Kende Sándor

Azt hiszem, a Nádor kávéházban ismerkedtem meg Kende Sándorral… Vagy talán az üzletében?… Akkoriban a Magyar Írók Könyvesboltjának a vezetője volt Pécsen. Az üzletben hanglemezt is árultak, s középen egy üvegasztal állt fotelokkal. Le lehetett ülni, gondolkodni, várni, beszélgetni. Közben egy-egy klasszikus dallam ívelt fel a lemezjátszóról, s az ábrándos arcú pécsi lányok képzeletben Eisenach utcáin jártak, vagy éppen Firenzében. Klubszerű hangulat jellemezte az üzletet. Mindenki betért ide néhány szóra, akinek valami köze volt az irodalomhoz, vagy valamilyen áttételesebb módon a kultúra körül mesterkedett. Kende szerette a sok tereferét, csak akkor komorult el, ha áru érkezett. Ilyenkor befellegzett a klubnak, s ideges, türelmetlen hangulat ereszkedett az üzletre. Az írók, újságírók persze nem tágítottak. Kíváncsian bukdácsoltak a konténerek körül, és lesték, hogy milyen könyvek kerülnek elő? Legtöbben még a csomagolás zűrzavarában igyekeztek valamit kézbe kapni, megvenni. „Papa” jómodora ilyenkor általában kiapadt. Ezt az egyet nem bírta. Nem tudom, ki nevezte el Papának, de hol úgy emlegettük, hogy Kende, hol pedig úgy, hogy „Papa”. Ez az elnevezés persze nem jellemző. Tizenöt éve ismerem Kende Sándort, azóta semmit sem változott. Mindig negyvenesnek látszott, ma is. Nyitás előtt vagy zárás után rendszeresen beült a kávéházba, és órákon át, szorgalmasan írt. Rugós füzetbe, ceruzával, regényt… Mindig csak regényt. Szorgalmát siker koronázta. A mai napig kilenc regénye jelent meg. Kende az egyetlen magyar író, aki nemcsak megírja a könyveket, hanem el is adja azokat. Nagy dolog. Követni a mű útját a megírástól az eladásig vagy a visszaáruzásig, polcokon, raktárokon át, kétségtelenül misszió. Én egyetlenegyszer jutottam be egy könyvraktárba, ahol az egyik novelláskötetem példányai tornyosultak, s a hitem megingott. Ma is inog. Kende bírja. Nyugodt. A kávéház zöld márványasztalán teljesítette a napi penzumot, aztán átült valamelyik zajosabb társasághoz. A régi Nádor valóságos kultúrtanya volt. A zöld márványasztalok, mint a hajók úsztak velünk a füstben előre, egyre csak előre. Legalábbis úgy éreztük. Ma már legtöbbjük gazdátlanul hányódik ide-oda, faltól falig, ismeretlen hajósokkal, ismeretlen cél felé. Hol van már szegény Werner Pista, Zsikó Gyula, Szántó Tibor…? Sok a gazdátlan asztal. S a nyári helyek, a sétatéri söröző? A vasárnap délelőttöket mindig a sétatéri fák alatt töltöttük, sörözgetve, sósrudat rágva, vitázva, csevegve ezer és ezer fontosnak, érdekesnek látszó dologról. Ilyenkor kerültek szóba Kende Sándor újabb és legújabb római utazásai is. Mert Kende nemcsak arról nevezetes, hogy a megírás után el is adja a könyveket, hanem arról is, hogy az összes feleségét elvitte Rómába. Pécs és Róma milyen közel került akkor egymáshoz… Szavakban. A vasárnap délelőtt nyári kék ragyogásában. A székesegyház tornya bele-belekondult. Nyomatékot adott a szavaknak, s a fáradt papok, ahogy átsiettek a téren… Mindenkinek eszébe jutott valami régi emlék vagy történet. Kende aztán elővette az anyja levelét, ami éppen akkor érkezett Rómából, jelezve az álmok és a valóság nagy különbözőségét. Aztán csakhamar el is utazott újra…

