Garai Gábor

Nyirkos decemberi este. Ballagok az utcán. Tudom jól, hogy Garai Gáborhoz megyek. Nyugodt vagyok, gyomrom s agyam mozdulatlan. Mintha tavasz lenne, s én egy kioszkba tartanék… Még soha nem jártam Garai Gábor lakásán, kávéházi asztalánál sem ültem. Miért vagyok ilyen nyugodt? Barátom nekem a Garai Gábor? Nem barátom. Rokonom? Nem rokonom. Földim? Nem földim. Ismerősöm? Igen, ismerősöm… Egy arc, életsors a mából. S ez a generációmnak már elég? Mindenesetre megnyugtató. – Az utca, amelyikben lakik, a Fehérvári útról ágazik el a Duna felé. Körben gyárak. Az utcán munkások tolongnak, kezdő mérnökök, kezdő házasok, gyerekek, vastag asszonyok, borostás arcú, külvárosi öregemberek. – Összetalálkozunk a ház előtt. Éppen kiszáll a kocsijából. A gyér utcai világításban jól hat ez a megérkezés. Igen… A jelentős ember hazaérkezett. Várom, hogy csattan a kocsi ajtaja. Fülelek, nem csattan. Egy perc, s már mellettem áll. Kezet fogunk, nekivágunk a lépcsőknek. Köhécsel. Ránézek, megáll, megállok. Milyen arcot vártam? Nem voltunk soha barátok, de jól ismertük egymást. S ez az arc? Mint egy civilizált indián, aki éppen hazatér a népe, családja számára kijelölt rezervátumba. S a bőre is teljesen kreol, barna, indus, indián… Persze, a fagy s az európai telek kiszívták, meggyötörték a bőrét, de mégis… Fáradt? Fáradt… A hajszoltság ott ül a szemében. Megszólal:

– Az is lehet, hogy még itt találjuk az orvost… A fiam szíve, tudod…

– Nem akarlak zavarni…

– Nem, nem… Vártalak, csak mondom, hogy az orvost még… Nálunk, tudod…

Nemrég az autójával belerohant egy autóbuszba. Ez jut eszembe. Miért? Egyébként is mibe rohanjon bele? Az autóbusznál nagyobb szörnyek alig közlekednek a magyar utakon. Meg kellett volna néznem az autóját. Közelről, déli fényben. Kedvelem a gyűrődéseket. Arcon, testen, karosszérián…

Az orvos, persze, már elment. Bemutatkozom Garai feleségének, teenager fiának. Leülök, Garai elővesz az aktatáskájából egy üveg Ballantines-t, és az asztalra teszi. Jön aztán a szóda, a poharak és az amerikai mogyoró. Valamilyen idegesség vibrál a levegőben. Félszavak reppennek ide-oda. Nem értem, miről van szó… A lakást méricskélem. Két kis szűk szoba. Zsúfolt íróasztal, a közepén modern írógép, a szélén fehér telefon. Az íróasztal előtt egy állványra szerelt szökőkút, ami rég elromlott, nem működik. Az ablakban rengeteg növény, a sansavériának egész ütegei. Elfedik az üveget, s komorságot árasztanak szét a szobában. A bútorok barnák, a könyvespolcok is barnán tekergőznek fel az ajtók és szekrények felett a mennyezet alá. Mellettem egy sublót terpeszkedik, a tetején rádió áll és lemezjátszó. A sublót mellett egy széken vagy min meztelen lemezek hevernek. Garai szűkösnek érzi a lakást, feszélyezi…

– Nincs dolgozószobám, látod… Itt már rég nem tudok írni… Másutt dolgozom, eszpresszókban… Egy nagyobb lakásért négyszázezer forintot kellene fizetnem, de nekem most éppen nincs négyszázezer forintom – mondja nevetve.

Elégedetten bólintok. Miért is? Vegyük sorra a tényeket.

