Fodor András

Fodor Andrásnak most éppen pettyes nyakkendője van. Egyébként középtermetű és Chesterfieldet szív. De nem úgy szív Chesterfieldet, mint aki Chesterfieldet szokott szívni, hanem jóízűen. Kóstolgatja a füstöt, elméláz, élvezi, mosolyog, s ahányszor csak nyílik az ajtó, az embernek olyan érzése támad, hogy a résen át a szobába lép egy kövér, gondozott angóramacska. S lehet, hogy tényleg besurran a szobába egy kövér angóramacska… De hiába kapom a fejemet az ajtóra, semmit sem látok. Macska nincs, vagy ha van, akkor csak egy macskaszellem, macskaeszmény. Fodor András szelíd, finom ember… Az például teljesen elképzelhetetlen, hogy ráförmed valamelyik ellenségére, és a következőket mondja: „Uram, dögöljön meg!” – Nem mond ilyent, nem is gondol. Az ízléssel berendezett kétszobás társbérlet láttán, a pianínó s a parketton kéklő félméteres üvegváza és a sok piros és kék virág láttán, valamint az egész háromszögletű szoba láttán azt gondolhatná az ember, hogy Fodor András úrféle. De nem az. Alulról jön, szorgalmas, felfelé törekvő családból származik. De úr soha nem lesz belőle. Több okból. Először is költő… Másodszor érzékeny és tartózkodó… Harmadszor magával hozta Somogyból a kocsisok, a pályamesterek büszkeségét, azokét, akik a pusztai világban már vitték valamire… Negyedszer, tiszta ember… Ötödször, tele van viselt méltánytalanságok sebeivel, s a leggyilkosabbakból éppen csak kigyógyult az elmúlt tíz esztendőben… Hatodszor, keveset keres. Olyan keveset, mint egy magyar költő.

A szoba, amibe vezet, s ahol hellyel kínál, lakályos. A fal mellett könyvespolcok, az ablak előtt régimódi íróasztal, az ajtó közelében heverő. Az asztalon, falon, párnákon sok-sok népi szőttes. Érződik, hogy minden egyes darabhoz valamilyen emlék fűződik, vagy ha nem, bizonyos áldozatok árán került a budapesti lakásba. A falon Gerzson Pál-festmény, odább Varga Hajdú István grafikái, zsírkréta rajzai s egy szép mozaikja. Ezen kívül még néhány Egry József-, Nagy Balogh-, Barcsay- és Mednyánszky-rajz, valamint Nagy István döbbenetes szépségű szénrajza, egy 1917-es szegény baka. Pillanatra átfut a szobán egy kisfiú. Megbámul. Fodor Andrásnak két fia van. Aztán Sárika, a feleség is benyit. Megáll az ajtóban, mond valamit. Fodor András éppen a pálinkás üveg kupakját feszegeti. Amikor kimegy, Fodor a következőket mondja:

– 1942-ben Fonyódon, a nővéremék utcájában, felfigyeltem egy kilencéves kislányra, Sárikára… Az apja sárközi orvos volt. Mézet vittem a nagyszüleihez, tejeskannában. Így kerültem először a kertjükbe… Tízéves lehetett, amikor eldöntöttem, hogy Sárika mellett maradok… Így ez most már harmincéves kapcsolat…

Ezt Fodor András mondja magáról. Jellemzőbbet én sem tudnék mondani róla. Némán felhajtom az első kupa barackpálinkát, és Andrásra nézek. Ő is iszik. Egyszerre tesszük le a cserépkupákat.

Néhány dolgot mégiscsak el kell mondanom róla. Kaposmérőn született, 1929-ben. Eötvös-kollégista volt, tanár lett, aztán szerkesztő. A Csillag munkatársa évekig. Jelenleg az Országos Széchényi Könyvtár mellett működő Könyvtártudományi és Módszertani Központ tudományos főmunkatársa. Valójában persze költő, ember, somogyországi élőlény. Becsületes, tiszta elhivatottságot érez, s ezt műveivel bizonyította. Művei: Hazafelé (versek, 1955); Józan reggel (versek, 1958); Tengerek, dombok (versek, 1961); Fordul az ég (versek, 1964); Arcom útjai (versek, 1967); A csend szólítása (válogatott versek, 1969); Másik végtelen (versek, 1970); Szólj költemény (esszé, 1971). Műfordításai: Puskin: Ruszlán és Ludmilla (1950); Marsak: Erdei vendég (válogatott versek, 1955); Nyekraszov válogatott versei (1958); Longfellow: Hiawata, indián eposz (1958); Konstantin Biebl válogatott versei (1959); Napraforgó (válogatott versfordítások, 1967); Peju Javorov válogatott versei (Nagy Lászlóval, 1970); Rózewicz: Megmenekült (válogatott versek, 1972). Hazafelé című verseskötetéért 1956-ban József Attila-díjjal tüntették ki.