Kende Sándor 1918-ban született Budapesten. Polgári biztonságban nevelkedett és végezte tanulmányait. Érettségi után női szabóságot tanult, majd a háború után áttért a könyvszakmára. Jelenleg a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat áruforgalmi előadója. Örökké úton van, fárasztó munkát végez. Mint író, műveivel folyamatosan jelen van könyvkiadásunkban. Könyvei csendben, észrevétlenül fogynak el, a kritika és az irodalmi közvélemény különösebb reagálása nélkül. Művei: Három Lázár (1943); Egymásra ítélve (1946); Lilith fiai (1949); Közel a mennybolt (1960); Testvérek (1962); Elárult élet (1965); Fekete vakáció (1968); Felmentő ítélet (1968); Szerelmetes barátaim (1970). Kende Sándor a pécsi írók alkotó közösségéhez tartozik, kisprózái régen a Dunántúl című folyóiratban, mostanában főleg a Jelenkor-ban jelennek meg.

Kende Sándor utazással tölti az életét. Hetenként két napot Pesten dolgozik, két napot valamelyik dunántúli városban és három napot Pécsen. Emberi alakja köré fakó szállodai szobák, vasúti fülkék, büfék, éttermek rendeződnek. Bizony, sivár életnek tűnik ez, s ha van főmotívuma, akkor az az idegenség.

Az Opera-szálló halljában találkozunk Budapesten. Mi az, hogy halljában? Szóval a pult mellett szorongva, két foglalt szék és a kedvetlen portás között. Leülni sem lehet, hát még interjút készíteni… Így aztán átgyalogolunk a Zserbóba. Beülünk egy sarokba, és elmerülünk a furcsa zsongásban. Kétszázötven öregasszony üldögél körülöttünk. Trécsel, cseveg és karattyol. Tortáznak, konyakoznak, csettintgetnek, szürcsögnek. Konyakot rendelünk. Kende megszólal:

– Az egyetlen magyar író vagyok, aki a fővárosból költözött vidékre, és nem fordítva. Pesti barátaimat elvesztettem, s a pécsiek nem váltak igazi barátokká. Akkor már harmincéves voltam. Mire felmelegedtem valakivel, az is elköltözött Budapestre. Mind sorra… Pedig én annyira pesti voltam, hogy még Budára sem jártam át…

– Hogyan kerültél Pécsre?

– 1949-ben én kaptam megbízást arra, hogy a déldunántúli könyvesboltokat állami kezelésbe vegyem. Másrészt az akkori feleségem a pécsi színházhoz szerződött, primadonna volt. A feleségem fél év múlva aztán újra másik városba szerződött, de én Pécsett maradtam.

– Kezdjük talán az elején. Mondj valamit a gyermekkorodról és a szüleidről. Hogyan éltetek?

– Pesti gyerek voltam. Apám banktisztviselő, anyám női kalaposmester. Apámat nyolcéves koromban elvesztettem. Született ugyanis egy öcsém, s apám ennek örömére besörözött. A hideg sör leforrázta a tüdejét, meghalt. Az öcsém aztán 1944-ben, közvetlenül az érettségi után öngyilkos lett. Dumdum golyóval hasba lőtte magát. Apám halála után a Váci utcai kalapüzletből éltünk. Ide szoktunk anyámmal átjárni, a Zserbóba. Anyám aztán férjhez ment egy olaszhoz, és 1949-ben kivándorolt. Azóta az olasz is meghalt már. Anyám most nyolcvanéves. Rómában, közel a Via Venetóhoz van egy női kalapszalonja.

