Írók műhelyében

 

Cseres Tibor

Zuhogó esőben érkeztem Visegrádra. A Kisoroszi átkelőhellyel csaknem szemben megtaláltam a jegenyefákat, melyekhez igazodnom kellett. Az út mellett teherautó vesztegelt. Néhány ember és gyerek nyulakat rakodott. A nyulakat fűzfakosárban hordták az autóhoz. Megszólítottam egy asszonyt: „Cseres Tibor írót keresem…” A fák között fehérlő falusi házra mutatott. A hegy lábánál nyaralók s a gazdálkodók ősi portái békés összevisszaságban váltakoztak. A jegenyék között nekivágtam az író házához kanyarodó útnak. Néhány lépés után megtorpantam. Az utat mély árkok szabdalták fel keresztben, hosszában. Szerencsémre Cseres Tibor észrevett a házból, s gumicsizmásan, köpenyesen elém jött.

– Mik ezek, lövészárkok?

– A csöveknek ásták, bevezetik a Duna-vizet… – mondja, miközben a szomszéd kertjén át felbotorkálunk a házig.

A ház hosszúkás, leginkább egy majorsági épületre emlékeztet. Mögötte van még egy kisebb vendégház is, s egy pajta- vagy istállóféle épület. Mindhárom fehér, tiszta, egyszerű. A házak mögött hegyomlás, sziklaüreges szakadék, alattuk és körülöttük nagy kert, legalább nyolcszáz négyszögöl. A kerten túl egy rét, aztán az országút, majd a Duna következik. A kertben sok a szilvafa s a bokros, egyszerű növényzet.

Cseres Tibor dolgozószobájának az ajtaja egyenesen a kertbe nyílik. Az ajtó nagy, kétszárnyú, s a szoba padlózata egy szinten van a kerttel. Nincs lépcső, nincs előtér, semmi, ami elválaszthatná az embert a fáktól, levegőtől, növényzettől. Az ajtó előtti részen a fehér terméskövek hézagaiban kövirózsa és porcsfű duzzad.

Cseres az ajtóban lehúzza a csizmáját, papucsba lép, s közben a növény szétterült ágaira mutogat:

– Tudod, mi ez? Porcsfű… Amit a Péter bácsi is szokott emlegetni. Ez a tő az Alföldről került ide. Parasztnövény. Nézd meg, milyen szívós, erőszakos. Elnyomja a kövirózsát…

Az ajtótól kicsit jobbra nagy szelencebokor tölti be a teret, s odább is fák, bokrok mindenütt.

A szoba nagy, fagerendás, fehérre meszelt. Az ajtóval szemközt a kandalló mellett egy ajtó, melyet metszetek, térképek borítanak. Esztergom látképe, a Duna-kanyar térképe Visegráddal és Szentgyörgypusztával, s legalul Erdély első térképe. A két szabad falat könyvekkel zsúfolt, mennyezetig érő polcok takarják. Az egyik sarokban mohácsi busó maszk lóg, a fogak között egy vaslemez.

– A pécsi filmfesztiválon jutalmazták ezzel a Hideg napok-at – mondja Cseres, aztán térül-fordul, és bemutat a feleségének. Az író felesége éppen csak hellyel kínál bennünket, aztán visszavonul valamelyik belsőbb szobába. Magunkra maradunk. Cseres elhelyezkedik egy hatalmas fotelban, s engem is biztat, hogy üljek már le. Le is ülök, de előbb még megállok egy percre az íróasztala mögött, melyet közvetlenül az ajtó előtt helyezett el. Az asztal mögül a kertre látni, s a kerten túl a Dunára, s azon túl a szigetre, s azon is túl a váci cementműre. Még a záporon át is jól látni, hogy hét kilométernyi messzeségben hogyan terjeng, gomolyog a por és a füst.

Leülök végül, s arra gondolok, hogy íme, ilyen egy befutott író kertje, nyaralója. Az idősebb írók gazdagsága, kifinomult ízlése zavarba szokott hozni. Most mégsem érzek magamban zavart. Feszültséget sem, idegenséget sem. Jól érzem magamat, szinte otthonosan. Mintha évtizedek óta ismerném a házat, a kertet és a kert gazdáját. De ez nem így van. A házban először járok, s Cseres Tibort is csak 1967 óta ismerem személyesen. Akkor több írótársunkkal együtt Olaszországba utaztunk, hogy részt vegyünk az európai írók kongresszusán. Hajnalban érkeztünk Triesztbe. Cseres Tibor egész éjszaka mesélt. Tamási Áronról, különös asszonyokról és férfiakról. Erdélyről… Amit mondott, annyira érdekes volt, hogy Triesztig nem hunytuk le a szemünket. – Most a kertre tárt ajtó előtt szemben ülünk egymással. Nézem az arcát. Nem mondhatnám, hogy szuggesztív egyéniség, nem sugárzik belőle fenséges magnetizmus. Mégis figyelni kell rá. Az őszülő haj, az arc régi szenvedéseket rejtő szakadékai fogva tartják a vendég figyelmét. Szavaival gyors közösséget teremt. Bevonja a közönségét a saját szuverén világába, s attól kezdve a beszélgetés a Cseres Tibor-i világ öntörvényei szerint lendül előre, kanyarodik vissza történelmi példákhoz, s mindig a lényegre összpontosul. A Cseres Tibor-i világ, azt hiszem, harmonikus, rendezett. Ebben a világban a szellem fénye és ereje mozgat mindent. A fák mint társak állnak az ajtó előtt, s élvezik rangjukat, az egyenlőséget, az együttélést Cseres Tiborral. Tavasztól késő őszig Cseres együtt lélegzik a kertjével, a tájjal. Hetenként csak egyszer látogat be Pestre, hogy az ügyeit elintézze. A telet főleg a városban tölti. De télen alszanak a fák, alszik a föld, alszik a Duna.

Cseres Tibor költőként kezdte irodalmi pályafutását, de mint novellista és regényíró vált közismertté. Alkatilag, azt hiszem, mindig prózaíró volt, s élményvilága, látásmódja, életritmusa is a prózaírásra predesztinálta. A kedvelt és olvasott prózaírók sorából a Hideg napok megírásával lépett előre a világszerte ismert, sikeres kevesek közé. – 1915. április 1-én született Gyergyóremetén. A kolozsvári egyetem közgazdaságtudományi karán szerzett diplomát. Főbb művei: Tájkép, elöl guggolva én (versek, 1937); Zöld levél árnyéka (versek, 1942); Tűz Hódréten (regény, 1950); Tél és nyár (elbeszélések, 1952); Térdigérő tenger (regény, 1954); Fergeteg fia (elbeszélések, 1955); Herebáró (regény, 1956); Különféle szerelmek (elbeszélések, 1957); Várakozó özvegyek (elbeszélések, 1960); Pesti háztetők (regény, 1961); Hideg napok (regény, 1964); Búcsú nélkül (elbeszélések, 1964); Fekete rózsa (regény, 1966); Ember fia és farkasa (regény és novellák, 1967); Bizonytalan század (regény, 1968); Játékosok és szeretők (regény, 1970). Több művéből filmet készítettek, nemrég drámaíróként is bemutatkozott. Kimagasló írói teljesítményét háromszor jutalmazták József Attila-díjjal.

Kint suhog az eső, cseng, peng az ereszalja. Néhány szúnyog bemenekül a szobába. Vékony énekük jelzi, hogy csend van, percek óta hallgatunk. Mozdulok, előveszem a noteszomat. Cseres pálinkát tölt a cserépkupákba. Iszunk. A pálinka kitűnő. Jól illik az őszies délután hangulatához. Felmelegíti a torkomat, agyamat. Újra Cseresre nézek, s kérdéseimmel igyekszem bekeríteni.

– Mondj valamit Gyergyóremetéről, a gyerekkorodról… Mit csináltak ott a szüleid? Miből éltetek?

Cseres hátrahajtja a fejét, gondolkodik. Sokára szólal meg:

– Az én apám favágó volt… A moldvai havasokban vágták a fát. De nem szerette azt az életet, a mostoha tisztálkodási és étkezési körülményeket. Aztán behívták katonának. Három év alatt szakaszvezető lett. A katonaságnál írni és olvasni is megtanult. Amikor leszerelt, látott valahol egy hirdetményt, hogy testőrnek lehet jelentkezni. A saját költségén Bécsbe utazott. Apám százkilencvenkét centiméter magas volt, s a súlya egy mázsa. Felvették. Mindez a születésem előtt történt. Apám osztálykörülményei megváltoztak. A testőrségnél őrmesterségig vitte. – Visszament a falujába házasodni. Az egyik gazdálkodó lányát vette el feleségül. Hol Gyergyóban, hol Budapesten, hol pedig Bécsben laktunk… Gyergyóban többnyire minden család adott valakit a szellemi életnek. Legtöbben papok lettek, ferences páterek… Amikor Ferenc József 1916-ban meghalt, valamilyen változás történt a testőrségnél. Apám 1917-ben elment csendőrnek Erdélybe, hogy közelebb legyen a falujához. A második román betöréskor aztán beállt a székely hadosztályba. Román fogságba esett. Brassóba, a fellegvárba vitték, ahová Veres Pétert is. Onnan aztán munka közben megszökött, és átjött Magyarországra. Itt kertészeti munkás lett belőle.

– Köt még valami a szülőföldedhez?

– Sokat jártam és éltem Gyergyóban. Kezdetben évekig. És később is vissza-visszatértem. És otthon állandóan azt hallottam, hogy Erdélyben mi van, mi volt régen. Összes rokonaim ott élnek. Unokatestvéreim… Apámnak is, anyámnak is öt testvére volt. Gyergyóremete lakossága ma is annyi, mint 1900-ban volt. Akkor is, ma is nyolcezer fő. A szaporulat mindig elvándorolt. 1965-ben jártam ott utoljára.

– Van olyan szó, íz, illat, ami nosztalgiát kelt benned, és felidézi a szülőföldedet?

– Gyergyóbéli olyan íz- és tájkomplexumom van, ami együtt tartalmazza a friss méznek ízét és szagát, az árpakenyér ízét és a Maros áradó színét, amint belefolyik a borvíz. És mindez illatban. Ennek férfiasabb változata a juhfaggyú szaga és a sült juhhús íze. Ez úgy is előjön, hogy az egyik nagybátyám hentes volt. Az ő bőréből mindig juhfaggyúszagot éreztem. Annyira beléje ivódott, hogy ő maga is egy nagy juh volt, persze kos. Azt mondták róla, hogy egy éjszaka tizenkét numerára is képes volt.

– Mi hát a szülőföld? A táj, a nyelv, az emberek vagy a házak formája?

– Minden… Székelyföld és Gyergyó… Mindez annyira a szüleimen keresztül szűrődött meg, hogy… 1922-ben mi is átjöttünk anyámmal Magyarországra. Apám jó helyet kaphatott volna Dunántúlon, de anyám minél közelebb akart maradni Gyergyóhoz… Fizikailag akart közel lenni… És az esztena, az is a szülőföld…

– Ez földrajzi név?

– Nem… Az esztena az a hely, ahol a juhlegelő s a pásztor szállása is van. Kijártam az esztenára. A boronaházban töltöttem az éjszakát. Átfújt a házon a szél, bent belső füstök, a rengeteg sajt és a juhbőrök szaga…

– Miből éltek ott az emberek?

– A falu határában kevés szántóföld volt. Az erdő jelentette a legnagyobb jövedelmi forrást. Szekereztek, borvízzel kereskedtek, pásztorélet folyt és kevés földművelés.

– Ha nem itt élnél, akkor hol tudnál még élni a földön?

– Nekem az utóbbi harminc évben több lehetőségem volt arra, hogy hazát válasszak. Maradhattam volna Romániában, jöhettem ide, mehettem volna máshová is. Azért választottam ezt, mert itt ér a legkevesebb megaláztatás. És ez a táj itt Visegrádnál valamiképpen megismétli a gyergyói tájat. Mögöttem hegy van, előttem víz, közben kis síkság. Bennem ez a tájkombináció gyerekkori maradvány. Hegy és víz nélkül nem lehet élni. Eleinte a Balaton mellett akartam valamit venni, de a Balaton nem folyik. Azért az is szép…

– Mi az, ami emberi, írói arculatodat meghatározta? A gyergyói táj, származásod, neveltetésed, eszményeid?

– Biztosan meghatározza az embert a sorsa, eredete, de én mindig arra törekedtem, hogy ezek ellenére írjak és dolgozzak. Tulajdonképpen a sorsunk és a körülményeink a rosszra, a semmire predesztinálnak bennünket, ennek ellenére próbálunk valamit csinálni. Maga a tanulás ma nem nehézség… Ha egy kevés dunsztja van valakinek, az már eléri a legközelebbi kisvárost. A mi időnkben ez egészen másként volt. Hogy én elkezdhessem a gimnáziumot, apámnak abba kellett hagyni a falusi munkát. Végül magamra hagyott Pesten, tizennégy éves koromban. Annak idején arra predesztinálta az embert a sors, hogy ne legyen semmi. Akkor és most a sors mást jelentett. Tizenhat-tizennyolc félévet hallgattam a jogon, állatorvosin, a bölcsészkaron, míg végül a közgazdaságit elvégeztem Kolozsváron. Nézd, én okleveles molnársegéd vagyok. Vasöntő is voltam másfél évig.

– Mennyit jelent számodra az élmény?

Előrehajol, a gyümölcsös tálból kiemel egy szilvát, és bekapja. Élvezettel rágja, s közben rázza a fejét. Úgy tűnik, nem szólal meg többet, de aztán mégis. Kényelmesen végez a szilvával, aztán hátradől, és megfontolt fogalmazásba kezd:

– Ezen nem gondolkodtam még… A mai próza olyan, hogy a puszta élmény nem elég. A nyers ételélményre gondolok most. Ha a mai prózaírókat nézem, azt látom, hogy a művelődésük jelenti a legnagyobb hányadot, és az élmény ahhoz kapcsolódik. A személyes élmény néha gátló is lehet. Minden alkalommal megkérdezték tőlem, ha életszagút írtam, hogy ott voltam-e, velem történt-e? Ha megmondom, hogy volt az istennyila, az olvasó csalódik. Ha ott lettem volna Újvidéken, nem írtam volna meg a Hideg napok-at… Egyél szilvát…

– Kicsit később… Milyen módszerrel dolgozol? Úgy értem, hogyan közelíted meg a lényeget? Először van a történet vagy először egy tétel, elgondolás, hangulat?

Cseres bekap egy szilvát, rágja, kiköpi a magot. Nézi a mennyezetet, a szoba túlsó végét vizsgálgatja. Végül a pillantása megállapodik az íróasztalán.

– Az én nagy bajom az, hogy minden műhöz másként fogok hozzá, és másként jutok a végére – mondja. – Azt is mondhatnám, hogy minden témához más közelítés kell. Nincs módszerem… Nekem rengeteg megírni való témám van raktáron. A témák egy része megrohad, megsemmisül. Ennek ellenére tartok egy raktárt, ami a megírandó művek lehetősége. Ezek számontartása maga a módszerem. Nem mindig az dönt, hogy mire van szükség.

– Mikor írsz? Hol írsz?

– Ha meg tudom tervezni este a másnapi munkát, akkor reggel jól tudok írni. Mindennap írok valamit. Sajnos, éjszaka jobban megy az írás. Pesten is, Visegrádon is írok, ahol éppen vagyok.

Kezét a feje fölé emeli, és kimutat az ajtón. Valahová a fák közé, a domboldalba.

– Itt van egy regénytéma felettem…

Kint még mindig zuhog az eső. Kéklőn derengenek a fák. Szürkül, alkonyodik. Az ajtó még mindig tárva. Nyers vízszag, földszag áramlik befelé. Cseres Tibor felesége szendvicseket és teát tesz az asztalra. Cseresék, úgy látszik, a teához is értenek. Kitűnő. Csimkentben ittam hasonlót. A teázás közben lassabban folyik a szó. Villanyt gyújtunk.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Hol könnyen, hol nehezen.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Nem tudom szétválasztani a látható munkát a láthatatlantól. Naponta tíz órát írok és olvasok. Sajnos, nem magamnak, hanem a jövendő munkának olvasok. Nem vagyok már nyájas olvasó.

– Min dolgozol most?

– Egy regényt igyekszem befejezni, amit az Új Írás-nak ígértem. A címe már készen van: Parázna szobrok. Kétszázötven oldal, talán kétszázharminc. Húsz oldalt lefaragok belőle.

– Mondhatnál valamit a Hideg napok születéséről…

– Azt hiszem, mindent elmondtam már róla, amit érdemes elmondani. Legfeljebb arról beszélhetnék, hogy a francia kiadás fülszövegébe azt írták, hogy romániai magyar író vagyok. Nem tudom, hogy ezt megcáfoljam, vagy ne? A kritikusok is így emlegetnek kint. Biztosan azért írják ezt, hogy illusztrálják, milyen szabad az irodalmi élet Romániában. E könyv körül minden politikává válik, s ez nem mindig jó egy író számára.

– Mi a véleményed a prózaírás új útjairól?

– Rendkívül érdekel a prózaírás minden új kísérlete. Biztos, hogy nem lehet úgy írni, mint régen. Ami kísérlet a kezembe jut, elolvasom, mind hatással is van rám. Viszont gyakorlatból tudom, hogy a próza az az ága az irodalomnak, ami a közönségnek szól. Ha egyáltalán meg lehet teremteni azt az új prózát, ami a legmaibb, akkor annak a legteljesebb mértékben érthetőnek kell lenni. Ez közhely, ne is írd… Nekem minden új műnél gond, hogyan közelítsem meg a szöveget, amit csak ma lehet leírni. Nem vagyok konzervatív. Minden pszichotechnikai újítást el bírok fogadni a saját magam számára is, ami érdekel, és az értelmes olvasót érdekelheti.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látod s helyét a közéletben?

– Biztosan van róla véleményem, de kerek mondatokban ezt most nem tudom megfogalmazni.

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– A generációm helyzete, mivel nem tartozik hozzá irodalomkritikai műszaki csapat, siralmas. Ezt sem érdemes leírni… Nem szólhatok a generációm nevében. Nem tudom megítélni, hogy a generációm többi tagjának milyen a közérzete. Mert az, hogy az írói pályán érte őket siker vagy kudarc, az nem generációs probléma. De úgy látom, hogy az előttünk és a mögöttünk járó generációk helyzeténél a mi generációnk helyzete siralmasabb egy árnyalattal.

– Az emberek általában azt hiszik, hogy egy villanyszerelő hasznosabb, mint egy író. Mi erről a véleményed?

– Írója és villanyszerelője válogatja. Nagyon hasznosak a becsületes, régi kétkezi munkások. Nekem van itt kapcsolatom ilyenekkel. Ismerek egy asztalost, méhészt, kertészt… Járt itt nálam egy kertész, hogy szemezzen. Előzőleg megpróbáltam, nekem nem sikerült. Az levágott egy ágat, s minden rügyét felhasználta. Kérdem tőle, hány százalék ered meg? Azt mondja: „Uram, ez a másfélmilliomodik szemzésem.” Érdeklődöm az utánpótlás iránt… Azt mondja, a fia is kertész, de az elment sofőrnek…. Ilyen munkára bizony hatvanéves kor alatt nem kapható ember. Járt nálam egy erdei munkás is. Megállította a földomlást az udvaromon. Fonatokat készített, betemette, s arra rakta a gyeptéglát. Én nagyon becsülöm ezeket az embereket. Az apám például nagyon jó fafaragó volt. Ő csinálta a falunkban a húsvéti kereplőt. Viszont a villanyszerelő, aki nem végzi a munkáját jól, az itt van, ezekben az égőkben.

Feláll, eloltja a szobában a villanyt. Sötét lesz. Felgyújtja az udvari villanyt. A bokrokat elönti a fény, s furcsa módon a szobai égők is vörösen, halványan felizzanak. Ilyent még én sem láttam. Folytatjuk a beszélgetést.

– Ha nem írsz, mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc tevékenységed?

– A rendszeres kertészkedés igen sok időt von el, nem vagyok jó kertész. Csak annyit dolgozom, amennyi a napi fizikai munkához szükséges. Amikor lehet úszni, úszom. Az a legjobb. Az ásás, kaszálás mellékes tevékenységem. Ha naponta bizonyos testmozgást elvégeztem, és nem írok, akkor írásra készülök. Harmincéves koromig kevés időm volt olvasni, most olvasok.

– Életedben volt valamilyen nagyobb fordulat?

– Nem vagyok a katasztrófa-elméletek híve. Az élet nagy fordulatai a csendes napokban esnek meg. Azt hiszem, nevetséges lenne, ha életünk nagy fordulatai egybe esnének a történelem nagy fordulataival.

– Mikor sírtál utoljára?

– Nem emlékszem. Pedig az jó dolog. Elég régen. Gyermekkoromban. Amire világosan emlékszem, az az anyám halála volt.

– Elégedett vagy?

– Nem. Miért lennék? Nézd, az ember sokkal többet akar elvégezni, mint amennyit el tud végezni. A teljesítményemben a kötelező lustaság is gátol. „Még érni kell, várni kell. Ami most sikerült, az soha előbb nem sikerülhetett volna” – gondolom és mondogatom. A körülmények kedvező együttállása adja meg a munka legjobb pillanatát. Ez mindig ad egy felmentést a tunyaság vétkére.

– Szerinted mit kell csinálni az életben?

– Azt tartom, hogy az embernek azokat a teendőit, melyeket a természet minden ember számára előír, az író sem kerülheti el. Ha egy írónak nincsen gyermeke, akkor az a motívum, amit az olvasók nagy-nagy többsége ismer, az életéből kiesik. Ez olyan, mintha a nemi életről írna valaki, akinek soha nem volt nemi élete. Ugyanilyen járulék a transzcendens élmény is az írói pályán, hogy írjon róla, vagy meg tudja tagadni. A legtöbb embernek serdülő koráig valamilyen megvalósítandó életcélja támad. Ez igen gyakran téveszméken alapul, de szükség van rá. Ez mindenkinél más. A legfőbb teendő az, hogy vagy megvalósítsa, vagy felismerje a téves alapokat.

– Van valami, amit nem sikerült elérned?

– Sok minden van, de ezek kimondhatatlanok. Nagy része nem tőlem függött, hanem a társadalmi helyzettől, körülményeimtől. Ami tőlem, és elmaradt, az csak a saját gyengeségem volt. Beszélni egyikről sem érdemes. Beszélni arról volna érdemes, amit más emberek gátló befolyása okozott…

– Milyen a közérzeted?

– Nincs közérzetem.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

– Gyakran álmodom, foglalkozom az álom jelenségeivel.

– Gondoltál már arra, hogy meddig élsz?

– Igen. Valószínűleg nem élek sokkal tovább, mint ameddig az apám és nagyapám élt. Minden családban vannak energia-hasonlóságok. Én körülbelül hetven-hetvenkét évig élhetek. Szerencsével meghosszabbíthatom, ha pechem van, előbb meghalok.

– Tudod, mi a halálfélelem?

– A saját testemből kiinduló halálfélelem, az elég idegen tőlem. Nem egészen ismeretlen, de olyan félelem, ami belőlem kiindult volna, olyan nem volt. A háborúban többször is éreztem halálfélelmet.

– Voltál életveszélyben?

– Igen… A háborúban objektíve úgy tűnt, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok. De a fiatal ember érzései fordítva dolgoznak. Szubjektíve úgy érzi, annyira nem teljesített még semmit, annyi munkája lenne még hátra, hogy a halál nem lehetséges.

– Nélkülöztél már életedben?

– Igen… Nélkülöztem, mégpedig a legszűkösebb körülmények között is éltem.

– Vannak ellenségeid?

– Biztosan. Nem tartom számon őket, elég, ha ők számon tartanak engem.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Átmenetileg. Gondolati úton mindig sikerült a gyűlöletemet feloldani, megsemmisíteni. Belső meditációval.

– Hiszel az írók barátságában?

– Nem hit kérdése… Lehetséges, ha szükség van rá.

– Lin Yu-tang felsorolja Csin harminchárom boldog pillanatát. Mondhatnál te is egyet vagy kettőt?

– Ezen gondolkodni kellene. Az igazi boldogságok azok, melyek a természettel találkoznak. Egy olyan reggeli ébredés májusban, amikor a test teljes harmóniája, az ablakon besütő reggeli nap, és az ajtón beáradó felemelkedés összeötvöződik. Szubjektív a jó ébredés. Egyenlő a boldog halállal. Ez nem a Lin Yu-tang-i kategória, hanem abszolútum. Még ősszel van egy ilyen időszak, amikor a természetben még minden lomb fent van, a gyümölcsök megértek, ősz van, de nincs zuhanás. A nyugalmi pillanat.

– Szenvedélyeid vannak?

– Narkomániás nem vagyok, de hajlok minden szenvedélyre.

– Mondj egy ünnepet, olyant, ami számodra a legkedvesebb.

– Én soha nem kötöttem ünnepekhez az életemet. Csak gyerekkoromban, de abból kinőttem. Az ünnep erőszaktétel. Az élet folyamatából következő szabályos ismétlődések előre eltervezett ritmusában szabja meg azt az emóciót, amit ünnepnek nevezünk. Nincs borzalmasabb, mint az esztendő utolsó napjára tartogatni a szilaj, tomboló kedvet.

– Mi a kedvenc ételed és az italod?

– Nincs kedvenc ételem és italom. Körte, szőlő, de ez nem étel, hanem gyümölcs.

– Állandóan halljuk, hogy a modern ember így, a modern ember úgy… Szerinted van modern ember?

– Talán az elnevezés rossz. Kétféle ember van. Egyik az iskolák elvégzésével, vagy még korábban befejezi a szellemi életét, a másik élete végéig kíváncsi marad mindenre, ami új. Ha az utóbbit nevezem modernnek, akkor van modern ember. Ha az előbbit konzervatívnak, az is van. Az írók között is mind a kettő előfordul. Van egy barátom, nagyon értékes ember, iskolába is jártunk együtt. Négyévenként találkozunk. Minden alkalommal két témáról tudunk beszélgetni. Az egyik egy Verlaine-vers, a Monoton ősz, a másik a japán fametszetek. Ő ezt a két dolgot kedvelte már diákkorában, és még mindig ezekkel foglalkozik. Most ő modern ember, vagy nem modern ember?

– Hiszel az emberiség haladásában? Abban, hogy jobb lesz az ember?

– Kétségeim vannak. Még az is kicsit illúzió, hogy én tudok segíteni rajta. Talán még te sem tudsz.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– El tudom képzelni. És elég elszomorító. Csökkenti a mi életünk célszerűségébe vetett hitet. Hogy ott külön élnek tízmillió éve, és nem volt kapcsolatunk, ez borzasztó dolog. A megismétlődés, kontinuitás, áthatolás nélkül történik.

– Ha hatalmad lenne mint politikusnak, mi lenne az első három intézkedésed?

– Megtanultam fiatal koromban, hogy nincs hatalmam. Később, amikor kis részlethatalmam lehetett volna, lemondtam róla.

– Mit és mennyit jelentenek számodra a nők?

– Mint nős ember, tartózkodom attól, hogy zajosan éljek. Mondjam most, hogy a nőknek nagy szerepe van az életemben? Persze. De ezt megírom a művekben.

– Van még valami, amit szívesen elmondanál?

– Nincs… Az egy másik interjú lenne. Olyan interjút is lehetne készíteni, hogy milyen kapcsolatban vagyok a természettel. A kertünkben lakik egy sündisznó, néhány kígyó, szerintem egy vipera is, de ezt a feleségemnek nem merem mondani, aztán mókusok, vakond, görény, fácánkakas… Egy időben tartottunk itt négy tyúkot. A fácánkakasok lejártak hozzájuk az erdőből. Amikor aztán a tyúkok elfogytak, nagy rikácsolást csaptak a kakasok. A szarvasok lejönnek a vízre… A színben lakik egy pelecsalád… Te láttál már pelét?

– Képen…

– A mókus és a patkány között helyezkedik el. A feje nagyított patkányfej, de lombos a farka, és mókus életmódot folytat. Télen bejönnek a házba az erdei egerek. Tízesével, húszasával. Tavasszal kimennek. Most már kezdenek bejönni… Nagyobbak a háziegérnél és ugranak. Helyből magasugrást végeznek.

Nagyon sokáig beszélgettünk a kertben tanyázó állatokról, fákról, bokrokról. Késő este lett. El kellett búcsúznom. Cseres Tibor elkísért az autóbuszállomásig. A vaksötét hegyoldalban sokáig tévelyegtünk árkok és bokrok között. Át kellett másznunk a szomszéd kerítésén.

 

Csuka Zoltán

Érdliget. A házat sokáig keresgélem. Az utcát is. Földút, méteres kátyúk a közepén. Kertvárosi illúzióim lassan foszladoznak. Vasútvonalak, távolsági autóutak s a magasfeszültség nehéz, végeláthatatlan kábeljei felszabdalják a tájat. Négy-, öt-, hatfelé szakadnak a rétek, kertek, gyümölcsösök. A házak megfeszülnek, megszorulnak az utak között. Csuka Zoltán háza lapos tetejű, modern ablakos építmény. Gondozottnak látszik, újszerűnek, ideiglenesnek. A földúthoz viszonyítva alacsonyan fekszik. Kerítés övezi és zöldellő fák. Csuka Zoltán a kapuban fogad. Ki gondolná, hogy hetvenéves? Tartását, derűs nevetését a negyvenévesek is megirigyelhetnék. – A kert nagy és áttekinthetetlen. A kerítés és a ház között egy Borsos Miklós-szobor áll 1941-ből. Nőalak mészkőből. Harminc éve mossa az eső, szívja a nap. Az arc jellege már elhalványult. A közelben jázmin-, mogyoró- és orgonabokrok. Odább a kerítés mellett diófák, körtefák. Csuka Zoltán az egyik pusztuló diófára mutat:

– 1935-ben ültettem. Legalább háromszor elbúcsúztam már tőle, úgy tűnt, nem láthatom többé, de aztán újra és újra hazakerültem. Alatta fordítottam Ivan Goran Kovacsics Tömegsír című költeményét.

Előkerül egy kutya. Szelíd korcs. Nagyjából zsemleszínű, de a hátán vörhenyes.

– Na, itt a Milka is… Szentendréről hoztuk, a Múzeum udvaráról. Megtetszett. Éppen Gustav Krklec horvát költővel jártam ott, és elhoztuk a kutyát…

Csakhamar újabb kutya kerül elő. Kiderül, hogy a lakó kutyája, s kiderül, hogy van még egy harmadik kutya is az udvaron. Ekkor alaposabban szemügyre veszem a kertet. Furcsa bizonytalanság fészkel a szívembe. Csuka Zoltán világának hol vannak a határai? Mi tartozik bele ebbe a világba, és mi reked kívül a kerítésen? A szomszédos ház mindenesetre a kerítésen belül van, mi több, a kerítésen belül még két ház épül. Nagy böhöm családi házak. Az alapozásuk már elkészült. Körben téglahalmok, meszesgödrök, kivágott fák. Csuka Zoltán háza mögött virágoskert, a virágoskertben kacsák falatoznak.

– No nézd csak, kiszöktek a kacsák – mondja Csuka minden indulat nélkül.

– Kacsákat is tartasz?

– Nem, ezek a lakó kacsái.

Ahogy ott állunk a gyepesebb részen, előkerül két kisgyerek, s a kacsákat kezelésbe veszi. A kert sarkában hevenyészett, térdig érő kerítés rozsdásodik. A gyerekek beterelik a liliputi kerítés mögé a kacsákat, s rájuk zárják az ajtót. De hiába. Valahol rés tátong a kerítésen, mert a kacsák újra csak kiszöknek. Egy menyecske is előkerül.

– Katika, kiszöktek a kacsák – mondja Csuka.

A menyecske először a gyerekeket tereli be, aztán a kacsákat. Hiába. Mire megfordulunk, a kacsák már újra a virágok között hápognak.

– Az a baj, hogy tavasszal nagyon feljön a talajvíz, s a gyümölcsfák nem bírják ezt a sok nedvességet – mondja Csuka, s a tönkrement fákat mutogatja. Engem a házak izgatnak. Rámutatok az egyik épülőfélben levő házra.

– Ezt ki építi?

– Mi… Vagyis a lakó… Tolnából jöttek fel, nagyon jóravaló házaspár. Szorgalmasak, rendesek. Tolnában nem találták meg a számításukat. Itt a közelben most mindketten munkát kaptak.

– És ez a ház?

– Ez is az én házam. Ingyen szoktuk kiadni, hogy lakjon itt velünk valaki… Tudod, sokat utazunk. Most ez a fiatal házaspár lakik bent. De ha elkészül a házuk, nem adom ki többet, hanem megalapítom ebben a házban a Jószomszédság Könyvtárát. Kibővíttetem majd, s minden könyv idekerül, ami a szomszédos délszláv népek irodalmából magyarul megjelent, plusz ami a magyar irodalomból ott megjelent. Képeket, festményeket is szeretnék kiállítani ebben a házban. Tudod, mi lesz itt? Zarándokhely… Ezt nem én mondom, hanem tavaly nyáron az újvidéki szerb Matica elnöke, Mladen Leskovac. Példát mutatunk… Régóta foglalkoztat ez a gondolat, de amikor 1970-ben az újvidéki Matica székházában ezek a szavak elhangzottak, véglegessé érett az elhatározásom. Azt gondoltam: ha lúd, legyen kövér.

A kacsák hápogva elősoroltak a virágágyások közül, s a kert távoli, zegzugos végébe totyogtak. Ahogy a kacsák után pillantok, ólakat veszek észre. Gondolom, a lakó tákolta össze azokat is. Csuka Zoltán büszkén áll mellettem, mint egy pátriárka. Telkét demokratikusan megosztotta a rászorulókkal, s a jószomszédság könyvtára majd aláhúzza, értelmezi egész írói, fordítói hitvallását.

A lapos tetejű házban Csuka Zoltán bűbájos kedvességű felesége fogad bennünket, s egy ifjú könyvtáros Pest megyéből. Az ifjú könyvtáros verseket ír, de a hazai folyóiratok ridegen bánnak vele. Nem így a jugoszláviai Híd. A Híd éppen mostanában közölte a verseit, s az ifjú könyvtáros már egy jugoszláviai utazás terveit szövögeti.

A ház nagyon tágas. A pécsi származású Molnár Farkas tervezte 1932-ben. A szobák egymásba nyílnak, minden ajtó tárva. Az ablakok olyan szélesek, mint a falak. Bőséges fény árad a szobába. Csuka nevetve meséli, hogy negyvenötben kitörtek az ablakok. Minden házba lakók költöztek a környéken, de az övé senkinek sem kellett, mivel a falhosszúságnyi ablakokat sem bedeszkázni, sem papírral beragasztani nem lehetett. Az is kiderül, hogy a házat a harmincas évek elején emeletesre tervezték, de aztán jött a háború, s maradt az építmény földszintes, lapos tetejű.

A falon Borsos Miklós-rajz 1938-ból, önarckép. A folyosón Zentai Tóth Istvántól egy embernagyságú szobor. Női akt. S a szekrény tetején is egy fekete anyagból mintázott parasztasszony fej. A szobrász édesanyja.

Csuka Zoltán jugoszláv konyakot tesz az asztalra. Felbontja az üveget, koccintunk. Most már el kell mondanom, mit tudunk Csuka Zoltánról.

1901-ben született a bánáti Zichyfalván. Költő és műfordító. Pályája Pécsen indul. A Diák és a Krónika című lapokat szerkeszti, közben a villamos szakszervezet jegyzője. Amikor 1921-ben kiürítik a szerbek Pécset, elmenekül. Mint szakszervezeti funkcionáriust letartóztatták volna. Tizenkét évig emigrációban él a Vajdaságban. Újvidéken az Út című avantgard folyóiratnál dolgozik, majd napilapoknál, aztán saját maga ad ki folyóiratokat. A jugoszláviai magyar nyelvű irodalom egyik vezető személyiségévé válik a két világháború között. 1933-ban, amikor meghallja, hogy Érden Károlyi Imre parcelláztatja a birtokát, telket vásárol, házat épít, megveti a lábát Magyarországon. Amint hazatér, a Budapesten megjelenő Látóhatár felelős szerkesztője lesz. A felszabadulás után 1947 elejéig Keresztury Dezső minisztersége alatt sajtóosztályvezető, majd később a Magyar–Jugoszláv Társaság ügyvezető titkárává választják. 1950. január 26-án koholt vádak alapján letartóztatják, s öt évvel később, 1955. január 26-án szabadul ki. Rehabilitálják, munkához lát. Azóta rendszeresen megjelennek a versei és fordításai. Csuka Zoltán közel nyolcvan művet fordított magyarra, köztük a híres montenegrói püspök, Petar Petrovics Nyegos drámai költeményét, valamint Ivo Andrić és Miroslav Krleža műveit. Fordításaiért 1963-ban József Attila-díjjal tüntették ki. 1969-ben a Jugoszláv Zászlórend aranykoszorús érdemrendjét is megkapja, majd a Jugoszláv PEN Klub díját. Művei: Versek (Pécs, 1920); Mese az orgonakirályfiról (Pécs, 1920); Utak (Újvidék, 1922); Megyünk (Újvidék, 1922); Fundámentom (Újvidék, 1924); Esztendők ütőerén (Újvidék, 1926); Mindent legyűrő fiatalság (Újvidék, 1931); Tűzharang (Újvidék, 1933); Életív (válogatott versek, Debrecen, 1936); Sötét idők árnyékában (1939); Buzgó kiáltás (válogatott versek, 1957); Piros pünkösd Pécsett (elbeszélő költemény, 1959); Jugoszláv irodalomtörténet (1962); A szentendrei rebellis; Jahov Ignjatovic életrajza; Előretolt állásban (válogatott versek, Újvidék, 1966).

Beszélgetésünket hatalmas hangrobbanás vágja ketté, ijedten a mennyezetre pillantok. Aztán újabb és ismét újabb.

– Ez a mi bajunk. Repülőgépek – mondja Csuka.

– De ilyen alacsonyan?

– Van a közelben egy repülőtér. A felszálló gépek éppen a mi házunk felett érik el a hangsebességet…

Kint még remegnek a diófák. Nehezen indul a beszélgetés. A füzet már kézben s a toll is. Újabb kupa konyakkal erősítjük magunkat. A konyak aztán eszembe juttatja Újvidéket, Csuka Zoltán életét, és megszületik az első kérdés.

– Mondj valamit a gyermekkorodról. Mit csináltak, miből éltek a szüleid?

Csuka belemered az ablak hatalmas négyszögébe, s valahol a fákon, mezőkön túl, az idő végtelen folyamatában kapaszkodók után kutat. Sokára szólal meg:

– Pénzügyőri szemlész volt az apám… Nagyon szegény székely családból származott, de amikor én megszülettem, már jobban ment neki. Becsére már emlékszem, meg is írtam egy versben, hogy hallom, ahogy a kubikosok jönnek hazafelé a Tiszáról, és a talicskájukat tolják maguk előtt. Szabadkára is emlékszem. A gimnáziumban Kosztolányi Dezső apja volt az igazgató. Fekete ferencjózsefben járt, nagyon tiszteltük… Érdekes, gyermekkoromban azt hittem, hogy Szabadka színmagyar város. Akkor találkoztam először a nemzetiségi problémával, amikor egyik osztálytársam, Szakmeiszter Ernő, 1910 körül átiratkozott a szerb iskolába. Én a magyar elemi iskolába jártam… Az én iskolámat egy kocsmáról nevezték el, így Vörös Ökörnek hívták… De aztán egy konfliktus után az apám átiratott a zsidó iskolába. „Itt legalább németül is tanulsz” – mondta.

– Köt még valami a szülőföldedhez?

– Bácskához sok minden köt. Gyermekkoromból Palicsra is emlékszem. A „tündéri titkok tiszta tükrére”, ahogyan Kosztolányi Dezső látta.

– Mi hát a szülőföld? A közös nyelv? Az emberek, a falu?

– Van a szerbben egy szó: Zavicsáj… Ez nem szülőföldet jelent egészen, de valami hasonlót. Én Bácskában voltam igazán otthon. Bácska volt az én zavicsájom. Nem szülőföld, hanem haza. De ugyanúgy otthon érzem magamat Pécsen, mert ott az eszmélkedésem tisztább volt. Nekem is „két hazát adott végzetem”.

– Mi az, ami emberi, írói arculatodat meghatározta? Származásod, neveltetésed? Eszményeid?

– Kálvinista nevelésű ember vagyok, ezt a szabadelvű szellemet máig megtartottam. A tiltakozás hajlamát is… Én gyermekkoromban mindig olyan városokban éltem, ahol nemcsak magyarok laktak, hanem szerbek és németek is, vagy románok. Fölötte álltam vallásnak és nemzetiségnek. Topánfalván például a katolikus papnak ministráltam, de a református pap Verespatakról járt át hozzánk hittanórát tartani és zsoltárokat énekelni. Eljártunk román családokhoz is…

– Mit jelentett neked Pécs? Az induló írónak?

– Nagyon sokat. 1915-től 21-ig éltem Pécsett. Ott érettségiztem… Pécsen ismerkedtem meg a nyomdafesték illatával. Alig nőttem ki a rövidnadrágból, már lapot szerkesztettem, és megjelentek az első verseim. Pécs mély kultúrája, a mediterrán levegő bizonyos szellemi oltást adott belém. Pécs akkor már egyöntetűen magyar volt, ez is hatott rám, bár furcsának találtam. Pécsen ismerkedtem meg a munkásmozgalommal. A szerb megszállás alatt Pécs egész munkássága sztrájkba lépett, követelve, hogy magyar maradjon a város. Ez a mozgalom nem volt sovén és nacionalista. Tiszta érzések. Csak ragaszkodás a hazához, néphez.

– Az emberi élet eseményei nem egyenrangúak. Vannak fontos, sorsfordító történések… Mi volt életed nagy fordulata?

– A nagy fordulat az volt, amikor tizenkét évre átkerültem Újvidékre. Akkor költészetemben teljesen megújultam. Tudatosan avantgardista költészetet műveltem. Életem másik nagy fordulata 1933-ban következett be, amikor visszaköltöztem Magyarországra.

– Mit gondolsz, mi az életünk értelme?

– Könnyen tudok válaszolni. Elsősorban a munka. Vagy mondjam azt, hogy a szerelem? Az csak húszéves korban érvényes. Az életnek az a munka ad értelmet, amit az ember szeret. Ha megtalálod azt a munkát, amit érdemes csinálni. Az ilyen munka orvosság is, gyógyír a sebekre. Az ember csalódásaiért is kárpótlást ad. Én egyébként a fizikai munkát váltogatom a szellemivel. Nagyon szeretek fát vágni. Ha csak lehet, favágással kezdem a napot.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

– Szoktam… Visszatérő álmaim most már nincsenek. De 1955-ben, amikor hazajöttem, nemegyszer a feleségem rázott fel álmomból, mert kiabáltam. De ez már elmúlt… Nagyritkán, ha visszatér. Néha visszaálmodom magamat Bácskába, fiatal vagyok, lapot alapítok, szervezek…

– Elégedett ember vagy?

– Én örökké elégedetlen vagyok, de a csendes elégedetlenek fajtájából. Nem háborgok, és igyekszem úgy megcsinálni munkáimat, hogy elégedett legyek… De ezt soha nem sikerült igazán elérni.

– Vagyonod van?

– Van egy írógépem, feleségem, kutyám és ez a ház… Bár ez az utóbbi sokszor inkább teher.

– Anyagi gondjaid vannak?

– Nincsenek anyagi gondjaim, de rengeteget dolgozom…

– Melyik a kedvenc ételed és italod?

– Az italra könnyen válaszolok. Kedvelem a dalmát vörös bort, s itthon a szekszárdit, villányit, s legújabban a kunbajai kékfrankost. A dalmát vörös bor persze más, talán fanyarabb. A hegyek kopársága és a kövek forrósága is bent van. Az ételek közül a rácos pontyot és a roston sült dalmát halakat szeretem.

– Nélkülöztél vagy szenvedtél a háború alatt?

– Nem mondhatnám… Pécsre utaztam a kellő időben. Pécsen, amíg Pest felé meg nem nyílt az út, minden volt, túró, tejfel, hús… 1944 novemberében az érdi házunk körül nagyon bizonytalanná vált a helyzet. Ágyútűz, németek, nyilasok. Kihajtották a lakosságot a Duna-partra. Lövészárkot kellett ásni… Amikor az oroszok Kiskőszegnél átkeltek a Dunán, azt mondtam a feleségemnek: „Gyerünk Pécsre, az a város idáig még minden háborút megúszott.” – November 27-én az utolsó pécsi vonatra felszálltunk a Keletiben. Körben dörögtek az ágyúk, s a lövedékek vörösre festették az eget. Keserves utazás volt. 28-án Bicsérden megállt a vonat. Úgy hírlett, Pécsen már bent vannak az oroszok. De még nem voltak bent. Gyalog indultunk el Bicsérdről… Az országútra nem mertünk felmenni, mert ott a németek özönlöttek nyugat felé… Az árokparton és a sáros szántások szélén bukdácsoltunk. Az eső is megeredt. Amikor a város határába érkeztünk, dél volt, és mi hallottuk, hogy odabent szólnak a harangok… Az utcákon egyébként kísérteties csend volt. Sehol senki. Csak német utóvédeket láttunk. Délután három órakor beérkeztünk a Rákóczi útra. Akkor már körben dörögtek az ágyúk, s az utcán aknák robbantak. A pincében megtaláltuk a családot. 29-én reggel bent voltak az oroszok. Kimentem az utcára, megszólítottam egy katonát. Cigarettával kínáltam, aztán elbeszélgettünk. Három hét múlva már az Új Dunántúl-t szerkesztettem.

– Hetvenéves leszel szeptemberben… A hetven év során voltál életveszélyben?

– Voltam… Az ember legtöbbször észre sem veszi, hogy életveszélyben van, csak utólag. De akkor aztán kénytelen észrevenni. A legveszélyesebb helyzetbe 1945 márciusában jutottam, amikor a németek megindították a nagy ellentámadásukat, s Pécset kezdték kiüríteni az oroszok. Az Új Dunántúl felelős szerkesztője voltam. Ha akkor a németekkel visszajönnek a nyilasok, minket keresnek legelőször. A méreg ott volt a zsebemben. Elhatároztam, ha a németek betörnek Pécsre, beveszem a mérget… Aztán, ugye, 1950-ben sem tudtam, hogy tizenöt évet kapok, vagy halálra ítélnek…

– Van valamilyen tárgy vagy egyéb érték, amit szeretnél megkapni?

– Pillanatnyilag egy festmény… Most éppen a Műcsarnokban látható Kanyovics Milan szerb festőművész kiállítása. Van ott egy festmény, a címe: Kuruc harcos. Ezt szeretném megkapni. Ha megkapnám, ezt a képet tenném Milorad Janković szerb regényíró könyvének a címlapjára, amit egyébként én fordítok. De ez a népek barátságát is szimbolizáló kép a Jószomszédság Könyvtárában is méltó helyre kerülne.

– Szenvedélyeid vannak?

– Kinek nincsenek? Szenvedélyesen szeretek jó műveket fordítani.

– Mondj egy ünnepet, olyant, ami számodra a legkedvesebb!

– Ünnepet?… Hát a karácsony, mert az a szeretet ünnepe… Egyébként mindenki az ünnepeken végzi a legkedvesebb munkáját. Tudod, mikor tudtam az ünnepet átérezni? Amikor 1920-ban vagy 21-ben május elsejét ünnepeltük… Az egész munkásság felvonult… Fel a Tettyére… Én a menet közepén haladtam, és néztem, hogy a vörös csillag hogyan emelkedik, lüktet a tömeg élén felfelé. Akkor az milyen szép volt… Most, öregségemben, munkával ünnepelek.

– Ha lehetne, lemondanál valamelyik tulajdonságodról?

– Nagyon nehéz kérdés… Most legutóbb megjelent egy versem az Élet és Irodalom-ban. Így kezdődik: „Nem hagy el, nem hagy el engem a szerelem…” Hát én szívesen lemondanék erről.

– Vannak ellenségeid?

– Nem hiszem, hogy vannak. Tudok én mást mondani? Sajnálom őket, ha vannak – mondja Csuka Zoltán, aztán rágyújt, és nagyot nevet. Hömpölygő, nekiszabaduló a nevetése. Mélyről jön, őszinte. Örül az életnek. Jó egészségének, nyugalmának. Örül a háznak, feleségének, kis birodalmának. Olyanformán nevet, mint a színészek közül Pécsi Sándor… Életerős nevetése van, sok regiszterrel, sok tartalékkal… Az ember állandóan érzi, hogy ez a hetvenéves Csuka Zoltán még sokkal nagyobbat is tudna nevetni. S bizony mondom, meg is teszi… Majd váratlanul… Nyilván a kertben áll majd, talán a kedvenc diófája közelében, s akkor aztán nekiereszti a hangját, s Érdliget fái zöldet, hatalmasat lobbannak. Talán még a fővárosba is behallatszik ez a nevetés, s kis zavar támad a hivatalokban. Történik valami…

– A közéleti szerepléssel hogyan vagy? – faggatom tovább a költőt.

– Az egész irodalmi munkásságom közéleti szereplés. A versírás éppen úgy, mint a fordítás. Tanácstag is voltam itt Érden, de aztán a betegségemre való hivatkozással lemondtam. Mások jobban el tudják intézni az ügyeket, mint én… Nekem írni kell, fordítani…

– Véleményed szerint beszélhetünk írók és írástudók felelősségéről?

– Beszélhetünk. Minden művéért felel az ember…

– Úgy értem, hogy az írók vajon felelősek az embertársaikért?

– Igen… Az egész költészetem ezt jelenti. Felelősek vagyunk az embertársainkért és a jövőért.

– Az űrkorszakban mi lesz a költészettel? Megtartja a régi rangját?

– Meg… Nem írnék verset, ha ebben nem hinnék. Igaz, hogy egyre kevesebbet írok. Erre a kérdésre választ ad a legközelebbi verseskötetem címe: Ellentmondás a halálnak. Nem az én egyéni halálomról van szó, az mellékes. Az emberiség sorsára gondolok. Én akkor voltam békeharcos, amikor az nem volt divat, a húszas-harmincas években. A négerek felszabadítását is akkor sürgettem írásaimban, amikor az nem volt divat. Mindez nálam nem divatáramlatoktól függ, hanem az egész életem tartalma.

– Két világháború után s a fenyegető harmadik előtt, gondolsz néha az emberiség sorsára, jövőjére?

– Csak egy-két címet sorolok fel a versesköteteim közül: 1933, Tűzharang… 1939, Sötét idők árnyékában… A címekben benne van minden. A mostani verseskötetem címe: Ellentmondás a halálnak. Mert ellent kell mondani a halálnak. Ez olyan hagyomány, nálunk, magyaroknál, hogy aki nem hű ehhez, az nem is magyar költő. „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért…”

– A délszláv népek szeretetéről is mondhatnál valamit?

– Nem szerethetem a népemet igazán, ha a szomszédos népeket nem szeretem. Ez nemcsak a mi kötelességünk, hanem kölcsönös kötelesség. Ez a véleményem, emellett kitartok.

– Mikor írsz és hol?

– Kora reggel. Hat óra előtt fent vagyok. Fizikai munkát végzek először, aztán nyolckor leülök az írógéphez, és estig dolgozom. Este olvasok. Rengeteg az olvasnivalóm.

Feláll, a dolgozószoba ajtajára mutat. Nagy íróasztal, szinte rajzasztal áll az ablak közelében. Bőséges fényben fürdenek a tárgyak. Modern bútorok, könyvespolcok, s a falon sok fénykép. Főleg írók a Vajdaságból és Jugoszláviából.

– Min dolgozol most?

– A mai szlovén lírát szerkesztem, állítom össze, és egy részét fordítom is az Európa Kiadó számára. A nyersfordításokat mind én csinálom, de műfordítok is. Utána a múlt századi szentendrei író, Ignyatovics Jakov memoárját fordítom magyarra. És van egy érdekes tervem. Volt a múlt században Boszniában egy kormányzó. Az osztrák–magyar pénzügyminiszter, Kállay Benjamin, aki megírta a szerb nép történetét. Ivo Andrić így szól hozzám nemrég: „Csuka, magának meg kellene írnia Kállay életét, sokat köszönhet neki Bosznia.” A mai Bosznia-Hercegovina élete igazolja, hogy Kállay jót tett az országnak. Ő alapította például Bosznia Nemzeti Múzeumát. Ha lesz időm, elutazom Boszniába…

– Ha nem írsz, mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc tevékenységed? Passziód?

– Én mindig írok és fordítok. Ez a munkám és a passzióm is.

– Beszéljünk a barátokról és a nőkről. A nők nagyon fontosak.

Csuka talányosan nevet, aztán megszólal:

– Mindig voltak az életemben nők, akik néha barátok voltak, és voltak barátaim, akik között sok volt a nő. Nagyra becsülöm a nőket. A férfi barátaim közül hadd említsem meg Szenteleky Kornélt, akivel hosszú ideig együtt csináltuk a jugoszláviai magyar irodalmat. Ő anyai ágon a Kisfaludyakig tudta visszavezetni a családfáját.

Végszóra betoppan egy kálvinista pap. Motorbiciklin érkezik. Kedélyes férfi, irodalmár, és mindamellett Érdparkváros tiszteletese. Megbolydul a ház. Csuka Zoltán felesége megteríti az asztalt. Kolbász, sült hús, hagyma kerül az asztalra. A poharak megtelnek vörös borral. Megtelnek, aztán kiürülnek. A könyvtáros költő a verseiről beszél, a kálvinista pap a békekongresszusról. Kiderül, hogy ott volt, aztán kiderül, hogy Martin Luther King utóda, Ralph Abernathy is ott volt. De nemcsak ott, hanem Érden is. Hatalmas fényképek kerülnek elő. Abernathy megáldja az épülő érdi templomot, megáldja a kálvinista papot, megöleli a kálvinista papot. Abernathy itt, Abernathy ott. A könyvtáros költő újra és újra szóba hozza a verseit s a Híd legújabb számát, melyben a költeményei megjelentek. Csuka Zoltán issza a vörös bort, kínálgatja a sült húst. Nagyokat nevet, bólogat. Élvezi a nagy társaságot. Kint már sötét van. Ég a villany. Eszünk. Újra és újra megbámuljuk a néger papot. A kezét, az arcát, a palástját. Kiderül, hogy a palást az érdi tiszteletes tulajdona. Így is érdekes. Fogy a bor, s a távolsági autóúton az utolsó autóbuszok szuszognak Budapest felé. El kell búcsúznom. Csuka Zoltán az elágazásig kísér. Nevet… Nevetése hizlalja a dús lombú érdligeti fákat. Fekete lombok suhognak. Vastag húsú levelek remegnek a szélben.