Garai Gábor 1929. január 27-én született Budapesten. Anyja tanárnő, Kardos Lászlóval és Gáspár Endrével járt együtt a debreceni egyetemre. Apja Marconnay Tibor költő. Garai Gábor középiskoláinak elvégzése után hét évig dolgozott a vasútnál mint pénzügyi tisztviselő, s 1958-ban MÁV-intézőként szerelt le. A következő években az Európa Könyvkiadónál lektorkodik, majd az Élet és Irodalom belső munkatársa lesz. Garai pártos, tudatos költészetével belerobban az irodalom megújulásának időszakába, s 1956 után szinte előzmények nélkül az élvonalbeli, rangos költők sorába kerül. Művei: Zsúfolt napok (versek, 1956); Ének gyógyulásért (versek, 1958); Emberi szertartás (versek, műfordítások, 1960); Mediterrán ősz (versek, 1962); Artisták (versek, 1963); Eszköz és eszmélet (esszék, tanulmányok, 1965); Voznyeszenszkij: Óza (műfordítás, 1965); Kedd (versek, 1966); Nyárvég (válogatott versek, 1966); Szabad kikötő (válogatott versfordítások, 1966); Hans Magnus Enzensberger: Vallatás éjfélkor (műfordítás, 1967); Kis csodák (versek, 1968); Írás a falon (versek, 1969); Meghitt találkozások (esszék, tanulmányok, 1969); Orfeusz átváltozásai (verses játék, 1970); Márciusi nyár (jegyzetek és versek egy indiai utazásról, 1971). Műfordítóként is nagy szolgálatokat tett az irodalomnak. Többek között Blake, Brecht, Cocteau, Iszakovszkij Jevtusenko, Majakovszkij, Rilke, Shelley, Voznyeszenszkij és Yeats verseit ültette át magyarra. Közben persze Garai Gábor versei is megjelentek orosz, angol, francia, lengyel, német, délszláv, szlovák, cseh, román, indiai nyelven. Kétszer kapott József Attila-díjat, 1965-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. A közelmúltban a Fővárosi Tanács Pro Arte aranyérmét is megkapta. Garai Gábor mindemellett a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának a tagja, a Magyar Írók Szövetsége titkárságának a tagja, a PEN Club alelnöke, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese.

Mindezek ellenére Garai Gábornak nincs különleges elbírálásban része. Így aztán nem a Rózsadombon lakik, hanem a XI. kerületben, a lágymányosi lakótelepen. Jó ez Garainak? Nem tudom. Én rögeszmésen vonzódom a szocialista demokráciához. Az író munkáját tisztességesen fizessék meg, de ne adjanak neki ingyen villát. Talán Garai is örül annak, hogy csak szolgálatot vállalt, s kiváltságot nem élvez. Milyen könnyű, egyszerű így a helyzete. Jön-megy az utcán, kedvtelve nézi a járókelőket, a nőket, a gyermekeket, írótársakkal beszélget, és sehol semmi fal, ház vagy sövény, ami elválasztja a többi embertől. Igaz, gondokkal küzd, sovány, keserű, az is lehet, hogy boldogtalan. Ugyanis költő… Társadalmilag, rangban mindent elért… De erről volt szó?… Erről is, másról is… Garai nyilván szolgálatot akar tenni a népnek, kultúrának, társaknak… S a költő szolgálata sajátságos… Valójában emberáldozatról van szó most is, parázsról, lángról. El kell égni… Azt hiszem, Garainak is égnek már a máglyái. Gyújtott magának néhányat. Próbálgatja a fájdalom szép fokozatait. Család, társak, tévutak, pokoljárások, gondterhelt emberek, munkások arca a hajnali villamosokon… Hogyan kell, mit kell? Égnek a tüzek. S közben szerencséje is van, szemlátomást ő a sikerember, a nagymenő. A társadalom is tiszteletben tartja, ugyan mi baja lehet? Garai elkötelezett író, s éppen akkor, a konszolidáció időszaka előtt kötelezte el magát a nép, a szocializmus mellett, amikor a szocialista demokráciának a mai napokban kibontakozó teljessége még csak születőben volt.

Ülünk tehát a szűkös, zsúfolt lakásban boldogan, boldogtalanul. Garai indián arca alig rebben. Whiskyt tölt, szódát spriccel a tetejére, s közben arról beszél, hogy 1929. január 27-én született, tíz évvel később, de ugyanazon a napon, melyen Ady Endre meghalt. Ez az egybeesés sokáig izgatta, foglalkoztatta az édesanyját. Garait is izgatja:

– Indiában is beszéltem erről, ott hisznek még a reinkarnációban… S tényleg Ady volt, aki megmutatta nekem a költészetet. Anyám nem akart belőlem költőt nevelni, Adyt sem anyám adta a kezembe, hanem a rongyosra olvasott Új versek kötetét magam vettem le a polcról – mondja.

