Kolozsvári Grandpierre Emil

Nálunk, ha egy író viszi valamire, az biztos, hogy Budán lakik. Természetesen nem Budafokon és nem Óbudán. Akkor hol? Megmondom. Csakis az első kerület várnegyedében vagy a Rózsadombon… Esetleg a tizenkettedik kerületben… Esetleg… Az igazi a Rózsadomb. A második kerület manapság státuszjelkép. Ebben a kerületben laknak a politikusok, a gazdag, jónevű orvosok, mérnökök, a múltból ittfelejtett úrfélék, s természetesen a befutott művészek is. Mit gondolnak, hol lakik Kolozsvári Grandpierre Emil? Igen, a második kerületben, közel a Vérhalom térhez. S honnan költözött ide? Igen, az első kerületből… S mit gondolnak, miben lakik? Nem, nem villában… Kolozsvári Grandpierre Emilnek még csak harminchét könyve jelent meg… Igen, a huszonhatodik könyvére József Attila-díjat kapott, de ennek ellenére sem lakik villában. Kolozsvári Grandpierre Emil egy tekintélyes külsejű, bomló vakolatú társasház második emeletén lakik… Igen, kérem, a lakás belseje viszont kifinomult ízlésre vall, s biztos, hogy mindenben különbözik a Rózsadombon szokásos belső terektől. Másfél szobás az egész birodalom. Igen. Kolozsvári szerint is kicsi. De a feleségének a Bem rakparton külön lakása van, így ezt a rózsadombit Kolozsvári Grandpierre Emil lényegében egyedül használja. De kezdeném az elején. A társasház udvarán néhány fa áll. Az előtérben szilva- és barackfák, alattuk fű. Betonozott úton és lépcsőkön jut el a látogató a ház mögé, a bejárati ajtóhoz. Enyhén piszkos lépcsőház. A második emeleten, a padlásra vagy a tetőre vezető vaslétra szomszédságában nyílik az író ajtaja. A névjegy szigorú: Dr. Grandpierre Emil. Ki gondolná, hogy író? Ez a névjegy inkább mérnököt, statikust sejtet. Szakembert. Grandpierre persze tényleg szakember, s ahogy a saját pályaívét kiszámította, azzal a tudásanyaggal ballisztikát is taníthatna valamelyik katonai akadémián.

Nyílik az ajtó. Félhomály. Az előszoba keskeny. Balra ajtók. Mögöttük valószínűleg a konyha és a fürdőszoba. Rosszul látom Grandpierre arcát. Először találkozunk személyesen. Korábban csak levelekben és telefonon érintkeztünk. A lexikon szerint januárban töltötte be a hatvannegyedik életévét. Rossz a lexikon? Alig várom, hogy a szobába lépjünk. Amint a fénybe fordul az arca, megvizsgálom. Igen, negyvennyolcnak látszik… Egy jól konzervált negyvennyolcas. Bizonyos zavartsággal forgolódunk egymás körül. A magányosan élő férfiak jellegzetes idegessége Grandpierre-en is kitör. Egyszerre kell betöltenie a rangos író és a szolid háziasszony szerepét. Ide kap, oda kap. Egy üveg bort ránt elő valahonnan, aztán egy másikat.

– Kóstoljuk meg… Egerből kapom… Nagyon megbízható gazdától… – mondja.

Kiugrik a konyhába poharakért, közben fél mozdulattal a lakás nevezetességeire utal.

– Na, nyisd ki ezt a szekrényajtót! – biztat.

A folyosói szekrény ajtaját maga Grandpierre nyitja ki. Élvezi a meglepetésemet. Nem szekrény, hanem egy szoba tárul fel az ajtó mögött. A szobában nagy heverő, sok szőnyeg, nagyon tiszta, csupasz íróasztal, az íróasztalon hamvasan új, pasztellkék írógép. Mint egy csendélet. Az asztal felett redőnyös ablak… A redőny résein bezuhog a délutáni hamvadó fény. Ez a kisebbik szoba. Rendes ajtó is nyílik hozzá a nagyobbik szobából. Minek akkor ez a szekrényajtó? A szekrényen át szökteti ki a lányokat? Ki elől?