 

Déry Tibor

Zuhog a téli eső. A vékony kabát alatt fázik a hátam. Pasarét egyik elegáns utcájában a húszas számot keresem. Nehéz megtalálni. Sötét van. A házak bent állnak a kertek közepén, s a kapuk, bástyák jeltelenek. Találok egy huszonkettes kaput, aztán egy tizennyolcasat. Közöttük két kert is áll, házakkal, de ezeknek nincs száma. Melyik a húszas? A földszintes, nyeregtetős ház látszik rokonszenvesebbnek. Nagy ablakai vannak, s a függönyök csak részben takarják a szobákat. Bent, mint egy akváriumban, emberek úszkálnak. Egy férfifej, egy női fej… Eltűnnek a pálmák mögött… Előbukkannak… A házban csak hangulatlámpa ég. A nedvességtől csillogó kerti fák részben eltakarják a széles, lapos ablakokat. Ha lenne egy csepp humorérzékem, most az utcai telefonfülkéből felhívnám a házat: „Déry elvtárs, teljes célpontot nyújt, bárki lelőheti a kerten át… Tessék eloltani a lámpát vagy lehúzni a redőnyöket…” Mint Rákosi alatt, amikor a kiemelt íróknak védelem járt. De ez nem Déryvel történt, hanem az Írószövetség egyik akkori funkcionáriusával… „Déry elvtárs teljes célpontot nyújt…” Jobban hangzik, mint az eredeti. Biztos, hogy ez a húszas ház? Az az árny ott a gyér fényben Déry Tibor lenne?… Rákosinak a villaosztogatás volt a heppje. A kiemelt íróknak a Kossuth-díj mellé sok esetben egy villát is adott… De ezt a villát Déry Tibor nem Rákositól kapta, hanem az írói keresetéből vásárolta. Mennyit keresett a hatvanas években? Meg kellene kérdezni. Persze, nem illő. Hetvenhét éves, ült, s nagyon jó regényeket, elbeszéléseket írt. Volt néhány olyan éve, amikor dőlt hozzá az arany. Elég későn… Ebből is látszik, hogy a prózaírónak, ha vinni akarja valamire, sokáig kell élni… Hogyan lehet ide bejutni? A kapun nincs kilincs. Zárva van. A ház harminc méterre áll a kaputól. Közben fák, bokrok. Ha bejutok a kapun, széttép a kutyája. Valaki éppen a napokban említette, hogy a Déry kutyája megharapta… Ahaa… Itt a csengő a bástyán. Csak meg kell nyomni… Milyen kutyája lehet Dérynek? Huskyt nem tart, az biztos… Magyar vizslát sem… Farkaskutyát? A Gestapo kedvenc kutyája volt… Azt nem… Mit tart akkor? Nagy, fehér komondort? Nem, azt sem tart… Talán egy dobermant, boxert, dán dogot? Lehetséges… Vagy egy ír szettert… Az ír szetter is nagy kutya. Ha rosszul nevelték, harap… Hét óra, meg kell nyomnom a csengőt. Meg is nyomom. Az akváriumban megáll az élet. Mozdulatlanok a testek, pálmák, bútorok. Hirtelen aztán a kapuban felberreg egy szerkezet. Villanykapujuk van. Nyomom, nem nyílik. Újra berreg, újra nyomom, nyílik. Végre. Bent állok a kertben. Kigyullad az udvari villany, feltárul a ház ajtaja. A fényben egy asszonyalak áll, magabiztosan, bizonyos gráciával. Az író felesége. Integet. Megindulok a ház felé. A fényből kutya ugrik elő. Fehérlik, nyargal, elkanyarodik. Azt hiszi, nyitva maradt a kapu. Téved. Elérem a házat, bemutatkozom. Az előszobában Déry Tibor fogad. Bevonulunk a dolgozószobába. Futólag látom, hogy a szomszédos szobában asztal s kényelmes székek, fotelok állnak középen, az ablak előtt pedig magas, életerős dísznövények. Talán pálmák… Olyan magasak, mint egy középtermetű ember.

Déry Tibor az íróasztala előtt beleereszkedik egy fotelba, én az asztal mellett kapok helyet egy kényelmes, nagy széken. Én és a kutya. Mert alighogy leülök, a kutya az ölembe ugrik. Fehéres, érzékeny szimatú, izgatott foxterrier. Kisasszonyosra fésült bundáját felborzolja. Gyermeteg és szeszélyes. Kutyakisasszony, kutyahölgy… Szóval, egy szuka. Nézem, megsimogatom. – „Ez lenne hát Déry kutyája…”

– Lidi, gyere le onnan, gyere no… – szólal meg Déry, aztán valamilyen gyors fondorlattal a kutyát kipenderíti a szobából. A kutya két lábra áll, befelé bámul az üvegajtón. Déry szomorúan ereszkedik vissza a karosszékbe:

– Nagyon szeretem a kutyát, ahogy ebből is látni – mondja. – Volt egy kutyám, Luca, az fél évvel ezelőtt meghalt. Én tüdőgyulladással feküdtem… Feleségem azt gondolta, attól gyógyulok meg, ha szerez egy új kutyát… Sokba kerül nekünk ez a kutyaszeretet. Körül kellett drótoztatni a kertet itt is, Füreden is. Az ilyen szuka, ha tüzel, nem néz sem istent, sem embert, csak megy a maga kedve után… Kutyát is nehéz pótolni, nemhogy egy elveszett embert. Három évig ültem, azalatt meghalt az első kutyám, Niki. Ekkor szerezte a feleségem Lucát, kit én csak hároméves korában ismertem meg. Tizenhárom-tizennégy éves volt, amikor meghalt. Az én koromban az ember nehezen szokik hozzá az újhoz, s nehezen válik meg a régitől. Fájdalmas volt, amikor el kellett pusztítani. Az orvos maga is sírva fakadt, amikor a kutya érzéketlen lábába beadta az injekciót.

A szobában csak egy asztali lámpa ég. A fény Déry arcára hullik s az asztalon heverő tárgyakra. Az asztal zsúfolt, a könyvek, jegyzetek, ceruzák között a fő helyet egy hatalmas fenyőtoboz foglalja el. Az íróasztal az ablak előtt áll. Balra könyvespolc, hátul a félhomályban széles heverő, a sarokban alacsony, régi típusú szekrény. A könyvespolc peremén óra ketyeg, mellette egy idős asszony fényképe látható. Mintha ágyban feküdne, fodros párnákon. Talán az író édesanyja? A kép, az óra s a többi cseréptárgy belevész a félhomályba.

Déry pálinkát tesz az asztalra. Tölt, kíváncsian nézi, mit szólok hozzá. Törköly. Jó és erős.

– Füredi… A szomszédunk főzte – mondja.

Déry Tibor Budapesten született 1894-ben. Vagyonos, polgári családból származott. A Kereskedelmi Akadémia elvégzése után magánhivatalnokként kezdte pályáját, s íróként, forradalmárként folytatta. 1919-ben belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába, s a Tanácsköztársaság alatt az írói direktóriumnak is tagja volt. 1956-ban a Petőfi-körben elmondott beszéde miatt zárták ki a pártból. 1957-ben börtönbe került, s három év múlva amnesztiával szabadult. Déry pályáját a mai napig motiválja a politika. Elegáns tollú, kitűnő író. Kossuth-díjas. Művei: A két nővér (elbeszélés, 1921); A kéthangú kiáltás (elbeszélés, 1922); Ló, búza, ember (versek, Bécs, 1922); Énekelnek és meghalnak (versek, 1928); Ébredjetek fel! (elbeszélés, 1929); Az éneklő szikla (kisregény, 1930); Országúton (regény, 1930); A tengerparti gyár (elbeszélés, 1945); Szemtől szembe (három kisregény, 1945); Pesti felhőjáték (regény, 1946); Alvilági játékok (elbeszélések, 1946); A befejezetlen mondat (regény, 1947); Jókedv és buzgalom (elbeszélések, 1948); Tanúk – Tükör – Itthon (drámák, 1948); Felelet (regény, 1950–52); Simon Menyhért születése (elbeszélés, 1953); Talpsimogató (egyfelvonásos, 1954); Hazáról, emberekről (szociografikus útijegyzetek, 1954); Emlékeim az alvilágból (visszaemlékezés, 1955); Két emlék (visszaemlékezés, 1955); A ló meg az öregasszony (válogatott elbeszélések, 1955); Útkaparó (tanulmányok, publicisztikai írások gyűjteménye, 1956); Niki. Egy kutya története (regény, 1956); Szerelem (elbeszélések, 1963); G. A. úr X.-ben (regény, 1964); A kiközösítő (történelmi regény, 1966); Az óriáscsecsemő (drámák, 1967); Theokritosz Újpesten (novellák, elbeszélések, 1967); Szembenézni (jelenet, 1968); A kéthangú kiáltás (regények, 1968); Ítélet nincs (visszaemlékezések, 1969); A felhőállatok (versek, 1970); Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról (regény, 1971). Műveit német, angol, francia, olasz, lengyel, holland, svéd, dán, norvég és finn nyelvre is lefordították. Világhíres. Internacionalista, de a szónak az eredeti értelmében is az, hiszen már kora gyermekkorában rengeteget utazott és élt külországban. Mindenütt otthon van. Úgy is mondhatnám, hogy az élete más léptékű, mint mondjuk egy fiatalabb íróé manapság. Déry például a Szemtől szembe című regényét Dubrovnikban írta. Ablaka alatt fény és kékség, a kékségben a tenger, a tengerben élénk zöld szigetek. A befejezetlen mondat-ot Bécsben, a Café de France-ban kezdte írni, aztán a spanyolországi Palma de Mallorcában folytatta, majd Budapesten, a Café Florenzben fejezte be. Déry alkatilag nemzetközi, mint ahogyan mondjuk a tudomány nemzetközi, vagyis egzakt.

– Az interjú káros dolog, kellemetlen műtét, nagyon nem szeretem. Elfedi a műveket – mondja Déry. Haja ősz, arca barázdált, tudós arc. Puha, fekete kabátot visel és nagy kockás farmeringet. Valahonnan felemel egy cigarettát, nyomogatja, pödörgeti, gyötri. Megszólalok:

– Milyen volt a gyermekkora? Elmondhatna valamilyen jellegzetes emléket, ami befolyásolta később az életét?

– Rossz a memóriám… Úgy érzem magamat most, mint iskolásgyerek koromban. Ha kitűnően tudtam is a leckét, amint kihívtak a táblához, elfelejtettem… (sokáig gondolkodik). Gyermekkoromnak, azt hiszem, egyik húsba-vérbe vágó különleges emléke a betegségem. Angolkóros voltam, csonttuberkulózis a bokámban, évekig nyomtam az ágyat, négy műtétet végeztek rajtam. Ennélfogva gyermekkoromban is sokat jártam már külföldön. Szüleim gyógyhelyekre vittek, általában a tengerpartra. Abbáziába, majd Norderney-be, ahol világi nővérek vezették a kórházat. Másfél évig feküdtem náluk, meg is gyógyítottak. Valószínűnek tartom, ez jelentősen befolyásolta jellememet, szembenézésemet a külvilággal, állásfoglalásomat. Ezen azt értem, hogy hosszú ideig, majdnem férfikoromig, különcnek és idegennek éreztem magamat a világban. Kivételezett voltam, nem hasonló a többiekhez, ami elég sok konfliktust idézett elő bennem. Ebből akarják az irodalomtörténészek állandó lázadásomat, konformizmus-utálatomat levezetni.

– Tévednek?

– Nem tudom… Ilyenfajta érdemleges kutatás nem emlékszem, hogy lett volna. Nem is nagyon nézegettek még be az irodalomtörténészek az életembe. Egyetlen könyv jelent meg rólam, amelyik életemből próbálja levezetni a műveket. Egy nyugatnémet monográfia, emigráns magyar írta. Rosszízű, rosszindulatú, felületes könyv. Szerzője nem az előbb említett életrajzi adatokból indul ki, hanem kizárólag politikai szempontból próbálja magyarázni munkáimat. Van, aki az írót egy lónak tekinti, amelyre felülhet, hogy őt jobban lássák.

– Fiatalkorában kitűzött maga elé valamilyen életcélt?

– Polgári családból származom, polgári pályára szántak. Magam is bele voltam törődve… De attól a pillanattól kezdve, hogy írni kezdtem, más pályát már nem tudtam elképzelni a magam számára. Ítélet nincs című könyvemben megírtam már, hogy Grósz Andor barátom volt az, aki életre keltette bennem az írót. Milyen volt Grósz Andor? Tihanyi Lajossal jó barátságban éltem, összeismerkedett nálam Grósz Andorral. Festett róla egy arcképet. Ez most előkerült.

Déry Tibor feláll, sokáig keresgél az iratok, könyvek, dossziék között. Végül egy fényképet tesz az asztal sarkára a pálinkás poharak mellé. A fénykép Tihanyi Lajos festményét ábrázolja, a festmény Grósz Andort. Megnézzük. Déry komolyan, szomorúan emlékezik. Aztán visszaül a fotelba, s a háta mögé mutat:

– Tihanyitól egy rajzom is van… Bent a feleségem szobájában.

Hirtelen kinyílik az ajtó, és belép Déry felesége.

– Életem, önts a vendégnek, szereti a pálinkát.

Déry önt. Felemeljük a poharakat.

– Nem szoktam inni, mert nemigen bírom az italt – mondja Déry, de azért iszik egy keveset a törkölyből. Én is iszom, aztán a kérdések következnek.

– Vannak beteljesületlen tervei, vágyai, álmai?

– Általában elégedett ember vagyok, ezt értsd úgy, hogy a munkáimmal ugyan lényegében nem vagyok megelégedve, mert túl nagy a margó az elképzelt vágykép és a beteljesített munka között, de azt hiszem, többre nem telt volna az erőmből. Az utóbbi évtizedben azonban nagyjából kihoztam magamból, amit lehetett, ezért vagyok elégedett. Ami az élet külső körülményeit illeti, soha nem gondoltam arra, hogy ilyen anyagi biztonságban, mi több, jólétben fogom befejezni az életemet. Amikor elkezdtem írni, meg voltam győződve arról, hogy a szegényházban végzem. Ez nem sikerült. Boldogulásomat kelletlen politikai pályafutásom is elősegítette, melynek úgynevezett világhíremet köszönhetem. Annak, hogy becsuktak. Ha csak a könyveimre kellett volna támaszkodnom, a tisztán írói munka alighanem csak közepes visszhangot vert volna fel, ennek megfelelően alakult volna az anyagi életem is. Kis rosszakarattal azt lehetne mondani, hogy jólétemet és írói rangomat annak köszönhetem, hogy lecsuktak.

– Az ön számára mi a szülőföld? Táj, város, emberek, közösség? Mit asszociál erre a szóra?

– Legpontosabban egy történettel tudnék felelni. 1960-ban szabadultam, 1963-ban voltam először külföldön. Úgy fogadtak, mint aki nyilvánvalóan kint fog maradni. Házat ajánlottak föl, teljes és bőséges megélhetést. Számomra nyomasztó ünneplésben volt részem. Egyetlen pillanatig sem gondoltam arra, hogy kint maradok. Hogy miért nem?… Próbakérdéseket teszek fel magamnak: Elmennék-e Segesvár alá meghalni? Azt hiszem, nem mennék el. Tetszik-e Budapest? Azt felelem, nem tetszik. Ha azt kérdezem magamtól, jobban érzem-e magamat magyarok, mint hozzám illő külföldiek társaságában, erre is nemmel felelek. Ezért nehéz meghatározni ezt a lelkiállapotot. Emlékszem, amikor hétévi emigráció után hazajöttem, s a vonat a Gellérthegy alatt ment el, elcsodálkoztam, hogy milyen kicsi a hegy, és milyen piszkos, jelentéktelen a város. De már amikor a határra értünk, s az osztrák kalauzt felváltotta a magyar kalauz… Kinyitotta a fülke ajtaját, és szalutált. Arra gondoltam, hogy olyan országban, ahol a kalauz szalutál, nem lehet jó élni. Ne szalutáljon a kalauz! Ezeknek a furcsa ellentéteknek dacára, nem kívánok másutt élni, mint itt.

– Magyarországon kívül hol tudna még letelepedni?

– Egész életemben napsütésre vágytam, tehát nekem a déli országok felelnek meg leginkább. Jártam és éltem Franciaországban, Olaszországban, szerettem is ott az embereket. Jól szabott ruha nekem e két ország, azaz, nem vágnak hónaljban, szabadon tudok bennük mozogni. Ha – ami elképzelhetetlen – kint kellene élnem, talán valahol délen tudnék. De csak kisvárosban. Itt Budapesten alig mozdulok ki hazulról, kéthetenként ha egyszer bemegyek a városba. Jól mindig csak a természetben éreztem magam, s ez a Pasarét a természet látszatával szolgál. Az év egyik felét egyébként Füreden töltöm.

– Az emigráció éveiben szenvedett a honvágytól?

– Kezdem azzal, hogy majdnem minden idegen országban jól éreztem magamat. Ez a „majdnem minden” nem jelenti azt, hogy ne szerettem volna a németeket. A honvágy főként személyek iránti vágyban konkretizálódott. Itt, Magyarországon éltek a barátaim, a költőtársak… Az irodalom volt az én kisebb hazám a hazában, no, ez odakint hiányzott. Bécsben még volt módom magyar írókkal találkozni, oda átjártak, emigrációs újság is megjelent. Később, amikor messzebbre kerültem el, már nehezebb volt barátokkal találkoznom. Bár jól éreztem magam a távoli országokban, de volt egy állandóan lappangó hiányérzetem is.

– Ez lenne talán a normális…

– Magyaroknál nem ez a normális, nem tudják megszokni az idegen ország életét, a gyomruk az idegen konyhát. Nekem viszont a gyomrom is internacionalista volt. Azt ettem, amit az olaszok vagy a franciák, jól is esett.

– A fehérterror idején emigrációba vonult… Miért nem tette ugyanezt a nyilasterror alatt?

– Egy időben foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy kimegyek. Elvált legényemberként éltem, de kötve voltam az anyámhoz. Vele beszéltük meg, hogy mind a ketten kimegyünk. Folyt is levelezés kinti barátaimmal, s abban az időben történt, hogy kikeresztelkedtem. Felekezeten kívüli szerettem volna lenni, az felelt meg legjobban az ízlésemnek, de erre idehaza nem volt mód, így lettem lutheránus, anyámmal együtt. Ez is egyik gyakorlati lépése volt az emigrációnak… Már nem tudom, miért volt akkor előnyösebb keresztényként kimenni, talán a bevándorlást könnyítette meg. Aztán… Életem egyik legjobb barátja, Szilasi Vilmos filozófus lebeszélt arról, hogy külföldre menjek. Nem szabad leegyszerűsíteni a helyzetet, mondta. Igaz, hogy nem írhattam, nem kereshettem pénzt, csak alantas bestseller-fordításokhoz jutottam, rá voltam szorulva arra az anyagi támogatásra, amit Szilasiék adtak. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy el akartam menni, restelltem, hogy férfikoromban mások tartanak el. De Szilasi határozottan lebeszélt arról, hogy elmenjek. Magyar írónak odahaza a helye. Én ugyan jól tudok németül, írtam is németül, és el tudtam akkor képzelni, hogy német író leszek… De mindent összevetve, magyarul tudok a legjobban, gondolataim hajlatai, menete magyar. És a nyelv szeretete… A sokféle taszító és vonzó mozzanat úgy oldódott fel, hogy végül idehaza maradtam. Volt bennem persze valamennyi felületességig terjedő optimizmus és politikai ostobaság is.

– Véleménye szerint az író befolyásolhatja a világ eseményeit?

– Nagyon kevés a reményem. Talán egyéneket. De akkor sem hiszem, hogy alapvetően, jellemükben, és ma sokkal kevésbé hiszem, mint azelőtt. Az író szava alig hallatszik a kommunikációs eszközök üvöltésétől. Azok meg is hamisítják az írót.

– Mit tart az író legfontosabb feladatának?

– A kérdés túl általános. Az irodalmat mindig politikai súlya után ítélték meg, és minősítették kívánatosnak vagy elvetendőnek. Nem hiszem, hogy a közéletben az írónak különlegesen fontos szerep jutna. Az írói munkának külsődleges politikai eredménytelenségén vagy eredményességén túl más, fontosabb elemei vannak.

Mély lélegzetet veszek. Déry felemeli a kezét:

– Kérlek, ne szólíts mesternek. Mondd, hogy bátyám. A napokban kaptam értesítést arról, hogy az amerikai Mark Twain Társaság lovagjává ütöttek. Itt a címzés, dr. Déry Tibor lovag, holott doktor sem vagyok, nemhogy lovag.

A kutya váratlanul felugrik az ölembe. Észre sem vettem, hogy a szobában van. Bekapja a kezemet, szopogatja az ujjaimat. Jó meleg nyelve van. A jelek szerint a továbbiakban együtt írjuk az interjút. A golyóstollat is megkóstolja. Ízlik neki. Írni persze nem tudok, mert a noteszom közepén ül. Déry erőt vesz magán, és a kutyát kizárja. Sajnálom. Csaknem szót emelek Lidikéért, de nem lehet. Ha bejön, ismét a noteszomra ül, s bekapja a kezemet. Déryre pillantok. Felteszem következő kérdésemet:

– Mikor ír és hol?

– Hol?… A térdemen. Bárhol ülök, tudok írni. Amíg autóbuszon és villamoson jártam, ott is írtam a térdemen. Csak az utóbbi években kaptam magamat rajta: jó dolog egy nyugalmas szoba, ahová a háznak és a világnak a lármája nem jut el. A befejezetlen mondat nagy részét a Szabadság téri Florenz kávéházban írtam. Foglalt asztalom volt, a szomszéd asztalnál Illyés Gyula dolgozott, aki akkor a Nemzeti Bankban volt hivatalnok, és délelőtt tizenegykor érkezett a Florenzbe, ott írta a Puszták népé-t. Azt tenném még hozzá, az író számára a legszerencsésebb a magányosság és a világban való jelenlét váltakozó cseréje. Nem lehet csak cellában írni. A G. A. úr…-at cellában írtam. Szükség van egy távoli szobára is, ahová az ember a világ elől behúzódhat. Általában későn kelek, tizenegytől fél háromig írok, akkor ebédelünk, utána alszom. Délután hat-hét órától aztán reggel három-négy óráig újra írok, ha van munkám. Amikor dolgozom, ez így megy évekig is. Elég rigorózusan betartom.

– Könnyen ír vagy nehezen?

– Nagyon nehezen. Itt egy ilyen kis füzetoldal, nézd meg!

Déry kis alakú füzetet tart elém. Az oldalon szinte minden szót áthúzott, s az új változatot föléje írta. Aztán azt is áthúzta, s a legújabb szöveget alája írta. Így is csak néhány mondat maradt az egész oldalon.

– Ha nem ír, mit csinál? Van valamilyen kedvenc tevékenysége?

– Változó volt. Nagyon fegyelmezetlenül éltem. Voltak játékos, kártyás és szerelmes korszakaim. Most, amióta korosodom, lassacskán lekopott rólam minden szép és kárhozatos szenvedély s indulat. Álbölcs életet élek. Ritkán mozdulok ki, csak a meghitt társaságommal találkozom. Talán a munkámnak is hiányzik, hogy keveset jutok ki a világba. A mai élettel még dörzsfelületi érintkezésem is alig van. Amiből az következik, hogy a mai életről nem is nagyon tudok írni. Azzal vigasztalom magam, hogy hetvenhét év alatt eleget láttam, kiismertem és megismertem a világot, újság, meglepetés, lényegi aligha érhet. Ami annyit tesz, hogy nemigen bízom az emberiség fejlődésében.

– Milyen most a közérzete?

– Ami testi közérzetemet illeti… hát öreg vagyok. De elélek még egy darabig. Ami szellemi-lelki közérzetemet illeti: a világban nem érzem jól magamat. Amióta az eszemet tudom, ellenzéki vagyok. Nem értek egyet. Ez az alkatom legjellemzőbb tulajdonsága, nem értek egyet sem az egésszel, sem a részletekkel. Ami pedig az itthoni dolgokat illeti, kissé őfelsége ellenzékének érzem magam, alkatomból és mesterségemből kifolyólag is. Nem egészen értek egyet – mint ahogy a világgal sem – azzal, ami idehaza történik, de szívesebben nem értek egyet ezzel, mint bármely más, általam ismert rendszerrel.

– Úgy tudom, nincsenek gyerekei. Nem érzi magát magányosnak?

– Részben megfeleltem már erre az első kérdésnél. Magányban telt a gyerekkorom, gyakran éltem idegenben, idegenként. Ez az érzés ma is gyakran kísért. Nagyon ritka az az eset, amikor testestől-lelkestől egyet tudok érteni akár a legjobb barátommal is. Ezen túl, bár nincs gyerekem, nagyon boldog családi életet élek, és ez megvéd a magány veszélyeitől.

– Hisz a barátságban?

– Proust nem hitt a barátságban, felületes érzésnek tartotta. Énbennem sok jó emlék van a barátságaimról, és nem hiszem, hogy alantasabb érzés volna, mint sok más indulat, ami az embereket a világhoz köti.

– Vannak ellenségei?

– Bizonyára vannak, nem tudom, szórakozott vagyok.

– Gyűlölt már valaha valakit intenzíven?

– Volt – elég ritkán –, akitől viszolyogtam, talán még utáltam is. Gyűlöletig ritkán fokozódott ez az érzés. Szerencsére feledékeny vagyok…

– Amikor amnesztiát kapott, és kiszabadult a börtönből, mit érzett és mit csinált az első napon?

– Abban a pillanatban, ahogy kiléptem a váci fegyház kapuján, és beültem a taxiba a feleségem mellé, már megbocsátottam mindazoknak, akik véleményem szerint börtönbe juttattak, és ott őriztek. Túláradó életöröm volt bennem, azt hittem, most már enyém a világ. Tizenöt vagy húsz kilót fogytam a börtönben, és ezt rögtön az első otthoni vacsoránál igyekeztem bepótolni. Ritkán álmodom, vagy ritkán emlékszem álmaimra, börtönálmaimra még ritkábban. Egészségileg azonban némileg megsínylettem az ott töltött három évet.

– A kortársai azt mondják, a nők sokat jelentettek önnek…

– Fiatalabb koromban Don Juannak tartottak, oktalanul. Hűséges természet vagyok, ami kizárja, hogy bármikor is nőcsábász lehettem volna. Noha voltak szerelmeim… De azok őszinték voltak, egy életre szóltak, amíg… amíg végük nem szakadt. A nőket mindig tiszteltem. Többnek éreztem magamnál azt, akivel szerelembe estem, tehát nem lehettem Don Juan.

– A háború alatt mitől szenvedett a legtöbbet?

– Az első, kis világháborúnak az elején készületlen, politikailag és emberileg ostoba voltam. Annyira, hogy majdnem önként jelentkeztem katonának. Ebben szerencsére megakadályozott testi alkalmatlanságom. A jobb karom ínsorvadásos, nem egyenértékű a bal karommal. A második világháborút viszont teljes ítélőképességemmel és kezdettől fogva gyűlöltem. Személy szerint addigra túljutottam a katonaköteles koron, nem szenvedtem személyi sérelmet, és ezért hányatottságom csak a nyilasterror korszakával kezdődött.

– Jómódú polgári családból ön hogyan és miért jutott el a Visegrádi utcába?

– Ugyanaz a pályafutás, mint amit Lukács György megtett, aki gazdag bankárcsaládból származott, és a környezete miatt utálta meg azt a politikai rendszert, amiben felnőtt. Nálam hasonló volt a helyzet, bár személy szerint szerettem otthoni környezetemet, még nagykapitalista nagybátyámat is. De amennyire vissza tudok emlékezni, rosszul éreztem magamat abban a társaságban, amelybe születésemnél fogva tartoztam. A Visegrádi utcába lázadó, nonkonformista alkatom vitt. Bár érzelmileg fogékony vagyok, elég későn kaptam értelmi támogatást ehhez az érzelmi világképhez, de ez a támogatás is mindvégig, a mai napig csak segélycsapata maradt az eredendő, velem született magatartásnak.

– Ön mint széles látókörű, világot járt író, mivel magyarázza, hogy Magyarországon a legmagasabb az öngyilkosságok száma? Milyennek tartja a magyar népet?

– Szinte megválaszolhatatlan kérdés, vagy külön interjút igényelne. Csak teljes bizonytalanságban mondhatok valamit. A magyarságot szerencsétlen történelmi sorsa alakította elsősorban, az, hogy – nagy általánosságban mondom – mindig ő volt a gyöngébb; amikor összeütközésre került sor más népekkel, ő maradt alul. Alulmaradt történelmi harcaiban, alulmaradt forradalmaiban. Valószínűnek tartom, de ezt is nagy bizonytalanságban mondom, ez alakította ki a jellemét, ez egyik legerőteljesebben jelentkező hasznos, rokonszenves tulajdonságát, a józanságot. Aki vereséget szenved, mindig józanabb a győztesnél.

Amikor kérdéseim elfogytak, poharainkból felhajtottuk a maradék törkölyt. Lidi már aludt. A kert is aludt. Déry az előszobában megnyomott egy gombot. A kapu rekedten berregett. Behúztam magam után. Pasarét nedvesen, feketén elmerült.

 

Fodor András

Fodor Andrásnak most éppen pettyes nyakkendője van. Egyébként középtermetű és Chesterfieldet szív. De nem úgy szív Chesterfieldet, mint aki Chesterfieldet szokott szívni, hanem jóízűen. Kóstolgatja a füstöt, elméláz, élvezi, mosolyog, s ahányszor csak nyílik az ajtó, az embernek olyan érzése támad, hogy a résen át a szobába lép egy kövér, gondozott angóramacska. S lehet, hogy tényleg besurran a szobába egy kövér angóramacska… De hiába kapom a fejemet az ajtóra, semmit sem látok. Macska nincs, vagy ha van, akkor csak egy macskaszellem, macskaeszmény. Fodor András szelíd, finom ember… Az például teljesen elképzelhetetlen, hogy ráförmed valamelyik ellenségére, és a következőket mondja: „Uram, dögöljön meg!” – Nem mond ilyent, nem is gondol. Az ízléssel berendezett kétszobás társbérlet láttán, a pianínó s a parketton kéklő félméteres üvegváza és a sok piros és kék virág láttán, valamint az egész háromszögletű szoba láttán azt gondolhatná az ember, hogy Fodor András úrféle. De nem az. Alulról jön, szorgalmas, felfelé törekvő családból származik. De úr soha nem lesz belőle. Több okból. Először is költő… Másodszor érzékeny és tartózkodó… Harmadszor magával hozta Somogyból a kocsisok, a pályamesterek büszkeségét, azokét, akik a pusztai világban már vitték valamire… Negyedszer, tiszta ember… Ötödször, tele van viselt méltánytalanságok sebeivel, s a leggyilkosabbakból éppen csak kigyógyult az elmúlt tíz esztendőben… Hatodszor, keveset keres. Olyan keveset, mint egy magyar költő.

A szoba, amibe vezet, s ahol hellyel kínál, lakályos. A fal mellett könyvespolcok, az ablak előtt régimódi íróasztal, az ajtó közelében heverő. Az asztalon, falon, párnákon sok-sok népi szőttes. Érződik, hogy minden egyes darabhoz valamilyen emlék fűződik, vagy ha nem, bizonyos áldozatok árán került a budapesti lakásba. A falon Gerzson Pál-festmény, odább Varga Hajdú István grafikái, zsírkréta rajzai s egy szép mozaikja. Ezen kívül még néhány Egry József-, Nagy Balogh-, Barcsay- és Mednyánszky-rajz, valamint Nagy István döbbenetes szépségű szénrajza, egy 1917-es szegény baka. Pillanatra átfut a szobán egy kisfiú. Megbámul. Fodor Andrásnak két fia van. Aztán Sárika, a feleség is benyit. Megáll az ajtóban, mond valamit. Fodor András éppen a pálinkás üveg kupakját feszegeti. Amikor kimegy, Fodor a következőket mondja:

– 1942-ben Fonyódon, a nővéremék utcájában, felfigyeltem egy kilencéves kislányra, Sárikára… Az apja sárközi orvos volt. Mézet vittem a nagyszüleihez, tejeskannában. Így kerültem először a kertjükbe… Tízéves lehetett, amikor eldöntöttem, hogy Sárika mellett maradok… Így ez most már harmincéves kapcsolat…

Ezt Fodor András mondja magáról. Jellemzőbbet én sem tudnék mondani róla. Némán felhajtom az első kupa barackpálinkát, és Andrásra nézek. Ő is iszik. Egyszerre tesszük le a cserépkupákat.

Néhány dolgot mégiscsak el kell mondanom róla. Kaposmérőn született, 1929-ben. Eötvös-kollégista volt, tanár lett, aztán szerkesztő. A Csillag munkatársa évekig. Jelenleg az Országos Széchényi Könyvtár mellett működő Könyvtártudományi és Módszertani Központ tudományos főmunkatársa. Valójában persze költő, ember, somogyországi élőlény. Becsületes, tiszta elhivatottságot érez, s ezt műveivel bizonyította. Művei: Hazafelé (versek, 1955); Józan reggel (versek, 1958); Tengerek, dombok (versek, 1961); Fordul az ég (versek, 1964); Arcom útjai (versek, 1967); A csend szólítása (válogatott versek, 1969); Másik végtelen (versek, 1970); Szólj költemény (esszé, 1971). Műfordításai: Puskin: Ruszlán és Ludmilla (1950); Marsak: Erdei vendég (válogatott versek, 1955); Nyekraszov válogatott versei (1958); Longfellow: Hiawata, indián eposz (1958); Konstantin Biebl válogatott versei (1959); Napraforgó (válogatott versfordítások, 1967); Peju Javorov válogatott versei (Nagy Lászlóval, 1970); Rózewicz: Megmenekült (válogatott versek, 1972). Hazafelé című verseskötetéért 1956-ban József Attila-díjjal tüntették ki.

Pálinkát önt a cseréppoharakba. Nézzük egymást. Szép emberek vagyunk. Én szép vörös, Fodor pedig szép fehér ember. Nem is fehér, inkább talán sápadt. Sápadt arc, érzékeny, kicsit bánatos, gyanakvó, esetleg sértett. Nem énmiattam… Csak úgy, régről… Megszólalok:

– Ha lehet, a gyermekkorodról mondj valamit. Hol születtél? Mi volt ott? Élet? Arcok?

– Kaposmérőn születtem, nagyanyám falujában. Nagyanyám bábaasszony volt. Mindenkit ő segített a világra, az egész falu körösztanyámnak szólította. És rokonság volt ott, ángyok, akik a családias érzés fenntartói voltak. Így anyai ágon az érzelem, apai ágon a szigor. Apám délsomogyi, Rinyahosszúfaluból való. Nincstelen parasztlegényként korán beállt a vasútra. Amikor kinevezték málházónak, éppen Kaposmérőre került. Nagyanyám vitte be a lányokat fényképezkedni Kaposvárra. Egy szakaszba szorultak apámmal, aki éppen a katonaidejét töltötte. Amikor leszálltak, nagyanyám megszólalt: Milyen szúrósszemű ember volt ez. Mire anyám: Nem is volt olyan szúrósszemű. – Anyám katolikus volt, apám református. Öt gyermekük született, de nem adtak reverzálist. Így kerülhettem én végül a mérei református iskolába. Apám Pusztaberényben lett állomásfőnök, pontosabban állomáskezelő. 1909-től 1939-ig, harminc éven át szolgált Pusztaberényben. Ez nem falu volt, hanem puszta, talán száz ember élt ott. Az eszmélkedő, első emlékek oda fűznek. Pusztaberényhez képest Kaposmérő csodahely volt. Ott kezdődnek a dombok, a Zselicség… Ott folyik el a Kapos a kertek alatt. Tízéves koromig két vonzás között éltem. Pusztaberényből nézve Badacsony és a két fonyódi hegy furcsa geometriai ábrát adott… Tudtam, hogy ott van a Balaton. Tőlünk tíz kilométerre volt Fonyód. Fonyódnak nagy szerepe lett a család életében… De apám nyugdíjazása után Lengyeltótiban telepedett le. Én Kaposváron érettségiztem.

– Mégis, mi volt ott Pusztaberényben? Mire emlékszel?

– Istállókra emlékszem. Zsokékra, trénerekre, béresekre, csírásokra, kocsisokra és az intézőre emlékszem. Az uraságnak az volt a passziója, hogy versenylovakat tenyésztett. A kastélyra is emlékszem. A Tószegi-Freund családé volt az uradalom. Az első elemit Berényben, a pusztai iskolában végeztem, ott tanítottak meg a betűvetésre. Értelmiségi lényeket is ott láttam először. Egy nyugalmazott ezredes foglalkozott a versenylovakkal. Ott élt a családja. A lányuk nem sokkal volt idősebb nálam. Akkor láttam először úrilányt. Biciklije volt… A kastélyban nagy társasági életet éltek. Odajárt Hatvany Lili bárónő és Székelyhidy Ferenc operaénekes is. Egyszer megénekeltettek előtte. Zárt úri világ, de be lehetett kandikálni… Kivételes esetben beengedték oda a halandókat. A postát is az apám kezelte. Ha sürgönyt vittem a kastélyba, láttam az angolparkot, szobalányokat, lovászokat… Élénken él bennem a téli hajtóvadászat emléke. A havas puszta lázban égett. Amikor megérkeztek az urak, parádés kocsik várták őket a vasútnál. Minden szociális belemagyarázás utólagos. Az uraság egyik barátja, a Weisz Manfréd rokonságából való Székely Tibor százados összebarátkozott az apámmal, végül az ő segítségével került be a bátyám Csepelre lakatosnak. Az ember ma azt hinné, hogy lakatosnak el lehetett menni, de nem. Amikor aztán felépült a bátyám háza, és a szüleimmel feljöttünk Pestre megnézni, ez nagy élmény volt. Egyébként bátyám vitte legtöbbre a családban. Első polgáriban hatból bukott, de kitűnő szakmunkás lett. Országos vállalat igazgatójaként ment nyugdíjba.

– Köt még valami a szülőföldedhez?

– Nagyon sok, de nem annyira Berényhez, mint Mérőhöz. Mérő érzelmileg jobban ki volt bélelve. Igazi falu volt. Az embereknek arca, egyénisége volt. Oda úgy tudok hazamenni, hogy ma is megismerem az embereket, köztük régi osztálytársaimat. Feledhetetlen emlék, amikor reggelenkint Imre Pap Jóskával álltunk az orgona mellett, s előénekesként fújtuk a zsoltárokat. Lélektágító dolog volt. Ami egy falusi életben ősztől a kövekcző nyárig lejátszódik, annak részese voltam. Pótolva azt, amit Pusztaberény nem tudott adni. Mérőn az értékek valóságosabban mutatkoztak meg. Ottan volt högy, ahova möggyér löhötött mönni. Teljesen más volt a beszéd. Őztek, míg tíz kilométerrel odább nem. A zsoltárokat úgy megtanította velünk a tanító, hogy máig is tudom őket. A zengzetes-méltóságos Szenczi Molnár-szövegek beoltottak valami egészen más anyaggal. Amikor először mentem haza Berénybe, és elénekeltem új tudományomat, a család megilletődve állt körül. Nénéim is megtanulták a zsoltárokat. A természet ugyancsak Mérőben jött körém. Högynek nevezték a százméteres dombokat. Hét domb volt ott, mint Rómában, s nagy öntudata az embereknek.

– Van olyan szó, íz, illat, szín, mozdulat, ami nosztalgiát kelt benned?

– Ez is mind Kaposmérőhöz köt. A tavaszi virágok, az orgona, amit ott szelencének hívtak. A ház előtti kiskertek jelennek meg az emlékezetemben: törökszegfű, tátika. De a pusztán is volt illat: a messzeségből a nádasok és a víznek a szaga. Ha az ember Pusztaberényből megy Fonyód felé, megérzi a víz leheletét. Azon a tőzeges vidéken Fonyódtól Berényig érzett a víz szaga… És az égen lehetett látni, hogy alatta víz van. Ott lírai módon kinyílik a táj. Bennem az érzékenységet, a lírai hajlandóságot táplálta… És a balatoni hegyek bazaltszíne. Olyan megmásíthatatlan rend szuggesztióját keltette a Badacsony. Ez még nincs megírva. Egyébként Berénynek köszönhető, hogy Badacsonylábdiban, magyaros nyaralója udvarán Herczeg Ferenccel is találkoztam. A sofőrjének éltek rokonai a pusztán. Mézet vittem Herczeg Ferencnek, s az „írófejedelem” kezet fogott velem. Egyébként a méhek emeltek fel bennünket egy münchhauseni mozdulattal saját fejünk fölé. Gondold meg, öt gyerek. A mézből lett a lengyeltóti ház is, és az, hogy engem tanítottak.

– Éjszakánként álmodni szoktál? Vannak ismétlődő álmaid?

– Igen. Pontosan visszatérő álmaim nincsenek. Az álmaim korszakonként mások. Szorongató álmaim is voltak válságos időkben, amikor rosszul ment a sorom.

– Hogyan lesz az emberből költő? Mi mozdítja meg? Belső kényszer, vagy az élet eseményei?

– Talán soha nem kezdek el verset írni, ha nem kerülök be a kaposvári MÁV internátusba, ahol katonai fegyelem volt. Az intézet árvaház is volt egyúttal. Harminckilencben kerültem oda, éppen kitört a világháború. Akkor jöttem rá, hogy az apám okos ember lehet, mert mindent megjósolt előre. Bevonultam Kaposvárra, egyenruhát öltöttem. Az intézet olyan volt, mint egy hadapródiskola. S a város… Ki volt téve az egyik utcára Lengyelország térképe, rajta kis zászlócskák. Nem sokkal később megjelentek a szögletes sapkájú lengyel menekültek. Az internátusban romlott a koszt. Mire emlékszem? Az árva gyerekek csíkos fehérneműt hordtak, és nem harisnyát, hanem kapcát. Hihetetlen drill uralkodott, vasfegyelem. Ez teljesen érthetetlen volt. Büntetőtornák. Akkor mutatkozott először lehetőség a lázadásra. Ez hozta ki belőlem az első verseket, és a szolidaritás vállalása. Együtt voltunk… A lázadásban közösen részt venni… Békaügetés órákon át… Mikulás ünnepén egy idősebb diák versbe szedte nevezetesebb dolgainkat. Én is kedvet kaptam hozzá, és napló helyett verseket írogattam. Hogy én ezt költészetnek gondoltam volna, arról szó sincs. Amit én igazán ambicionáltam, az a gombfutball volt. Az összes csapatot kiállítottam gombból, és egymással játszattam őket. Ezen kívül a gombfutballnak kidolgoztam egy ésszerű módszerét. Erre voltam igazán büszke. S közben sportoltam, futballoztam is, amit már senki sem gondolna rólam, jobbszélső voltam és center. És énekeltem a kórusban. Tizenhárom éves koromban döbbentem rá, hogy a vers a napi krónikán túl másra is jó. Gyermekszerelmek, reménytelen vonzalmak hangulatai kerültek bele a korai versekbe. A változás nálam tizennégy éves korban kezdődik, ott egy csomó dolog véget ért. Akkor halt meg a nagyanyám, az apám, aki azt a végrendeletet hagyta rám, postaműszerész legyek, ne vasutas. Hét hónapig haldoklott rákban. H. Kovács Zoltán volt az első gimnáziumi tanár, aki költőként felfigyelt rám. József Attilát személyesen ismerte. Egy könyvet kaptam tőle, amibe beleírta: „Az irodalomhoz való ragaszkodásáért…”

Fodor feláll, a könyvespolchoz lép, és előráncigál egy puha kötésű verseskötetet. Elém teszi:

– 1943. június 8-án megvettem négy pengőért József Attila válogatott verseit… Mindent neki köszönhetek. Akkor tudtam meg, hogy az apám halálos beteg. Megbillent a világ… A nénémtől kaptam a könyvre négy pengőt… Egyszer csak elkezdtem másfajta verseket írni, rájöttem az igék és jelzők erejére is, arra, hogy mit és hogyan kell látni. Takáts Gyula, a költő is tanárom, sőt osztályfőnököm volt. Örökérvényű példát adott, hogyan lehet természetes baráttá avatni a fiatalabbat. Többek között neki köszönhetem Egry Józseffel való ismeretségemet is. Ő küldte le először a verseimet Csorba Győzőnek Pécsre. Így jelentem meg negyedszázaddal ezelőtt a Sorsunk-ban.

– Mikor írsz? Hol? Hogyan?

– Egy alkotáslélektanban búvárkodó pszichológus szerint a legfurcsább madár vagyok… Amióta elmentem nyolcórás dolgozónak, ez tizenhárom éve történt, azóta verset nem tudok írni a napi életben. Mert hiába kívánkozik, mód nem adódik rá… Ilyen életforma mellett, mint az enyém, a líra nem kaphat helyet. Nagyon sok szabadidő kell hozzá. Született a két gyerek is… Fonyódra lemegyek júniusban, ott töltök két hetet… Ami tőlem az utóbbi tíz évben megjelent, az mind Fonyódon íródott és júniusban. Ez csak nagy belső erőlködéssel történhet így. Tartósítani kell a mondandókat, majd előhívni. Fonyódon éjjel-nappal írok.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Nehezen. Gyerekkoromban könnyen írtam. Most már csak gyötrődve, papíron araszolva, javítva, de mindig befejezem a verset, nincs töredékem. Fejben nagyon ritkán írok.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Rengeteget… Alig alszom valamit. Van úgy, hogy öt-hat órakor fekszem le éjszaka. Ez egy mániákus időszak. De közben mást is csinálok, világi életet élek, sétálok, moziba járok, a tévét is nézem.

– Min dolgozol jelenleg?

– Fordítok… Ezt tudom csinálni az itteni életmenetben. Egy cikket megírni, az már rettentően nehéz.

– Mit és mennyit jelent számodra az élmény?

– Elraktározódik az élmény… Leszűrődik és kiderül, hogy mit lehet belőle megírni. Számomra a nagy megrázkódtatások és az utazás jelenti az élményt. Térben és időben való változás. Nincs kizárva, hogy ez vasutas örökség. Sínek mellett nőttem fel, és a sínek felett örökké remeg a levegő. Nagyon nagy élmény volt, amikor először átléptem a határt. És a Balaton…

– Véleményed szerint mi a költészet szerepe a mai társadalomban?

– A jó költészetnek van szerepe… A nagy mű, amit a hátam borsózásán érzek, arról meg vagyok győződve, hogy áll az idő felett és megkerülhetetlen. De pedagógiával és hasznossági elvekkel nem lehet összekeverni a költészetet.

– Ezek szerint a költő befolyásolhatja a világ eseményeit, vagy csak a művészetével színezi?

– Nem… Úgy semmiképpen nem, ahogy romantikus nosztalgiáink kívánnák. A Petőfiben megtestesült vátesz nem létezik többé. De abban hiszek, hogy a költő műve termékenyítőleg hat, utólag, közvetve. Annyira közvetlenül is lehet szólni, hogy a szavak megragadják, szinte kézzel érintsék az embereket. Ebben ott van a társadalmi hatás lehetősége. Viszont a közterekre kiálló társadalmi költészetnek nem sok esélyt jósolok.

– Verseid hangszerelése sokszor zenei rokonságra utal. Játszol valamilyen hangszeren?

– Nem, soha nem játszottam. Nem tanultam zenét, nem volt rá módom. Mindenkiben él valamilyen nagy nosztalgia, bennem ez a zene. Csak a fülemen át, amatőr módon élvezem. Ez is Bartókra való rátalálásomnak köszönhető, és persze Colin Masonnal való találkozásnak az Eötvös Kollégiumban. Colin egy angol munkáscsalád gyermeke, aki „self-made-man”-ként tanult bele a muzsikába, és elkezdett írni róla. Az első próbálkozásaival rögtön figyelmet keltett. 1945. szeptember 26-án meghalt Bartók. Utána Londonban eljátszották hat vonósnégyesét. Ezt végighallgatva Colin ráébredt, hogy a kor legnagyobb zeneszerzője Bartók. Elhatározta, hogy megtanul magyarul. Ösztöndíjjal került az Eötvös Kollégiumba. Amikor innen hazament, nem kapott állást, 1950-ben például egy versenyautó-klub újságját szerkesztette. De később a Guardian és a Daily Telegraph kritikusa lett, majd a Tempo főszerkesztője. Szerkesztése alatt három magyar számot csinált, egyet Kodálynak, egyet Bartóknak, egyet pedig a mai magyar zeneszerzőknek szentelt.

Fodor feláll, és az íróasztalához csoszog. Csak most látom, hogy papucsban van, bordó zoknit és kék kardigánt visel. Háta hajlott, arca szenvedő. Két-három köteg levelet tesz az asztalra. Szétbontja őket, magyaráz:

– Colin kitűnően beszélt magyarul, a leveleit is magyarul írta – mondja, aztán az asztalra könyököl, és beleolvas a londoni levelekbe. Stílusuk elevensége, nyelvi kifejezéseinek ereje, pontossága valóban megdöbbentő. Egyik a Londonba érkező magyar disszidensekről szól, nem éppen hízelgően, a másikban állástalanságára és pénztelenségére panaszkodik, a harmadikban pedig másfél oldalon át, magyaros kifejezésekkel dicsér egy néger nőt, aki kitűnően viselkedett az ágyban, csak túlzottan drága volt. Fodor minden levelet pontosan a helyérc tesz. Összeköti a csomagokat, aztán pálinkát önt a cserépkupákba, és a sajátját megemeli. Követem nemes példáját. Aztán újra megszólalok:

– Az író közéleti szerepléséről mi a véleményed?

– Én magam nem vállalnék ilyen szerepet. Csak azt vállalom, amit írói, művészi, emberi alkatomból eredően csinálni tudok. Ez nem jelenti azt, hogy nem hiszem el, hogy jól lehet csinálni, csak nagyon sok rossz tapasztalatom van a régebbi időkből. A közéleti szereplés eleve rangadóvá vált, és ártott az írónak magának is. Amit a szétesettséggel szemben az emberi közeledésért, megértésért tenni lehet, azt vállalom és teszem is. Ha a közéletiség ezt jelenti, nem idegenkedem tőle.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látod, s helyét a közéletben?

– Sanyarúnak. Nem nagyon jelent az rangot a közvélemény előtt, hogy valaki író. Ma voltam SZTK-rendelésen, és megtapasztaltam az összes dantei bugyrokat… Közemberként mentem be, s amikor kegyelemből, harmadik próbálkozásra befogadtak, még hátsó gondolatként sem jutott eszembe, hogy kezelhetnének úgy is, mint Fodor András költőt. Már azon is meghatódtam, hogy az egyik kislány megkérdezte: „A Széchényi könyvtár meddig van nyitva?” A személyi igazolványomba ugyanis bele van írva, hogy ott dolgozom. Az írók minden dolgával így vagyunk. Az íróság nem jelent nálunk semmi pluszt.

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Az a meggyőződésem, hogy ezen a generáción, értve alatta az ötvenes éveket átélt és abból kinőtt írókat, valamint a hatvanas évek elejéig indulókat, áll vagy bukik a magyar irodalom sorsa. Ezeknek az íróknak szerencséje, hogy 1945 után indulhattak, amikor még fiatal írónak fiatalon is lehetett lenni. Nagy hendikepjük viszont, hogy összevissza törte illúzióikat az ötvenes évek első fele. Viszont akiben volt erő, a válságokból ki tudott kerülni. Tudok nagy költőt említeni, akinek az ötvenes években megjelent kötete fölött áment mondtak már ugyanazok, akik ma méltón becsülik. Ez a gyötrelem hozzájárult ahhoz, hogy a maximum jöjjön ki a pályatársakból. Ugyanez megismétlődött 56 előtt és után. Ami akkor előkerült, az van a sakktáblán ma is. S ennek a generációnak a közérzete nem jó. Elismert teljesítményeikhez képest talán már kaphattak volna lehetőséget arra is, hogy érdemelt helyüket elfoglalják, ezt az idősebbek is joggal várják. Pár éve Illyés Gyula, miközben tihanyi házából a kompig kísért, szó szerint ezeket mondta: „Lassan mégiscsak rátok marad az irodalom ügye, András, itt az ideje, vegyétek át a stafétabotot…” – Ugyanakkor előfordult, előfordulhatott, hogy válogatott kötetem teljes anyagát, melyet a kiadó saját jószántából akart kiadni, postacsomagban visszakaptam. Az a jó érzés, hogy mindenki rendezkedjék be a küldetés, képesség és teljesítmény rangján, még nem jött el, ezzel ennek a generációnak a sors még mindig adósa.

– Ha nem írsz, mit csinálsz, van valamilyen kedvenc tevékenységed?

– Alig… Tulajdonképpen, ami kikapcsolódás lenne, az a zene és a film. De még inkább a barátkozás. Ez az, amire nem sajnálom az időt, mert a legfontosabb. Jobb szó híján társadalmi élet, de személyes helyzetben értendő. Legalább száz ember sorsával foglalkozom. Ez számomra nem áldozat, hanem olyan természetes dolog, mint a lélegzés. Ez adja az oxigént az élethez.

– Eddigi életednek voltak feltűnő fordulatai?

– 1943, amikor elvesztettem az apámat. 1947, amikor bejutottam az Eötvös Kollégiumba. 1949, amikor az intézmény hisztérikus nyomás alá került, és én emigráltam belőle és az irodalomból is. 1954, amikor visszakerültem az irodalomba, és 1959, amikor rádöbbentem, hogy költőként újra fekete bárány vagyok. Abba is hagytam az irodalommal való jegyességet, nem próbáltam szerkesztőségben dolgozni, egyszerű könyvtári munkatárs lettem. Végül 1968, amikor a két kiadó között a pad alá kerülök, s mintha teljes emberi, írói létemet összeomlás fenyegetné… Ennyi dátum azért szükséges, mert nálam, úgy látszik, váltóáramszerűen megy az írói pálya. Néhány év múltán mindig változik.

– Voltál már komolyan beteg?

– Nem… Betegségnek a fiam balesete számított. Elütötte a villamos. Akkor ő valóban élet-halál között volt… Életemben kétszer tapasztaltam meg, hogy az emberekben nagy szolidaritás van. 1959-ben, amikor levágtak, mint egy nyulat, majd a fiam sebesülésének idején, amikor még az ellenségeim is felhívtak telefonon. Ötszázan telefonáltak. Szomorú, hogy ez a szolidaritás csak akkor jelentkezik, amikor baj van.

– Gondoltál már arra, hogy meddig élsz?

– Nem.

– A halálfélelmet ismered?

– Személyesen nem. Talán egyszer fordult elő, gimnazista koromban valami hasonló… Majdnem felborult velünk egy teherautó.

– Milyen a közérzeted?

– Hát nem egyértelmű, de inkább jó, mint rossz. Pár éve iszonyúan rossz volt. Naponta úgy éreztem, mintha émelyegnék, és felfordulna velem a világ. Ez négy-öt éve volt, azóta fokozatos javulást érzek. Én akkor is ugyanolyan voltam, mint most, így nem téveszt meg a személyem körüli javulás. Nem hiszem, hogy most jobb ember, jobb költő vagyok, mint négy-öt évvel ezelőtt. Sok tanulságos tapasztalatom van a több mint húszéves pályán.