Hátradől a modern fotelban, s a poharát dajkálja. A pohárban reng, hullámzik az ital. Elegáns öltözékű férfi, olyan benyomást kelt, mint egy diplomata. Sötét ruha, oldott szürke nyakkendő, fekete cipő, kék zokni, hófehér fékonpressz ing. Az asztalon két doboz cigaretta hever, a kanárisárgába csomagolt Gitár s a szolidabb öltözékű Porti. Váltakozva matat a dobozokban, sokat cigarettázik. Nehéz elképzelni a vasutas Garait, a gimnazista Garait s a hajdani kisgyermeket.

– Mit őriztél meg a gyermekkorodból? Arcokat? Jeleneteket?

– Állandó nosztalgiám a természet, a budai bérház… Piros és fehér bogyók, jázmin. Boltost játszottunk, s ezeket a bogyókat árultuk egymásnak mint terményt. A Zsolt utca 3-ban laktunk, mióta az eszemet tudom. Hároméves gyerek voltam, amikor odaköltöztünk. Csak olyan emlékeim vannak, hogy anyám és én léteztünk. Akkor már külön éltek a szüleim. Nagyon derűs, vidám gyermekkorom volt, bár elég ritkán láttam az anyámat, ő ugyanis állástalan magyar–történelem szakos tanárnő volt, s házitanítóskodott. Reggeltől estig járt a házakhoz, ahol korrepetált. Vagy a nagymama volt velem, vagy a nagynéném, vagy az ismerősök. Nők között nevelkedtem. Nagyon szép volt, szerettem a környéket. A lebontott Tabánból felszorultak oda a kisemberek… Jól emlékszem a délivasút, a dobozgyár s a Naphegy környékére. Itt-ott villák, de ma is sajátos környék. Nem annyira a villatulajdonosok és a nagymenők vidéke, inkább a Tabánból ittrekedt emberek, a dobozgyáriak és efféle értelmiségieké, mint mi voltunk. Gyermekkoromban demokratikus környék volt. Nem nyomornegyed, de azért a kisemberek, munkások és kispolgárok világa. Emlékszem, ott volt a stráfkocsisok kocsmája a közelben, harmonika szólt… Van egy felderíthetetlen, homályos emlékem is kisgyermekkoromból, egy kertvendéglőről, ami a Tabánból megmaradt. Felnőttkoromban holt biztos, hogy nem jártam ott. Álomkert címmel verset is írtam erről a vendéglőről.

– Miből éltetek? Jómódúak voltatok, vagy nélkülöznöd kellett?

– Nem nyomorogtunk. Anyám jómódú polgári családokhoz járt korrepetálni. Szükséget nem szenvedtünk. Azt mindig hallottam, hogy kevés a pénzünk, de cipőm, ruhám volt. Néha meghívtak születésnapjukra a gazdag tanítványok Pasarétre… Anyám rendesen fel tudott öltöztetni, és jól is bántak velem ezeknél a házaknál, de feszélyezett voltam, mert én voltam az értelmiségi bejárónő gyereke. És ugye, amikor a kis lakáshoz szokott srác belép egy palotába, nem tudja, hová tegye a kezét.

– Milyen volt a viszonyod Marconnay Tiborhoz?

– Apámat én mint apát és eltartót soha nem ismertem, de ezt nem szemrehányóan mondom. Közös akarattal váltak el a szüleim. Mióta én az eszemet tudom, apám mint nevelő vagy eltartó nem játszott szerepet. Tulajdonképpen serdülőkoromban kezdtem megismerni őt, de akkor már ez az ismeretség olyanszerű volt, mint egy fiatal író találkozása az idősebb íróval. Voltaképp öregkorában szerettem meg. Valójában megértettem azt a hallatlan nehéz sorsot, hogy hatvanéves kora után jött rá arra, hogy az már nem pótolható semmilyen díjjal, amit elmulasztott sikerben. A parnasszista költői irányzathoz, amihez ő tartozónak vélte magát, soha nem tudtam vonzódni, ugyanakkor azt hiszem, Osvát, Babits és mások nem nagyot tévedtek, amikor őt komoly tehetségnek vélték. Súlyos hibája volt, hogy rengeteget írt, és nem tudott selejtezni. Ma is az a meggyőződésem, ha fentmaradt műveit kellő szelektálással kiadnák, sokkal jelentősebb költőnek tűnne fel, mint élete utolsó éveiben látszott. Utolsó válogatott kötete óta is sokat publikált. Úgy érzem, ideje volna, ha összeszednék a versei legjavát. De azt hiszem, ennek a siettetése nem családi ügy.

– Mit csináltál, mi történt veled a háború alatt?

