Déry Tibor

Zuhog a téli eső. A vékony kabát alatt fázik a hátam. Pasarét egyik elegáns utcájában a húszas számot keresem. Nehéz megtalálni. Sötét van. A házak bent állnak a kertek közepén, s a kapuk, bástyák jeltelenek. Találok egy huszonkettes kaput, aztán egy tizennyolcasat. Közöttük két kert is áll, házakkal, de ezeknek nincs száma. Melyik a húszas? A földszintes, nyeregtetős ház látszik rokonszenvesebbnek. Nagy ablakai vannak, s a függönyök csak részben takarják a szobákat. Bent, mint egy akváriumban, emberek úszkálnak. Egy férfifej, egy női fej… Eltűnnek a pálmák mögött… Előbukkannak… A házban csak hangulatlámpa ég. A nedvességtől csillogó kerti fák részben eltakarják a széles, lapos ablakokat. Ha lenne egy csepp humorérzékem, most az utcai telefonfülkéből felhívnám a házat: „Déry elvtárs, teljes célpontot nyújt, bárki lelőheti a kerten át… Tessék eloltani a lámpát vagy lehúzni a redőnyöket…” Mint Rákosi alatt, amikor a kiemelt íróknak védelem járt. De ez nem Déryvel történt, hanem az Írószövetség egyik akkori funkcionáriusával… „Déry elvtárs teljes célpontot nyújt…” Jobban hangzik, mint az eredeti. Biztos, hogy ez a húszas ház? Az az árny ott a gyér fényben Déry Tibor lenne?… Rákosinak a villaosztogatás volt a heppje. A kiemelt íróknak a Kossuth-díj mellé sok esetben egy villát is adott… De ezt a villát Déry Tibor nem Rákositól kapta, hanem az írói keresetéből vásárolta. Mennyit keresett a hatvanas években? Meg kellene kérdezni. Persze, nem illő. Hetvenhét éves, ült, s nagyon jó regényeket, elbeszéléseket írt. Volt néhány olyan éve, amikor dőlt hozzá az arany. Elég későn… Ebből is látszik, hogy a prózaírónak, ha vinni akarja valamire, sokáig kell élni… Hogyan lehet ide bejutni? A kapun nincs kilincs. Zárva van. A ház harminc méterre áll a kaputól. Közben fák, bokrok. Ha bejutok a kapun, széttép a kutyája. Valaki éppen a napokban említette, hogy a Déry kutyája megharapta… Ahaa… Itt a csengő a bástyán. Csak meg kell nyomni… Milyen kutyája lehet Dérynek? Huskyt nem tart, az biztos… Magyar vizslát sem… Farkaskutyát? A Gestapo kedvenc kutyája volt… Azt nem… Mit tart akkor? Nagy, fehér komondort? Nem, azt sem tart… Talán egy dobermant, boxert, dán dogot? Lehetséges… Vagy egy ír szettert… Az ír szetter is nagy kutya. Ha rosszul nevelték, harap… Hét óra, meg kell nyomnom a csengőt. Meg is nyomom. Az akváriumban megáll az élet. Mozdulatlanok a testek, pálmák, bútorok. Hirtelen aztán a kapuban felberreg egy szerkezet. Villanykapujuk van. Nyomom, nem nyílik. Újra berreg, újra nyomom, nyílik. Végre. Bent állok a kertben. Kigyullad az udvari villany, feltárul a ház ajtaja. A fényben egy asszonyalak áll, magabiztosan, bizonyos gráciával. Az író felesége. Integet. Megindulok a ház felé. A fényből kutya ugrik elő. Fehérlik, nyargal, elkanyarodik. Azt hiszi, nyitva maradt a kapu. Téved. Elérem a házat, bemutatkozom. Az előszobában Déry Tibor fogad. Bevonulunk a dolgozószobába. Futólag látom, hogy a szomszédos szobában asztal s kényelmes székek, fotelok állnak középen, az ablak előtt pedig magas, életerős dísznövények. Talán pálmák… Olyan magasak, mint egy középtermetű ember.