– A szorongást mint érzést ismered?

– Igen, éppen ebből az időből. Ez egy furcsa dolog, téged is érdekel… Írónak lenni, választott hivatás… Vagy ő választott engem? Eleve elrendelés? Ha erről a pontról visszatekintek, a legrosszabb az volt, hogy 1949-ben besötétült számomra a horizont. Szinte titokban kellett tartanom, hogy azonos vagyok azzal a költővel, aki az Illyés–Sárköziné szerkesztett Válasz-ban meglehetősen nagy teret kapott, és szembe kellett néznem azzal, hogy versem nekem soha többet meg nem jelenhet. Ebben a belső emigrációs korszakban írt verseim bekerültek aztán a Hazafelé című, díjazott első kötetembe. De az út odáig dermesztően szakadékos volt. Colintól úgy kellett elbúcsúznom, mintha soha többé nem láthatnánk egymást. A Kollégium megvadult légkörében barátságunkat furcsán nézték. Mert aki angol, ugye… Az akkori légkörben csak a Gellért-hegyen volt tanácsos találkozni olyan költőkkel, akik az idén József Attila-díjat kaptak. Mindezek ellenére egy kulturális pártiskolára küldtek tanárnak, ahol Bartókról, Kodályról olyan előadásokat tarthattam, amilyeneket akkor senki sehol. Nehezebb volt kibírni a közelmúltbeli válságot, mint azt az elsőt. Húsz-harminc év között fiatal volt az ember, és tudta, hogy neki igaza van. A szorongás az utóbbi időben ért el. Akkor, húsz éve, éreztem, hogy a történelem csinált egy zsákutcát… Most azt éreztem, hogy egyénileg vagyok kilógatva az ablakon.

– Vannak beteljesületlen vágyaid, terveid?

– Igen, mert sok mindent lehetne írni, vállalni, ha más körülmények között élhetnék. Kellene például prózával is próbálkozni. De emellett a befogottság mellett lehetetlen. Magam mellett nem tudok senkit, aki ekkora kötöttséget hordozna. Számítsd be az írószövetségi titkárkodást, műfordítást, a folyton szaporodó kapcsolatokat… Ezt egyik versemben így fogalmaztam meg: „Több lett az élet, mint a mű”. Sajnos, csak kisujjal csinálhatom az irodalmat.

– Jól érzed magadat ebben a lakásban, vagy szeretnél máshol élni? Hol?

– Jól érzem magamat. Jól… Bár minden barátom a Duna másik oldalán él, vagy szeretne élni. Én sem gondoltam, hogy pesti lakos leszek. De kiderült, hogy ez megfelel az életmódunknak. Minden közel van, több helyen tudok jelen lenni. Ezzel együtt sem vagyok budapesti, még ma sem.

– Melyik évszakot szereted?

– A tavaszt. Ez banális dolog, de a tavaszt szeretem. A megújulás reménye… Nagy illúzió, hogy lehet újrakezdeni. És az örökkévalóság elevenen szimbolizálódik.

– Mondj egy ünnepet, olyant, ami számodra a legkedvesebb!

– A pünkösd. Gyermekkorom óta. Kaposmérőn akkor szokott vége lenni az iskolának. A tudat, hogy vár a nyári játék korlátlan palotája… Az évzáró a templomban zajlott, a „Jövel, szentlélek úristen”-t énekeltük, s én láttam már az állomásról értem jövő apámat… A pünkösd számomra valami olyan, hogy a szabadság kezdődik.

Feláll, matat a könyvespolcon, vékony szivarral tér vissza az asztalhoz. Rágyújt, belemered a kéklő füstbe.

– Mikor sírtál utoljára?

– Amikor Colin halálhíre megjött. Újsághírből tudtam meg, mert postás sztrájk volt Angliában. Párizson át, késve érkezett az információ: 1971. február 6-án infarktus érte. Összeesett az utcán.

– Mitől kap az ember infarktust negyvenhat éves korában?

– Háromfelé élt. Állandó hajszában, feszültségben…

– Nélkülöztél a háború alatt?

– Tulajdonképpen nem. Speciális helyzetben voltunk. Házunkat a front mögött megszállta az orosz hadsereg. Hamar megtanultam a nyelvet. Nemcsak oroszok, üzbégek is laktak ott. Az egyik üzbég katonát éneklésre tudtam bírni. Akkor rájöttem, hogy nekik az éneklés kultikus dolog, ima. Hogy milyen az orosz ember, akkor ismertem meg. Nemcsak kiették a házat, hanem hoztak is. Jött egy tiszt: „Mamka, mamka” – mondta, és hozott egy zsák lisztet. Anyagi szempontból nem okozott nélkülözést a háború. De a későbbi években nélkülöztem. A gimnázium két utolsó évét egy proletár házban töltöttem, albérletben, ahol még villany sem volt. Szalmazsákon aludtam.

– Voltál életveszélyben?

– Nem.

– A jövő mit tartogat neked?

– Inkább optimista vagyok. Nem félek tőle… Valami olyan, hogy igazam van és igazam lesz. A jó halálban hiszek. Éppen ezért megdöbbentett Colin halála, ami engem nem igazolt.

– Szenvedélyeid vannak?

– Nincsenek. Szeretek inni, szeretem a nőket, de nem hiszem, hogy a szenvedély szintjén. Kártyát, lóversenyt és a hasonlókat nem szeretem. Azt hiszem, igazából a szenvedélyem a zene.

– A nőkről is kellene beszélnünk. Megnevezhetnél egy szép nőt, akit ismersz.

– Kapásból már nem tudok… Úgy látszik, a szép nem kötődik a belső értékekhez. Csak a nőies nőket szeretem. Iszonyatos megrendülések értek. Biztosnak vélt jelek, például a szem szépsége és igazsága, a nőknél abszolút hazugságot is takarhat. Ilyen értelemben rejtély nekem a nő. 1962-ben írtam Az ifjúsághoz című versemet. Abban elég nagy mértékben bent van, hogy mit jelent a fiatalnak maradásban a nő. Tulajdonképpen mindig szerelmesnek kellene lenni, még akkor is, ha sikerül az a ritka vállalkozás, amit házasságnak nevezünk. Ettől függetlenül is nyitva kell maradni minden női kihívásra. A versben fiúkról és lányokról esik szó. Minden részlet mögött valóságos személyek vannak. Aki a fiúkat képviseli, tíz évvel később egyik legjobb barátom, de azok az elvárások, nosztalgiák, amit a lányokba és utódaikba vetítettem bele, semmivé váltak. Nem hiszem, hogy ez csak azért van, mert férfi és nő között nem létezhet barátság szexuális kapcsolat nélkül, hanem a nők jobban ki vannak téve a változásnak. Ezért hiszem azt, hogy a barátság az első szentség.

– Ezek szerint hiszel a barátságban?

– Abszolút mértékben, jóllehet, a legnagyobb lelki megrázkódtatásokat köszönhetem a baráti ütközéseknek. De mást is. Számomra Fülep Lajos például a világ élőlényei közül a legfontosabb ember. Minden ember életében adódhat két dimenzió, térben és időben való távolság. Számomra a tér Colin volt, az időben való távolság Fülep Lajos. Két sarka a világnak, és ez a két sarok kihullott alig fél év alatt. Ha azt mondom, tizennégy éves koromban lettem az, aki vagyok, talán 1971 februárjában, amikor Fülep után Colin is meghalt, akkor másodszor is felnőtté kellett válnom. Válaszút elé kerültem.

– Vannak ellenségeid?

– Igen. Tudok róluk. Nemcsak általánosságban, hanem név szerint is tudok róluk.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Mi a gyűlölet? Engem szolid embernek tartanak. Ha ezzel összefér a gyűlölet, akkor gyűlöltem is. A magam törvényei szerint bizonyára. A becstelenséget és a hazugságot megengedhetetlennek tartom. Ilyenkor engesztelhetetlen vagyok, ha ez gyűlölet, akkor igen.

– Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz!

– Hát… Százezer forint, mert ennyi még soha nem volt a kezemben, és többször kellett volna.

– Vagyonod van?

– Nincs. Az apámtól megtanultam gazdálkodni. Nélkülözés nincs nálunk, kölcsönt nem kérek. Apám volt a család stabilizátora. Tőle örököltem az ökonómiai érzékemet. Gyakorlati érzékem nincs, de ehhez az egyhez van.

– Van valamilyen tárgy vagy érték, amit szeretnél megkapni?

– Nem tudok ilyent mondani.

– Autó?

– Autóm nincs, nem is szeretnék.

– Mit gondolsz, mi az emberi élet értelme?

– Csak általánosságban lehet rá felelni. Magunkat megvalósítani. Ezen túl a fölismert lehetőségeket megvalósítani.

– Mi a véleményed a családi életről és a család szerepéről a társadalomban?

– Nagyon fontosnak tartom, éltető kovásznak. Olyannak, ami az emberit őrzi. Ennél jobb modell az emberiségre nincs. Nem tudtak kitalálni jobbat. S egy megvalósítható vállalkozás. Rendkívül nehéz, de megvalósítható. Hangsúlyozom, hogy vállalkozás. Nem egy adottság, ami csak van… Mindkét részről ember kell hozzá.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– Nem… Lényeket el tudok képzelni, embereket nem. Az ember nem lehet más, mint amit itteni létünk, sorsunk kialakított.

– Véleményed szerint a földinél fejlettebb civilizáció létezhet valamelyik bolygón?

– Lehet, de nem nagyon érdekel. Az én normáim emberekhez, a földi emberiséghez igazodnak. A könyörtelen elmúlással, hiú örökkévalósággal szembenézni, de mégis alkotni, ez több minden transzcendenciánál. Bartók egyik ifjúkori levelében megrendítő sorokat ír erről: „Egészen bizonyos, hogy egy évezred múlva, tízezer év múlva egész munkásságomnak nyoma sem lesz, tán az egész magyar nép és magyar nyelv örökre a feledésbe süllyedt. Vagy ha még nem akkor, akkor hát később. S mindnyájunk munkájának ugyanez az osztályrésze. Nem volna valami kellemes munkánkat csupán ezzel a lesújtó tudattal végezni. Ehhez életkedv, azaz, erős érdeklődés kell a létező mindenség iránt…”

– Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?

– Az egész életem arra van beállítva, hogy jobbá tegyem a világot. Nem keverem össze a művészetet a pedagógiával, de abban mégis hiszek, hogy a jobbra kell törekedni. Hiszek, ez credo. Nem tehetek mást. Egy percig sem tudnék élni, ha nem hinnék abban, hogy valami jobbat, többet lehet csinálni. Abban a pillanatban feleslegesnek tartanám magamat. Hogy valaha is elérhetjük-e még azt, ami a görög vagy az egyiptomi kultúra volt? Csak amire rendeltettünk, azon belül lehet az értékeket mérni. A koordinátáink adva vannak. Nincs olyan versenybíróság, amelyik az emberiség eredményeit egy komputerben összegyűjtené és minősítené.

Fodor András körül megvastagodik a kék szivarfüst. Az emberiség jövője helyett egyszer csak balatoni nyarakról, régi találkozásokról kezdünk beszélgetni. Fényképek fölé könyökölünk. Este nyolcra megérkezik a baby sitter, s Fodor Andrásék elindulnak valahová látogatóba. Velük együtt lépek az utcára.

 

Garai Gábor

Nyirkos decemberi este. Ballagok az utcán. Tudom jól, hogy Garai Gáborhoz megyek. Nyugodt vagyok, gyomrom s agyam mozdulatlan. Mintha tavasz lenne, s én egy kioszkba tartanék… Még soha nem jártam Garai Gábor lakásán, kávéházi asztalánál sem ültem. Miért vagyok ilyen nyugodt? Barátom nekem a Garai Gábor? Nem barátom. Rokonom? Nem rokonom. Földim? Nem földim. Ismerősöm? Igen, ismerősöm… Egy arc, életsors a mából. S ez a generációmnak már elég? Mindenesetre megnyugtató. – Az utca, amelyikben lakik, a Fehérvári útról ágazik el a Duna felé. Körben gyárak. Az utcán munkások tolongnak, kezdő mérnökök, kezdő házasok, gyerekek, vastag asszonyok, borostás arcú, külvárosi öregemberek. – Összetalálkozunk a ház előtt. Éppen kiszáll a kocsijából. A gyér utcai világításban jól hat ez a megérkezés. Igen… A jelentős ember hazaérkezett. Várom, hogy csattan a kocsi ajtaja. Fülelek, nem csattan. Egy perc, s már mellettem áll. Kezet fogunk, nekivágunk a lépcsőknek. Köhécsel. Ránézek, megáll, megállok. Milyen arcot vártam? Nem voltunk soha barátok, de jól ismertük egymást. S ez az arc? Mint egy civilizált indián, aki éppen hazatér a népe, családja számára kijelölt rezervátumba. S a bőre is teljesen kreol, barna, indus, indián… Persze, a fagy s az európai telek kiszívták, meggyötörték a bőrét, de mégis… Fáradt? Fáradt… A hajszoltság ott ül a szemében. Megszólal:

– Az is lehet, hogy még itt találjuk az orvost… A fiam szíve, tudod…

– Nem akarlak zavarni…

– Nem, nem… Vártalak, csak mondom, hogy az orvost még… Nálunk, tudod…

Nemrég az autójával belerohant egy autóbuszba. Ez jut eszembe. Miért? Egyébként is mibe rohanjon bele? Az autóbusznál nagyobb szörnyek alig közlekednek a magyar utakon. Meg kellett volna néznem az autóját. Közelről, déli fényben. Kedvelem a gyűrődéseket. Arcon, testen, karosszérián…

Az orvos, persze, már elment. Bemutatkozom Garai feleségének, teenager fiának. Leülök, Garai elővesz az aktatáskájából egy üveg Ballantines-t, és az asztalra teszi. Jön aztán a szóda, a poharak és az amerikai mogyoró. Valamilyen idegesség vibrál a levegőben. Félszavak reppennek ide-oda. Nem értem, miről van szó… A lakást méricskélem. Két kis szűk szoba. Zsúfolt íróasztal, a közepén modern írógép, a szélén fehér telefon. Az íróasztal előtt egy állványra szerelt szökőkút, ami rég elromlott, nem működik. Az ablakban rengeteg növény, a sansavériának egész ütegei. Elfedik az üveget, s komorságot árasztanak szét a szobában. A bútorok barnák, a könyvespolcok is barnán tekergőznek fel az ajtók és szekrények felett a mennyezet alá. Mellettem egy sublót terpeszkedik, a tetején rádió áll és lemezjátszó. A sublót mellett egy széken vagy min meztelen lemezek hevernek. Garai szűkösnek érzi a lakást, feszélyezi…

– Nincs dolgozószobám, látod… Itt már rég nem tudok írni… Másutt dolgozom, eszpresszókban… Egy nagyobb lakásért négyszázezer forintot kellene fizetnem, de nekem most éppen nincs négyszázezer forintom – mondja nevetve.

Elégedetten bólintok. Miért is? Vegyük sorra a tényeket.

Garai Gábor 1929. január 27-én született Budapesten. Anyja tanárnő, Kardos Lászlóval és Gáspár Endrével járt együtt a debreceni egyetemre. Apja Marconnay Tibor költő. Garai Gábor középiskoláinak elvégzése után hét évig dolgozott a vasútnál mint pénzügyi tisztviselő, s 1958-ban MÁV-intézőként szerelt le. A következő években az Európa Könyvkiadónál lektorkodik, majd az Élet és Irodalom belső munkatársa lesz. Garai pártos, tudatos költészetével belerobban az irodalom megújulásának időszakába, s 1956 után szinte előzmények nélkül az élvonalbeli, rangos költők sorába kerül. Művei: Zsúfolt napok (versek, 1956); Ének gyógyulásért (versek, 1958); Emberi szertartás (versek, műfordítások, 1960); Mediterrán ősz (versek, 1962); Artisták (versek, 1963); Eszköz és eszmélet (esszék, tanulmányok, 1965); Voznyeszenszkij: Óza (műfordítás, 1965); Kedd (versek, 1966); Nyárvég (válogatott versek, 1966); Szabad kikötő (válogatott versfordítások, 1966); Hans Magnus Enzensberger: Vallatás éjfélkor (műfordítás, 1967); Kis csodák (versek, 1968); Írás a falon (versek, 1969); Meghitt találkozások (esszék, tanulmányok, 1969); Orfeusz átváltozásai (verses játék, 1970); Márciusi nyár (jegyzetek és versek egy indiai utazásról, 1971). Műfordítóként is nagy szolgálatokat tett az irodalomnak. Többek között Blake, Brecht, Cocteau, Iszakovszkij Jevtusenko, Majakovszkij, Rilke, Shelley, Voznyeszenszkij és Yeats verseit ültette át magyarra. Közben persze Garai Gábor versei is megjelentek orosz, angol, francia, lengyel, német, délszláv, szlovák, cseh, román, indiai nyelven. Kétszer kapott József Attila-díjat, 1965-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. A közelmúltban a Fővárosi Tanács Pro Arte aranyérmét is megkapta. Garai Gábor mindemellett a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának a tagja, a Magyar Írók Szövetsége titkárságának a tagja, a PEN Club alelnöke, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese.

Mindezek ellenére Garai Gábornak nincs különleges elbírálásban része. Így aztán nem a Rózsadombon lakik, hanem a XI. kerületben, a lágymányosi lakótelepen. Jó ez Garainak? Nem tudom. Én rögeszmésen vonzódom a szocialista demokráciához. Az író munkáját tisztességesen fizessék meg, de ne adjanak neki ingyen villát. Talán Garai is örül annak, hogy csak szolgálatot vállalt, s kiváltságot nem élvez. Milyen könnyű, egyszerű így a helyzete. Jön-megy az utcán, kedvtelve nézi a járókelőket, a nőket, a gyermekeket, írótársakkal beszélget, és sehol semmi fal, ház vagy sövény, ami elválasztja a többi embertől. Igaz, gondokkal küzd, sovány, keserű, az is lehet, hogy boldogtalan. Ugyanis költő… Társadalmilag, rangban mindent elért… De erről volt szó?… Erről is, másról is… Garai nyilván szolgálatot akar tenni a népnek, kultúrának, társaknak… S a költő szolgálata sajátságos… Valójában emberáldozatról van szó most is, parázsról, lángról. El kell égni… Azt hiszem, Garainak is égnek már a máglyái. Gyújtott magának néhányat. Próbálgatja a fájdalom szép fokozatait. Család, társak, tévutak, pokoljárások, gondterhelt emberek, munkások arca a hajnali villamosokon… Hogyan kell, mit kell? Égnek a tüzek. S közben szerencséje is van, szemlátomást ő a sikerember, a nagymenő. A társadalom is tiszteletben tartja, ugyan mi baja lehet? Garai elkötelezett író, s éppen akkor, a konszolidáció időszaka előtt kötelezte el magát a nép, a szocializmus mellett, amikor a szocialista demokráciának a mai napokban kibontakozó teljessége még csak születőben volt.

Ülünk tehát a szűkös, zsúfolt lakásban boldogan, boldogtalanul. Garai indián arca alig rebben. Whiskyt tölt, szódát spriccel a tetejére, s közben arról beszél, hogy 1929. január 27-én született, tíz évvel később, de ugyanazon a napon, melyen Ady Endre meghalt. Ez az egybeesés sokáig izgatta, foglalkoztatta az édesanyját. Garait is izgatja:

– Indiában is beszéltem erről, ott hisznek még a reinkarnációban… S tényleg Ady volt, aki megmutatta nekem a költészetet. Anyám nem akart belőlem költőt nevelni, Adyt sem anyám adta a kezembe, hanem a rongyosra olvasott Új versek kötetét magam vettem le a polcról – mondja.

Hátradől a modern fotelban, s a poharát dajkálja. A pohárban reng, hullámzik az ital. Elegáns öltözékű férfi, olyan benyomást kelt, mint egy diplomata. Sötét ruha, oldott szürke nyakkendő, fekete cipő, kék zokni, hófehér fékonpressz ing. Az asztalon két doboz cigaretta hever, a kanárisárgába csomagolt Gitár s a szolidabb öltözékű Porti. Váltakozva matat a dobozokban, sokat cigarettázik. Nehéz elképzelni a vasutas Garait, a gimnazista Garait s a hajdani kisgyermeket.

– Mit őriztél meg a gyermekkorodból? Arcokat? Jeleneteket?

– Állandó nosztalgiám a természet, a budai bérház… Piros és fehér bogyók, jázmin. Boltost játszottunk, s ezeket a bogyókat árultuk egymásnak mint terményt. A Zsolt utca 3-ban laktunk, mióta az eszemet tudom. Hároméves gyerek voltam, amikor odaköltöztünk. Csak olyan emlékeim vannak, hogy anyám és én léteztünk. Akkor már külön éltek a szüleim. Nagyon derűs, vidám gyermekkorom volt, bár elég ritkán láttam az anyámat, ő ugyanis állástalan magyar–történelem szakos tanárnő volt, s házitanítóskodott. Reggeltől estig járt a házakhoz, ahol korrepetált. Vagy a nagymama volt velem, vagy a nagynéném, vagy az ismerősök. Nők között nevelkedtem. Nagyon szép volt, szerettem a környéket. A lebontott Tabánból felszorultak oda a kisemberek… Jól emlékszem a délivasút, a dobozgyár s a Naphegy környékére. Itt-ott villák, de ma is sajátos környék. Nem annyira a villatulajdonosok és a nagymenők vidéke, inkább a Tabánból ittrekedt emberek, a dobozgyáriak és efféle értelmiségieké, mint mi voltunk. Gyermekkoromban demokratikus környék volt. Nem nyomornegyed, de azért a kisemberek, munkások és kispolgárok világa. Emlékszem, ott volt a stráfkocsisok kocsmája a közelben, harmonika szólt… Van egy felderíthetetlen, homályos emlékem is kisgyermekkoromból, egy kertvendéglőről, ami a Tabánból megmaradt. Felnőttkoromban holt biztos, hogy nem jártam ott. Álomkert címmel verset is írtam erről a vendéglőről.

– Miből éltetek? Jómódúak voltatok, vagy nélkülöznöd kellett?

– Nem nyomorogtunk. Anyám jómódú polgári családokhoz járt korrepetálni. Szükséget nem szenvedtünk. Azt mindig hallottam, hogy kevés a pénzünk, de cipőm, ruhám volt. Néha meghívtak születésnapjukra a gazdag tanítványok Pasarétre… Anyám rendesen fel tudott öltöztetni, és jól is bántak velem ezeknél a házaknál, de feszélyezett voltam, mert én voltam az értelmiségi bejárónő gyereke. És ugye, amikor a kis lakáshoz szokott srác belép egy palotába, nem tudja, hová tegye a kezét.

– Milyen volt a viszonyod Marconnay Tiborhoz?

– Apámat én mint apát és eltartót soha nem ismertem, de ezt nem szemrehányóan mondom. Közös akarattal váltak el a szüleim. Mióta én az eszemet tudom, apám mint nevelő vagy eltartó nem játszott szerepet. Tulajdonképpen serdülőkoromban kezdtem megismerni őt, de akkor már ez az ismeretség olyanszerű volt, mint egy fiatal író találkozása az idősebb íróval. Voltaképp öregkorában szerettem meg. Valójában megértettem azt a hallatlan nehéz sorsot, hogy hatvanéves kora után jött rá arra, hogy az már nem pótolható semmilyen díjjal, amit elmulasztott sikerben. A parnasszista költői irányzathoz, amihez ő tartozónak vélte magát, soha nem tudtam vonzódni, ugyanakkor azt hiszem, Osvát, Babits és mások nem nagyot tévedtek, amikor őt komoly tehetségnek vélték. Súlyos hibája volt, hogy rengeteget írt, és nem tudott selejtezni. Ma is az a meggyőződésem, ha fentmaradt műveit kellő szelektálással kiadnák, sokkal jelentősebb költőnek tűnne fel, mint élete utolsó éveiben látszott. Utolsó válogatott kötete óta is sokat publikált. Úgy érzem, ideje volna, ha összeszednék a versei legjavát. De azt hiszem, ennek a siettetése nem családi ügy.

– Mit csináltál, mi történt veled a háború alatt?

– 1945-ben tizenhat éves voltam. Előzőleg, amíg lehetett, itt voltam Budapesten, iskolába jártam. Amikor jöttek a bombázások, vidékre mentem anyámmal. A háború utolsó időszakát a Vas megyei Mesterháza községben vészeltük át, apai nagyanyámnál. Ez a majd egyéves vidéki élet is hozzájárult ahhoz, hogy közelebb kerültem a földhöz. Egyébként senki hozzátartozómat nem veszítettem el. Néhányszor óvóhelyre bújtam, de semmi tragédia nem ért, csak borzasztóan utáltam a háborút. Arra emlékszem, hogy a falusi kis udvaron is ástunk egy bunkert, s ha jöttek a gépek, bebújtam a föld alá. Mi tagadás, iszonyúan féltem.

– A háború óta voltál életveszélyben?

– Nem tudom. Sokszor ültem repülőgépen. 1970 márciusában Kajuraho és Benares között, amikor felszállt a gép, a fák magasságában megbillent, és zuhanni kezdett. Négy utasa volt a gépnek, két amerikai és két magyar. A stewardessek sikoltoztak. A pilótának sikerült visszarántani a gépet. Később a főpilóta kijött, és úgy mondta, hogy egy ragadozómadár miatt történt minden. De ez csak egy eset… Hogy mikor van az ember életveszélyben, és mikor nincs, azt soha nem tudja. Hat hónappal ezelőtt nekimentem a gépkocsimmal egy autóbusznak. Óriási recsegés, ropogás… Alig tudtam kimászni a kocsiból, de egy percig sem hittem, hogy életveszélyben vagyok. Máskor viszont indokolatlanul félek.

– Milyen a közérzeted?

– Az az érdekes, hogy milyen az írói közérzetem. Nem nagyon jó. Előrebocsátom, hogy mindenféle egyéni elismerést, amit író megkaphat, én megkaptam, tehát semmiféle személyes sérelmem nincs. Sérelmem nincs, legfeljebb gondjaim vannak. Ezek is inkább csak kérdésekben fogalmazhatók meg. Miért van az például, hogy manapság az irodalmi életben a pártosság vagy a szocialista realizmus alig kiejthető szavak? Nyilván nem azért van, mert ezt valahol fentről diktálják, hiszen a felsőbb vezetők a pártos irodalom mellett foglalnak állást. Sőt, az irodalom elkötelezett szocialista eszmeiségű irányzatának a hegemóniája mellett szállnak síkra. Ezzel szemben gyakorlat, hogy a fiatalabb és nemcsak a fiatalabb nemzedékek írásaiban azt látja az ember, hogy aki civilben vagy állampolgárként elkötelezettje is ennek a társadalmi rendnek, óvakodik ezt írásban is kifejezésre juttatni. Az az érzésem, hogy itt egy nagyon anakronisztikus gátlásról van szó. Most senki sem akarja kötelezni sem témára, sem hűségnyilatkozatra a költőket, írókat. Szinte divatja támadt az el nem kötelezettség és pártatlanság mímelésének. Nem tudom, miért van ez így, miért alakult ki ez a helyzet az irodalmi és kulturális életben. Miért éppen akkor alakult ki, amikor mindenki szabadon kifejtheti a meggyőződését. Nézetem szerint az íróemberek döntő többsége mellette van annak, amit ez a szocialista Magyarország csinálni akar. Miért éppen ilyenkor kell ilyen előkelő hallgatásba vonulni? Én még azt is ki merném mondani, hogy ilyen légkörben szinte kompromittálja magát, aki változatlanul próbál közérthetően írni, a szónak persze nem a primitív értelmében, aki nem tagadja meg elkötelezettségét. De ha ez a mai kritikai légkörben kompromittáló, én ezt is vállalom. És a szocialista realizmust nagyon komolyan gondolom. Tudom, hogy eldöntetlen elméleti viták is vannak e tárgyban… De ennek az irányzatnak így is bármikor hajlandó vagyok kimutatni átütő erejét. Gondoljunk – sok más klasszikus mellett – Gorkij, Brecht, Majakovszkij, Nezval vagy Kovacsics műveire.

– A szorongást mint kínzó érzést ismered?

– Igen, kétféleképpen is. A pozitív szorongást gépkocsivezetésnél érzem, hogy nemcsak magamra, hanem mindenkire vigyáznom kell. A másik szorongást az irodalmi életből ismerem. Az ember nem tudja, hogy ki és miért gyűlöli. Az első szorongás konkrét, a második absztrakt.

– A félelem ismerősöd?

– A saját bőrömet is féltem sokszor… Bőszít… Többnyire csak elméleti vagy álomban látott veszedelmektől… Leesek az emeletről, elüt a vonat…

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

– Rosszakat, mindig csak rosszakat… Lezuhanok a magasból, vagy a fiammal van valami baj… De ezt versben is megírtam. Ha minden rendben van, szerencsére nem álmodok semmit. Valaha régen voltak jó álmaim is. A jó most már legfeljebb a valóságban jelentkezik.

Garaira pillantok. Arca merev, komor. Ügyetlenül belemarkolok a sózott mogyoróba. A mozdulatot igyekszem könnyedén, derűsen befejezni. Garai mozdulatlan. Merev arccal várakozik. Megszólalok:

– Mondj egy ünnepet, ami számodra a legkedvesebb.

– A tavasz. Nincs naphoz kötve. Amikor hosszabbodnak a napok, kirügyeznek a fák, és az első virágok is kibujkálnak. A téli ünnepeket nem szeretem. Valaha, gyermekkoromban, szerettem a karácsonyt, de most már csak a tavaszi, nyári ünnepeket szeretem.

– Mikor írsz? Hol?

Kedvetlenül körülpillant, sokára szólal meg:

– Itt nagyritkán. Itt legfeljebb gépelek. Vagy eszpresszóban írok, vagy a nyári szabadságom alatt nyugodtabb helyen. Szentendrén, bár az nincs kipróbálva igazán, hogy ott hogyan lehet dolgozni.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Mindig nehezen. Ezt nem nagyképűségből mondom. Persze előfordul, hogy verset könnyen írok, ami nagyon bennem van, és diktálja magát. De például újságcikket, kritikát nagyon nehezen írok. Az is előfordul, hogy verset is nehezen.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– A szerkesztői munkámat rendszeresen végzem, az íróit rendszertelenül. Ha hosszabb munkám van, tartalékolom a szabadságom idejére. A vers kiköveteli a maga idejét. A vershez nem kell idő, ahhoz lelkiállapot kell. Ha az megvan, idő kerül hozzá, akármennyire el van foglalva az ember. Ha regényíró lennék, nem tudnék ilyen napi elfoglaltságot vállalni. A vers kegyelem kérdése, a pillanat adománya. Vagy jön, vagy nem jön. Ha pedig arra gondolok, hogy több verset is írhattam volna, ha több időm van, akkor azzal vigasztalom magam, hogy azokat a verseket, amiket nem muszáj megírni, azokat jobb nem megírni. Az időzavar remélhetően csak a gyengébb verseim megírásától kímélt meg.

– Min dolgozol most?

– Titkos dolog… Egy meghívásos hangjáték-pályázatra írok valamit. Ezenkívül nyomdában van egy kis kötetem, az utóbbi három évben írt verseimmel, címe: Ablakban a Nap. Összegyűjtött verseim kiadásán is munkálkodom, erre a Szépirodalmi Könyvkiadóval van megállapodásom. Válogatok. Továbbá egy újabb gyűjteményt is előkészítek a kritikai esszéimből.

– Milyennek tartod eddigi életutadat?

– Sokáig nehéz volt, főleg az indulás. De a sikerek aztán váratlanul és gyorsan elértek, olyan gyors egymásutánban, hogy akár meg is szédíthettek volna. Talán szerencsém, hogy nem minden küzdelem nélkül jutottam el a sikerig, így remélem, nem is szédültem meg tőle. Ezt különben magam nem tudom eldönteni. Abban azért biztos vagyok, hogy jobbra és többre kell törekednem, és mindig újat kezdeni.

– A magyar nyelv nemcsak nemzeti létet jelent, hanem minden szépsége mellett földrajzi és nyelvi korlátokat is. Kitörhet e korlátokból egy magyar költő?

– Igen. Én még személyesen nem tapasztaltam, de tágítsuk ki a kérdést a huszadik század nagy költőire. Úgy vettem észre, hogy Radnóti, József Attila orosz, francia és olasz vagy Ady Endre új német fordításai bizonyítják, hogy a modern magyar líra kilépett a világba. Nem szavalják tömegek az utcán, de a szellemi emberek szűkebb köre érdeklődik irántuk. Ez vonatkozik Illyés Gyulára, Vas Istvánra, Szabó Lőrincre és Juhász Ferencre is. De ne legyenek illúzióink… Az a meggyőződésem, hogy a legtöbb keresnivalónk a kisebb szomszédos országokban van. Szlovákiában és Romániában például a legjobb költők közül sokan Ady Endrét tekintik tanítómesterüknek, s a legjobb mai költők vállalkoznak József Attila és a ma élő szocialista költők tolmácsolására. Persze, legnagyobb közvetítőnk a világirodalomba az orosz nyelv, amely ma élő lírikusai segítségével vállalta ezt a missziót.

– Mit tartasz mint író a legfontosabb feladatodnak, milyen elképzelések vezérelnek?

– Kommunista írónak vallom magam, és ezért egyszerre izgatnak a világ s a haza társadalmának gondjai. Nem hagy nyugodni, hogy mikor mehet haza tízmillió kelet-pakisztáni menekült nyugodt és demokratikus viszonyok közé, de az is izgat, hogy jól érzi-e magát a munkás a XI. kerület gyáraiban vagy Budafokon… Az a XI. kerületi munkás, akinek a közeli jövőben nem nagyon lesz lehetősége arra, hogy itt lakást kapjon, mert itt újabban csak OTP házak épülnek, lakásonként 450 ezer forintért, protekciósan is 300 ezerért.

– Mi a véleményed az írói elkötelezettségről?

– Ez ügyben csökönyös vagyok, megátalkodott. Ezt az elkötelezettséget én 1948-ban, tizenkilenc éves fejjel vállaltam. Azóta jó néhány pofont kaptam érte jobbról és balról. A papírforma szerint az lett volna az indokolt, hogy amikor itt égett a ház, a házégetők közé álljak. Nem tartom érdemnek, hogy nem oda álltam, csupán sorsszerű körülménynek, annak, hogy amikor itt a munkáshatalom létéről vagy nemlétéről volt szó, akkor én történetesen a munkásemberek között dolgoztam, s belőlük merítettem erőt. Tehát nem személyes érdem, hogy én arra az oldalra álltam, ahova álltam. A nagyon nehéz és bonyolult helyzetben ezt az erőt a közösségtől kaptam. De ugyanakkor kénytelen vagyok elmondani, hogy bár kicsi ember voltam 1950–51-ben, amikor a munkahelyemről nagyobb embereket, a mozgalom régi harcosait vitték el törvénytelenül és ítélet nélkül, én akkor alig voltam húszéves, de egy pillanatig sem tudtam elhinni, hogy ezek az emberek, akiket a munkám során megismertem, bűnösök. Nem tehetek róla, hogy ezért nem voltam akkor hajlandó a megbánásra, sem később a kiábrándulásra. Sőt, nagyon megértem azokat, akik az említett időkben kiábrándultak, vagy utóbb megbánásra kényszerültek. De azt hiszem, ma elkötelezettnek vallhatja magát esetleg az is, aki történetesen – szerencsére vagy teljesen véletlenül – akkoriban sem a maga megtagadására, sem csalódásra nem kényszerült.

– Véleményed szerint a hétköznapoknak van forradalmisága?

– A hétköznapi forradalmisághoz a hétköznapi munkában még mindig nem sikerült megtalálnunk az ösztönzés igazi lehetőségét. Ezt a magam bőrén is tapasztalom. Mint nemzetközi forradalmi probléma, a kelet-bengáliak helyzete e pillanatban jobban foglalkoztat, mint bármely hazai gond. De ez nem jelenti azt, hogy bármely hazai probléma nem érdekel. Nagyon is érdekel, hogy a tanyai diákok és iskolák nehéz helyzetben vannak, de mély meggyőződésem, hogy ezt nem adakozással, a „gazdagok” jótékonyságával lehet megoldani, mivel ez államháztartási teendő. Ahol a javak a közösség kezében vannak, ott ez nem jótékonysági, hanem elsősorban közösségi, tervgazdasági kérdés.

– Ha nem írsz, mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc tevékenységed?

– Nem nagyon, inkább fordítva. Gyakorlatilag nem az a probléma, hogy mit csináljak, amikor nem írok, hanem az, hogy mikor és hol írok? A nyári napok persze Szentendrén… Szentendrén van egy kis telkünk… Az ember letesz egy palántát, fácskát, és látja, hogy élet lesz belőle. Az utóbbi években ez az egyetlen felüdülésem. Mint Anteusz érintkezem a földdel. Ha kimarad egy-két hét a havas téli időben, szinte légszomjat érzek.

– Mit gondolsz, mi az életünk értelme?

– Nem egyedül maradni, társakra találni. A költő többnyire válságos pillanataiban ír verseket, én a legválságosabb pillanatomban írtam le, hogy nem tudok egyedül lenni, társakra vágyom. Szubjektíve csak arra tudok következtetni, hogy az ember nem lehet meg társak nélkül. Család, barátok, pályatársak… Csak az a szörnyű, amikor olyan pillanatok következnek el, amikor ezek a társak elmennek.

– A költő vajon befolyásolhatja a világ eseményeit?

– Tiszta szigorúság címmel írtam egy verset a sikkasztók, zavarosban halászók, a közösség rovására üzérkedők ellen. Többen megkérdezték tőlem, érdemes volt-e megírni, hiszen közben a spekuláció és a korrupció nem csökkent. Soha nem hittem abban, hogy a költészet ilyen közvetlen, praktikus haszonnal jár. „A költő hasztalan vonít” – mondta József Attila, és ne szépítsük, ez ma is így van. De ha hasztalan vonít is, vonítania kell. Elsősorban akkor, amikor úgy érzi, nemcsak magáért, hanem másokért is vonít.

A szomszédos szobában a család a tévét nézi. A hangok átszűrődnek, fölénk kerekednek. Az egyik színész izgatott hangja újra és újra közénk vág. Valamilyen film pereg a szomszédos szobában. Itt pedig a mi külön filmünk.

– Gondoltál már arra, hogy meddig élsz? – fordulok újra Garaihoz.

– Azt hiszem, nem sokáig. De ez nem nagyon foglalkoztat, sőt, még az sem, hogy utólag meddig élek…

– Hánykor fekszel le? Milyenek az éjszakáid?

– Koránkelő vagyok, koránfekvő és jó alvó, ha kívülről nem bántanak. Magamtól nem vagyok rossz alvó. Előfordult már betegség idején… De normális körülmények között jól alszom, nyugodt az éjszakám. Hatkor kelek.

– Ismered a magányt?

– Egyre inkább magányosnak érzem magamat, bár semmi hajlandóság nincs bennem a magányra. Bizonyára én is hibás vagyok abban, hogy ennyire magányos lettem, de ahogy kortársaimtól, írótársaimtól hallom, a magány nemcsak az én korom és életkörülményeim tünete. Nagyon nem szeretem, és nagyon veszedelmesnek tartom a magányt. De éppen, mert magányosságról van szó, egyedül nem tudok semmit sem tenni ellene.

– Hiszel a barátságban?

– Igen. Tulajdonképpen egyik legnagyobb dolognak érzem a barátságot. Utolsó nagy barátom Váci Mihály volt. Vannak még barátaim, és talán lesznek is. De az ember negyven körül inkább veszít a barátok közül, mint újakat szerez.

– Vannak ellenségeid?

– Bizonyára… Én nem tartom számon őket. Én sem irodalomban, sem más területen ellenségeket nem tartok számon. Akik engem ellenségüknek vélnek, azoknak száradjon ez a lelkükön.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Igen… De mindig csak átmenetileg, mindig csak olyanokat, akiket alapjában véve szerettem, és úgy éreztem, hogy csalódom bennük. Eddig szerencsére többnyire kiderült, hogy én tévedtem. Akiket igen gyűlöltem, mert szerettem, azok alapjában véve szeretetre méltóak voltak.

– Szenvedélyeid vannak?

– A dohányzásról le kellene szoknom. Köhögök, de nem szántam el magamat. Káros szenvedélyeim: írás, némi konyak, ha kellő mértéktartással is. Tulajdonképpen a nap nagy részében volán mellett ülök. Ezeknek a károknak a hatását nemigen éreztem idáig. Ma már a negyvenedik cigarettát szívom, ez pokoli.

– Kártyázni tudsz?

– Kérlek szépen, rosszul. Ultizni nem tudok. Többen mondták, hogy így a mozgalmi pályán nem is fogok előbbre jutni. Érettségi szünetben megtanultam tarokkozni és bridzselni, de azóta azt is elfelejtettem. Tehát nem tudok. A bridzset mint intellektuális játékot nagyon élveztem. Máig sem felejtettem el teljesen, ha összejönne még három partner, negyediknek beállnék. De most már nem jön össze három partner.

– Érzel magadban valamilyen hiányt?

– Emberi vonatkozásban hajlamos vagyok arra, hogy túlságosan önmagamba forduljak. Így aztán, aki arra tette fel az életét, hivatását, hogy a közösség költője legyen, az elég sokat gyötrődik. Ez a magamba fordulás nem kicsinyes önzés, de túlságosan sokat foglalkoztat, akkor is, amikor mással kellene foglalkoznom. Mint író, állandóan hiányt érzek magamban, két vers között úgy érzem, hogy nem fog megszületni a következő.

– Általában mitől vagy ideges?

– Az igazságtalanságtól. Attól is, ha valahol valamilyen kérdésre okosan válaszolhattam volna, de a válasz csak a lépcsőházban jutott eszembe. Az is idegesít, ha a körülöttem levő emberek, akikkel a feladat összekapcsol, nem fogják fel komolyan a munkát, amire vállalkoztak.

– Milyennek érzed generációd helyzetét?

– Eléggé rossznak. Generációm legjobbjai megértek arra, hogy átvegyék a stafétabotot az idősebbektől. Nagyon kevesen vannak azonban ezek közül olyanok, akik a stafétabottal együtt a komolyan vett társadalmi felelősséget is vállalnák. Éppen ezért kissé furcsa az a türelmetlenség, ami a legfiatalabbak részéről érzékelhető, hogy hát mikor adják át ezek a harmincöt-negyven évesek a helyüket? Az esetek többségében nincs hely, amit átadhatunk. Hol vannak az általunk betöltetlen helyek, azt magam sem tudom.

– Beszéljünk a nőkről…

– Nők között nőttem fel. Máig is úgy vagyok, hogy teljes őszinteséggel könnyebben nyilatkozom meg nők, mint férfiak előtt. A szó félre nem érthető értelmében nők között majdnem annyi barátom van, mint a férfiak között. Az a kötődés, ami az embert gyerekkorában az anyjához kapcsolta, idegen nők között könnyebben létrejön, mint félig-meddig idegen férfiak előtt.

– Mikor sírtál utoljára?

– Nem is olyan régen. Amikor a feleségem édesanyja meghalt. Nagyon szerettem, konvencionálisan nem tartottam anyósomnak, több volt nekem.

– Ha a mesebeli király elé kerülnél, mi lenne a mesebeli három kívánságod?

– E pillanatban nincs három, egy van: a fiam teljesen egészséges legyen, és fölnevelhessem.

– Mi a véleményed a családi életről és a család szerepéről a társadalomban?

– A család nélkülözhetetlen rév, kikötő, ahogy parancsolod… Az én egyéni szerencsém, hogy a szűkebb családommal jól megvagyok. A család szerepe a társadalomban nem ilyen egyértelmű. Sokaknak pokol a családi élet, korábban nekem is okozott konfliktusokat és problémákat. Attól tartok, hogy hosszú távon mint legszűkebb közösségi sejtet, jobbat nem tudunk kitalálni, mint a család. Egyáltalán nem azt mondom, hogy a monogám házasság az egyetlen üdvözítő megoldás, hanem azt, hogy az ember nem tud jövő nélkül élni. A halála után is folytatódó jövőt csak a gyerek, az unokák, a biológiai továbbélés lehetősége adja meg. Ígérjenek nekem bármilyen halhatatlanságot a műveimért, fütyülök rá, ha azzal az igénnyel írom is, hogy kiállja az idők próbáját. A továbbélést egyedül garantáló, igazoló reménység: a gyerek. A halhatatlanság. A versek nyugodtan elhalasztódhatnak a gyerek miatt. Ebben az esetben teljesen mindegy, hogy egy indiai szántóvetőről vagy egy hat nyelven beszélő európai költőről van szó.

– Szerinted van modern ember?

– Szerintem csak ember van. Rendes ember és kevésbé rendes. Divatos értelemben semmi esetre sem tudom azt mondani, hogy a modern ember különb volna, mint a nem modern.

– Mit gondolsz, a jövő mit tartogat neked?

– Erre még nem gondoltam. Sokszor az az érzésem, hogy megírtam minden lényegest, amit megírhattam, és egy nehéz periódusba jutottam, az írói középkorúság időszakába. Nálunk csak fiatalnak vagy öregnek lenni jó. De ez a negyvenes időszak, azt hiszem, minden írónál válsággal teljes. Bennem nincsenek világrengető válságok, de mindennap szembenézek a mindennapi életközösségi és személyes válságaival, és mint író azzal is, hogy most sem maradhatok nyugton, békélhetek meg. Mindig újat kell kezdeni.

Garai elhallgat. Hallgatunk. Némán kortyolgatjuk a whiskyt. Jó óráig ülünk szótlanul, nyugodtan, szinte mozdulatlanul. Akkor aztán felállok, Garai az ajtóig kísér.

 

Illés Endre

A hajdani New York palota negyedik emeletén van a Szépirodalmi Könyvkiadó, itt az ő szobája is. Én is a házban dolgozom, így naponta össze kellene találkoznunk a liftben, a lépcsőházban, büfében, de soha nem találkozunk. Fél év is elmúlik, mire véletlenül megpillantom választékos szürkékbe öltözött alakját. Pedig Illés Endre jelen van. A házban is, kulturális közéletünkben is. Hetvenéves korában is aktív író, könyvei jelennek meg, darabjait játsszák a színházak, s a napilapok tárcarovatában versenyre kel a legfiatalabbakkal. Közben mint a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója, sok fiatal írót indít útjára, minden tehetséget felkarol, támogat. Illés Endrével csak személyesen nehéz találkozni. Észrevétlenül tud megérkezni és távozni. Láthatatlansága már-már legendás. Van valamilyen misztikus, belső tulajdonsága. Úgy tűnik, átléphetetlen delejes kör övezi. Sokan azt mondják, hogy a műveltség páncélja védi a testét… Lehetséges… Illés Endre a világ elé tárja a műveit, a közért, az emberekért cselekszik, de ő maga a háttérben marad. Az emberek viszont azt kérdik: milyen színű a vére? Mennyit szenvedett a teste? Enni szokott? Személye nagyon sok embert foglalkoztat. – Csütörtökhelyen született 1902. június 4-én. Pályája, úgy tűnik, töretlen és egyenletesen emelkedő. A harmincas években már tekintélyes kritikus, a Nyugat rangos munkatársa. Kitűnő novelláival és első drámáival a negyvenes években hódította meg a közönséget. Korán, először 1937-ben, majd másodszor 1939-ben kapta meg a Baumgarten-díjat. Írói sikereit azóta újabb díjak és érmek jelzik. 1962-ben József Attila-díjjal, 1963-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. 1969-ben megkapta a főváros Pro Arte aranyérmét. Legutóbb, 1972-ben, az Elnöki Tanács a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével fejezte ki elismerését Illés Endrének. Művei: Törtetők (karikatúra, 1941); Zsuzsa (elbeszélések, 1942); Méreg (dráma, 1942); Egyszárnyú madarak (mesejáték, 1943); A mostoha (színmű, 1946); Kevélyek (elbeszélések, 1947); Hazugok (vígjáték, 1949); Történet a szerelemről és a halálról (1957); Krétarajzok (tanulmányok, 1957); Trisztán (dráma Vas Istvánnal, 1957); Hamisjátékosok (regény és elbeszélések, 1958); Vörös és fekete (dráma Stendhal regényéből, 1958); Türelmetlen szeretők (színmű, 1959); Homokóra (komédia, 1961); Kettős kör (elbeszélések, 1962); Rendetlen bűnbánat (dráma Vas Istvánnal, 1963); Aki szeretni gyáva (színmű, 1965); Gellérthegyi éjszakák (tanulmányok, 1965); Száz történet (kisregények és novellák, 1966); Színház (tizenegy dráma, 1967); Írók, színészek, dilettánsok (esszék, 1968). Illés Endre életmű-sorozatának is megjelent már az első öt kötete: Szigorlat (elbeszélések, 1969); Szakadékok (elbeszélések, 1969); Krétarajzok (esszék, kritikák, tanulmányok, 1970); A tövisszúró (kisregények, 1971); Árnyékrajzok (tanulmányok, 1972). Az életmű-sorozattól függetlenül jelent meg a Hármaskönyv (novellák, Stendhal-tanulmányok, s a Festett egek című dráma, 1972). Illés Endre fordította magyarra Stendhal Vörös és fekete, Vörös és fehér, valamint a Pármai kolostor című regényeit, Maupassant novelláinak nagyobbik felét és Camus Caligula című drámáját. Mint szerkesztő is kultúrmissziót teljesített, ő válogatta a Magyar Elbeszélők első négy kötetét a Parnasszus kiadás számára, s ő ásta elő jórészt a Budapesti Napló és A Hét megsárgult példányaiból Csáth Géza novelláit, s rendezte a kötetet (A varázsló halála) sajtó alá.

Úgy képzeltem, hogy Illés Endre egy kertes villában lakik. De nem… Kopott, gellérthegyi bérház legfelső emeletén bukkanok a lakására. Csengetek, ajtót nyit, bemutatom Móser Zoltán fotóművészt, majd mindketten bemutatkozunk a ház asszonyának is. A tágas, könyvespolcokkal bélelt előszobából egyenesen a dolgozószobába lépünk. A szoba hatalmas. Körben könyvespolcok, a polcokon – csak itt – legalább hatezer kötet. Szűrt, délutáni fények. Az ablakon át csak sejlik az udvar s a szomszédos háztetők, mivel a keretekben okkersárga, halványzöld és fehér katedrálüveg feszül. Az ablak előtt függöny, az ajtók előtt földig érő drapériák. Egy nyitva felejtett ajtón át a szomszéd szobába látni. Úgy tűnik, az is hasonló. De maradjunk Illés Endre dolgozószobájában. Az ablak előtt zsúfolt, használaton kívül rekedt íróasztal, jobbra a polcok előtt rádió, kis asztal, magas hátú francia fotelok és a sarokban egy alig látható televízió. A másik oldalon írópolc, nikkelezett létra, asztal, biedermeier székek, fotelok. Az ajtó közelében tompán barna heverő, mögötte újabb polc, hanglemezekkel, a polc felett kicsi, mozdulatlan ingaóra. A falon s a könyvespolc elé akasztva sok kép: Bernáth Aurél-, Kádár Erzsébet-, Márffy Ödön-, Szőnyi István-festmények, Borsos Miklós rézdomborítása, s a polcok szélén Borsos-érmek. A polcokon vaskos művészeti könyvek, a legújabb, legmerészebb törekvések. Illés Endre követi a pillantásomat, és megszólal:

– Tág skálán szeretem a festészetet is…

A szobában szinte félhomály van, s a fáradt rőt szín az uralkodó. Barna a cserépkályha, kopottas rőtbarnákat sugároznak a székek s a perzsaszőnyegek. A szoba közepén nagy a tér, sétálni lehet… Akár egy trónterem… De a trón hiányzik…

– Nem szeretem a zsúfoltságot – mondja Illés Endre, s már-már élvezi csodálkozásomat. De valójában nem tud örülni kíváncsi, kutató pillantásaimnak, mert Móser már kábelokat húz át a szobán, ablakot nyit, villogtat… Illés Endre, ha tehetné, most tényleg láthatatlanná válna, de nem teheti. Francia vörös borral és jugoszláv Sljivovicával kínál bennünket. Nehezen nyílik a francia Beaujolais, s amikor kinyílik, feldől az üveg, s néhány kortynyi drága nedű a parkettra loccsan. Móser feltörli, Illés Endre udvarias, átkiált a másik szobába:

– Lívia, maga mit választ?

A ház asszonya a Beaujolais-t választja, Illés Endre, Móser és én Sljivovicával kezdjük. Móser lefényképezi a szép arcú, idős írót az ablak előtt, az asztal mellett, pohárral a kézben és pohár nélkül. Illés Endre közben az italokról beszél:

– Csak két francia vörös bort ismerek igazán, egyik a Beaujolais, másik a Saint-Julien. A Sljivovicát is szeretem. Nemrég meghívtak Szabadkára. Az egész honoráriumomat Sljivovicába fektettem… Ez az utolsó üveg… – mondja, és felhajtja a kupicát.

A gyanakvó olvasóknak máris jelenthetem, hogy Illés Endre vére sötétpiros.

– Az ital azért jó, mert elaltatja az ember valóságérzékét. Írás, vita és olvasás közben nem iszom, csak beszélgetés közben – mondja.

– Úgy tudom, neked van egy macskád…

– Szeretem a szép mozgást. Szeretem a tigrist, az oroszlánt, a kőszáli zergét. De őket csak filmen szerethetem. Szeretem a nagyon szép, közömbös mozgást – ezért szeretem szobámban a macskát. Órákig elnézem. A macska a szép mozgást, a nemességet, a függetlenséget, a befolyásolhatatlanságot jelenti. Nem kényszeríthető semmire… Ezért külön szeretem!

– Hol van?

– Meghalt. Két napja… Értelmetlen titok a halála. Nehéz még beszélni róla. Itt élt, soha nem mozdult ki ezekből a szobákból.

Illés Endre az egyik polcról fényképeket emel le. A macska profilban, félprofilban, hunyorgatva és tág pupillákkal.

– Mi volt a neve?

– Dr. Csiky Nikolett… Fizikus volt, magfizikai tanulmányokat folytatott…

– Igen…?