– Egyszer valamilyen nyilvánosházat emlegettél nekem…

– Jaa, igen… A Bérkocsis utcában, egy olyan házban laktunk, ahol a földszinten nyilvánosház volt. Reggel, amikor az anyám dolgozni ment, beadott a szép nénikhez, hogy vigyázzanak rám műszakkezdésig. Mire azok kezdtek, anyám hazaérkezett. Én nem tartom őket rosszaknak…

– Aztán iskolába jártál…

– Kereskedelmibe. Érettségi után a Rozenthal Béla és neje cégnél női szabóságot tanultam. Ma Amerikában áruháztulajdonosok. 1937-ben szabadultam, s hosszú ideig a szabóságból éltem külföldön is. Mert ahol nő van, ott mindig öltöznek, vetkőznek… Mihelyt megvolt a képesítésem, elutaztam. Olaszországban városról városra vándoroltam. Három napot dolgoztam magán mestereknél, annak a béréből három-négy napig múzeumokat bújtam, aztán mentem tovább. Nem volt munkavállalási engedélyem, s külföldinek egyébként sem szabadott munkát adni. „Itt van ez a fél kabát, varrja meg, aztán menjen a fenébe” – mondták a mesterek. Végigjártam az olasz városokat, múzeumokat.

– Hol jártál?

– Velence, Pisa, Bologna, Róma, Nápoly, Milánó, Genova. Aztán átmentem Franciaországba. Először Marseille-ben dolgoztam, aztán megtelepedtem Párizsban. Lejárt a tartózkodási engedélyem, de én maradtam tovább, mert közben beiratkoztam a Sorbonne-ra. Délelőtt egyetemre jártam, este pedig otthon varrtam. Így ment ez egészen a háború kitöréséig. Itthon pillanatokon belül katona lettem. A tisztiiskolából verekedés miatt kidobtak, így rangnélküli karpaszományosként csináltam végig a háborút. 1944 tavaszán kikerültem a frontra, és ősszel Kolomea falunál megsebesültem. A fronton megoperáltak. Itt a jobb karomban azóta sincs csont (a karjára bök). A hátgerincemben pedig van egy aknaszilánk. Nem lehetett kivenni. Így aztán nehezen ülök, ha mód van rá, írni is inkább állva írok. Ahogy keletről jött a front nyugat felé, a kórház is mindig idább jött. Elérte Pestet. Amikor Pestről is továbbszállítottak, megszöktem. Katonaszökevény voltam hónapokig.

– A háború után…?

– Akkor kerültem be a könyvszakmába. Először mint tisztviselő, majd később terjesztési szakemberként dolgoztam.

– Mennyit utazol havonta?

– Van egy húszezer forintos vasúti bérletem, azt elutazom. Heti nyolcszáz kilométert vonatozom, hetenként kétszer alszom szállodában.

– A könyvszakmát hivatásnak is tekinted, vagy csak kenyérkeresetnek?

– Hivatásnak. Feltétlenül, de ez nem jelenti azt, hogy szeretem. Belátja az ember a fontosságát. Mindennél nagyobb fizetség, hogy az általam húsz-huszonkét éve munkába állított emberek még mindig ezt csinálják. Az első boltban, ahol dolgoztam, a napi könyveladási terv kétszáz forint volt. Ma ennek a boltnak öt-nyolcezer forint az átlagos napi forgalma.

– Ha újra kezdhetnéd az életet, mi lennél akkor?

– Először is ez lehetetlenség. Másrészt akkor ugyanolyan kevés eszem lenne, mint akkor volt, amikor kezdtem. Ha a mai eszemmel lennék gyerek, az pedig keserves gyerekkor lenne. Nem akarom újrakezdeni. Inkább jó sokáig kellene élni, újrakezdés helyett.

– Mit vennél most, ha nyernél egymillió forintot?

– Hogy mit nem, azt tudom. Kocsit nem, házat nem, túl gazdagon a lakásomat sem rendezném be. Esetleg az asszonylányomnak vennék egy lakást. Autót semmi esetre sem vennék. Nem szeretem a rohanást. Sokkal inkább szeretek lassan járkálni, hogy benézhessek a kapualjakba.

– Mi az életcélod?

– Minél többet megfogalmazni abból, ami ellentmondásra ingerel.

– Elégedett vagy?

– Nem… Ha elégedett lennék, olyan lenne, mintha megállna körülöttem az élet. Nem tudnék írni, nem lenne miről. A polgári szakmát sem lenne érdemes művelni. Azt is csak azért csinálom, mert bele akarok szólni a világ menetébe. Persze, az író, ha mondanivalója van erről, írjon és ne nyilatkozzon.