A nagyobbik szobát Grandpierre íróasztala uralja. Ez már egy megbarnult darab. A tetején újabb írógép, a gép körül könyvek, jegyzetek halmai, két üveg ragasztó, ceruzák és egy kis fémhátú tükör. Az asztal mögött kényelmes, fémlábú karosszék. A dolgozószoba leghosszabb falát hatalmas könyvespolc borítja. A polc alatt heverő, állólámpa, odább kis asztal fotelokkal. A könyvespolc egyik elérhető rekeszében dobozok sorakoznak. Hat nagy doboz egymáshoz simulva. Hát ez mi lehet? Grandpierre a konyhából előhozott üres poharakkal éppen mögém érkezik. Megszólal:

– Na látod, ez a titka annak, hogy én ilyen sokat tudok írni…

Kedvemért kinyitja egyiket is, másikat is. Jegyzetek, újságkivágások, gépelt flekkek rétegeződnek mindegyikben. A készülő tanulmánykötet anyaga, az új regény és az új novelláskötet jegyzetei. Néhány perc múlva odább a villanykályha fölé épített polcon is felfedezek egy dobozt… A szoba egéről rézcsillár ereszkedik a bútorok fölé. A szoba hangulatát a szőnyegek határozzák meg. A parkettot süppedős perzsaszőnyegek borítják mindenütt, az ablak peremét, a kis szoba ajtaját is szőnyegek takarják el. A falon is függ egy vagy két szőnyeg. Mellettük a képek elvesztik jelentőségüket. Ebben a szőnyeggel bélelt dolgozószobában lekerekednek a szavak, s ha valaki patkolt bakanccsal törne be, a lépte annak is puha lenne, szinte nesztelen. Ahogy a látogató szemlélődik, állandóan úgy érzi, hogy néhány perccel korábban még egy hölgy ült a pamlag szélén. Úgy véli, parfümjének az illatát már kisodorta a huzat, de nem egészen. S talán maga a hölgy is a lakásban tartózkodik még, a szomszédos szobában, vagy talán a szekrényben, ami nem is szekrény. Az ember állandóan úgy érzi, hogy valahol, a háta mögött halkan kinyílt egy ajtó, s egy lány vagy macska a szőnyegen lépdel.

Ha a látogató aztán a dobozokra pillant, elfelejtkezik a szőnyegekről, lányokról, a halkan csukódó szekrényajtókról. Arra gondol, hogy íme, egy író, aki megszervezi az életét, a munkáját, a pályáját. Egy stratéga, egy mérnök, akinek a háza táján semmi sincs a véletlenre bízva.

Néhány pillanatra megállunk az erkélyen. Gyönyörű a kilátás. Lent a Duna piszkosszürke szalagja tekereg. Lánchíd, Erzsébet-híd, Szabadság-híd… A Petőfi-híd már beleolvad a ködlő szürke messzeségbe. Hajókat látunk a Dunán. S a parton ott a Parlament, a túloldalon a Gellérthegy. Felülről látjuk a sziklákat. S a Duna két partján ott a város, forrón és zajosan, tüzelő kövekkel, bádog párkányokkal. A Rózsadombon üde ligetek övezik a házakat. Mindenütt fű zöldell, hatalmas vadgesztenyefák, ezüstfenyők, nyírfák látszanak alattunk körben. A levegő üde, a zajok csak szűrten, finom döngicséléssé szelídülve érkeznek el a fák közé.

Grandpierre üvegeket helyez elénk egy kis asztalra. Az egyik üvegben vörös, a másikban fehér bor van.

– Na, melyik mellett döntesz? – kérdi, s nehéz helyzetbe hoz. Finom bor mind a kettő. Illatos, alig édes, de én a nyersebb, savasabb borokat kedvelem. A vörös mellett döntünk. Elkortyolgatunk egy pohárral, s közben észreveszem, hogy az erkély sarkában nagy faláda áll, a ládában föld, a földből repkény kúszik a falra, mennyezetre. A párkányon is ládák állnak, petúniákkal.

– Ezeket a feleségem és én ültettük – mondja Grandpierre –, a repkényt minden évben visszanyesem. Ha nagyobbra nő, mint ez a belső falrész, akkor már nem lesz elég neki ez a föld, és elpusztul.

