Cseres Tibor

Zuhogó esőben érkeztem Visegrádra. A Kisoroszi átkelőhellyel csaknem szemben megtaláltam a jegenyefákat, melyekhez igazodnom kellett. Az út mellett teherautó vesztegelt. Néhány ember és gyerek nyulakat rakodott. A nyulakat fűzfakosárban hordták az autóhoz. Megszólítottam egy asszonyt: „Cseres Tibor írót keresem…” A fák között fehérlő falusi házra mutatott. A hegy lábánál nyaralók s a gazdálkodók ősi portái békés összevisszaságban váltakoztak. A jegenyék között nekivágtam az író házához kanyarodó útnak. Néhány lépés után megtorpantam. Az utat mély árkok szabdalták fel keresztben, hosszában. Szerencsémre Cseres Tibor észrevett a házból, s gumicsizmásan, köpenyesen elém jött.

– Mik ezek, lövészárkok?

– A csöveknek ásták, bevezetik a Duna-vizet… – mondja, miközben a szomszéd kertjén át felbotorkálunk a házig.

A ház hosszúkás, leginkább egy majorsági épületre emlékeztet. Mögötte van még egy kisebb vendégház is, s egy pajta- vagy istállóféle épület. Mindhárom fehér, tiszta, egyszerű. A házak mögött hegyomlás, sziklaüreges szakadék, alattuk és körülöttük nagy kert, legalább nyolcszáz négyszögöl. A kerten túl egy rét, aztán az országút, majd a Duna következik. A kertben sok a szilvafa s a bokros, egyszerű növényzet.

Cseres Tibor dolgozószobájának az ajtaja egyenesen a kertbe nyílik. Az ajtó nagy, kétszárnyú, s a szoba padlózata egy szinten van a kerttel. Nincs lépcső, nincs előtér, semmi, ami elválaszthatná az embert a fáktól, levegőtől, növényzettől. Az ajtó előtti részen a fehér terméskövek hézagaiban kövirózsa és porcsfű duzzad.

Cseres az ajtóban lehúzza a csizmáját, papucsba lép, s közben a növény szétterült ágaira mutogat:

– Tudod, mi ez? Porcsfű… Amit a Péter bácsi is szokott emlegetni. Ez a tő az Alföldről került ide. Parasztnövény. Nézd meg, milyen szívós, erőszakos. Elnyomja a kövirózsát…

Az ajtótól kicsit jobbra nagy szelencebokor tölti be a teret, s odább is fák, bokrok mindenütt.

A szoba nagy, fagerendás, fehérre meszelt. Az ajtóval szemközt a kandalló mellett egy ajtó, melyet metszetek, térképek borítanak. Esztergom látképe, a Duna-kanyar térképe Visegráddal és Szentgyörgypusztával, s legalul Erdély első térképe. A két szabad falat könyvekkel zsúfolt, mennyezetig érő polcok takarják. Az egyik sarokban mohácsi busó maszk lóg, a fogak között egy vaslemez.

– A pécsi filmfesztiválon jutalmazták ezzel a Hideg napok-at – mondja Cseres, aztán térül-fordul, és bemutat a feleségének. Az író felesége éppen csak hellyel kínál bennünket, aztán visszavonul valamelyik belsőbb szobába. Magunkra maradunk. Cseres elhelyezkedik egy hatalmas fotelban, s engem is biztat, hogy üljek már le. Le is ülök, de előbb még megállok egy percre az íróasztala mögött, melyet közvetlenül az ajtó előtt helyezett el. Az asztal mögül a kertre látni, s a kerten túl a Dunára, s azon túl a szigetre, s azon is túl a váci cementműre. Még a záporon át is jól látni, hogy hét kilométernyi messzeségben hogyan terjeng, gomolyog a por és a füst.