– Sikeresnek érzed eddigi pályádat?

– Nem.

– Mint ember, mint író vagy könyvszakember?

– Ezeket nem lehet különválasztani. Amikor valami sikerül, annyi harc előzi meg, hogy az ember belefásul, és nem tud igazán örülni. Az én korosztályom az a garnitúra, akiknek a háború kettétörte a pályáját. Beleestünk a háborúba, aztán az ötvenes évek cikcakkjaiba és negyvenévesek lettünk. Mindig voltak vákuumok, amelyek felszívtak embereket, de ha valaki negyvenévesen kerül bele a sodrásba, az mindig gyanús. Ez nem az én egyéni sorsom, a generációmé. Innen adódik regényeim megjelenése között a tízéves megszakítás is.

– Érzel magadban valamilyen hiányt?

– Jobb lett volna fiatal korban rendszeresen és többet tanulni. Lehet, hogy ez is egyik oka annak, hogy irodalmi körökben gátlásaim támadnak.

– Hiszel a barátságban?

– Egyetlen komoly barátom volt kamasz és fiatal férfi életemben. A háború rontotta el ezt a barátomat is. Alkalmat adott arra, hogy kijátsszon, aztán meghalt nyugaton. Ha van barátság, az csak férfiak között lehetséges, a szó kemény értelmében, ahogy két ember irányító hatással van egymásra.

– A szorongást mint aktív érzést ismered?

– Amikor a civil szakmát űzöm, egyáltalán nem. Amikor abbahagyom, elkezdek gondolkodni, és mennél tovább gondolkodom, annál jobban félek. Félszeg leszek, gátlásos, ha egyáltalán meg merek nyilvánulni… Ha valamire büszke vagyok, akkor nem az emberi mivoltomra. Hogy mire, nem tudom, de az értelmünkre nem. A természet kiegyensúlyozott örökmozgó valami, amiben az értelem csinál minden zavart. De ezt az álláspontomat én nem tartom pesszimizmusnak.

– Ismered a magányt? Védekezel a magány ellen?

– Sokat foglalkoztat a magány… Sokan összekeverik a magányt az egyedülléttel. Az egyedüllét hosszabb vagy rövidebb szerencsétlen helyzet, társtalanság. A magányt viszont az ember belül hordja. Valójában világlátás, szemlélet, egy bizonyos tartásforma. A magányos ember akkor is magányos, ha nincs egyedül. Egy tulajdonság valójában, ami képessé teszi az embert arra, hogy figyeljen másokra. Éppen ezért rangnak is érzem. Ez nem jelenti azt, hogy nem érzem jól magam társaságban, de az ember a magányt az emberek között is viseli.

Fészkelődünk a kényelmetlen székeken. Lassan süllyedünk a kávésnénik monoton zsivajában. Mennyi habostorta és mennyi krém. Mind megeszik. Az édesszájú öregasszonyok élveznek egy nagyot. Ahogy lehet. Bele a szájba a sok habot. Még bele, habot bele. Kende is az öregasszonyokat nézi. A Zserbó neki persze mást jelent, az ifjúság töredezett szigetét. Emlékeket. Itt volt a mama üzlete a Váci utcában. Talán száz méternyire csupán, s a Rózenthal cég is a közelben működött… De ennyi habot megenni? Ilyen fehér habot, habtornyokat? Megszólalok:

– Gondoltál már arra, hogy meddig élsz?

– Az embernek tulajdonképpen minden pillanatban meg kell küzdeni ezzel a gondolattal. Úgy nem szabad föltenni, hogy öt vagy húsz év, mert mindkettő olyan rövid… Akkor abba kellene hagyni azonnal… Ebből persze nem következik az, hogy minden napot ajándéknak érzek. Inkább gátnak, amin túl kell jutni.

– Lin Yu-tang Csin harminchárom boldog pillanatáról ír. Mondhatnál te is egyet-kettőt. Mikor vagy boldog?