– 1945-ben tizenhat éves voltam. Előzőleg, amíg lehetett, itt voltam Budapesten, iskolába jártam. Amikor jöttek a bombázások, vidékre mentem anyámmal. A háború utolsó időszakát a Vas megyei Mesterháza községben vészeltük át, apai nagyanyámnál. Ez a majd egyéves vidéki élet is hozzájárult ahhoz, hogy közelebb kerültem a földhöz. Egyébként senki hozzátartozómat nem veszítettem el. Néhányszor óvóhelyre bújtam, de semmi tragédia nem ért, csak borzasztóan utáltam a háborút. Arra emlékszem, hogy a falusi kis udvaron is ástunk egy bunkert, s ha jöttek a gépek, bebújtam a föld alá. Mi tagadás, iszonyúan féltem.

– A háború óta voltál életveszélyben?

– Nem tudom. Sokszor ültem repülőgépen. 1970 márciusában Kajuraho és Benares között, amikor felszállt a gép, a fák magasságában megbillent, és zuhanni kezdett. Négy utasa volt a gépnek, két amerikai és két magyar. A stewardessek sikoltoztak. A pilótának sikerült visszarántani a gépet. Később a főpilóta kijött, és úgy mondta, hogy egy ragadozómadár miatt történt minden. De ez csak egy eset… Hogy mikor van az ember életveszélyben, és mikor nincs, azt soha nem tudja. Hat hónappal ezelőtt nekimentem a gépkocsimmal egy autóbusznak. Óriási recsegés, ropogás… Alig tudtam kimászni a kocsiból, de egy percig sem hittem, hogy életveszélyben vagyok. Máskor viszont indokolatlanul félek.

– Milyen a közérzeted?

– Az az érdekes, hogy milyen az írói közérzetem. Nem nagyon jó. Előrebocsátom, hogy mindenféle egyéni elismerést, amit író megkaphat, én megkaptam, tehát semmiféle személyes sérelmem nincs. Sérelmem nincs, legfeljebb gondjaim vannak. Ezek is inkább csak kérdésekben fogalmazhatók meg. Miért van az például, hogy manapság az irodalmi életben a pártosság vagy a szocialista realizmus alig kiejthető szavak? Nyilván nem azért van, mert ezt valahol fentről diktálják, hiszen a felsőbb vezetők a pártos irodalom mellett foglalnak állást. Sőt, az irodalom elkötelezett szocialista eszmeiségű irányzatának a hegemóniája mellett szállnak síkra. Ezzel szemben gyakorlat, hogy a fiatalabb és nemcsak a fiatalabb nemzedékek írásaiban azt látja az ember, hogy aki civilben vagy állampolgárként elkötelezettje is ennek a társadalmi rendnek, óvakodik ezt írásban is kifejezésre juttatni. Az az érzésem, hogy itt egy nagyon anakronisztikus gátlásról van szó. Most senki sem akarja kötelezni sem témára, sem hűségnyilatkozatra a költőket, írókat. Szinte divatja támadt az el nem kötelezettség és pártatlanság mímelésének. Nem tudom, miért van ez így, miért alakult ki ez a helyzet az irodalmi és kulturális életben. Miért éppen akkor alakult ki, amikor mindenki szabadon kifejtheti a meggyőződését. Nézetem szerint az íróemberek döntő többsége mellette van annak, amit ez a szocialista Magyarország csinálni akar. Miért éppen ilyenkor kell ilyen előkelő hallgatásba vonulni? Én még azt is ki merném mondani, hogy ilyen légkörben szinte kompromittálja magát, aki változatlanul próbál közérthetően írni, a szónak persze nem a primitív értelmében, aki nem tagadja meg elkötelezettségét. De ha ez a mai kritikai légkörben kompromittáló, én ezt is vállalom. És a szocialista realizmust nagyon komolyan gondolom. Tudom, hogy eldöntetlen elméleti viták is vannak e tárgyban… De ennek az irányzatnak így is bármikor hajlandó vagyok kimutatni átütő erejét. Gondoljunk – sok más klasszikus mellett – Gorkij, Brecht, Majakovszkij, Nezval vagy Kovacsics műveire.

– A szorongást mint kínzó érzést ismered?

– Igen, kétféleképpen is. A pozitív szorongást gépkocsivezetésnél érzem, hogy nemcsak magamra, hanem mindenkire vigyáznom kell. A másik szorongást az irodalmi életből ismerem. Az ember nem tudja, hogy ki és miért gyűlöli. Az első szorongás konkrét, a második absztrakt.

– A félelem ismerősöd?

