Illés EndreA hajdani New York palota negyedik emeletén van a Szépirodalmi Könyvkiadó, itt az ő szobája is. Én is a házban dolgozom, így naponta össze kellene találkoznunk a liftben, a lépcsőházban, büfében, de soha nem találkozunk. Fél év is elmúlik, mire véletlenül megpillantom választékos szürkékbe öltözött alakját. Pedig Illés Endre jelen van. A házban is, kulturális közéletünkben is. Hetvenéves korában is aktív író, könyvei jelennek meg, darabjait játsszák a színházak, s a napilapok tárcarovatában versenyre kel a legfiatalabbakkal. Közben mint a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója, sok fiatal írót indít útjára, minden tehetséget felkarol, támogat. Illés Endrével csak személyesen nehéz találkozni. Észrevétlenül tud megérkezni és távozni. Láthatatlansága már-már legendás. Van valamilyen misztikus, belső tulajdonsága. Úgy tűnik, átléphetetlen delejes kör övezi. Sokan azt mondják, hogy a műveltség páncélja védi a testét… Lehetséges… Illés Endre a világ elé tárja a műveit, a közért, az emberekért cselekszik, de ő maga a háttérben marad. Az emberek viszont azt kérdik: milyen színű a vére? Mennyit szenvedett a teste? Enni szokott? Személye nagyon sok embert foglalkoztat. – Csütörtökhelyen született 1902. június 4-én. Pályája, úgy tűnik, töretlen és egyenletesen emelkedő. A harmincas években már tekintélyes kritikus, a Nyugat rangos munkatársa. Kitűnő novelláival és első drámáival a negyvenes években hódította meg a közönséget. Korán, először 1937-ben, majd másodszor 1939-ben kapta meg a Baumgarten-díjat. Írói sikereit azóta újabb díjak és érmek jelzik. 1962-ben József Attila-díjjal, 1963-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. 1969-ben megkapta a főváros Pro Arte aranyérmét. Legutóbb, 1972-ben, az Elnöki Tanács a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével fejezte ki elismerését Illés Endrének. Művei: Törtetők (karikatúra, 1941); Zsuzsa (elbeszélések, 1942); Méreg (dráma, 1942); Egyszárnyú madarak (mesejáték, 1943); A mostoha (színmű, 1946); Kevélyek (elbeszélések, 1947); Hazugok (vígjáték, 1949); Történet a szerelemről és a halálról (1957); Krétarajzok (tanulmányok, 1957); Trisztán (dráma Vas Istvánnal, 1957); Hamisjátékosok (regény és elbeszélések, 1958); Vörös és fekete (dráma Stendhal regényéből, 1958); Türelmetlen szeretők (színmű, 1959); Homokóra (komédia, 1961); Kettős kör (elbeszélések, 1962); Rendetlen bűnbánat (dráma Vas Istvánnal, 1963); Aki szeretni gyáva (színmű, 1965); Gellérthegyi éjszakák (tanulmányok, 1965); Száz történet (kisregények és novellák, 1966); Színház (tizenegy dráma, 1967); Írók, színészek, dilettánsok (esszék, 1968). Illés Endre életmű-sorozatának is megjelent már az első öt kötete: Szigorlat (elbeszélések, 1969); Szakadékok (elbeszélések, 1969); Krétarajzok (esszék, kritikák, tanulmányok, 1970); A tövisszúró (kisregények, 1971); Árnyékrajzok (tanulmányok, 1972). Az életmű-sorozattól függetlenül jelent meg a Hármaskönyv (novellák, Stendhal-tanulmányok, s a Festett egek című dráma, 1972). Illés Endre fordította magyarra Stendhal Vörös és fekete, Vörös és fehér, valamint a Pármai kolostor című regényeit, Maupassant novelláinak nagyobbik felét és Camus Caligula című drámáját. Mint szerkesztő is kultúrmissziót teljesített, ő válogatta a Magyar Elbeszélők első négy kötetét a Parnasszus kiadás számára, s ő ásta elő jórészt a Budapesti Napló és A Hét megsárgult példányaiból Csáth Géza novelláit, s rendezte a kötetet (A varázsló halála) sajtó alá. Úgy képzeltem, hogy Illés Endre egy kertes villában lakik. De nem… Kopott, gellérthegyi bérház legfelső emeletén bukkanok a lakására. Csengetek, ajtót nyit, bemutatom Móser Zoltán fotóművészt, majd mindketten bemutatkozunk a ház asszonyának is. A tágas, könyvespolcokkal bélelt előszobából egyenesen a dolgozószobába lépünk. A szoba hatalmas. Körben könyvespolcok, a polcokon – csak itt – legalább hatezer kötet. Szűrt, délutáni fények. Az ablakon át csak sejlik az udvar s a szomszédos háztetők, mivel a keretekben