A beszélgetés nehezen indul. Kolozsvári úgy érzi, hogy az elhangzó mondatok mind veszélyesek és fontosak, mivel befolyásolhatják azt a Kolozsvári Grandpierre-képet, ami korábban az emberekben már kialakult. Annyi biztos, hogy ez a kép az íróra nézve kedvező. Az olvasók számára Kolozsvári Grandpierre Emil a par excellence író. Író, aki ír, és nem politizál, nem szervezkedik, nem okoz kínos meglepetéseket. Író, aki soha nem volt segédmunkás, és nem is lesz. Bátran lehet olvasni, hivatkozni rá, ha nősülős típus lenne, bátran hozzá lehetne menni feleségül. Nemcsak író, hanem doktor is, így aztán akármilyen idők jönnek, Kolozsvári Grandpierre Emil megtartja rangját, réteg- és osztályhelyzetét. Kolozsváron született 1907. január 15-én. Középiskoláit Kolozsváron, az egyetem bölcsészkarát Pécsett végezte el. A második világháború végén orosz hadifogságba került. Hazatérése után a rádiónál az Irodalmi Osztály vezetőjévé, majd helyettes műsorigazgatóvá nevezték ki. 1949-ben megvált a Rádiótól, 1951 óta írásaiból él. Művei: Rosta (regény, 1932); Dr. Csibráky szerelmei (regény, 1934); A nagy ember (regény, 1938); Alvajárók (regény, 1938); A sárgavirágos leány (regény, 1940); Tegnap (regény, 1942); Szabadság (regény, 1945); Lófő és kora (regény, 1946); A tőzsdelovag (vígjáték, 1947); Lelkifinomságok (novellák, 1948); Az értelem dicsérete (esszék, 1948); Mérlegen (regény, 1950); A csillagszemű (regény, 1953); A förgeteges menyasszony (egyfelvonásos, 1954); A csodafurulya (népmesék, 1954); A törökfejes kopja (történelmi regény, 1955); Elmés mulatságok (anekdotagyűjtemény, 1955); A bűvös kaptafa (regény, 1957); A tisztesség keresztje (elbeszélések, 1957); Foltonfolt király (népmesék, 1958); A boldogtalanság művészete (regény, 1958); Legendák nyomában (tanulmányok, 1959); Csinnadári a királyné szolgálatában (regény, 1960); A gyalogtündér (modern mesék, 1960); Egy szereplő visszatér (elbeszélések, 1961); Párbeszéd a sorssal (regény, 1962); A lóvátett sárkány (népmesék, 1963); Csendes rév a háztetőn (regény, 1964); Az aquincumi Vénusz (humoreszkek, 1965); A burok (regény, 1965); Eljegyzés mai módra (elbeszélések, 1966); Változatok hegedűre (regény, 1967); Dráma félvállról (regény, 1969); Utazás a valóság körül (tanulmányok, 1969); Nők apróban (regény, 1970); Szellemi galeri (regény, 1971); Keresztben az úton (szatírák, 1971). – Kolozsvári Grandpierre Emil kétszer kapott Baumgarten-díjat. A Párbeszéd a sorssal című regényének megjelenése után, 1963-ban József Attila-díjjal is kitüntették.

A mélyben fuldokló várost hagyjuk elsüllyedni. Behúzódunk a szobába. A bor jön velünk. Előkerülnek a jegyzetfüzetek, ceruzák. Grandpierre-re pillantok. A kártyaasztal túloldalán ül, várakozik.

– Kezdjük a neveddel. A Grandpierre franciás hangzású. Hogyan jutottál a nevedhez?

– Franciaországból származunk. Családom protestáns eredetű. A protestánsok a nantes-i ediktum visszavonása után tömegesen emigráltak Németországba és Svájcba. Mi Svájcban telepedtünk meg. Később az üköm Erdélybe költözött, egy nemesi családnál tanított franciát és németet.

– Miből éltek a szüleid, mi volt a foglalkozásuk?

– Apám volt az utolsó magyar főispán Kolozs megyében, tulajdonképpen kormánybiztos. Amikor Romániához csatolták Erdélyt, megalakult a magyar párt, ahol ügyvezető titkár lett, ugyanakkor újságot is írt. 1925-ben a magyar pártnak az a vonala, amit apám képviselt, megbukott, mire családostól Pestre költöztünk, ahol apám közigazgatási bíró lett. Ez a pozíció a mai legfelső bíróságnak felel meg. 1938-ban meghalt.

– Mondj még valamit a gyerekkorodról. Hol laktatok? Mi volt ott?

– A saját házunkban laktunk Kolozsváron. A nagyapámtól örökölte a három gyerek, de apám kifizette a testvéreket, s mi maradtunk a házban. A telek hosszú volt, két utca között helyezkedett el. A Monostori utcára nyílt a kapu. A telek másik végében két nagy akácfa állt a Mikó utca felől. A legjobb barátommal az akácfán lógva ismerkedtem meg. Kiabáltam neki az utcára, hogy: „Pasi… pasi…” – Ez akkor még új szó volt. Szereztem akkoriban egy kutyát is, Berry volt a neve…

– A rokonok…?