Pálinkát önt a cseréppoharakba. Nézzük egymást. Szép emberek vagyunk. Én szép vörös, Fodor pedig szép fehér ember. Nem is fehér, inkább talán sápadt. Sápadt arc, érzékeny, kicsit bánatos, gyanakvó, esetleg sértett. Nem énmiattam… Csak úgy, régről… Megszólalok:

– Ha lehet, a gyermekkorodról mondj valamit. Hol születtél? Mi volt ott? Élet? Arcok?

– Kaposmérőn születtem, nagyanyám falujában. Nagyanyám bábaasszony volt. Mindenkit ő segített a világra, az egész falu körösztanyámnak szólította. És rokonság volt ott, ángyok, akik a családias érzés fenntartói voltak. Így anyai ágon az érzelem, apai ágon a szigor. Apám délsomogyi, Rinyahosszúfaluból való. Nincstelen parasztlegényként korán beállt a vasútra. Amikor kinevezték málházónak, éppen Kaposmérőre került. Nagyanyám vitte be a lányokat fényképezkedni Kaposvárra. Egy szakaszba szorultak apámmal, aki éppen a katonaidejét töltötte. Amikor leszálltak, nagyanyám megszólalt: Milyen szúrósszemű ember volt ez. Mire anyám: Nem is volt olyan szúrósszemű. – Anyám katolikus volt, apám református. Öt gyermekük született, de nem adtak reverzálist. Így kerülhettem én végül a mérei református iskolába. Apám Pusztaberényben lett állomásfőnök, pontosabban állomáskezelő. 1909-től 1939-ig, harminc éven át szolgált Pusztaberényben. Ez nem falu volt, hanem puszta, talán száz ember élt ott. Az eszmélkedő, első emlékek oda fűznek. Pusztaberényhez képest Kaposmérő csodahely volt. Ott kezdődnek a dombok, a Zselicség… Ott folyik el a Kapos a kertek alatt. Tízéves koromig két vonzás között éltem. Pusztaberényből nézve Badacsony és a két fonyódi hegy furcsa geometriai ábrát adott… Tudtam, hogy ott van a Balaton. Tőlünk tíz kilométerre volt Fonyód. Fonyódnak nagy szerepe lett a család életében… De apám nyugdíjazása után Lengyeltótiban telepedett le. Én Kaposváron érettségiztem.

– Mégis, mi volt ott Pusztaberényben? Mire emlékszel?

– Istállókra emlékszem. Zsokékra, trénerekre, béresekre, csírásokra, kocsisokra és az intézőre emlékszem. Az uraságnak az volt a passziója, hogy versenylovakat tenyésztett. A kastélyra is emlékszem. A Tószegi-Freund családé volt az uradalom. Az első elemit Berényben, a pusztai iskolában végeztem, ott tanítottak meg a betűvetésre. Értelmiségi lényeket is ott láttam először. Egy nyugalmazott ezredes foglalkozott a versenylovakkal. Ott élt a családja. A lányuk nem sokkal volt idősebb nálam. Akkor láttam először úrilányt. Biciklije volt… A kastélyban nagy társasági életet éltek. Odajárt Hatvany Lili bárónő és Székelyhidy Ferenc operaénekes is. Egyszer megénekeltettek előtte. Zárt úri világ, de be lehetett kandikálni… Kivételes esetben beengedték oda a halandókat. A postát is az apám kezelte. Ha sürgönyt vittem a kastélyba, láttam az angolparkot, szobalányokat, lovászokat… Élénken él bennem a téli hajtóvadászat emléke. A havas puszta lázban égett. Amikor megérkeztek az urak, parádés kocsik várták őket a vasútnál. Minden szociális belemagyarázás utólagos. Az uraság egyik barátja, a Weisz Manfréd rokonságából való Székely Tibor százados összebarátkozott az apámmal, végül az ő segítségével került be a bátyám Csepelre lakatosnak. Az ember ma azt hinné, hogy lakatosnak el lehetett menni, de nem. Amikor aztán felépült a bátyám háza, és a szüleimmel feljöttünk Pestre megnézni, ez nagy élmény volt. Egyébként bátyám vitte legtöbbre a családban. Első polgáriban hatból bukott, de kitűnő szakmunkás lett. Országos vállalat igazgatójaként ment nyugdíjba.

– Köt még valami a szülőföldedhez?