okkersárga, halványzöld és fehér katedrálüveg feszül. Az ablak előtt függöny, az ajtók előtt földig érő drapériák. Egy nyitva felejtett ajtón át a szomszéd szobába látni. Úgy tűnik, az is hasonló. De maradjunk Illés Endre dolgozószobájában. Az ablak előtt zsúfolt, használaton kívül rekedt íróasztal, jobbra a polcok előtt rádió, kis asztal, magas hátú francia fotelok és a sarokban egy alig látható televízió. A másik oldalon írópolc, nikkelezett létra, asztal, biedermeier székek, fotelok. Az ajtó közelében tompán barna heverő, mögötte újabb polc, hanglemezekkel, a polc felett kicsi, mozdulatlan ingaóra. A falon s a könyvespolc elé akasztva sok kép: Bernáth Aurél-, Kádár Erzsébet-, Márffy Ödön-, Szőnyi István-festmények, Borsos Miklós rézdomborítása, s a polcok szélén Borsos-érmek. A polcokon vaskos művészeti könyvek, a legújabb, legmerészebb törekvések. Illés Endre követi a pillantásomat, és megszólal: – Tág skálán szeretem a festészetet is… A szobában szinte félhomály van, s a fáradt rőt szín az uralkodó. Barna a cserépkályha, kopottas rőtbarnákat sugároznak a székek s a perzsaszőnyegek. A szoba közepén nagy a tér, sétálni lehet… Akár egy trónterem… De a trón hiányzik… – Nem szeretem a zsúfoltságot – mondja Illés Endre, s már-már élvezi csodálkozásomat. De valójában nem tud örülni kíváncsi, kutató pillantásaimnak, mert Móser már kábelokat húz át a szobán, ablakot nyit, villogtat… Illés Endre, ha tehetné, most tényleg láthatatlanná válna, de nem teheti. Francia vörös borral és jugoszláv Sljivovicával kínál bennünket. Nehezen nyílik a francia Beaujolais, s amikor kinyílik, feldől az üveg, s néhány kortynyi drága nedű a parkettra loccsan. Móser feltörli, Illés Endre udvarias, átkiált a másik szobába: – Lívia, maga mit választ? A ház asszonya a Beaujolais-t választja, Illés Endre, Móser és én Sljivovicával kezdjük. Móser lefényképezi a szép arcú, idős írót az ablak előtt, az asztal mellett, pohárral a kézben és pohár nélkül. Illés Endre közben az italokról beszél: – Csak két francia vörös bort ismerek igazán, egyik a Beaujolais, másik a Saint-Julien. A Sljivovicát is szeretem. Nemrég meghívtak Szabadkára. Az egész honoráriumomat Sljivovicába fektettem… Ez az utolsó üveg… – mondja, és felhajtja a kupicát. A gyanakvó olvasóknak máris jelenthetem, hogy Illés Endre vére sötétpiros. – Az ital azért jó, mert elaltatja az ember valóságérzékét. Írás, vita és olvasás közben nem iszom, csak beszélgetés közben – mondja. – Úgy tudom, neked van egy macskád… – Szeretem a szép mozgást. Szeretem a tigrist, az oroszlánt, a kőszáli zergét. De őket csak filmen szerethetem. Szeretem a nagyon szép, közömbös mozgást – ezért szeretem szobámban a macskát. Órákig elnézem. A macska a szép mozgást, a nemességet, a függetlenséget, a befolyásolhatatlanságot jelenti. Nem kényszeríthető semmire… Ezért külön szeretem! – Hol van? – Meghalt. Két napja… Értelmetlen titok a halála. Nehéz még beszélni róla. Itt élt, soha nem mozdult ki ezekből a szobákból. Illés Endre az egyik polcról fényképeket emel le. A macska profilban, félprofilban, hunyorgatva és tág pupillákkal. – Mi volt a neve? – Dr. Csiky Nikolett… Fizikus volt, magfizikai tanulmányokat folytatott… – Igen…? – Igen. Ugyanis a kedves állataimat mindig a darabjaim női főhőséről nevezem el. Dr. Csiky Nikolett eredetileg a Homokóra főszereplője volt… Ez is játék… Móser Zoltán elköszön tőlünk, a ház asszonya pedig átvonul a szomszédos szobába. Csend van. Moccanatlan. Megszólalok: – Milyen csend van itt… – Még ebben a csendben is az éjszaka kell… Fiatalon átírtam az egész éjszakát. Reggel megfürödtem, és mentem a hivatalba… Igaz, tegnap éjszaka is fél háromkor feküdtem le… A könyvespolcokra pillantok. Illés Endre kicsit megemeli a kezét, a hangja átmelegszik: – Két sorban állnak. Az első sorban állókkal tegeződöm, a hátsóban állókkal magázódom. Személyes közöm van mindegyikhez. Úgy játszom ezzel a könyvtárral, mint egy kerttel. Át- és átrendezem… Barátok kerülnek egymás mellé, máskor ellenségek. Ez volt az ősi elrendezés… De