Csuka ZoltánÉrdliget. A házat sokáig keresgélem. Az utcát is. Földút, méteres kátyúk a közepén. Kertvárosi illúzióim lassan foszladoznak. Vasútvonalak, távolsági autóutak s a magasfeszültség nehéz, végeláthatatlan kábeljei felszabdalják a tájat. Négy-, öt-, hatfelé szakadnak a rétek, kertek, gyümölcsösök. A házak megfeszülnek, megszorulnak az utak között. Csuka Zoltán háza lapos tetejű, modern ablakos építmény. Gondozottnak látszik, újszerűnek, ideiglenesnek. A földúthoz viszonyítva alacsonyan fekszik. Kerítés övezi és zöldellő fák. Csuka Zoltán a kapuban fogad. Ki gondolná, hogy hetvenéves? Tartását, derűs nevetését a negyvenévesek is megirigyelhetnék. – A kert nagy és áttekinthetetlen. A kerítés és a ház között egy Borsos Miklós-szobor áll 1941-ből. Nőalak mészkőből. Harminc éve mossa az eső, szívja a nap. Az arc jellege már elhalványult. A közelben jázmin-, mogyoró- és orgonabokrok. Odább a kerítés mellett diófák, körtefák. Csuka Zoltán az egyik pusztuló diófára mutat: – 1935-ben ültettem. Legalább háromszor elbúcsúztam már tőle, úgy tűnt, nem láthatom többé, de aztán újra és újra hazakerültem. Alatta fordítottam Ivan Goran Kovacsics Tömegsír című költeményét. Előkerül egy kutya. Szelíd korcs. Nagyjából zsemleszínű, de a hátán vörhenyes. – Na, itt a Milka is… Szentendréről hoztuk, a Múzeum udvaráról. Megtetszett. Éppen Gustav Krklec horvát költővel jártam ott, és elhoztuk a kutyát… Csakhamar újabb kutya kerül elő. Kiderül, hogy a lakó kutyája, s kiderül, hogy van még egy harmadik kutya is az udvaron. Ekkor alaposabban szemügyre veszem a kertet. Furcsa bizonytalanság fészkel a szívembe. Csuka Zoltán világának hol vannak a határai? Mi tartozik bele ebbe a világba, és mi reked kívül a kerítésen? A szomszédos ház mindenesetre a kerítésen belül van, mi több, a kerítésen belül még két ház épül. Nagy böhöm családi házak. Az alapozásuk már elkészült. Körben téglahalmok, meszesgödrök, kivágott fák. Csuka Zoltán háza mögött virágoskert, a virágoskertben kacsák falatoznak. – No nézd csak, kiszöktek a kacsák – mondja Csuka minden indulat nélkül. – Kacsákat is tartasz? – Nem, ezek a lakó kacsái. Ahogy ott állunk a gyepesebb részen, előkerül két kisgyerek, s a kacsákat kezelésbe veszi. A kert sarkában hevenyészett, térdig érő kerítés rozsdásodik. A gyerekek beterelik a liliputi kerítés mögé a kacsákat, s rájuk zárják az ajtót. De hiába. Valahol rés tátong a kerítésen, mert a kacsák újra csak kiszöknek. Egy menyecske is előkerül. – Katika, kiszöktek a kacsák – mondja Csuka. A menyecske először a gyerekeket tereli be, aztán a kacsákat. Hiába. Mire megfordulunk, a kacsák már újra a virágok között hápognak. – Az a baj, hogy tavasszal nagyon feljön a talajvíz, s a gyümölcsfák nem bírják ezt a sok nedvességet – mondja Csuka, s a tönkrement fákat mutogatja. Engem a házak izgatnak. Rámutatok az egyik épülőfélben levő házra. – Ezt ki építi? – Mi… Vagyis a lakó… Tolnából jöttek fel, nagyon jóravaló házaspár. Szorgalmasak, rendesek. Tolnában nem találták meg a számításukat. Itt a közelben most mindketten munkát kaptak. – És ez a ház? – Ez is az én házam. Ingyen szoktuk