– Nagyon sok, de nem annyira Berényhez, mint Mérőhöz. Mérő érzelmileg jobban ki volt bélelve. Igazi falu volt. Az embereknek arca, egyénisége volt. Oda úgy tudok hazamenni, hogy ma is megismerem az embereket, köztük régi osztálytársaimat. Feledhetetlen emlék, amikor reggelenkint Imre Pap Jóskával álltunk az orgona mellett, s előénekesként fújtuk a zsoltárokat. Lélektágító dolog volt. Ami egy falusi életben ősztől a kövekcző nyárig lejátszódik, annak részese voltam. Pótolva azt, amit Pusztaberény nem tudott adni. Mérőn az értékek valóságosabban mutatkoztak meg. Ottan volt högy, ahova möggyér löhötött mönni. Teljesen más volt a beszéd. Őztek, míg tíz kilométerrel odább nem. A zsoltárokat úgy megtanította velünk a tanító, hogy máig is tudom őket. A zengzetes-méltóságos Szenczi Molnár-szövegek beoltottak valami egészen más anyaggal. Amikor először mentem haza Berénybe, és elénekeltem új tudományomat, a család megilletődve állt körül. Nénéim is megtanulták a zsoltárokat. A természet ugyancsak Mérőben jött körém. Högynek nevezték a százméteres dombokat. Hét domb volt ott, mint Rómában, s nagy öntudata az embereknek.

– Van olyan szó, íz, illat, szín, mozdulat, ami nosztalgiát kelt benned?

– Ez is mind Kaposmérőhöz köt. A tavaszi virágok, az orgona, amit ott szelencének hívtak. A ház előtti kiskertek jelennek meg az emlékezetemben: törökszegfű, tátika. De a pusztán is volt illat: a messzeségből a nádasok és a víznek a szaga. Ha az ember Pusztaberényből megy Fonyód felé, megérzi a víz leheletét. Azon a tőzeges vidéken Fonyódtól Berényig érzett a víz szaga… És az égen lehetett látni, hogy alatta víz van. Ott lírai módon kinyílik a táj. Bennem az érzékenységet, a lírai hajlandóságot táplálta… És a balatoni hegyek bazaltszíne. Olyan megmásíthatatlan rend szuggesztióját keltette a Badacsony. Ez még nincs megírva. Egyébként Berénynek köszönhető, hogy Badacsonylábdiban, magyaros nyaralója udvarán Herczeg Ferenccel is találkoztam. A sofőrjének éltek rokonai a pusztán. Mézet vittem Herczeg Ferencnek, s az „írófejedelem” kezet fogott velem. Egyébként a méhek emeltek fel bennünket egy münchhauseni mozdulattal saját fejünk fölé. Gondold meg, öt gyerek. A mézből lett a lengyeltóti ház is, és az, hogy engem tanítottak.

– Éjszakánként álmodni szoktál? Vannak ismétlődő álmaid?

– Igen. Pontosan visszatérő álmaim nincsenek. Az álmaim korszakonként mások. Szorongató álmaim is voltak válságos időkben, amikor rosszul ment a sorom.

– Hogyan lesz az emberből költő? Mi mozdítja meg? Belső kényszer, vagy az élet eseményei?

– Talán soha nem kezdek el verset írni, ha nem kerülök be a kaposvári MÁV internátusba, ahol katonai fegyelem volt. Az intézet árvaház is volt egyúttal. Harminckilencben kerültem oda, éppen kitört a világháború. Akkor jöttem rá, hogy az apám okos ember lehet, mert mindent megjósolt előre. Bevonultam Kaposvárra, egyenruhát öltöttem. Az intézet olyan volt, mint egy hadapródiskola. S a város… Ki volt téve az egyik utcára Lengyelország térképe, rajta kis zászlócskák. Nem sokkal később megjelentek a szögletes sapkájú lengyel menekültek. Az internátusban romlott a koszt. Mire emlékszem? Az árva gyerekek csíkos fehérneműt hordtak, és nem harisnyát, hanem kapcát. Hihetetlen drill uralkodott, vasfegyelem. Ez teljesen érthetetlen volt. Büntetőtornák. Akkor mutatkozott először lehetőség a lázadásra. Ez hozta ki belőlem az első verseket, és a szolidaritás vállalása. Együtt voltunk… A lázadásban közösen részt venni… Békaügetés órákon át… Mikulás ünnepén egy idősebb diák versbe szedte nevezetesebb dolgainkat. Én is kedvet kaptam hozzá, és napló helyett verseket írogattam. Hogy én ezt költészetnek gondoltam volna, arról szó sincs. Amit én igazán ambicionáltam, az a gombfutball volt. Az összes csapatot kiállítottam gombból, és egymással játszattam őket. Ezen kívül a gombfutballnak kidolgoztam egy ésszerű módszerét. Erre voltam igazán büszke. S közben sportoltam, futballoztam is, amit már senki sem gondolna rólam, jobbszélső voltam és center. És énekeltem a kórusban. Tizenhárom éves koromban döbbentem rá, hogy a vers a napi krónikán túl másra is jó. Gyermekszerelmek, reménytelen vonzalmak hangulatai kerültek bele a korai versekbe. A változás nálam tizennégy éves korban kezdődik, ott egy csomó dolog véget ért. Akkor halt meg a nagyanyám, az apám, aki azt a végrendeletet hagyta rám, postaműszerész legyek, ne vasutas. Hét hónapig haldoklott rákban. H. Kovács Zoltán volt az első gimnáziumi tanár, aki költőként felfigyelt rám. József Attilát személyesen ismerte. Egy könyvet kaptam tőle, amibe beleírta: „Az irodalomhoz való ragaszkodásáért…”