így az ember órákig kereshetett valamit. Itt most A-tól Z-ig a magyar irodalom sorakozik… Ez a polc a tanulmányok polca… Ez itt, a külföldi irodalom polca… És itt, a pamlag fejénél a lexikonok, szótárak állnak, amiért csak ki kell nyúlni. Ezek a könyvek az életem évgyűrűi. Ha másban nem, legalább ellenséges viszonyban voltam velük. Közelebb lépek, végigfut a szemem néhány orvosi könyvön, irodalomtörténeten, aztán megállapodik egy három kötetes francia lexikonon, a Dictionnaire des Littératures kötetein. Leemelem az egyiket, és felcsapom az I-nél. Endre Illés… Bent van. Nyolc sort írnak róla. Illés Endre a pamlag feje mögé hajol, és egy avítt táblájú füvészkönyvet húz elő: – Ezt nézd meg – mondja. – 1807… Írta Diószegi Sámuel debreceni prédikátor és Fazekas Mihály főhadnagy úr, a Lúdas Matyi költője. Amikor lázasan tüdőgyulladással feküdtem, ezt a könyvet lapozgattam az ágyban. Arra gondoltam: istenem, még egyszer a szabadban, szabadon járni… Nézd csak, Veronika van macskafarkú, hajfürtös, szőrgatyás, lecsepült, csalánlevelű, sarlós, fattyú… s még húszféle!… A tüdőgyulladásom óta a Füvészkönyvet itt tartom a fejemnél. Az asztalhoz lép, beleereszkedik az egyik székbe. Leülök én is. Felhajtok egy kupa Sljivovicát, aztán Illés Endréhez fordulok: – Olvasom a lexikonban, hogy Csütörtökhelyen születtél, de a térképen nem találom ezt a helységet. Hol van ez a falu, milyen országban? A szüleidről is mondhatnál valamit. Miből éltetek? Milyen volt a ház, amiben laktatok? Kert volt ott? És állatok? – Bizonyára ismered Martin du Gard mondatát: „Az arcom magántulajdon.” És nem is engedte lefényképeztetni magát, csak emlékezetből rajzolt portréit ismerjük meg orvul elkapott csoportkép mellékalakjaként. Nem feltétlenül követendő gyakorlat, de megérthető. És nyilván nemcsak az „arc”-ra vonatkozik. Az író ne vetkőzzék le minduntalan, ez a sztriptíz-táncosnő feladata. Az epikus csak annyira vetkőzzék le, amennyit beépít önmagából abba az epikai műbe, amit éppen formál. És rögtön tisztázni is szeretném, nem a költőkről szólok, akiknek feladatuk, hétköznapi gyakorlatuk minden bordájuk feltépése. Irodalmi életünkben jó ideje divatossá vált a szükségtelen vetkőzés. Sőt: a hazug vetkőzés. Az író minduntalan levetkőzik, a gyerekkoráig. A mai magyar irodalom – tisztelet a kivételnek – legszívesebben családfákat rajzol, s mintha csak statisztikusok irányítanák: felszólítás nélkül is statisztikai íveket tölt ki. Nem szeretem a családfákat. Akkor sem szerettem őket, amikor valaki Werbőcziig rajzolta meg azt a családfát, de most sem, amikor Werbőczi jobbágyáig. És csak egy kicsit kell megkaparni ezeket az írásokat, legtöbbször kiderül: íróink hamispénzzel fizetnek. Álmokat telepítenek vissza a múltba. Novellákat és regényeket írnak önéletírás vagy vallomás helyett. Hadd tegyem hozzá: a hamispénz még akkor is hamispénz, ha színaranyból verik. Azaz, ha jó novellát írunk érdektelen vallomások helyett. Én ezt a divatot nem kedvelem, nem is követem. Egy-két írásom megjelent a gyerekkoromról (Kettős kör, A tölgyerdőre épült város, legutóbb a Kísérleti egerek), ezeket felesleges szaporítani. Azt hiszem, egy író – s minden ember – igazi önéletírása tizenhatodik-tizennyolcadik évétől kezdődik. Amikor szürke agysejtjeivel már valóban és hitelesen építheti önmagát és a világot. Mégis felelni szeretnék a kérdésedre néhány impresszionista képpel. A gyerekkorom zenével volt kibélelve. Az apám – melankóliára hajlamos férfi – a zenéhez menekült. Zenét egyféleképpen hallgathatott: zenegéppel. Nagyon sok lemeze volt. Mozartot és Schumannt szerette legjobban. Nekem is volt egy kedves lemezem, amit utólag elkértem, Bartók Béla legelső lemeze: Elindultam szép hazámból. A lemez nem Magyarországon készült, hanem Hannoverben. Nagy gramofonunk volt, amit még rugóval kellett felhúzni. Én indítottam el a gépet, én tettem fel a lemezt. Az tetszett, hogy ketten éneklik a dalt, és egyre távolabbról hallatszik a hangjuk. Felteszem, és eljátszom neked. Illés Endre feláll, odább húzza a