kiadni, hogy lakjon itt velünk valaki… Tudod, sokat utazunk. Most ez a fiatal házaspár lakik bent. De ha elkészül a házuk, nem adom ki többet, hanem megalapítom ebben a házban a Jószomszédság Könyvtárát. Kibővíttetem majd, s minden könyv idekerül, ami a szomszédos délszláv népek irodalmából magyarul megjelent, plusz ami a magyar irodalomból ott megjelent. Képeket, festményeket is szeretnék kiállítani ebben a házban. Tudod, mi lesz itt? Zarándokhely… Ezt nem én mondom, hanem tavaly nyáron az újvidéki szerb Matica elnöke, Mladen Leskovac. Példát mutatunk… Régóta foglalkoztat ez a gondolat, de amikor 1970-ben az újvidéki Matica székházában ezek a szavak elhangzottak, véglegessé érett az elhatározásom. Azt gondoltam: ha lúd, legyen kövér. A kacsák hápogva elősoroltak a virágágyások közül, s a kert távoli, zegzugos végébe totyogtak. Ahogy a kacsák után pillantok, ólakat veszek észre. Gondolom, a lakó tákolta össze azokat is. Csuka Zoltán büszkén áll mellettem, mint egy pátriárka. Telkét demokratikusan megosztotta a rászorulókkal, s a jószomszédság könyvtára majd aláhúzza, értelmezi egész írói, fordítói hitvallását. A lapos tetejű házban Csuka Zoltán bűbájos kedvességű felesége fogad bennünket, s egy ifjú könyvtáros Pest megyéből. Az ifjú könyvtáros verseket ír, de a hazai folyóiratok ridegen bánnak vele. Nem így a jugoszláviai Híd. A Híd éppen mostanában közölte a verseit, s az ifjú könyvtáros már egy jugoszláviai utazás terveit szövögeti. A ház nagyon tágas. A pécsi származású Molnár Farkas tervezte 1932-ben. A szobák egymásba nyílnak, minden ajtó tárva. Az ablakok olyan szélesek, mint a falak. Bőséges fény árad a szobába. Csuka nevetve meséli, hogy negyvenötben kitörtek az ablakok. Minden házba lakók költöztek a környéken, de az övé senkinek sem kellett, mivel a falhosszúságnyi ablakokat sem bedeszkázni, sem papírral beragasztani nem lehetett. Az is kiderül, hogy a házat a harmincas évek elején emeletesre tervezték, de aztán jött a háború, s maradt az építmény földszintes, lapos tetejű. A falon Borsos Miklós-rajz 1938-ból, önarckép. A folyosón Zentai Tóth Istvántól egy embernagyságú szobor. Női akt. S a szekrény tetején is egy fekete anyagból mintázott parasztasszony fej. A szobrász édesanyja. Csuka Zoltán jugoszláv konyakot tesz az asztalra. Felbontja az üveget, koccintunk. Most már el kell mondanom, mit tudunk Csuka Zoltánról. 1901-ben született a bánáti Zichyfalván. Költő és műfordító. Pályája Pécsen indul. A Diák és a Krónika című lapokat szerkeszti, közben a villamos szakszervezet jegyzője. Amikor 1921-ben kiürítik a szerbek Pécset, elmenekül. Mint szakszervezeti funkcionáriust letartóztatták volna. Tizenkét évig emigrációban él a Vajdaságban. Újvidéken az Út című avantgard folyóiratnál dolgozik, majd napilapoknál, aztán saját maga ad ki folyóiratokat. A jugoszláviai magyar nyelvű irodalom egyik vezető személyiségévé válik a két világháború között. 1933-ban, amikor meghallja, hogy Érden Károlyi Imre parcelláztatja a birtokát, telket vásárol, házat épít, megveti a lábát Magyarországon. Amint hazatér, a Budapesten megjelenő Látóhatár felelős szerkesztője lesz. A felszabadulás után 1947 elejéig Keresztury Dezső minisztersége alatt sajtóosztályvezető, majd később a Magyar–Jugoszláv Társaság ügyvezető titkárává választják. 