– A Grandpierre-ek egy kicsit dilisek voltak mind… A nagybátyám postatisztviselő volt… Valamiért embergyűlölő lett s visszavonult. A magányt és a természetet választotta. Elvett egy falusi nőt feleségül, aztán kiköltözött a Kolozsvárhoz tartozó Kányamál dűlőbe. Ez akkor még olyan vad vidék volt, hogy a nagybátyám a méhes ablakából lőtt rókákat. Kányamál jó négy kilométerre van a főtértől. Egyik legszebb helyszíne ez a gyermekkoromnak. Ott kanyarodott a Szamos, nagy partomlás magasodott föléje… Ide jártunk ki flekkent sütni.

– Mi a szülőföld? Hogyan érzed? A nyelv, az emberek, a falu?

– A közvetlen környezet. Éppen erről írok most. Tizennyolc éves koromban eljöttem Budapestre, idegen környezet fogadott. Aztán Epinalba, Belgiumba, majd Pécsre kerültem, s mindenütt újra idegen környezet fogadott. Pécsről rövid időre visszatértem Kolozsvárra. Akkor éreztem, hogy hazaértem. Az a szülőföld, ahol köszönnek az emberek az utcán: „Szervusz, Emil, de régen láttalak…” Ebbe természetesen beletartozik a nyelv, írónál különösen. Az első könyvemet is akkor, Kolozsvárott írtam.

– Külföldön járva éreztél honvágyat?

– Igen, mindig. Sehol sem éreztem magamat igazán jól. Nemrég, negyven év után kint voltam Párizsban… Alig vártam, hogy hazaérjek. Strasbourg-on keresztül jöttem vissza. A kocsi oldalán látom, hogy „Budapest Keleti Pályaudvar”. Megörültem, beszálltam. Ebben az egyetlenegy, közvetlen magyar kocsiban rossz volt a fűtés…

– Ha nem itt élnél, akkor hol tudnál még élni a földön?

– A magyar mellett francia kultúrán nevelkedtem, a két világháború között arra is gondoltam, hogy kivándorlok Franciaországba. Nemrég jártam ott, mint említettem. Hiába a sok közös vonás, élni csak itthon lehet. Sőt, nem élni is csak itthon.

– Gondolom, urbánus lélek vagy…?

– E tekintetben jóformán minden mai ember kétféleképpen gondolkodik. Nem tud meglenni a város nélkül, de lehetőleg falun szeretne élni. Én is így vagyok. Ez a kettősség a településeken is tükröződik. A városmag tömörül, s körös-körül egyre több a villalakás.

– Véleményed szerint mit kell csinálni az életben?

– Élni kellene, erre azonban kevés idő jut. A párduc főszereplője haldoklása közben elmondja, hogy hetvenegynéhány évet ért meg, abból legfeljebb két év jutott a tulajdonképpeni életre.

– Megfogalmaztad valaha az életcélodat?

– Második elemista korom óta író akarok lenni, azóta szinte napról napra írok, kivéve azokat a kényszerhelyzeteket, amelyeket kijátszani nem tudtam. Afelől, hogy az életcélom ez, nem volt kétségem, annál bizonytalanabb voltam a tekintetben, hogy a kiválasztott célt miként érem el. A magamfajta középosztálybeli gyereknek érettségi után egyetemi diplomát kellett szereznie, ha tetszik, ha nem. Az egyetemen irodalmat ugyan tanítanak, de szép írást nem. Előttem Voltaire lebegett mint eszménykép, ő úgy rendezte az életét, hogy anyagilag, erkölcsileg és fizikailag szabad volt. Tehát azt írhatott, amit akart. Erre törekedtem én is, de egy lóhosszal elmaradtam Voltaire mögött.

– Pécs mit jelentett neked, mint induló írónak?

– Pécsett öt esztendőt töltöttem mint egyetemi hallgató. Benyomásaim itt kristályosodtak ki, témáim itt értek meg, ezért fontos állomás számomra a pécsi öt év. Másrészt ott írtam a doktori disszertációmat Pirandellóról. A kiváló olasz mesterrel kapcsolatban ismerkedtem meg az egykorú úgynevezett „modern” irodalommal, részben olasz, részben francia szerzők révén. Az első regényemet, a Rostá-t Kolozsvárt írtam, hagyományos módszerekkel. Második regényemnek a miliőjét már Pécsnek köszönhetem, csakúgy mint a főszereplő figuráját, Dr. Csibrákyt. Ezt a regényemet már korszerű írói eszközökkel írtam meg. Régebbi könyveim közül kevés akad, amelyben Pécs, a pécsi hangulat valamilyen formában ne szerepelne. Még annyit, hogy a háború utáni Pécs kevéssé hasonlított a mai élénk, pezsgő életű városhoz.