– A saját bőrömet is féltem sokszor… Bőszít… Többnyire csak elméleti vagy álomban látott veszedelmektől… Leesek az emeletről, elüt a vonat…

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

– Rosszakat, mindig csak rosszakat… Lezuhanok a magasból, vagy a fiammal van valami baj… De ezt versben is megírtam. Ha minden rendben van, szerencsére nem álmodok semmit. Valaha régen voltak jó álmaim is. A jó most már legfeljebb a valóságban jelentkezik.

Garaira pillantok. Arca merev, komor. Ügyetlenül belemarkolok a sózott mogyoróba. A mozdulatot igyekszem könnyedén, derűsen befejezni. Garai mozdulatlan. Merev arccal várakozik. Megszólalok:

– Mondj egy ünnepet, ami számodra a legkedvesebb.

– A tavasz. Nincs naphoz kötve. Amikor hosszabbodnak a napok, kirügyeznek a fák, és az első virágok is kibujkálnak. A téli ünnepeket nem szeretem. Valaha, gyermekkoromban, szerettem a karácsonyt, de most már csak a tavaszi, nyári ünnepeket szeretem.

– Mikor írsz? Hol?

Kedvetlenül körülpillant, sokára szólal meg:

– Itt nagyritkán. Itt legfeljebb gépelek. Vagy eszpresszóban írok, vagy a nyári szabadságom alatt nyugodtabb helyen. Szentendrén, bár az nincs kipróbálva igazán, hogy ott hogyan lehet dolgozni.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Mindig nehezen. Ezt nem nagyképűségből mondom. Persze előfordul, hogy verset könnyen írok, ami nagyon bennem van, és diktálja magát. De például újságcikket, kritikát nagyon nehezen írok. Az is előfordul, hogy verset is nehezen.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– A szerkesztői munkámat rendszeresen végzem, az íróit rendszertelenül. Ha hosszabb munkám van, tartalékolom a szabadságom idejére. A vers kiköveteli a maga idejét. A vershez nem kell idő, ahhoz lelkiállapot kell. Ha az megvan, idő kerül hozzá, akármennyire el van foglalva az ember. Ha regényíró lennék, nem tudnék ilyen napi elfoglaltságot vállalni. A vers kegyelem kérdése, a pillanat adománya. Vagy jön, vagy nem jön. Ha pedig arra gondolok, hogy több verset is írhattam volna, ha több időm van, akkor azzal vigasztalom magam, hogy azokat a verseket, amiket nem muszáj megírni, azokat jobb nem megírni. Az időzavar remélhetően csak a gyengébb verseim megírásától kímélt meg.

– Min dolgozol most?

– Titkos dolog… Egy meghívásos hangjáték-pályázatra írok valamit. Ezenkívül nyomdában van egy kis kötetem, az utóbbi három évben írt verseimmel, címe: Ablakban a Nap. Összegyűjtött verseim kiadásán is munkálkodom, erre a Szépirodalmi Könyvkiadóval van megállapodásom. Válogatok. Továbbá egy újabb gyűjteményt is előkészítek a kritikai esszéimből.

– Milyennek tartod eddigi életutadat?

– Sokáig nehéz volt, főleg az indulás. De a sikerek aztán váratlanul és gyorsan elértek, olyan gyors egymásutánban, hogy akár meg is szédíthettek volna. Talán szerencsém, hogy nem minden küzdelem nélkül jutottam el a sikerig, így remélem, nem is szédültem meg tőle. Ezt különben magam nem tudom eldönteni. Abban azért biztos vagyok, hogy jobbra és többre kell törekednem, és mindig újat kezdeni.

– A magyar nyelv nemcsak nemzeti létet jelent, hanem minden szépsége mellett földrajzi és nyelvi korlátokat is. Kitörhet e korlátokból egy magyar költő?

– Igen. Én még személyesen nem tapasztaltam, de tágítsuk ki a kérdést a huszadik század nagy költőire. Úgy vettem észre, hogy Radnóti, József Attila orosz, francia és olasz vagy Ady Endre új német fordításai bizonyítják, hogy a modern magyar líra kilépett a világba. Nem szavalják tömegek az utcán, de a szellemi emberek szűkebb köre érdeklődik irántuk. Ez vonatkozik Illyés Gyulára, Vas Istvánra, Szabó Lőrincre és Juhász Ferencre is. De ne legyenek illúzióink… Az a meggyőződésem, hogy a legtöbb keresnivalónk a kisebb szomszédos országokban van. Szlovákiában és Romániában például a legjobb költők közül sokan Ady Endrét tekintik tanítómesterüknek, s a legjobb mai költők vállalkoznak József Attila és a ma élő szocialista költők tolmácsolására. Persze, legnagyobb közvetítőnk a világirodalomba az orosz nyelv, amely ma élő lírikusai segítségével vállalta ezt a missziót.