– Igen. Ugyanis a kedves állataimat mindig a darabjaim női főhőséről nevezem el. Dr. Csiky Nikolett eredetileg a Homokóra főszereplője volt… Ez is játék…

Móser Zoltán elköszön tőlünk, a ház asszonya pedig átvonul a szomszédos szobába. Csend van. Moccanatlan. Megszólalok:

– Milyen csend van itt…

– Még ebben a csendben is az éjszaka kell… Fiatalon átírtam az egész éjszakát. Reggel megfürödtem, és mentem a hivatalba… Igaz, tegnap éjszaka is fél háromkor feküdtem le…

A könyvespolcokra pillantok. Illés Endre kicsit megemeli a kezét, a hangja átmelegszik:

– Két sorban állnak. Az első sorban állókkal tegeződöm, a hátsóban állókkal magázódom. Személyes közöm van mindegyikhez. Úgy játszom ezzel a könyvtárral, mint egy kerttel. Át- és átrendezem… Barátok kerülnek egymás mellé, máskor ellenségek. Ez volt az ősi elrendezés… De így az ember órákig kereshetett valamit. Itt most A-tól Z-ig a magyar irodalom sorakozik… Ez a polc a tanulmányok polca… Ez itt, a külföldi irodalom polca… És itt, a pamlag fejénél a lexikonok, szótárak állnak, amiért csak ki kell nyúlni. Ezek a könyvek az életem évgyűrűi. Ha másban nem, legalább ellenséges viszonyban voltam velük.

Közelebb lépek, végigfut a szemem néhány orvosi könyvön, irodalomtörténeten, aztán megállapodik egy három kötetes francia lexikonon, a Dictionnaire des Littératures kötetein. Leemelem az egyiket, és felcsapom az I-nél. Endre Illés… Bent van. Nyolc sort írnak róla. Illés Endre a pamlag feje mögé hajol, és egy avítt táblájú füvészkönyvet húz elő:

– Ezt nézd meg – mondja. – 1807… Írta Diószegi Sámuel debreceni prédikátor és Fazekas Mihály főhadnagy úr, a Lúdas Matyi költője. Amikor lázasan tüdőgyulladással feküdtem, ezt a könyvet lapozgattam az ágyban. Arra gondoltam: istenem, még egyszer a szabadban, szabadon járni… Nézd csak, Veronika van macskafarkú, hajfürtös, szőrgatyás, lecsepült, csalánlevelű, sarlós, fattyú… s még húszféle!… A tüdőgyulladásom óta a Füvészkönyvet itt tartom a fejemnél.

Az asztalhoz lép, beleereszkedik az egyik székbe. Leülök én is. Felhajtok egy kupa Sljivovicát, aztán Illés Endréhez fordulok:

– Olvasom a lexikonban, hogy Csütörtökhelyen születtél, de a térképen nem találom ezt a helységet. Hol van ez a falu, milyen országban? A szüleidről is mondhatnál valamit. Miből éltetek? Milyen volt a ház, amiben laktatok? Kert volt ott? És állatok?

– Bizonyára ismered Martin du Gard mondatát: „Az arcom magántulajdon.” És nem is engedte lefényképeztetni magát, csak emlékezetből rajzolt portréit ismerjük meg orvul elkapott csoportkép mellékalakjaként. Nem feltétlenül követendő gyakorlat, de megérthető. És nyilván nemcsak az „arc”-ra vonatkozik. Az író ne vetkőzzék le minduntalan, ez a sztriptíz-táncosnő feladata. Az epikus csak annyira vetkőzzék le, amennyit beépít önmagából abba az epikai műbe, amit éppen formál. És rögtön tisztázni is szeretném, nem a költőkről szólok, akiknek feladatuk, hétköznapi gyakorlatuk minden bordájuk feltépése. Irodalmi életünkben jó ideje divatossá vált a szükségtelen vetkőzés. Sőt: a hazug vetkőzés. Az író minduntalan levetkőzik, a gyerekkoráig. A mai magyar irodalom – tisztelet a kivételnek – legszívesebben családfákat rajzol, s mintha csak statisztikusok irányítanák: felszólítás nélkül is statisztikai íveket tölt ki. Nem szeretem a családfákat. Akkor sem szerettem őket, amikor valaki Werbőcziig rajzolta meg azt a családfát, de most sem, amikor Werbőczi jobbágyáig. És csak egy kicsit kell megkaparni ezeket az írásokat, legtöbbször kiderül: íróink hamispénzzel fizetnek. Álmokat telepítenek vissza a múltba. Novellákat és regényeket írnak önéletírás vagy vallomás helyett. Hadd tegyem hozzá: a hamispénz még akkor is hamispénz, ha színaranyból verik. Azaz, ha jó novellát írunk érdektelen vallomások helyett. Én ezt a divatot nem kedvelem, nem is követem. Egy-két írásom megjelent a gyerekkoromról (Kettős kör, A tölgyerdőre épült város, legutóbb a Kísérleti egerek), ezeket felesleges szaporítani. Azt hiszem, egy író – s minden ember – igazi önéletírása tizenhatodik-tizennyolcadik évétől kezdődik. Amikor szürke agysejtjeivel már valóban és hitelesen építheti önmagát és a világot. Mégis felelni szeretnék a kérdésedre néhány impresszionista képpel. A gyerekkorom zenével volt kibélelve. Az apám – melankóliára hajlamos férfi – a zenéhez menekült. Zenét egyféleképpen hallgathatott: zenegéppel. Nagyon sok lemeze volt. Mozartot és Schumannt szerette legjobban. Nekem is volt egy kedves lemezem, amit utólag elkértem, Bartók Béla legelső lemeze: Elindultam szép hazámból. A lemez nem Magyarországon készült, hanem Hannoverben. Nagy gramofonunk volt, amit még rugóval kellett felhúzni. Én indítottam el a gépet, én tettem fel a lemezt. Az tetszett, hogy ketten éneklik a dalt, és egyre távolabbról hallatszik a hangjuk. Felteszem, és eljátszom neked.

Illés Endre feláll, odább húzza a pamlagot, a polcról kiválasztja a lemezt. A kezembe adja. Szép, kopott jószág. Betűk és betűk; Favorit Record… Énekli Erdős Richard és Maróczy Vencel Béla. Illés Endre indítja a rádió fejébe épített lemezjátszóját. Felcsendül a régi dal. Némán hallgatjuk. Amikor végigfut a tű, Illés Endre megállítja a gépezetet, a lemezt a tokjába teszi, majd a polcra.

– Ez hiteles emlék, ez a gyerekkorom. Szorongató még az, hogy ez úgy maradt meg, hogy amikor elköltöztem hazulról, elkértem. A többit az első és a második világháború szétszórta. – Második emlékemet valahol megírtam már… Nagy kertünk volt, elvadult gyümölcsös, amin csermely futott át. Paradicsom volt egy gyereknek. Füvet kaszáltak ott, szénát szárítottak, majd elszállították. Lovaink voltak, teheneink… Egy nagy boglyát a kaszálások után nekem játéknak otthagytak. Lecsúsztam róla, és alagutat fúrtam alája. Beszívtam a szénaszagot. Egyszer bentakadtam. A rémséget, a fulladásos halál pillanatát átéltem. Minden halál, kivéve, ha tégla esik az ember fejére, fulladás. Azt hiszem, akkor átéltem a halált. Az utolsó erőmmel kirúgtam magamat a széna alól, és elájultam. Azóta tudom, hogy keserű és fájdalmas a halál, de van benne valami édesen, alattomosan jó is… A szénaszag azóta a fulladásos halál a számomra. A harmadik emlékem: több szobánk volt bebútorozva. Egyiket nagyon szerettem. Amikor elköltöztem, elkértem annak a szobának a bútorait. Ezek azok, itt körülöttünk. Biedermeier, de nem édeskés, még a nagyszüleimé volt. Ezek a bútorok a gyermekkoromat jelentik. Ezeket fogom, s ez hiteles, ebben nincs hamisítás. – Faluról (Csütörtökhely, egykori Szepes megye), majd egy nagyon szép kisvárosból (Lőcse) kerültem Pestre. Rögtön tegeződve akartam ismerni mindent, amit addig csak könyvek, hírek sodortak hozzám. A nyugtalanító, amorf valóságra vágytam, türelmetlen érzékszerveim kielégítésére: színházra, zenére, a hidakról a Duna látványára, a Gellérthegyre, sok-sok emberre, a körutakra, a kirakatokra – és a város bőkezűen fogadott, Pest és Buda már kiheverte az első világháborút. Az orvosi kar dékánja kezet fogott velem, s ez a kézfogás az egyetem polgárává avatott; két hét múlva már boncolhattam is az anatómiai intézetben. Egy kart boncoltam először. Amikor késemmel belevágtam, megrendültem: ez a kar nem is olyan régen még egy ember karja volt, élt, s ugyanúgy megszoríthatta volna a kezemet, mint a dékán az Üllői úton, magas, sötét, merev fogadószobájában. Megrendültem az új élményektől, de nem féltem. Nagyon fiatal voltam, a halál nem ijesztett, az életet kívántam mohón. Nem akármilyen életet. Író akartam lenni. És hogy megismerjem az embert, a testét és a megtámadott lélek árulkodó vallomásait: orvosnak kellett lennem. Néhány hónap múlva egy kirakatban felfedeztem Einstein könyvét, nyolcvan oldalon mondta el a relativitás elméletét, s én elszédültem a helyéről kimozdított, kitágult világtól. Korányi Sándor volt a legkedvesebb tanárom, a fizika, a kolloidkémia bevonulása az orvosi diagnosztikába a tankönyvélményem. A Nemzeti Színházban látnom kellett a Shakespeare-ciklust, Hevesi Sándor remeklő rendezéseit. – A Vihar tetszett legjobban, de csalódtam is, mert a színpadról nem Babits Mihály fordítása szólt, csak Szász Károlyé. Medikus voltam, de beültem Riedl Frigyes néhány órájára, éppen arról a költőről beszélt, akit akkoriban nagyon szerettem – Vajda Jánosról. Az utcán ismeretlenül köszöntem Móricz Zsigmondnak és Rippl-Rónainak, szembejöttek velem az Andrássy úton, Móricz gyengéden fogta a bizonytalanul lépegető, már nagyon fáradt Rippl-Rónai karját. Közben megjelentek az első novelláim is. Barátokat szereztem, a fiatal Szabó Lőrincet, Kodolányi Jánost, később a Párizsból hazatért Illyés Gyulát. Megismertem Tóth Aladárt is, az ifjú zenekritikust, aki ugyanabba a napilapba, a Pesti Napló-ba írta hangversenybeszámolóit, melyben az én novelláim is megjelentek. Sokszor beszélgettünk, sok koncerten találkoztunk. A Zeneakadémia nagytermében láttam először Bartók Bélát, azon a szorongató, forró estén, amikor Waldbauer Imrével I. hegedű-zongora szonátáját játszotta. Néhány nappal karácsony előtt voltunk: váratlan ajándékként kaptam a lenyűgöző, elkábító estét, a hegedű és a zongora tobzódó, pattogó hangjait, majd a zárótételben Ady Endre felforrt tengerének ellenpárját: az elszabadult tengert.

Ólomszürke alkony ereszkedik a Gellérthegyre. Illés Endre közelebb húzódik az asztalhoz, aztán a poharamat teleönti francia vörös borral.

– Ezt ízleld meg – mondja.

A Beaujolais nyers, erős íze mellbe vág. Kicsúszik a számon egy mondat:

– Ez egy ország… Így könnyű történelmet csinálni…

Illés Endre nevet, koccint, belekortyol a borba. Én pedig kérdezek:

– Magyarországon kívül hol tudnál még élni? Milyen tájon? Hegyoldalban, folyók partján?

– Sehol. Szeretek utazni, de csak a kíváncsiság hajt. Életem minden eleme ideköt, felbonthatatlanul. Hogy miért? Erre csak hosszabb tanulmányban tudnék felelni.

– Urbánus léleknek tartod magadat, vagy csak városlakónak?

– Aki olvasni is szeret, azt minálunk már fehérvérű urbánusnak tartják. De engem az emberek jobban érdekelnek, mint a könyvek. És nem vagyok városlakó. Sohasem éltem Pesten, csak Budán, s nem akárhol, mindig a Gellérthegyen, mert itt több a fa, a levegő, a szél, magasabb az ég, itt madarak fészkelnek, s ami a legfontosabb: itt kapom a legtöbb fényt.

– Orvosnak készültél, és író lettél. Mikor és hogyan alakult át az életed?

– Sohasem akartam orvos lenni. Az írás vonzott. De hogy emberekről írhassak, rájöttem, ismernem kell az embert, az „egészség” gyanútlanságában és a „betegség” örvényeiben – ez az első lépés. Korányi Sándor klinikáján megszerettek, egy ideig ott tartottak, az ambulanciára osztottak be, a jelentkező betegek panaszainak első írásba foglalását bízták rám. Az anamnézist. Naponta tizenöt-húsz embert ismertem meg, a betegségtől, a félelemtől szorongatottan mindent elmondtak magukról – hamarosan félelmetes mennyiségű „nyersanyaggal” rendelkeztem. Az elméleti és a klinikai vizsgáim megvannak. Az úgynevezett végbizonyítványom is. Csupán a zárószigorlatom és a cselédkönyves évem hiányzik, de erre nem is volt szükségem. Ismétlem: az embert akartam kívül-belül megismerni. Gyógyítani másként szerettem volna.

– Gyermekeid vannak?

– Kimondjam-e? Nincsenek. Félnék tőlük. Lányom lesz és csúnya. Farkastorka lesz és… A betegségek. Látni kisgyereket tüdőbajosan, rákosan, szívbajjal, gyógyíthatatlanul. Nem a belgyógyászat és a sebészet félelmetes, hanem a gyermekgyógyászat. A legszorongatóbb szomorúság a beteg gyerek.

– Megfogalmaztad valaha az életcélodat?

– Nem lehet tétlenül élni.

– Mikor írsz? Hol?

– Legtöbbnyire éjszaka, a megállt időben, a csöndben. Különben pedig egy álló írópolcnál, mert ha asztalhoz ülök, a görnyedt testtartás aritmiákba kényszeríti a szívemet. Segítek a szervezetemnek azzal, hogy állva írok. Korábban asztalnál írtam. Aztán egy régi nyáron a régi Zephir kályhánk tetején. Izgatottan írok, s előbb-utóbb mégis elér az aritmia. Ha elfáradok, leülök.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Lusta vagyok. Ezért kétszer annyit dolgozom, mert mindig pótolnom kell valamit.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Súlyos alkati baj: nem vagyok hivatalnok-alkat. Gyűlölöm a rendszerességet, a beosztást, a folyamatosságot. Sokáig készülődöm egy-egy írásra, halogatom is. S végül szorongató időzavarokban, nagyon gyorsan, futtában javítva írok kézzel, golyóstollal, olvashatatlanul. Hetekig semmit. Azután minden éjjel.

– Mit és mennyit jelent számodra az élmény?

– A nélkülözhetetlent.

– Ha nem írsz, mit csinálsz?

– A kétségek után valamilyen örömnek adom át magam. A zenének, a baráti beszélgetéseknek, ha tehetem, az utazásnak, éjszaka az olvasásnak, a színháznak, a magány boldogságának, a pasziánsznak. Tizenkét pasziánszot játszom. És fényképezek… Színes filmem van eddig Borsosról, Illyésről Tihanyban, Karinthy Ciniről leányfalusi házában, Pilinszky Jánosról, és több filmem Nikolettről. És városokról: Velencéről, Athénről, Cataniáról, Isztambulról. És tengerekrőI. Két éve játszom a fényképezéssel. Ilyenekkel pihenek. Engem a filmezés régen is izgatott. Hosszú filmjeim voltak Móricz Zsigmondról, Babits Mihályról és saját magunkról, de ezek a második világháború alatt elpusztultak. Sokáig nem tudtam felvevőgéphez nyúlni.

– Mi a véleményed a prózaírás új útjairól?

– Az új utak többnyire begyöpösödött ösvények. Egyébként irtózom az idomított állatoktól. Úgy szeretem őket, amilyenek. Nem szeretem a cirkuszt. Pontosabban: a produkciót. Sem emberben, sem állatban. Más az alkotás és más a produkció. Ha bármilyen alkotás álarca mögött megsejtem a produkciót – máris kedvetlenül eltolom magamtól. Például ezért nem szeretem a rugóval mozgatott „groteszket”. Azt a festészetet, amelyik inkább ötlet, mint festészet. Általában azt a művészt, aki minden stílusban rögtön „remekel” – az ügyetlenség, a dadogás jobban megejt, mint az ügyes hibátlanság. Ide tartozik az is: az aszimmetriát, a disszonanciát szeretem. A megbontott dallamot, néha talán még az elhangolt hangszert is. A diszpnoés eredetű, kétségbeesett, zsúfolt műveket.

– Az író vajon befolyásolhatja a világ eseményeit? Beszélhetünk írók felelősségéről?

– Az emlékirat-írók, tábornokok és miniszterelnökök előbb voltak tábornokok és miniszterelnökök, és csak az események után lettek írók. Nem hiszem, hogy amikor a háborúba keveredett és szorongatott spártaiak segítséget kértek Athéntól, megelégedtek volna Türtaiosz harci énekeivel. Katonák is kellettek. Azt sem hiszem, hogy Diderot Enciklopédiá-ja lobbantotta volna fel a nagy francia forradalmat. Más erők erjesztették azt, nagyobb erők. Azok közé tartozom, akik szeretik Byront, én például a Childe Harold-ját, de azt, hogy sántán elutazott Görögországba, és részt vett a görög szabadságharcban, retorikus drámáiba illő szereplési viszketegségnek tartom, s nem komoly tettnek. Hogy Goethe Werther-jének hatása alatt öngyilkossági hullám öntötte el Németországot – legenda. Bármelyik német statisztikai évkönyv megcáfolja. És hogy nem Petőfi versei vagy Ady elkeseredett dalai lobbantották fel 1848-at és 1918-at, talán ezt sem kell bizonyítani. Egy visszafojtott társadalmi kibontakozás és egy vesztett háború kellett mind a két forradalomhoz. Illúziók nélkül állapítsuk meg: Galilei, Semmelweis, Marconi, Einstein, Fermi vagy Oppenheimer közvetlen és gyors átalakítók voltak – mi, írók, nem. Az irodalom nem alakíthat ilyen közvetlenül. Az irodalom diagnosztizál, ha egy jó diagnózis jó kezekbe kerül: talán még folytatása is lehet. Jó vagy rossz folytatás: de ezt már mások valósítják meg. Természetesen az író kettős szerepvállalása is elképzelhető – de… Claudel mégsem drámáinak szellemében volt diplomata, és Petőfi, a költő, összehasonlíthatatlanul több, mint Petőfi, a katona. Nagyobb és igazabb választás lett volna, ha Petőfi ugyanúgy életben marad, mint Vörösmarty vagy Arany. És csak ujjongani lehet, hogy Ady mindent megtett 1914 és 1918 között katonai felmentése érdekében, különben szegényebbek lettünk volna a legnagyobb kötetével, A halottak élén-nel. Az író egyébként minden tettéért ugyanúgy felelős, mint minden más állampolgár, de nemcsak a jelenkorban, hanem az utóéletében is. Ne felejtsük el soha: amiért az írót egyesek vagy a hatalom ma elítéli, holnap ugyanezért felmentik, esetleg megkoszorúzzák.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látod?

– A futballista többet kap. A színész népszerűbb. A tudós megbecsültebb. Az írónak a kritika marad. Ha elég okos: vállat von, tudomásul veszi.

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Nehezebben indultunk. Nehezebben, mint az utánunk következők. Mint a maiak. És ezt nehéz elfeledni. Hogy elégedett vagyok-e? Én például nem akarok nagykövet lenni (mint Claudel vagy Tolnai Gábor), sem miniszter (mint Malraux vagy Darvas József), sem képviselő (mint Mikszáth vagy Raffai Sarolta), díszdoktor (mint Thomas Mann vagy Bóka László), vidéki kúriát és malomkövet sem kívánok (mint Martin du Gard vagy Déry Tibor), a fejem tetejére állva sem kívánok írni (mint sokan) – egyszerűen örülök, hogy tépelődhettem és írhattam. Hogy öt-hat évre papírkosárba dobtak, már az sem bánt.

– Van valami, amit nem sikerült elérned?

– Ha valamilyen hiányra gondolsz, ismerem ezt az érzést. Egy-két halottamat szeretném visszakapni. A kínzó hiányukat érzem.

– Mit tartasz az éjjeliszekrényeden?

– Nincs éjjeliszekrényem. Fekvőhelyem mellett egy hanglemezpolc áll. Oda teszem az újonnan megjelent könyveket. Egyeseket végigolvasok, másokba csak belelapozok.

– Melyik évszakot szereted?

– Mintha azt kérdeznéd: lélegzeni, járni, aludni, utazni, dolgozni szeretek-e jobban? Tavasztól tavaszig mind a négyet szeretem. Éppen azt, hogy négyen vannak.

– Mondj egy ünnepet, olyant, amely számodra a legkedvesebb.

– Nem szeretem az ünnepeket, mert nem szeretek semmilyen előírást.

– Van valamilyen vagyonod?

– Tizenkétezer könyvem van, két-háromezer levelem, íróktól, barátaimtól. A könyveimből is, a leveleimből is a második világháború alatt sok elpusztult. Egy Velencéből hozott kis kőoroszlánom is van, valamelyik palota erkélypárkányán áztathatta száz-kétszáz évig az eső. És van egy másik oroszlánom is, ébenfából, afrikai néger munka, egyetlen darabból faragták. És mi még? Néhány festmény: Szőnyi, Bernáth, Márffy, Kádár Erzsébet, Szántó Piroska, Borsos Miklós rézdomborítása: női akt a tihanyi szőlőkben. Ferenczy Béni dedikált, nagy ceruzarajza. Társbérletben lakom. Ez minden. Ennyit sikerült kiharapnom a világból…

– Kedvenc tárgyaid vannak?

– Van egy szép, nagyon régi, kicsi ingaórám. Amikor ötvenéves lettem, megállítottam: ne tájékoztasson többé az idő múlásáról. Még a létéről sem.

– Mit gondolsz a halálról?

– Buddhista vagyok. Primitív buddhista. Hiszem az élet – az énem – továbbfolytatását. Alsóbbrendű formában? Felsőbbrendűekben? Ez csak sorrend kérdése. Időnként – bizonytalanul, de félreérthetetlenül – érzem egy előző énem körvonalait. Emberekkel is találkoztam már egy másik síkon – talán nem emberként: a lényükkel. Ősi közöm van néhány emberhez.

– Mostanában mi okoz számodra izgalmat?

– A hazugság izgat. Az igazság legtöbbször kiábrándító. A hazugság is örvény, a meztelen igazság is örvény. Mind a kettő alámerít.

– Milyen a közérzeted?

– Nincs közérzetem. Elégedetlen vagyok, boldog vagyok, haragszom, elszégyellem magam, letörök, ujjongok, unatkozom, dolgozom, elfáradok, kíváncsi vagyok – nem tudom lekötni magam ehhez vagy ahhoz. Nem ismerem az állandóságot. Pedig a közérzet – újabban – olyanfélét jelent: „Történjék bármi, ebből aztán nem engedek!”

– Mikor sírtál utoljára?

– Néma, zárkózott gyerek voltam, sohasem sírtam. Ez bosszantotta is anyámat. Azután – váratlanul – jött egy év, amikor folyamatosan gyakoroltam a sírást: medikus koromban Grósz Emil szemészeti óráit végigkönnyeztem. Betegbemutatás közben közel kellett hajolni a hályogos, gyulladt, sérült, véres emberi szemekhez, és visszatarthatatlanul megindultak a könnyeim. Még Grósz Emil is elcsodálkozott könnymirigyeim részvétén. De akkor – úgy látszik – kimerültek a könnymirigyeim, nem tudok többé sírni. A sírásnál rosszabb, súlyosabb képesség kerített hatalmába, a könnytelen megrendülés. A felhasító, néha már-már elviselhetetlen megrendülés. Hogy vágynék ilyenkor a felszabadító, fájdalmat megkönnyítő sírásra – de nincs felszabadulás. Csak a sérülések és a hegek gyűlnek.

– Lin Yu-tang Csin harminchárom boldog pillanatáról beszél. Felsorolhatnál te is kettőt-hármat a saját boldog pillanataidból.

– Hagyjuk Lin Yu-tangot. Rossz író. Írásait már elfelejtettem. De beszéljünk a felejthetetlen pillanatokról – azokra jó emlékezni. Hadd mondjak el három ilyen pillanatot. Amikor első szeretőm mellét kibontottam a ruhájából, s a következő pillanatban megcsókoltam: megállt az idő. Nagyon fiatalok voltunk, tapasztalatlanok, de megismételhetetlenül boldogok. Körülöttünk kora nyár volt, fölöttünk a szabad, magas ég. – Majd amikor néhány év múlva Mikes Lajos, az Est-lapok irodalmi vezetője, első, elfogadott novelláim után olyan szerződést tolt elém: írjak hetenként két tárcát nekik (később úgy módosítottuk a megállapodást: hetenként egy novellát s egy kritikát írok) – Mikestől távozva a boldogságtól részegen mentem le az utcára. Olyan részeg voltam, hogy a Rákóczi úton minduntalan beleütköztem a szembejövőkbe. Csak órák múlva ocsúdtam fel: mit vállaltam! – S végül a harmadik pillanat. Buda ostroma véget ért. Egy tüdőgyulladást éppen túléltem. Szédülve, a feleségembe kapaszkodva, kiléptem a gellérthegyi ház feldúlt előkertjébe. Csupa törmelék és rom. A ház félig ledőlt. Benéztem egy üres ablakon a volt lakásunkba: a könyveim fele elpusztult, a bútorok elrongyolódtak. De megírhatatlanul szép csend volt, nem hallatszott több lövés. És olyan sárgán, sűrűn ömlött a napfény, mintha egy nagy, sárga virág nyújtózott volna a magasba. Béke volt. A romos táj fölött a valószínűtlenség, s bennem a váratlan erő: újra felépítek mindent, megszerzem, amit elvesztettem, folytatni lehet az életet. A csoda pillanata volt.

– Szenvedélyeid vannak?

– Harminchárom éve vezetek könyvkiadókat, különböző beosztásokban, saját munkámat elég sokszor félretolva. Az őszinteségre és döntésre kényszerülve kevés barátot és sok ellenséget szereztem, szeretem ezt a munkát, s mint a morfinista, mérgezett vagyok tőle – azt hiszem, ezt akár szenvedélynek is nevezhetjük.

– A feleségedről, nem tudom… Azt hiszem…?

– Elvégezte a Nemzeti Zenede zongora-tanszakán az akadémiai osztályokat. Az Iparművészeti Főiskolán szakmát is tanult – a könyvkötést. Másnak ugyan nem dolgozott, legfeljebb néhány barátunknak, de ő kötötte be fűzött könyveinket, munkája itt van a könyvfalainkban. És ő gépelte kézirataimat, mert én, szégyellem, máig sem tanultam meg gépelni. Mindig a ceruzára és a tollra támaszkodtam.

– Hiszel a barátságban?

– Nehéz lenne nélküle élni. Nekem állandó szükségletem. De ez nem jelenti, hogy naponta vagy másodnaponként kell találkoznunk. A bizalomra, a fegyvertársra van szükségem.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Ha nem történelmi méretekre vonatkoztatom, csak magánéletemre: akit meggyűlölhcttem volna, inkább megvetettem.

– Napjainkban mitől vagy ideges, ha egyáltalán ideges vagy?

– Egyetlen szóval felelhetek rá: a közömbösségtől.

– Voltál életveszélyben?

– Hetvenkétszer. A második világháború végén, Buda ostromának heteiben, egy könnyű szerkezetű gellérthegyi villában éltünk, még pincéje sem volt, csak alagsora. A villát hetvenkét belövés érte, az épület egyik sarkát egy kisebbméretű repülőbomba is. A ház félig romba dőlt. A szomszéd villa német lőszerraktár volt, azt lőtték, de nem találták el, s nem robbant fel. Jóformán az egész idő alatt tüdőgyulladással feküdtem a hideg alagsorban, orvos és gyógyszer nélkül, mozdulatlanul, vizes keresztkötésben. Egy-egy belövést – a magas lázban – úgy érzékeltem, mintha a falak hullámpapírrá görbültek volna körülöttem. Vigasztalóm és olvasmányom – mondtam már – Fazekas Mihály és Diószegi Sámuel debreceni Magyar Füvészkönyv-e volt: a szebbnél szebb magyaritású virágnevekben a nyarat, az egészséget, a szabad turistautakat adták nekem a reménytelenségben.

Felpillantok. Furcsa módon újabb tárgyakat fedezek fel a szobában. Jobbra a könyvespolcon egy homokóra áll, az íróasztal közelében pedig egy vörösréz amfora. Poharat emelünk, aztán Illés Endre cigarettával kínál. Fejemet ingatom. Közelebb húzza fotelját.

– Én is leszoktam. Ötven cigarettát szívtam naponta, megviselte a szívemet. Tudtam, a nikotin nem egyszerű méreg. Átalakítja a szervezetet. Úgy szoktam le, mint a morfinisták. Kéthetenként öttel csökkentettem az adagomat. Nem vagyok hivatalnok típus, de ezt betartottam. Egyvalamiről nem lehet leszokni, az ujjak foglalkoztatásáról. Itt a kis zsebben egy vadgesztenyét tartok, a másikban pedig egy makkot. Ez is szép. Játszom velük. A jobb kéz mutató és középső ujját nem lehet leszoktatni a mozdulatról, mindegyik kívánja, hogy foglalkoztassák valamivel.

Illés Endre a zsebébe nyúl, s az asztal sarkára egy vadgesztenyét s egy makkot tesz. Bámuljuk a két szép magot, aztán iszunk, eszünk, írókról beszélünk és politikáról. A Beaujolais elfogy, s időnk is.

 

Illyés Gyula

Az utcába nem lehetett behajtani. Kifizettem a taxit, és elengedtem. Fél négyre jelentkeztem be, de még csak negyed négy volt. Gondoltam, sétálok egyet a ház körül. Léptem néhányat, aztán megálltam. Kihaltnak látszott a vidék, pedig ahol kiszálltam a taxiból, több utca is találkozott. Gondozott, üres utcák. Sehol egy ember, gyerek vagy asszony. Csak fák, nagy udvarok, néma kertek. Elbizonytalanodtam. Jobb, ha azonnal becsengetek, gondoltam, s fél négy előtt tíz perccel megálltam az egyik kapu előtt. A ház a Szemlőhegy alatt állt, kert vette körül. A kertből két utcára is nyílott kapu. Én az alsó kapu előtt vártam a bebocsátásra. Alacsony, testes asszony nyitott ajtót. Nyilván a házmester. Köszöntem, kérdeztem valamit, de nem válaszolt. Csak a ház sarkánál intett, hogy menjek körbe, majd ő belülről kinyitja az ajtót. Tényleg kinyitotta. Közben láttam, hogy a kert sarkában, magas drótháló mögött, néhány barna tyúk kapirgál. A lépcsőházból fehér ajtók nyíltak. A házmester rámutatott az egyikre:

– Ott csöngessen.

Csengettem. Bent írógép kattogott. Újra csengettem. Abbamaradt a gépelés, s néhány pillanat múlva Illyés Gyula felesége, Flóra asszony nyitott ajtót. Az ajtók csukódó neszére Illyés Gyula is előkerült. Üdvözlések, kabátakasztás. Személyesen talán háromszor találkoztunk összesen. Ez feszélyez. Nehezen találok bele a helyzetbe. Alig csukódik be mögöttünk a dolgozószoba ajtaja, Illyés átsegít zavaromon:

– Van törkölypálinkám, fehér borom, s van itt a házban murci is… Melyiket választod?

Pécsi cirfandli kerül az asztalra. Illyés kezében megáll a pohár:

– Az Áron beszélt nekem erről a borról… Igaz, hogy ezt a fajtát a németek a Rajna mellől hozták magukkal Baranyába?

Feláll. Körülmutat:

– Egyszerűen élünk…

Kinyitja az erkélyajtót, követem.

– Azt mondják, Savoyai Eugén sátra itt állt valahol a Szemlőhegyen, amikor Budát ostromolták…

Az erkély tágas. A Dunára látunk és a Margitszigetre. A zöld gyep s a teniszpályák vörös foltjai jól látszanak. Árpád-híd, Margit-híd. Két híd között egy szelet zöld rét.

– Ha Európában idáig egy ágyút elsütöttek, ennek a háznak leröpült a teteje. Mindig a harcok közepén vagyunk. Negyvenötben a pesti oldalon égtek a malmok. A Gizella-malom és a többi. Úgy égtek, hogy éjszaka nonpareille-t olvashattam a fényüknél – mondja Illyés, aztán a kertbe, az erkély alá mutat:

– Azt a fürdőmedencét a saját kezemmel építettem a lányomnak.

A fürdőmedence talán akkora, mint négy fürdőkád. Körülötte a fák vedlenek. Sárga és piros levelek fedik a kert gyepét. Nehéz már felismerni a fákat. A feketedő törzsekhez igazodom. Barack, alma, körte, mandula, s egy fügefa tele gyümölccsel. S a szomszédos kertek? Az út túloldalán már felismerhetetlenek a fák. A házak belevesznek az ágak rengetegébe. Csupa lakatlan ház. Úgy tűnik. De ez nyilván csak illúzió. A Rózsadombon minden házban lakik valaki.

Újra az asztalhoz ülünk. Igyekszem felmérni a szobát. Lehetetlen… Mégis… Nem is egy szoba ez, hanem kettő. Kettő volt valamikor. Középütt kiverték a falat. A fal maradványai két oldalon alkalmas zugokat nyújtanak heverőnek, könyvespolcnak, kis asztalnak, féltett ősi tárgyaknak. A hátsó falat könyvek borítják, előtte hatalmas íróasztal. Az asztalon könyvek és papírhalmok. Az asztal túloldalán parasztszékek. Merev, egyenes háttal, csuhéból font ülőkével. Még idább, a hajdani válaszfal tövében dohányszínű garnitúra, heverővel, könyvespolccal. A szoba másik felében polgári bútorok, asztal, szekrény, kényelmes székek. A falon néhol egy kép, festmény. Az az igazság, hogy a szoba berendezését nincs időm megfigyelni, vagy nincs erőm… Figyelmemet pillanatról pillanatra leköti Illyés Gyula. Személyisége eltakarja a szobát. Nem lehet tárgyakra figyelni, amikor jelen van. Ráadásul olyan egyéniség, akit nem jellemeznek a tárgyai, legfeljebb arról lehet szó, hogy a tárgyainak is ő maga ad értelmet, jelentőséget.

Bort iszunk. Dohányszínű fotelban ül. Öltözéke puritán. Ing, nadrág, pulóver. A nyakára kendőt tekert. Megfázott. Úgy tűnik, vad és nyers a megjelenése. Olyan, mint egy végvári kapitány, vagy esetleg, mint egy kalózhajó kapitánya. Besenyő feje félig már lekopaszodott, de ettől nem lett sem intellektuális külsejű, sem öregemberes. Erős, határozott vonalú arca van. Inkább barna, mint vidékiesen piros. Egy férfi bronzból. Egy Illyés Gyula-szobor húsból. Dühkitörésre hajlamos, ha meghal egyszer, valószínűleg az indulatai végeznek vele. Fegyelmezi magát. A szépség tisztelete, az európai kultúra a vérében van. Pontosan ismeri a szavak és a mozdulatok értékét. Az életforma, amit vállalt, kényszeríti a jóra, hasznosra, okosra, mértékletesre. A konyhában Flóra asszony gépel, a villa oldalszárnyában vagy az emeletén asszonylánya készül a másnapi tanításra, s férje valamilyen titok tudományos megfejtésére. Rend van a házban. S a Szemlőhegy alatt ott van a város, az egész magyar nép, akikkel már írói indulásának pillanatában sorsközösséget vállalt. Nem ordíthatja el magát, nem lehet szertelen, meggondolatlan. Emberek sorsáért felel. Az embereket már nem is nézik, csak Őt… Illyés mit csinál?… Illyés mit gondol?… Illyés mit álmodik?… Így aztán úgy él, mint egy katona. Rangjelzés nélkül, de a vezérkarnál… A városban csak a művei vannak jelen és a szelleme. A legnagyobb élő klasszikus. Rácegrespusztán született 1902-ben. Kétszer kapott Baumgarten-díjat, háromszor Kossuth-díjat. A nemzetközi költői nagydíjat, a Herder-díjat is megkapta. Művei: Nehéz föld (versek, 1928); Sarjúrendek (versek, 1931); Három öreg (vers, 1932); Hősökről beszélek (vers, 1933); Oroszország (útinapló, 1934); Szálló egek alatt (versek, 1935); Petőfi (tanulmány, 1936); Puszták népe (szociográfia, 1936); Rend a romokban (versek, 1937); Magyarok (naplójegyzetek, 1938); Ki a magyar? (tanulmány, 1939); Külön világban (versek, 1939); Lélek és kenyér (szociológiai tanulmány, Kozmutza Flórával együtt, 1940); Összegyűjtött versei (1940); Csizma az asztalon (tanulmány, 1941); Kora tavasz (regény, 1941); Mint a darvak (visszaemlékezések, 1942); Válogatott versek (1943); A tű foka (drámai példázat, 1944); Egy év (versek, 1945); Honfoglalók között (riportok, 1945); Hunok Párizsban (regény, 1946); Kiáltvány a parasztság művelődése ügyében (1946); Franciaországi változatok (karcolatok, 1947); Összes verse (1947); Szembenézve (versek, 1947); Tizenkét nap Bulgáriában (versek, 1947); A lélekbúvár (szatíra, 1948); Két kéz (vers, 1950); Két férfi (regény, 1950); Ifjúság (elbeszélő költemények, 1951); Ozorai példa (színmű, 1952); Válogatott versei (1952); Tűz-víz (dráma, 1952); Fáklyaláng (dráma, 1953); Hetvenhét magyar népmese (1953); Tűvétevők (parasztkomédia, 1953); A csodafurulyás juhász (verses mesék és műfordítások, 1954); Dózsa György (dráma, 1956); Kézfogások (versek, 1956); Három dráma (1957); Kínai szelence (antológia, 1958); Új versek (1961); Nem volt elég… (válogatott versek, 1962); Ebéd a kastélyban (egy életregény fejezetei, 1962); Másokért egyedül (drámák, 1963); Nyitott ajtó (válogatott versfordítások, 1963); Ingyen lakoma (tanulmányok, 1964); Dőlt vitorla (versek, 1965); Bolhabál – Tűvétevők (parasztkomédiák, 1966); Szíves kalauz (útijegyzetek, 1966); Poharaim (összes versek, 1967); Fekete fehér (versek, 1968); Drámák (1969); Kháron ladikján (esszé-regény, 1969); Hajszálgyökerek (esszék, útirajzok, interjúk, 1971).

Illyés kezét, poharát nézem. Nehezen szólalok meg.

– Köt még valami Rácegrespusztához?

– A szüleim meghaltak, a rokonok is, mások elköltöztek. De elég nagy a rokonság. A nyáron ott voltam Ozorán a Szent István-napi búcsún. Aztán tovább utaztam Dél-Magyarországra, Szegedre… Mennyivel kulturáltabb arra a falu és a táj… Cece, úgy tetszik, elhanyagoltabb. De a táj változatlan. A tájat nem lehet elfelejteni. Ahogy megy az ember a Sió mentén, vagy Regöllyel szemben bevág a Kapos-völgybe. Bonyhádon jártam iskolába, Varsádra kerültem cseregyereknek. Kocsival járva természetesnek vettem a tájat. De később csúnya vidékeken is jártam, azóta büszkeség fog el, ha a szülőföldemre gondolok. Simontornyán rendbe tették a várat, de Ozorán nem. Az árkádok ki sincsenek bontva, a szép tiszti szállást lebontották. Szemnek az ötven év előtti Dunántúl szebb volt, mint a mai. Ezek a szögletes családi házak… Leutánozták a Pest környéki villákat. Az első szobát ezekben az új házakban sem lakják. Az első szoba, akár a kripta. Évente egyszer befektetnek egy vendéget. Diákkoromban én az első szobába húzódtam dolgozni. Olyan volt az akkor, mintha a templomba mentem volna lábat mosni. Az első szobától nem lehet szabadulni. Azt hiszik, akinek nincs első szobája, nem szállhat fel a vonatra… A népet nem sikerült kimozdítani… A magyarok nem szeretnek vidéken lakni. Az autótelítettség talán szétbontja a városokat… Párizsban, Londonban a lakosság évek óta csökken. Ha az autókból vidékre is jut, kertváros ország lehet a miénk. Van egy párizsi ismerősöm, aki kétszáz kilométerről jár be a városba. Négy nap alatt elvégzi a munkáját Párizsban. Addig meghúzódik ott valamilyen szekrényben, aztán megy haza vidékre. A mi hajdani problémánk, az nem városellenesség volt, hanem kívánalom, hogyan éljünk. Most voltam Dublinben, gyerekhangok uralják a várost, Londonban, Párizsban a fiatalemberek hangja hallatszik mindenütt. Pest morcos, nincs jelen az ifjúság. Én is szeretem a várost, de csak akkor, ha a főtérről kilátok a szőlőhegyekre.

– A gyerekkorodról mondhatnál valamit, ami a Puszták népéből kimaradt… A diákévekről, az életről, ami akkor meghatározott?

– Petőfi eleinte jómódú polgárgyerek volt, aztán tönkrementek. Az ilyesmi a pubertáskor táján megmozdítja az embert. Én is hasonló helyzetbe kerültem. Anyám elvált apámtól. Nem egymás miatt, hanem apám családja miatt váltak el. Anyám feljött Pestre, varrásból élt. Választhattam, hogy hova költözöm, a jómódú ozorai családhoz, vagy anyámhoz. Ozorán nagykocsma, jólét, bőség, primitív életforma… Az anyámhoz költöztem. A nyitva levő jómóddal szemben a szegénység vállalása. Ez formálta az embert. Amivel megismertetett a forradalom, azzal már gyerekkoromban találkoztam. Anyám például ateistának nevelt. És a táj… Boldogtalan voltam, amikor el kellett hagyni a pusztát. Még jobban, amikor Simontornyáról Pestre kellett költöznöm. A vágyamat megelőzte a kényszer. Ozora nagyon szép volt gyermekkoromban. Sárszentlőrinc és Cece is. Borjád gyönyörű… A pásztor elterjedettség révén mindenütt nagybácsik, sógorok. Otthon voltam minden faluban… És az esték. Egy szobát fűtöttünk télen. Minket, gyerekeket korán lefektettek. Este bejöttek hozzánk az iparosok, juhászok beszélgetni. Én még félálomban ezt hallgattam. Meséskönyvet a nagyanyám nem engedett a házban tartani, de így bejött a mese. Apám egy kis bort tett eléjük, és a férfiak beszélgettek… Milyen volt a világ negyvennyolcban? Hogyan mulattak Ukkban a pásztorok? – Az első latin közmondást a falusi csizmadiától tanultam Cecén. Ez a csizmadia összekötő volt az urak és a nép között. Csizmakészítés közben elbeszélgetett a néppel, de a kocsmában már a jegyzővel, pappal és a tanítóval ült együtt. A falusi iparos maga volt a kultúrcsere. A legelőkelőbb bál Ozorán az iparoskör bálja volt. Iparosok, juhászok, béresgazdák együtt ültek. Már író voltam, Párizsból jöttem haza, de elhallgattam, ha egy iparos kezdett beszélni. Műveltek voltak. Mert mi a műveltség? Az ember árnyaltan meg tudja különböztetni a hamisat az igaztól. Aki a két kezéből megél, az nagyon független. Nagy hatással voltak rám a szerszámok, eszközök. Ezek a kis szobrok is.

Illyés a falra mutat, aztán feláll, és kézbe vesz néhány fából faragott apró tárgyat. Kis billogok, két kerék, két sajtár, két kolomp, sok apró jel, mindből kettő. Egy vékony rúdról lógnak most a fal elé. Illyés magyaráz:

– Egy éjszaka húsz-harminc ellés is volt. Egyik jel az anya, a másik a bárány nyakára került. Egyszer felmentem a padlásra, és tele volt velük egy zsombor.

Kimegy, és behoz egy faragott fejű, ólmos végű juhászbotot. A bot markolata birkafejet formáz.

– Ez a bot a nagyapámé volt – mondja.

Finom, míves munka. Sokáig tapogatjuk, nézzük. A juhászbot élménye, úgy látszik, elkedvetleníti Illyést. Szomorúan folytat egy korábban félbeszakadt gondolatsort:

– Dublin, Párizs tele van gyerekkel, Pest kutyákkal. Nincs közösség… Az emberek nem tudják kialakítani a közösséget. Boldogan kellene élni egy közösségben. Aztán egyesek belül lehetnek kedvetlenek is. Ismerek angol és francia egzisztencialistákat. Öt gyerekük van, jól esznek, isznak, és közben élesen vitáznak. Nálunk hónapos szobában ülnek emberek, és optimizmusról írnak…

– Gyerekkorodban Rácegrespusztán mit szoktál reggelizni?

– Négy tehenünk volt. Annyi volt a tej, hogy akár lábat moshattunk benne. De nagyanyám azt olvasta valahol, hogy a köménymagleves jót tesz a gyerekeknek. Anyai nagyanyám nagyon művelt asszony volt, és elhitte, ami le volt nyomtatva az újságba. Köménymaglevest reggeliztem, míg fel nem lázadtam. Később kávét, a borzalmas Frank kávéval. Anyám gyönyörű nagy kenyereket dagasztott. Kenyeret ettünk vajjal, mézzel.

– És mostanában?

– Teát… A feleségem odakészíti nekem a túrót, zöldpaprikát, egy szelet szalámit, kolbászt. Én készítek aztán elég erős teát. A feleségem inkább tejet iszik. Depressziós vagyok. Iszonyú szomorúan ébredek. Le kell győznöm a szomorúságot. Le szoktam menni gyalog a Lukácsba. Ott úszom tizenöt-húsz percet. Utána valamelyik kávéházban, pihenés ürügyén és alatt próbálok olyat dolgozni, ami semmire sem kell. Kiírom magamból a szomorúságot. Hazajövök, és akkor dolgozom. Általában rendelésre. Először életemben, négy nappal ezelőtt igen elszomorodtam. Este nyolcig eltöltöttem az időt munkával. A színdarabomon dolgoztam. De nem darabot nehéz írni, hanem verset. Beszólt a feleségem. S akkor hirtelen olyan zsibbadtságot éreztem az agyamban, hogy megijedtem. Túlfeszítettem az agyamat. Akkor láttam, hogy a túlfeszített szellemi munka megrontja az életet. Nagyon visszavonultan élünk. Színházba ritkán megyünk. Van egy televíziónk, de azt sem igen nézzük, mert nincs rá idő. Tizenegyig olvasok. Így élek. Lányunk itt lakik a házban. És van Tihany. Flóra nénjének van ott háza. Én akkor megyek oda, amikor amúgy is üres.

– Van olyan szó, íz, szín, illat, ami nosztalgiát kelt benned?

– Elég érzéketlen vagyok. Magamba zárkózott. A feleségem jobban látja a színeket. Tudomásul veszem, de nem hat rám. Soha nem volt kedvenc gyümölcsöm, színem. Húszéves lehettem, amikor meg tudtam különböztetni a disznóhúst a marhahústól, csibét a libától. A borban is csak az utóbbi időben fedeztem fel az árnyalatokat. Még a nőknél is elsősorban a tekintet volt, ami megragadott. Barátaim a gimnáziumban azt mondták, jó lába van ennek vagy annak a nőnek. Nem értettem. Én a mosolyt figyeltem és a tekintetet. Más szépségrendem volt, mint a barátaimnak.

– Az év ünnepei közül számodra melyik a legkedvesebb?

– A karácsony az természetes… Én halottak napján születtem. A rítus az volt, hogy kivittek a temetőbe. A temetők mifelénk dombon voltak. Lobogtak a gyertyák. Közben Simontornyán előző napon volt a vásár. Így az új csizmámat is mindig halottak napján kaptam meg. Felvittek a temetőbe. Imádkoztunk, de tudtam, hogy lent a pusztában már készül az ünnepi vacsora, sül a kacsa és a sütemények. Fönt a hegyen a halál hangulata, a gyertyák, a megpörkölődött fenyő, az őszirózsák illata és a vacsora elképzelt illata összefolyt bennem. A másik nagy ünnep gyerekkoromban a Szent István napi ozorai búcsú volt. Minden környékbeli családból odagyűltek az emberek. Nagy sátrak, áruspolcok… A gyerekek kaptak egy koronát, amit elvásárolhattak a vacakosoknál. Most mennyire szegényes ez is. Ugyanazokat a bádogholmikat árulják, mint az üzletekben. Régen hat faluból, pusztáról odagyűltek a pásztorok. Majdnem nomádkori ünnepek voltak.

Kint az előszobában cseng a telefon. Öt-tízpercenként felcsörömpöl. Szűrten, bizonytalanul lehet hallani, hogy Flóra asszony beszél valakivel. Ha a drót végén fontosabb ember várakozik, Flóra asszony bekopog a szobába. Illyés Gyula feláll, kimegy, nyitott ajtó mellett telefonozik. Aztán visszasüllyed a dohányszínű fotelba, és figyelő, gondterhelt arccal várja a következő kérdésemet. Úgy látom, nem szeret interjút adni. Szenved. Félve teszem fel a kérdéseimet.

– Magyarországon kívül hol tudnál még élni a földön?

– Pontosan tudom. Dél-Franciaországban Toulouse és Albi között, ott is Réalmont táján. Királyhegy, érted? Éltem is ott. Réalmont-ban occitánok élnek, nem is franciák. Éppen a múlt héten volt nálam itt egy occitán. Párizsban is tudnék élni, most fedeztem fel, hogy milyen szép város. Malraux kimosdatta. Ez az én bajom, hogy látom, milyen egy nép, a közösség. Párizsban mindenütt fiatalok, gyerekek…

– Külföldön járva érzel időnként honvágyat?

– Nehéz dolog… Éreztem, de nemcsak geográfiai értelemben, hanem az után a közösség után, amit én elképzeltem. Egy ideális hazát alakítottam ki a fejemben. Sokáig úgy éltem kint, hogy nem jöhettem haza. Ki voltam zárva, ezért vágyódtam egy elképzelt, megnemesített hazába. Közösségi életet diákkoromban itthon is láttam Cecén. Vakáció idején együtt korcsolyáztunk. Ott volt a sok fiatal diák a Béri Balogh kúrián, s a szomszédos zsidó kereskedő gyerekei is mind velem egykorú diákok voltak. Sommer Magda hegedült… Közösségben éltünk, noha háború volt. Amikor Párizsban éltem, erre vágyódtam. Megidealizáltam. Régen annyi alkalom volt a találkozásra. Nálunk most valami kardinálisan mély baj van, az emberek boldogtalanok. De ez nem a rendszerből ered, hanem a népből.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő, jellegzetes álmaid?

– Soha… Évente egyszer-kétszer álmodom. Rengeteg éber álmom volt viszont fiatalabb koromban, alig bírtam az agyammal. Folyton ment, mint egy mozi. Ötvenéves koromig. Áldozata vagyok a képzeletemnek. A való életem része a szabad, túlzott képzeltség. Amennyire öröm volt ifjan a képzelet játéka, annyira ellenem fordult később.

– A nappalokat szereted jobban vagy az éjszakákat? Milyenek az éjszakáid?

– Nem szeretek éjszakázni. Amikor hivatalnok voltam – adtam ugyanis arra, hogy ne irodalomból éljek –, az írás rendszerint éjszakára maradt. Belefeledkezve reggel négyig. Jó egypárszor átdolgoztam az éjszakát. De ez már megváltozott. Szeretek tizenegykor elaludni, és szeretném kialudni magamat. De nem így van. Felébredek kétszer-háromszor. Négy Noxyronnal el tudom húzni reggel hatig. Akkor igyekszem felkelni, és a munkát elkezdeni.

– Írásra a reggeleket vagy az estéket tartod alkalmasabbnak?

– A reggeleket. Most már ragaszkodom ahhoz, hogy tizenegy óráig semmi más dolgom ne legyen. Azelőtt este dolgoztam. A hivatalom szerencsés volt, hatkor kezdtem a munkát, és tizenegykor végeztem. Sajtóreferens voltam a banknál.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Nem szeretek írni. Elképzelni igen. Halogatom, ameddig csak el lehet kerülni. Nagyon szerényen dolgozom, csak cetliken, mintha mellékes volna a dolog. Nem azzal a nagy komolysággal. Majd egyszer jobban megcsinálom – gondolom mindig. De rendszerint nem javítom ki. Feleségem el tudja olvasni a kézírásomat. Legépeli. De a kefelevonatnál alig bírom megállni, hogy át ne írjam az egészet. Mindig javítani akarok. Most írtam újra a Bolhabál-t. Parasztoknak írtam, most átdolgoztam, hogy városban is lehessen játszani. A Dózsá-t is elő akarják adni, legszívesebben egy újat írnék helyette. Ugyanazokkal a figurákkal, de kijavítva. Előfordult, hogy megírtam egy verset, aztán újra megírtam, és kiadtam mind a kettőt.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Nagyon keveset. Három-négy órát. Az is inkább pepecselés. Akiben nincs kétely, az nem tud értékeset csinálni. Az örök példa Tersánszky, aki mellékesen írta a remekműveket. Nem is nézett oda.

– Mit tartasz mint író a legfontosabb feladatodnak, milyen elképzelések vezérelnek?

– Ezen sokat gondolkodtam. Soha nem akartam író lenni. Csak rengeteg töprengés után… Feladatom csökkenteni az emberi szenvedést. Nem tudom megszüntetni, de csökkenteni igen. Szépet írsz, elringatod, megnyugtatod az idegeket. A másik, ami ehhez kezdettől fogva társadalmilag is járul: enyhíteni az emberi butaságot és a szadizmust. Soha nem voltam megelégedve a munkámmal. Apám felhúzta a kerékre a ráfot, az munka volt. A pusztán learattak, az is munka volt, elvégeztek valamit. Én ilyen érzést nem kaptam a munkámtól. Ezért irigylem a szobrászokat, festőket, akiknek anyaguk van legalább. Önbizalmat nem kaptam a műveimből, még kevesebb önhittséget. Az én érdemem csak annyi, hogy az anyám nyelvét megtanultam, hogy általa jó nyelvet beszélek, tudom, mi a ritmusa a magyar prózának. Nem becsülöm le a munkámat. Ha nem csinálhatnám, felakasztanám magamat.

– Min dolgozol most?

– Verset szeretnék írni… Tudatom veled, a versírás az egyetlen komoly munka. A szomorúságot gyűri le. Talán belém nevelték, de nem tudom kivenni az életből, amit kínál. Látod, milyen egyszerűen élünk. A vers vezet. A képzeletemnek enni adok, mert engem esz meg. Malom, ami lisztet őrölhetne, követ őröl. A Bolhabál-t átírtam. A Bölcsek a fán című darabomat most rendezem sajtó alá. Rengeteg fölösleges dolog is van, mások ügyeit intézem. Aki nem tudja elintézni a dolgát, veled is végigcsináltatja azt, hogy nem lehet elintézni.

– Beszélhetünk írók társadalmi felelősségéről? A költő vajon befolyásolhatja a világ eseményeit?