– Mikor írsz, hol? Könnyen, vagy nehezen?

– Általában idehaza írok. Ennél a kényelmetlen nagy íróasztalnál, méghozzá géppel. Nehezen lendülök bele az írásba, de ha jó úton haladok, akkor könnyen írok. Természetesen csak olyankor, ha a láthatatlan cenzor nem áll a hátam mögött, mint a Rákosi-korszakban.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Három-négy-öt órát. Aszerint ennyit vagy annyit, hogy mennyit pihentem éjjel.

– Mennyit jelent számodra az élmény?

– Mindent. A művész pályája az élmények iránti érzékenységének függvénye. Aki nem él át mindent, az ezen a pályán hosszasan nem boldogulhat.

– Milyen módszerrel dolgozol? Úgy értem, hogyan közelíted meg a lényeget? Először van egy történeted, vagy először külön létezik a hangulat?

– Sem egyik, sem másik módszert nem követem, addig egy sort sem tudok leírni, addig fogalmam sincs a történet fordulatairól és a hangulatáról, amíg a főszereplőnek vagy adott esetben a főbb szereplőknek a jellemét nem ismerem. A történet mindig a jellem függvénye, a gyáva ember gyáván, a bátor bátran, a ravasz ravaszul viselkedik. Ez persze egyszerűsítés. A jellem ott kezdődik, amikor a gyáva ember nemcsak gyáva, hanem ravasz is, de nem így ravasz, hanem úgy, és amellett… Egyszóval, a jellem a tulajdonságok bonyolult szövedéke. Az író feladata – a velem rokon gondolkodású írókra értem –, hogy a hősét olyan szituációkban ábrázolja, amelyekben jelleme minél érzékletesebben megnyilatkozik. Jellem nélkül a legremekebb szituációk sem érnek semmit. Az is igaz viszont, hogy a szituációk nélkül a jellem nem mutatkozik meg, nem bontakozhatik ki.

– És a szituációk?

– A szituációk teremtésének a képessége révén az író az isten vagy a sors szerepét veszi át. Azzal, hogy szituációt teremt egy jellemnek, lehetőséget nyújt arra, hogy eredményt érjen el, a maga életét élje, megvalósítsa önmagát. Kevésbé ünnepélyesen ezt úgy is kifejezhetnénk, hogy a szituációk felkínálásával az író a figuráiban éli meg a tulajdon félbenmaradt esélyeit. Hadvezér szeretett volna lenni? Leírja a waterloo-i csatát, úgy, mint Victor Hugo. Aki ezt szóról szóra így csinálja, azt egocentrizmusa megakadályozza abban, hogy műve az irodalom szintjére emelkedjék. Minden regényhősöm jelleme túlnyomórészt belőlem nőtt ki, az anyag én vagyok, más nem lehet. De mindegyikhez használtam valami fogódzót. Az én regényírói módszerem nagyjából azonos Cuvier tudományos módszerével. Ez a kiváló paleontológus néhány csontdarab segítségével képes volt rekonstruálni a brontoszauruszt vagy a dinoszauruszt. A későbbi leletek igazolták. Ő a csontokból kiolvasta az egész csontvázat, mert rálelt a belső logikájára. De mindazt, amit hozzátett a csontokhoz, saját magából vette, anélkül hogy – mint az egocentrikus írók – magát rakta volna a brontoszauruszok helyére. Néha egy gesztus, egy mondat, egy célzás elég, s a folyamat máris megindul, fokról fokra felépül a jellem. A következő lépés: tálcán kínálni a jellemnek a szituációt, melyben egyénisége lehetőleg teljes gazdagságában megnyilvánulhat. A módszert Cuvier-től kölcsönöztem. Az más kérdés, hogy ő ichthyoszauruszokat rekonstruált néhány maradvány alapján, én csupán néhány mindennapi figurát.

– Mi a véleményed a prózaírás új útjairól?

– A prózaírás új útjairól a Kritika 1971 májusi számában részletesen beszámoltam. A tanulmányban arra a következtetésre jutok, hogy a második világháború után jelentkező új irányzatok, a két világháború között már javában virágoztak. A „nincsenek régi viccek, csak öreg emberek” analógiájára azt mondhatom, hogy nincsenek új irányzatok, csak hiányos tájékozottság van. Ami a francia új regényt illeti, amiről a tanulmányomban nincs említés téve, abban ami új, az nem regény, és ami regény, az nem új.