– Az a boldog ember, aki a pillanatot érzékeli, és tudja, hogy mikor boldog. De én csak utólag regisztrálom az eseményeket. Amikor leszállok a vonatról, az viszont boldog pillanat mindig.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő, jellegzetes álmaid?

– Nagyon ritkán álmodom. Keveset alszom, hajnalban ébredek. Négy-öt órát alszom és azt sem egyfolytában, többször felébredek közben. Visszatérő álmaim nincsenek, de örülnék, ha lennének.

– Mit gondolsz, mi az életünk értelme?

– Nem itt ülnék, ha tudnám… Madách szerint a küzdés maga…

– Voltál már életveszélyben?

– Hát ugye, háborúban jártam… Volt egy időszak, amikor nagyon megszoktam az életveszélyt. Le sem bújtam a golyók elől, de szerencsém volt. „Arra kell menni, amerre a kis Sásdi megy” – mondogatták a bajtársaim, mert akkor még Sásdinak hívtak.

– Erről is kellene beszélnünk…

– A háború után egy-két folyóirat közölte az írásaimat Sásdi Sándor Pál néven. 1946-ban felkeresett Sásdi Sándor, aki éppen Pécsről Pestre költözött, és a leghatározottabban követelte, hogy változtassam meg a nevemet. Épp nyomdában volt egy riportom, és hirtelen a Kende név jutott eszembe. Később ez a név törvényesedett.

– Nélkülöztél már életedben?

– A párizsi évek alatt, ha nem kaptam munkát, sárgarépán éltem hónapokig. Aztán a felszabadulás után, az infláció alatt újra nélkülöztem.

– Vannak ellenségeid?

– Nem tudok róluk. De az sem lenne baj, ha volnának.

– Mikor voltál utoljára Rómában?

– Másfél éve, és most megyek egy hónap múlva. Hétszer voltam idáig…

– Sokáig éltél külföldön. Éreztél odakint honvágyat?

– Honvágyat az érez, aki nem jöhet vissza. De aki azzal megy ki, hogy visszajön, miért érezzen honvágyat?… Az viszont igaz, hogy aki hosszabban van kint, ott válik hazafivá.

– A nőkről is kellene beszélnünk és a szerelemről…

– Jézus Mária… Mit mondjak? A negyedik feleségemnél tartok, de ennél már a tizedik éve. Regényeimben a nőalakok vannak túlsúlyban. Pont azok, akik körül forog a regénybeli világ. A legutóbbi regényem pedig női egyes szám első személyben íródott…

– Életednek volt olyan fordulata, ami megváltoztatott körülötted mindent?

– Több is volt… Egyik a háború. A frontnak nagy megváltoztató ereje van. A másik a Pécsre kerülésem. Egészen más barátok, feleségek, gyerekek támadtak körülöttem, mint korábban.

– Az ember egyszer csak elkezd írni… De az alkotómunkát mindig megelőzi egy döntő élmény, valami, talán még a gyermekkorban…

– Én nagyon jómódú polgári családból származom. Mindig ezellen kapálóztam, írtam. Regényeim legtöbbje a polgári életforma elleni berzenkedés. De erről a témáról vagy kétszáz oldalt ír az ember, vagy nem beszél. Máig a legkedvesebb regényem a Lilith fiai. Tudod, van ez a legenda, hogy Ádámnak Lilith, a furcsa másvilági asszony volt az első felesége. A gyermekeik később harcoltak Évának, a földi asszonynak a gyermekeivel. Hát én a Lilith fiaival érzek, a szokatlanokkal, a furcsákkal, azokkal a bolondokkal, akik májusban születtek…

– Mióta írsz?

– Tizenhét éves koromban kezdtem versekkel. Két verseskötetem is megjelent, de ezeket legszívesebben letagadom.

– Mennyit jelent számodra az élmény? Indító erejű, vagy elhanyagolható?

– Fontos és meghatározó. Az egyik legfontosabb írói erény a fantázia. De nem a kitalálás, hanem a meglevő élmények összefüggéseinek a megtalálása.

– Van írói példaképed?

– A költészetben Kassák Lajos, prózában Török Sándor, esztétikában, bölcseletben Füst Milán. Ezt a művészetükre és emberi magatartásukra egyaránt értem.