Déry Tibor az íróasztala előtt beleereszkedik egy fotelba, én az asztal mellett kapok helyet egy kényelmes, nagy széken. Én és a kutya. Mert alighogy leülök, a kutya az ölembe ugrik. Fehéres, érzékeny szimatú, izgatott foxterrier. Kisasszonyosra fésült bundáját felborzolja. Gyermeteg és szeszélyes. Kutyakisasszony, kutyahölgy… Szóval, egy szuka. Nézem, megsimogatom. – „Ez lenne hát Déry kutyája…”

– Lidi, gyere le onnan, gyere no… – szólal meg Déry, aztán valamilyen gyors fondorlattal a kutyát kipenderíti a szobából. A kutya két lábra áll, befelé bámul az üvegajtón. Déry szomorúan ereszkedik vissza a karosszékbe:

– Nagyon szeretem a kutyát, ahogy ebből is látni – mondja. – Volt egy kutyám, Luca, az fél évvel ezelőtt meghalt. Én tüdőgyulladással feküdtem… Feleségem azt gondolta, attól gyógyulok meg, ha szerez egy új kutyát… Sokba kerül nekünk ez a kutyaszeretet. Körül kellett drótoztatni a kertet itt is, Füreden is. Az ilyen szuka, ha tüzel, nem néz sem istent, sem embert, csak megy a maga kedve után… Kutyát is nehéz pótolni, nemhogy egy elveszett embert. Három évig ültem, azalatt meghalt az első kutyám, Niki. Ekkor szerezte a feleségem Lucát, kit én csak hároméves korában ismertem meg. Tizenhárom-tizennégy éves volt, amikor meghalt. Az én koromban az ember nehezen szokik hozzá az újhoz, s nehezen válik meg a régitől. Fájdalmas volt, amikor el kellett pusztítani. Az orvos maga is sírva fakadt, amikor a kutya érzéketlen lábába beadta az injekciót.

A szobában csak egy asztali lámpa ég. A fény Déry arcára hullik s az asztalon heverő tárgyakra. Az asztal zsúfolt, a könyvek, jegyzetek, ceruzák között a fő helyet egy hatalmas fenyőtoboz foglalja el. Az íróasztal az ablak előtt áll. Balra könyvespolc, hátul a félhomályban széles heverő, a sarokban alacsony, régi típusú szekrény. A könyvespolc peremén óra ketyeg, mellette egy idős asszony fényképe látható. Mintha ágyban feküdne, fodros párnákon. Talán az író édesanyja? A kép, az óra s a többi cseréptárgy belevész a félhomályba.

Déry pálinkát tesz az asztalra. Tölt, kíváncsian nézi, mit szólok hozzá. Törköly. Jó és erős.

– Füredi… A szomszédunk főzte – mondja.

Déry Tibor Budapesten született 1894-ben. Vagyonos, polgári családból származott. A Kereskedelmi Akadémia elvégzése után magánhivatalnokként kezdte pályáját, s íróként, forradalmárként folytatta. 1919-ben belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába, s a Tanácsköztársaság alatt az írói direktóriumnak is tagja volt. 1956-ban a Petőfi-körben elmondott beszéde miatt zárták ki a pártból. 1957-ben börtönbe került, s három év múlva amnesztiával szabadult. Déry pályáját a mai napig motiválja a politika. Elegáns tollú, kitűnő író. Kossuth-díjas. Művei: A két nővér (elbeszélés, 1921); A kéthangú kiáltás (elbeszélés, 1922); Ló, búza, ember (versek, Bécs, 1922); Énekelnek és meghalnak (versek, 1928); Ébredjetek fel! (elbeszélés, 1929); Az éneklő szikla (kisregény, 1930); Országúton (regény, 1930); A tengerparti gyár (elbeszélés, 1945); Szemtől szembe (három kisregény, 1945); Pesti felhőjáték (regény, 1946); Alvilági játékok (elbeszélések, 1946); A befejezetlen mondat (regény, 1947); Jókedv és buzgalom (elbeszélések, 1948); Tanúk – Tükör – Itthon (drámák, 1948); Felelet (regény, 1950–52); Simon Menyhért születése (elbeszélés, 1953); Talpsimogató (egyfelvonásos, 1954); Hazáról, emberekről (szociografikus útijegyzetek, 1954); Emlékeim az alvilágból (visszaemlékezés, 1955); Két emlék (visszaemlékezés, 1955); A ló meg az öregasszony (válogatott elbeszélések, 1955); Útkaparó (tanulmányok, publicisztikai írások gyűjteménye, 1956); Niki. Egy kutya története (regény, 1956); Szerelem (elbeszélések, 1963); G. A. úr X.-ben (regény, 1964); A kiközösítő (történelmi regény, 1966); Az óriáscsecsemő (drámák, 1967); Theokritosz Újpesten (novellák, elbeszélések, 1967); Szembenézni (jelenet, 1968); A kéthangú kiáltás (regények, 1968); Ítélet nincs (visszaemlékezések, 1969); A felhőállatok (versek, 1970); Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról (regény, 1971). Műveit német, angol, francia, olasz, lengyel, holland, svéd, dán, norvég és finn nyelvre is lefordították. Világhíres. Internacionalista, de a szónak az eredeti értelmében is az, hiszen már kora gyermekkorában rengeteget utazott és élt külországban. Mindenütt otthon van. Úgy is mondhatnám, hogy az élete más léptékű, mint mondjuk egy fiatalabb íróé manapság. Déry például a Szemtől szembe című regényét Dubrovnikban írta. Ablaka alatt fény és kékség, a kékségben a tenger, a tengerben élénk zöld szigetek. A befejezetlen mondat-ot Bécsben, a Café de France-ban kezdte írni, aztán a spanyolországi Palma de Mallorcában folytatta, majd Budapesten, a Café Florenzben fejezte be. Déry alkatilag nemzetközi, mint ahogyan mondjuk a tudomány nemzetközi, vagyis egzakt.