Fodor feláll, a könyvespolchoz lép, és előráncigál egy puha kötésű verseskötetet. Elém teszi:

– 1943. június 8-án megvettem négy pengőért József Attila válogatott verseit… Mindent neki köszönhetek. Akkor tudtam meg, hogy az apám halálos beteg. Megbillent a világ… A nénémtől kaptam a könyvre négy pengőt… Egyszer csak elkezdtem másfajta verseket írni, rájöttem az igék és jelzők erejére is, arra, hogy mit és hogyan kell látni. Takáts Gyula, a költő is tanárom, sőt osztályfőnököm volt. Örökérvényű példát adott, hogyan lehet természetes baráttá avatni a fiatalabbat. Többek között neki köszönhetem Egry Józseffel való ismeretségemet is. Ő küldte le először a verseimet Csorba Győzőnek Pécsre. Így jelentem meg negyedszázaddal ezelőtt a Sorsunk-ban.

– Mikor írsz? Hol? Hogyan?

– Egy alkotáslélektanban búvárkodó pszichológus szerint a legfurcsább madár vagyok… Amióta elmentem nyolcórás dolgozónak, ez tizenhárom éve történt, azóta verset nem tudok írni a napi életben. Mert hiába kívánkozik, mód nem adódik rá… Ilyen életforma mellett, mint az enyém, a líra nem kaphat helyet. Nagyon sok szabadidő kell hozzá. Született a két gyerek is… Fonyódra lemegyek júniusban, ott töltök két hetet… Ami tőlem az utóbbi tíz évben megjelent, az mind Fonyódon íródott és júniusban. Ez csak nagy belső erőlködéssel történhet így. Tartósítani kell a mondandókat, majd előhívni. Fonyódon éjjel-nappal írok.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Nehezen. Gyerekkoromban könnyen írtam. Most már csak gyötrődve, papíron araszolva, javítva, de mindig befejezem a verset, nincs töredékem. Fejben nagyon ritkán írok.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Rengeteget… Alig alszom valamit. Van úgy, hogy öt-hat órakor fekszem le éjszaka. Ez egy mániákus időszak. De közben mást is csinálok, világi életet élek, sétálok, moziba járok, a tévét is nézem.

– Min dolgozol jelenleg?

– Fordítok… Ezt tudom csinálni az itteni életmenetben. Egy cikket megírni, az már rettentően nehéz.

– Mit és mennyit jelent számodra az élmény?

– Elraktározódik az élmény… Leszűrődik és kiderül, hogy mit lehet belőle megírni. Számomra a nagy megrázkódtatások és az utazás jelenti az élményt. Térben és időben való változás. Nincs kizárva, hogy ez vasutas örökség. Sínek mellett nőttem fel, és a sínek felett örökké remeg a levegő. Nagyon nagy élmény volt, amikor először átléptem a határt. És a Balaton…

– Véleményed szerint mi a költészet szerepe a mai társadalomban?

– A jó költészetnek van szerepe… A nagy mű, amit a hátam borsózásán érzek, arról meg vagyok győződve, hogy áll az idő felett és megkerülhetetlen. De pedagógiával és hasznossági elvekkel nem lehet összekeverni a költészetet.

– Ezek szerint a költő befolyásolhatja a világ eseményeit, vagy csak a művészetével színezi?

– Nem… Úgy semmiképpen nem, ahogy romantikus nosztalgiáink kívánnák. A Petőfiben megtestesült vátesz nem létezik többé. De abban hiszek, hogy a költő műve termékenyítőleg hat, utólag, közvetve. Annyira közvetlenül is lehet szólni, hogy a szavak megragadják, szinte kézzel érintsék az embereket. Ebben ott van a társadalmi hatás lehetősége. Viszont a közterekre kiálló társadalmi költészetnek nem sok esélyt jósolok.

– Verseid hangszerelése sokszor zenei rokonságra utal. Játszol valamilyen hangszeren?