pamlagot, a polcról kiválasztja a lemezt. A kezembe adja. Szép, kopott jószág. Betűk és betűk; Favorit Record… Énekli Erdős Richard és Maróczy Vencel Béla. Illés Endre indítja a rádió fejébe épített lemezjátszóját. Felcsendül a régi dal. Némán hallgatjuk. Amikor végigfut a tű, Illés Endre megállítja a gépezetet, a lemezt a tokjába teszi, majd a polcra. – Ez hiteles emlék, ez a gyerekkorom. Szorongató még az, hogy ez úgy maradt meg, hogy amikor elköltöztem hazulról, elkértem. A többit az első és a második világháború szétszórta. – Második emlékemet valahol megírtam már… Nagy kertünk volt, elvadult gyümölcsös, amin csermely futott át. Paradicsom volt egy gyereknek. Füvet kaszáltak ott, szénát szárítottak, majd elszállították. Lovaink voltak, teheneink… Egy nagy boglyát a kaszálások után nekem játéknak otthagytak. Lecsúsztam róla, és alagutat fúrtam alája. Beszívtam a szénaszagot. Egyszer bentakadtam. A rémséget, a fulladásos halál pillanatát átéltem. Minden halál, kivéve, ha tégla esik az ember fejére, fulladás. Azt hiszem, akkor átéltem a halált. Az utolsó erőmmel kirúgtam magamat a széna alól, és elájultam. Azóta tudom, hogy keserű és fájdalmas a halál, de van benne valami édesen, alattomosan jó is… A szénaszag azóta a fulladásos halál a számomra. A harmadik emlékem: több szobánk volt bebútorozva. Egyiket nagyon szerettem. Amikor elköltöztem, elkértem annak a szobának a bútorait. Ezek azok, itt körülöttünk. Biedermeier, de nem édeskés, még a nagyszüleimé volt. Ezek a bútorok a gyermekkoromat jelentik. Ezeket fogom, s ez hiteles, ebben nincs hamisítás. – Faluról (Csütörtökhely, egykori Szepes megye), majd egy nagyon szép kisvárosból (Lőcse) kerültem Pestre. Rögtön tegeződve akartam ismerni mindent, amit addig csak könyvek, hírek sodortak hozzám. A nyugtalanító, amorf valóságra vágytam, türelmetlen érzékszerveim kielégítésére: színházra, zenére, a hidakról a Duna látványára, a Gellérthegyre, sok-sok emberre, a körutakra, a kirakatokra – és a város bőkezűen fogadott, Pest és Buda már kiheverte az első világháborút. Az orvosi kar dékánja kezet fogott velem, s ez a kézfogás az egyetem polgárává avatott; két hét múlva már boncolhattam is az anatómiai intézetben. Egy kart boncoltam először. Amikor késemmel belevágtam, megrendültem: ez a kar nem is olyan régen még egy ember karja volt, élt, s ugyanúgy megszoríthatta volna a kezemet, mint a dékán az Üllői úton, magas, sötét, merev fogadószobájában. Megrendültem az új élményektől, de nem féltem. Nagyon fiatal voltam, a halál nem ijesztett, az életet kívántam mohón. Nem akármilyen életet. Író akartam lenni. És hogy megismerjem az embert, a testét és a megtámadott lélek árulkodó vallomásait: orvosnak kellett lennem. Néhány hónap múlva egy kirakatban felfedeztem Einstein könyvét, nyolcvan oldalon mondta el a relativitás elméletét, s én elszédültem a helyéről kimozdított, kitágult világtól. Korányi Sándor volt a legkedvesebb tanárom, a fizika, a kolloidkémia bevonulása az orvosi diagnosztikába a tankönyvélményem. A Nemzeti Színházban látnom kellett a Shakespeare-ciklust, Hevesi Sándor remeklő rendezéseit. – A Vihar tetszett legjobban, de csalódtam is, mert a színpadról nem Babits Mihály fordítása szólt, csak Szász Károlyé. Medikus voltam, de beültem Riedl Frigyes néhány órájára, éppen arról a költőről beszélt, akit akkoriban nagyon szerettem – Vajda Jánosról. Az utcán ismeretlenül köszöntem Móricz Zsigmondnak és Rippl-Rónainak, szembejöttek velem az Andrássy úton, Móricz gyengéden fogta a bizonytalanul lépegető, már nagyon fáradt Rippl-Rónai karját. Közben megjelentek az első novelláim is. Barátokat szereztem, a fiatal Szabó Lőrincet, Kodolányi Jánost, később a Párizsból hazatért Illyés Gyulát. Megismertem Tóth Aladárt is, az ifjú zenekritikust, aki ugyanabba a napilapba, a Pesti Napló-ba írta hangversenybeszámolóit, melyben az én novelláim is megjelentek. Sokszor beszélgettünk, sok koncerten találkoztunk. A Zeneakadémia nagytermében láttam először Bartók Bélát, azon a szorongató, forró