1950. január 26-án koholt vádak alapján letartóztatják, s öt évvel később, 1955. január 26-án szabadul ki. Rehabilitálják, munkához lát. Azóta rendszeresen megjelennek a versei és fordításai. Csuka Zoltán közel nyolcvan művet fordított magyarra, köztük a híres montenegrói püspök, Petar Petrovics Nyegos drámai költeményét, valamint Ivo Andrić és Miroslav Krleža műveit. Fordításaiért 1963-ban József Attila-díjjal tüntették ki. 1969-ben a Jugoszláv Zászlórend aranykoszorús érdemrendjét is megkapja, majd a Jugoszláv PEN Klub díját. Művei: Versek (Pécs, 1920); Mese az orgonakirályfiról (Pécs, 1920); Utak (Újvidék, 1922); Megyünk (Újvidék, 1922); Fundámentom (Újvidék, 1924); Esztendők ütőerén (Újvidék, 1926); Mindent legyűrő fiatalság (Újvidék, 1931); Tűzharang (Újvidék, 1933); Életív (válogatott versek, Debrecen, 1936); Sötét idők árnyékában (1939); Buzgó kiáltás (válogatott versek, 1957); Piros pünkösd Pécsett (elbeszélő költemény, 1959); Jugoszláv irodalomtörténet (1962); A szentendrei rebellis; Jahov Ignjatovic életrajza; Előretolt állásban (válogatott versek, Újvidék, 1966). Beszélgetésünket hatalmas hangrobbanás vágja ketté, ijedten a mennyezetre pillantok. Aztán újabb és ismét újabb. – Ez a mi bajunk. Repülőgépek – mondja Csuka. – De ilyen alacsonyan? – Van a közelben egy repülőtér. A felszálló gépek éppen a mi házunk felett érik el a hangsebességet… Kint még remegnek a diófák. Nehezen indul a beszélgetés. A füzet már kézben s a toll is. Újabb kupa konyakkal erősítjük magunkat. A konyak aztán eszembe juttatja Újvidéket, Csuka Zoltán életét, és megszületik az első kérdés. – Mondj valamit a gyermekkorodról. Mit csináltak, miből éltek a szüleid? Csuka belemered az ablak hatalmas négyszögébe, s valahol a fákon, mezőkön túl, az idő végtelen folyamatában kapaszkodók után kutat. Sokára szólal meg: – Pénzügyőri szemlész volt az apám… Nagyon szegény székely családból származott, de amikor én megszülettem, már jobban ment neki. Becsére már emlékszem, meg is írtam egy versben, hogy hallom, ahogy a kubikosok jönnek hazafelé a Tiszáról, és a talicskájukat tolják maguk előtt. Szabadkára is emlékszem. A gimnáziumban Kosztolányi Dezső apja volt az igazgató. Fekete ferencjózsefben járt, nagyon tiszteltük… Érdekes, gyermekkoromban azt hittem, hogy Szabadka színmagyar város. Akkor találkoztam először a nemzetiségi problémával, amikor egyik osztálytársam, Szakmeiszter Ernő, 1910 körül átiratkozott a szerb iskolába. Én a magyar elemi iskolába jártam… Az én iskolámat egy kocsmáról nevezték el, így Vörös Ökörnek hívták… De aztán egy konfliktus után az apám átiratott a zsidó iskolába. „Itt legalább németül is tanulsz” – mondta. – Köt még valami a szülőföldedhez? – Bácskához sok minden köt. Gyermekkoromból Palicsra is emlékszem. A „tündéri titkok tiszta tükrére”, ahogyan Kosztolányi Dezső látta. – Mi hát a szülőföld? A közös nyelv? Az emberek, a falu? – Van a szerbben egy szó: Zavicsáj… Ez nem szülőföldet