– Az interjú káros dolog, kellemetlen műtét, nagyon nem szeretem. Elfedi a műveket – mondja Déry. Haja ősz, arca barázdált, tudós arc. Puha, fekete kabátot visel és nagy kockás farmeringet. Valahonnan felemel egy cigarettát, nyomogatja, pödörgeti, gyötri. Megszólalok:

– Milyen volt a gyermekkora? Elmondhatna valamilyen jellegzetes emléket, ami befolyásolta később az életét?

– Rossz a memóriám… Úgy érzem magamat most, mint iskolásgyerek koromban. Ha kitűnően tudtam is a leckét, amint kihívtak a táblához, elfelejtettem… (sokáig gondolkodik). Gyermekkoromnak, azt hiszem, egyik húsba-vérbe vágó különleges emléke a betegségem. Angolkóros voltam, csonttuberkulózis a bokámban, évekig nyomtam az ágyat, négy műtétet végeztek rajtam. Ennélfogva gyermekkoromban is sokat jártam már külföldön. Szüleim gyógyhelyekre vittek, általában a tengerpartra. Abbáziába, majd Norderney-be, ahol világi nővérek vezették a kórházat. Másfél évig feküdtem náluk, meg is gyógyítottak. Valószínűnek tartom, ez jelentősen befolyásolta jellememet, szembenézésemet a külvilággal, állásfoglalásomat. Ezen azt értem, hogy hosszú ideig, majdnem férfikoromig, különcnek és idegennek éreztem magamat a világban. Kivételezett voltam, nem hasonló a többiekhez, ami elég sok konfliktust idézett elő bennem. Ebből akarják az irodalomtörténészek állandó lázadásomat, konformizmus-utálatomat levezetni.

– Tévednek?

– Nem tudom… Ilyenfajta érdemleges kutatás nem emlékszem, hogy lett volna. Nem is nagyon nézegettek még be az irodalomtörténészek az életembe. Egyetlen könyv jelent meg rólam, amelyik életemből próbálja levezetni a műveket. Egy nyugatnémet monográfia, emigráns magyar írta. Rosszízű, rosszindulatú, felületes könyv. Szerzője nem az előbb említett életrajzi adatokból indul ki, hanem kizárólag politikai szempontból próbálja magyarázni munkáimat. Van, aki az írót egy lónak tekinti, amelyre felülhet, hogy őt jobban lássák.

– Fiatalkorában kitűzött maga elé valamilyen életcélt?

– Polgári családból származom, polgári pályára szántak. Magam is bele voltam törődve… De attól a pillanattól kezdve, hogy írni kezdtem, más pályát már nem tudtam elképzelni a magam számára. Ítélet nincs című könyvemben megírtam már, hogy Grósz Andor barátom volt az, aki életre keltette bennem az írót. Milyen volt Grósz Andor? Tihanyi Lajossal jó barátságban éltem, összeismerkedett nálam Grósz Andorral. Festett róla egy arcképet. Ez most előkerült.