estén, amikor Waldbauer Imrével I. hegedű-zongora szonátáját játszotta. Néhány nappal karácsony előtt voltunk: váratlan ajándékként kaptam a lenyűgöző, elkábító estét, a hegedű és a zongora tobzódó, pattogó hangjait, majd a zárótételben Ady Endre felforrt tengerének ellenpárját: az elszabadult tengert. Ólomszürke alkony ereszkedik a Gellérthegyre. Illés Endre közelebb húzódik az asztalhoz, aztán a poharamat teleönti francia vörös borral. – Ezt ízleld meg – mondja. A Beaujolais nyers, erős íze mellbe vág. Kicsúszik a számon egy mondat: – Ez egy ország… Így könnyű történelmet csinálni… Illés Endre nevet, koccint, belekortyol a borba. Én pedig kérdezek: – Magyarországon kívül hol tudnál még élni? Milyen tájon? Hegyoldalban, folyók partján? – Sehol. Szeretek utazni, de csak a kíváncsiság hajt. Életem minden eleme ideköt, felbonthatatlanul. Hogy miért? Erre csak hosszabb tanulmányban tudnék felelni. – Urbánus léleknek tartod magadat, vagy csak városlakónak? – Aki olvasni is szeret, azt minálunk már fehérvérű urbánusnak tartják. De engem az emberek jobban érdekelnek, mint a könyvek. És nem vagyok városlakó. Sohasem éltem Pesten, csak Budán, s nem akárhol, mindig a Gellérthegyen, mert itt több a fa, a levegő, a szél, magasabb az ég, itt madarak fészkelnek, s ami a legfontosabb: itt kapom a legtöbb fényt. – Orvosnak készültél, és író lettél. Mikor és hogyan alakult át az életed? – Sohasem akartam orvos lenni. Az írás vonzott. De hogy emberekről írhassak, rájöttem, ismernem kell az embert, az „egészség” gyanútlanságában és a „betegség” örvényeiben – ez az első lépés. Korányi Sándor klinikáján megszerettek, egy ideig ott tartottak, az ambulanciára osztottak be, a jelentkező betegek panaszainak első írásba foglalását bízták rám. Az anamnézist. Naponta tizenöt-húsz embert ismertem meg, a betegségtől, a félelemtől szorongatottan mindent elmondtak magukról – hamarosan félelmetes mennyiségű „nyersanyaggal” rendelkeztem. Az elméleti és a klinikai vizsgáim megvannak. Az úgynevezett végbizonyítványom is. Csupán a zárószigorlatom és a cselédkönyves évem hiányzik, de erre nem is volt szükségem. Ismétlem: az embert akartam kívül-belül megismerni. Gyógyítani másként szerettem volna. – Gyermekeid vannak? – Kimondjam-e? Nincsenek. Félnék tőlük. Lányom lesz és csúnya. Farkastorka lesz és… A betegségek. Látni kisgyereket tüdőbajosan, rákosan, szívbajjal, gyógyíthatatlanul. Nem a belgyógyászat és a sebészet félelmetes, hanem a gyermekgyógyászat. A legszorongatóbb szomorúság a beteg gyerek. – Megfogalmaztad valaha az életcélodat? – Nem lehet tétlenül élni. – Mikor írsz? Hol? – Legtöbbnyire éjszaka, a megállt időben, a csöndben. Különben pedig egy álló írópolcnál, mert ha asztalhoz ülök, a görnyedt testtartás aritmiákba kényszeríti a szívemet. Segítek a szervezetemnek azzal, hogy állva írok. Korábban asztalnál írtam. Aztán egy régi nyáron a régi Zephir kályhánk tetején. Izgatottan írok, s előbb-utóbb mégis elér az aritmia. Ha elfáradok, leülök. – Könnyen írsz vagy nehezen? – Lusta vagyok. Ezért kétszer annyit dolgozom, mert mindig pótolnom kell valamit. – Hány órát dolgozol egyfolytában? – Súlyos alkati baj: nem vagyok hivatalnok-alkat. Gyűlölöm a rendszerességet, a beosztást, a folyamatosságot. Sokáig készülődöm egy-egy írásra, halogatom is. S végül szorongató időzavarokban, nagyon gyorsan, futtában javítva írok kézzel, golyóstollal, olvashatatlanul. Hetekig semmit. Azután minden éjjel. – Mit és mennyit jelent számodra az élmény? – A nélkülözhetetlent. – Ha nem írsz, mit csinálsz? – A kétségek után valamilyen örömnek adom át magam. A zenének, a baráti beszélgetéseknek, ha tehetem, az utazásnak, éjszaka az olvasásnak, a színháznak, a magány boldogságának, a pasziánsznak. Tizenkét pasziánszot játszom. És fényképezek… Színes filmem van eddig Borsosról, Illyésről Tihanyban, Karinthy Ciniről leányfalusi házában, Pilinszky Jánosról, és több filmem Nikolettről. És városokról: Velencéről, Athénről, Cataniáról, Isztambulról. És tengerekrőI. Két éve játszom a