jelent egészen, de valami hasonlót. Én Bácskában voltam igazán otthon. Bácska volt az én zavicsájom. Nem szülőföld, hanem haza. De ugyanúgy otthon érzem magamat Pécsen, mert ott az eszmélkedésem tisztább volt. Nekem is „két hazát adott végzetem”. – Mi az, ami emberi, írói arculatodat meghatározta? Származásod, neveltetésed? Eszményeid? – Kálvinista nevelésű ember vagyok, ezt a szabadelvű szellemet máig megtartottam. A tiltakozás hajlamát is… Én gyermekkoromban mindig olyan városokban éltem, ahol nemcsak magyarok laktak, hanem szerbek és németek is, vagy románok. Fölötte álltam vallásnak és nemzetiségnek. Topánfalván például a katolikus papnak ministráltam, de a református pap Verespatakról járt át hozzánk hittanórát tartani és zsoltárokat énekelni. Eljártunk román családokhoz is… – Mit jelentett neked Pécs? Az induló írónak? – Nagyon sokat. 1915-től 21-ig éltem Pécsett. Ott érettségiztem… Pécsen ismerkedtem meg a nyomdafesték illatával. Alig nőttem ki a rövidnadrágból, már lapot szerkesztettem, és megjelentek az első verseim. Pécs mély kultúrája, a mediterrán levegő bizonyos szellemi oltást adott belém. Pécs akkor már egyöntetűen magyar volt, ez is hatott rám, bár furcsának találtam. Pécsen ismerkedtem meg a munkásmozgalommal. A szerb megszállás alatt Pécs egész munkássága sztrájkba lépett, követelve, hogy magyar maradjon a város. Ez a mozgalom nem volt sovén és nacionalista. Tiszta érzések. Csak ragaszkodás a hazához, néphez. – Az emberi élet eseményei nem egyenrangúak. Vannak fontos, sorsfordító történések… Mi volt életed nagy fordulata? – A nagy fordulat az volt, amikor tizenkét évre átkerültem Újvidékre. Akkor költészetemben teljesen megújultam. Tudatosan avantgardista költészetet műveltem. Életem másik nagy fordulata 1933-ban következett be, amikor visszaköltöztem Magyarországra. – Mit gondolsz, mi az életünk értelme? – Könnyen tudok válaszolni. Elsősorban a munka. Vagy mondjam azt, hogy a szerelem? Az csak húszéves korban érvényes. Az életnek az a munka ad értelmet, amit az ember szeret. Ha megtalálod azt a munkát, amit érdemes csinálni. Az ilyen munka orvosság is, gyógyír a sebekre. Az ember csalódásaiért is kárpótlást ad. Én egyébként a fizikai munkát váltogatom a szellemivel. Nagyon szeretek fát vágni. Ha csak lehet, favágással kezdem a napot. – Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid? – Szoktam… Visszatérő álmaim most már nincsenek. De 1955-ben, amikor hazajöttem, nemegyszer a feleségem rázott fel álmomból, mert kiabáltam. De ez már elmúlt… Nagyritkán, ha visszatér. Néha visszaálmodom magamat Bácskába, fiatal vagyok, lapot alapítok, szervezek… – Elégedett ember vagy? – Én örökké elégedetlen vagyok, de a csendes elégedetlenek fajtájából. Nem háborgok, és igyekszem úgy megcsinálni munkáimat, hogy elégedett legyek… De ezt soha nem sikerült igazán elérni. – Vagyonod van? – Van egy írógépem, feleségem, kutyám és ez a ház… Bár ez az utóbbi sokszor inkább teher. – Anyagi gondjaid vannak? – Nincsenek anyagi gondjaim, de rengeteget dolgozom… – Melyik a kedvenc ételed és italod? – Az italra könnyen válaszolok. Kedvelem a dalmát vörös