– Nem, soha nem játszottam. Nem tanultam zenét, nem volt rá módom. Mindenkiben él valamilyen nagy nosztalgia, bennem ez a zene. Csak a fülemen át, amatőr módon élvezem. Ez is Bartókra való rátalálásomnak köszönhető, és persze Colin Masonnal való találkozásnak az Eötvös Kollégiumban. Colin egy angol munkáscsalád gyermeke, aki „self-made-man”-ként tanult bele a muzsikába, és elkezdett írni róla. Az első próbálkozásaival rögtön figyelmet keltett. 1945. szeptember 26-án meghalt Bartók. Utána Londonban eljátszották hat vonósnégyesét. Ezt végighallgatva Colin ráébredt, hogy a kor legnagyobb zeneszerzője Bartók. Elhatározta, hogy megtanul magyarul. Ösztöndíjjal került az Eötvös Kollégiumba. Amikor innen hazament, nem kapott állást, 1950-ben például egy versenyautó-klub újságját szerkesztette. De később a Guardian és a Daily Telegraph kritikusa lett, majd a Tempo főszerkesztője. Szerkesztése alatt három magyar számot csinált, egyet Kodálynak, egyet Bartóknak, egyet pedig a mai magyar zeneszerzőknek szentelt.

Fodor feláll, és az íróasztalához csoszog. Csak most látom, hogy papucsban van, bordó zoknit és kék kardigánt visel. Háta hajlott, arca szenvedő. Két-három köteg levelet tesz az asztalra. Szétbontja őket, magyaráz:

– Colin kitűnően beszélt magyarul, a leveleit is magyarul írta – mondja, aztán az asztalra könyököl, és beleolvas a londoni levelekbe. Stílusuk elevensége, nyelvi kifejezéseinek ereje, pontossága valóban megdöbbentő. Egyik a Londonba érkező magyar disszidensekről szól, nem éppen hízelgően, a másikban állástalanságára és pénztelenségére panaszkodik, a harmadikban pedig másfél oldalon át, magyaros kifejezésekkel dicsér egy néger nőt, aki kitűnően viselkedett az ágyban, csak túlzottan drága volt. Fodor minden levelet pontosan a helyérc tesz. Összeköti a csomagokat, aztán pálinkát önt a cserépkupákba, és a sajátját megemeli. Követem nemes példáját. Aztán újra megszólalok:

– Az író közéleti szerepléséről mi a véleményed?

– Én magam nem vállalnék ilyen szerepet. Csak azt vállalom, amit írói, művészi, emberi alkatomból eredően csinálni tudok. Ez nem jelenti azt, hogy nem hiszem el, hogy jól lehet csinálni, csak nagyon sok rossz tapasztalatom van a régebbi időkből. A közéleti szereplés eleve rangadóvá vált, és ártott az írónak magának is. Amit a szétesettséggel szemben az emberi közeledésért, megértésért tenni lehet, azt vállalom és teszem is. Ha a közéletiség ezt jelenti, nem idegenkedem tőle.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látod, s helyét a közéletben?

– Sanyarúnak. Nem nagyon jelent az rangot a közvélemény előtt, hogy valaki író. Ma voltam SZTK-rendelésen, és megtapasztaltam az összes dantei bugyrokat… Közemberként mentem be, s amikor kegyelemből, harmadik próbálkozásra befogadtak, még hátsó gondolatként sem jutott eszembe, hogy kezelhetnének úgy is, mint Fodor András költőt. Már azon is meghatódtam, hogy az egyik kislány megkérdezte: „A Széchényi könyvtár meddig van nyitva?” A személyi igazolványomba ugyanis bele van írva, hogy ott dolgozom. Az írók minden dolgával így vagyunk. Az íróság nem jelent nálunk semmi pluszt.

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Az a meggyőződésem, hogy ezen a generáción, értve alatta az ötvenes éveket átélt és abból kinőtt írókat, valamint a hatvanas évek elejéig indulókat, áll vagy bukik a magyar irodalom sorsa. Ezeknek az íróknak szerencséje, hogy 1945 után indulhattak, amikor még fiatal írónak fiatalon is lehetett lenni. Nagy hendikepjük viszont, hogy összevissza törte illúzióikat az ötvenes évek első fele. Viszont akiben volt erő, a válságokból ki tudott kerülni. Tudok nagy költőt említeni, akinek az ötvenes években megjelent kötete fölött áment mondtak már ugyanazok, akik ma méltón becsülik. Ez a gyötrelem hozzájárult ahhoz, hogy a maximum jöjjön ki a pályatársakból. Ugyanez megismétlődött 56 előtt és után. Ami akkor előkerült, az van a sakktáblán ma is. S ennek a generációnak a közérzete nem jó. Elismert teljesítményeikhez képest talán már kaphattak volna lehetőséget arra is, hogy érdemelt helyüket elfoglalják, ezt az idősebbek is joggal várják. Pár éve Illyés Gyula, miközben tihanyi házából a kompig kísért, szó szerint ezeket mondta: „Lassan mégiscsak rátok marad az irodalom ügye, András, itt az ideje, vegyétek át a stafétabotot…” – Ugyanakkor előfordult, előfordulhatott, hogy válogatott kötetem teljes anyagát, melyet a kiadó saját jószántából akart kiadni, postacsomagban visszakaptam. Az a jó érzés, hogy mindenki rendezkedjék be a küldetés, képesség és teljesítmény rangján, még nem jött el, ezzel ennek a generációnak a sors még mindig adósa.