Leülök végül, s arra gondolok, hogy íme, ilyen egy befutott író kertje, nyaralója. Az idősebb írók gazdagsága, kifinomult ízlése zavarba szokott hozni. Most mégsem érzek magamban zavart. Feszültséget sem, idegenséget sem. Jól érzem magamat, szinte otthonosan. Mintha évtizedek óta ismerném a házat, a kertet és a kert gazdáját. De ez nem így van. A házban először járok, s Cseres Tibort is csak 1967 óta ismerem személyesen. Akkor több írótársunkkal együtt Olaszországba utaztunk, hogy részt vegyünk az európai írók kongresszusán. Hajnalban érkeztünk Triesztbe. Cseres Tibor egész éjszaka mesélt. Tamási Áronról, különös asszonyokról és férfiakról. Erdélyről… Amit mondott, annyira érdekes volt, hogy Triesztig nem hunytuk le a szemünket. – Most a kertre tárt ajtó előtt szemben ülünk egymással. Nézem az arcát. Nem mondhatnám, hogy szuggesztív egyéniség, nem sugárzik belőle fenséges magnetizmus. Mégis figyelni kell rá. Az őszülő haj, az arc régi szenvedéseket rejtő szakadékai fogva tartják a vendég figyelmét. Szavaival gyors közösséget teremt. Bevonja a közönségét a saját szuverén világába, s attól kezdve a beszélgetés a Cseres Tibor-i világ öntörvényei szerint lendül előre, kanyarodik vissza történelmi példákhoz, s mindig a lényegre összpontosul. A Cseres Tibor-i világ, azt hiszem, harmonikus, rendezett. Ebben a világban a szellem fénye és ereje mozgat mindent. A fák mint társak állnak az ajtó előtt, s élvezik rangjukat, az egyenlőséget, az együttélést Cseres Tiborral. Tavasztól késő őszig Cseres együtt lélegzik a kertjével, a tájjal. Hetenként csak egyszer látogat be Pestre, hogy az ügyeit elintézze. A telet főleg a városban tölti. De télen alszanak a fák, alszik a föld, alszik a Duna.

Cseres Tibor költőként kezdte irodalmi pályafutását, de mint novellista és regényíró vált közismertté. Alkatilag, azt hiszem, mindig prózaíró volt, s élményvilága, látásmódja, életritmusa is a prózaírásra predesztinálta. A kedvelt és olvasott prózaírók sorából a Hideg napok megírásával lépett előre a világszerte ismert, sikeres kevesek közé. – 1915. április 1-én született Gyergyóremetén. A kolozsvári egyetem közgazdaságtudományi karán szerzett diplomát. Főbb művei: Tájkép, elöl guggolva én (versek, 1937); Zöld levél árnyéka (versek, 1942); Tűz Hódréten (regény, 1950); Tél és nyár (elbeszélések, 1952); Térdigérő tenger (regény, 1954); Fergeteg fia (elbeszélések, 1955); Herebáró (regény, 1956); Különféle szerelmek (elbeszélések, 1957); Várakozó özvegyek (elbeszélések, 1960); Pesti háztetők (regény, 1961); Hideg napok (regény, 1964); Búcsú nélkül (elbeszélések, 1964); Fekete rózsa (regény, 1966); Ember fia és farkasa (regény és novellák, 1967); Bizonytalan század (regény, 1968); Játékosok és szeretők (regény, 1970). Több művéből filmet készítettek, nemrég drámaíróként is bemutatkozott. Kimagasló írói teljesítményét háromszor jutalmazták József Attila-díjjal.

Kint suhog az eső, cseng, peng az ereszalja. Néhány szúnyog bemenekül a szobába. Vékony énekük jelzi, hogy csend van, percek óta hallgatunk. Mozdulok, előveszem a noteszomat. Cseres pálinkát tölt a cserépkupákba. Iszunk. A pálinka kitűnő. Jól illik az őszies délután hangulatához. Felmelegíti a torkomat, agyamat. Újra Cseresre nézek, s kérdéseimmel igyekszem bekeríteni.

– Mondj valamit Gyergyóremetéről, a gyerekkorodról… Mit csináltak ott a szüleid? Miből éltetek?