bort, s itthon a szekszárdit, villányit, s legújabban a kunbajai kékfrankost. A dalmát vörös bor persze más, talán fanyarabb. A hegyek kopársága és a kövek forrósága is bent van. Az ételek közül a rácos pontyot és a roston sült dalmát halakat szeretem. – Nélkülöztél vagy szenvedtél a háború alatt? – Nem mondhatnám… Pécsre utaztam a kellő időben. Pécsen, amíg Pest felé meg nem nyílt az út, minden volt, túró, tejfel, hús… 1944 novemberében az érdi házunk körül nagyon bizonytalanná vált a helyzet. Ágyútűz, németek, nyilasok. Kihajtották a lakosságot a Duna-partra. Lövészárkot kellett ásni… Amikor az oroszok Kiskőszegnél átkeltek a Dunán, azt mondtam a feleségemnek: „Gyerünk Pécsre, az a város idáig még minden háborút megúszott.” – November 27-én az utolsó pécsi vonatra felszálltunk a Keletiben. Körben dörögtek az ágyúk, s a lövedékek vörösre festették az eget. Keserves utazás volt. 28-án Bicsérden megállt a vonat. Úgy hírlett, Pécsen már bent vannak az oroszok. De még nem voltak bent. Gyalog indultunk el Bicsérdről… Az országútra nem mertünk felmenni, mert ott a németek özönlöttek nyugat felé… Az árokparton és a sáros szántások szélén bukdácsoltunk. Az eső is megeredt. Amikor a város határába érkeztünk, dél volt, és mi hallottuk, hogy odabent szólnak a harangok… Az utcákon egyébként kísérteties csend volt. Sehol senki. Csak német utóvédeket láttunk. Délután három órakor beérkeztünk a Rákóczi útra. Akkor már körben dörögtek az ágyúk, s az utcán aknák robbantak. A pincében megtaláltuk a családot. 29-én reggel bent voltak az oroszok. Kimentem az utcára, megszólítottam egy katonát. Cigarettával kínáltam, aztán elbeszélgettünk. Három hét múlva már az Új Dunántúl-t szerkesztettem. – Hetvenéves leszel szeptemberben… A hetven év során voltál életveszélyben? – Voltam… Az ember legtöbbször észre sem veszi, hogy életveszélyben van, csak utólag. De akkor aztán kénytelen észrevenni. A legveszélyesebb helyzetbe 1945 márciusában jutottam, amikor a németek megindították a nagy ellentámadásukat, s Pécset kezdték kiüríteni az oroszok. Az Új Dunántúl felelős szerkesztője voltam. Ha akkor a németekkel visszajönnek a nyilasok, minket keresnek legelőször. A méreg ott volt a zsebemben. Elhatároztam, ha a németek betörnek Pécsre, beveszem a mérget… Aztán, ugye, 1950-ben sem tudtam, hogy tizenöt évet kapok, vagy halálra ítélnek… – Van valamilyen tárgy vagy egyéb érték, amit szeretnél megkapni? – Pillanatnyilag egy festmény… Most éppen a Műcsarnokban látható Kanyovics Milan szerb festőművész kiállítása. Van ott egy festmény, a címe: Kuruc harcos. Ezt szeretném megkapni. Ha megkapnám, ezt a képet tenném Milorad Janković szerb regényíró könyvének a címlapjára, amit egyébként én fordítok. De ez a népek barátságát is szimbolizáló kép a Jószomszédság Könyvtárában is méltó helyre kerülne. – Szenvedélyeid vannak? – Kinek nincsenek? Szenvedélyesen szeretek jó műveket fordítani. – Mondj egy ünnepet, olyant, ami számodra a legkedvesebb! – Ünnepet?