– Ha nem írsz, mit csinálsz, van valamilyen kedvenc tevékenységed?

– Alig… Tulajdonképpen, ami kikapcsolódás lenne, az a zene és a film. De még inkább a barátkozás. Ez az, amire nem sajnálom az időt, mert a legfontosabb. Jobb szó híján társadalmi élet, de személyes helyzetben értendő. Legalább száz ember sorsával foglalkozom. Ez számomra nem áldozat, hanem olyan természetes dolog, mint a lélegzés. Ez adja az oxigént az élethez.

– Eddigi életednek voltak feltűnő fordulatai?

– 1943, amikor elvesztettem az apámat. 1947, amikor bejutottam az Eötvös Kollégiumba. 1949, amikor az intézmény hisztérikus nyomás alá került, és én emigráltam belőle és az irodalomból is. 1954, amikor visszakerültem az irodalomba, és 1959, amikor rádöbbentem, hogy költőként újra fekete bárány vagyok. Abba is hagytam az irodalommal való jegyességet, nem próbáltam szerkesztőségben dolgozni, egyszerű könyvtári munkatárs lettem. Végül 1968, amikor a két kiadó között a pad alá kerülök, s mintha teljes emberi, írói létemet összeomlás fenyegetné… Ennyi dátum azért szükséges, mert nálam, úgy látszik, váltóáramszerűen megy az írói pálya. Néhány év múltán mindig változik.

– Voltál már komolyan beteg?

– Nem… Betegségnek a fiam balesete számított. Elütötte a villamos. Akkor ő valóban élet-halál között volt… Életemben kétszer tapasztaltam meg, hogy az emberekben nagy szolidaritás van. 1959-ben, amikor levágtak, mint egy nyulat, majd a fiam sebesülésének idején, amikor még az ellenségeim is felhívtak telefonon. Ötszázan telefonáltak. Szomorú, hogy ez a szolidaritás csak akkor jelentkezik, amikor baj van.

– Gondoltál már arra, hogy meddig élsz?

– Nem.

– A halálfélelmet ismered?

– Személyesen nem. Talán egyszer fordult elő, gimnazista koromban valami hasonló… Majdnem felborult velünk egy teherautó.

– Milyen a közérzeted?

– Hát nem egyértelmű, de inkább jó, mint rossz. Pár éve iszonyúan rossz volt. Naponta úgy éreztem, mintha émelyegnék, és felfordulna velem a világ. Ez négy-öt éve volt, azóta fokozatos javulást érzek. Én akkor is ugyanolyan voltam, mint most, így nem téveszt meg a személyem körüli javulás. Nem hiszem, hogy most jobb ember, jobb költő vagyok, mint négy-öt évvel ezelőtt. Sok tanulságos tapasztalatom van a több mint húszéves pályán.

– A szorongást mint érzést ismered?

– Igen, éppen ebből az időből. Ez egy furcsa dolog, téged is érdekel… Írónak lenni, választott hivatás… Vagy ő választott engem? Eleve elrendelés? Ha erről a pontról visszatekintek, a legrosszabb az volt, hogy 1949-ben besötétült számomra a horizont. Szinte titokban kellett tartanom, hogy azonos vagyok azzal a költővel, aki az Illyés–Sárköziné szerkesztett Válasz-ban meglehetősen nagy teret kapott, és szembe kellett néznem azzal, hogy versem nekem soha többet meg nem jelenhet. Ebben a belső emigrációs korszakban írt verseim bekerültek aztán a Hazafelé című, díjazott első kötetembe. De az út odáig dermesztően szakadékos volt. Colintól úgy kellett elbúcsúznom, mintha soha többé nem láthatnánk egymást. A Kollégium megvadult légkörében barátságunkat furcsán nézték. Mert aki angol, ugye… Az akkori légkörben csak a Gellért-hegyen volt tanácsos találkozni olyan költőkkel, akik az idén József Attila-díjat kaptak. Mindezek ellenére egy kulturális pártiskolára küldtek tanárnak, ahol Bartókról, Kodályról olyan előadásokat tarthattam, amilyeneket akkor senki sehol. Nehezebb volt kibírni a közelmúltbeli válságot, mint azt az elsőt. Húsz-harminc év között fiatal volt az ember, és tudta, hogy neki igaza van. A szorongás az utóbbi időben ért el. Akkor, húsz éve, éreztem, hogy a történelem csinált egy zsákutcát… Most azt éreztem, hogy egyénileg vagyok kilógatva az ablakon.

– Vannak beteljesületlen vágyaid, terveid?