– Min dolgozol most?

– Nyakig merültem a múltba. Tegnap című félig életrajzi, félig szociológiai regényem folytatásán dolgozom. Ez a könyv nagy próba, meg akarom mutatni, hogy régen elmúlt, látszólag a jelentől távol álló problémákról is lehet úgy írni, hogy a mai olvasó élvezze. Ha nem sikerül, legfeljebb majd azt írom a fülre, hogy ötven éven aluliaknak nem ajánlom.

– Miért írsz? Mit gondolsz, mit ér ma az embereknek az írásmű? Írás közben milyen elképzelések vezérelnek?

Könnyű volna azt válaszolni, hogy megszoktam, hogy életformám lett az írás. Ez részben így is van. Az írás az életem tartalma, legállandóbb szenvedélye. Ha nem tudnék írni, belepusztulnék. Az írás azonban nem magánügy, hanem kapcsolat a külvilággal, az olvasókon keresztül a társadalommal. Minden írásnak megvan a maga címzettje. Nagyjából az a cél vezetett, hogy az írásaimban egy nyolcéves gyerek és egy nyolcvanéves aggastyán is találjon valami kedvére valót. Ezt a célt a legkevésbé jellemző regényemben, a Csillagszemű-ben közelítettem meg leginkább. Vannak témák, amelyeket úgy lehet kialakítani, hogy a fenti célt a mű kisebb vagy nagyobb mértékben elérje. Számos esetben azonban a téma bonyolultsága, sokrétűsége megköti az író kezét, írását ilyenkor a kevesek címére küldi. Csaknem valamennyi írásomban a sajátos magyar életformát elemzem, ábrázolom, gúnyolom vagy leírom. Ennek az életformának a gyökerei a középosztály gondolkodásába kapaszkodnak, s legjellemzőbb vonása a beteg valóságérzék. Ez a tulajdonság süti rá a bélyegét a magyar életre, ami távolról sem jelenti azt, hogy mindenkiben egyformán működik, nem azt jelenti, hogy senki nincs az országban, akinek a valóságérzéke egészséges lenne. Egyik kritikusom ezzel kapcsolatban amúgy félvállról megjegyezte, ugyan mi közös vonás lehet Tisza István és Jászi Oszkár között? Tisza István tudta, hogy az első világháború a monarchiát létében fenyegeti, mégsem lépett fel erélyesebben a hadüzenet ellen. Jászi Oszkár pedig mintaszerű kisebbségi politikát dolgozott ki egy olyan történelmi pillanatban, amikor a kisebbségeknek legfőbb gondjuk az volt, hogy elszakadjanak a monarchiától, és önálló nemzeti államokat alkossanak. Mindkét állásfoglalás beteg valóságérzékre vall.

– Szerinted ezt nem lehet népszerűen, közérthetően kifejezni?

– Egyebek mellett ezt sem. Maga az egész témakör nehezen fejezhető ki. A középosztály a felsőbb osztályokkal, az európai színvonalon élő vér- és pénzarisztokráciával nem tartott kapcsolatot, nem tanult tőlük életkultúrát. Lefelé azonban, a falusi intelligenciával kezdve, száz meg száz csatornán át közvetítette a maga életfelfogását. Ez az életforma érvényesült többé vagy kevésbé következetesen azokban a vonásokban, amelyeket ma nagyvonalúan összefoglalva kispolgári szellemnek nevezünk. Nem egy esetben ezeket a jelenségeket csak esszészerű magyarázatokkal lehet megközelíteni. Az eredmények ritkán egyeznek kényelmesen elfogadott ítéletekkel. Az érdekeltek: írók, irodalomtörténészek, kritikusok úgy tesznek, mintha nem értenék, vagy tényleg nem is értik, miről van szó. Ehhez egész tudásrendszerüket át kellene rendezniük.

– Mi az, ami emberi, írói arculatodat meghatározta? Származásod, neveltetésed, eszményeid?

– Írói és emberi arculatomat, gondolom, ugyanaz a vonás határozza meg. A humoros, ironikus látásmód. Magánbeszélgetéseimben éppen úgy, mint írásaimban, ez a hang, ez a szín az uralkodó. Ha lehet a humort örökölni – e tekintetben a tudomány semleges –, akkor anyámtól örököltem, de semmiképpen sem a származásom határozta meg.

– Véleményed szerint beszélhetünk írók és írástudók felelősségéről?

– Minél többet hazudik egy író, annál nagyobb a felelőssége. Minél őszintébb, annál kisebb.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látod? S helyét a közéletben?