– Adottság dolga. Nehéz… Etika és esztétika külön terület, de érintkeznek. Tragédia a közösségre, hogy bajban van, de nincs, aki kifejezze az alapbajokat. De ezért nem hibáztathatok egy szürrealista vagy absztrakt festőt. Rengeteg ember van, aki a felelősség alól feloldotta magát, nem is érzi. De ehhez igen tehetségesnek kellene lenni. Ha egy közép vagy negyed tehetség elviseli, hogy eltartsák, szinte semmiért, az nagy baj. Erkölcsi felelőssége van mindenkinek. Meg kell szolgálni, amit a közösség ad. Vannak közéleti költők, akik elvontan fejezik ki magukat, de száz év múlva kiderül, ők mondták ki, ami a baj… Ha egy haldoklónak nincs módja megmondani, hogy mi a baja, kitől lehet elvárni, hogy ennek hangot adjon? Nem tudom. Olyan, mintha XY-t felszólítanánk, hogy váltsa meg az emberiséget a ráktól, vagy Vietnamot szabadítsa fel. Egyénileg ezt nem lehet megcsinálni. Olyan dolgokat mondtak el íróink, ami elsődlegesen nem esztétika. A múzsát le kell foglalni, munkát kell neki adni. Baudelaire-be estem bele újra, mit tudott az kifejezni… Azt mondják róla, esztétizált. De nem. Többet mondott, mint Victor Hugo.

– Szerinted kik olvasnak ma verset, novellát, folyóiratot?

– Szakértők és a fiatalok. Akik már majdnem mérgezve vannak a szépségtől. Például én. A középréteg elég keveset. Sajnálhatja. Tehát a gourmand, a gyerekek és a fiatalok.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látod és helyét a közéletben?

– Egyházfiak vagyunk. Új éneklő kanonokság fenyegeti az irodalmat. Igazat kell énekelni. Legalább ezzel szolgáljuk meg a helyzetünket. A politikusnál többet kifejezhet az író, de csak az igazat. Felel érte. A magyar szellemi életnek óriási felelőssége van a néppel szemben.

– Az író politikai szerepléséről mi a véleményed?

– A politikusokat a napi igazságok kötik le, és a napi eszközökkel dolgoznak. Az írónak tartósabb igazságokért kell dolgozni, tartósabb eszközökkel.

Kopognak. Bodosi György toppan a szobába. Író, s főleg Pécsely községben körorvos. Csak egy szóra, kézfogásra ugrott be. Le sem ül, siet valamilyen pesti dolga után. Bodosi Illyésék tihanyi szomszédja. Alakja a nyarat idézi, a szőlőskerteket és a Balatont. Sietve fordítok egyet kérdéseimen.

– Ha nem írsz, mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc tevékenységed?

– Egyre jobban szeretnék fizikai munkát végezni. De Pesten ez nehéz. Tihanyban sokáig kapáltam, kertben dolgoztam. Megvetettem közben a sportot. De rájöttem, nekem ez is sport, hiszen ha írok, sokkal többet keresek. Valami ilyesmire vágytam. Láttam Veres Péter esetét. Marad majd a séta. Szeretnék kószálni Pest kültelkein és a balatoni falvak között vagy az erdőkben. Többet akarok mozogni. Két éve megtanultam autót vezetni. Vágyom az emberek közé.

– Kártyázni tudsz?

– Nem… Gimnazista koromban, az internátusban kártyáztam utoljára.

– Szenvedélyeid vannak?

– Azt hiszem, túl sok. Amit csinálok, csak szenvedéllyel tudom csinálni. De kiben nincs szenvedély? A lemondásban elég nagy vagyok. El tudom utasítani, amit az élet olcsón kínál, cigaretta, kényelem, ital. Van, amiről nem tudok lemondani, ez a szabadság. Tombolni tudok, ha korlátoznak. Az igazságtalanság szemlélése feldúl. Elönti az agyamat a vér. Ilyenkor meggondolatlan dolgokat tudok csinálni. Ezért is tartózkodom mindentől. Nem járok társaságba, a nyilvános szerepléseket kerülöm, nem járok előadni. Érzékeny, túl szenvedélyes vagyok. Nagyon megbánom később… Nagy a visszahatása. De vannak területek, ahol képtelen vagyok fékezni magamat.

– Van állandó időbeosztásod?

– Nincs, csak nagyjából. A nap felkel, felkelek, és délben eszik az ember.

– Érzel magadban valamilyen hiányt?

– Csak azt érzek. Meg fogok halni. Az örök életet hiányolom. Nem vagyok megelégedve magammal. Arany Jánosként „megemészt az örök kétely”. Nemcsak a világban kell kételkedni, hanem saját magunkban is. Ha nem lenne kétely, ott maradtunk volna a fán. Nem haladt volna előre a világ. Az is bajom, hogy túl nagy tekintettel vagyok másokra. Nők neveltek… Nem tudom eléggé érvényesíteni a saját természetemet. Mások természete fontosabb, mint a sajátom. Egyszer valami jó cselekedetemet elmondtam az asztalnál. „Miért az asztalnál mondod el? – kérdezte anyám. – Azért, hogy mindenki hallja? Így nem adtál, hanem kaptál.” – Később emlékeztem erre. Ezzel a tapintatossággal tönkretettek.

– Van valami, amit nem sikerült elérned?

– Kisigényű voltam kezdettől fogva. De nagyot akartam, megérteni és leírni az életet. Dosztojevszkij feltárt valamit, feltette a kérdést. Azt hittem, megoldom majd, de nem tudtam. Ha egy pusztában élhettem volna, ahol két szoba van, az is elég lett volna. Szégyellem, ha borravalót kell adnom, vagy viszi valaki a bőröndömet. Nem voltam elegáns soha. Ilyen körülmények között mégis kitűnő szellemekkel tudtam érintkezni. Külföldön és itthon. Azt láttam bennük, körülöttük, ami nekem tetszett, a lényegretörést. Nagy fájdalom, hogy rengeteget kellett a létfenntartásért dolgoznom. Mikor a Nyugat szerkesztője voltam, akkor is a hivatali fizetésemből éltem. Ha nem ragaszkodom ehhez, többet foglalkozhattam volna a saját munkámmal. Talán erre ráfizettem, nem tudom. Gőg volt bennem, hogy én nem élek az irodalomból.

– Mikor sírtál utoljára?

– Soha. A sírást szégyellem. A fogamat csikorgatom. A roham, a depresszió néha a közelébe visz. Szemérmetlennek érzem a sírást. Irigyeltem Szabó Lőrincet, aki naponta ötször sírt. Én a fogamat csikorgattam. Reggel mindig éreztem, hogy fáj az állkapcsom. Megkoptak a fogaim. Később gumikészüléket is kaptam a fogamra, amit éjszakára rá kellett tenni. Gyerekkoromban azt mondták: „Fiú vagy és sírsz? Nem szégyelled magad?”

– Melyik évszakot szereted a legjobban?

– Egyre jobban az őszt, rájöttem. A magyarok nem tudják még, milyen szép itt az ősz, a sárga, vörös, vörhenyes színek… Van négy tündéri hét ősszel, de nem lehet kiszámítani, hogy mikor. Az idei ősz tüneményes volt. A napsütéses telet is szeretem. Magyarországon ez, sajnos, nincs. Itt csak locspocs és köd van.

– Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz!

– Nem tudok mondani. Pénzzel régóta nincs találkozásom. Kezdettől fogva a feleségemnek adom a fizetésemet. Sem adóüggyel, sem mással nem foglalkozom. Sajnos, az árakat sem ismerem. Nincs is oly vágyam, ami a pénzzel kapcsolatos. De volt. Az apám egyszer megkérdezte, mennyi pénz van nálam. Nem tudtam pontosan. Romlottnak tartott, mert az a réteg fillérre tudta, hogy mennyi pénz van nála. Valamikor jártam a várost, nézegettem a kirakatokat. Bonyhádon a korcsolyákat. Nagyon jól korcsolyáztam, de az enyém eltörött. Anyám aztán vett egy gömbölyű orrút, ami már nem volt divatos. A kesztyűmet mindig elvesztettem, és nem tudtam pótolni. Az internátusban elvesztettem a cipőkefét, és a vizit előtt csak ronggyal tudtam a cipőmet tisztogatni. Nem tudok kérni. Soha egy krajcár adósságom az életben nem volt. Nem vagyok nyílt. Ma is azzal gyötörnek meg a legjobban, ha más részére kell kérnem valamit… Panaszkodni sem volt szabad gyerekkoromban. Évtizedek múltak el, mire otthon azt mertem mondani, hogy nem vagyok jól. Illetlennek tartottam a kérést. Kis körben ment ez, egy pusztán. Azt hittem, így működik a társadalom, de ez nem volt igaz. Én még könyvet sem tudtam kölcsönkérni.

– Hiszel a barátságban?

– A legnagyobb dolog volna, de ez kiment a divatból. Mindig kerestem, szociális lény voltam. Nagy barátságban voltam egy béresfiúval, elemibe jártunk együtt. Társulni kell. Nem árultam el bajban azokat az embereket, akiket becsültem. Ahogy Lőrincet megóvtuk a súlyosabb megrázkódtatásoktól… Ajándék volt Babits Mihály, Németh László, Déry Tibor és Szabó Lőrinc barátsága. Ez kezdődött József Attilával is, sajnos, nem így folytatódott. A szerelem is, sajnos, teljesen átmegy a szexualitásba. Szerelemről mint belső vonzalomról már nem lehet verset írni, csak a szexről. Arról is lehet szépet. A barátságról sem lehet már verset írni. Kimegy a világból. Már csak legenda a középkorból, amikor nemcsak két ember barátsága volt lehetséges, hanem a nagyobb közösségé.

– Vannak ellenségeid?

– Nyilván, de nem tartom számon őket. Az engem ért sérelmeket, igazságtalanságokat elviselem, de a hozzám tartozókét, beleértve a barátaimat, nem. Nem ölni, de ütni tudnék. Kijön belőlem valami nyers düh. Kard ki a hüvelyből!

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Nem. Ingerült, az voltam. Megtörtént, hogy megvetettem valakit. De ebben is volt haszonlesés, a megkönnyebbülés, hogy nincs vele tovább gondom. Némán meg tudok vetni embereket. De sajnálom is őket.

– A halálfélelmet ismered?

– Nem, ezt nem. Csak emberektől félek. Ostrom alatt a golyóktól nem féltem, de az emberektől igen. Kérdezd meg Flórától. A golyó egyet üt és vége, de ha ember kezébe kerülök, aki megalázhat… Itt ebben a szobában éltük át az ostromot. Némethék voltak itt és még harmincan. Sokáig azt hittem, könnyen tudnék meghalni. Az öngyilkosság foglalkoztat. De nem tudom, hogy ez igaz-e? Volt már úgy, hogy itt volt a méreg a fiókomban, ha ez és ez következik… De nem egyedül, az egész családot beleértve. Attól félek, igazi ok nélkül megölöm magamat egyszer… A halál inkább felháborít, mint megijeszt. Emberietlen, mint minden, amit nem értek. Ilyenkor dühbe jövök.

– Voltál életveszélyben?

– Persze, de nem tudtam. Utólag tudtam meg. Ebben a házban volt az is. A Markos György becsöngetett, hogy a németek listáján vagyok. Nem hittem el, hogy ilyen fontos ember vagyok. Este aztán, amikor átmentünk Némethékhez, átéreztem. De nem tudtam elképzelni, hogy kijön ide négy német katona autóval, és ez megéri nekik. Ez volt később is… Negyvennégyben bujkálnom kellett. Az igazi kín az volt, hogy embereknek ezzel gondot okozok. Az egyik Veszprém megyei faluban heteket töltöttem egy kamrában. Életemben annyi befőttet nem ettem. A veszély kifejleszt bennem egy torz humorérzéket… Egyszer majdnem belefulladtam a Sióba, akkor megijedtem. Nem tudtam úszni. Véletlenül elengedtem a fűzfaágat, és elmerültem. A lábam nem ért talajt. Aztán felnyúltam újra, és egy ágat sikerült elkapnom. A kutyák mindig megharapnak. Ez benne van a csillagképemben is. Hozzászoktam, hogy a kutyák mindig megharapnak. Déryék kutyája már egy darabot megevett a lábamból.

– Nélkülöztél a háború alatt?

– Rengeteget nélkülöztem. Sok ember idegyűlt. Közös szilasi ismerőseink. Mi Tihanyban akartuk végigélni, itt szinte semmi élelmünk nem volt. Aztán idekeveredett egy fehér ló. Nekem mezőgazdasági álmaim támadtak, de Némethék megbeszélték egy orosz katonával a lelövését. Azt a fehér lovat ettük hosszú ideig. A nők jártak a környékbe marharépát szerezni. Ozorán sem volt egy szem élelem, mert ötször cserélt gazdát. Ennek a háznak a fele szét volt lőve, még ez volt a szerencse.

– Ismered a magányt?

– Magános természet vagyok, nem érzem rosszul magamat egyedül. Ez az életformám. Bár vágyom társaság után. Feleségem későig dolgozik, mindig magánosan éltem. A messzi pusztán is el tudok lenni egyedül. Egyre kevesebb ember van, akiket ténylegesen látok.

Illyés erős arcán fáradtság hullámzik végig. Órák óta ülünk a kisasztal mellett. Besötétedett, ég a villany. Kint öt-tíz percenként megszólal a telefon. Úgy tűnik, a fáradtsága hirtelen ingerültségbe, haragba vált át. De udvarias ember, uralkodik magán. Szégyellem, hogy még vannak kérdéseim. Mégis megszólalok újra.

– Milyen a közérzeted?

– Jobb, mint tavaly volt. Én azt érzem, hogy Magyarország szélárnyékban van. Áldhatjuk a körülményeket. Régen volt ilyen nyugodt élete a nemzetnek. Most kellene megoldani sok mindent. Tisztázni. Van-e egyáltalán magyar nép? Most meg lehetne csinálni. Ez a reformok, fogalmi tisztázások évtizede. De a szellemi életünk ezt nem appercipiálta. Ki leszünk téve megint a körülményeknek, ha nem lesz elég belső energiánk. Nagy a belső közöny. Van egy szemlélet, amelyik nem szereti a magyar népet. Pedig most lehetne tenni. Nem a parlamenttől várni, mit szervez meg, hanem te, mint szellemi ember mit teszel értük…

– Mi az életünk értelme, mit kell csinálni az életben?

– Megtoldva, amit Camus mondott: Tolni fel a követ a hegyre; hátha egyszer fent marad.

– Másokkal összevetve milyennek látod a magyar népet?

– Borzalmas történelme volt. Nem ismerek még egy népet, amelyik ennyit szenvedett. Idedobva idegenek közé, mint a másformájú csibe a baromfiudvarba. Meg kellene vizsgálni, hogy a legrégibb értelemben van-e magyar nép? Jó alkatú, de semmi nemzeti tudata nincs. Amíg fel nem pofozzák, addig azt sem tudja, hogy van. Abban a sváb községben, ahová engem német szóra adtak, magyart gyalázó verseket, mondókákat tanultam németül… Népünk pacifista, mert keleti. Átenged mindent. Nem volt polgársága. Óriási tennivalók vannak. A statisztikák szerint a halálba megy. Nem mi vertük ki a törököket, és azonnal jött a német. Akkor veszett el valami véglegesen. Nem úgy nép a magyar, ahogyan a többi nép az. Sok itt a tennivaló. Ahogyan Kölcseyék kimutatták a nagy veszélyt, s ez negyvennyolcban erőt adott. Nekünk pontosan ki kellene mutatni, hogy hol tart ez a nép. Én éltem egészséges nemzetekben, tudom, hogy ott milyen az életműködés. Igen érdekes dolog magyarnak lenni, mert a végzet játékát láthatjuk anyanyelvi közösségünkben. Akik nem törekednek népünk megismerésére, hanem szétbomlasztottságát a maguk egyéni érvényesüléséhez használják fel, saját létüket is veszélyeztetik ezáltal.

– Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?

– Igen… Ezen sokat gondolkodtam. Az ember előtt nincs megoldhatatlan probléma. Ha erre fordítja erejét. Logikailag még a halál is legyőzhető. Elvileg. Hogy aztán milyen tragédiák jönnek be, az sok mindentől függ. Jól tudom, nem isten kezében vagyunk, hanem a saját sorsunk a saját kezünkben – mondta Illyés Gyula.

Kabátot vett, átkísért a kerten, kinyitotta a kaput. Messze lent csillogott a város. A Szemlőhegy környéke nyirkos homályba burkolózott. Illyés elmagyarázta az utcák rendjét. Elbúcsúztam.

 

Juhász Ferenc

A szemében fájdalom ül, az arcán feszültség, visszatartottság. Két hete került haza a szanatóriumból… Állunk a kertben. Az ősz színei mindenen. A lugason érett szőlőfürtök, a ház mellett pázsit, közben rózsatövek, kéklő harangvirág.

– Hát ez… Ez ugye a kert – mondja Juhász, s a hangján érezni lehet, hogy kevés köze van a lugashoz, gyephez s a félig elpusztult mandulafákhoz. Kerti szerszámokkal aligha görnyedez a bokrok alatt, hiszen ezek a bokrok számára nem így valóságosak, hanem látványként, képként, szóként. Nincsenek privát bokrai, virágai, cselekvései. Ami él körülötte, és szerephez jut, mind-mind a költészet áramkörében létezik, része a nagy készülődésnek, szenvedésnek, s részévé válik a műnek. Juhász minden tudatos és öntudatlan energiájával egyetlen célra, feladatra összpontosít, s ez a költészete, más szóval önmaga megvalósítása. Ebbe az erős központi áramkörbe futnak be a kertből, a házból, az országból és a világból az összes szálak, ebbe az áramkörbe kell mindennek és mindenkinek bekapcsolódni Juhász körül, ha létezni akar. Ez az áramkör nagyon erős, mágneses terébe tehetetlenül bezuhannak a tárgyak, virágok, épületek, arcok, hajak, szájak, kiszáradó, sorvadó véredények, és a sejtjeikkel beépülnek a versvárakba, verstornyokba, verserődítményekbe, a monumentális versvárosokba. Ez a zseniális kőmíves álmokból, virágnevekből, csillagnevekből, ritmusból, színekből, tört fényű szavakból, betűpozdorjából akkora várat épített, hogy a földünkön használatos létrák már nem érik el a tetejét. Juhász még egyre építi a versvárat. Létra nincs, így nem tud lejönni; s nem lehet hozzá felmenni. Fenn áll a falon, s tudja, hogy nem tud lejönni, elvegyülni, szürkén élvezkedni. Talán, ha valaki, valahogyan feljuttatna egy kötélhágcsót… De hol, hogyan, ki…? Úgy tűnik, a versvár falairól út már csak felfelé vezet. Tudja ezt… Legalábbis sejti… Dacosan, kegyetlenül építi versvárát tovább. Fent hideg van. Az égi galaktikák rendjét lesi…

A kertből lassacskán behúzódunk a ház alagsorába. A költő megmutatja a mosókonyhát, a könyvespolcokkal telerakott folyosókat, aztán a garázst. A garázsban bükk- és csertuskók emelkednek a mennyezetig. Telenként fával fűtik a cserépkályhákat.

– Elférne itt még egy autó – mondja Juhász.

A lépcsőkanyarban Balzsam ugat, és ugrál ránk lelkesedve. Ő valójában egy kutya. De puli… Így félig ember… Balzsam… Juhász Feri különös világában jelentős személyiség, gondolom, kitesz egy nyugdíjas tábornokot.

Folyosók következnek, faburkolat, beépített szekrények, aztán a konyha, a magyaros étkező s a szobák. Egy kisebb szoba, melyben Juhász leánya tanyázik egyetemi könyveivel, egy nagyobb, melyben Erzsike, a ház tudós asszonya lakik, aztán a dolgozószoba, melyben ismeretlen szellemek, tudósok, boszorkányok élnek, s a költő. Erzsike szobájának a falát nagy Csernus-kép fedi. A festményen Juhász Ferenc üldögél. Arca talányos.

A dolgozószoba nagy. Két falát mennyezetig könyvek borítják, a harmadikat megtöri az ajtó és a fekete cserépkályha, a negyedik az erkélyre nyílik s a kertre. A negyedik fal talpig üvegből épült. Az egyik könyvespolc alatt, szinte beléje süllyesztve nagy olajzöld heverő áll. A heverő felső harmadát málnaszínű subaszőnyeg fedi. A heverő fejénél, valamiféle láda sarkán egy újszövetségi szentírás és egy német nyelvű holland katekizmus nyugszik. A szent könyvek szomszédságában színes cseréptálban gyógyszeres tubusok, fiolák halmozódnak. A szabad falon, főleg a fekete cserépkályha szomszédságában amatőrképekből nagyított családi fotók függnek a falon, a kályha és az ajtó között Petőfi, Ady, Spinoza, József Attila, Babits Mihály és Tóth Árpád arcképe. Kicsit odább egy Hantai Simon-kép, alatta a Húsvét-szigeti óriásszobrok emlékképe, melyet Kassák ajándékozott a költőnek. Dedikálta is: „Emlékül Juhász Ferencnek 1967. III. 12.” – A szoba közepén íróasztal áll, alatta s az ajtó előtt is keleti szőnyegek. Juhász Feri a könyvespolchoz lép, kezét magasra emeli:

– Ez itt a 20. századi magyar irodalom, ez a világirodalom… Itt sorakozik az én természettudományi gyűjteményem…

Közelebb húzódok a polchoz, s egyetemi tankönyveket látok magam előtt, biológiát, szülészetet, fizikát, őslénytant, odább latinokat, filozófusokat, majd imakönyveket. Fent a polc tetején Tömörkény, Nagy Lajos, Móricz Zsigmond és Krúdy Gyula műveit. Egy üvegszekrényben pedig a költő saját műveit. A könyvespolc aljában csukott szekrényrészt pillantok meg.

– Itt? – fordulok Juhászhoz.

– Dossziék, papirosok – mondja, és kitárja az ajtókat.

Rend… Rend a szekrényben, a polcokon s a kis társalgó asztalon is, mely közvetlenül az üvegfal előtt áll két kényelmes fotellel. Az asztalon egy üveg skót whisky (Ballantinés, amit legjobban szeretek), mellette egy üveg száraz bor, poharak, dobozok, jég… Az asztal alatt egy érett napraforgótányér, fekete cserépvázában.

Juhász hellyel kínál. Megvárom, míg a fotelba ereszkedik, s csak utána ülök le én is. Önkéntelen az egész. Túl sok tisztelet és udvariasság nem szorult belém. S most mégis. Kényszerítenek a tárgyak, a kert, a környezet, a cserépkályha, melyben mindig fával fűtenek. Pedig jól ismerjük egymást, két esztendeje egy szerkesztőségben dolgozunk. Nagyokat vitatkoztunk az elmúlt években, s jókat ittunk, nevettünk együtt. De a szerkesztőség, úgy látszik, más. Juhász Ferenc ott főmunkatárs, itt király. Fiatalon találkozott a sikerrel. A harmadik könyvére, huszonhárom éves korában Kossuth-díjat kapott. Erős kezdés. Tizennyolc könyve jelent meg idáig. Művei: Szárnyas csikó (1949); A Sántha család (1950); Apám (1950); Új versek (1952); Óda a repüléshez (1953); A nap és a hold elrablása (1954); A tékozló ország (1954); A virágok hatalma (1956); A tenyészet országa (1956); Virágzó világfa (1965); Harc a fehér báránnyal (1965); Mit tehet a költő? (esszék, 1967); A Szent Tűzözön regéi (1969); Anyám (1969); Vázlat a mindenségről (esszék, 1970); A halottak királya (1971); A mindenség szerelme (Összegyűjtött versek. Első kötete: A szarvassá változott fiú, 1971. Második kötete: Titkok kapuja, 1972).

A fotelban ülve a kertre s a szomszédos udvarokra látok. A késő délutáni fényben néhány gyümölccsel zsúfolt almafa bíborlik, az almafákon túl sötétzöld jegenyék állnak. Csend van. A Rózsadomb néma. Nagyon nagy a csend, de úgy érzem, még sincs nyugalom. Hirtelen bármi megtörténhet, bekövetkezhet. Juhász előrehajol, és whiskyt loccsant a poharamba.

– Igyál – biztat.

Jeget dobok a barna lébe, aztán felhajtom. Juhász nézi. Fegyelmezett. A Kútvölgyiben megtiltották neki az ivást. Nem iszik, büszke akaraterejére. Szinte élvezi, hogy én iszom és ő nem. Hátradől a fotelban, babrál valamivel, matat. Én a poharat ringatom. A kertben apad a fény. Juhász megszólal:

– 1947-ben a Diárium című folyóiratban jelentek meg az első verseim. A címük Arany és Ezüst… Aztán a Népi Kollégiumok folyóiratában, a Lukácsy Sándor-féle Valóság-ban, majd a Németh Andor szerkesztette régi Csillag-ban. Első könyvem a Franklin Társulatnál jelent meg…

Írok mindent. Juhász Feri arca összetörik, aztán kisimul. Hunyorog, mocorog. Az asztalra mutat:

– Ennél az asztalnál dolgozom húsz éve… Én a hosszú verseimhez, mint a Gyermekdalok vagy A halottak királya, rengeteg segédanyagot használok. Az asztalomon mindig azok a könyvek sorakoznak, amelyek tartalmilag, nyelvileg vagy módszertanilag segítenek a munkámban.

Feláll, szétnyit egy könyvet, melyből jegyzetek csúsznak elő.

– Látod… Bejegyzések, idézetek, nyelvi formák… Itt vannak, hogy a versírás idején kéznél legyenek. Nagyon rendszeresen dolgozom, és nagyon rendszeresen élek. Ezt a rendszerességet az utóbbi évek sok baja, gyötrelme felborította… De most megpróbálom visszaállítani a régi életformámat… Ami ugye… Gyakorlatilag azt jelenti, hogy Budapestre kerülésem óta nappali ember vagyok. Ezt úgy értem, hogy kora reggel kelek, fél hatkor, hat órakor, legkésőbb hétkor. Ezt a helyiséget magam teszem rendbe mindennap. Nyolckor, fél kilenckor leülök dolgozni, és dolgozom, ameddig bírom lélegzettel. Ezt már azért is meg tudom csinálni, mert huszonegy éve vagyok a Szépirodalmi Könyvkiadónál. 1951 decemberében szerződtem oda, azóta egyfolytában ott dolgozom felelős szerkesztőként. Annak idején félállásban vállaltam a munkát, így csak szerdán és pénteken kellett bemennem. Ez lehetőséget adott arra, hogy kialakuljon ilyen rendszeres életmód. Ha hosszú verset írok, megírom egy ültő helyemben, de ez eltart hat-hét hónapig. Naponta 8–10 órát dolgozom. Nagy vákuumok nem szoktak lenni. Kivéve, amikor A halottak királyá-t írtam, amit 1959. február 3-án kezdtem, és megírtam tizenegy versszakot, majd 1970. március 23-án folytattam, s 1970. június 18-án háromnegyed 12-kor befejeztem. Ennél a versnél óriási időszakadékba zuhantam – mondja Juhász, aztán feláll, elém tart egy nagy alakú, bőrbe vagy műbőrbe kötött, könyvszerűen vastag füzetet. Kinyitja az első tizenegy versszaknál, aztán hátrább. Magyaráz:

– Száznyolcvanöt kéziratoldal… Ugye… Ez a depressziós írás… Ez a nem depressziós.

A füzet elején javítások látszanak, hátrább világoskék, tiszta versfolyam hömpölyög át a lapokon. Sehol egy javítás vagy áthúzott szó. Elámulok. Nem is tudom, mit mondjak, mit kérdezzek.

– Mindig ilyen bekötött füzetekbe írsz?

– Medimpex naptárba írtam A tékozló ország-ot. Ekkor szoktam rá a könyvbe való írásra. Az 1950-es években nem volt papiros.

Elém tartja a vastag, könyvszerű naptárt.

– A Rákosi-időkben annyira megszoktam ezt a formát, hogy most külön be is köttetek papírokat. Kardos úr most kötött be nekem újabb íveket.

Kinyitja a szekrényt, kiemel két vastag könyvet. A frissen kötött könyvek gerincén aranybetűk és római számok.

– Nézd, milyen finom papír… Bécsben vettem ezt a papírt… Ha valamilyen érzelmi vagy fogalmi problémát megoldani nem tudok, belebújok ezekbe a cselekvésekbe. Papírt, dossziékat veszek, köttetek.

– S azok a kisebb füzetek?

– Az ötvenes években jegyzeteket készítettem mindenhez. Az csak legenda, hogy a prózaírónak kell készülni, s a költőnek nem. Ide mindent felírtam, szóképeket, verslehetőségeket, amik a fejemben jártak. Ha nekiülök egy hosszabb vers írásának, előveszem ezeket a jegyzeteimet… Ezek nem rövid versekhez kellenek, hanem a hosszú versekhez, a nagy konstrukciókhoz. Ezek segédeszközök a lírához. Meggyőződésem, hogy szüksége van erre a lírának is. Ezek a jegyzetfüzetek állandóan használatban vannak (felmutat egy füzetet). Ebben írtam le, hogy édesanyám hogyan vágott ki egy petróleumlámpát az ablakon, amikor apám odahozta a dalárdát…

Kinyit egy újabb füzetet. A fehér mezőben rajzai: páncélok, sisakok szóródtak szét, odább lovak és lovasok páncélban.

– A halottak királyá-hoz készítettem ezeket a tanulmányokat, mivel nem szeretek semmi módon mellébeszélni, pontatlanul fogalmazni… Száz részből, rostból épül a mű. Még le is szoktam rajzolni a verset…

Juhász újabb füzetet tár elém. Keresztre feszített zöld test. Ember, állat, szörny? Aztán beljebb egy másik oldalon kék tóban zöld béka ül. Dülledt szemekkel néz bennünket. Aztán kék páfrányok következnek.

– Így néz ki a műhelyem, vagy nem tudom, minek lehet nevezni ezt a dolgot.

Felemel valahonnan egy zöld füzetet. Ez is kötött.

– Száz vers van ebben, rövidek – mondja.

– Golyóstollal írsz?

– Töltőtollal. Ceruzával egyáltalán nem. Egy versem van, amit véletlenül golyóstollal írtam, ez a Gyermekdalok. Tizenkétezer sor. Harminc golyóstollat fogyasztott el. Mátraházán arra ébredtem egy napon, hogy el tudom kezdeni a verset. Csak golyóstoll volt nálam. Babonából azzal folytattam később is. Ceruzával még jegyzeteket sem tudok készíteni.

– Mindig nappal dolgozol?

– Sok személyes okból áttértem az éjszakázásra. Ahogy a szanatóriumi irataimon szerepelt: „laborális és familiáris okból”. Szeretnék visszaállni a nappali életre. Igazán jól fogalmazni napfényben vagy reggeli világításban tudok. Ugye… Kell a belső tisztaság és a homálynélküliség, hogy el tudjam mondani, amit akarok. Az éjszaka zavar… A kiadói munkám is lehetővé teszi, hogy mindennap fogalmazzak, és csak akkor menjek be, ha ezt elvégeztem. Egyébként mindig íróasztalon írok, de mégsem, mert ha ezt jól megnézed, láthatod, nem íróasztal. A bizományiban vettük – mondja Juhász, aztán megtapogatja az asztal sarkát és leül. Rágyújt. Várakozik.

– Mindig nyolc-tíz órát dolgozol naponta?

– Nézd, ha jól megy a munka, akkor hat-hét-nyolc órát tudok egyfolytában dolgozni. Ezt mindig a cigaretta mennyisége mutatja. Amikor csomót érzek a torkomban, akkor már nem megy az írás. Ha dolgozom, sokkal kevesebbet dohányzom, mint egyébként.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Bennem nagyon sok kétség, kétségbeesés, depresszióra való hajlam van. Nagyon ritka az a napom, percem, amikor örülök annak, hogy a sors képessé tett a fogalmazásra. Azt érzem, nem elég, amit csináltam, még mindig nem történt meg a vers. Ezeket a gyötrődéseimet összegyűjtött verseim két kötetének előszavaiban meg is fogalmaztam. Nem depressziós állapotban könnyen írok. Ez nem azt jelenti, hogy könnyedén, de megvan a képességem a végleges fogalmazásra. Ha nincs, akkor nagyon nehezen írok. 1957-től 1962-ig ilyen depressziós állapotban voltam. Kórházba is kerültem 1958-ban. És hát voltaképpen érvényesen fogalmazni négy-öt esztendeig nem tudtam. Nagyon szégyelltem ezt az állapotot, nagyon gyötört. Kétségbeestem. Úgy éreztem, semmi sem jó, amit addig csináltam. Szabályos depresszió volt. Az életem más részeit is befutotta, mint repkény a sírkövet. Ebből az állapotból 1961 táján kezdtem kilábalni. A teljes felszabadulás azzal a verssel következett el, ami körül annyi vita volt. A József Attila sírjánál című versemre gondolok, ami az Új Írás-ban jelent meg.

– Milyen volt a gyermekkorod? Hogyan éltetek? Elmondhatnál egy emléket kisgyermekkorodból… A szülőföld meghatárolta életutadat? Egyáltalán, a költőben van valamilyen eredendő meghatározottság?

– Nagyon nehéz volt… Sok szomorúsággal, szenvedéssel volt terhes a gyermekkorom. Nagyon fájdalmasan éltünk, de emellett nagyon szép is volt az élet, ha visszaidézem, ami velünk történt. Apám eredetileg kőmíves volt, de 1932-ben a tüdeje miatt megoperálták. Az úgynevezett „nagyvillám” műtétet hajtották rajta végre. Egyik oldalon átvágták valamennyi bordáját, és lekapcsolták a fél tüdejét. Nem vállalhatott többet kőmívesmunkát. Elment egy hivatalba altisztnek. Biáról vonattal járt be Pestre. Nagyon jó kedélyű, zenét szerető ember volt, aki minden bizonnyal sokat szoronghatott a betegsége miatt… Ugye… Nagyon könyvet nem szerető ember volt. Akkor döbbentem rá, hogy hamarosan meghal, amikor életében először könyvet kért tőlem olvasni. Nagyon nem szerette a könyvet, szinte gyűlölte. Kezébe adtam Móricz Zsigmond Rózsa Sándor-ját és Thomas Manntól a József és testvérei-t. Szorgalmasan elolvasta őket, s közben nagyon megváltoztak a tulajdonságai. Jelzett a halál a tulajdonságváltozással… Amiért szomorú volt? Nem azért, mert szegények voltunk, bár a falu legszegényebb rétegébe tartoztunk. Nem is irattak gimnáziumba. Polgáriba jártam Bicskén. A gimnáziumhoz hiányzott a latin különbözetim. Apám inasnak akart adni a Magyar Optikai Művekhez. De addig könyörögtem, s anyám is, míg a Márvány utcai Kossuth Lajos kereskedelmi középiskolába kerültem. Amit csak azért említek, mert néhány olyan fiúval jártam ott együtt, akiknek a nevét te is ismered. Közülük való volt Csernus Tibor, aki most Párizsban él, Nagy Károly fizikus és Tornai József költő… Ugye… Nem a szegénység miatt volt nehéz, hanem mert a betegség elemien meghatározta a létformánkat. És hát elemien meghatározta édesapám létállapotát és édesanyámhoz való viszonyát is. Apám a betegség és a haláltudat elől a szeszbe menekült. Nem volt iszákos ember, de nagyon sokat ivott. A félelem és a halál elnyomására ivott. A szervezete le volt gyengülve, megártott neki a szesz. Ugye, rég volt… Mindennek csak nagyon halvány rajza van benn az Apám-ban, és mítoszszerűen az Anyám-ban. Az utóbbi években megfogalmaztam véresebben is… A papa, szóval, nagyon sokszor volt részeg. Ezt úgy is értsd, hogy Biáról járt Pestre. A kollégáival beült valahová egy fröccsre, s átbeszélgették a vonatindulást. Nagyon sokszor az éjszakai gráci vonattal jött haza, és még be-betért egy-egy kocsmába Bián is. A papa igen sokszor, esőben, hóban… Kevés, ha azt mondom, nem józanul jött haza. Ezért a mi életünk örökös szorongásban, félelemben telt. A dolog érdekességéhez, lényegéhez az is hozzátartozik, hogy soha nem a keresetét itta el, azt odaadta édesanyámnak. A borravalóit itta el. A feszültség nem ebből adódott, hanem a részegségi állapotból. Édesapámnak és édesanyámnak elemien más volt az élethez való viszonya, más volt a testük. Apám vidám, társaságot kedvelő, könyvet nem szerető, az élet gyakorlatát élő ember volt. Ezzel szemben édesanyám szorongó, a környezetét nagyon szerető, sokat olvasó, nagyon magányos asszony, akit természetesen ezek az állapotok rettenetesen bántottak. A gyermekkoromat úgy képzeld el, hogy az emlékeim tele vannak vérhányással, ordítozással, verejtékszaggal… Apám ül az ágyban, és a lavórba okádja a vért. Én voltam, aki békíteni próbált. Anyám apámhoz küldött békességet keresendő, apám anyámhoz… Apám állandóan társasággal volt, dalárdába járt… Anyám teljesen bezárkózott a reményeibe és a kölcsönkért könyveibe… Ez az állapot nagyon a létet előkészítő, formáló állapot is volt. Így értem ezt, hogy minden nyomorúsága mellett tele volt örömmel. Nagyon sokat tűnődtem azon, hogy a szegényekből, akiknél visszamenőleg nagyon nehéz felépíteni a családfát, mert elvesznek a csontokkal a földben, és az irataikat nem őrzik sehol, hogyan határozódik meg a tehetség, és a szegénység családfájából hogyan nől ki egy ág, ami lombot vet. A magam családfáját próbáltam összerakni. A szegények életében századok készülődése kell ahhoz, hogy a homályból egyszer csak valaki kiváljon. Ezt majd egy könyvben szeretném megfogalmazni… Ezek az állapotok kényszerítenek arra, hogy magam legyek, hogy ne elégedjek meg azzal, ami körülöttem van… Többre törekedjek… Más legyek, mint amit körülöttem tapasztalok. Hogy az életem ne olyan legyen, mint az apámé és barátaié volt… Ahogy József Attila mondta: „kiváljak”. Erre nagyon tudatosan készültem kicsi korom óta… Nagy szegénységgel, kisebbségi érzésekkel átszőtt gyermek voltam. Állandóan kint jártam a határban, erdőben, nádasban. Sokszor napokra eltűntem anyám nagy aggodalmára. Mivel egyéniségemből eredően is hajlok a részletek megfigyelésére, mindez módot is adott arra, hogy állandóan lássak, figyeljem a természet jelenségeit. Falusi környezet, temető, erdő, tó. Egész pici korom óta olvasó vagyok. Kamasz- és legénykoromban sokat olvastam, s azóta is. Akkor még anyanyelvi szinten beszéltem németül, így német és magyar nyelven végigolvastam a világirodalmat. A Szabó Ervin- és a Széchényi Könyvtárba jártam… Ez a faluban kitetszett. Bolondnak neveztek a hátam mögött. Anyámat állandóan szekálták, s ő kétségbe volt esve, hogy nem azt az életpályát fogom bejárni, ami Bián szokásos volt.

– Köt még valami a szülőföldedhez?

– Ez a falu, ahogy annak idején, gyermekkoromban mondták, magyarokból és svábokból, tehát reformátusokból és katolikusokból állt. Ez a két falurész nem nagyon szerette egymást. Nagyon sokan Budapestre jártak dolgozni, gyárakba, hivatalokba. Annak ellenére, hogy Bia csak húsz kilométerre van a fővárostól, 1945-ig megtartotta feudális kötöttségeit. Ez volt a gyermekkorom egyik legnagyobb politikai tapasztalata. Nagyon furcsállottam, hogy a kultúra és a civilizáció 1945-ig nem hatotta át ezt a falut. Hogy a főváros nem tudott olyan mágneses hatással lenni, hogy megmozdítsa. Akkor döbbentem rá minderre, amikor először jártam Magyarországnak azon a részén, amit nem ismertem… Békés megyében, ahol a feleségem felnőtt, és iskolába járt. Budapesttől kétszáz kilométerre erkölcsben, modorban felvilágosodottabbak, önállóbbak voltak az emberek, mint Pest szomszédságában. Persze, ez a Viharsarok volt, a lázadások, forradalmak földje. Biához így nem kötött semmi. Csak kimenni, elszakadni… Ebben láttam az élet egyetlen lehetőségét… Én ezt a falut rettenetesen meggyűlöltem, és boldog voltam, amikor onnan elkerültem. Hosszú ideig elkerültem a falut. Az is igaz, hogy 1950-ben apám meghalt, anyám felköltözött Pestre. Kötelezettségem nem maradt Bián. A hatvanas évek elején kezdtem visszaszeretni őket, amikor újra fogalmazódott bennem sok közösségi probléma. Ők, egész múltjukkal, kiutálási szándékukkal, gúnyjukkal együtt is az én múltamhoz tartoznak, azonosak velem. A megértést nem nekem kell tőlük várni… Ma már nemcsak a temetőbeli csontok kötnek a szülőföldemhez, hanem az emberek is, akik elvárják, hogy értük is legyek. Szeretném ezt majd egy hosszabb írásban megfogalmazni, hogy milyen formában, még nem tudom. Inkább vers lesz, mint próza. Kötött formájú versek. Nagyon izgat a költészeti gyakorlatban az a lehetőség, hogy az ember hangsúlyos, magyaros versformában jelenkori tartalmakat érvényesen fogalmazzon meg. A magyar líratörténet egyik legnagyobb kérdése és feladata ez. A kérdés az, hogy ebben a versépítési formában ki lehet-e fejezni a lényeget úgy, hogy a közlésmód nem válik múlt századivá. A 20. század lírájában egypáran megpróbálták már, régen Ady, Babits, aztán nagyon szépen gyakorolta Illyés Gyula, fontos kísérletei voltak Weöres Sándornak és Nagy Lászlónak is.

– Burjánzó, bokrosodó, újabb és újabb képekre bomló verseidet olvasva sokszor eltéved az ember, s elgondolkodik, mit is akar a költő: erdőségeket teremteni, hegyeket vagy katedrálisokat? Épít vagy megsejt egy későbbi romlást? Megfogalmazhatnád törekvéseid lényegét?

– A költő világegyetemet akar teremteni. Én legalábbis: új világegyetemet szeretnék teremteni. Hogyan is mondhatnám pontosan? A költészet (művészet) is valóság. A második valóság. A teremtett valóság. A második természet. Mert minden a Valóság szülötte. De meg is fordíthatom állításomat: lehet, minden valóság, tehát az Egyetemes Valóság, vagy a Lét egyetemessége, a Valóság Egyetemessége: egyetlen képzelet akaratának szülötte, egyetlen képzelet virágzásának állandósága, elmúlásával, elmúlásában is. Halandóságával így halhatatlan. A valóság minden része, dolga, jelenése, összefüggése, változata, állandósága talán a Képzelet szülötte, de a képzelet folyamatosan szüli, halandóvá gyötri, halottá dermeszti, aztán újraszüli a valóságot. Az egyszerűség kedvéért hadd mondjam azt, hogy kétfajta költő (költői teremtés-mód, költői teremtés-állapot) van a költészettörténet kezdetei óta. Az egyik: szemével, eszméletével, tudatával, érzékszerveivel, emlékeivel mindig beleütközik a valóság egy-egy dolgába, tárgyába, állapotába vagy jelenésébe, ez az ütközéspillanat fölszikráztatja szívében az ihletet, tehát megihletődik a valóság-részlettel történt összeütközésben, s ez a tűzpont azután földagad, verssé tágul. S versként megdermedve időtlenedik. Majd hosszabb vagy rövidebb szünet után újabb ütközés-pont következik. Ezt a költészet-állapotot mondom én pontozott lírai teremtésnek. Amikor az egyes fénypontok, ihletek: tehát versek, pontszerűen, láncszerűen egymás után sorakozva építődnek föl a lírai életművé, a költő életében. Vagy a fénypontok, verspontok egymás alá, mellé, fölé születnek, hálót szőve egymással. Mint fénypontokból szőtt létháló, olyan ez a líra. A másik költőben, a másik költői teremtésakaratban: mindig minden együtt és egyszerre él, egyetemesen tenyészik költészetének kezdetállapota óta, s ezt a folytonos egyszerre-virágzást akarja (vagy tudja) a költő egész lírai létével elmondani haláláig. Ez a fajta költő a létezés minden dolgát, történését, anyagát, jelenségét állandóan, egyetemesen tudja és érzi, ebben az egyetemességben gyötrődik, szenved, ebben virágzik öröme és gyásza, s ezt az egyetemes állapotot akarja kimondani újra és újra. Ez a költő: voltaképpen egész életében egyetlen dolgot akar: megfogalmazni az ő-tudja egyetemességet. Ehhez keres eszméleti alkalmakat. Ez a költő nem a jelenségek kihívására válaszol lírai harccal, dühvel vagy páncélos indulattal. Ez a költő a jelenségek együttesének diszharmonikus szövevényében gyötrődik, egyetemes rendet akar teremteni a jelenségek tenyésző és haldokló mindenség-halmazatában. Én ilyen költő vagyok. Bár tudom: a Földgolyó lehetetlenül piciny anyagpontja csak a világegyetemnek, e földön állva (és származásom szegénység-földjén) ontológiát, etikát és esztétikát teremtettem magamnak, s e hármas egység tudatával akarom megteremteni a magam költői világegyetemét. Ezért íródnak a „hosszú” versek. Az idézőjelet csak azért használom, mert nincs hosszú vagy rövid vers, csak vers van! Vers: amely akkor igaz, ha teljesen betöltve tartamai idejét: akkor fejezi be önmagát, amikor be kell fejeznie önmagát, amikor önmagát önmagával bezárta. A Gyermekdalok-at vagy A halottak királyá-t csak ilyen hosszan lehetett elmondani. De badarság lett volna a Mosolyod hatalmá-t tizenkétezer sorra tágítani. Talán túlságosan is elvont, amit itt mondtam. Ez év őszétől előadásokat tartok az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészeti Karán: a költészetről. Ott és akkor majd pontosabb, részletesebb, bizonyítóbb lehetek e dolgokban. Atomjaira, elemi részecskéire bontva egy-egy állítást, talán jobban tudom megfogalmazni a világegyetem-valóság szülte esztétikámat. Mert az esztétika (a költészet teremtéstudata) csak a valóságból képződhet. Esztétikából nem építhetünk visszafelé (mintegy az űrből a tér-anyag felé, fordítottan) valóságot. A fölfogott valóság, az észlelt valóság és a képzelt valóság dolgaiból születő (lényegük sugárzásából nemződő) rendezett virágzás az eszmélő anyag erkölcstudata. Felelőssége a létért! És az esztétika a szív erkölcse! És az erkölcs, a költészet erkölcse is, az eszmélő emberagy egyetemességre törekvő esztétikája.

– A halálélmény hogyan került a lírádba? Halálfélelem sugallja, vagy a való élet valóságos halottaira gondolsz?

– Én nem félek a haláltól. És a halottaktól se félek. Ne csudálkozz, ha azt mondom, én szeretem a halottakat, és a halottak szeretnek engem. Mert a halottak az én múltam és jövőm, mert a halál az én jövőm és múltam! Nekem: barátom a halál, nekem társaim a halottak. A halál a lét állandóságának edénye. Az az örök tartály, amelyben az eleven lét tenyészik, habzik és virágzik. A halál a lét egyetlen lehetséges jövője. Az egyetlen bizonyosság, a káprázat nélküliség. Az egyetlen egyetemes valóságos valóság. A halál a részleteire bomlott és a részekre bontott lét egyetemes foglalata. Ezért gyönyörű. Ezért nem iszonyatos. Mert a halál az: ami van, a többi csak a létezés lehetségese. De ezért a lehetségesért kell nemződnünk, születnünk, élnünk és meghalnunk majd! És ne csudálkozz: én hiszek a halálban. Hiszek létet-teremtő, létet-akaró erejében. Ezért a lehetségesért kell élnünk és szeretnünk. És egyáltalán nem biztos, hogy minden úgy van, ahogy mi látjuk, vagy ahogy mi hisszük. De a világ van, és mi majd meghalunk. És lesz a lét és a világ. Ez a törvény. És én nem félek a törvénytől. De talán félek: a meghalástól! Attól a pillanattól, ami majd eljön. Hogyan fogom megélni halálomat? Gyáván, gyöngén, esetten, ordítozva, könyörögve vagy erősen? Nem tudom. Tudom: halálom pillanata; létem (emberlétem) legfontosabb és legpontosabb pillanata lesz. De nem hiszem el, hogy az a pillanat a döntés pillanata lesz, hogy akkor dől el múltbeli sorsom erkölcsi és gyakorlati értéke, esetleges transzcendens jövőm milyensége. A megbánásban, a múltban, élet-múlt áldozatos elítélésében! Én az anyagban hiszek és az anyag erejében és erkölcse tisztaságában. Ezért, míg élő, gondolkodó, töprengő, virágzó és elvirágzó eleven anyag vagyok az anyagok szervezett világegyetem-halmazatában: csak az életemmel bizonyíthatom erkölcsiségem tisztaságát, élethitem erkölcsét. Itt és ebben a halál nem parancsolhat az életnek! Halálom nem oldhatja föl visszafelé életem kötelező kegyelmi törekvéseit: a jóságot, a tisztaságot, az élethit föl nem adást, a keresztvállalást, ha kell. A szánalmat, szerelmet, a szolgálatot. Az ember, a mindig jóra érdemes ember szolgálatát. A szeretetet! Ezért a halálpillanat csak összefoglalás lehet, volt állapotaim egyetlen ponttá sűrített összefoglalása a beszámolásban, de nem lehet föloldozás visszafelé! Föloldozás emberlétem elemi kötelezettségei alól. Kioldozás az erkölcsből születésemig! Hiszem, ha így lehetne: bűn, bűntudat, bűnhődés, bűnismeret nem létezhetne. Pedig ezt (ezeket) nem nélkülözheti az emberszív és az emberiség! Ez a fény- és árnyponthálózat az ember erkölcse világegyetem-magányában! Ezért ember az ember! Nemcsak: mert halandó! Hiszen a létezők és dolgok sokasága halandó! Kegyetlenül kell élni és tisztán: épp a halál miatt. Föladatunkat végezni és önmagunkat megmérni minden pillanatban kegyetlenül és tisztán. Szeretni is kegyetlen tisztasággal szabad csak. És ez a kegyetlenség a tisztaságban: fölold a halálfélelemtől. És a meghalástól félni a legszebb emberi szégyen. Ezért a szent szégyenért érdemes élni! Az ember azért fél a meghalástól, mert halálában (halottan) már nem ismeri föl a halál élet-gerjesztő értelmét. Mert megvonatik tőle a döntés, a választás új lehetősége. Az élet gyönyörű. A halál gyönyörű. A meghalás épp halandóságunk tudatában: iszonyatos. Hiszen itt kell hagynunk mindent: amit tudtunk, szenvedtünk és szerettünk. Mert magunkra hagynak, mert elhagynak a dolgok, létezők, jelenségek. Mert elfoszlik szívünkkel, szívünkben a halálból kivirágzó életgyönyörűség! De mikor halott a halott? Amikor a szív megáll? Csak amikor az utolsó agysejt is meghal, s ezzel bomlásba kezd, amikor a koponyára csatolt E. E. G.-gép (elektroenkefalográf) szeizmográftűje cikcakkjait írván félbeszakadva megáll a papiroson. Mint egy félig-megszületett grafit villám. Akkor már kinyílnak zártságaink, nyílásaink nedveiket kibocsátják, nyitottságaink bezárulnak. A szilárd hab folyni kezd, meglazul. A szerkezet és a személytelen modell anyaga, váza, töltete, láncolat-összessége, kapcsolat-szövevénye, a véges végtelen kocsonyás virágzó homálya forrni, lángolni kezd határfelületein és határfelületei alatt. Akkor mondhatják csak a fölibénk-hajló eleven halandók: értelme mi volt életünknek! De addig még hasznosan jobbak lehetünk. Bár orvos barátaim azt mondják: sok ember hónapok, évek óta halott már, pedig él még biológiailag, élettanilag nem mondható halottnak. De nem folytatom: én a halálban élek, a halállal élek: az életért, mert nem élni irtóztató aljasság! Míg élünk.

– Szabolcsi Miklós az új Kritika első számában a következőket írta rólad: „A modern emberiséglátomások, világ-víziók, hosszú versek, nála szocialista meggyőződéssel – legjobb verseiben pártos hevülettel telnek meg, így megteremti a szocialista realista líra sajátosan magyar, korszerű, 1970-es változatát, példáját nyújtva a korszerű népiségnek is.” A Szabolcsi által használt szocialista jelzőn sokan csodálkoztak. Te személy szerint szocialista költőnek tartod magadat, vagy egy olyan költőnek, aki a szocialista építés mellett áll?

