék magukat az emberek. Én azonban nehezen tudnék vidéken élni, annyi minden ide köt. És lehet, hogy ottan nem is tudnék jól dolgozni, munkát végezni. Sok mindenről le kellene mondanunk, hogy igazi vidéken tudjak élni folyamatosan. Vidékre járni persze szeretek. Ilyen ember, mint én, vidéken sok mindennek ki lenne téve. A város az én Bakonyom, így gondolom.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– El tudom képzelni. Erről már szinte mindennap hall az ember a rádióban, olvassa a tudományos folyóiratokban, hogy bárhol kifejlődhet értelmes élet. Abban kevésbé hiszek, hogy ezeket majd mi meglátogatjuk. Pedig egyik-másik emberiséget jó lenne valahol felfedezni, akárcsak úgy is, hogy kapcsolatba lépjünk velük híradástechnikai eszközökkel. De ilyen eszközökben mi elég szegények vagyunk még. Nagyon érdekes lenne. És talán sokszor gondolok rá, hogy beleszólhatnának az életünkbe valamiképpen úgy, hogy itt rendeződjenek a dolgok ezen a zöld csillagon. Mert abban nem nagyon lehet hinni, hogy az emberek itt egyik napról a másikra megbékélnek, és nem ölik feleslegesen egymást. Alig hihető ez, mert az emberben van egy agresszív természet is. Amíg ember lesz, ilyen is marad. Ő is a természet része, még akkor is, ha gondolkodik. Csillagokbeli jobbfajta emberiséggel azért lenne jó találkozni, hogy belássuk itt lenn, annak semmi értelme sincs, hogy ezer évek óta a történelemben pusztítjuk egymást. Valami döbbenet kéne.

– Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?

– Nem hiszek benne, hogy az emberiség jobb lesz. Az emberiség halad ugyan, ezt a civilizáció bizonyítja. A civilizáció eszközeivel sok minden régi bajt lehet javítani, de lehet, hogy most a történelemnek olyan állapotát éljük, hogy az ember nem tud vigasztaló jövőt látni. Abban hiszek, hogy lehet jobbítani az embereket. Állati sorból kiemelni, és ésszel, pedagógiával belátásra bírni még nagyobb tömegeket is lehet. De az milyen emberiség, ami eltűri ezeket az embertelenségeket a világban?

Nagy László indulatosan rám pillant. Becsukom a jegyzetfüzetemet, és zsebre teszem a tollat. Az arca mozdulatlan, a szája szögletében még ott van az iménti kérdés. Töredezett, kemény arca, ősz haja hipnotikusan fogva tartja a szemet. Azt kell hinnem, Nagy László foggal született, mint a többi sámán…