Déry Tibor feláll, sokáig keresgél az iratok, könyvek, dossziék között. Végül egy fényképet tesz az asztal sarkára a pálinkás poharak mellé. A fénykép Tihanyi Lajos festményét ábrázolja, a festmény Grósz Andort. Megnézzük. Déry komolyan, szomorúan emlékezik. Aztán visszaül a fotelba, s a háta mögé mutat:

– Tihanyitól egy rajzom is van… Bent a feleségem szobájában.

Hirtelen kinyílik az ajtó, és belép Déry felesége.

– Életem, önts a vendégnek, szereti a pálinkát.

Déry önt. Felemeljük a poharakat.

– Nem szoktam inni, mert nemigen bírom az italt – mondja Déry, de azért iszik egy keveset a törkölyből. Én is iszom, aztán a kérdések következnek.

– Vannak beteljesületlen tervei, vágyai, álmai?

– Általában elégedett ember vagyok, ezt értsd úgy, hogy a munkáimmal ugyan lényegében nem vagyok megelégedve, mert túl nagy a margó az elképzelt vágykép és a beteljesített munka között, de azt hiszem, többre nem telt volna az erőmből. Az utóbbi évtizedben azonban nagyjából kihoztam magamból, amit lehetett, ezért vagyok elégedett. Ami az élet külső körülményeit illeti, soha nem gondoltam arra, hogy ilyen anyagi biztonságban, mi több, jólétben fogom befejezni az életemet. Amikor elkezdtem írni, meg voltam győződve arról, hogy a szegényházban végzem. Ez nem sikerült. Boldogulásomat kelletlen politikai pályafutásom is elősegítette, melynek úgynevezett világhíremet köszönhetem. Annak, hogy becsuktak. Ha csak a könyveimre kellett volna támaszkodnom, a tisztán írói munka alighanem csak közepes visszhangot vert volna fel, ennek megfelelően alakult volna az anyagi életem is. Kis rosszakarattal azt lehetne mondani, hogy jólétemet és írói rangomat annak köszönhetem, hogy lecsuktak.

– Az ön számára mi a szülőföld? Táj, város, emberek, közösség? Mit asszociál erre a szóra?

– Legpontosabban egy történettel tudnék felelni. 1960-ban szabadultam, 1963-ban voltam először külföldön. Úgy fogadtak, mint aki nyilvánvalóan kint fog maradni. Házat ajánlottak föl, teljes és bőséges megélhetést. Számomra nyomasztó ünneplésben volt részem. Egyetlen pillanatig sem gondoltam arra, hogy kint maradok. Hogy miért nem?… Próbakérdéseket teszek fel magamnak: Elmennék-e Segesvár alá meghalni? Azt hiszem, nem mennék el. Tetszik-e Budapest? Azt felelem, nem tetszik. Ha azt kérdezem magamtól, jobban érzem-e magamat magyarok, mint hozzám illő külföldiek társaságában, erre is nemmel felelek. Ezért nehéz meghatározni ezt a lelkiállapotot. Emlékszem, amikor hétévi emigráció után hazajöttem, s a vonat a Gellérthegy alatt ment el, elcsodálkoztam, hogy milyen kicsi a hegy, és milyen piszkos, jelentéktelen a város. De már amikor a határra értünk, s az osztrák kalauzt felváltotta a magyar kalauz… Kinyitotta a fülke ajtaját, és szalutált. Arra gondoltam, hogy olyan országban, ahol a kalauz szalutál, nem lehet jó élni. Ne szalutáljon a kalauz! Ezeknek a furcsa ellentéteknek dacára, nem kívánok másutt élni, mint itt.

– Magyarországon kívül hol tudna még letelepedni?

– Egész életemben napsütésre vágytam, tehát nekem a déli országok felelnek meg leginkább. Jártam és éltem Franciaországban, Olaszországban, szerettem is ott az embereket. Jól szabott ruha nekem e két ország, azaz, nem vágnak hónaljban, szabadon tudok bennük mozogni. Ha – ami elképzelhetetlen – kint kellene élnem, talán valahol délen tudnék. De csak kisvárosban. Itt Budapesten alig mozdulok ki hazulról, kéthetenként ha egyszer bemegyek a városba. Jól mindig csak a természetben éreztem magam, s ez a Pasarét a természet látszatával szolgál. Az év egyik felét egyébként Füreden töltöm.