– Mit tartasz mint író a legfontosabb feladatodnak, milyen elképzelések vezérelnek?

– Kommunista írónak vallom magam, és ezért egyszerre izgatnak a világ s a haza társadalmának gondjai. Nem hagy nyugodni, hogy mikor mehet haza tízmillió kelet-pakisztáni menekült nyugodt és demokratikus viszonyok közé, de az is izgat, hogy jól érzi-e magát a munkás a XI. kerület gyáraiban vagy Budafokon… Az a XI. kerületi munkás, akinek a közeli jövőben nem nagyon lesz lehetősége arra, hogy itt lakást kapjon, mert itt újabban csak OTP házak épülnek, lakásonként 450 ezer forintért, protekciósan is 300 ezerért.

– Mi a véleményed az írói elkötelezettségről?

– Ez ügyben csökönyös vagyok, megátalkodott. Ezt az elkötelezettséget én 1948-ban, tizenkilenc éves fejjel vállaltam. Azóta jó néhány pofont kaptam érte jobbról és balról. A papírforma szerint az lett volna az indokolt, hogy amikor itt égett a ház, a házégetők közé álljak. Nem tartom érdemnek, hogy nem oda álltam, csupán sorsszerű körülménynek, annak, hogy amikor itt a munkáshatalom létéről vagy nemlétéről volt szó, akkor én történetesen a munkásemberek között dolgoztam, s belőlük merítettem erőt. Tehát nem személyes érdem, hogy én arra az oldalra álltam, ahova álltam. A nagyon nehéz és bonyolult helyzetben ezt az erőt a közösségtől kaptam. De ugyanakkor kénytelen vagyok elmondani, hogy bár kicsi ember voltam 1950–51-ben, amikor a munkahelyemről nagyobb embereket, a mozgalom régi harcosait vitték el törvénytelenül és ítélet nélkül, én akkor alig voltam húszéves, de egy pillanatig sem tudtam elhinni, hogy ezek az emberek, akiket a munkám során megismertem, bűnösök. Nem tehetek róla, hogy ezért nem voltam akkor hajlandó a megbánásra, sem később a kiábrándulásra. Sőt, nagyon megértem azokat, akik az említett időkben kiábrándultak, vagy utóbb megbánásra kényszerültek. De azt hiszem, ma elkötelezettnek vallhatja magát esetleg az is, aki történetesen – szerencsére vagy teljesen véletlenül – akkoriban sem a maga megtagadására, sem csalódásra nem kényszerült.

– Véleményed szerint a hétköznapoknak van forradalmisága?

– A hétköznapi forradalmisághoz a hétköznapi munkában még mindig nem sikerült megtalálnunk az ösztönzés igazi lehetőségét. Ezt a magam bőrén is tapasztalom. Mint nemzetközi forradalmi probléma, a kelet-bengáliak helyzete e pillanatban jobban foglalkoztat, mint bármely hazai gond. De ez nem jelenti azt, hogy bármely hazai probléma nem érdekel. Nagyon is érdekel, hogy a tanyai diákok és iskolák nehéz helyzetben vannak, de mély meggyőződésem, hogy ezt nem adakozással, a „gazdagok” jótékonyságával lehet megoldani, mivel ez államháztartási teendő. Ahol a javak a közösség kezében vannak, ott ez nem jótékonysági, hanem elsősorban közösségi, tervgazdasági kérdés.

– Ha nem írsz, mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc tevékenységed?

– Nem nagyon, inkább fordítva. Gyakorlatilag nem az a probléma, hogy mit csináljak, amikor nem írok, hanem az, hogy mikor és hol írok? A nyári napok persze Szentendrén… Szentendrén van egy kis telkünk… Az ember letesz egy palántát, fácskát, és látja, hogy élet lesz belőle. Az utóbbi években ez az egyetlen felüdülésem. Mint Anteusz érintkezem a földdel. Ha kimarad egy-két hét a havas téli időben, szinte légszomjat érzek.

– Mit gondolsz, mi az életünk értelme?