– Nem. Én szocialista költő vagyok! Ezt miért is tagadnám? Mert mások megtagadják tőlem e hitemben jogomat? Mert mások esetleg a gyanútlan vagy jóhiszemű olvasóval elhitetni akarják az ellenkezőjét? Akik nemszocialista költőnek mondanak engem: vagy ostobák, vagy csalni akarnak a szavukkal. Igen! Szocialista költő vagyok. Ezt minden művem bizonyítja. Egész eddigi munkásságom és életem. És nemcsak az, hogy hiszek a szocializmusban. De hiszem azt is: a szocializmust segítem megvalósulni költészetemmel. Költészetem tartalmaival, költészetem világnézetével, költészetem élethitével. Költészetem szubjektivitásával. Én nem hiszek a tárgyiasságban, nem hiszek a mítosztalanságban, a múlt-nélküliségben, az érzelmi objektivitásban, az el-nem-kötelezettségben. Ez lenne az én nem-szocializmusom? Hiszen valahogy valahová mindenki elkötelezett! És leginkább azok, akik tagadják az elkötelezettség jogát és lehetőségét. A kötelességét! Ők: a gyávák, a megbúvók és megalkuvók! Vagy éppen az a gyanakvók velem-baja, hogy hiszem azt: a szocialista költőnek a legtöbbet, a legjobban, a legőszintébben kell csinálni! Ez a szocializmus megvalósulásának akarata! A szegények közül jöttem, és a szegényekért meghalni is tudok, ha kell majd. Ez: így van! Hitemben és szívemben! Nem akarlak szép szavakkal ámítani! Az én szocializmusom: eszmélkedésemben és eszmélkedésem költői gyakorlatában a legtöbbet adni és a legtöbbet akarni azoknak és azoktól: akikből jöttem! A szocialista költészet sem tárgyában, sem gyakorlatában, sem nyelvében, sem hitében, sem erejében nem lehet gyöngébb, kisebb és kevesebb, mint a polgári költészet. Én hiszek az élet (minden kuszasága és diszharmónia-szövevénye, halál-szövethalmaza ellenére) örömében, a történelem szépségében, a nép erejében, a nép és népem erkölcse tisztaságában, a munka gyönyörében, a munka kötelességében és egyetlen bizonyosságában! Az én szocializmusom: többet tenni, többet akarni, többet követelni! Nekik, tőlük, értük. A legtöbbet adni nekik a képzeletből és a valóságból. A szellemből és az anyagból. Az anyag termékeiből (amit ők teremtettek), a természetből, játékból, örömből, hitből. Nem-szocializmus lenne ez? Bűn? Árulás? Éppen az ellenkezője az! A kevéssel való megelégedés. Így, a nem-hit abban, hogy a nép érteni és szeretni tudja a legbonyolultabb szervezettségű és nyelvű költészetet! Az én szocializmusom: mindenben a teljesség akarata. És a hit abban, hogy ez kell és lehetséges. Hogy a népben és népemben van erő: a teljességre. Hogy: tudom: nem elégszik meg az olcsóságokkal, a kacatokkal, az ál-jósággal, a hamis áruval és hamis tudattal! Az én szocializmusom, mint Ady Endréé, Majakovszkijé, József Attiláé! Az ő hitük az én hitem is. A baj éppen az volt, hogy a népet nézték le azok (költő-ifjúkoromban), akik az ennél kevesebbet akarták, s el akarták hitetni hazám népével, hogy a vakság, a kevéssel-is-megelégedés, a nem mindenre odafigyelés: a szocializmus. Akik ezt hirdették és mondták: nem szerették a népet, nem becsülték a népet, nem hittek a népben, féltek a néptől, annak fölemelkedésétől a szellemben és anyagban, égre-emelt szívétől és fejétől. Azok nem ismerték és féltek ismerni a népet. Gyanakodtak. Vádaskodtak: hivatkozva arra a népre, amely oly mohón áhítozott a jóra, az emberi jobbra. Az én szocializmusom: hogy hiszem: többé lennünk: kötelességünk. Tudatban, eszmélkedésben, erkölcsben, tudásban, munkában, szerelemben, politikában, halálban. Család-életfám és halál-családfám minden ága, gyökere, levele: szegények és munkások élő, vagy már a földbe-rothadt, virágzó sokasága. Miért ne hinném, miért ne akarnám őket? Ők küldtek a fényre és értük is szólok. De az én szocializmusom: hit bennük és hit abban, hogy tudnak és mernek mindennel szembenézni. Minden anyaggal, formával, állapottal, bonyolultsággal, szerkezettel, tudattal, magánnyal, léttitokkal, szellemi, erkölcsi, gyakorlati virágzással vagy enyészettel. És ezért költészetem kötelessége, hogy bátran (akár bonyolultan) mindennel és a mindenséggel szembesítsem őket. Az én szocializmusom: hitem, hogy szívük nagyobb és bonyolultabb, mint a világegyetem. Hogy szívükben virágzik a világegyetem. Félelmeivel, robbanásával és halálával is. Ezt tudniok és élniök: hitem szerint, kötelességük. Miért várnék el tőlük (és magamtól) kevesebbet? Ez az én szocializmusom! És tudása esendőségüknek, gyöngeségüknek, lustaságuknak, szégyenüknek, olykori irgalmatlanságuknak, butaságuknak is. Hogy önhittek is lehetnek, mohóak és becsaphatók. Tisztán láttatni és látni a létismeretben, élet-gyakorlatban, politikában, szerelemben. Tisztán és okosan cselekedni. Az alapokra állni, az alapokról nézni, az alapokról építeni föl a lét erkölcsét és az élet épületét. Egyszerűnek lenni az összegezésben, bonyolultnak a vizsgálatban. Minden bonyolultságával láttatni az Egyetemes Létet. Ez az én szocializmusom.

– Valamikor divat volt az írástudók felelősségéről beszélni. Manapság vajon mi az írástudók felelőssége?

– Az írástudók felelőssége ma sem kisebb és kevesebb, mint volt évezredeken, évszázadokon át, mint volt történelmünk és az emberiség-történelem utolsó évtizedeiben. Az írástudók felelősségéről beszélni: nem divat volt és ma sem az! De törvényszerű kötelesség. Mi is hát nekünk, mai írástudóknak, mi is hát a mi felelősségünk? Hogy bátran és tisztán szembesítsük önmagunkat és olvasóinkat (az igét-hallani-akarókat) a valósággal. Hogy ne hirdessünk hazug eszméket, hamis hiteket, galád és alávaló akaratokat. Hogy higgyünk és hitessünk a forradalom értelmében és jövőjében. Hogy fölhívjunk, figyelmeztessünk, oktassunk, hogy őszinték legyünk írván: hazában, történelemben, politikában, szerelemben, halálban, merjük bevallani és láttatni gyarlóságainkat és bűneinket, hogy merjük bevallani tévedéseinket: akár eszmékben, akár a gyakorlatban, hogy felelősen beszéljünk történelemről, hazáról, szocializmusról, „nemzeti” bűnökről, hogy tollunkat sohase fogjuk a rossz szolgálatába! Hogy ne legyünk önszeretők, hamis hazafiak, rossz „szocialisták”, önimádók! Hogy tiltakozzunk, gyűlöljük a nemzeti önzést, önhittséget, a népek elnyomását, a hazug háborúkat, az önfeladó, bezápuló, az aszketizmus büdös és hazug barlangjába visszahúzódó önzést, amely látszatra, mint az önzetlenség. De hát rétegeire, szeleteire, szövet-metszeteire fölvagdosva ezt a kérdést (mint a többit is): könyvnyit mondhatnék válaszul! Lehet: önhitt vagyok, de én hiszek felelősségünkben. Hiszek abban, hogy az okos, tiszta, szép szó: segít lenni a jóra. Hogy a felelős tiszta szó: tud változtatni az emberiségen, tudja a jóra segíteni az emberiséget. Ha nem hinnék ebben: összetörném a tollam! Hiszek abban: hogy a tiszta szó eljut az emberiség szívéig. Hogy a tiszta szóban van annyi erő és hatalom, mint a fölszabadított magenergiában. Mint a sugárzó, élő csillagokban.

– A magyar nyelv nemcsak nemzeti létet jelent, hanem minden szépsége mellett földrajzi és nyelvi korlátokat is. Kitörhet e korlátokból ma egy magyar költő és egyetemes hatásúvá válhat?

– Hiszem: ha tudunk, mai magyar költők, egyetemes érvényű, a világegyetem, a lét, a történelem, az emberszív törvényeire és életére igaz tartalmakat kimondani a megfogalmazásban, ezek a törvényszerű és tiszta tartalmak, mint az őscsillagok földagadván ragyogni, sugárzani és égni kezdenek, s ez a csillagtűz elégeti nyelvünk és földrajzi lét-szigetünk űr-csöndjét, tér-szüneteit. Mondjam másképp? Egyetemes tartalmak egyetemes hatásúvá nőhetnek és nőnek! És különösen most, szocializmusunk korszakában, amikor a világ figyel ránk, kíváncsi és ideges fülét hazánk élő mellkasára teszi, hogy hallja szívünk eleven verését. De e tartalmak megkereséséhez hatalmas erő és bátorság kell. Bátorság még a tévedésre is! És kell erő, tehetség, bátorság-óriás ahhoz is, hogy egyetemesen érvényessé tágítsuk, hogy egyetemes érvényűvé tudjuk növeszteni a látszatra személyes dolgainkat is a létezés végtelenében: személyiségünk, szerelmünk, halálunk, nemzetünk, múltunk, ember-gondunk állapotait, gyarlóságait, gyötrelmeit, jelenségeit, jelenlétét a történelemben. Ha van tehetség, költészettudás és atomrobbanás-erő bennünk, mai magyar költőkben, hogy rákényszerítsük lét-tudásunk akaratát verskimondásunkkal a világra, föloldódnak nyelvünk virágzó korallzátonyai, nyelvünk virágzó, eleven állatokkal rózsálló és bimbózó kőcsillag-gömb-fonadéka szétnyílik, mint élő, tiszta tok, hogy magába-nyelje az élő és értő világ értelemre-éhes tudatát! És leszünk világhódítók mi is: a szellem tiszta hatalmában és szellemünk erkölcsének erejében. A Föld-golyó ember-tudata, nemzet-tudata és történelem-állapota, emberiségének lét-akarata és lét-állapota, századunk jelen évtizedeiben nem hasonult (idomult) ahhoz a látszatra eszményein tiszta történelmi és létgyakorlati képlethez, amit a 19. század oly jóhiszemű és pozitivistán magabiztos tudósai elméjükben kidolgoztak. Más lett a világ, más lett az emberiség, másképp lett a forradalom, másképp lett a szocializmus, átszerveződött a tőke, másképp lett az ipar, a háború, a fegyverkezés, másképp lettek a nemzetek! Ha ma visszanézünk töprengve a tűnődő 19. század elméire, látnunk kell, hogy nagyon sok dologban rosszul jósolták, naiv-balgatagon képzelték a mi huszadik századunkat. És lehet, a mi költészetünk, a magyar hét évszázados óriás-költészet tartalmai váratlanul (vagy a dolgok ismeretében nem is olyan váratlanul) egyetemes érvényűvé lángolnak, évszázados gondunk a történelemben és a költészetben népek gondja lesz. Költészetünk múltja népek és nemzetek jövőjének kövér komorlása, karcsú, a töprengő népek és szenvedő magányos nemzetek, a döbbenetében és elárultatottságában magára maradt nagyobb emberiség redős homlokán tüzes fény-biztatás. Tűz-felkiáltójel! Hogy lehet és kell életben maradni. Hogy kell és lehet fönnmaradni a szörnyektől belihegett és szörnyetegekkel telehörgött világ-sötétben.

– Az író közéleti szerepléséről mi a véleményed?

– Alkatában, személyisége, tudata, léte szerkezetében nem minden író alkalmas „közéleti” szereplésre. De ha kell, de ha ideje jön, még a legtörékenyebb, még a leggyöngédebb költőnek is föl kell venni a keresztet! Mondjam Babits Mihályt, aki gége-fölmetszetten, véres és gennyes kötéssel a nyakán, őz-nyak gégéjén a véres pólyával, aki akkor vette föl megváltás-hittel és halál-elszántsággal, mert mindig is felelős írástudó volt a közösség-tudat, a másokért-szégyenkezés, a meg-nem-bocsájtás, a teljes gyűlölet, a menekülni-nem-akarás, a felelősségtudat, erkölcs-tudat, az önismeret nem is fából, de kőből kötött keresztjét? A büdös téboly, rohadt gőg, tiszta harc idején! Utolsó énekei ezért megváltó-énekek. A megváltás ének-szentségei.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látod, s helyét a közéletben?

– Azt hiszem, a föntiekkel válaszoltam kérdésedre. Az író a társadalom lelkiismerete is kell legyen. Hazája, népe lelkiismerete is. Nemcsak az emberiségé, az édes Világegyetemé!

– Másokkal összevetve milyennek találod a magyar népet?

– Nincs jó nép és nincs rossz nép, csak nép van. Nép, akit lehet biztatni és oktatni a jóra, de lehet, akit rákényszeríteni is a rossz-cselekvésre. Részeltetni a rosszban való cselekvésben. Egy nép, a nép: nép önmagában. Jóra-szándékú és jóságra-törekvő. Ezt hiszem. Minden nép élni akar, és boldogulni akar minden nép. De lehet népeket belekényszeríteni a gonoszság akaratlan szolgálatába. Fenyegetéssel, törvényekkel, hamis eszmékkel, tudatlanságot-fönntartással, fegyverekkel, elnyomással, zsarnoksággal és zsarolással, bujtogatással. Nem is folytatom. Mert mindig a népnek kell megfizetnie, ahogy Kölcsey Ferenc írta himnuszunk mondja: bűnhődnie e kényszerekért! Pedig nincs bűnös nép és tiszta nép! Csak nép van. Boldog, szorongó, dolgos, esendő, vigadó, gyászoló, gyönyörködő és ünneplő. Nép. Az ember-létet mindig újra-teremtő, nemző és temető dolgos sokaság, jóra és szépre mindig érdemes, bonyolult és tiszta, keveredett és forrongó szívű férfiak és nők, gyermekek és öregek, nemző, szülő, szoptató, dolgozó és teremtő, temető és újrakezdő szorgos sokadalma. Nép. Jóra-érdemes. Az anyag és a szellem érdemében, értelmében, szerelmében és szeretetében. Nép, mint az enyém. Mint más nemzetek költőié. Nép. S lehet a boldog-bonyolult világegyetem ismert vagy ismeretlen nem-üres ürességében tenyésző anyagtér-szigetek, anyagtér-nyájak egyes csillagain vagy bolygóin, ős-spirálködök csiga kürtjeiben izzó óriás téranyagpontok fény-árnyékában lüktető kis csillagokon, világhatalmas színes gázfelhők fonataiban lebegő anyaggömb-pontokon is élnek vagy éltek népek: boldogok vagy boldogtalanok. Magányuk csillagára forrva. Megteremtve isteneiket, civilizációjukat, kultúrájukat, történelmüket, és megteremtve haláluk, teljes haláluk eszközeit is. Mint a mi boldogtalan, rettegő emberiségünk. Mint a mi mindig-jobbra érdemes Emberiségünk.

– Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?

– Én hiszek az emberben. Én hiszek az emberiségben, és így abban is, hogy történelme a boldogság felé lépeget előre. Igaz: ős-sárkány totyogással! Én hiszek az emberi jóságban. Hiszek. Hiszek. Hiszek. E hitem nélkül élni se tudnék. Ez a hit költészetem elemi tartalma: a kezdetektől. És e hitemről nem tudok és nem fogok lemondani soha. Mert az ember érdemes a hitre, az őbenne-hitre. E hitemben hitemről soha le nem mondok! Akkor se, ha vas-szögek sárga kezeimben és lila lábaimban.

Juhász cigarettázik, én whiskyt iszom. Besötétedett. Alig látjuk egymást. Olyan érzésem támad, mintha valamilyen ősközeg venne körül, talán nádas, füzesek, mintha én a Mississippi egyik partján ülnék, s Juhász Feri a másikon. Közöttünk tutajok úsznak a vízen, s régi, fából épített teherhajók. Néha megloccsan a víz, de puhán, alig hallhatóan. Juhász Feri aztán átgázol a füzeseken, villanyt gyújt. Folytatjuk a beszélgetést.

– Ha nem írsz, mit csinálsz? Gondolkozol, készülődsz, vagy van valamilyen kedvenc időtöltésed?

– Van két hivatalom. A Könyvkiadóban valamikor nagyon sok dolgom akadt, most húsz év után kevesebb. És az Új Írás-nál a szerkesztőségi munka. Ezt ismered. Fiatalok fordulnak hozzám a kéziratokkal. Hatalmas verstömeg… Illik válaszolni.

– Enni és inni szeretsz? Ha most vendéglői asztal mellett ülnénk, mit rendelnél?

– Nincs különösebb ilyen fajta vágyam. Szeretek enni, nem eszem sokat. Válogatás nélkül eszem. Nagyon szeretem az egy-tál ételeket, és azokat, amiket gyermekkoromban otthon ettünk.

– Van valamilyen tárgy vagy érték, amit szeretnél megkapni?

– Nincsen… Mostanában néha gondolok arra, hogy esetleg veszek egy autót. Azt hiszem, egy picit oldana a feszültségen, amiben állandóan élek. A munka és az élet feszültségén. Amiért nem veszek? Félek is tőle, nem mintha a haláltól félnék. De vezetés közben esetleg felgyorsulnék, és annak nagyon rossz következményei lennének. Nincs különösebb vágyódásom tárgyak után, nem vagyok gyűjtő természet. Kivéve a könyveket, amiket nemcsak olvasni, nézni is szeretek. Inspirálnak, parancsot adnak, felelősségre vonnak. Régen vágyódtam a jó töltőtollakra. Ez az, amit rettenetesen szeretek. Fiatalkoromban Mont Blanc töltőtollaim voltak… Rettenetesen szeretem a nagyon szép, fehér, kemény papírt… Ezekre fogalmazok általában. Tárgyak magántulajdonára nem vágyom. Szeretek jól öltözött, borotvált lenni, tiszta ingben, cipőben járni. Még a legelesettebb állapotban is vigyáztam az öltözékemre. Az elesettségemet mindig igyekeztem páncél mögé rejteni.

– Mit csináltál a háború alatt? Mi történt veled?

– 1946-ban érettségiztem. Kereskedelmi iskolás éveimet kettévágta a háború. 1944 nyarán voltam 16 esztendős, 1944 őszén aztán Szálasi Ferencék átvették itt a hatalmat. Megjelentek a plakátok, hogy minden tizenhatodik életévét betöltött fiatalnak be kell vonulnia. November 16-án egy SS teherautó harmincad magammal beszállított Budapestre. Én nem akartam elmenni, de a szüleim rettenetesen féltek. A városban zűrzavar volt, mindez Gömbös Gyula szobra felrobbantásának a napján történt. A Móricz Zsigmond körtéren letett bennünket a teherautó, és gyalog kellett elmennünk Pesthidegkútra, ahol a sorozás volt. Elhatároztam, hogy megszököm. Egy barátom vállalkozott még… Besorozás nélkül visszaindultunk Biára. Karácsony estig bujdostunk, akkor bejöttek az oroszok. A bevonultatott harminc fiatalból csak mi ketten maradtunk életben. Az orosz csapatok bentléte alatt volt egy mellhártyagyulladásom, amit átfeküdtem. Haldokoltam. Majd kilenc hónapot feküdtem. 1946-ban érettségiztem. Akkor már a verseimet a tanároknak is megmutattam. Nagyszerű magyar tanáraim voltak. Horváth Károly, Céhmester István, Gyergyai Albert. De verseimet elsősorban Hantai Simonnak mutattam, aki gyermekkori barátom volt. Öt évvel idősebb volt nálam. Főiskolás volt, rengeteget tanultam tőle. Segített kialakítani az életet és a szellemiségemet. Létezésével alkalmat adott arra, hogy bejárjak a főiskola könyvtárába és a filozófiai előadásokra. Nézhessem azt az óriási képzőművészeti gyűjteményt, ami ott a könyvekben megvolt. Részt vettem a közösség életében. Akkor láttam egy csaknem teljes Csontváry-kiállítást. Hantai adta a kezembe az első filozófusokat, Spenglert, Kantot, Freudot. Ő ismertetett meg a modern képzőművészettel, szobrászattal, a huszadik századi és a középkori olasz mesterekkel… Innen van az én nagyon erős képzőművészeti vonzódásom, ami az Új Írás-ban manifesztálódik… 1946–47 fordulóján egy ideig az akkori Francia–Magyar Pamutipari RT-nél dolgoztam. A fél falu ott dolgozott, s ma is az átalakult üzemben. Vigonyozó voltam egy esztendeig. Gépsoron dolgoztam… – Hantai 1944-ben a főiskolán beszédet mondott a németek ellen, ezért aztán bujdosnia kellett. Elfogatási parancsot adtak ki ellene. Elbújt a szőlőhegyen. Feljegyzéseit s egy könyvcsomagot adott át nekem megőrzésre. Felhatalmazott, hogy a csomagot felbonthatom. A naplóját tartalmazta, melyben képzőművészeti problémákkal foglalkozott és három olyan könyvet, amit el is olvastam. Feuerbach könyvét, Lenin Állam és forradalom című munkáját és egy Engels-válogatást. Ez jelentette a fordulatot a társadalomfilozófiámban. Ezek a könyvek a húszas években jelentek meg féllegálisan. Itt találkoztam először ezekkel az eszmékkel, gondolatokkal. Mások voltak, mint amiket korábban olvastam. Máson azt értem, hogy a Szabó Ervin könyvtárban nagyon sok misztikus iratot olvastam. Keresztény és nem keresztény könyveket. Az egész ókori és középkori misztikát, Spengler, Kant, Nietzsche és a neokantiánusok műveit, a görög filozófusokat, aztán az egész buddhista irodalmat, amit módomban volt németül elolvasni. Az őskönyveket, őséposzokat, ősiratokat, titkos szent írásokat, halottas-könyveket, misztériumokat, halál-könyveket, teremtés-mítoszokat, népmeséket. Ez a három könyvecske fontos élményem volt, mert a valóságot, a létezést más megközelítési módon mutatta meg nekem, mint a filozófusok, misztikusok. Korábban egyik kedvencem volt Svedenborg, a misztikus. Angyalokról írt, látnok volt. Mindezt azért említem meg a háború ürügyén, mert a mi családunk nem volt politizáló család. A falunak az a rétege nem foglalkozott közvetlenül politikával. Igyekezett politikailag absztinens maradni. Gyakorlati okból, mert mindennél fontosabb volt a kenyér stabilitása. Apám is úgy gondolta, hogy a politikával a kenyerünk viszonylagos biztonságát veszélyeztetné.

– Életednek volt valamilyen nagyobb fordulata?

– Gyakran jártam könyvtárba. 1948 nyarán olvastam a Szabad Nép-ben egy felhívást a népi kollégiumba való jelentkezésre. Akkori állapotom: teljes depresszív reménytelenség, kiúttalanság. Nem láttam az otthonról való kiszabadulásnak, gyakorlati továbbélésnek, a valamivélevésnek semmiféle lehetőségét. Megváltásként jött a Szabad Nép-beli felhívás. Kérvényt írtam a József Attila kollégiumba. Be kellett jönnöm, 1948 augusztusában felvételi vizsgát tettem. Szeptembertől felvettek. Itt a kollégiumban ismerkedtem meg Nagy Lacival, Simon Pistával, és sok más emberrel, akik a kollégium tagjai voltak, és művészek lettek.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid? Miről álmodsz mostanában?

– Gyerekkoromban rendkívül szorongásos voltam, és állandóan álmodtam. Volt egy folyamatos álmom, de nem képekben. Pszichiáter barátaimat is megkérdeztem erről, mivel visszatérő állapot volt esztendőkön át… Álmomban minden össze volt gyűrve. Képzelj el egy szobát, ahol minden össze volt gyűrve, az asztal, a szék, a szekrény, a szőnyeg, a levegő. Amikor álmomban a tárgyak, csöndek kisimultak, és megkapták valóságos felületüket, akkor oldódott fel a szorongásom… Gyakori visszatérő álmom volt a másik is… Nagy, virágos mezőn körben szalad egy pettyes ló és rám nevet. Ez maga volt a megtestesült boldogság. A szorongás az egész életemet átszövő, áttörő állapot volt… Talán csak az utolsó években, 70–71–72-ben enyhült… Nem kis harcba került, de valamennyire ki tudtam törni, és legyőztem a szorongásomat. Én mindig mindentől féltem, szorongtam. A kezdés, utazás, minden változás szorongással töltött el. Ebben a három esztendőben tudtam nagyrészt ezektől megszabadulni. Láthatod, sokat gyötrődöm dolgokon… Minden új munkakezdés maga a rettenet, a hasmenés, szorongás. Ha este megérzem (és mindig pontosan megérzem!), hogy reggel leülök az asztalhoz, akkor az ájulás és a hányinger kerülget. A munka elkezdése után oldódik ez a nyomorúság, de ha abbahagyom, újra fellép, és tart másnapig. De élethelyzetekben már megszabadultam tőle. Írás-szédületemben nem tudok feloldódni. Mert az írás tudatos szédület, folyamatos rettegés. És én mindig írok. Agyam állandóan virágzik.

– Elégedett ember vagy?

– Nem vagyok elégedett ember, minden látszat ellenére. Eddigi életutamat, ha a kezdettől máig veszem, minden nyomorúsága ellenére nagyon szerencsésnek tartom. Hogy ez személyes vagy történelmi szerencse, azt nem tudom. Szerencsés vagyok, de nem elégedett. Az ötvenes évek elején millió felismerés, töprengés szorított, és napról napra kényszerített, hogy létemmel válaszoljak az eseményekre. Legnagyobb gyötrelmem talán az 1958-as depresszióm volt, amit nagyon nehéz volt legyőzni, és nagyon nehezen viseltem.

– Mondj egy ünnepet, olyant, ami számodra a legkedvesebb!

– Nagyon szeretem az ünnepeket, nagyon szerettem mindig is. Hozzákötődnek a gyermekkorhoz… Egyre többször vágyom, hogy újra megtaláljam a gyermekkor boldogabb rétegét. Vágyom, hogy elmenjek haza a faluba, karácsonyi misére, búcsúra… Megnéznék egy ünnepi körmenetet, ami aligha van már… Hazamennék halottak napjára. Aratáskor is elfognak ilyen vágyak. Régen a szüret is ünnep volt. Kicsi földünk volt, átdolgoztam a szüneteket… Nagyon szeretem az ünnepet, a készülődést, a várakozást. Szeretek ajándékozni, és ajándékot kapni. Nagyon szeretek vásárolni, sokat, sokfélét. Ez összefügg azzal, hogy szegényen nőttem fel, foltos ruhában. Nagyon szeretek anyámnak venni valamit…

– Hiszel a barátságban?

– A legőszintébben hiszek benne. A barátság több is, mint a szerelem. Elemi létforma. Férfiak között különösen. Nagyon hiányzik, hogy ennek formáit nem tudom ma úgy élni, ahogy szeretném. Két legjobb, elemi barátom külföldön él. Hantai Simon és Csernus Tibor. Kettejükkel fel tudok oldódni. Mert nem írók, hanem más művészet gyakorlói. Festők. Írók között mindig van féltékenység is, s ez a barátságot megkérdőjelezi. Ez hasznos, de a kérdőjelek az emberek között maradnak.

– Vannak ellenségeid?

– Nem akarok nagyképű lenni, de azt hiszem, nagyon sok ellenségem van. A jó isten tudja, hogy én vagyok-e az a katalizátor, aki kiváltom, szívem köré kristályosítom, kihívom magam ellen őket, vagy az egésznek politikai, költészeti oka van…

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Gyűlöletre sose volt hajlamom. Vagyok indulatos, robbanékony, tomboló, de gyűlölködő sohase voltam. Ezek a robbanásaim nagyon rövid életűek, legyen az család, munkahely vagy szerelem… Ha felforrok, indulatos leszek, de nem tartanak sokáig a düheim. Igyál whiskyt.

– Ittam már.

– Igyál még…

– Sokszor úgy érzi az ember, hogy démonokkal küszködsz. Ismered a démonaidat? Be tudnád mutatni őket?

– Azt nem kell neked mondanom, hogy az életpályám nem átlagos életpálya. Tizennyolc könyvem jelent meg, kettő készen van. A nem átlagos élet nem hozott annyi örömet, mint ami kívülről látszik benne. Nem hordoz semmi megelégedettséget sem. Nagyon sokat tűnődöm ezen. Sorsomul jutott a fényrobbanásszerű pálya, a nagy fekete veszély. Ez a démonom… Ezzel birkózom… Ha nagyon nyersen akarom neked mondani, akkor úgy foglalhatom össze ezt, hogy korunkban én átéltem egy történelemváltást, létformaváltást, beleértve a politikai változásokat is. A szocializmus kezdetétől nálunk a válságok tömegét éltük át. Mindent beleértve ez a fődémonom. Minden túl gyorsan történt, robbanásszerűen. Ezért hagyott kitörölhetetlen halálérzést és haláltudatot. Mindig úgy érzem, abba kellene hagyni… Mi jön még? Nem folytatható tovább. Ez az érzés van, amikor élénken lángol, van, amikor lefojtódik. Viaskodom egy suicidium érzéssel is. Az öngyilkosság ördögével. Nagyon szeretek élni, örömre teremtődött lény vagyok. De bennem van az árnyék is, óriási szárnyakkal. A megsemmisülni akarással viaskodom évtizedek óta. Tíz-tizenöt éve még az eredetét nem tudtam ilyen pontosan, de most igen… Semmiféle gyakorlatára ne gondolj, ez belső állapot. Örökös életörömök és feszültségek démonával küszködöm. Pontos megfogalmazását kívántam adni éppen A halottak királyá-ban. A könyvnek több rétege van, az egyik ez. A történelmi válságrétegei alatt ez is ott van. Ez az állapot azért is fura, égető, mert nagyon szeretek élni, felkelni, az utcán emberekkel lenni, örülni mindennek, ami van. Egyetlen mámorban, habzásban, teremtésben élek! Egyetlen dacban! Szeretek inni, most, sajnos, nem szabad… Szeretek vásárolni, könyvet venni, a hozzám tartozóknak meglepetést okozni. Sokat. Föloldódni, vigadni, dönteni, futni, tenni, választani, cselekedni, őrjöngeni, tombolni, dolgozni, segíteni, a halállal szembenézni, intézkedni, tervezni, félni, lenni élet-részegen, tudni mindig, amit tenni parancsoltatott, kétségbeesni, vigasztalni, megfeledkezni magamról, asszonyoknak örülni, amit akarsz… Részt venni az életben. Mindig! Szeretek szeretni! Szeretek lenni! Mindig! Mindig! Ugyanakkor ennek folytatása a haláltudat. Lehet, hogy ez a mű születését hozza, képzi és segíti. Az utóbbi évek versei ebben a feszültségben születtek. – A hosszú verseknek veszélye is van, a költő elidegenedik a rövid verseléstől, és félni kezd attól, hogy egy más kifejezési mód nemzésében, megszületettségében zártabb. Rövid verseim születése nagy robbanás volt. Nagy szorongással adtam ki a kezemből a rövid verseket. Megszoktam az óriási konstrukciókat. Ezek anyag- és gondolattömegeket nyeltek el. És hirtelen megtörtént a váltás. Egy hasgörcsben és félelemben éltem, hogy nem sikerültek, nem érvényesek. Tetszik az embereknek, vagy nem tetszik? Elnyeri mások tetszését? A dolgok mélyén mindig ez van. Fiatal költő korom felnőtt kísérője volt Vas Pista. Egyik felfedezőm volt Weöres Sándor is. Gyermeki tisztasággal állt mellettem, megható volt, ahogy 16 éves létemre levelezett velem. Életem legmegdöbbentőbb, legszebb élménye Vas István volt. Vas az ötvenes években költői karanténba volt zárva. Nagyon szerette a fiatalokat. Amit megfogalmazott, megmutatta nekünk. A Kárpátia étterem teraszán megmutatta nekem egyik gyönyörű versét kéziratban, amit előző este írt. A Vas István arcáról sugárzó rettegés hője zavarta a tudatomat és az olvasást. Döbbenten kellett tapasztalnom, hogy ilyen nagy költő, mint az István, milyen szorongással, verejtékezve mutatja meg a versét egy fiatal pályatársának. Vajon tetszik-e, vagy nem? Nem azt jelenti ez, hogy nem volt tisztában azzal, mit csinált. De ez elemi viszony a költő és az olvasói között – mondja Juhász, aztán hátradől, hirtelen elhallgat.

Nézem az arcát, roskadt testét. Kérdek valamit. Hallgat. Meg sem mozdul. Húsz perc múlva aztán feláll, megszólal:

– Igyál whiskyt…

 

Kende Sándor

Azt hiszem, a Nádor kávéházban ismerkedtem meg Kende Sándorral… Vagy talán az üzletében?… Akkoriban a Magyar Írók Könyvesboltjának a vezetője volt Pécsen. Az üzletben hanglemezt is árultak, s középen egy üvegasztal állt fotelokkal. Le lehetett ülni, gondolkodni, várni, beszélgetni. Közben egy-egy klasszikus dallam ívelt fel a lemezjátszóról, s az ábrándos arcú pécsi lányok képzeletben Eisenach utcáin jártak, vagy éppen Firenzében. Klubszerű hangulat jellemezte az üzletet. Mindenki betért ide néhány szóra, akinek valami köze volt az irodalomhoz, vagy valamilyen áttételesebb módon a kultúra körül mesterkedett. Kende szerette a sok tereferét, csak akkor komorult el, ha áru érkezett. Ilyenkor befellegzett a klubnak, s ideges, türelmetlen hangulat ereszkedett az üzletre. Az írók, újságírók persze nem tágítottak. Kíváncsian bukdácsoltak a konténerek körül, és lesték, hogy milyen könyvek kerülnek elő? Legtöbben még a csomagolás zűrzavarában igyekeztek valamit kézbe kapni, megvenni. „Papa” jómodora ilyenkor általában kiapadt. Ezt az egyet nem bírta. Nem tudom, ki nevezte el Papának, de hol úgy emlegettük, hogy Kende, hol pedig úgy, hogy „Papa”. Ez az elnevezés persze nem jellemző. Tizenöt éve ismerem Kende Sándort, azóta semmit sem változott. Mindig negyvenesnek látszott, ma is. Nyitás előtt vagy zárás után rendszeresen beült a kávéházba, és órákon át, szorgalmasan írt. Rugós füzetbe, ceruzával, regényt… Mindig csak regényt. Szorgalmát siker koronázta. A mai napig kilenc regénye jelent meg. Kende az egyetlen magyar író, aki nemcsak megírja a könyveket, hanem el is adja azokat. Nagy dolog. Követni a mű útját a megírástól az eladásig vagy a visszaáruzásig, polcokon, raktárokon át, kétségtelenül misszió. Én egyetlenegyszer jutottam be egy könyvraktárba, ahol az egyik novelláskötetem példányai tornyosultak, s a hitem megingott. Ma is inog. Kende bírja. Nyugodt. A kávéház zöld márványasztalán teljesítette a napi penzumot, aztán átült valamelyik zajosabb társasághoz. A régi Nádor valóságos kultúrtanya volt. A zöld márványasztalok, mint a hajók úsztak velünk a füstben előre, egyre csak előre. Legalábbis úgy éreztük. Ma már legtöbbjük gazdátlanul hányódik ide-oda, faltól falig, ismeretlen hajósokkal, ismeretlen cél felé. Hol van már szegény Werner Pista, Zsikó Gyula, Szántó Tibor…? Sok a gazdátlan asztal. S a nyári helyek, a sétatéri söröző? A vasárnap délelőttöket mindig a sétatéri fák alatt töltöttük, sörözgetve, sósrudat rágva, vitázva, csevegve ezer és ezer fontosnak, érdekesnek látszó dologról. Ilyenkor kerültek szóba Kende Sándor újabb és legújabb római utazásai is. Mert Kende nemcsak arról nevezetes, hogy a megírás után el is adja a könyveket, hanem arról is, hogy az összes feleségét elvitte Rómába. Pécs és Róma milyen közel került akkor egymáshoz… Szavakban. A vasárnap délelőtt nyári kék ragyogásában. A székesegyház tornya bele-belekondult. Nyomatékot adott a szavaknak, s a fáradt papok, ahogy átsiettek a téren… Mindenkinek eszébe jutott valami régi emlék vagy történet. Kende aztán elővette az anyja levelét, ami éppen akkor érkezett Rómából, jelezve az álmok és a valóság nagy különbözőségét. Aztán csakhamar el is utazott újra…

Kende Sándor 1918-ban született Budapesten. Polgári biztonságban nevelkedett és végezte tanulmányait. Érettségi után női szabóságot tanult, majd a háború után áttért a könyvszakmára. Jelenleg a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat áruforgalmi előadója. Örökké úton van, fárasztó munkát végez. Mint író, műveivel folyamatosan jelen van könyvkiadásunkban. Könyvei csendben, észrevétlenül fogynak el, a kritika és az irodalmi közvélemény különösebb reagálása nélkül. Művei: Három Lázár (1943); Egymásra ítélve (1946); Lilith fiai (1949); Közel a mennybolt (1960); Testvérek (1962); Elárult élet (1965); Fekete vakáció (1968); Felmentő ítélet (1968); Szerelmetes barátaim (1970). Kende Sándor a pécsi írók alkotó közösségéhez tartozik, kisprózái régen a Dunántúl című folyóiratban, mostanában főleg a Jelenkor-ban jelennek meg.

Kende Sándor utazással tölti az életét. Hetenként két napot Pesten dolgozik, két napot valamelyik dunántúli városban és három napot Pécsen. Emberi alakja köré fakó szállodai szobák, vasúti fülkék, büfék, éttermek rendeződnek. Bizony, sivár életnek tűnik ez, s ha van főmotívuma, akkor az az idegenség.

Az Opera-szálló halljában találkozunk Budapesten. Mi az, hogy halljában? Szóval a pult mellett szorongva, két foglalt szék és a kedvetlen portás között. Leülni sem lehet, hát még interjút készíteni… Így aztán átgyalogolunk a Zserbóba. Beülünk egy sarokba, és elmerülünk a furcsa zsongásban. Kétszázötven öregasszony üldögél körülöttünk. Trécsel, cseveg és karattyol. Tortáznak, konyakoznak, csettintgetnek, szürcsögnek. Konyakot rendelünk. Kende megszólal:

– Az egyetlen magyar író vagyok, aki a fővárosból költözött vidékre, és nem fordítva. Pesti barátaimat elvesztettem, s a pécsiek nem váltak igazi barátokká. Akkor már harmincéves voltam. Mire felmelegedtem valakivel, az is elköltözött Budapestre. Mind sorra… Pedig én annyira pesti voltam, hogy még Budára sem jártam át…

– Hogyan kerültél Pécsre?

– 1949-ben én kaptam megbízást arra, hogy a déldunántúli könyvesboltokat állami kezelésbe vegyem. Másrészt az akkori feleségem a pécsi színházhoz szerződött, primadonna volt. A feleségem fél év múlva aztán újra másik városba szerződött, de én Pécsett maradtam.

– Kezdjük talán az elején. Mondj valamit a gyermekkorodról és a szüleidről. Hogyan éltetek?

– Pesti gyerek voltam. Apám banktisztviselő, anyám női kalaposmester. Apámat nyolcéves koromban elvesztettem. Született ugyanis egy öcsém, s apám ennek örömére besörözött. A hideg sör leforrázta a tüdejét, meghalt. Az öcsém aztán 1944-ben, közvetlenül az érettségi után öngyilkos lett. Dumdum golyóval hasba lőtte magát. Apám halála után a Váci utcai kalapüzletből éltünk. Ide szoktunk anyámmal átjárni, a Zserbóba. Anyám aztán férjhez ment egy olaszhoz, és 1949-ben kivándorolt. Azóta az olasz is meghalt már. Anyám most nyolcvanéves. Rómában, közel a Via Venetóhoz van egy női kalapszalonja.

– Egyszer valamilyen nyilvánosházat emlegettél nekem…

– Jaa, igen… A Bérkocsis utcában, egy olyan házban laktunk, ahol a földszinten nyilvánosház volt. Reggel, amikor az anyám dolgozni ment, beadott a szép nénikhez, hogy vigyázzanak rám műszakkezdésig. Mire azok kezdtek, anyám hazaérkezett. Én nem tartom őket rosszaknak…

– Aztán iskolába jártál…

– Kereskedelmibe. Érettségi után a Rozenthal Béla és neje cégnél női szabóságot tanultam. Ma Amerikában áruháztulajdonosok. 1937-ben szabadultam, s hosszú ideig a szabóságból éltem külföldön is. Mert ahol nő van, ott mindig öltöznek, vetkőznek… Mihelyt megvolt a képesítésem, elutaztam. Olaszországban városról városra vándoroltam. Három napot dolgoztam magán mestereknél, annak a béréből három-négy napig múzeumokat bújtam, aztán mentem tovább. Nem volt munkavállalási engedélyem, s külföldinek egyébként sem szabadott munkát adni. „Itt van ez a fél kabát, varrja meg, aztán menjen a fenébe” – mondták a mesterek. Végigjártam az olasz városokat, múzeumokat.

– Hol jártál?

– Velence, Pisa, Bologna, Róma, Nápoly, Milánó, Genova. Aztán átmentem Franciaországba. Először Marseille-ben dolgoztam, aztán megtelepedtem Párizsban. Lejárt a tartózkodási engedélyem, de én maradtam tovább, mert közben beiratkoztam a Sorbonne-ra. Délelőtt egyetemre jártam, este pedig otthon varrtam. Így ment ez egészen a háború kitöréséig. Itthon pillanatokon belül katona lettem. A tisztiiskolából verekedés miatt kidobtak, így rangnélküli karpaszományosként csináltam végig a háborút. 1944 tavaszán kikerültem a frontra, és ősszel Kolomea falunál megsebesültem. A fronton megoperáltak. Itt a jobb karomban azóta sincs csont (a karjára bök). A hátgerincemben pedig van egy aknaszilánk. Nem lehetett kivenni. Így aztán nehezen ülök, ha mód van rá, írni is inkább állva írok. Ahogy keletről jött a front nyugat felé, a kórház is mindig idább jött. Elérte Pestet. Amikor Pestről is továbbszállítottak, megszöktem. Katonaszökevény voltam hónapokig.

– A háború után…?

– Akkor kerültem be a könyvszakmába. Először mint tisztviselő, majd később terjesztési szakemberként dolgoztam.

– Mennyit utazol havonta?

– Van egy húszezer forintos vasúti bérletem, azt elutazom. Heti nyolcszáz kilométert vonatozom, hetenként kétszer alszom szállodában.

– A könyvszakmát hivatásnak is tekinted, vagy csak kenyérkeresetnek?

– Hivatásnak. Feltétlenül, de ez nem jelenti azt, hogy szeretem. Belátja az ember a fontosságát. Mindennél nagyobb fizetség, hogy az általam húsz-huszonkét éve munkába állított emberek még mindig ezt csinálják. Az első boltban, ahol dolgoztam, a napi könyveladási terv kétszáz forint volt. Ma ennek a boltnak öt-nyolcezer forint az átlagos napi forgalma.

– Ha újra kezdhetnéd az életet, mi lennél akkor?

– Először is ez lehetetlenség. Másrészt akkor ugyanolyan kevés eszem lenne, mint akkor volt, amikor kezdtem. Ha a mai eszemmel lennék gyerek, az pedig keserves gyerekkor lenne. Nem akarom újrakezdeni. Inkább jó sokáig kellene élni, újrakezdés helyett.

– Mit vennél most, ha nyernél egymillió forintot?

– Hogy mit nem, azt tudom. Kocsit nem, házat nem, túl gazdagon a lakásomat sem rendezném be. Esetleg az asszonylányomnak vennék egy lakást. Autót semmi esetre sem vennék. Nem szeretem a rohanást. Sokkal inkább szeretek lassan járkálni, hogy benézhessek a kapualjakba.

– Mi az életcélod?

– Minél többet megfogalmazni abból, ami ellentmondásra ingerel.

– Elégedett vagy?

– Nem… Ha elégedett lennék, olyan lenne, mintha megállna körülöttem az élet. Nem tudnék írni, nem lenne miről. A polgári szakmát sem lenne érdemes művelni. Azt is csak azért csinálom, mert bele akarok szólni a világ menetébe. Persze, az író, ha mondanivalója van erről, írjon és ne nyilatkozzon.

– Sikeresnek érzed eddigi pályádat?

– Nem.

– Mint ember, mint író vagy könyvszakember?

– Ezeket nem lehet különválasztani. Amikor valami sikerül, annyi harc előzi meg, hogy az ember belefásul, és nem tud igazán örülni. Az én korosztályom az a garnitúra, akiknek a háború kettétörte a pályáját. Beleestünk a háborúba, aztán az ötvenes évek cikcakkjaiba és negyvenévesek lettünk. Mindig voltak vákuumok, amelyek felszívtak embereket, de ha valaki negyvenévesen kerül bele a sodrásba, az mindig gyanús. Ez nem az én egyéni sorsom, a generációmé. Innen adódik regényeim megjelenése között a tízéves megszakítás is.

– Érzel magadban valamilyen hiányt?

– Jobb lett volna fiatal korban rendszeresen és többet tanulni. Lehet, hogy ez is egyik oka annak, hogy irodalmi körökben gátlásaim támadnak.

– Hiszel a barátságban?

– Egyetlen komoly barátom volt kamasz és fiatal férfi életemben. A háború rontotta el ezt a barátomat is. Alkalmat adott arra, hogy kijátsszon, aztán meghalt nyugaton. Ha van barátság, az csak férfiak között lehetséges, a szó kemény értelmében, ahogy két ember irányító hatással van egymásra.

– A szorongást mint aktív érzést ismered?

– Amikor a civil szakmát űzöm, egyáltalán nem. Amikor abbahagyom, elkezdek gondolkodni, és mennél tovább gondolkodom, annál jobban félek. Félszeg leszek, gátlásos, ha egyáltalán meg merek nyilvánulni… Ha valamire büszke vagyok, akkor nem az emberi mivoltomra. Hogy mire, nem tudom, de az értelmünkre nem. A természet kiegyensúlyozott örökmozgó valami, amiben az értelem csinál minden zavart. De ezt az álláspontomat én nem tartom pesszimizmusnak.

– Ismered a magányt? Védekezel a magány ellen?

– Sokat foglalkoztat a magány… Sokan összekeverik a magányt az egyedülléttel. Az egyedüllét hosszabb vagy rövidebb szerencsétlen helyzet, társtalanság. A magányt viszont az ember belül hordja. Valójában világlátás, szemlélet, egy bizonyos tartásforma. A magányos ember akkor is magányos, ha nincs egyedül. Egy tulajdonság valójában, ami képessé teszi az embert arra, hogy figyeljen másokra. Éppen ezért rangnak is érzem. Ez nem jelenti azt, hogy nem érzem jól magam társaságban, de az ember a magányt az emberek között is viseli.

Fészkelődünk a kényelmetlen székeken. Lassan süllyedünk a kávésnénik monoton zsivajában. Mennyi habostorta és mennyi krém. Mind megeszik. Az édesszájú öregasszonyok élveznek egy nagyot. Ahogy lehet. Bele a szájba a sok habot. Még bele, habot bele. Kende is az öregasszonyokat nézi. A Zserbó neki persze mást jelent, az ifjúság töredezett szigetét. Emlékeket. Itt volt a mama üzlete a Váci utcában. Talán száz méternyire csupán, s a Rózenthal cég is a közelben működött… De ennyi habot megenni? Ilyen fehér habot, habtornyokat? Megszólalok:

– Gondoltál már arra, hogy meddig élsz?

– Az embernek tulajdonképpen minden pillanatban meg kell küzdeni ezzel a gondolattal. Úgy nem szabad föltenni, hogy öt vagy húsz év, mert mindkettő olyan rövid… Akkor abba kellene hagyni azonnal… Ebből persze nem következik az, hogy minden napot ajándéknak érzek. Inkább gátnak, amin túl kell jutni.

– Lin Yu-tang Csin harminchárom boldog pillanatáról ír. Mondhatnál te is egyet-kettőt. Mikor vagy boldog?

– Az a boldog ember, aki a pillanatot érzékeli, és tudja, hogy mikor boldog. De én csak utólag regisztrálom az eseményeket. Amikor leszállok a vonatról, az viszont boldog pillanat mindig.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő, jellegzetes álmaid?

– Nagyon ritkán álmodom. Keveset alszom, hajnalban ébredek. Négy-öt órát alszom és azt sem egyfolytában, többször felébredek közben. Visszatérő álmaim nincsenek, de örülnék, ha lennének.

– Mit gondolsz, mi az életünk értelme?

– Nem itt ülnék, ha tudnám… Madách szerint a küzdés maga…

– Voltál már életveszélyben?

– Hát ugye, háborúban jártam… Volt egy időszak, amikor nagyon megszoktam az életveszélyt. Le sem bújtam a golyók elől, de szerencsém volt. „Arra kell menni, amerre a kis Sásdi megy” – mondogatták a bajtársaim, mert akkor még Sásdinak hívtak.

– Erről is kellene beszélnünk…

– A háború után egy-két folyóirat közölte az írásaimat Sásdi Sándor Pál néven. 1946-ban felkeresett Sásdi Sándor, aki éppen Pécsről Pestre költözött, és a leghatározottabban követelte, hogy változtassam meg a nevemet. Épp nyomdában volt egy riportom, és hirtelen a Kende név jutott eszembe. Később ez a név törvényesedett.

– Nélkülöztél már életedben?

– A párizsi évek alatt, ha nem kaptam munkát, sárgarépán éltem hónapokig. Aztán a felszabadulás után, az infláció alatt újra nélkülöztem.

– Vannak ellenségeid?

– Nem tudok róluk. De az sem lenne baj, ha volnának.

– Mikor voltál utoljára Rómában?

– Másfél éve, és most megyek egy hónap múlva. Hétszer voltam idáig…

– Sokáig éltél külföldön. Éreztél odakint honvágyat?

– Honvágyat az érez, aki nem jöhet vissza. De aki azzal megy ki, hogy visszajön, miért érezzen honvágyat?… Az viszont igaz, hogy aki hosszabban van kint, ott válik hazafivá.

– A nőkről is kellene beszélnünk és a szerelemről…

– Jézus Mária… Mit mondjak? A negyedik feleségemnél tartok, de ennél már a tizedik éve. Regényeimben a nőalakok vannak túlsúlyban. Pont azok, akik körül forog a regénybeli világ. A legutóbbi regényem pedig női egyes szám első személyben íródott…

– Életednek volt olyan fordulata, ami megváltoztatott körülötted mindent?

– Több is volt… Egyik a háború. A frontnak nagy megváltoztató ereje van. A másik a Pécsre kerülésem. Egészen más barátok, feleségek, gyerekek támadtak körülöttem, mint korábban.

– Az ember egyszer csak elkezd írni… De az alkotómunkát mindig megelőzi egy döntő élmény, valami, talán még a gyermekkorban…

– Én nagyon jómódú polgári családból származom. Mindig ezellen kapálóztam, írtam. Regényeim legtöbbje a polgári életforma elleni berzenkedés. De erről a témáról vagy kétszáz oldalt ír az ember, vagy nem beszél. Máig a legkedvesebb regényem a Lilith fiai. Tudod, van ez a legenda, hogy Ádámnak Lilith, a furcsa másvilági asszony volt az első felesége. A gyermekeik később harcoltak Évának, a földi asszonynak a gyermekeivel. Hát én a Lilith fiaival érzek, a szokatlanokkal, a furcsákkal, azokkal a bolondokkal, akik májusban születtek…

– Mióta írsz?

– Tizenhét éves koromban kezdtem versekkel. Két verseskötetem is megjelent, de ezeket legszívesebben letagadom.

– Mennyit jelent számodra az élmény? Indító erejű, vagy elhanyagolható?

– Fontos és meghatározó. Az egyik legfontosabb írói erény a fantázia. De nem a kitalálás, hanem a meglevő élmények összefüggéseinek a megtalálása.

– Van írói példaképed?

– A költészetben Kassák Lajos, prózában Török Sándor, esztétikában, bölcseletben Füst Milán. Ezt a művészetükre és emberi magatartásukra egyaránt értem.

– Vidéken élsz. Milyennek érzed a vidéken élő író lehetőségeit, helyzetét?

– Írni mindenütt lehet és minden körülmények között. De azt, amit megírt az ember, publikálni is kell. Itt kezdődik a vidékiség. Ma bátrabban nyúlnak a vidéken élő írók munkáihoz a könyvkiadók és a lapok is, de az ismeretségek, a gyakori találkozás nyilván segítenék a művek megjelenését. A hátrányos helyzet fokozódik még, ha a megjelent művek visszhangjára gondolok. Sokkal kevesebb a vidéken élő író életművének a visszhangja, mint egy fővárosi kezdő íróé. Ez nem sértettség bennem. Úgy látom, így van. És nemcsak a megjelenési lehetőségek miatt hiányzik az irodalmi élet vidéken, hanem az irodalmi közélet inspiráló hatása miatt is.

– Milyennek tartod a jó közönséget és a jó olvasót?

– A jó olvasó nemcsak a sztorit látja, hanem az izgatja, hogy a sztori miért jöhetett létre pont így…

– Szerinted ma kik olvasnak Magyarországon irodalmi lapokat és könyveket?

– Könyveket régen is, ma is túlnyomórészt nők olvasnak, a fizikai dolgozók és az értelmiségiek egyaránt. Az a helyzet, hogy jobban izgatja őket a másik ember sorsa, mint a férfiakat. Most előtörőben van egy olyan réteg, amelyik korábban soha nem olvasott, csak félek, hogy ezeket az új gazdasági mechanizmus tévesen értelmezett ösztönzői folytán esztétikai ízlésükben elrontjuk.

– Mikor írsz és hol?

– Kora reggel, ha otthon vagyok, ha szállodában, akkor munka után este.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Akkor kezdek írni, ha nagyon sok jegyzetem van már. Amikor írni kezdek, tudom, mit akarok, ennek ellenére nehezen megy, mert vigyázok a szavakra, és félek a hatásuktól. A legkegyetlenebb valami, egy üres papír az ember előtt az asztalon.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Három-négy órát.

– Min dolgozol most, milyen munkáid várnak kiadásra?

– Most jön az első novelláskötetem. 1972-ben A Szajna lánya címmel jelenik meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál. 1972-ben egy regényem is megjelenik, címe: Száguldó nyugtalanság. Ezt a Magvető adja ki. Most új regényemen dolgozom, mindössze két fejezet készült el idáig.

– Ha nem írsz, mit csinálsz akkor? Van valamilyen kedvenc szórakozásod, passziód?

– Sétálok az utcán. Szeretek gyalogolni, de csak a város sűrű részein, és nem országúton. A mozgást szeretem magam körül, azokat a helyeket keresem, ahol sok az ember…

– Urbánus lélek maradtál…

– Az maradtam. A mostani sok vidékre járásom közepette is azokat a helyeket szeretem, ahol sok ember van együtt, a gyárakat, főtereket, kávéházakat.

Az élvezetre vágyó idős hölgyek megették az összes habot. Semmit sem hagytak. Hazamentek. A zsongás alábbhagyott. A pincérnők asztaligazító munkáját finom fémes és üveges csengések kísérik. A Zserbóban fél kilenckor van záróra. Rövid idő alatt kell nagyot élvezni. Be a habot, be a szájba, torokba… Sok fehér habot, habtornyot. Mi is az utcára kerülünk. Kende Sándor alszik egyet az idegen szálloda idegen szobájában, aztán vonatra száll. Viszi a vonat körbe-körbe. Ha megérkezik néha, asztalhoz ül, és a rugós füzetet újra teleírja. Megjelenik majd a tizedik regénye, aztán a tizenegyedik, majd a tizenkettedik, tizenharmadik, tizennegyedik… S a vonat is zakatol vele, körbe-körbe, míg aztán egy szürke jeltelen napon ülve marad a koromillatú fülkében. Nem száll ki többet. A vasutasok megijednek. Bemennek a forgalmiba és jelentik…

 

Kolozsvári Grandpierre Emil

Nálunk, ha egy író viszi valamire, az biztos, hogy Budán lakik. Természetesen nem Budafokon és nem Óbudán. Akkor hol? Megmondom. Csakis az első kerület várnegyedében vagy a Rózsadombon… Esetleg a tizenkettedik kerületben… Esetleg… Az igazi a Rózsadomb. A második kerület manapság státuszjelkép. Ebben a kerületben laknak a politikusok, a gazdag, jónevű orvosok, mérnökök, a múltból ittfelejtett úrfélék, s természetesen a befutott művészek is. Mit gondolnak, hol lakik Kolozsvári Grandpierre Emil? Igen, a második kerületben, közel a Vérhalom térhez. S honnan költözött ide? Igen, az első kerületből… S mit gondolnak, miben lakik? Nem, nem villában… Kolozsvári Grandpierre Emilnek még csak harminchét könyve jelent meg… Igen, a huszonhatodik könyvére József Attila-díjat kapott, de ennek ellenére sem lakik villában. Kolozsvári Grandpierre Emil egy tekintélyes külsejű, bomló vakolatú társasház második emeletén lakik… Igen, kérem, a lakás belseje viszont kifinomult ízlésre vall, s biztos, hogy mindenben különbözik a Rózsadombon szokásos belső terektől. Másfél szobás az egész birodalom. Igen. Kolozsvári szerint is kicsi. De a feleségének a Bem rakparton külön lakása van, így ezt a rózsadombit Kolozsvári Grandpierre Emil lényegében egyedül használja. De kezdeném az elején. A társasház udvarán néhány fa áll. Az előtérben szilva- és barackfák, alattuk fű. Betonozott úton és lépcsőkön jut el a látogató a ház mögé, a bejárati ajtóhoz. Enyhén piszkos lépcsőház. A második emeleten, a padlásra vagy a tetőre vezető vaslétra szomszédságában nyílik az író ajtaja. A névjegy szigorú: Dr. Grandpierre Emil. Ki gondolná, hogy író? Ez a névjegy inkább mérnököt, statikust sejtet. Szakembert. Grandpierre persze tényleg szakember, s ahogy a saját pályaívét kiszámította, azzal a tudásanyaggal ballisztikát is taníthatna valamelyik katonai akadémián.