Cseres hátrahajtja a fejét, gondolkodik. Sokára szólal meg:

– Az én apám favágó volt… A moldvai havasokban vágták a fát. De nem szerette azt az életet, a mostoha tisztálkodási és étkezési körülményeket. Aztán behívták katonának. Három év alatt szakaszvezető lett. A katonaságnál írni és olvasni is megtanult. Amikor leszerelt, látott valahol egy hirdetményt, hogy testőrnek lehet jelentkezni. A saját költségén Bécsbe utazott. Apám százkilencvenkét centiméter magas volt, s a súlya egy mázsa. Felvették. Mindez a születésem előtt történt. Apám osztálykörülményei megváltoztak. A testőrségnél őrmesterségig vitte. – Visszament a falujába házasodni. Az egyik gazdálkodó lányát vette el feleségül. Hol Gyergyóban, hol Budapesten, hol pedig Bécsben laktunk… Gyergyóban többnyire minden család adott valakit a szellemi életnek. Legtöbben papok lettek, ferences páterek… Amikor Ferenc József 1916-ban meghalt, valamilyen változás történt a testőrségnél. Apám 1917-ben elment csendőrnek Erdélybe, hogy közelebb legyen a falujához. A második román betöréskor aztán beállt a székely hadosztályba. Román fogságba esett. Brassóba, a fellegvárba vitték, ahová Veres Pétert is. Onnan aztán munka közben megszökött, és átjött Magyarországra. Itt kertészeti munkás lett belőle.

– Köt még valami a szülőföldedhez?

– Sokat jártam és éltem Gyergyóban. Kezdetben évekig. És később is vissza-visszatértem. És otthon állandóan azt hallottam, hogy Erdélyben mi van, mi volt régen. Összes rokonaim ott élnek. Unokatestvéreim… Apámnak is, anyámnak is öt testvére volt. Gyergyóremete lakossága ma is annyi, mint 1900-ban volt. Akkor is, ma is nyolcezer fő. A szaporulat mindig elvándorolt. 1965-ben jártam ott utoljára.

– Van olyan szó, íz, illat, ami nosztalgiát kelt benned, és felidézi a szülőföldedet?

– Gyergyóbéli olyan íz- és tájkomplexumom van, ami együtt tartalmazza a friss méznek ízét és szagát, az árpakenyér ízét és a Maros áradó színét, amint belefolyik a borvíz. És mindez illatban. Ennek férfiasabb változata a juhfaggyú szaga és a sült juhhús íze. Ez úgy is előjön, hogy az egyik nagybátyám hentes volt. Az ő bőréből mindig juhfaggyúszagot éreztem. Annyira beléje ivódott, hogy ő maga is egy nagy juh volt, persze kos. Azt mondták róla, hogy egy éjszaka tizenkét numerára is képes volt.

– Mi hát a szülőföld? A táj, a nyelv, az emberek vagy a házak formája?

– Minden… Székelyföld és Gyergyó… Mindez annyira a szüleimen keresztül szűrődött meg, hogy… 1922-ben mi is átjöttünk anyámmal Magyarországra. Apám jó helyet kaphatott volna Dunántúlon, de anyám minél közelebb akart maradni Gyergyóhoz… Fizikailag akart közel lenni… És az esztena, az is a szülőföld…

– Ez földrajzi név?

– Nem… Az esztena az a hely, ahol a juhlegelő s a pásztor szállása is van. Kijártam az esztenára. A boronaházban töltöttem az éjszakát. Átfújt a házon a szél, bent belső füstök, a rengeteg sajt és a juhbőrök szaga…

– Miből éltek ott az emberek?

– A falu határában kevés szántóföld volt. Az erdő jelentette a legnagyobb jövedelmi forrást. Szekereztek, borvízzel kereskedtek, pásztorélet folyt és kevés földművelés.

– Ha nem itt élnél, akkor hol tudnál még élni a földön?

– Nekem az utóbbi harminc évben több lehetőségem volt arra, hogy hazát válasszak. Maradhattam volna Romániában, jöhettem ide, mehettem volna máshová is. Azért választottam ezt, mert itt ér a legkevesebb megaláztatás. És ez a táj itt Visegrádnál valamiképpen megismétli a gyergyói tájat. Mögöttem hegy van, előttem víz, közben kis síkság. Bennem ez a tájkombináció gyerekkori maradvány. Hegy és víz nélkül nem lehet élni. Eleinte a Balaton mellett akartam valamit venni, de a Balaton nem folyik. Azért az is szép…

– Mi az, ami emberi, írói arculatodat meghatározta? A gyergyói táj, származásod, neveltetésed, eszményeid?