– Nem egyedül maradni, társakra találni. A költő többnyire válságos pillanataiban ír verseket, én a legválságosabb pillanatomban írtam le, hogy nem tudok egyedül lenni, társakra vágyom. Szubjektíve csak arra tudok következtetni, hogy az ember nem lehet meg társak nélkül. Család, barátok, pályatársak… Csak az a szörnyű, amikor olyan pillanatok következnek el, amikor ezek a társak elmennek.

– A költő vajon befolyásolhatja a világ eseményeit?

– Tiszta szigorúság címmel írtam egy verset a sikkasztók, zavarosban halászók, a közösség rovására üzérkedők ellen. Többen megkérdezték tőlem, érdemes volt-e megírni, hiszen közben a spekuláció és a korrupció nem csökkent. Soha nem hittem abban, hogy a költészet ilyen közvetlen, praktikus haszonnal jár. „A költő hasztalan vonít” – mondta József Attila, és ne szépítsük, ez ma is így van. De ha hasztalan vonít is, vonítania kell. Elsősorban akkor, amikor úgy érzi, nemcsak magáért, hanem másokért is vonít.

A szomszédos szobában a család a tévét nézi. A hangok átszűrődnek, fölénk kerekednek. Az egyik színész izgatott hangja újra és újra közénk vág. Valamilyen film pereg a szomszédos szobában. Itt pedig a mi külön filmünk.

– Gondoltál már arra, hogy meddig élsz? – fordulok újra Garaihoz.

– Azt hiszem, nem sokáig. De ez nem nagyon foglalkoztat, sőt, még az sem, hogy utólag meddig élek…

– Hánykor fekszel le? Milyenek az éjszakáid?

– Koránkelő vagyok, koránfekvő és jó alvó, ha kívülről nem bántanak. Magamtól nem vagyok rossz alvó. Előfordult már betegség idején… De normális körülmények között jól alszom, nyugodt az éjszakám. Hatkor kelek.

– Ismered a magányt?

– Egyre inkább magányosnak érzem magamat, bár semmi hajlandóság nincs bennem a magányra. Bizonyára én is hibás vagyok abban, hogy ennyire magányos lettem, de ahogy kortársaimtól, írótársaimtól hallom, a magány nemcsak az én korom és életkörülményeim tünete. Nagyon nem szeretem, és nagyon veszedelmesnek tartom a magányt. De éppen, mert magányosságról van szó, egyedül nem tudok semmit sem tenni ellene.

– Hiszel a barátságban?

– Igen. Tulajdonképpen egyik legnagyobb dolognak érzem a barátságot. Utolsó nagy barátom Váci Mihály volt. Vannak még barátaim, és talán lesznek is. De az ember negyven körül inkább veszít a barátok közül, mint újakat szerez.

– Vannak ellenségeid?

– Bizonyára… Én nem tartom számon őket. Én sem irodalomban, sem más területen ellenségeket nem tartok számon. Akik engem ellenségüknek vélnek, azoknak száradjon ez a lelkükön.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Igen… De mindig csak átmenetileg, mindig csak olyanokat, akiket alapjában véve szerettem, és úgy éreztem, hogy csalódom bennük. Eddig szerencsére többnyire kiderült, hogy én tévedtem. Akiket igen gyűlöltem, mert szerettem, azok alapjában véve szeretetre méltóak voltak.

– Szenvedélyeid vannak?

– A dohányzásról le kellene szoknom. Köhögök, de nem szántam el magamat. Káros szenvedélyeim: írás, némi konyak, ha kellő mértéktartással is. Tulajdonképpen a nap nagy részében volán mellett ülök. Ezeknek a károknak a hatását nemigen éreztem idáig. Ma már a negyvenedik cigarettát szívom, ez pokoli.

– Kártyázni tudsz?

– Kérlek szépen, rosszul. Ultizni nem tudok. Többen mondták, hogy így a mozgalmi pályán nem is fogok előbbre jutni. Érettségi szünetben megtanultam tarokkozni és bridzselni, de azóta azt is elfelejtettem. Tehát nem tudok. A bridzset mint intellektuális játékot nagyon élveztem. Máig sem felejtettem el teljesen, ha összejönne még három partner, negyediknek beállnék. De most már nem jön össze három partner.

– Érzel magadban valamilyen hiányt?

– Emberi vonatkozásban hajlamos vagyok arra, hogy túlságosan önmagamba forduljak. Így aztán, aki arra tette fel az életét, hivatását, hogy a közösség költője legyen, az elég sokat gyötrődik. Ez a magamba fordulás nem kicsinyes önzés, de túlságosan sokat foglalkoztat, akkor is, amikor mással kellene foglalkoznom. Mint író, állandóan hiányt érzek magamban, két vers között úgy érzem, hogy nem fog megszületni a következő.