– Az emigráció éveiben szenvedett a honvágytól?

– Kezdem azzal, hogy majdnem minden idegen országban jól éreztem magamat. Ez a „majdnem minden” nem jelenti azt, hogy ne szerettem volna a németeket. A honvágy főként személyek iránti vágyban konkretizálódott. Itt, Magyarországon éltek a barátaim, a költőtársak… Az irodalom volt az én kisebb hazám a hazában, no, ez odakint hiányzott. Bécsben még volt módom magyar írókkal találkozni, oda átjártak, emigrációs újság is megjelent. Később, amikor messzebbre kerültem el, már nehezebb volt barátokkal találkoznom. Bár jól éreztem magam a távoli országokban, de volt egy állandóan lappangó hiányérzetem is.

– Ez lenne talán a normális…

– Magyaroknál nem ez a normális, nem tudják megszokni az idegen ország életét, a gyomruk az idegen konyhát. Nekem viszont a gyomrom is internacionalista volt. Azt ettem, amit az olaszok vagy a franciák, jól is esett.

– A fehérterror idején emigrációba vonult… Miért nem tette ugyanezt a nyilasterror alatt?

– Egy időben foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy kimegyek. Elvált legényemberként éltem, de kötve voltam az anyámhoz. Vele beszéltük meg, hogy mind a ketten kimegyünk. Folyt is levelezés kinti barátaimmal, s abban az időben történt, hogy kikeresztelkedtem. Felekezeten kívüli szerettem volna lenni, az felelt meg legjobban az ízlésemnek, de erre idehaza nem volt mód, így lettem lutheránus, anyámmal együtt. Ez is egyik gyakorlati lépése volt az emigrációnak… Már nem tudom, miért volt akkor előnyösebb keresztényként kimenni, talán a bevándorlást könnyítette meg. Aztán… Életem egyik legjobb barátja, Szilasi Vilmos filozófus lebeszélt arról, hogy külföldre menjek. Nem szabad leegyszerűsíteni a helyzetet, mondta. Igaz, hogy nem írhattam, nem kereshettem pénzt, csak alantas bestseller-fordításokhoz jutottam, rá voltam szorulva arra az anyagi támogatásra, amit Szilasiék adtak. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy el akartam menni, restelltem, hogy férfikoromban mások tartanak el. De Szilasi határozottan lebeszélt arról, hogy elmenjek. Magyar írónak odahaza a helye. Én ugyan jól tudok németül, írtam is németül, és el tudtam akkor képzelni, hogy német író leszek… De mindent összevetve, magyarul tudok a legjobban, gondolataim hajlatai, menete magyar. És a nyelv szeretete… A sokféle taszító és vonzó mozzanat úgy oldódott fel, hogy végül idehaza maradtam. Volt bennem persze valamennyi felületességig terjedő optimizmus és politikai ostobaság is.

– Véleménye szerint az író befolyásolhatja a világ eseményeit?

– Nagyon kevés a reményem. Talán egyéneket. De akkor sem hiszem, hogy alapvetően, jellemükben, és ma sokkal kevésbé hiszem, mint azelőtt. Az író szava alig hallatszik a kommunikációs eszközök üvöltésétől. Azok meg is hamisítják az írót.

– Mit tart az író legfontosabb feladatának?

– A kérdés túl általános. Az irodalmat mindig politikai súlya után ítélték meg, és minősítették kívánatosnak vagy elvetendőnek. Nem hiszem, hogy a közéletben az írónak különlegesen fontos szerep jutna. Az írói munkának külsődleges politikai eredménytelenségén vagy eredményességén túl más, fontosabb elemei vannak.

Mély lélegzetet veszek. Déry felemeli a kezét:

– Kérlek, ne szólíts mesternek. Mondd, hogy bátyám. A napokban kaptam értesítést arról, hogy az amerikai Mark Twain Társaság lovagjává ütöttek. Itt a címzés, dr. Déry Tibor lovag, holott doktor sem vagyok, nemhogy lovag.