Grandpierre fölemeli a poharát, belenéz.

– Ismered Orwell nevét? Ő mondja azt, hogy minden ember egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek. Az íróknál is így van. Akik egyenlőbbek, azoknak remek a helyzetük – mondja, aztán szájához emeli a poharat. Hosszan iszik, én is iszom. Percek telnek el a poharak újratöltésével. Aztán félbemaradnak a mozdulatok. Megszólalok:

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Én nagyon elszakadtam a saját generációmtól. Már a negyvenévesekkel barátkozom, akik biológiailag a fiaim lehetnének. Őszintén mondom, egyik-másik idősebb író mellett halálra unom magam.

– El tudnád képzelni, hogy a foglalkozásod nem írás, hanem valami más?

– El, mert volt rá eset. Négy évig vezettem a rádió Irodalmi Osztályát. A negyedik évben a műsorigazgatást is én láttam el, ma egy többtagú bizottság feladata. S a tetejébe én voltam a rádió hatvankét tagú házi színtársulatának az igazgatója. Ebben az időben jóformán semmit sem írtam, nagyon hiányzott az írás.

– Van televíziód?

– Nincs.

– Milyen újságokat, folyóiratokat járatsz?

– Több magyar, egy angol és egy francia folyóiratra fizetek elő. Főleg tudományos közleményeket olvasok, ma ezen az úton kell a fejlődéssel lépést tartani.

– Kártyázni tudsz?

– Egy nő kedvéért egyszer egy évig bridzseltem. Nem érte meg, mert ha már ekkora áldozatot hoztam, inkább az anyjának kellett volna udvarolnom.

– Ha nem írsz, mit csinálsz?

– Nagyrészt akkor is írok. Hallgatom a Befejezetlen szimfóniát, hirtelen eszembe jut, hogy ebben vagy abban a mondatban a szórendet meg kell változtatni. Néha álmomban is írok. A tapasztalat rávezetett, hogy nem célszerű erőmön felül írni, már csak azért sem, mert az eredmény rossz, másnap kezdhettem elölről. A prózaíráshoz egy sereg alapfeltétel mellett nemcsak taktikai, hanem stratégiai érzékre is szükség van. Néhány regényt meg lehet nekifutásból írni, tízet, húszat, harmincat már csak úgy, ha az író éppoly gazdaságosan bánik az erőivel, mint egy maratoni futó.

– Van valamilyen kedvenc tevékenységed?

– A Who is who című lexikon is ezzel a kérdéssel fordult hozzám. Mivel a feleségem sokkal jobban tud angolul, megkértem, hogy ő válaszoljon helyettem. Hobby? – szólt a kérdés. Women – írta ő. Azaz a nők.

– Mitől vagy ideges, ha egyáltalán ideges vagy?

– Az öntelt, agresszív butaság és a szervezési tehetetlenség idegesít vagy ingerel, s kivált, ha a kettő egyesül valakiben. Minthogy erre vagyok allergiás, szüntelen idegeskedés közepette élek. Ezért írok túlnyomórészt szatírát.

– Van valami, amit nem sikerült elérned?

– Hogy csak a legfájdalmasabbat említsem, nem sikerült elérnem, hogy tágas, kertes lakásom legyen, amelyben el tudok helyezni egy hét-nyolcezer kötetes könyvtárat, amire most már nagy szükségem lenne.

– Érzel magadban valamilyen hiányt?

– A türelem az a tulajdonság, amelyet a legszűkebben mért nekem a sors. Általában vagyok türelmetlen, mindazzal kapcsolatban azonban, ami az írással függ össze, egy ökör türelmével viselkedem, kezdek elölről valamit, vagy járok utána, ha rossz nyomon indultam el.

– Vannak ellenségeid?

– Ajaj! Egy sereg poloska, patkány, mikrofasiszta… A mi jelenlegi társadalmi körülményeink között lege artis fasizmus nem bontakozhat ki. A különféle területeken garázdálkodó kiskirályoknak azonban megvan a módjuk rá, hogy tőről metszett fasiszta megoldásokhoz folyamodjanak.

– Hiszel a barátságban?

– A barátságban már régen nem hiszek, a barátaimban igen. Abban a néhányban, aki megmaradt, akiknek én is megmaradtam.

– Melyik évszakot szereted leginkább?

– Régebben a nyár volt a kedvenc évszakom. Most legjobban mindig azt az évszakot szeretem, amelyikben legkevesebb a frontátvonulás.