– Általában mitől vagy ideges?

– Az igazságtalanságtól. Attól is, ha valahol valamilyen kérdésre okosan válaszolhattam volna, de a válasz csak a lépcsőházban jutott eszembe. Az is idegesít, ha a körülöttem levő emberek, akikkel a feladat összekapcsol, nem fogják fel komolyan a munkát, amire vállalkoztak.

– Milyennek érzed generációd helyzetét?

– Eléggé rossznak. Generációm legjobbjai megértek arra, hogy átvegyék a stafétabotot az idősebbektől. Nagyon kevesen vannak azonban ezek közül olyanok, akik a stafétabottal együtt a komolyan vett társadalmi felelősséget is vállalnák. Éppen ezért kissé furcsa az a türelmetlenség, ami a legfiatalabbak részéről érzékelhető, hogy hát mikor adják át ezek a harmincöt-negyven évesek a helyüket? Az esetek többségében nincs hely, amit átadhatunk. Hol vannak az általunk betöltetlen helyek, azt magam sem tudom.

– Beszéljünk a nőkről…

– Nők között nőttem fel. Máig is úgy vagyok, hogy teljes őszinteséggel könnyebben nyilatkozom meg nők, mint férfiak előtt. A szó félre nem érthető értelmében nők között majdnem annyi barátom van, mint a férfiak között. Az a kötődés, ami az embert gyerekkorában az anyjához kapcsolta, idegen nők között könnyebben létrejön, mint félig-meddig idegen férfiak előtt.

– Mikor sírtál utoljára?

– Nem is olyan régen. Amikor a feleségem édesanyja meghalt. Nagyon szerettem, konvencionálisan nem tartottam anyósomnak, több volt nekem.

– Ha a mesebeli király elé kerülnél, mi lenne a mesebeli három kívánságod?

– E pillanatban nincs három, egy van: a fiam teljesen egészséges legyen, és fölnevelhessem.

– Mi a véleményed a családi életről és a család szerepéről a társadalomban?

– A család nélkülözhetetlen rév, kikötő, ahogy parancsolod… Az én egyéni szerencsém, hogy a szűkebb családommal jól megvagyok. A család szerepe a társadalomban nem ilyen egyértelmű. Sokaknak pokol a családi élet, korábban nekem is okozott konfliktusokat és problémákat. Attól tartok, hogy hosszú távon mint legszűkebb közösségi sejtet, jobbat nem tudunk kitalálni, mint a család. Egyáltalán nem azt mondom, hogy a monogám házasság az egyetlen üdvözítő megoldás, hanem azt, hogy az ember nem tud jövő nélkül élni. A halála után is folytatódó jövőt csak a gyerek, az unokák, a biológiai továbbélés lehetősége adja meg. Ígérjenek nekem bármilyen halhatatlanságot a műveimért, fütyülök rá, ha azzal az igénnyel írom is, hogy kiállja az idők próbáját. A továbbélést egyedül garantáló, igazoló reménység: a gyerek. A halhatatlanság. A versek nyugodtan elhalasztódhatnak a gyerek miatt. Ebben az esetben teljesen mindegy, hogy egy indiai szántóvetőről vagy egy hat nyelven beszélő európai költőről van szó.

– Szerinted van modern ember?

– Szerintem csak ember van. Rendes ember és kevésbé rendes. Divatos értelemben semmi esetre sem tudom azt mondani, hogy a modern ember különb volna, mint a nem modern.

– Mit gondolsz, a jövő mit tartogat neked?

– Erre még nem gondoltam. Sokszor az az érzésem, hogy megírtam minden lényegest, amit megírhattam, és egy nehéz periódusba jutottam, az írói középkorúság időszakába. Nálunk csak fiatalnak vagy öregnek lenni jó. De ez a negyvenes időszak, azt hiszem, minden írónál válsággal teljes. Bennem nincsenek világrengető válságok, de mindennap szembenézek a mindennapi életközösségi és személyes válságaival, és mint író azzal is, hogy most sem maradhatok nyugton, békélhetek meg. Mindig újat kell kezdeni.

Garai elhallgat. Hallgatunk. Némán kortyolgatjuk a whiskyt. Jó óráig ülünk szótlanul, nyugodtan, szinte mozdulatlanul. Akkor aztán felállok, Garai az ajtóig kísér.