fényképezéssel. Ilyenekkel pihenek. Engem a filmezés régen is izgatott. Hosszú filmjeim voltak Móricz Zsigmondról, Babits Mihályról és saját magunkról, de ezek a második világháború alatt elpusztultak. Sokáig nem tudtam felvevőgéphez nyúlni. – Mi a véleményed a prózaírás új útjairól? – Az új utak többnyire begyöpösödött ösvények. Egyébként irtózom az idomított állatoktól. Úgy szeretem őket, amilyenek. Nem szeretem a cirkuszt. Pontosabban: a produkciót. Sem emberben, sem állatban. Más az alkotás és más a produkció. Ha bármilyen alkotás álarca mögött megsejtem a produkciót – máris kedvetlenül eltolom magamtól. Például ezért nem szeretem a rugóval mozgatott „groteszket”. Azt a festészetet, amelyik inkább ötlet, mint festészet. Általában azt a művészt, aki minden stílusban rögtön „remekel” – az ügyetlenség, a dadogás jobban megejt, mint az ügyes hibátlanság. Ide tartozik az is: az aszimmetriát, a disszonanciát szeretem. A megbontott dallamot, néha talán még az elhangolt hangszert is. A diszpnoés eredetű, kétségbeesett, zsúfolt műveket. – Az író vajon befolyásolhatja a világ eseményeit? Beszélhetünk írók felelősségéről? – Az emlékirat-írók, tábornokok és miniszterelnökök előbb voltak tábornokok és miniszterelnökök, és csak az események után lettek írók. Nem hiszem, hogy amikor a háborúba keveredett és szorongatott spártaiak segítséget kértek Athéntól, megelégedtek volna Türtaiosz harci énekeivel. Katonák is kellettek. Azt sem hiszem, hogy Diderot Enciklopédiá-ja lobbantotta volna fel a nagy francia forradalmat. Más erők erjesztették azt, nagyobb erők. Azok közé tartozom, akik szeretik Byront, én például a Childe Harold-ját, de azt, hogy sántán elutazott Görögországba, és részt vett a görög szabadságharcban, retorikus drámáiba illő szereplési viszketegségnek tartom, s nem komoly tettnek. Hogy Goethe Werther-jének hatása alatt öngyilkossági hullám öntötte el Németországot – legenda. Bármelyik német statisztikai évkönyv megcáfolja. És hogy nem Petőfi versei vagy Ady elkeseredett dalai lobbantották fel 1848-at és 1918-at, talán ezt sem kell bizonyítani. Egy visszafojtott társadalmi kibontakozás és egy vesztett háború kellett mind a két forradalomhoz. Illúziók nélkül állapítsuk meg: Galilei, Semmelweis, Marconi, Einstein, Fermi vagy Oppenheimer közvetlen és gyors átalakítók voltak – mi, írók, nem. Az irodalom nem alakíthat ilyen közvetlenül. Az irodalom diagnosztizál, ha egy jó diagnózis jó kezekbe kerül: talán még folytatása is lehet. Jó vagy rossz folytatás: de ezt már mások valósítják meg. Természetesen az író kettős szerepvállalása is elképzelhető – de… Claudel mégsem drámáinak szellemében volt diplomata, és Petőfi, a költő, összehasonlíthatatlanul több, mint Petőfi, a katona. Nagyobb és igazabb választás lett volna, ha Petőfi ugyanúgy életben marad, mint Vörösmarty vagy Arany. És csak ujjongani lehet, hogy Ady mindent megtett 1914 és 1918 között katonai felmentése érdekében, különben szegényebbek lettünk volna a legnagyobb kötetével, A halottak élén-nel. Az író egyébként minden tettéért ugyanúgy felelős, mint minden más állampolgár, de nemcsak a jelenkorban, hanem az utóéletében is. Ne felejtsük el soha: amiért az írót egyesek vagy a hatalom ma elítéli, holnap ugyanezért felmentik, esetleg megkoszorúzzák. – Az író társadalmi helyzetét milyennek látod? – A futballista többet kap. A színész népszerűbb. A tudós megbecsültebb. Az írónak a kritika marad. Ha elég okos: vállat von, tudomásul veszi. – Milyennek érzed a generációd helyzetét? – Nehezebben indultunk. Nehezebben, mint az utánunk következők. Mint a maiak. És ezt nehéz elfeledni. Hogy elégedett vagyok-e? Én például nem akarok nagykövet lenni (mint Claudel vagy Tolnai Gábor), sem miniszter (mint Malraux vagy Darvas József), sem képviselő (mint Mikszáth vagy Raffai Sarolta), díszdoktor (mint Thomas Mann vagy Bóka László), vidéki kúriát és malomkövet sem kívánok (mint Martin du Gard vagy Déry Tibor), a fejem tetejére állva sem kívánok írni (mint sokan) – egyszerűen örülök, hogy tépelődhettem és