A kutya váratlanul felugrik az ölembe. Észre sem vettem, hogy a szobában van. Bekapja a kezemet, szopogatja az ujjaimat. Jó meleg nyelve van. A jelek szerint a továbbiakban együtt írjuk az interjút. A golyóstollat is megkóstolja. Ízlik neki. Írni persze nem tudok, mert a noteszom közepén ül. Déry erőt vesz magán, és a kutyát kizárja. Sajnálom. Csaknem szót emelek Lidikéért, de nem lehet. Ha bejön, ismét a noteszomra ül, s bekapja a kezemet. Déryre pillantok. Felteszem következő kérdésemet:

– Mikor ír és hol?

– Hol?… A térdemen. Bárhol ülök, tudok írni. Amíg autóbuszon és villamoson jártam, ott is írtam a térdemen. Csak az utóbbi években kaptam magamat rajta: jó dolog egy nyugalmas szoba, ahová a háznak és a világnak a lármája nem jut el. A befejezetlen mondat nagy részét a Szabadság téri Florenz kávéházban írtam. Foglalt asztalom volt, a szomszéd asztalnál Illyés Gyula dolgozott, aki akkor a Nemzeti Bankban volt hivatalnok, és délelőtt tizenegykor érkezett a Florenzbe, ott írta a Puszták népé-t. Azt tenném még hozzá, az író számára a legszerencsésebb a magányosság és a világban való jelenlét váltakozó cseréje. Nem lehet csak cellában írni. A G. A. úr…-at cellában írtam. Szükség van egy távoli szobára is, ahová az ember a világ elől behúzódhat. Általában későn kelek, tizenegytől fél háromig írok, akkor ebédelünk, utána alszom. Délután hat-hét órától aztán reggel három-négy óráig újra írok, ha van munkám. Amikor dolgozom, ez így megy évekig is. Elég rigorózusan betartom.

– Könnyen ír vagy nehezen?

– Nagyon nehezen. Itt egy ilyen kis füzetoldal, nézd meg!

Déry kis alakú füzetet tart elém. Az oldalon szinte minden szót áthúzott, s az új változatot föléje írta. Aztán azt is áthúzta, s a legújabb szöveget alája írta. Így is csak néhány mondat maradt az egész oldalon.

– Ha nem ír, mit csinál? Van valamilyen kedvenc tevékenysége?

– Változó volt. Nagyon fegyelmezetlenül éltem. Voltak játékos, kártyás és szerelmes korszakaim. Most, amióta korosodom, lassacskán lekopott rólam minden szép és kárhozatos szenvedély s indulat. Álbölcs életet élek. Ritkán mozdulok ki, csak a meghitt társaságommal találkozom. Talán a munkámnak is hiányzik, hogy keveset jutok ki a világba. A mai élettel még dörzsfelületi érintkezésem is alig van. Amiből az következik, hogy a mai életről nem is nagyon tudok írni. Azzal vigasztalom magam, hogy hetvenhét év alatt eleget láttam, kiismertem és megismertem a világot, újság, meglepetés, lényegi aligha érhet. Ami annyit tesz, hogy nemigen bízom az emberiség fejlődésében.

– Milyen most a közérzete?

– Ami testi közérzetemet illeti… hát öreg vagyok. De elélek még egy darabig. Ami szellemi-lelki közérzetemet illeti: a világban nem érzem jól magamat. Amióta az eszemet tudom, ellenzéki vagyok. Nem értek egyet. Ez az alkatom legjellemzőbb tulajdonsága, nem értek egyet sem az egésszel, sem a részletekkel. Ami pedig az itthoni dolgokat illeti, kissé őfelsége ellenzékének érzem magam, alkatomból és mesterségemből kifolyólag is. Nem egészen értek egyet – mint ahogy a világgal sem – azzal, ami idehaza történik, de szívesebben nem értek egyet ezzel, mint bármely más, általam ismert rendszerrel.

– Úgy tudom, nincsenek gyerekei. Nem érzi magát magányosnak?

– Részben megfeleltem már erre az első kérdésnél. Magányban telt a gyerekkorom, gyakran éltem idegenben, idegenként. Ez az érzés ma is gyakran kísért. Nagyon ritka az az eset, amikor testestől-lelkestől egyet tudok érteni akár a legjobb barátommal is. Ezen túl, bár nincs gyerekem, nagyon boldog családi életet élek, és ez megvéd a magány veszélyeitől.

– Hisz a barátságban?

– Proust nem hitt a barátságban, felületes érzésnek tartotta. Énbennem sok jó emlék van a barátságaimról, és nem hiszem, hogy alantasabb érzés volna, mint sok más indulat, ami az embereket a világhoz köti.