– Biztosan meghatározza az embert a sorsa, eredete, de én mindig arra törekedtem, hogy ezek ellenére írjak és dolgozzak. Tulajdonképpen a sorsunk és a körülményeink a rosszra, a semmire predesztinálnak bennünket, ennek ellenére próbálunk valamit csinálni. Maga a tanulás ma nem nehézség… Ha egy kevés dunsztja van valakinek, az már eléri a legközelebbi kisvárost. A mi időnkben ez egészen másként volt. Hogy én elkezdhessem a gimnáziumot, apámnak abba kellett hagyni a falusi munkát. Végül magamra hagyott Pesten, tizennégy éves koromban. Annak idején arra predesztinálta az embert a sors, hogy ne legyen semmi. Akkor és most a sors mást jelentett. Tizenhat-tizennyolc félévet hallgattam a jogon, állatorvosin, a bölcsészkaron, míg végül a közgazdaságit elvégeztem Kolozsváron. Nézd, én okleveles molnársegéd vagyok. Vasöntő is voltam másfél évig.

– Mennyit jelent számodra az élmény?

Előrehajol, a gyümölcsös tálból kiemel egy szilvát, és bekapja. Élvezettel rágja, s közben rázza a fejét. Úgy tűnik, nem szólal meg többet, de aztán mégis. Kényelmesen végez a szilvával, aztán hátradől, és megfontolt fogalmazásba kezd:

– Ezen nem gondolkodtam még… A mai próza olyan, hogy a puszta élmény nem elég. A nyers ételélményre gondolok most. Ha a mai prózaírókat nézem, azt látom, hogy a művelődésük jelenti a legnagyobb hányadot, és az élmény ahhoz kapcsolódik. A személyes élmény néha gátló is lehet. Minden alkalommal megkérdezték tőlem, ha életszagút írtam, hogy ott voltam-e, velem történt-e? Ha megmondom, hogy volt az istennyila, az olvasó csalódik. Ha ott lettem volna Újvidéken, nem írtam volna meg a Hideg napok-at… Egyél szilvát…

– Kicsit később… Milyen módszerrel dolgozol? Úgy értem, hogyan közelíted meg a lényeget? Először van a történet vagy először egy tétel, elgondolás, hangulat?

Cseres bekap egy szilvát, rágja, kiköpi a magot. Nézi a mennyezetet, a szoba túlsó végét vizsgálgatja. Végül a pillantása megállapodik az íróasztalán.

– Az én nagy bajom az, hogy minden műhöz másként fogok hozzá, és másként jutok a végére – mondja. – Azt is mondhatnám, hogy minden témához más közelítés kell. Nincs módszerem… Nekem rengeteg megírni való témám van raktáron. A témák egy része megrohad, megsemmisül. Ennek ellenére tartok egy raktárt, ami a megírandó művek lehetősége. Ezek számontartása maga a módszerem. Nem mindig az dönt, hogy mire van szükség.

– Mikor írsz? Hol írsz?

– Ha meg tudom tervezni este a másnapi munkát, akkor reggel jól tudok írni. Mindennap írok valamit. Sajnos, éjszaka jobban megy az írás. Pesten is, Visegrádon is írok, ahol éppen vagyok.

Kezét a feje fölé emeli, és kimutat az ajtón. Valahová a fák közé, a domboldalba.

– Itt van egy regénytéma felettem…

Kint még mindig zuhog az eső. Kéklőn derengenek a fák. Szürkül, alkonyodik. Az ajtó még mindig tárva. Nyers vízszag, földszag áramlik befelé. Cseres Tibor felesége szendvicseket és teát tesz az asztalra. Cseresék, úgy látszik, a teához is értenek. Kitűnő. Csimkentben ittam hasonlót. A teázás közben lassabban folyik a szó. Villanyt gyújtunk.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Hol könnyen, hol nehezen.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Nem tudom szétválasztani a látható munkát a láthatatlantól. Naponta tíz órát írok és olvasok. Sajnos, nem magamnak, hanem a jövendő munkának olvasok. Nem vagyok már nyájas olvasó.

– Min dolgozol most?

– Egy regényt igyekszem befejezni, amit az Új Írás-nak ígértem. A címe már készen van: Parázna szobrok. Kétszázötven oldal, talán kétszázharminc. Húsz oldalt lefaragok belőle.