írhattam. Hogy öt-hat évre papírkosárba dobtak, már az sem bánt. – Van valami, amit nem sikerült elérned? – Ha valamilyen hiányra gondolsz, ismerem ezt az érzést. Egy-két halottamat szeretném visszakapni. A kínzó hiányukat érzem. – Mit tartasz az éjjeliszekrényeden? – Nincs éjjeliszekrényem. Fekvőhelyem mellett egy hanglemezpolc áll. Oda teszem az újonnan megjelent könyveket. Egyeseket végigolvasok, másokba csak belelapozok. – Melyik évszakot szereted? – Mintha azt kérdeznéd: lélegzeni, járni, aludni, utazni, dolgozni szeretek-e jobban? Tavasztól tavaszig mind a négyet szeretem. Éppen azt, hogy négyen vannak. – Mondj egy ünnepet, olyant, amely számodra a legkedvesebb. – Nem szeretem az ünnepeket, mert nem szeretek semmilyen előírást. – Van valamilyen vagyonod? – Tizenkétezer könyvem van, két-háromezer levelem, íróktól, barátaimtól. A könyveimből is, a leveleimből is a második világháború alatt sok elpusztult. Egy Velencéből hozott kis kőoroszlánom is van, valamelyik palota erkélypárkányán áztathatta száz-kétszáz évig az eső. És van egy másik oroszlánom is, ébenfából, afrikai néger munka, egyetlen darabból faragták. És mi még? Néhány festmény: Szőnyi, Bernáth, Márffy, Kádár Erzsébet, Szántó Piroska, Borsos Miklós rézdomborítása: női akt a tihanyi szőlőkben. Ferenczy Béni dedikált, nagy ceruzarajza. Társbérletben lakom. Ez minden. Ennyit sikerült kiharapnom a világból… – Kedvenc tárgyaid vannak? – Van egy szép, nagyon régi, kicsi ingaórám. Amikor ötvenéves lettem, megállítottam: ne tájékoztasson többé az idő múlásáról. Még a létéről sem. – Mit gondolsz a halálról? – Buddhista vagyok. Primitív buddhista. Hiszem az élet – az énem – továbbfolytatását. Alsóbbrendű formában? Felsőbbrendűekben? Ez csak sorrend kérdése. Időnként – bizonytalanul, de félreérthetetlenül – érzem egy előző énem körvonalait. Emberekkel is találkoztam már egy másik síkon – talán nem emberként: a lényükkel. Ősi közöm van néhány emberhez. – Mostanában mi okoz számodra izgalmat? – A hazugság izgat. Az igazság legtöbbször kiábrándító. A hazugság is örvény, a meztelen igazság is örvény. Mind a kettő alámerít. – Milyen a közérzeted? – Nincs közérzetem. Elégedetlen vagyok, boldog vagyok, haragszom, elszégyellem magam, letörök, ujjongok, unatkozom, dolgozom, elfáradok, kíváncsi vagyok – nem tudom lekötni magam ehhez vagy ahhoz. Nem ismerem az állandóságot. Pedig a közérzet – újabban – olyanfélét jelent: „Történjék bármi, ebből aztán nem engedek!” – Mikor sírtál utoljára? – Néma, zárkózott gyerek voltam, sohasem sírtam. Ez bosszantotta is anyámat. Azután – váratlanul – jött egy év, amikor folyamatosan gyakoroltam a sírást: medikus koromban Grósz Emil szemészeti óráit végigkönnyeztem. Betegbemutatás közben közel kellett hajolni a hályogos, gyulladt, sérült, véres emberi szemekhez, és visszatarthatatlanul megindultak a könnyeim. Még Grósz Emil is elcsodálkozott könnymirigyeim részvétén. De akkor – úgy látszik – kimerültek a könnymirigyeim, nem tudok többé sírni. A sírásnál rosszabb, súlyosabb képesség kerített hatalmába, a könnytelen megrendülés. A felhasító, néha már-már elviselhetetlen megrendülés. Hogy vágynék ilyenkor a felszabadító, fájdalmat megkönnyítő sírásra – de nincs felszabadulás. Csak a sérülések és a hegek gyűlnek. – Lin Yu-tang Csin harminchárom boldog pillanatáról beszél. Felsorolhatnál te is kettőt-hármat a saját boldog pillanataidból. – Hagyjuk Lin Yu-tangot. Rossz író. Írásait már elfelejtettem. De beszéljünk a felejthetetlen pillanatokról – azokra jó emlékezni. Hadd mondjak el három ilyen pillanatot. Amikor első szeretőm mellét kibontottam a ruhájából, s a következő pillanatban megcsókoltam: megállt az idő. Nagyon fiatalok voltunk, tapasztalatlanok, de megismételhetetlenül boldogok. Körülöttünk kora nyár volt, fölöttünk a szabad, magas ég. – Majd amikor néhány év múlva Mikes Lajos, az Est-lapok irodalmi vezetője, első, elfogadott novelláim után olyan szerződést tolt elém: írjak hetenként két tárcát nekik (később úgy módosítottuk a megállapodást: hetenként