Nyílik az ajtó. Félhomály. Az előszoba keskeny. Balra ajtók. Mögöttük valószínűleg a konyha és a fürdőszoba. Rosszul látom Grandpierre arcát. Először találkozunk személyesen. Korábban csak levelekben és telefonon érintkeztünk. A lexikon szerint januárban töltötte be a hatvannegyedik életévét. Rossz a lexikon? Alig várom, hogy a szobába lépjünk. Amint a fénybe fordul az arca, megvizsgálom. Igen, negyvennyolcnak látszik… Egy jól konzervált negyvennyolcas. Bizonyos zavartsággal forgolódunk egymás körül. A magányosan élő férfiak jellegzetes idegessége Grandpierre-en is kitör. Egyszerre kell betöltenie a rangos író és a szolid háziasszony szerepét. Ide kap, oda kap. Egy üveg bort ránt elő valahonnan, aztán egy másikat.

– Kóstoljuk meg… Egerből kapom… Nagyon megbízható gazdától… – mondja.

Kiugrik a konyhába poharakért, közben fél mozdulattal a lakás nevezetességeire utal.

– Na, nyisd ki ezt a szekrényajtót! – biztat.

A folyosói szekrény ajtaját maga Grandpierre nyitja ki. Élvezi a meglepetésemet. Nem szekrény, hanem egy szoba tárul fel az ajtó mögött. A szobában nagy heverő, sok szőnyeg, nagyon tiszta, csupasz íróasztal, az íróasztalon hamvasan új, pasztellkék írógép. Mint egy csendélet. Az asztal felett redőnyös ablak… A redőny résein bezuhog a délutáni hamvadó fény. Ez a kisebbik szoba. Rendes ajtó is nyílik hozzá a nagyobbik szobából. Minek akkor ez a szekrényajtó? A szekrényen át szökteti ki a lányokat? Ki elől?

A nagyobbik szobát Grandpierre íróasztala uralja. Ez már egy megbarnult darab. A tetején újabb írógép, a gép körül könyvek, jegyzetek halmai, két üveg ragasztó, ceruzák és egy kis fémhátú tükör. Az asztal mögött kényelmes, fémlábú karosszék. A dolgozószoba leghosszabb falát hatalmas könyvespolc borítja. A polc alatt heverő, állólámpa, odább kis asztal fotelokkal. A könyvespolc egyik elérhető rekeszében dobozok sorakoznak. Hat nagy doboz egymáshoz simulva. Hát ez mi lehet? Grandpierre a konyhából előhozott üres poharakkal éppen mögém érkezik. Megszólal:

– Na látod, ez a titka annak, hogy én ilyen sokat tudok írni…

Kedvemért kinyitja egyiket is, másikat is. Jegyzetek, újságkivágások, gépelt flekkek rétegeződnek mindegyikben. A készülő tanulmánykötet anyaga, az új regény és az új novelláskötet jegyzetei. Néhány perc múlva odább a villanykályha fölé épített polcon is felfedezek egy dobozt… A szoba egéről rézcsillár ereszkedik a bútorok fölé. A szoba hangulatát a szőnyegek határozzák meg. A parkettot süppedős perzsaszőnyegek borítják mindenütt, az ablak peremét, a kis szoba ajtaját is szőnyegek takarják el. A falon is függ egy vagy két szőnyeg. Mellettük a képek elvesztik jelentőségüket. Ebben a szőnyeggel bélelt dolgozószobában lekerekednek a szavak, s ha valaki patkolt bakanccsal törne be, a lépte annak is puha lenne, szinte nesztelen. Ahogy a látogató szemlélődik, állandóan úgy érzi, hogy néhány perccel korábban még egy hölgy ült a pamlag szélén. Úgy véli, parfümjének az illatát már kisodorta a huzat, de nem egészen. S talán maga a hölgy is a lakásban tartózkodik még, a szomszédos szobában, vagy talán a szekrényben, ami nem is szekrény. Az ember állandóan úgy érzi, hogy valahol, a háta mögött halkan kinyílt egy ajtó, s egy lány vagy macska a szőnyegen lépdel.

Ha a látogató aztán a dobozokra pillant, elfelejtkezik a szőnyegekről, lányokról, a halkan csukódó szekrényajtókról. Arra gondol, hogy íme, egy író, aki megszervezi az életét, a munkáját, a pályáját. Egy stratéga, egy mérnök, akinek a háza táján semmi sincs a véletlenre bízva.

Néhány pillanatra megállunk az erkélyen. Gyönyörű a kilátás. Lent a Duna piszkosszürke szalagja tekereg. Lánchíd, Erzsébet-híd, Szabadság-híd… A Petőfi-híd már beleolvad a ködlő szürke messzeségbe. Hajókat látunk a Dunán. S a parton ott a Parlament, a túloldalon a Gellérthegy. Felülről látjuk a sziklákat. S a Duna két partján ott a város, forrón és zajosan, tüzelő kövekkel, bádog párkányokkal. A Rózsadombon üde ligetek övezik a házakat. Mindenütt fű zöldell, hatalmas vadgesztenyefák, ezüstfenyők, nyírfák látszanak alattunk körben. A levegő üde, a zajok csak szűrten, finom döngicséléssé szelídülve érkeznek el a fák közé.

Grandpierre üvegeket helyez elénk egy kis asztalra. Az egyik üvegben vörös, a másikban fehér bor van.

– Na, melyik mellett döntesz? – kérdi, s nehéz helyzetbe hoz. Finom bor mind a kettő. Illatos, alig édes, de én a nyersebb, savasabb borokat kedvelem. A vörös mellett döntünk. Elkortyolgatunk egy pohárral, s közben észreveszem, hogy az erkély sarkában nagy faláda áll, a ládában föld, a földből repkény kúszik a falra, mennyezetre. A párkányon is ládák állnak, petúniákkal.

– Ezeket a feleségem és én ültettük – mondja Grandpierre –, a repkényt minden évben visszanyesem. Ha nagyobbra nő, mint ez a belső falrész, akkor már nem lesz elég neki ez a föld, és elpusztul.

A beszélgetés nehezen indul. Kolozsvári úgy érzi, hogy az elhangzó mondatok mind veszélyesek és fontosak, mivel befolyásolhatják azt a Kolozsvári Grandpierre-képet, ami korábban az emberekben már kialakult. Annyi biztos, hogy ez a kép az íróra nézve kedvező. Az olvasók számára Kolozsvári Grandpierre Emil a par excellence író. Író, aki ír, és nem politizál, nem szervezkedik, nem okoz kínos meglepetéseket. Író, aki soha nem volt segédmunkás, és nem is lesz. Bátran lehet olvasni, hivatkozni rá, ha nősülős típus lenne, bátran hozzá lehetne menni feleségül. Nemcsak író, hanem doktor is, így aztán akármilyen idők jönnek, Kolozsvári Grandpierre Emil megtartja rangját, réteg- és osztályhelyzetét. Kolozsváron született 1907. január 15-én. Középiskoláit Kolozsváron, az egyetem bölcsészkarát Pécsett végezte el. A második világháború végén orosz hadifogságba került. Hazatérése után a rádiónál az Irodalmi Osztály vezetőjévé, majd helyettes műsorigazgatóvá nevezték ki. 1949-ben megvált a Rádiótól, 1951 óta írásaiból él. Művei: Rosta (regény, 1932); Dr. Csibráky szerelmei (regény, 1934); A nagy ember (regény, 1938); Alvajárók (regény, 1938); A sárgavirágos leány (regény, 1940); Tegnap (regény, 1942); Szabadság (regény, 1945); Lófő és kora (regény, 1946); A tőzsdelovag (vígjáték, 1947); Lelkifinomságok (novellák, 1948); Az értelem dicsérete (esszék, 1948); Mérlegen (regény, 1950); A csillagszemű (regény, 1953); A förgeteges menyasszony (egyfelvonásos, 1954); A csodafurulya (népmesék, 1954); A törökfejes kopja (történelmi regény, 1955); Elmés mulatságok (anekdotagyűjtemény, 1955); A bűvös kaptafa (regény, 1957); A tisztesség keresztje (elbeszélések, 1957); Foltonfolt király (népmesék, 1958); A boldogtalanság művészete (regény, 1958); Legendák nyomában (tanulmányok, 1959); Csinnadári a királyné szolgálatában (regény, 1960); A gyalogtündér (modern mesék, 1960); Egy szereplő visszatér (elbeszélések, 1961); Párbeszéd a sorssal (regény, 1962); A lóvátett sárkány (népmesék, 1963); Csendes rév a háztetőn (regény, 1964); Az aquincumi Vénusz (humoreszkek, 1965); A burok (regény, 1965); Eljegyzés mai módra (elbeszélések, 1966); Változatok hegedűre (regény, 1967); Dráma félvállról (regény, 1969); Utazás a valóság körül (tanulmányok, 1969); Nők apróban (regény, 1970); Szellemi galeri (regény, 1971); Keresztben az úton (szatírák, 1971). – Kolozsvári Grandpierre Emil kétszer kapott Baumgarten-díjat. A Párbeszéd a sorssal című regényének megjelenése után, 1963-ban József Attila-díjjal is kitüntették.

A mélyben fuldokló várost hagyjuk elsüllyedni. Behúzódunk a szobába. A bor jön velünk. Előkerülnek a jegyzetfüzetek, ceruzák. Grandpierre-re pillantok. A kártyaasztal túloldalán ül, várakozik.

– Kezdjük a neveddel. A Grandpierre franciás hangzású. Hogyan jutottál a nevedhez?

– Franciaországból származunk. Családom protestáns eredetű. A protestánsok a nantes-i ediktum visszavonása után tömegesen emigráltak Németországba és Svájcba. Mi Svájcban telepedtünk meg. Később az üköm Erdélybe költözött, egy nemesi családnál tanított franciát és németet.

– Miből éltek a szüleid, mi volt a foglalkozásuk?

– Apám volt az utolsó magyar főispán Kolozs megyében, tulajdonképpen kormánybiztos. Amikor Romániához csatolták Erdélyt, megalakult a magyar párt, ahol ügyvezető titkár lett, ugyanakkor újságot is írt. 1925-ben a magyar pártnak az a vonala, amit apám képviselt, megbukott, mire családostól Pestre költöztünk, ahol apám közigazgatási bíró lett. Ez a pozíció a mai legfelső bíróságnak felel meg. 1938-ban meghalt.

– Mondj még valamit a gyerekkorodról. Hol laktatok? Mi volt ott?

– A saját házunkban laktunk Kolozsváron. A nagyapámtól örökölte a három gyerek, de apám kifizette a testvéreket, s mi maradtunk a házban. A telek hosszú volt, két utca között helyezkedett el. A Monostori utcára nyílt a kapu. A telek másik végében két nagy akácfa állt a Mikó utca felől. A legjobb barátommal az akácfán lógva ismerkedtem meg. Kiabáltam neki az utcára, hogy: „Pasi… pasi…” – Ez akkor még új szó volt. Szereztem akkoriban egy kutyát is, Berry volt a neve…

– A rokonok…?

– A Grandpierre-ek egy kicsit dilisek voltak mind… A nagybátyám postatisztviselő volt… Valamiért embergyűlölő lett s visszavonult. A magányt és a természetet választotta. Elvett egy falusi nőt feleségül, aztán kiköltözött a Kolozsvárhoz tartozó Kányamál dűlőbe. Ez akkor még olyan vad vidék volt, hogy a nagybátyám a méhes ablakából lőtt rókákat. Kányamál jó négy kilométerre van a főtértől. Egyik legszebb helyszíne ez a gyermekkoromnak. Ott kanyarodott a Szamos, nagy partomlás magasodott föléje… Ide jártunk ki flekkent sütni.

– Mi a szülőföld? Hogyan érzed? A nyelv, az emberek, a falu?

– A közvetlen környezet. Éppen erről írok most. Tizennyolc éves koromban eljöttem Budapestre, idegen környezet fogadott. Aztán Epinalba, Belgiumba, majd Pécsre kerültem, s mindenütt újra idegen környezet fogadott. Pécsről rövid időre visszatértem Kolozsvárra. Akkor éreztem, hogy hazaértem. Az a szülőföld, ahol köszönnek az emberek az utcán: „Szervusz, Emil, de régen láttalak…” Ebbe természetesen beletartozik a nyelv, írónál különösen. Az első könyvemet is akkor, Kolozsvárott írtam.

– Külföldön járva éreztél honvágyat?

– Igen, mindig. Sehol sem éreztem magamat igazán jól. Nemrég, negyven év után kint voltam Párizsban… Alig vártam, hogy hazaérjek. Strasbourg-on keresztül jöttem vissza. A kocsi oldalán látom, hogy „Budapest Keleti Pályaudvar”. Megörültem, beszálltam. Ebben az egyetlenegy, közvetlen magyar kocsiban rossz volt a fűtés…

– Ha nem itt élnél, akkor hol tudnál még élni a földön?

– A magyar mellett francia kultúrán nevelkedtem, a két világháború között arra is gondoltam, hogy kivándorlok Franciaországba. Nemrég jártam ott, mint említettem. Hiába a sok közös vonás, élni csak itthon lehet. Sőt, nem élni is csak itthon.

– Gondolom, urbánus lélek vagy…?

– E tekintetben jóformán minden mai ember kétféleképpen gondolkodik. Nem tud meglenni a város nélkül, de lehetőleg falun szeretne élni. Én is így vagyok. Ez a kettősség a településeken is tükröződik. A városmag tömörül, s körös-körül egyre több a villalakás.

– Véleményed szerint mit kell csinálni az életben?

– Élni kellene, erre azonban kevés idő jut. A párduc főszereplője haldoklása közben elmondja, hogy hetvenegynéhány évet ért meg, abból legfeljebb két év jutott a tulajdonképpeni életre.

– Megfogalmaztad valaha az életcélodat?

– Második elemista korom óta író akarok lenni, azóta szinte napról napra írok, kivéve azokat a kényszerhelyzeteket, amelyeket kijátszani nem tudtam. Afelől, hogy az életcélom ez, nem volt kétségem, annál bizonytalanabb voltam a tekintetben, hogy a kiválasztott célt miként érem el. A magamfajta középosztálybeli gyereknek érettségi után egyetemi diplomát kellett szereznie, ha tetszik, ha nem. Az egyetemen irodalmat ugyan tanítanak, de szép írást nem. Előttem Voltaire lebegett mint eszménykép, ő úgy rendezte az életét, hogy anyagilag, erkölcsileg és fizikailag szabad volt. Tehát azt írhatott, amit akart. Erre törekedtem én is, de egy lóhosszal elmaradtam Voltaire mögött.

– Pécs mit jelentett neked, mint induló írónak?

– Pécsett öt esztendőt töltöttem mint egyetemi hallgató. Benyomásaim itt kristályosodtak ki, témáim itt értek meg, ezért fontos állomás számomra a pécsi öt év. Másrészt ott írtam a doktori disszertációmat Pirandellóról. A kiváló olasz mesterrel kapcsolatban ismerkedtem meg az egykorú úgynevezett „modern” irodalommal, részben olasz, részben francia szerzők révén. Az első regényemet, a Rostá-t Kolozsvárt írtam, hagyományos módszerekkel. Második regényemnek a miliőjét már Pécsnek köszönhetem, csakúgy mint a főszereplő figuráját, Dr. Csibrákyt. Ezt a regényemet már korszerű írói eszközökkel írtam meg. Régebbi könyveim közül kevés akad, amelyben Pécs, a pécsi hangulat valamilyen formában ne szerepelne. Még annyit, hogy a háború utáni Pécs kevéssé hasonlított a mai élénk, pezsgő életű városhoz.

– Mikor írsz, hol? Könnyen, vagy nehezen?

– Általában idehaza írok. Ennél a kényelmetlen nagy íróasztalnál, méghozzá géppel. Nehezen lendülök bele az írásba, de ha jó úton haladok, akkor könnyen írok. Természetesen csak olyankor, ha a láthatatlan cenzor nem áll a hátam mögött, mint a Rákosi-korszakban.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Három-négy-öt órát. Aszerint ennyit vagy annyit, hogy mennyit pihentem éjjel.

– Mennyit jelent számodra az élmény?

– Mindent. A művész pályája az élmények iránti érzékenységének függvénye. Aki nem él át mindent, az ezen a pályán hosszasan nem boldogulhat.

– Milyen módszerrel dolgozol? Úgy értem, hogyan közelíted meg a lényeget? Először van egy történeted, vagy először külön létezik a hangulat?

– Sem egyik, sem másik módszert nem követem, addig egy sort sem tudok leírni, addig fogalmam sincs a történet fordulatairól és a hangulatáról, amíg a főszereplőnek vagy adott esetben a főbb szereplőknek a jellemét nem ismerem. A történet mindig a jellem függvénye, a gyáva ember gyáván, a bátor bátran, a ravasz ravaszul viselkedik. Ez persze egyszerűsítés. A jellem ott kezdődik, amikor a gyáva ember nemcsak gyáva, hanem ravasz is, de nem így ravasz, hanem úgy, és amellett… Egyszóval, a jellem a tulajdonságok bonyolult szövedéke. Az író feladata – a velem rokon gondolkodású írókra értem –, hogy a hősét olyan szituációkban ábrázolja, amelyekben jelleme minél érzékletesebben megnyilatkozik. Jellem nélkül a legremekebb szituációk sem érnek semmit. Az is igaz viszont, hogy a szituációk nélkül a jellem nem mutatkozik meg, nem bontakozhatik ki.

– És a szituációk?

– A szituációk teremtésének a képessége révén az író az isten vagy a sors szerepét veszi át. Azzal, hogy szituációt teremt egy jellemnek, lehetőséget nyújt arra, hogy eredményt érjen el, a maga életét élje, megvalósítsa önmagát. Kevésbé ünnepélyesen ezt úgy is kifejezhetnénk, hogy a szituációk felkínálásával az író a figuráiban éli meg a tulajdon félbenmaradt esélyeit. Hadvezér szeretett volna lenni? Leírja a waterloo-i csatát, úgy, mint Victor Hugo. Aki ezt szóról szóra így csinálja, azt egocentrizmusa megakadályozza abban, hogy műve az irodalom szintjére emelkedjék. Minden regényhősöm jelleme túlnyomórészt belőlem nőtt ki, az anyag én vagyok, más nem lehet. De mindegyikhez használtam valami fogódzót. Az én regényírói módszerem nagyjából azonos Cuvier tudományos módszerével. Ez a kiváló paleontológus néhány csontdarab segítségével képes volt rekonstruálni a brontoszauruszt vagy a dinoszauruszt. A későbbi leletek igazolták. Ő a csontokból kiolvasta az egész csontvázat, mert rálelt a belső logikájára. De mindazt, amit hozzátett a csontokhoz, saját magából vette, anélkül hogy – mint az egocentrikus írók – magát rakta volna a brontoszauruszok helyére. Néha egy gesztus, egy mondat, egy célzás elég, s a folyamat máris megindul, fokról fokra felépül a jellem. A következő lépés: tálcán kínálni a jellemnek a szituációt, melyben egyénisége lehetőleg teljes gazdagságában megnyilvánulhat. A módszert Cuvier-től kölcsönöztem. Az más kérdés, hogy ő ichthyoszauruszokat rekonstruált néhány maradvány alapján, én csupán néhány mindennapi figurát.

– Mi a véleményed a prózaírás új útjairól?

– A prózaírás új útjairól a Kritika 1971 májusi számában részletesen beszámoltam. A tanulmányban arra a következtetésre jutok, hogy a második világháború után jelentkező új irányzatok, a két világháború között már javában virágoztak. A „nincsenek régi viccek, csak öreg emberek” analógiájára azt mondhatom, hogy nincsenek új irányzatok, csak hiányos tájékozottság van. Ami a francia új regényt illeti, amiről a tanulmányomban nincs említés téve, abban ami új, az nem regény, és ami regény, az nem új.

– Min dolgozol most?

– Nyakig merültem a múltba. Tegnap című félig életrajzi, félig szociológiai regényem folytatásán dolgozom. Ez a könyv nagy próba, meg akarom mutatni, hogy régen elmúlt, látszólag a jelentől távol álló problémákról is lehet úgy írni, hogy a mai olvasó élvezze. Ha nem sikerül, legfeljebb majd azt írom a fülre, hogy ötven éven aluliaknak nem ajánlom.

– Miért írsz? Mit gondolsz, mit ér ma az embereknek az írásmű? Írás közben milyen elképzelések vezérelnek?

Könnyű volna azt válaszolni, hogy megszoktam, hogy életformám lett az írás. Ez részben így is van. Az írás az életem tartalma, legállandóbb szenvedélye. Ha nem tudnék írni, belepusztulnék. Az írás azonban nem magánügy, hanem kapcsolat a külvilággal, az olvasókon keresztül a társadalommal. Minden írásnak megvan a maga címzettje. Nagyjából az a cél vezetett, hogy az írásaimban egy nyolcéves gyerek és egy nyolcvanéves aggastyán is találjon valami kedvére valót. Ezt a célt a legkevésbé jellemző regényemben, a Csillagszemű-ben közelítettem meg leginkább. Vannak témák, amelyeket úgy lehet kialakítani, hogy a fenti célt a mű kisebb vagy nagyobb mértékben elérje. Számos esetben azonban a téma bonyolultsága, sokrétűsége megköti az író kezét, írását ilyenkor a kevesek címére küldi. Csaknem valamennyi írásomban a sajátos magyar életformát elemzem, ábrázolom, gúnyolom vagy leírom. Ennek az életformának a gyökerei a középosztály gondolkodásába kapaszkodnak, s legjellemzőbb vonása a beteg valóságérzék. Ez a tulajdonság süti rá a bélyegét a magyar életre, ami távolról sem jelenti azt, hogy mindenkiben egyformán működik, nem azt jelenti, hogy senki nincs az országban, akinek a valóságérzéke egészséges lenne. Egyik kritikusom ezzel kapcsolatban amúgy félvállról megjegyezte, ugyan mi közös vonás lehet Tisza István és Jászi Oszkár között? Tisza István tudta, hogy az első világháború a monarchiát létében fenyegeti, mégsem lépett fel erélyesebben a hadüzenet ellen. Jászi Oszkár pedig mintaszerű kisebbségi politikát dolgozott ki egy olyan történelmi pillanatban, amikor a kisebbségeknek legfőbb gondjuk az volt, hogy elszakadjanak a monarchiától, és önálló nemzeti államokat alkossanak. Mindkét állásfoglalás beteg valóságérzékre vall.

– Szerinted ezt nem lehet népszerűen, közérthetően kifejezni?

– Egyebek mellett ezt sem. Maga az egész témakör nehezen fejezhető ki. A középosztály a felsőbb osztályokkal, az európai színvonalon élő vér- és pénzarisztokráciával nem tartott kapcsolatot, nem tanult tőlük életkultúrát. Lefelé azonban, a falusi intelligenciával kezdve, száz meg száz csatornán át közvetítette a maga életfelfogását. Ez az életforma érvényesült többé vagy kevésbé következetesen azokban a vonásokban, amelyeket ma nagyvonalúan összefoglalva kispolgári szellemnek nevezünk. Nem egy esetben ezeket a jelenségeket csak esszészerű magyarázatokkal lehet megközelíteni. Az eredmények ritkán egyeznek kényelmesen elfogadott ítéletekkel. Az érdekeltek: írók, irodalomtörténészek, kritikusok úgy tesznek, mintha nem értenék, vagy tényleg nem is értik, miről van szó. Ehhez egész tudásrendszerüket át kellene rendezniük.

– Mi az, ami emberi, írói arculatodat meghatározta? Származásod, neveltetésed, eszményeid?

– Írói és emberi arculatomat, gondolom, ugyanaz a vonás határozza meg. A humoros, ironikus látásmód. Magánbeszélgetéseimben éppen úgy, mint írásaimban, ez a hang, ez a szín az uralkodó. Ha lehet a humort örökölni – e tekintetben a tudomány semleges –, akkor anyámtól örököltem, de semmiképpen sem a származásom határozta meg.

– Véleményed szerint beszélhetünk írók és írástudók felelősségéről?

– Minél többet hazudik egy író, annál nagyobb a felelőssége. Minél őszintébb, annál kisebb.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látod? S helyét a közéletben?

Grandpierre fölemeli a poharát, belenéz.

– Ismered Orwell nevét? Ő mondja azt, hogy minden ember egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek. Az íróknál is így van. Akik egyenlőbbek, azoknak remek a helyzetük – mondja, aztán szájához emeli a poharat. Hosszan iszik, én is iszom. Percek telnek el a poharak újratöltésével. Aztán félbemaradnak a mozdulatok. Megszólalok:

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Én nagyon elszakadtam a saját generációmtól. Már a negyvenévesekkel barátkozom, akik biológiailag a fiaim lehetnének. Őszintén mondom, egyik-másik idősebb író mellett halálra unom magam.

– El tudnád képzelni, hogy a foglalkozásod nem írás, hanem valami más?

– El, mert volt rá eset. Négy évig vezettem a rádió Irodalmi Osztályát. A negyedik évben a műsorigazgatást is én láttam el, ma egy többtagú bizottság feladata. S a tetejébe én voltam a rádió hatvankét tagú házi színtársulatának az igazgatója. Ebben az időben jóformán semmit sem írtam, nagyon hiányzott az írás.

– Van televíziód?

– Nincs.

– Milyen újságokat, folyóiratokat járatsz?

– Több magyar, egy angol és egy francia folyóiratra fizetek elő. Főleg tudományos közleményeket olvasok, ma ezen az úton kell a fejlődéssel lépést tartani.

– Kártyázni tudsz?

– Egy nő kedvéért egyszer egy évig bridzseltem. Nem érte meg, mert ha már ekkora áldozatot hoztam, inkább az anyjának kellett volna udvarolnom.

– Ha nem írsz, mit csinálsz?

– Nagyrészt akkor is írok. Hallgatom a Befejezetlen szimfóniát, hirtelen eszembe jut, hogy ebben vagy abban a mondatban a szórendet meg kell változtatni. Néha álmomban is írok. A tapasztalat rávezetett, hogy nem célszerű erőmön felül írni, már csak azért sem, mert az eredmény rossz, másnap kezdhettem elölről. A prózaíráshoz egy sereg alapfeltétel mellett nemcsak taktikai, hanem stratégiai érzékre is szükség van. Néhány regényt meg lehet nekifutásból írni, tízet, húszat, harmincat már csak úgy, ha az író éppoly gazdaságosan bánik az erőivel, mint egy maratoni futó.

– Van valamilyen kedvenc tevékenységed?

– A Who is who című lexikon is ezzel a kérdéssel fordult hozzám. Mivel a feleségem sokkal jobban tud angolul, megkértem, hogy ő válaszoljon helyettem. Hobby? – szólt a kérdés. Women – írta ő. Azaz a nők.

– Mitől vagy ideges, ha egyáltalán ideges vagy?

– Az öntelt, agresszív butaság és a szervezési tehetetlenség idegesít vagy ingerel, s kivált, ha a kettő egyesül valakiben. Minthogy erre vagyok allergiás, szüntelen idegeskedés közepette élek. Ezért írok túlnyomórészt szatírát.

– Van valami, amit nem sikerült elérned?

– Hogy csak a legfájdalmasabbat említsem, nem sikerült elérnem, hogy tágas, kertes lakásom legyen, amelyben el tudok helyezni egy hét-nyolcezer kötetes könyvtárat, amire most már nagy szükségem lenne.

– Érzel magadban valamilyen hiányt?

– A türelem az a tulajdonság, amelyet a legszűkebben mért nekem a sors. Általában vagyok türelmetlen, mindazzal kapcsolatban azonban, ami az írással függ össze, egy ökör türelmével viselkedem, kezdek elölről valamit, vagy járok utána, ha rossz nyomon indultam el.

– Vannak ellenségeid?

– Ajaj! Egy sereg poloska, patkány, mikrofasiszta… A mi jelenlegi társadalmi körülményeink között lege artis fasizmus nem bontakozhat ki. A különféle területeken garázdálkodó kiskirályoknak azonban megvan a módjuk rá, hogy tőről metszett fasiszta megoldásokhoz folyamodjanak.

– Hiszel a barátságban?

– A barátságban már régen nem hiszek, a barátaimban igen. Abban a néhányban, aki megmaradt, akiknek én is megmaradtam.

– Melyik évszakot szereted leginkább?

– Régebben a nyár volt a kedvenc évszakom. Most legjobban mindig azt az évszakot szeretem, amelyikben legkevesebb a frontátvonulás.

– A nappalokat szereted jobban, vagy az éjszakákat? Itt fenn milyenek az éjszakák?

– Nappal dolgozom. Amióta altatókkal alszom, félek az éjszakáktól, bár lidércnyomásaim, szorongásaim nincsenek.

– Hánykor fekszel le?

– A kivételeket ne számítsuk. Tizenegykor.

– Tudod, milyen a halálfélelem?

– A halál gondolatával már régen megbékéltem. 1938 nyarán, ha jól emlékszem, miután elbúcsúztunk Hevesi Andrástól, aki akkor emigrált Franciaországba, hosszan elbeszélgettünk Halász Gáborral. Színhely a Lánchíd-kávéház. Lényegében reálisan, részleteiben regényesen elmondtam Halász Gábornak, hogy a háború rövidesen kirobban, engem óhatatlanul behívnak katonának, nagy a valószínűsége tehát, hogy valamelyik hadszíntéren elesek. Egy sereg szerencsésen alakuló körülmény következtében én megmenekültem, ő szegény, aki oly hevesen érvelt ellenem, elpusztult. A szép halált lábon megvenném, itt helyben, sajnos, Mefisztó manapság senkit nem keres meg efféle ajánlatokkal.

– Nélkülöztél vagy szenvedtél a háború alatt?

– Hadifogoly voltam, orbáncot kaptam. Csaknem éhen haltam. Negyven kiló voltam, amikor elindítottak hazafelé. Halálveszélyben nem tudom, hányszor voltam.

– Hol estél fogságba?

– Csehszlovákiában Budjenovice mellett. Kivittek az alakulatommal. Kint két magyar menekült tábor volt, egyik Prága, másik Passau mellett. Hogy ne kelljen élelmezni őket, a németek egyik helyről a másikra küldözgették a magyarokat. Én igyekeztem Csehszlovákiába kerülni, hogy szovjet fogságba essek. A legrosszabbul azok jártak, akik francia fogságba kerültek.

– Szenvedélyeid vannak?

– Borzasztóan szeretem a nőket, a bort, azon kívül – (nevet, széttárja a karját). – Ha pénzem lett volna, valószínűleg sok szenvedélyem lenne. Ha lenne egy villám, nagy könyvtáram is lenne, és nemzetközileg értékes szőnyegkollekcióm.

– Milyen szerinted a szép nő?

– Én örök életemben a nagydarab nőket szerettem, az Anita Eckberg-féle jelenségeket. Annak idején vidéki diákkoromban majd megbolondultam a Pfeifer ügyvéd feleségéért. Ma már biztosan ráncos öregasszony – (legyint). – Volt egy olyan barátnőm, aki száztíz kiló volt és tragikus sorsú. Morfinista volt.

– Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz!

– Ezen már gondolkodtam. Kétmillió. Azért ennyi, mert ennek a kamataiból meg tudnék élni úgy, hogy csak azt írnék, amit akarnék. Akkor írhatnék fél évig egy tanulmányt, amiért csak 2500 forintot fizet a Kritika.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– El tudom képzelni, de minek? Ismered a Vénusz viccet…? Két csillagász vizsgálja az eget. Az egyik azt kérdi: Na, van a Vénuszon élet? A másik így felel: Ott sincs.

A szobában már félhomály van. Alig tudom feljegyezni az utolsó sorokat. A tárgyak beolvadnak a sarkokba, zugokba. Kolozsvári Grandpierre Emil nem gyújtja meg a lámpát. Vár valamire. Én is várok. Kint is szürkül már. Kutyák ugatnak a szomszédos kertekben. Aztán hirtelen feláll, kivezényel az erkélyre. Oldalt a mélybe mutat.

– Látod ott, azt a nyárfát s azt a két hársat én ültettem.

Nézem a fákat. Szépek, három-négy évesek. Vékonyak, lassan belevesznek a homályba. A növendékfák alatt asztal áll, székekkel.

– Ott szoktam borozgatni a feleségemmel és a barátaimmal – mondja Grandpierre.

Felkapom a fejemet, hátranézek. Úgy tűnik, az ajtó közelében ruha libbent.

– Mi az? – kérdi.

– Járkál valaki a szobában…

– Hallucinálsz… – mondja.

Elbúcsúzom. A sötét szobán át az ajtóig kísér. Fülelek közben. Minden csendes, mozdulatlan. Vagy mégsem? Mintha moccanna valami a szobában… A sötétben semmit sem látok. Leereszkedem a kertbe, aztán kilépek az utcára. Grandpierre szekrényében szellemek laknak.

 

Ladányi Mihály

Hol van már az a Ladányi, aki belső lázaktól űzötten örökké vonatra szállt, s átrobogott az Alföldön, a Dunántúlon, a Duna–Tisza-közén, és hitte, egyszer csak megérkezik valahová… Hol van már az a Ladányi, aki bízón édes álomra szenderült a vonatok gyomrában, s azok valósággal megemésztették… Hol van már az a Ladányi, aki nyugodtan elaludta az átszállásokat, mert bízott a vonatokban, a robogás és a célba érés törvényében… Hol van már az a Ladányi, aki vasúti klozettokban kezdte a reggelt, vizelt, mosdott, borotválkozott, s a MÁLHÁZÓ-ban tartotta ingjeit… Hol van már az a Ladányi, akit a felcsinált lányok a szerkesztőségek pénztáráig követtek, s eret vágtak rajt, ahogy lehetett. Hol van már az a Ladányi, aki a társadalmi forradalmat úgy élte át, mint a legszebb vallásos ünnepet, s a hangja őszinte zengésével felhívta a figyelmet a művészek és munkások közös kórusára…

A Dob utcában lakik, szabadúszó. Egy szoba konyhás lakása van. Kicsit kopasz, kicsit olyan, mint a holdvilág. A függőfolyosón áll, s a karjában két gyermeket tart. A nagyobbik kétéves, a kisebbik tíz hónapos. Nem köszön, helyette a lányához fordul: „Gabriella, mit írt a Lenin bácsi?” – „Az empirociciizmust” – vágja rá a tudós kislány.

A szoba valójában gyerekszoba, családi menedékhely. De vidámak, színesek a falak, a lámpaernyőket szalmafonatú zsomborfedél helyettesíti, egyiken egy játékzebra is áll. A falon rajzok, plakátok, bicikliző majom, oroszlán, fülesbagoly. Néhány kép, Bornemissza László Sárga nap című zománckompozíciója, s odább egy Vasarely-plakát.

Egy pillanatra bejön Ladányi Mihály felesége, bemutatkozom. Kimegy, ülünk, játszunk a gyermekekkel, nézzük egymást s a tárgyakat.

– Abban a kis tulipános ládában mit tartasz? – fordulok Ladányihoz.

– Az írógépemet összehajtogatva… Zálogcédulákat – válaszolja.

Ladányi Mihály 1934. február 12-én született Dévaványán. A mai napig nyolc könyve jelent meg. Művei: Az út kezdete (versek, 1959); Öklök és tenyerek (versek, 1961); Mint a madarak (versek, 1963); Mátra (TV-dokumentumfilm, 1964); Utánad kószálok (versek, 1965); Dobszóló (versek, 1967); A túloldalon (versek, 1969); Élhettem volna gyönyörűen (válogatott versek, 1970); Kedvesebb hazát (versek, 1971). Az Öklök és tenyerek című kötetéért 1963-ban József Attila-díjat kapott.

Ladányi arcát figyelem… Felesleges… Ironikusan mosolyog. Mozdítok a fejemen, s a falra akasztott polcon egy könyvet pillantok meg a sok között: Malraux: A remény.

– Lakik itt lejjebb egy ostyasütő, a Móser úr, menjünk le hozzá…

– De miért?

– Gyere csak, rendes pasi…

Leereszkedünk a lépcsőkön. Móser úrnál a lakás csak alig-alig lakás, valójában műhely. A hálószobában, az asztal mellett éppen egy pirospozsgás, falusias külsejű fiatalemberrel tárgyal. Nem értem, miről folyik a szó, Móser úr viszont tudja, hogy én író vagyok, hallott, olvasott, könyveket sorol. Ostyát is kapunk több csomaggal. Később a lakásban azt morzsolgatjuk a bor mellé. A lakásban, mondom. Igen, a lakásban, a költő dolgozószobájában…

Ladányi Mihály dolgozószobája a konyha. Polc edényekkel, gáztűzhely, vagy valami hasonló. Paprikafüzérek, tányérok, bögrék, fűszeres ibrikek. A fal szabad részén egy Goya-plakát a bikaviadalról, s a szomszédságában egy Che Guevara-kép. Ez is plakát nagyságú. Különös konyha. Az asztalon kockás abrosz, az abroszon egy üveg csemői bor. Nehezen szólalok meg:

– Emberi lakhelynek mit tartasz alkalmasabbnak, a falut, vagy a várost?

– Valamikor A. G. újságírónál laktam, aki szintén hipochonder. A takarítást úgy oldotta meg, hogy időnként lakástalan lányokat fogadott be. Velük kellett megosztanom a kis szobát. Így délután még soha nem tudtam, hogy kivel fogok aludni éjszaka. Ez ilyen éjjeli menedékhely volt. Az éjjel mélye, a lipótvárosi éjjel mélye… Most itt lakunk…

– Úgy tudom, van azért vészkijáratod a Dob utcából… Azt hallom, vettél valahol az Alföldön egy darabka szőlőt, tanyával?

– Cegléd mellett, Csemőn megvettem 400 négyszögöl szőlőt egy présházzal. Csemő kilenc kilométer átmérőjű község, mindenütt szőlők, gyümölcsösök. A csemői tuszkulánumot tulajdonképpen mérgemben vettem… Májusban bemegy az ember a boltba, és nyolcvan forint egy kilogramm paradicsom… Egy mázsa primőr paradicsom áráért vettem a csemői birtokot. A csemői iskolaigazgató kérdezte, hogy nem akarok-e szőlőt venni… Eszembe jutott minden keserűségem… Milyen rossz borokat kell innom… Most ott van ez a szőlő… Öreg, de vidáman terem. Van egy csomó gyümölcsfa, tizenöt meggyfa, huszonöt szilvafa… Nagyon szeretek dolgozni, nagyon szeretem a kétkezi munkát. Nemrég egy tenyérjós megnézte a kezemet, és azt mondta, hogy igazában képzőművészként futottam volna ki magamat. A földművelést is nagyon szeretem. Itthon a villanytól a cipőig mindent megjavítok. Csemőn minden megterem, zöldbabtól kezdve minden, ami a családnak kell. A kölykök is imádnak ott lenni. Városban éppen olyan problematikus gyereket tartani, mint kutyát. Az idegbaj a tűzfalaktól van, még a huliganizmus is. Ugyanolyan rossz itt gyereknek, mint akár kutyának vagy lónak lenni.

– Milyen a szabadúszó költő életformája, milyenek a lehetőségei?

– Nekem a világon semmi problémám sincs, mert én előre dolgozom mindig. Előre kalkulálom a jövedelmemet. Egyedül arra kell vigyáznom, hogy ne vegyek fel kényelmes életstílust. Nem egyhetes terminusokban, hanem hónapokban kell gondolkodnom. Megőriztem a régi tulajdonságomat, hogy gátlástalanul mindent megírok, legfeljebb nem adom le. Az ember feltétlenül ír olyan dolgokat, amiket a hétköznapi élet nyom az orra alá… A feleségem időnként megpróbál rábeszélni, hogy menjek állásba. De ha lapnál dolgoznék, kevesebbet írnék. Jobb ez így nekem. Teljesen elégedett vagyok a lehetőségeimmel.

– Írásra a reggeleket vagy az estéket tartod alkalmasabbnak? És egyáltalán hol írsz? Bárhol, vagy csak egy meghatározott asztal mellett, a megszokott környezetben?

– Én akkor szeretek írni, amikor süt a nap. Itt most kényszerítő körülmények között élek. Egyébként korán kelek, mint a parasztok. Amikor a kakasok kukorékolnak. A nyár közepén négy órakor, augusztusban öt órakor kukorékoltak. A nyári munkám úgy alakult, hogy ébredés után egy-két órát dolgoztam a csemői szőlőben. Utána jó, bőséges reggeli következett, úgy hét óra tájban… Reggeli után olvastam, és úgy kilenc-tíz óra tájban elkezdtem a munkát. A derűs táj és a kellemes vidék nagyon inspirált a munkára. Persze, a családi állapotok nem kedveznek az írói munkának. Most azért álltam át az éjszakai munkára, mert nekem az kell, hogy hat-nyolc szabad órát lássak magam előtt. Ha közben a gyereket meg kell etetni, nehéz… Ez nagyon egészségtelen, és az embernek más gondolati vannak éjszaka, mint nappal. Estére az emberben összehalmozódik egy csomó fáradtság. A keserű verseim oda vezethetők vissza, hogy Budapesten éjszaka kényszerülök írni. Egyébként, ha éjszaka kettőkor fekszem le, akkor is felébredek hajnali négykor. Nappal állandó önkontrollban élek. Figyelem, hány kávé ment belém, mert estére kell tartogatnom magam. Ha nem munkával fejezem be a napot, borzasztóan sajnálom… Itt a konyhában írok, nincs helyem másutt. Különböző módszereket találtam ki, hogyan indítsam meg a motort. Elkezdek olvasni egy ismeretlen nyelvű szöveget, s a zenéje bepergeti a motort. A másik módszerem, hogy az újságra leteszek egy vonalzót, s a vonalzó két oldalán kilógó szavakkal elkezdek játszani. Jó módszer az is, ha az üres konyhaasztal előtt ülök, és nem csinálok semmit. Ez a semmittevés olyan ellenmérget termel bennem, hogy elkezdek dolgozni.

– Rendszeresen dolgozol?

– Minden éjszaka. A családomnak rengeteg haszna van abból, hogy a semmittevést nem bírom elviselni. Például én főzök itthon.

– Min dolgozol most?

– Most adtam le Egyik kiegyezés sem című kötetemet, 1973-ban megjelenik. Közben dolgozom egy Békés megyei szociográfián, címe: Békétlen Békés. Alcím: A megoldatlan állapotok rajza Békés megyében. Például, ha letelepül egy ipari üzem és kiképzi a munkásokat, a téesz izgatottan várakozik. Aztán elviszi őket, mert kétszázzal többet ígér. Ilyen problémák tömege.

– Első könyveid megjelenésének idején az irodalmi közvélemény hamar felfedezte benned a forradalmár költőt. A tíz évvel ezelőtti forradalmiságból, elveidből mit őriztél meg, mit hoztál magaddal a mába?

– Ez egy olyan probléma, amivel mostanában sokat foglalkozom. Megpróbálom visszafelé… Most úgy találom, hogy a költészet maga egy kamaszkorabeli megrekedés állapota. Ez az egész énkultusz… A kamasz úgy érzi, őt támadja mindenki. A költő a kamaszkorban való megrekedés típusa. A kamaszkorral együtt jár egy csomó romantika. Nem tudja, hogy a világ nem arra vár, hogy ő megváltsa… Mégis végigcsinálja. Mindez olyan, mintha forradalmiság lenne. Ebben a fiatalkori forradalmiságban sok a szerepjátszás, a romantika, a hősi póz. Ami aztán a versekben fényt is kap. A költészet rendkívüli szuggesztivitása révén ez a hősi póz szépen fest. Aztán, ha az ember kicsit vénül, észreveszi, hogy nem minden úgy van, ahogy az az ifjúkori romantikus pózból látszott. Persze, távol áll tőlem, hogy a korábbi könyveimet leszóljam, de más dolog az, hogy egy motorbiciklit bemelegítés közben bőgetnek, és más, ha a motorbicikli az országúton egyenletesen halad. A funkcióját akkor tölti be, ha az országúton egyenletesen viszi az utasát, és ekkor sokkal kisebb a hangja is. Úgy gondolom, a forradalmár magatartás olyasféle, hogy az ember közösségben gondolkodik állandóan. Az egyéni érdekeinek föléje helyezi a közösségi érdekeket. Ebben az ügyben az egyenletes munka (akár legyen az művészi munka) sokkal többet használhat a közösségnek, mint a nagy berregés és a füst. Szép lassan átállítottam magamat.

– Hangod újabban rezignált. Csalódtál valamiben? Csalódásod közéleti, társadalmi jellegű?

– Nem látok sok különbséget az elmúlt húsz évben a társadalom és az emberek viszonyában. Nagyon sok esetben tapasztaltam azt, hogy akik az ötvenes években feljelentgették az embert, hogy egyéni érdemeket szerezzenek, azok most sem hisznek, de csatlakoznak, támogatják a politikát. Bérházban élek, kapcsolatom van az emberekkel, rengeteg tanulságot vonok le. Sajnos, az úgynevezett munkásosztály sok esetben követője a kispolgárságnak. Rossz véleményem van a kispolgári vircsaftról, ami berághatja magát a mozgalomba.

– Mit tartasz mint író a legfontosabb feladatolnak?

– Azzal le kellett számolnom, hogy én érvényes recepteket tudok adni a jövőcsináláshoz. Ezzel le kellett számolni! Az előző kor irodalmából nőttem ki, ahol a receptcsinálás divat volt. Ez tulajdonképpen alkímia. Egyetlen lehetőségem maradt: a mai állapotok feltárása.

– Az írók között érzékelhető bizonyos nyugtalanság. Sokan úgy vélik, nincsenek még a helyükön, szeretnének lapot szerkeszteni, részt venni valamiben. Neked is vannak ilyen ambícióid?

– Az író helyzetét nem az határozza meg, hogy melyik szerkesztőségben csücsül. Az író attól író, hogy szabadon felelősségtudattal leírhatja egy papírra a véleményét a korról. De nem a fióknak. Nem az írók hibája, hogy ez a lehetőség nem tökéletes még. Bizonyos fokon a hivatalnokok részéről van egy gyanakvás az írókkal szemben. Így aztán jön a stílusbravúr, és az, hogy az íróknak nincs íróasztaluk a szerkesztőségekben. Ez álprobléma. Mi kell? Papír, ceruza és demokratikus megjelenési lehetőség. Előfordulhat, hogy az író úgy érzi az egzisztenciáját biztosítottnak, ha a kenyerét valamilyen irodalmon belüli tevékenységgel keresi meg. Ezzel is a hasznosság látszatát lehet kelteni. Az ember szereti, ha önmaga előtt becsben állhat. Nem szívesen vallja be, hogy munkakerülő, vagy kevés munkával élő ember. Innen ered a háborgás, ami tapasztalható. Nem íróknak való feladat. Pótszereken élés. Olyan, mint amikor valaki cukorbeteg, és édesen szereti a teát, ezért szaharinnal issza. Sokan megkapják a fizetésüket, ha dolgoznak, ha nem, ez a kényelmes hivatalnokszemlélet az, ami időnként az írókat is elfogja. Végül egy lírai költő nem képzelheti el, hogy bekerül egy napilaphoz, és ott versekkel tölti meg a lapot. Arra gondol, hogy van ott egy fizetés, egy íróasztal. Kicsit öreg az irodalom, és az öregek léttől való félelme van bennük. Hiányzik az a kamaszos energia, hogy egy farmernadrágban is lehet irodalmat csinálni. És itt van ez az öreg európai élet. Minden máshol történik, nem itten. És Európában minden balul sikerül. Ebben a világban él az ember, ez az elöregedett világ hat rá.

– Véleményed szerint mi a költő és a költészet szerepe a mai társadalomban?

– Nincs semmi szerepe egyetlen művészetnek se. Ebben nem a művészek ludasak… Ebben pesszimista vagyok. A kérdésnek ez egy olyan felfogása, mintha Petőfi azért ment volna el Segesvár alá, hogy harminc kozákot lenyakazzon. Másként kell felfogni, napi hatása nincs. Soha nem tapasztaltam, hogy a versnek gyakorlati haszna lett volna. Ugyanígy nincs a filmművészetnek. A közönség, a befogadóközeg élvezetvágyból közeledik ezekhez a művészetekhez, úgy olvas el egy verset, ahogy kitölt egy pohár italt, és nem arra gondol, amikor a versnek nekifog, hogy egy világgal ismerkedik, s az ugyanolyan fáradsággal jár, mint egy turistaút. Mindenben ez a kényelemszemlélet tapasztalható a társadalomban, ugyanez a művészetek körül is. De ez mindig csak féligazság. Mert ha egy szerkesztő magáévá teszi ezt a szemléletet, hogy mindegy, mi kerül bele, abból baj lesz. Ezt az álláspontot nem kell elfogadni. Valamit tenni kell. Én például előszeretettel alkalmazom azt, hogy disznó szavakat írok bele a versbe. Ha csak azért vette le a polcról a könyvet, hogy vakarózzon felette, lepődjön meg, amikor csokoládéevés közben az a szó kerül eléje, hogy szar. Olvasóellenes dühömben írom a nyers verseket, amiket néha kiírok magamból. Elképzelem azt az öregasszonyt vagy bakfist, aki desztillált művészetre vágyik, és a tizedik sorba beleírok egy olyan szót, ami megharagítja. Az író az elvárásokat is érzi, amikor ír, és ezekre is reagál. Ki megalkudva, ki dühösen…

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Nincs generációm. Írógenerációm nincs, mivel szétszórt közegben élek, barátaim alig-alig vannak, így a generációm jelenlétét sem érzem magam körül. Ha háborúba vinnének, egy generáció kerülne egy lövészárokba, de ilyen behívóparancsok nincsenek. Nem látom, hogy a negyvenévesek valamilyen speciális helyzetben lennének az irodalomban vagy az életben. Sokan emlegetik a generációkat, de amit mondanak, a háború utáni nemzedékekre nem nagyon érvényes. Azt tapasztalom, sokkal szívesebben vagyok együtt a huszonöt éves Béres Attilával, mint egy-egy generációmbeli férfiúval. Ennek nyilván oka van. Úgy találom, generációm tagjai többnyire elpuhultak, egy-két ember ha akad, aki megmaradt a réginek. Generáció az én életemben nem adódott. Író barátaim nincsenek. Pedagógusok, egy-két festő. Más az ivócimbora és más a barát. A mai társadalom valahogyan nem inspirálja azt, hogy az embernek barátai legyenek.

– El tudnád képzelni, hogy a foglalkozásod nem az írás, hanem valami más?

– Sokféle foglalkozást el tudok képzelni magamnak. Meg tudnék élni mezőgazdasági munkából, holott azt mondják, nem rentábilis. Nagyon gyorsan meg tudnék tanulni bármilyen szakmát. A famunkák állnak hozzám a legközelebb. Mindkét kezemet egyforma értékkel tudom használni. El tudom képzelni, hogy nem írással keresem a kenyeremet, de akkor csak gyakorlati munkával. Ifjúkoromban a Nagykunsági Állami Gazdaságban lovász voltam. Az összes mezőgazdasági munkákhoz értek, palántázástól a szőlőig. Egyik munka sem büdös. Ugyanakkor frissebb sikerélményt ad az embernek, mint az írás. Jó-e, amit írt? Ha bever egy szöget, rögtön látja, hogy jól van beverve. A praktikusság iránti érzékem mindig megélhetést biztosítana nekem. Valamikor tanítottam, könyvtáros voltam. Egy idő után a szellemi foglalkozásokat meguntam. Viszont a lakásomat magam festem ki, s amióta városlakó lettem, semmihez nem hívtam iparost. Ha felrobbant a gázboylerem, beforrasztottam.

– Ha nem írsz, mit csinálsz?

– Körülnézek, hogy mit tudok csinálni a lakásban? Könyvespolcot ácsolok, bevásárolok, főzök…

Nyílik az ajtó. Ladányiné Gabriellát átvonszolja a konyhán, s a toaletten megpisilteti. Zubog a víz. Várunk, nézzük egymást Ladányival. Amikor elvonulnak, újra megszólalok:

– Úgy tudom, nagy utazó vagy.

– Meglehetősen sokat megyek. Magyarországon nincs is olyan hely, ahol nem jártam. Elsősorban Magyarországon szeretek utazni. Ha külföldre megyek, azt nézem, hogyan élnek az emberek. Az épületek, romok nem érdekelnek. A csavargás szinte mániám. Néha az egy helyben élés depressziót okoz az embernek… Amíg nem voltam újra nős, addig azt csináltam, hogy kimentem az Emke sarokra, s amelyik pályaudvar felé előbb ment villamos, arra felszálltam. A vasúton kiválasztottam magamnak egy olyan helyet, ahol rég voltam, vagy sohasem. Paksot felfedezni van olyan, mint Kijevet. Ennek ellenére utazásaim az utóbbi évtizedben Erdélybe irányultak, mert van egy könyvtervem, amit szeretnék megoldani. Erdélyi szépmívesek… Esszé-riportok. Ebben a könyvben a mai romániai magyar szellemi életet próbálom feltérképezni. Ezt saját zsebemre csinálom, ahogy a Békés megyei szociográfiához sem kapok állami támogatást. Területenként járom be Erdélyt. Nagyon élvezetes munka. Mindig valamilyen munkakapcsolatot alakítok ki magam körül. Most például azon fáradozom, hogy a feleségem jól megtanuljon fényképezni, és segíteni tudjon nekem a munkámban.

Újra nyílik az ajtó, s Ladányiné a kisebb gyereket is átvonszolja a konyhán. Túl az ajtón megpisilteti, zubog a víz. Visszavonulnak. Nézzük egymást Ladányival. Megszólalok:

– Érzel magadban valamilyen hiányt?