– Vannak ellenségei?

– Bizonyára vannak, nem tudom, szórakozott vagyok.

– Gyűlölt már valaha valakit intenzíven?

– Volt – elég ritkán –, akitől viszolyogtam, talán még utáltam is. Gyűlöletig ritkán fokozódott ez az érzés. Szerencsére feledékeny vagyok…

– Amikor amnesztiát kapott, és kiszabadult a börtönből, mit érzett és mit csinált az első napon?

– Abban a pillanatban, ahogy kiléptem a váci fegyház kapuján, és beültem a taxiba a feleségem mellé, már megbocsátottam mindazoknak, akik véleményem szerint börtönbe juttattak, és ott őriztek. Túláradó életöröm volt bennem, azt hittem, most már enyém a világ. Tizenöt vagy húsz kilót fogytam a börtönben, és ezt rögtön az első otthoni vacsoránál igyekeztem bepótolni. Ritkán álmodom, vagy ritkán emlékszem álmaimra, börtönálmaimra még ritkábban. Egészségileg azonban némileg megsínylettem az ott töltött három évet.

– A kortársai azt mondják, a nők sokat jelentettek önnek…

– Fiatalabb koromban Don Juannak tartottak, oktalanul. Hűséges természet vagyok, ami kizárja, hogy bármikor is nőcsábász lehettem volna. Noha voltak szerelmeim… De azok őszinték voltak, egy életre szóltak, amíg… amíg végük nem szakadt. A nőket mindig tiszteltem. Többnek éreztem magamnál azt, akivel szerelembe estem, tehát nem lehettem Don Juan.

– A háború alatt mitől szenvedett a legtöbbet?

– Az első, kis világháborúnak az elején készületlen, politikailag és emberileg ostoba voltam. Annyira, hogy majdnem önként jelentkeztem katonának. Ebben szerencsére megakadályozott testi alkalmatlanságom. A jobb karom ínsorvadásos, nem egyenértékű a bal karommal. A második világháborút viszont teljes ítélőképességemmel és kezdettől fogva gyűlöltem. Személy szerint addigra túljutottam a katonaköteles koron, nem szenvedtem személyi sérelmet, és ezért hányatottságom csak a nyilasterror korszakával kezdődött.

– Jómódú polgári családból ön hogyan és miért jutott el a Visegrádi utcába?

– Ugyanaz a pályafutás, mint amit Lukács György megtett, aki gazdag bankárcsaládból származott, és a környezete miatt utálta meg azt a politikai rendszert, amiben felnőtt. Nálam hasonló volt a helyzet, bár személy szerint szerettem otthoni környezetemet, még nagykapitalista nagybátyámat is. De amennyire vissza tudok emlékezni, rosszul éreztem magamat abban a társaságban, amelybe születésemnél fogva tartoztam. A Visegrádi utcába lázadó, nonkonformista alkatom vitt. Bár érzelmileg fogékony vagyok, elég későn kaptam értelmi támogatást ehhez az érzelmi világképhez, de ez a támogatás is mindvégig, a mai napig csak segélycsapata maradt az eredendő, velem született magatartásnak.

– Ön mint széles látókörű, világot járt író, mivel magyarázza, hogy Magyarországon a legmagasabb az öngyilkosságok száma? Milyennek tartja a magyar népet?

– Szinte megválaszolhatatlan kérdés, vagy külön interjút igényelne. Csak teljes bizonytalanságban mondhatok valamit. A magyarságot szerencsétlen történelmi sorsa alakította elsősorban, az, hogy – nagy általánosságban mondom – mindig ő volt a gyöngébb; amikor összeütközésre került sor más népekkel, ő maradt alul. Alulmaradt történelmi harcaiban, alulmaradt forradalmaiban. Valószínűnek tartom, de ezt is nagy bizonytalanságban mondom, ez alakította ki a jellemét, ez egyik legerőteljesebben jelentkező hasznos, rokonszenves tulajdonságát, a józanságot. Aki vereséget szenved, mindig józanabb a győztesnél.

Amikor kérdéseim elfogytak, poharainkból felhajtottuk a maradék törkölyt. Lidi már aludt. A kert is aludt. Déry az előszobában megnyomott egy gombot. A kapu rekedten berregett. Behúztam magam után. Pasarét nedvesen, feketén elmerült.