… Hát a karácsony, mert az a szeretet ünnepe… Egyébként mindenki az ünnepeken végzi a legkedvesebb munkáját. Tudod, mikor tudtam az ünnepet átérezni? Amikor 1920-ban vagy 21-ben május elsejét ünnepeltük… Az egész munkásság felvonult… Fel a Tettyére… Én a menet közepén haladtam, és néztem, hogy a vörös csillag hogyan emelkedik, lüktet a tömeg élén felfelé. Akkor az milyen szép volt… Most, öregségemben, munkával ünnepelek. – Ha lehetne, lemondanál valamelyik tulajdonságodról? – Nagyon nehéz kérdés… Most legutóbb megjelent egy versem az Élet és Irodalom-ban. Így kezdődik: „Nem hagy el, nem hagy el engem a szerelem…” Hát én szívesen lemondanék erről. – Vannak ellenségeid? – Nem hiszem, hogy vannak. Tudok én mást mondani? Sajnálom őket, ha vannak – mondja Csuka Zoltán, aztán rágyújt, és nagyot nevet. Hömpölygő, nekiszabaduló a nevetése. Mélyről jön, őszinte. Örül az életnek. Jó egészségének, nyugalmának. Örül a háznak, feleségének, kis birodalmának. Olyanformán nevet, mint a színészek közül Pécsi Sándor… Életerős nevetése van, sok regiszterrel, sok tartalékkal… Az ember állandóan érzi, hogy ez a hetvenéves Csuka Zoltán még sokkal nagyobbat is tudna nevetni. S bizony mondom, meg is teszi… Majd váratlanul… Nyilván a kertben áll majd, talán a kedvenc diófája közelében, s akkor aztán nekiereszti a hangját, s Érdliget fái zöldet, hatalmasat lobbannak. Talán még a fővárosba is behallatszik ez a nevetés, s kis zavar támad a hivatalokban. Történik valami… – A közéleti szerepléssel hogyan vagy? – faggatom tovább a költőt. – Az egész irodalmi munkásságom közéleti szereplés. A versírás éppen úgy, mint a fordítás. Tanácstag is voltam itt Érden, de aztán a betegségemre való hivatkozással lemondtam. Mások jobban el tudják intézni az ügyeket, mint én… Nekem írni kell, fordítani… – Véleményed szerint beszélhetünk írók és írástudók felelősségéről? – Beszélhetünk. Minden művéért felel az ember… – Úgy értem, hogy az írók vajon felelősek az embertársaikért? – Igen… Az egész költészetem ezt jelenti. Felelősek vagyunk az embertársainkért és a jövőért. – Az űrkorszakban mi lesz a költészettel? Megtartja a régi rangját? – Meg… Nem írnék verset, ha ebben nem hinnék. Igaz, hogy egyre kevesebbet írok. Erre a kérdésre választ ad a legközelebbi verseskötetem címe: Ellentmondás a halálnak. Nem az én egyéni halálomról van szó, az mellékes. Az emberiség sorsára gondolok. Én akkor voltam békeharcos, amikor az nem volt divat, a húszas-harmincas években. A négerek felszabadítását is akkor sürgettem írásaimban, amikor az nem volt divat. Mindez nálam nem divatáramlatoktól függ, hanem az egész életem tartalma. – Két világháború után s a fenyegető harmadik előtt, gondolsz néha az emberiség sorsára, jövőjére? – Csak egy-két címet sorolok fel a versesköteteim közül: 1933, Tűzharang… 1939, Sötét idők árnyékában… A címekben benne van minden. A mostani verseskötetem címe: Ellentmondás a halálnak. Mert ellent kell mondani a halálnak. Ez olyan hagyomány, nálunk, magyaroknál, hogy aki nem hű ehhez, az nem is magyar költő. „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért…” – A délszláv népek szeretetéről is mondhatnál valamit? – Nem szerethetem a népemet igazán, ha a szomszédos népeket nem szeretem. Ez nemcsak a mi kötelességünk, hanem