– Igen, mert sok mindent lehetne írni, vállalni, ha más körülmények között élhetnék. Kellene például prózával is próbálkozni. De emellett a befogottság mellett lehetetlen. Magam mellett nem tudok senkit, aki ekkora kötöttséget hordozna. Számítsd be az írószövetségi titkárkodást, műfordítást, a folyton szaporodó kapcsolatokat… Ezt egyik versemben így fogalmaztam meg: „Több lett az élet, mint a mű”. Sajnos, csak kisujjal csinálhatom az irodalmat.

– Jól érzed magadat ebben a lakásban, vagy szeretnél máshol élni? Hol?

– Jól érzem magamat. Jól… Bár minden barátom a Duna másik oldalán él, vagy szeretne élni. Én sem gondoltam, hogy pesti lakos leszek. De kiderült, hogy ez megfelel az életmódunknak. Minden közel van, több helyen tudok jelen lenni. Ezzel együtt sem vagyok budapesti, még ma sem.

– Melyik évszakot szereted?

– A tavaszt. Ez banális dolog, de a tavaszt szeretem. A megújulás reménye… Nagy illúzió, hogy lehet újrakezdeni. És az örökkévalóság elevenen szimbolizálódik.

– Mondj egy ünnepet, olyant, ami számodra a legkedvesebb!

– A pünkösd. Gyermekkorom óta. Kaposmérőn akkor szokott vége lenni az iskolának. A tudat, hogy vár a nyári játék korlátlan palotája… Az évzáró a templomban zajlott, a „Jövel, szentlélek úristen”-t énekeltük, s én láttam már az állomásról értem jövő apámat… A pünkösd számomra valami olyan, hogy a szabadság kezdődik.

Feláll, matat a könyvespolcon, vékony szivarral tér vissza az asztalhoz. Rágyújt, belemered a kéklő füstbe.

– Mikor sírtál utoljára?

– Amikor Colin halálhíre megjött. Újsághírből tudtam meg, mert postás sztrájk volt Angliában. Párizson át, késve érkezett az információ: 1971. február 6-án infarktus érte. Összeesett az utcán.

– Mitől kap az ember infarktust negyvenhat éves korában?

– Háromfelé élt. Állandó hajszában, feszültségben…

– Nélkülöztél a háború alatt?

– Tulajdonképpen nem. Speciális helyzetben voltunk. Házunkat a front mögött megszállta az orosz hadsereg. Hamar megtanultam a nyelvet. Nemcsak oroszok, üzbégek is laktak ott. Az egyik üzbég katonát éneklésre tudtam bírni. Akkor rájöttem, hogy nekik az éneklés kultikus dolog, ima. Hogy milyen az orosz ember, akkor ismertem meg. Nemcsak kiették a házat, hanem hoztak is. Jött egy tiszt: „Mamka, mamka” – mondta, és hozott egy zsák lisztet. Anyagi szempontból nem okozott nélkülözést a háború. De a későbbi években nélkülöztem. A gimnázium két utolsó évét egy proletár házban töltöttem, albérletben, ahol még villany sem volt. Szalmazsákon aludtam.

– Voltál életveszélyben?

– Nem.

– A jövő mit tartogat neked?

– Inkább optimista vagyok. Nem félek tőle… Valami olyan, hogy igazam van és igazam lesz. A jó halálban hiszek. Éppen ezért megdöbbentett Colin halála, ami engem nem igazolt.

– Szenvedélyeid vannak?

– Nincsenek. Szeretek inni, szeretem a nőket, de nem hiszem, hogy a szenvedély szintjén. Kártyát, lóversenyt és a hasonlókat nem szeretem. Azt hiszem, igazából a szenvedélyem a zene.

– A nőkről is kellene beszélnünk. Megnevezhetnél egy szép nőt, akit ismersz.

– Kapásból már nem tudok… Úgy látszik, a szép nem kötődik a belső értékekhez. Csak a nőies nőket szeretem. Iszonyatos megrendülések értek. Biztosnak vélt jelek, például a szem szépsége és igazsága, a nőknél abszolút hazugságot is takarhat. Ilyen értelemben rejtély nekem a nő. 1962-ben írtam Az ifjúsághoz című versemet. Abban elég nagy mértékben bent van, hogy mit jelent a fiatalnak maradásban a nő. Tulajdonképpen mindig szerelmesnek kellene lenni, még akkor is, ha sikerül az a ritka vállalkozás, amit házasságnak nevezünk. Ettől függetlenül is nyitva kell maradni minden női kihívásra. A versben fiúkról és lányokról esik szó. Minden részlet mögött valóságos személyek vannak. Aki a fiúkat képviseli, tíz évvel később egyik legjobb barátom, de azok az elvárások, nosztalgiák, amit a lányokba és utódaikba vetítettem bele, semmivé váltak. Nem hiszem, hogy ez csak azért van, mert férfi és nő között nem létezhet barátság szexuális kapcsolat nélkül, hanem a nők jobban ki vannak téve a változásnak. Ezért hiszem azt, hogy a barátság az első szentség.