egy novellát s egy kritikát írok) – Mikestől távozva a boldogságtól részegen mentem le az utcára. Olyan részeg voltam, hogy a Rákóczi úton minduntalan beleütköztem a szembejövőkbe. Csak órák múlva ocsúdtam fel: mit vállaltam! – S végül a harmadik pillanat. Buda ostroma véget ért. Egy tüdőgyulladást éppen túléltem. Szédülve, a feleségembe kapaszkodva, kiléptem a gellérthegyi ház feldúlt előkertjébe. Csupa törmelék és rom. A ház félig ledőlt. Benéztem egy üres ablakon a volt lakásunkba: a könyveim fele elpusztult, a bútorok elrongyolódtak. De megírhatatlanul szép csend volt, nem hallatszott több lövés. És olyan sárgán, sűrűn ömlött a napfény, mintha egy nagy, sárga virág nyújtózott volna a magasba. Béke volt. A romos táj fölött a valószínűtlenség, s bennem a váratlan erő: újra felépítek mindent, megszerzem, amit elvesztettem, folytatni lehet az életet. A csoda pillanata volt. – Szenvedélyeid vannak? – Harminchárom éve vezetek könyvkiadókat, különböző beosztásokban, saját munkámat elég sokszor félretolva. Az őszinteségre és döntésre kényszerülve kevés barátot és sok ellenséget szereztem, szeretem ezt a munkát, s mint a morfinista, mérgezett vagyok tőle – azt hiszem, ezt akár szenvedélynek is nevezhetjük. – A feleségedről, nem tudom… Azt hiszem…? – Elvégezte a Nemzeti Zenede zongora-tanszakán az akadémiai osztályokat. Az Iparművészeti Főiskolán szakmát is tanult – a könyvkötést. Másnak ugyan nem dolgozott, legfeljebb néhány barátunknak, de ő kötötte be fűzött könyveinket, munkája itt van a könyvfalainkban. És ő gépelte kézirataimat, mert én, szégyellem, máig sem tanultam meg gépelni. Mindig a ceruzára és a tollra támaszkodtam. – Hiszel a barátságban? – Nehéz lenne nélküle élni. Nekem állandó szükségletem. De ez nem jelenti, hogy naponta vagy másodnaponként kell találkoznunk. A bizalomra, a fegyvertársra van szükségem. – Gyűlöltél már valaha valakit? – Ha nem történelmi méretekre vonatkoztatom, csak magánéletemre: akit meggyűlölhcttem volna, inkább megvetettem. – Napjainkban mitől vagy ideges, ha egyáltalán ideges vagy? – Egyetlen szóval felelhetek rá: a közömbösségtől. – Voltál életveszélyben? – Hetvenkétszer. A második világháború végén, Buda ostromának heteiben, egy könnyű szerkezetű gellérthegyi villában éltünk, még pincéje sem volt, csak alagsora. A villát hetvenkét belövés érte, az épület egyik sarkát egy kisebbméretű repülőbomba is. A ház félig romba dőlt. A szomszéd villa német lőszerraktár volt, azt lőtték, de nem találták el, s nem robbant fel. Jóformán az egész idő alatt tüdőgyulladással feküdtem a hideg alagsorban, orvos és gyógyszer nélkül, mozdulatlanul, vizes keresztkötésben. Egy-egy belövést – a magas lázban – úgy érzékeltem, mintha a falak hullámpapírrá görbültek volna körülöttem. Vigasztalóm és olvasmányom – mondtam már – Fazekas Mihály és Diószegi Sámuel debreceni Magyar Füvészkönyv-e volt: a szebbnél szebb magyaritású virágnevekben a nyarat, az egészséget, a szabad turistautakat adták nekem a reménytelenségben. Felpillantok. Furcsa módon újabb tárgyakat fedezek fel a szobában. Jobbra a könyvespolcon egy homokóra áll, az íróasztal közelében pedig egy vörösréz amfora. Poharat emelünk, aztán Illés Endre cigarettával kínál. Fejemet ingatom. Közelebb húzza fotelját. – Én is leszoktam. Ötven cigarettát szívtam naponta, megviselte a szívemet. Tudtam, a nikotin nem egyszerű méreg. Átalakítja a szervezetet. Úgy szoktam le, mint a morfinisták. Kéthetenként öttel csökkentettem az adagomat. Nem vagyok hivatalnok típus, de ezt betartottam. Egyvalamiről nem lehet leszokni, az ujjak foglalkoztatásáról. Itt a kis zsebben egy vadgesztenyét tartok, a másikban pedig egy makkot. Ez is szép. Játszom velük. A jobb kéz mutató és középső ujját nem lehet leszoktatni a mozdulatról, mindegyik kívánja, hogy foglalkoztassák valamivel. Illés Endre a zsebébe nyúl, s az asztal sarkára egy vadgesztenyét s egy makkot tesz. Bámuljuk a két szép magot, aztán iszunk, eszünk, írókról beszélünk és politikáról. A Beaujolais elfogy, s időnk is.
1972 |