kölcsönös kötelesség. Ez a véleményem, emellett kitartok. – Mikor írsz és hol? – Kora reggel. Hat óra előtt fent vagyok. Fizikai munkát végzek először, aztán nyolckor leülök az írógéphez, és estig dolgozom. Este olvasok. Rengeteg az olvasnivalóm. Feláll, a dolgozószoba ajtajára mutat. Nagy íróasztal, szinte rajzasztal áll az ablak közelében. Bőséges fényben fürdenek a tárgyak. Modern bútorok, könyvespolcok, s a falon sok fénykép. Főleg írók a Vajdaságból és Jugoszláviából. – Min dolgozol most? – A mai szlovén lírát szerkesztem, állítom össze, és egy részét fordítom is az Európa Kiadó számára. A nyersfordításokat mind én csinálom, de műfordítok is. Utána a múlt századi szentendrei író, Ignyatovics Jakov memoárját fordítom magyarra. És van egy érdekes tervem. Volt a múlt században Boszniában egy kormányzó. Az osztrák–magyar pénzügyminiszter, Kállay Benjamin, aki megírta a szerb nép történetét. Ivo Andrić így szól hozzám nemrég: „Csuka, magának meg kellene írnia Kállay életét, sokat köszönhet neki Bosznia.” A mai Bosznia-Hercegovina élete igazolja, hogy Kállay jót tett az országnak. Ő alapította például Bosznia Nemzeti Múzeumát. Ha lesz időm, elutazom Boszniába… – Ha nem írsz, mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc tevékenységed? Passziód? – Én mindig írok és fordítok. Ez a munkám és a passzióm is. – Beszéljünk a barátokról és a nőkről. A nők nagyon fontosak. Csuka talányosan nevet, aztán megszólal: – Mindig voltak az életemben nők, akik néha barátok voltak, és voltak barátaim, akik között sok volt a nő. Nagyra becsülöm a nőket. A férfi barátaim közül hadd említsem meg Szenteleky Kornélt, akivel hosszú ideig együtt csináltuk a jugoszláviai magyar irodalmat. Ő anyai ágon a Kisfaludyakig tudta visszavezetni a családfáját. Végszóra betoppan egy kálvinista pap. Motorbiciklin érkezik. Kedélyes férfi, irodalmár, és mindamellett Érdparkváros tiszteletese. Megbolydul a ház. Csuka Zoltán felesége megteríti az asztalt. Kolbász, sült hús, hagyma kerül az asztalra. A poharak megtelnek vörös borral. Megtelnek, aztán kiürülnek. A könyvtáros költő a verseiről beszél, a kálvinista pap a békekongresszusról. Kiderül, hogy ott volt, aztán kiderül, hogy Martin Luther King utóda, Ralph Abernathy is ott volt. De nemcsak ott, hanem Érden is. Hatalmas fényképek kerülnek elő. Abernathy megáldja az épülő érdi templomot, megáldja a kálvinista papot, megöleli a kálvinista papot. Abernathy itt, Abernathy ott. A könyvtáros költő újra és újra szóba hozza a verseit s a Híd legújabb számát, melyben a költeményei megjelentek. Csuka Zoltán issza a vörös bort, kínálgatja a sült húst. Nagyokat nevet, bólogat. Élvezi a nagy társaságot. Kint már sötét van. Ég a villany. Eszünk. Újra és újra megbámuljuk a néger papot. A kezét, az arcát, a palástját. Kiderül, hogy a palást az érdi tiszteletes tulajdona. Így is érdekes. Fogy a bor, s a távolsági autóúton az utolsó autóbuszok szuszognak Budapest felé. El kell búcsúznom. Csuka Zoltán az elágazásig kísér. Nevet… Nevetése hizlalja a dús lombú érdligeti fákat. Fekete lombok suhognak. Vastag húsú levelek remegnek a szélben.
1971 |