– A nappalokat szereted jobban, vagy az éjszakákat? Itt fenn milyenek az éjszakák?

– Nappal dolgozom. Amióta altatókkal alszom, félek az éjszakáktól, bár lidércnyomásaim, szorongásaim nincsenek.

– Hánykor fekszel le?

– A kivételeket ne számítsuk. Tizenegykor.

– Tudod, milyen a halálfélelem?

– A halál gondolatával már régen megbékéltem. 1938 nyarán, ha jól emlékszem, miután elbúcsúztunk Hevesi Andrástól, aki akkor emigrált Franciaországba, hosszan elbeszélgettünk Halász Gáborral. Színhely a Lánchíd-kávéház. Lényegében reálisan, részleteiben regényesen elmondtam Halász Gábornak, hogy a háború rövidesen kirobban, engem óhatatlanul behívnak katonának, nagy a valószínűsége tehát, hogy valamelyik hadszíntéren elesek. Egy sereg szerencsésen alakuló körülmény következtében én megmenekültem, ő szegény, aki oly hevesen érvelt ellenem, elpusztult. A szép halált lábon megvenném, itt helyben, sajnos, Mefisztó manapság senkit nem keres meg efféle ajánlatokkal.

– Nélkülöztél vagy szenvedtél a háború alatt?

– Hadifogoly voltam, orbáncot kaptam. Csaknem éhen haltam. Negyven kiló voltam, amikor elindítottak hazafelé. Halálveszélyben nem tudom, hányszor voltam.

– Hol estél fogságba?

– Csehszlovákiában Budjenovice mellett. Kivittek az alakulatommal. Kint két magyar menekült tábor volt, egyik Prága, másik Passau mellett. Hogy ne kelljen élelmezni őket, a németek egyik helyről a másikra küldözgették a magyarokat. Én igyekeztem Csehszlovákiába kerülni, hogy szovjet fogságba essek. A legrosszabbul azok jártak, akik francia fogságba kerültek.

– Szenvedélyeid vannak?

– Borzasztóan szeretem a nőket, a bort, azon kívül – (nevet, széttárja a karját). – Ha pénzem lett volna, valószínűleg sok szenvedélyem lenne. Ha lenne egy villám, nagy könyvtáram is lenne, és nemzetközileg értékes szőnyegkollekcióm.

– Milyen szerinted a szép nő?

– Én örök életemben a nagydarab nőket szerettem, az Anita Eckberg-féle jelenségeket. Annak idején vidéki diákkoromban majd megbolondultam a Pfeifer ügyvéd feleségéért. Ma már biztosan ráncos öregasszony – (legyint). – Volt egy olyan barátnőm, aki száztíz kiló volt és tragikus sorsú. Morfinista volt.

– Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz!

– Ezen már gondolkodtam. Kétmillió. Azért ennyi, mert ennek a kamataiból meg tudnék élni úgy, hogy csak azt írnék, amit akarnék. Akkor írhatnék fél évig egy tanulmányt, amiért csak 2500 forintot fizet a Kritika.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– El tudom képzelni, de minek? Ismered a Vénusz viccet…? Két csillagász vizsgálja az eget. Az egyik azt kérdi: Na, van a Vénuszon élet? A másik így felel: Ott sincs.

A szobában már félhomály van. Alig tudom feljegyezni az utolsó sorokat. A tárgyak beolvadnak a sarkokba, zugokba. Kolozsvári Grandpierre Emil nem gyújtja meg a lámpát. Vár valamire. Én is várok. Kint is szürkül már. Kutyák ugatnak a szomszédos kertekben. Aztán hirtelen feláll, kivezényel az erkélyre. Oldalt a mélybe mutat.

– Látod ott, azt a nyárfát s azt a két hársat én ültettem.

Nézem a fákat. Szépek, három-négy évesek. Vékonyak, lassan belevesznek a homályba. A növendékfák alatt asztal áll, székekkel.

– Ott szoktam borozgatni a feleségemmel és a barátaimmal – mondja Grandpierre.

Felkapom a fejemet, hátranézek. Úgy tűnik, az ajtó közelében ruha libbent.

– Mi az? – kérdi.

– Járkál valaki a szobában…

– Hallucinálsz… – mondja.

Elbúcsúzom. A sötét szobán át az ajtóig kísér. Fülelek közben. Minden csendes, mozdulatlan. Vagy mégsem? Mintha moccanna valami a szobában… A sötétben semmit sem látok. Leereszkedem a kertbe, aztán kilépek az utcára. Grandpierre szekrényében szellemek laknak.