– Vidéken élsz. Milyennek érzed a vidéken élő író lehetőségeit, helyzetét?

– Írni mindenütt lehet és minden körülmények között. De azt, amit megírt az ember, publikálni is kell. Itt kezdődik a vidékiség. Ma bátrabban nyúlnak a vidéken élő írók munkáihoz a könyvkiadók és a lapok is, de az ismeretségek, a gyakori találkozás nyilván segítenék a művek megjelenését. A hátrányos helyzet fokozódik még, ha a megjelent művek visszhangjára gondolok. Sokkal kevesebb a vidéken élő író életművének a visszhangja, mint egy fővárosi kezdő íróé. Ez nem sértettség bennem. Úgy látom, így van. És nemcsak a megjelenési lehetőségek miatt hiányzik az irodalmi élet vidéken, hanem az irodalmi közélet inspiráló hatása miatt is.

– Milyennek tartod a jó közönséget és a jó olvasót?

– A jó olvasó nemcsak a sztorit látja, hanem az izgatja, hogy a sztori miért jöhetett létre pont így…

– Szerinted ma kik olvasnak Magyarországon irodalmi lapokat és könyveket?

– Könyveket régen is, ma is túlnyomórészt nők olvasnak, a fizikai dolgozók és az értelmiségiek egyaránt. Az a helyzet, hogy jobban izgatja őket a másik ember sorsa, mint a férfiakat. Most előtörőben van egy olyan réteg, amelyik korábban soha nem olvasott, csak félek, hogy ezeket az új gazdasági mechanizmus tévesen értelmezett ösztönzői folytán esztétikai ízlésükben elrontjuk.

– Mikor írsz és hol?

– Kora reggel, ha otthon vagyok, ha szállodában, akkor munka után este.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Akkor kezdek írni, ha nagyon sok jegyzetem van már. Amikor írni kezdek, tudom, mit akarok, ennek ellenére nehezen megy, mert vigyázok a szavakra, és félek a hatásuktól. A legkegyetlenebb valami, egy üres papír az ember előtt az asztalon.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Három-négy órát.

– Min dolgozol most, milyen munkáid várnak kiadásra?

– Most jön az első novelláskötetem. 1972-ben A Szajna lánya címmel jelenik meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál. 1972-ben egy regényem is megjelenik, címe: Száguldó nyugtalanság. Ezt a Magvető adja ki. Most új regényemen dolgozom, mindössze két fejezet készült el idáig.

– Ha nem írsz, mit csinálsz akkor? Van valamilyen kedvenc szórakozásod, passziód?

– Sétálok az utcán. Szeretek gyalogolni, de csak a város sűrű részein, és nem országúton. A mozgást szeretem magam körül, azokat a helyeket keresem, ahol sok az ember…

– Urbánus lélek maradtál…

– Az maradtam. A mostani sok vidékre járásom közepette is azokat a helyeket szeretem, ahol sok ember van együtt, a gyárakat, főtereket, kávéházakat.

Az élvezetre vágyó idős hölgyek megették az összes habot. Semmit sem hagytak. Hazamentek. A zsongás alábbhagyott. A pincérnők asztaligazító munkáját finom fémes és üveges csengések kísérik. A Zserbóban fél kilenckor van záróra. Rövid idő alatt kell nagyot élvezni. Be a habot, be a szájba, torokba… Sok fehér habot, habtornyot. Mi is az utcára kerülünk. Kende Sándor alszik egyet az idegen szálloda idegen szobájában, aztán vonatra száll. Viszi a vonat körbe-körbe. Ha megérkezik néha, asztalhoz ül, és a rugós füzetet újra teleírja. Megjelenik majd a tizedik regénye, aztán a tizenegyedik, majd a tizenkettedik, tizenharmadik, tizennegyedik… S a vonat is zakatol vele, körbe-körbe, míg aztán egy szürke jeltelen napon ülve marad a koromillatú fülkében. Nem száll ki többet. A vasutasok megijednek. Bemennek a forgalmiba és jelentik…