– Mondhatnál valamit a Hideg napok születéséről…

– Azt hiszem, mindent elmondtam már róla, amit érdemes elmondani. Legfeljebb arról beszélhetnék, hogy a francia kiadás fülszövegébe azt írták, hogy romániai magyar író vagyok. Nem tudom, hogy ezt megcáfoljam, vagy ne? A kritikusok is így emlegetnek kint. Biztosan azért írják ezt, hogy illusztrálják, milyen szabad az irodalmi élet Romániában. E könyv körül minden politikává válik, s ez nem mindig jó egy író számára.

– Mi a véleményed a prózaírás új útjairól?

– Rendkívül érdekel a prózaírás minden új kísérlete. Biztos, hogy nem lehet úgy írni, mint régen. Ami kísérlet a kezembe jut, elolvasom, mind hatással is van rám. Viszont gyakorlatból tudom, hogy a próza az az ága az irodalomnak, ami a közönségnek szól. Ha egyáltalán meg lehet teremteni azt az új prózát, ami a legmaibb, akkor annak a legteljesebb mértékben érthetőnek kell lenni. Ez közhely, ne is írd… Nekem minden új műnél gond, hogyan közelítsem meg a szöveget, amit csak ma lehet leírni. Nem vagyok konzervatív. Minden pszichotechnikai újítást el bírok fogadni a saját magam számára is, ami érdekel, és az értelmes olvasót érdekelheti.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látod s helyét a közéletben?

– Biztosan van róla véleményem, de kerek mondatokban ezt most nem tudom megfogalmazni.

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– A generációm helyzete, mivel nem tartozik hozzá irodalomkritikai műszaki csapat, siralmas. Ezt sem érdemes leírni… Nem szólhatok a generációm nevében. Nem tudom megítélni, hogy a generációm többi tagjának milyen a közérzete. Mert az, hogy az írói pályán érte őket siker vagy kudarc, az nem generációs probléma. De úgy látom, hogy az előttünk és a mögöttünk járó generációk helyzeténél a mi generációnk helyzete siralmasabb egy árnyalattal.

– Az emberek általában azt hiszik, hogy egy villanyszerelő hasznosabb, mint egy író. Mi erről a véleményed?

– Írója és villanyszerelője válogatja. Nagyon hasznosak a becsületes, régi kétkezi munkások. Nekem van itt kapcsolatom ilyenekkel. Ismerek egy asztalost, méhészt, kertészt… Járt itt nálam egy kertész, hogy szemezzen. Előzőleg megpróbáltam, nekem nem sikerült. Az levágott egy ágat, s minden rügyét felhasználta. Kérdem tőle, hány százalék ered meg? Azt mondja: „Uram, ez a másfélmilliomodik szemzésem.” Érdeklődöm az utánpótlás iránt… Azt mondja, a fia is kertész, de az elment sofőrnek…. Ilyen munkára bizony hatvanéves kor alatt nem kapható ember. Járt nálam egy erdei munkás is. Megállította a földomlást az udvaromon. Fonatokat készített, betemette, s arra rakta a gyeptéglát. Én nagyon becsülöm ezeket az embereket. Az apám például nagyon jó fafaragó volt. Ő csinálta a falunkban a húsvéti kereplőt. Viszont a villanyszerelő, aki nem végzi a munkáját jól, az itt van, ezekben az égőkben.

Feláll, eloltja a szobában a villanyt. Sötét lesz. Felgyújtja az udvari villanyt. A bokrokat elönti a fény, s furcsa módon a szobai égők is vörösen, halványan felizzanak. Ilyent még én sem láttam. Folytatjuk a beszélgetést.

– Ha nem írsz, mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc tevékenységed?

– A rendszeres kertészkedés igen sok időt von el, nem vagyok jó kertész. Csak annyit dolgozom, amennyi a napi fizikai munkához szükséges. Amikor lehet úszni, úszom. Az a legjobb. Az ásás, kaszálás mellékes tevékenységem. Ha naponta bizonyos testmozgást elvégeztem, és nem írok, akkor írásra készülök. Harmincéves koromig kevés időm volt olvasni, most olvasok.

– Életedben volt valamilyen nagyobb fordulat?