– Ezek szerint hiszel a barátságban?

– Abszolút mértékben, jóllehet, a legnagyobb lelki megrázkódtatásokat köszönhetem a baráti ütközéseknek. De mást is. Számomra Fülep Lajos például a világ élőlényei közül a legfontosabb ember. Minden ember életében adódhat két dimenzió, térben és időben való távolság. Számomra a tér Colin volt, az időben való távolság Fülep Lajos. Két sarka a világnak, és ez a két sarok kihullott alig fél év alatt. Ha azt mondom, tizennégy éves koromban lettem az, aki vagyok, talán 1971 februárjában, amikor Fülep után Colin is meghalt, akkor másodszor is felnőtté kellett válnom. Válaszút elé kerültem.

– Vannak ellenségeid?

– Igen. Tudok róluk. Nemcsak általánosságban, hanem név szerint is tudok róluk.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Mi a gyűlölet? Engem szolid embernek tartanak. Ha ezzel összefér a gyűlölet, akkor gyűlöltem is. A magam törvényei szerint bizonyára. A becstelenséget és a hazugságot megengedhetetlennek tartom. Ilyenkor engesztelhetetlen vagyok, ha ez gyűlölet, akkor igen.

– Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz!

– Hát… Százezer forint, mert ennyi még soha nem volt a kezemben, és többször kellett volna.

– Vagyonod van?

– Nincs. Az apámtól megtanultam gazdálkodni. Nélkülözés nincs nálunk, kölcsönt nem kérek. Apám volt a család stabilizátora. Tőle örököltem az ökonómiai érzékemet. Gyakorlati érzékem nincs, de ehhez az egyhez van.

– Van valamilyen tárgy vagy érték, amit szeretnél megkapni?

– Nem tudok ilyent mondani.

– Autó?

– Autóm nincs, nem is szeretnék.

– Mit gondolsz, mi az emberi élet értelme?

– Csak általánosságban lehet rá felelni. Magunkat megvalósítani. Ezen túl a fölismert lehetőségeket megvalósítani.

– Mi a véleményed a családi életről és a család szerepéről a társadalomban?

– Nagyon fontosnak tartom, éltető kovásznak. Olyannak, ami az emberit őrzi. Ennél jobb modell az emberiségre nincs. Nem tudtak kitalálni jobbat. S egy megvalósítható vállalkozás. Rendkívül nehéz, de megvalósítható. Hangsúlyozom, hogy vállalkozás. Nem egy adottság, ami csak van… Mindkét részről ember kell hozzá.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– Nem… Lényeket el tudok képzelni, embereket nem. Az ember nem lehet más, mint amit itteni létünk, sorsunk kialakított.

– Véleményed szerint a földinél fejlettebb civilizáció létezhet valamelyik bolygón?

– Lehet, de nem nagyon érdekel. Az én normáim emberekhez, a földi emberiséghez igazodnak. A könyörtelen elmúlással, hiú örökkévalósággal szembenézni, de mégis alkotni, ez több minden transzcendenciánál. Bartók egyik ifjúkori levelében megrendítő sorokat ír erről: „Egészen bizonyos, hogy egy évezred múlva, tízezer év múlva egész munkásságomnak nyoma sem lesz, tán az egész magyar nép és magyar nyelv örökre a feledésbe süllyedt. Vagy ha még nem akkor, akkor hát később. S mindnyájunk munkájának ugyanez az osztályrésze. Nem volna valami kellemes munkánkat csupán ezzel a lesújtó tudattal végezni. Ehhez életkedv, azaz, erős érdeklődés kell a létező mindenség iránt…”

– Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?

– Az egész életem arra van beállítva, hogy jobbá tegyem a világot. Nem keverem össze a művészetet a pedagógiával, de abban mégis hiszek, hogy a jobbra kell törekedni. Hiszek, ez credo. Nem tehetek mást. Egy percig sem tudnék élni, ha nem hinnék abban, hogy valami jobbat, többet lehet csinálni. Abban a pillanatban feleslegesnek tartanám magamat. Hogy valaha is elérhetjük-e még azt, ami a görög vagy az egyiptomi kultúra volt? Csak amire rendeltettünk, azon belül lehet az értékeket mérni. A koordinátáink adva vannak. Nincs olyan versenybíróság, amelyik az emberiség eredményeit egy komputerben összegyűjtené és minősítené.

Fodor András körül megvastagodik a kék szivarfüst. Az emberiség jövője helyett egyszer csak balatoni nyarakról, régi találkozásokról kezdünk beszélgetni. Fényképek fölé könyökölünk. Este nyolcra megérkezik a baby sitter, s Fodor Andrásék elindulnak valahová látogatóba. Velük együtt lépek az utcára.