– Nem vagyok a katasztrófa-elméletek híve. Az élet nagy fordulatai a csendes napokban esnek meg. Azt hiszem, nevetséges lenne, ha életünk nagy fordulatai egybe esnének a történelem nagy fordulataival.

– Mikor sírtál utoljára?

– Nem emlékszem. Pedig az jó dolog. Elég régen. Gyermekkoromban. Amire világosan emlékszem, az az anyám halála volt.

– Elégedett vagy?

– Nem. Miért lennék? Nézd, az ember sokkal többet akar elvégezni, mint amennyit el tud végezni. A teljesítményemben a kötelező lustaság is gátol. „Még érni kell, várni kell. Ami most sikerült, az soha előbb nem sikerülhetett volna” – gondolom és mondogatom. A körülmények kedvező együttállása adja meg a munka legjobb pillanatát. Ez mindig ad egy felmentést a tunyaság vétkére.

– Szerinted mit kell csinálni az életben?

– Azt tartom, hogy az embernek azokat a teendőit, melyeket a természet minden ember számára előír, az író sem kerülheti el. Ha egy írónak nincsen gyermeke, akkor az a motívum, amit az olvasók nagy-nagy többsége ismer, az életéből kiesik. Ez olyan, mintha a nemi életről írna valaki, akinek soha nem volt nemi élete. Ugyanilyen járulék a transzcendens élmény is az írói pályán, hogy írjon róla, vagy meg tudja tagadni. A legtöbb embernek serdülő koráig valamilyen megvalósítandó életcélja támad. Ez igen gyakran téveszméken alapul, de szükség van rá. Ez mindenkinél más. A legfőbb teendő az, hogy vagy megvalósítsa, vagy felismerje a téves alapokat.

– Van valami, amit nem sikerült elérned?

– Sok minden van, de ezek kimondhatatlanok. Nagy része nem tőlem függött, hanem a társadalmi helyzettől, körülményeimtől. Ami tőlem, és elmaradt, az csak a saját gyengeségem volt. Beszélni egyikről sem érdemes. Beszélni arról volna érdemes, amit más emberek gátló befolyása okozott…

– Milyen a közérzeted?

– Nincs közérzetem.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

– Gyakran álmodom, foglalkozom az álom jelenségeivel.

– Gondoltál már arra, hogy meddig élsz?

– Igen. Valószínűleg nem élek sokkal tovább, mint ameddig az apám és nagyapám élt. Minden családban vannak energia-hasonlóságok. Én körülbelül hetven-hetvenkét évig élhetek. Szerencsével meghosszabbíthatom, ha pechem van, előbb meghalok.

– Tudod, mi a halálfélelem?

– A saját testemből kiinduló halálfélelem, az elég idegen tőlem. Nem egészen ismeretlen, de olyan félelem, ami belőlem kiindult volna, olyan nem volt. A háborúban többször is éreztem halálfélelmet.

– Voltál életveszélyben?

– Igen… A háborúban objektíve úgy tűnt, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok. De a fiatal ember érzései fordítva dolgoznak. Szubjektíve úgy érzi, annyira nem teljesített még semmit, annyi munkája lenne még hátra, hogy a halál nem lehetséges.

– Nélkülöztél már életedben?

– Igen… Nélkülöztem, mégpedig a legszűkösebb körülmények között is éltem.

– Vannak ellenségeid?

– Biztosan. Nem tartom számon őket, elég, ha ők számon tartanak engem.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Átmenetileg. Gondolati úton mindig sikerült a gyűlöletemet feloldani, megsemmisíteni. Belső meditációval.

– Hiszel az írók barátságában?

– Nem hit kérdése… Lehetséges, ha szükség van rá.

– Lin Yu-tang felsorolja Csin harminchárom boldog pillanatát. Mondhatnál te is egyet vagy kettőt?

– Ezen gondolkodni kellene. Az igazi boldogságok azok, melyek a természettel találkoznak. Egy olyan reggeli ébredés májusban, amikor a test teljes harmóniája, az ablakon besütő reggeli nap, és az ajtón beáradó felemelkedés összeötvöződik. Szubjektív a jó ébredés. Egyenlő a boldog halállal. Ez nem a Lin Yu-tang-i kategória, hanem abszolútum. Még ősszel van egy ilyen időszak, amikor a természetben még minden lomb fent van, a gyümölcsök megértek, ősz van, de nincs zuhanás. A nyugalmi pillanat.

– Szenvedélyeid vannak?

– Narkomániás nem vagyok, de hajlok minden szenvedélyre.

– Mondj egy ünnepet, olyant, ami számodra a legkedvesebb.

– Én soha nem kötöttem ünnepekhez az életemet. Csak gyerekkoromban, de abból kinőttem. Az ünnep erőszaktétel. Az élet folyamatából következő szabályos ismétlődések előre eltervezett ritmusában szabja meg azt az emóciót, amit ünnepnek nevezünk. Nincs borzalmasabb, mint az esztendő utolsó napjára tartogatni a szilaj, tomboló kedvet.

– Mi a kedvenc ételed és az italod?

– Nincs kedvenc ételem és italom. Körte, szőlő, de ez nem étel, hanem gyümölcs.

– Állandóan halljuk, hogy a modern ember így, a modern ember úgy… Szerinted van modern ember?

– Talán az elnevezés rossz. Kétféle ember van. Egyik az iskolák elvégzésével, vagy még korábban befejezi a szellemi életét, a másik élete végéig kíváncsi marad mindenre, ami új. Ha az utóbbit nevezem modernnek, akkor van modern ember. Ha az előbbit konzervatívnak, az is van. Az írók között is mind a kettő előfordul. Van egy barátom, nagyon értékes ember, iskolába is jártunk együtt. Négyévenként találkozunk. Minden alkalommal két témáról tudunk beszélgetni. Az egyik egy Verlaine-vers, a Monoton ősz, a másik a japán fametszetek. Ő ezt a két dolgot kedvelte már diákkorában, és még mindig ezekkel foglalkozik. Most ő modern ember, vagy nem modern ember?

– Hiszel az emberiség haladásában? Abban, hogy jobb lesz az ember?

– Kétségeim vannak. Még az is kicsit illúzió, hogy én tudok segíteni rajta. Talán még te sem tudsz.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– El tudom képzelni. És elég elszomorító. Csökkenti a mi életünk célszerűségébe vetett hitet. Hogy ott külön élnek tízmillió éve, és nem volt kapcsolatunk, ez borzasztó dolog. A megismétlődés, kontinuitás, áthatolás nélkül történik.

– Ha hatalmad lenne mint politikusnak, mi lenne az első három intézkedésed?

– Megtanultam fiatal koromban, hogy nincs hatalmam. Később, amikor kis részlethatalmam lehetett volna, lemondtam róla.

– Mit és mennyit jelentenek számodra a nők?

– Mint nős ember, tartózkodom attól, hogy zajosan éljek. Mondjam most, hogy a nőknek nagy szerepe van az életemben? Persze. De ezt megírom a művekben.

– Van még valami, amit szívesen elmondanál?

– Nincs… Az egy másik interjú lenne. Olyan interjút is lehetne készíteni, hogy milyen kapcsolatban vagyok a természettel. A kertünkben lakik egy sündisznó, néhány kígyó, szerintem egy vipera is, de ezt a feleségemnek nem merem mondani, aztán mókusok, vakond, görény, fácánkakas… Egy időben tartottunk itt négy tyúkot. A fácánkakasok lejártak hozzájuk az erdőből. Amikor aztán a tyúkok elfogytak, nagy rikácsolást csaptak a kakasok. A szarvasok lejönnek a vízre… A színben lakik egy pelecsalád… Te láttál már pelét?

– Képen…

– A mókus és a patkány között helyezkedik el. A feje nagyított patkányfej, de lombos a farka, és mókus életmódot folytat. Télen bejönnek a házba az erdei egerek. Tízesével, húszasával. Tavasszal kimennek. Most már kezdenek bejönni… Nagyobbak a háziegérnél és ugranak. Helyből magasugrást végeznek.

Nagyon sokáig beszélgettünk a kertben tanyázó állatokról, fákról, bokrokról. Késő este lett. El kellett búcsúznom. Cseres Tibor elkísért az autóbuszállomásig. A vaksötét hegyoldalban sokáig tévelyegtünk árkok és bokrok között. Át kellett másznunk a szomszéd kerítésén.