– Többet kellene olvasnom. Elmaradásokat érzek. Vannak problémáim, melyeken nem tudok segíteni, a körülményeim miatt. Éjszaka dolgozni nagyon rohadt. Van még egy dolog, amit hiányként vetek fel. Bármennyire is csinál az író ideológiát ahhoz, hogy a helyzeteket lefényképezi, felméri, nekem például egyre többet kell foglalkoznom azzal, ha valamire nemet mondok, tudjak valamire igent is mondani. Az elképzeléseimet karakterisztikusabbá kell tennem. Ma ez nem megy olyan romantikusan, mint a múlt században. Közgazdasági képzettség kell a jövőbelátáshoz. Tanulás, olvasás… Kielégületlenséget okoz például, ha látom, hogy sok ember a társadalomban nincs a helyén. De hiányzik a társadalomból az az erőállapot, ami a jobb híján pozícióba helyezett emberek helyére megfelelő embereket nevezne ki. Szerintem egy írónak alaposan be kellene avatkozni ezekbe a társadalmi problémákba. Szorgalmazni kellene a demokratizmust! Az emberekben van egy bizonyos közöny és gyávaság.

– Ha lehetne, lemondanál valamelyik tulajdonságodról?

– Néha sokat iszom, erről szívesen lemondanék, mert rendkívül szeretem azt az állapotot, amikor tiszta a fejem. Csakhogy az ember tudatára egész nap annyi minden rárakódik, hogy szükségét érzi valamilyen kábítószernek, görcsoldónak. A tévé-műsort nem nézem évek óta. Este leginkább megiszom egy üveg bort, ami után őszi ködben nézem a világot. Részeg még soha nem voltam, de szeretném, ha nem szeretném az italt. Nem szívesen ülök le írni, ha nincs az asztalon egy üveg bor. Ilyenkor sajnálom magamat, hogy húszéves írói működésem után, negyvenéves fejjel egy segédmunkás életszínvonalán élek. A saját értékemet ismerem. Van, aki negyedannyit tett, és tízszer olyan jól él, mint én. Sajnálom magamat. Ezt a sajnálatot akarom kiirtani magamból.

Kint csengetnek. Hangok. Úgy tűnik, egy asszony érkezett a kisgyermekével. Bemennek a szobába.

– Vannak ellenségeid?

– Vannak, de szeretem őket. Azért szeretem őket, mivelhogy utálhatom őket, tehát indulatot kapok tőlük, és én indulatból írok. Az ellenségek gondoskodnak az indulatomról. Sok mindent tesznek ellenem, feljelentenek, akadályoznak a munkámban.

Nyílik az ajtó, Ladányiné a szomszéd gyereket átvonszolja a konyhán, s az ajtó mögött megpisilteti. Zubog a víz. Várunk. Nézzük egymást Ladányival. Visszamennek. Csendesednek a csapok.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Én általában megértő vagyok az emberekkel, még a hibáikkal is. A gyűlölet hiányzik belőlem. Arra is képes vagyok, hogy ha tudom, hogy ellenségem, mégis elcsevegek vele egy pofa bor mellett. Van egy képességem: a villamoson megismerem az embereket arról, ahogy a fogantyút fogják, tolakszanak… Tudom, kinek milyen a jelleme. Nem túlságosan érdekelnek az életkörülményeim, így nem érzem, hogy az ellenségeim veszélyeztetnek. Egy dolog érdekel: a lakásajtón belül normális állapotok legyenek. A barátaim ne csapjanak be, és én ne csapjam be őket. A lakásajtón kívül tudomásul veszem, hogy a társadalomban időnként bizonyos dzsungeltörvények uralkodnak. Ezeket figyelmesen kell kikerülni. Ennek következménye, hogy amióta a társadalmi mozgást figyelem, semmiféle meglepetés nem ér.

– Hiszel a barátságban?

– Hiszek és számítok rá. A barátaim, nagyon kevesen, tizenöt-húsz éve a barátaim. Nagyon sokat köszönhetek ezeknek a stabil barátságoknak. A kényes helyzetek az ember kopásával nehezebben emészthetők meg. Ilyenkor bizonyos kételyek felmerülnek: szükség van a barátokra. Létszükséglet, hogy az embernek néhány barátja legyen. Fontosabb, mint az ennivaló.

– A nők, gondolom, többet jelentenek, mint a barátok?

– A nők sokkal kevesebbet jelentenek. Egy ideig csodáltam őket, aztán rájöttem, felesleges. Mindegyik ugyanazt nyújtja. Nem hiszek az emancipációban. Nagyon kevés nőt láttam, aki komolyan vette társadalmi jogait. Nagyon szeretem a nőkben az anyát, azokat, akik már szültek. Ez átalakítja őket, másként viselkednek, akik felelősséggel gyermeket szültek, mint a nomád nők. A nők széplelkűségében nem hiszek, erős kételyeim vannak a nők érzékeny széplelkűségében, mivel a legtöbb szadistát nők között találtam. Élethelyzetekben fantasztikusan kegyetlenek tudnak lenni. Reális áttekintésre nincs türelmük, ösztönösen ítélkeznek. A saját gyarlóságukat elnézik maguknak, másokat annál jobban csepülnek. Mindenesetre én nagyon sokat köszönhetek a nőknek. Azt például, hogy lehúztak a hétköznapi életbe… Mást ne mondjak, két tartásdíjat fizetek. Vagyis nem engedték, hogy elszakadjak a valóságtól. Az persze rendkívül előnyös, hogy sok van belőlük, s ha az ember egyikben csalódik, mindig talál egy másikat, amelyik feltölti illúziókkal. Azt elmondhatom, jó napom van, ha szép nőket látok. Nem tudnék remete lenni. Azért megyek le az utcára, hogy szép nőket lássak. Egyszerűen, hogy elektromosságot gerjesszenek az emberben… Az a tudat, hogy az ember körül vannak. Ez az elektromosság hozzájárul az ember írói életéhez.

– Mi a kedvenc ételed és italod?

– A friss homoki borokat szeretem. A kedvenc ételeim pedig friss húsokból állnak. Általában csak húsokat eszem, különböző formában. Népi gusztusom van, a fűszeres ételeket szeretem, a paprikás, szaftos húsokat. Külföldi útjaimon is a helyi jellegű ételek érdekelnek. Egy jó helyi íz legalább annyira, mint egy rossz színházlátogatás. Az idegen városokat jobban megismerem a szagukról, mint az ottlakókról… Belaktam a szűkebb Balkánt. Néha rövid ideig egy-egy idegen városban jobban otthon vagyok, mint a saját hazámban. Aztán egyszer csak elkezdenek hiányzani a saját hazám kellemetlenségei, és hazajövök.

Feláll, serpenyőt helyez a tűzhelyre. Nagy sistergés támad, biztató illatok párállnak szerteszét a szűk helyiségben. Ladányi néhány perc múlva nyírségi töltött káposztát tálal sült hússal. Eszegetünk, kortyolgatjuk rá a csemői bort. Főzni tud, a jelek szerint a borhoz is ért. Falatozás közben faggatom tovább.

– Voltál már komolyan beteg?

– Még soha életemben, nem ismerem a betegséget. Hála istennek… Vigyázok magamra… Kétségbeejtő lenne ilyen körülmények között egy betegség. A betegség szabad pályán katasztrofális. Semmi mástól nem félek, csak a betegségtől. Kezdetben több minden kikezdte az életemet, de a szabad természetben való munka, a hasznos tevékenység teljesen rendbe tette az életemet, egészségemet.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

– Nem szoktam… Teljesen mélyen alszom. Nagyon keveset, négy-öt órát alszom egy éjszaka. Ha elkezdek álmodni, akkor már baj van az egészségemmel. Ha nyugi van, egyik percről a másikra frissen ébredek. A szakkönyvekben is utánanéztem, miért nem álmodok… Biztosan álmodok, de nem emlékszem rá. Az élet kényszerített rá a rövid alvásokra. Megtanultam jógázni, és percek alatt, önhipnotikus módszerrel elaltatom magamat. Elalvás előtt lezárom a napot. Visszapergetem az eseményeket, és arra igyekszem, hogy megoldatlan, lezáratlan ügyem ne maradjon. Ez a módszer nagyon alkalmas arra, hogy az ember ilyen lehetetlen körülmények között is dolgozni tudjon.

– Mit vennél most, ha nyernél egymillió forintot?

– Nagyon hülyén elverném. Nem tudnék többre menni vele, mint a havi jövedelmemmel. Egy kocsira nagy szükségem lenne, hogy a Békés megyei szociográfiát befejezzem. Így is előbb-utóbb kell. Azt hiszem, hiányokat pótolnék. Fiatal íróknak befizetnék például egy albérlők házára. Semmiképpen nem igyekeznék ebből magamnak jobb, elegánsabb életet kialakítani. Nagyon jól tudom, hogy az én művészetem az életforma függvénye. Ha jómódba kerülnék, befejezném a pályát. Így aztán nem költöznék fel a Rózsadombra, de egy lakótelepre sem, a kerületet sem hagynám el szívesen. Tulajdonképpen nincs is szükségem egy ilyen lottónyereményre. Egyszer volt egy négyes találatom, de a szelvényt elfelejtettem bedobni.

– A szorongást mint érzést ismered?

– Különösebben nem… Egy időben féltem a hatósági tisztviselőktől. Mostanában abszolút semmi szorongásom nincs. Keserűség is csak akkor fog el, ha úgy fekszem le, hogy nem dolgoztam. Az ilyen rossz nap, semmiféle kielégülése nincs az embereknek.

– Voltál életveszélyben?

– Voltam egyszer-kétszer… 1956-ban átmentem a Szabadság-hídon. Az egyetemről hazafelé tartottam… A pesti hídfőnél pufajkás nemzetőrök füstölögtek. Valószínűleg gyújtógolyóval lőttek beléjük. Már nem éltek. A Gellért-fürdő bejáratával pontosan szemben, a híd bal oldalánál fegyveresek közeledtek… Nagyon álmos voltam, három napja nem aludtam. Szembefordult velem egy géppisztolyos katona, és hirtelen felötlött bennem, hogy mit csináljak? Beugorjak a vasszerkezet mögé, vagy menjek tovább nyugodtan. Mentem. Nem lőtt. Akkoriban maradhatott abba a lövöldözés. Azért nem tanultam meg úszni, mert 1945-ben egy légógödröt ástunk az udvaron apámmal. Egy kétfedelű felderítő repülőgépről lövöldöztek, és bombát dobtak le ránk. A légnyomás beledobott egy vályoggödörbe, ami tele volt vízzel. Ha az apám ki nem húz, ottmaradok. Az volt a szerencse, hogy tőlünk öt méterre esett le a bomba, de nem robbant fel. Ezután nem vágytam tóban fürödni, máig sem tudok úszni. Hajón nem szívesen utazom, inkább repülőgépen. A vizet csak fürdőkádban szeretem vagy szódavízként…

– Kártyázni tudsz?

– Nem tudok, sajnáltam rá az időt. A sakktól is. Gyermekkoromban sem játszottam semmit. Nem a játék, hanem a lényeg érdekelt. A költészetben ezért nem érdekel a forma. Általában sajnálom az időt az ilyen ügyektől. Lehet, hogy szegényebb lettem vele.

– Mi a véleményed a családi életről és a család szerepéről a társadalomban?

– Gyereket igazán csak akkor lehet szeretni, ha az ember maga neveli. Egy saját gyerek fantasztikusan kellemes tud lenni. Nagyon fontos, hogy az embernek gyereke legyen. A gyermeknek is megvan az az aranyos tulajdonsága, hogy általa, gyermeknevelés közben nem lehet szarrá válni. Más felelősséggel él, dolgozik az ember a társadalomban, ha gyerek közelében él. Másként alakítja a jövőjét. Nagy ösztönző a tehetetlen kis jószág, aki az emberre rá van bízva. A gyerek tényleg olyan, hogy az ember életének a görcsét feloldja. Nem véletlen, hogy több a válás azokban a családokban, ahol nincs gyermek. A házastársak között más a kapcsolat, ha gyerek van. Türelmesebbek egymáshoz, mert van egy türelmet próbára tevő gyerek. Óriási dolog, hogy az ember napja úgy kezdődik, hogy egy törpe meglovagolja, és kiveri az álmot a szeméből. Én például nagyon szeretem a törpéimet. Ha nem vagyok itthon, a lányom egész nap emleget.

– Mit tartasz a legnagyobb hazai gondnak?

– A legnagyobb hazai gond szerintem az érdektelenség, az, hogy az emberek cinikusak a társadalom menetével szemben. Szerintem ez az egy nagy hazai gond van. Nem érzik az emberek, hogy közösségben élnek, s az utca és a gyár az övéké…

– Van olyan szó, íz, illat, ami nosztalgiát kelt benned?

– Vannak. Például a szülőföld szó. A községem nem nagyon szeret engemet. Nem vagyok próféta a saját hazámban. Főleg a Békés megyei szociográfiám miatt. Pedig szeretem a szülővidékemet, sárba ragadt vidék. Szegény is… Ahol nagy a szegénység, ott az ösztönök nem a legszerencsésebben működnek. Szikes is… Borsod jobban a szívemhez nőtt, mint a szülőföldem. Három évig tanítottam Borsodban, Rudolftelepen. Életem egyik legszebb időszaka volt. Itt még az értelmiség is különb volt, mint a szülőföldemen.

– Mondj egy ünnepet, olyant, ami számodra a legkedvesebb!

– Semmi a világon… Általában mindennap dolgozom. Vannak jó napjaim, amikor süt a nap, jó idő van, ezek az ünnepek. Általában semmiféle tekintélytisztelet nincs bennem. Nem szeretem az ünnepeket. Azt sem tudom, mikor van a nevem napja. Különösebben semmit sem tartok számon. A társadalmi ceremóniák engem nagyon untatnak. Az emberek a saját életük eseménytelenségének enyhítésére találták ki őket.

– Dévaványán kinek a házában laktatok? Miből éltek a szüleid?

– Bérlők voltak általában… Az utóbbi években megvettek egy rossz házat. Bár ne vették volna. Apám cipész, bőrdíszműves, felsőrészkészítő, de jó ács és kőműves is! Az egész család ácsokból állt. Apám volt a legkisebb gyerek, és suszterinasnak adták. Rendkívül jó mester volt, vidám, megelégedett. Hatvanon felül van, de még mindig hajnalban kel. Anyám pásztorcsaládból származik, anyai nagyapám községi csordás volt, Tóth Mártonnak hívták… – mondja Ladányi Mihály, aztán bort önt a poharakba, iszik, és hátradől. Én is iszom. Egy konyhában ülünk, a Dob utca közepe táján. Szóval a belvárosban…

 

Mándy Iván

Az út szélén áll egy magánautó. Csikorog a motorja, de nem indul. Az autó ablakán aztán kidug valaki egy esernyőt. Meglengeti és kiabál: „Taxi… Taxi…” – Fékez mellettük egy taxi. A sofőr kiugrik a volán mellől, mert azt hiszi, műszaki segítséget kérnek. De nem. Az autóból kikászálódik az esernyős férfi és a felesége. Átülnek a taxiba. A saját autójukat ott hagyják az út szélén. Ez a legújabb történet Mándy Ivánról.

Állok a Mező Imre úton a ház előtt. A negyedik emeleten lakik. Négyre ígérkeztem, nem akarok előbb becsengetni. Esik az eső. Szürkén ködlik az utca. Elképzelem Mándyt, ahogy kidugja az esernyőjét az autó ablakán… Miért nem szállt ki az autóból? Talán akkor is esett az eső. Furcsán hat Mándy ezzel az autóval. Nem gondolná az ember, hogy autója van. Igaz, hogy megnősült. Négy esztendeje. Valaki azt mondta tegnap a Nemzetiben, hogy Mándy elegánsan, választékosan öltözik. Ez is meglepett. De miért? Csak olvasója vagyok. Főleg az utcán szoktunk összetalálkozni. Futólag, gyors intés, köszönés. És a kávéházban, amíg működött a Hungária. Mándy a mélyvízben tanyázott vagy a presszógép közelében. Én viszont az ajtóval szemben, mert mindig vártam valakit. Csak addig láttam Mándyt, amíg átment az asztalok között. Kopott kabátokra emlékszem, fakó színekre. Vagy az egy régebbi Mándy, az ötvenes évekből? Vagy talán nem is Mándy egészen, hanem Zsámboky?

Esik az eső, áznak a kőangyalok. A házzal szemben, az út túloldalán a Kerepesi-temető kőfala húzódik. Az angyalok, a fák és az emlékművek a kerítés fölé magasodnak. Mándy a holtak városát látja az ablakból. Vagy a Teleki teret. A ház egyik oldala a Teleki térrel határos. Persze, nyoma sincs már a hajdani bódéknak, zsibvásárnak. Csak fák és bokrok csoportosulnak a padok körül. Némán, mozdulatlanul. Megváltozott a tér. Az utca is, út is. Valaha a Fiumei út forgalma hömpölygött az ablakok alatt. Mándy vajon mennyit változott az utolsó húsz évben?

Négy óra előtt egy perccel már az első emeleti lépcsőfordulóban állok. Miféle ház ez? Tiszta a lépcsőház és világos. A fordulókban ablakok. A színes katedrálüveg a sarkokban és a széleken megmaradt. A törések helyére átlátszó síküveg került. Körfolyosókra látok, asszonyok hajladoznak az ajtók előtt. Nagy a fenekük. Fogadni mernék, hogy Mándy nem tud autót vezetni. Mándyban az a szeretetre méltó, hogy nincs villanyborotvája, s ma is zsilettel borotválkozik. A vágásokra cigarettapapírt ragaszt, és sokáig áll a tükör előtt. De honnan veszem ezt?… Még egy forduló és még egy… Lihegve támaszkodom a csengőnek. Mándy azonnal ajtót nyit. Mosolyog, nevet. Jókedvű. Tágas előszobába kerülök, majd a szobába. Két szobája van Mándynak, egybenyílnak. Polgári bútorzat. Vitrin, tele folyóirattal, nagy tálaló, kis tálaló, magas hátú, kényelmes székek, ovális ebédlőasztal, a mennyezeten gipszrozetták. A kis tálaló két oldalán színes, csavaros gyertyák, középütt régi, béna óra. A falon egy festmény, valószínűleg az író édesanyját ábrázolja, s az ablak közelében egy Csorba Géza-rajz 1922-ből. Mándy Iván arcképe négyéves korában.

– Látod, ez a kis kép minden vándorláson át megmaradt – mondja.

Az ablak közelében növények, fikusz, filodendron, pálma s egy televízió. Ez meghökkent. Zavartan, szomorúan nézem a készüléket. – „Televíziója van… Nézi… Aligha borotválkozik akkor zsilettes masinával…”

– És az ablakok?

Átvezet a szomszédos szobába. Kiállunk az erkélyre. Ázunk. Alattunk a Teleki tér, balra a temető. Jól belátni a kőfal mögé. Az egyik mauzóleum tetején hatalmas arkangyal verdes a szárnyával.

– Nem zavar ez a temető?

– Nem… Még az a jó, hogy ez itt van…

Visszatérünk a másik szobába, leülünk. Az ovális ebédlőasztal szélén néhány kutyanyelv hever és egy üres írógép. Nézelődöm, keresem Mándy íróasztalát, tárgyait. Nincsenek tárgyai. A vastag bútorok között óvatosan, idegenül mozog. Az asztal szélén, egészen a szélén, úgy látszik, írogatott egy kicsit. Ideiglenesen az asztalra tette a gépet, nyilván este majd elpakolja. Úgy él a saját lakásában, mint egy szállodában.

– Ez az anyám lakása volt… OTI-ház…

Nézem az arcát, ruháját. Fehér ing, divatos pulóver, vasalt nadrág. Arca derűs, nyugodt. Arcvonásai enyhén határozatlanok. Ötvenhárom éves. 1918. december 23-án született Budapesten. Az ötödik gimnáziumból kimaradt, és író lett. Hivatalos munkaviszonyba egyetlenegyszer keveredett. Rövid ideig, talán másfél évig lektorkodott a Népszavá-nál. Sokat dolgozott persze a Rádiónak s különböző lapoknak is, de mindig mint külső… A kívülmaradás Mándynál nem program, hanem az egyéniség természetes megnyilvánulása. Életstílus, érdekes, értékes életforma. Az ötvenes években sok bírálat érte írói működését. Kifogásolták, hogy szűk körben mozog, s periférikus figurákról ír szürkeséget árasztva. Mándy öntörvényű világa időközben kiteljesedett, megszépült. A szürke sok árnyalata felragyogott. Fokozatosan megértették a hőseit és a világát. Mándy Iván nagyon jó író. Tud valamit a városlakó, elbizonytalanodott emberekről, amit senki más nem tud. Arról ír, amit ismer. Prózaírónál ez nagy erény. 1948-ban Baumgarten-díjat kapott, 1969-ben pedig József Attila-díjjal is kitüntették. Művei: Csőszház (regény, 1943); Az egyedi diák (ifjúsági regény, 1944); Robin Hood (ifjúsági regény, 1945); Franciakulcs (regény, 1948); A huszonegyedik utca (regény, 1948); Vendégek a palackban (elbeszélések, 1949); Egy festő ifjúsága (ifjúsági regény, 1955); Csutak a színre lép (ifjúsági regény, 1957); Idegen szobák (elbeszélések, 1957); Csutak és a szürke ló (ifjúsági regény, 1959); Fabulya feleségei (kisregény, 1959); Csutak a mikrofon előtt (ifjúsági regény, 1961); Mélyvíz (musical comedy, Petőfi Színház, 1961); A pálya szélén (regény, 1963); A locsolókocsi (ifjúsági regény, 1964); Az ördög konyhája (elbeszélések, 1965); Séta a ház körül (elbeszélések és kisregény, 1966); A régi idők mozija (elbeszélések, 1967); Egyérintő (elbeszélések, 1969); Mi van Verával? (regény, 1970); Előadók és társszerzők (elbeszélések és kisregény, 1970); Egy ember álma (regény, 1971).

Mándy kávét tálal fel az ebédlőasztal sarkán. Hörpölgetjük, nézzük egymást. Egyetlen karcolást sem látok az arcán. A végén majd kiderül, hogy villanyborotvája is van. Megszólalok:

– Ez a név, hogy Mándy, honnan van? Magyarosított név?

– Nem… Szatmárból származunk, a családunk református. A nagyapám Mezőtúrról került Pestre. Postás volt, a mozgópostánál dolgozott. Még az első háború előtt került Pestre. Az anyám apja is postás volt. Furcsa módon nálunk sok a postás – mondja Mándy, és leteszi a csészéjét, várakozik.

– Mesélj valamit a gyerekkorodról… Hol születtél, klinikán vagy otthon? Miből éltetek?

– A Gyár utcában születtem, oda került a nagyapám postásnak. Első élményem a két postásló volt, azokat mindig ájultan néztem… Ott sokáig laktunk… Az apám a városházánál dolgozott, elég szegény volt. Négyéves koromban aztán egyszerre gazdag lett. Rábízták a Nemzeti Színház felépítését. Így azóta sem épült fel a Nemzeti Színház. A Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán volt egy telek, ott akarták felépíteni… Egyszer csak elvették tőle az engedélyt, megbízást, mindent. Pénzt nem tett félre. Nagyon nagy jólétből iszonyú nyomorba zuhantunk. Illetve, valami pénzt megtakarított, de azt lapokba fektette, gyereklapokat indított… A Gyár utca után jött a szállodakorszak… Nagy vándorlások kezdődtek… A második felesége révén újabb vagyonra tett szert, amit aztán nagyvonalú könnyelműséggel elpusztított. Apám újságíró volt, de nem dolgozott lapnál. Külső volt. Főleg az Esti Kurír-ba és a Népszavá-ba szokott írni. Írt ő verseket is a Kiss József-féle Hét-be. Később, negyvenöt után a Kassák-féle Új idők-be is… Érdekes társaság volt az apáméké. Feljöttek vidékről és berobbantak. Nagy kávéházi beszélgetések… Maguk sem tudták, mit akarnak, de annyi minden volt bennük. A bizonytalanság beárnyékolta a gyerekkoromat, de rengeteg izgalmat is adott. Szegény anyám volt a család rendes pontja. Állásba kényszerült. Az OTI-nál volt tisztviselő. Hozzá jártam vasárnap ebédelni, ő fizette a tandíjamat, amit aztán atyámmal együtt eltoltunk. Ötödik gimnáziumban nagy lázadás után fordulópont következett az életemben. De nem szociális okokból. A Bodográf moziban egyik délelőtt eldöntöttem, hogy nem megyek többet iskolába. Meguntam a savanyú pofákat. Eldöntöttem, hogy a reggeli folyosókat nem nézem tovább. Akkoriban a Hotel Adriában laktunk. Rengeteget olvastam. Ibsen-drámákat, nagy mennyiségben.

– Családilag, társadalmilag mi határozta meg az életutadat?

– A gyerekkor, a kiszorítottság. Még a Tisza Kálmán téren sem álltak szóba velem. „Ez nem jár iskolába, nem tudni, mi lesz belőle.” És az északi irodalom, Jacobsen és Herman Bang írásai.

– Mondhatnál még valamit a szűkebb szülőföldedről?

– A Gyár utca, de valójában a terek háromszöge. A Tisza Kálmán tér, Mátyás tér, Teleki tér. Ezeket nagyon szeretem, ide tartozom.

– Álmodni szoktál?

– Hogyne… Az álom rendkívül fontos. Ugyanazok az alakok tolongnak, akik ébren is körülvesznek, csak egy-egy hangsúly megcsúszik, ahogyan ez már az álomban lenni szokott.

– Külföldön éreztél már honvágyat?

– Keveset utaztam, de nekem már a Soroksári úton honvágyam van. Rettenetesen lusta vagyok… Az utazáshoz jobb nyelvtudás kellene, pénz és más alkat.

– Ha nem itt élnél a Teleki tér sarkán, hol tudnál még élni a földön?

– Pécsen tudnék, talán egy bécsi szállodában, talán Prágában. Talán… De ezek csak olyan feltevések…

– Emberi lakhelynek mit tartasz ideálisnak?

– Mindenki a maga törvényei szerint dönti el. Én egy időben nagy hajlandóságot éreztem egy másod-harmadosztályú szállodához. Európai szinten levő szállodára gondolok, de nem első osztályúra, mert az kínos. Ez nem rossz életforma, azt hiszem.

– Ez, gondolom, gyermekkori nosztalgia?

– Biztos… Furcsa, hogy ez számunkra, úgy értem, magyarok számára, teljesen reménytelen. Végül is, lehetnének szállodáink, ahol az ember lakhatna. A presszókat is nagyon szeretem, ez alapkérdés. Sokat dolgoztam ott.

– Hogyan kell élni az embernek? Mit kell csinálni az életben?

– Hát azt nem tudom… Ha az ember felismeri a saját tulajdonságait, törvényeit, akkor azon belül kell kialakítania az életformáját. Csak igyekezni nem szabad, Erőltetni valamit. Az ember lehetőleg ne kerüljön számára idegen kényszerhelyzetbe. De a saját életéből azért a maximumot hozza ki.

– Vannak beteljesületlen vágyaid, terveid?

– Miután a szállodáknak vége, csak lakhelyre vágyom.

– Lakásod van…

– Az van… Szerettem volna futballista és karmester lenni, de ezek nem teljesültek. A Tisza Kálmán tér B-csapatába igyekeztem bekerülni, de ez nem valósult meg. A másikat meg sem próbáltam. A futballhoz azért valamelyest értek. Azelőtt, ha egy játékos kijött a pályára, nagyjából megláttam, hogy mi van benne.

– Gondolom, ha az utcán ment egy ember, abban is megláttad nagyjából…

– Igen, az ember úgy rászagol.

– Elégedett vagy?

– A jó ég tudja. A munkámmal? Azzal az ember soha. Egyébként szinte igen. Olyan rémületes és bizonytalan gyerekkorom volt, hogy ahhoz képest némileg megnyugvás a mostani életem.

– A szorongást mint érzést ismered?

– Nagyon. A gyerekkorból jön, de sok minden egyéb is kapcsolódik hozzá. Talán ezért sem merek utazni… Elveszettség, bizonytalanság.

– Mit vennél, ha nyernél egymillió forintot?

– Gőzöm sincs. Nagyon szomorú… Az ember lázasan kapkod, de nem tudja, mit venne. Szerencsére ez a veszély nem fenyeget. De kellene lenni egy alapvető vágynak… Néha álmodom egy kertes házról. Nem vagyok természetbarát, de egy kert, ahol járkálhatnék, jó lenne. Ez a kocsi is meghaladta minden vágyamat, eszembe sem jutott volna soha.

– Milyen kocsitok van, R 16?

– Hogy R lenne? Nem tudom…

– Úgy értem Renault?

– Nem tudom… Olyan kis gömbölyű, kicsi…

– Zastava?

– Azt hiszem… A feleségem vezeti, én csak az ajtaját tudom kinyitni, ha formában vagyok.

– Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz!

– Valamikor fogalom volt egy húszas. Az azóta több okból megemelkedett. Azt hiszem, tízezer forint már egy pénzösszeg. A húszas már csak szimbolikus jelentőségű.

– Melyik a kedvenc ételed és az italod?

– Várj csak… A bécsi szelet volt, amíg nem lett ennyire papírvékony. És az erőleves. A Hungáriában Szécsi Margittal szoktunk enni. A feketekávé, azt hiszem, nem tartozik ide. A vörös bor talán. Ebéd után… Megkínálhatlak borral is?

– Ha nem édes.

– Megsértesz. Soha nem iszom édes bort.

Mándy feláll, villanyt gyújt, kimegy. Magamra maradok. A szomszéd szobában hangosan ketyeg egy óra. Figyelmeztető kattanások. Jön a bor. Fehér, száraz. Felemeljük a poharakat. Nézzük egymást, iszunk. Mándy tizenhét évvel idősebb nálam. Mi az, hogy Hotel Adria? Mi az, hogy Bodográf mozi? Mi az a Bodográf? Név? Egy műszer neve, vagy a mozisé?

– Iván, mi az a Bodográf?

– Nem tudom… Az volt annak a mozinak a neve.

Letesszük a poharakat. Mándy néz rám, nem érti, hogy mit akarok a Bodográffal. Én sem értem.

– Hánykor fekszel le?

– Úgy éjfél felé, mivel viszonylag korán kelek… Fél hétkor.

– Az életedben volt valamilyen nagyobb fordulat?

– Ez volt, az iskola otthagyása… A házasság természetszerűen. De korábban még az első novellám megjelenése, ami igen rossz volt. Látogatásom Schöpflinnél, az akkori Franklin Társulatnál. Mindig ráért, pedig Schöpflin volt, és én még kezdő, fiatal író sem voltam. Döntő élményeim közé tartozik a mozi. Nem mint filmírónak, hanem mint nézőnek…

– Sportoltál valamit?

– Nem, semmit…

– Urbánus léleknek tartod magad?

– Ez a kérdés bennem még nem merült fel. Ezt rábízom a környezetemre és a kritikusokra. De alapvetően városlakó vagyok.

– El tudnád képzelni, hogy a foglalkozásod nem írás, hanem valami más?

– Sajnos, nem. Vagy nem sajnos. De nem. A kiszorító játék alapján. Minden egyébből kiszorultam. Esetleg vágó szeretnék lenni, de nem komolyan. Az írásban is az elhagyás művészetét tartom a legfontosabbnak. Képzeletemben a vágó egyedül ül egy szobában… De ez nem így van, mert mellette ül a rendező.

– Az író közéleti szerepléséről mi a véleményed?

– Akinek erre hajlama van… Nekem semmi hajlamom sincs.

– Mikor írsz és hol?

Megérinti az ovális ebédlőasztal szélét:

– Reggel, ennél az asztalnál, vagy eszpresszóban. Kézzel.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Nehezen.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Kiszámíthatatlan, hogy meddig meredek a cetlikre. Az írás konkrétan talán fél óra. De előtte és utána sokáig ülök a kézirat előtt.

– Min dolgozol most?

– Egy elbeszélésen… Elég régóta. De mi az, hogy régóta? Iszaak Babel három és fél évig írt egy másfél oldalas novellát.

– Miről szól a mostani novellád?

– Egy öreg tábornok álmait írom, aki most éjjeliőr. A régi csatákat éli. Moziba jár csatákat nézni. Végül eltűnik a film vásznán.

– Ha nem írsz, mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc tevékenységed?

– Nagyon szeretek nézelődni, ácsorogni. Moziba járok, meg aztán olvasok is.

– Kirándulás?

– Olykor, a hegyekbe. De oda a feleségem miatt… Beszélgetéseket szeretek hallgatni az eszpresszóban, a tereken, az utcán, mindenhol.

– Sikeresnek érzed eddigi pályádat?

– Bármit mondanék, riasztó lenne. Talán nem tűnik egészen leverőnek.

– Mennyit jelent számodra az élmény?

– Rengeteget. Anélkül nem lehet létezni. Ehhez még csak alkotónak sem kell lenni. Az ember életében az élménynek átütő szerepe van.

– Mi a véleményed a prózaírás új útjairól?

– Mire gondolsz?

– Például a francia új regény…

– Inkább az amerikai prózát szeretem. Az dúsabb, igazabb. A francia kicsit spekulatív, ami nem feltétlenül baj, de nekem némiképp idegen. A húszas évek szovjet prózája is nagyszerű volt.

– Az ember egyszer csak elkezd írni. De az alkotómunkát mindig megelőzi egy döntő élmény. Valami, talán még a gyermekkorban. Nálad…?

– Egy jelenetre emlékszem. „Egy ember elaludt”… Mi fejeltünk. Egy csavargó átment a téren. Lefeküdt a padra és elaludt. Eltűnődtem azon, hogyan élhet, mi lesz vele? Ez az első novellám. Lényegében ugyanaz, amit azóta is írok. A táj és a kellékek lényegében készen álltak. Később azóta a napilapokba olyanforma novellákat írtam, mintha egy öreg újságíró találta volna ki. Ha egy fiatal írótól olyan novellákat látnék, mint amilyeneket én írtam jó néhány évig, eltanácsolnám a pályáról. Hála isten, a Tisza Kálmán tér erős élményanyagot adott, és azt nem tudtam kihagyni. Sok bajom volt a hagyományos novellával, azzal, hogy egy novellában feltétlenül történni kell valaminek, és van eleje, közepe, vége. Ezzel rengeteget vesződtem, mire rájöttem, hogy nem feltétlenül ez a döntő.

– Beszélhetünk alkotók és írástudók felelősségéről?

– Erről mindig beszélhetünk. Az írástudóknak a saját mesterségüket kell elsősorban érteni, és azt kell tisztességesen végezni.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látod s helyét a közéletben?

– Azt hiszem, elég szerény szerep jut az írónak. Nem hiszem, hogy túlságosan törődnének vele.

– A generációd helyzetét milyennek érzed?

– Nem teljesen vigasztalan. A fiatalok megbecsülik, amit például a költészetben Nemes Nagy Ágnes neve jelent. De nem akarok nevekkel dobálózni. Egzisztenciálisan nagyon szerény, de normális helyzetben élnek. A napi gondoktól mentesültek.

– Melyik a kedvenc hősöd, akivel esetleg azonosulsz?

– Az ember némiképp majdnem minden figurájával azonosul. Legrokonszenvesebbnek nekem Csempe Pempe tűnik, naív, de törhetetlen hite miatt.

– Mit gondolsz, a jövő mit tartogat neked?

– Remélem, még nem zárult le az élet, még vannak lehetőségeim. Remélem, még utazni is fogok, ami minden frászával együtt nagy lehetőség és kísérlet. Talán látok még egy igazi, jó magyar válogatottat.

– Kijársz a meccsekre?

– Most már nem.

– A magányt ismered?

– Gyerekkorom óta. Egyrészt mint érzést, de valóban rengeteget voltam egyedül. Ültem a szállodai szobákban és vártam. Feltehetően csak elfogadtam. Valószínűleg nagyon riasztó volt. Egyébként igen gyakran vagyok egyedül, de ez olyan magány, ami feloldható.

– Tudod, mi a halálfélelem?

– Nem tudom. Csak az életfélelmet ismerem. Tele voltam különféle félelmekkel. Nem szeretnék meghalni. Ami körülöttem van, azt mindennel együtt vállalom. De a betegségektől félek és a fizikai gyötrelmektől.

– Mit csináltál a háború alatt, hol éltél?

– Nagyrészt Pesten voltam, különböző kórházakban. Ez apám zseniális művelete volt. Ő vitte be a különböző iratokat a katonaságnak, hogy beteg vagyok. De mindez óriási idegfeszültséggel járt, féltem, hogy egyszer mégsem sikerül a dolog. Egyetlen sorozáson voltam. Ott alkalmatlannak minősítettek. Később mindig megtudtam, ha sorozásra készülődtek, és akkor befeküdtem a kórházba. Az apám meg bement a bizottság elé, és az ifjúsági regényemet letette az asztalra: „Iván fiam ezt küldi a hazának.” Óriási elhitető erő volt benne. Vagy ki kellett volna végezni, vagy el kellett fogadni, amit mondott. Én szív és tüdőt jelentettem. Eleinte a János kórházban feküdtem, majd az ostrom alatt a Csengery utcai Charité kórházban voltam. Ott ismertünk egy orvost. Bent is rémes volt, razziák voltak.

– Édesapád egyénisége nem hatott rád nyomasztóan?

– Nyomasztott, de csodáltam. Nem félt semmitől, és soha nem gondolt a következő napra. Az ő látványa mozdított engem a rendezettebb élet felé.

– Nélkülöztél vagy szenvedtél eddigi életedben?

– Sokat nélkülöztem… A szállodák között volt egy periódus, amikor a Pongrác úti lakótelepre ingyen beengedett bennünket a gondnok. A földön aludtunk, kabátokon. Lírai pillanatban mondhatnám mesebeli nyomornak is, de egyáltalán nem volt mesebeli.

– Voltál életveszélyben?

– A háborús időszakban, a razziák alatt, mivel nem tűntem különösképpen betegnek. Hozzátehetem, hogy nagyon féltem, de nem a haláltól, hanem az odáig vezető úttól.

– Hiszel a barátságban?

– Feltétlenül. Mindamellett nekem nem voltak nagy barátságaim. Még akkor is hiszek a barátságban, ha meglazulnak, vagy tönkremennek.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Hogyne, persze. A gyűlölet jó… Az íráshoz sok mindent hozzáadhat.

– Vannak ellenségeid?

– Nem hiszem, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek.

– Érzel magadban valamilyen hiányt?

– Persze, persze… Többet kellene mozogni, a szó szoros értelmében. Isten őrizz, hogy az írói szűk valóságot értsék ezen, de meg kellene nézni egy Teleki teret Párizsban és Londonban. Ez nem jelenti azt, hogy megírnám. Nagyon érzem magamban az ázsiai lustaságot. Hogy ezen mit értek, nem tudom pontosan. De mint gyűjtőfogalom…

– Milyen a közérzeted?

– Egészen elviselhető.

– Szenvedélyeid vannak?

– Nem, azt hiszem, nincsenek. Az írás nem értendő ezalatt. Szűkebb körben szeretek kószálni szenvedélyesen. A mozit sem merném szenvedélynek nevezni. Kávét iszom, sokat, de nem azon a fokon, amit szenvedélynek lehet nevezni.

– Látom, televíziót is vettél…

– Sokszor hetekig nem nyitom ki. Szeretném kinyitni, de ő nem hagyja. A televízió nagy lehetőség. A tévétől illik irtózni, de én nem irtózom tőle, csak nem hagyja magát eléggé szeretni.

Jól megnézem Mándy Ivánt. Lehetséges, hogy mégis zsilettel borotválkozik? Meg kellene kérdezni. Félreértené…

– Milyen újságokat, folyóiratokat járatsz?

– Nem… Soha nem járatok lapokat. De azért olvasok. Olykor megveszem. Egyetlen a Rádióújság, az jár. Régen sokat dolgoztam a rádiónak. Ez volt az indítéka, aztán megmaradt ez az újság.

– Kártyázni tudsz?

– Nem. Ehhez furcsa módon semmi érzékem nincs. A legprimitívebb játékot sem tudom megtanulni.

– Hiszel az emberiség haladásában?

– Nem a legjobb úton látom az emberiséget. De mivel mégis életben kell tartani magamat, megpróbálok hinni.

– Gondolkodtál már azon, hogy a tér miben helyezkedik el? Túl a kozmoszon mi van?

– Nem… Csak valami kíváncsiság és iszonyat tölt el. Inkább elveszettség érzését kelti bennem. Nagyszerű kísérletek folynak, de mivel inkább a földön tartózkodunk, itt kellene berendezni egy elviselhető életet.

– Mi a véleményed a munkáról?

– Ad egy bizonyos tartást az embernek. Odáig nem szabad fajulnia, hogy elviselhetetlenné váljon.

– Sok szó esik mostanában a fiatalokról. Te milyennek látod őket?

– Sokáig nyomon tudtam őket követni, de az utóbbi időben kevésbé. A Vera fiatalságát még igen, azt ismertem is. A mostaniak? Sokszor azt hiszem, egészen mások az alapvető tulajdonságok, szinte mintha egy másik bolygón élnének. Riasztóan romantikusak a lelkük mélyén. Sokszor a kereszténység kezdő korszakára emlékeztetnek. Közben, attól félek, alig várják, hogy ők töltsék be azokat a helyeket, amiket az idősebb nemzedék foglal most el. A lelkük mélyén azért talán öregek, spekulatívak. Ezek csak feltevések…

– Van olyan filozófus vagy irányzat, ami közel áll hozzád?

– Nem, semmi… Ezt nem könyvelem el erénynek, mert illett volna némi érdeklődést tanúsítani a filozófia és a természettudományok iránt. Ebből meg lehetne konstruálni az öntudatos műveletlenség eszményét, de erről lemondok.

– Pécshez milyen emlékek kötnek?

– Nagyszerű légkört találtam ott. Szellemi áramlást. Meg mindenféle áramlást. Állandóan az utcán csatangoltam. Lehorgonyoztam a Széchenyi tér sarkán, és mindenkivel találkoztam. Főleg 1947-ben. Néha-néha úgy érzem, életemben az volt a nyár. Nagyszerű hely volt. Ott volt a Sorsunk. Annyi szeretettel, tapintattal tudtak törődni az emberrel. És Csorba Győző, amellett hogy nagyszerű költő, az egyik legnagyobb szerkesztő is. Nekem rengeteget jelentett. Pécset néha világvárosnak éreztem. Ez a pesti kötődésemen nem ront semmit. Itt, ha az éjszaka közepén letesznek valahol, bárhová eltalálok, bárkihez.

– És a nők? A nők mit és mennyit jelentenek az életedben?

– Tudod, volt egy nagybátyám, aki semmi egyébbel nem foglalkozott. Állítólag az úszósportban volt valami szerepe, de lényegében semmi egyébbel nem foglalkozott, csak a nőkkel. Korán meghalt. Én tisztességesnek éreztem az életét. Szép szenvedély. Ilyen töretlenül én nem mertem vállalni, mivel ezzel-azzal mégis foglalkoztam közben… De valamiképp a legtöbbet jelenti. Nagyon sokat tud segíteni az emberen egy nő, és nagyon sokat tud ártani is. Nagyon tudnak elmesélni, annyi minden összegyűlik bennük. Primér formákban. Ezek szép mondatok, de a döntő élményt mégsem ez adja velük… Tényleg a legtöbbet jelentik nekem. A nőkön belül egészen külön helyet foglalnak el az életemben a presszósnők. Talán, amiért korábban mindig oda menekültem áldatlan családi helyzetemből, ahol, hogy sematikusan fejezzem ki magamat, otthont találtam. A presszósnők uniformisától egy időben úgy elájultam, mint régen a cselédek és varrólányok a katonaruhától… A bezárt Hungáriából az egyik presszóslány a Lukács különlegességi cukrászdába került. Szörnyű név, ugye? Egyébként jó hely, második otthonom, de a lány nem tudta megszokni. Véletlen bementem. Észrevett: „Mándy úr, igyon meg velem egy kávét a Hungária emlékére” – mondta és sírva fakadt. Így a honvágyat és a hazaszeretetet még nem láttam megnyilvánulni. Mikes Rodostóban.

Nem jut eszembe több kérdés. Iszunk egy kis bort. Embereket emlegetünk, írókat. Nézem az ovális ebédlőasztalt, a pálmát az ablak előtt s a vak televíziót.

Már az ajtóban vagyok, amikor kiszakad belőlem a kérdés:

– Iván, mivel borotválkozol?

– Zsilettel… Késsel felmetélném magamat. Zsilettel jó borotválkozni. Szeretek szappanozni… A fürdőszobában egyébként biztonságban érzem magam. Ott nagyon szeretek lenni.

Így Mándy. Az ajtóig kísér.

Az utca már sötét. Esik. Áznak a kőangyalok.

 

Nagy László

Foggal született, azt kell hinnem… Évek óta figyelem az arcát. Tudó és talányos. Néz valamit, lát valamit, amit mi nem látunk. Érti az ősi szellemparancsot és közvetíti hozzánk a lényeget. Lélekőrző… Foggal született, azt kell hinnem, mint a többi sámán az Ob partján… A manysik, hantik, csukcsok, ugorok. Csak nem Ázsiában, hanem a Somlyó tövében, pontosan ott, ahol a Marcal, a Halyagos és a Torna szelíden átöleli a tájat. A sámándobot, mely egyben ló is, korán megszerezte. Bejárta vele az alsó és felső világot, a dunántúli csipkeerdőket, a süppedő ősi falvakat, a falvakban a kamrákat, félszereket, padlásokat, szénában aludt, s a holdvilágos éjszakákon fehér menyétek énekeltek neki menyétországról. Lova, mely egyben dob is volt, átúszta a folyókat, átugrotta a hegyeket, sörénye hófelhőket kavart, s amikor megpillantotta a puha fehér várost, leereszkedett. A városlakók azóta gyakran hallják a furcsa dobszót, és összenéznek, megölelik egymást, máskor megrettennek, és sírva kirohannak a Duna-partra, mert úgy hiszik, a folyó hátán, vagy a folyón túl történik valami, ami nélkülük már nem történhet meg. A dob aztán elhallgat, a városban nem történik semmi, a csend lyukakat éget a dobhártyákra. Nagyon nagy a csend. Felriadnak a denevérek. Vakon szállnak a város felett, mint a lelkek. Összeverődnek. Zavar támad a tornyok körül. Aztán egy jeges, téli hajnalon a dobszó újra szétárad a város ereiben. Amikor a tömeg nagy orra megérzi a nyírfára feszített nyers állatbőr szagát, morajlás támad, megindul az élet. A fülek kinyílnak az újabb üzenetre, és befogadják azt. Érthető. Nagy László foggal született, mint a többi sámán, csak nem az Ob partján, hanem a Marcal, a Halyagos és a Torna ölelésében Felsőiszkázon. Ez 1925-ben történt, valószínűleg július 17-én. A sámándob megszerzése előtt répát egyelt, kaszált, marhákat őrzött, és csikót nevelt. A városban sokat tanult. A város befogadta. A házak, a homlokzatok, a szokásos téglarakások nem tudták, hogy kit fogadnak a melegükbe. Ma sem tudják. A köveknek nincs füle, nem hallják a dobszót. Később mégis híre ment, hogy költő. Megjelent tizenöt könyve: Tűnj el fájás (versek, 1949); A tűzér és a rozs (versek, 1951); Szablyák és citerák (műfordítás a bolgár népköltészetből, 1953); A nap jegyese (versek, 1954); A vasárnap gyönyöre (versek, 1956); Deres majális (versek, 1957); Szeptember (műfordítás, Geo Milev versei, 1959); Száműzetés (műfordítás, Csü Jü An versei, 1959); Sólymok vére (műfordítás a bolgár népköltészetből, 1960); Himnusz minden időben (versek, 1965); Arccal a tengernek (válogatott versek, 1966); Darázskirály (válogatott műfordítások, 1968); Babérfák (műfordítás a délszláv népköltészetből, 1969); Ég és föld (oratórium, 1972). A városlakók. 1950-ben, 1953-ban és 1955-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Később 1966-ban a Kossuth-díjat is megkapta. 1968-ban pedig Strugában a költői fesztivál alkalmával a nemzetközi zsűri aranykoszorúját is elnyerte egyik versével.

Nagy László lakása tele van jelképekkel. Az ablak előtt egy zabla lóg, valaha kedvenc csődöre viselte, szenvedte, a könyvespolc szélén festett fatáblák sorakoznak. Egyiken zöld ló, a másikon piros ló zöld réten, a harmadikon aranymezőben szeretkező lófejek találkoznak, a negyediken kitörő, szilaj ló s a lovászok láthatók, akik megfékezik. Az ágyon színes subaszőnyeg, kecskeszőrből vagy birkagyapjúból sodorva. Nyers népi munka, érezhető, hogy valahol a Balkánon készült. Az egyik szekrényen köcsögduda áll, odább egy másik köcsögben virágok. De a modern világ jelképei is fellelhetők a szobában. Az ablak előtt modern íróasztal áll, az asztal felett egy házilag konstruált lámpa függ, melyet csúszó ólomgolyókkal lehet szabályozni. A szoba két oldalát könyvespolcok borítják. Az egyik könyvespolc peremén piros telefon nyugszik. A földön egy villanyhősugárzó áll, és átforrósítja a levegőt. Az ajtó közelében egy szabálytalan alakú asztal látható, százéves fa törzséből készült, a fa naturális keresztmetszete maga az asztallap. Valami azonban hiányzik Nagy László dolgozószobájából: a szék. Pontosabban a székek. Az egész szobában egyetlen szék található, az is az íróasztal előtt áll. Ez, azt hiszem, figyelmeztetés. Megfogadom… Az ajtó előtt lógó, feketével csíkozott nehéz bíborfüggönyt elhúzom, s az üvegajtón át a szomszéd szobába lépek. Ez a szoba valójában társalgó, de egyben Szécsi Margit menedéke is. Az ablakra függesztett írópolc, a két üveglap között felhalmozott kagylók, kavicsok s a Szigligeten talált kis madárfészek jól jelzik, hogy itt is egyéni, jól körülhatárolható világba lépett a látogató. Az egyik falat teljes magasságában és hosszában nehéz, sötétpiros függöny takarja. Ha az ember a sarokban leül a nyers asztal mellé, s megpillantja az üvegajtóra s a beépített szekrény ajtajára festett mozaikokat, freskókat, bizantikus hangulat keríti hatalmába. A beépített szekrény két felső ajtaján lovasok nyargalnak valahová, a két alsó, nagyobb szekrényajtón két angyal látható, az egyiken Mihály arkangyal Nagy Laci képében, a másikon Gábriel arkangyal Nagy András képében. Mihály arkangyalt Nagy Laci festette, Gábrielt pedig fia, András, aki az Iparművészeti Főiskola hallgatója. A főiskolás fiú a harmadik, legkisebb szobában lakik, ami valójában nem is szoba, hanem étkező fülke.

Az asztalon egy üveg tihanyi vörös bor áll (Cabernet), az üvegen túl dohányfüst szürkül, a füst mögött Nagy László ül, és talányos arccal a semmibe mered. Néz valamit, lát valamit, amit sem én, sem mások nem láthatnak. Kint a november végi szél dermesztő hidegen süvöltöz, s a szobában néha huzat támad, megmozdulnak a bíborfüggönyök. Nehéz ilyenkor megszólalni. Valójában elcsodálkozom, amikor meghallom a saját hangomat.

– Úgy hallom, a napokban befejeztél egy újabb verseskötetet?

– Igen… Kérlek szépen, ebben hatvanhat vers van, tehát kisebb méretű versek, és benne van az Ég és föld, ez az oratórium.

– Milyen tervek foglalkoztatnak? Milyen munkába kezdesz most?

– Sok mindent kellene csinálnom… Nagyon hamarosan le kéne fordítanom néhány osztyák hős éneket. Aztán különböző verseket kellene fordítanom. Elúsztam velük a könyv miatt. Nagyobb vállalkozásaim is lennének. A Móra Könyvkiadó szeretne egy Lorcát közölni tőlem, de én nem vállaltam… Inkább verseket fogok írni, nagyon sokat fordítottam… Egyelőre kipihenem magamat. A pihenés nem azt jelenti, hogy fekszem az ágyon, hanem azt, hogy olyasmivel foglalkozom, ami felüdít. Van az alagsorban egy műhelyem, annyi szép fa vár ott rám. Van egy esztergám is. Ilyesmikkel felüdülni… Tavaly megvettem ezt az esztergát, és mindig azon gondolkodtam. Most már, ha valamibe belekapok, mindig az foglalkoztat, belebolondulok. Mégiscsak költő vagyok, és verset kellene írnom…

– Hol dolgozol, íróasztalnál? Milyen napszakban tudsz írni?

– Igen, asztalnál dolgozom, és főleg éjjel. Körülbelül kilenckor nekiállok, és általában éjjel egyig írok, de van úgy, hogy háromig. Amikor fiatal voltam, volt úgy, hogy ötig is fent szoktam lenni. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nappal nem dolgoznék. Az Élet és Irodalom szerkesztőségébe nem megyek be mindennap. Szerdán egész nap szoktam dolgozni, szombaton, vasárnap szintén. Nagyon próbára teszi ez a szervezetét az embernek.

– Az írás számodra különleges állapot, vagy egyszerűen csak munka?

– Mindenestre az íráshoz, ha a lelki alkat megfelelő, kell egy szellemi alkalom, megfelelő lelki felkészültség. Azt nem tudom megcsinálni, hogy ha nincs kedvem, akkor írjak. Nem megy. Még talán a műfordítás sem megy akkor. Azt is tapasztaltam, ha az ember megszakítja a munka folyamatát, nehéz újra elkezdeni. Az az igazság nálam, ha a versben tudok élni, versben látom a világot, az a megfelelő felkészültséget is jelenti. Persze, nem íróasztalnál ülve. Tehát nem mindig a szabad idő kérdésén fordul meg az írás.

– Ha leülsz írni, már tudod, hogy mit akarsz, vagy tollal a kézben gondolkodol?

– Sokféleképpen… Van úgy, hogy magamban hordok két-három szót vagy sort, és várom, hogy abból vers legyen. Van úgy, hogy nincs semmi belőle, amikor belekezdek. Csak ülök, és később jön valami, ami mintha már meglett volna, csak elrejtőzött a tudatban. Még azt is hozzátehetjük, igaz, nem vagyunk fiatalok, de a húsz-harminc év előtti időkből annyi minden van megíratlan. Ezek félkész versek is lehetnek. Versek akarnak lenni. Attól nem félek, hogy nem lesz mit írnom, de alkalom, lelkiállapot is kell hozzá.

– A képzőművészet hogyan kapcsolódik költői világodhoz?

– Nagyon régen… Én festő akartam lenni. Már egész kicsi koromban sokat rajzoltam. Anyámat is kértem, hogy rajzoljon. És én is nagyon korán sokat rajzoltam. Úgy is volt, hogy festő leszek. A középiskolában nagyon jó rajztanárom volt, ő is szerette volna, ha festő leszek. Noha verset is korán kezdtem írni, mégis a főiskolán próbálkoztam, előbb az Iparművészetin, aztán a Képzőművészetin, és hát nem is ment rosszul. Sok minden közbejött, hogy otthagytam. Akkor kezdett bejönni a névsorolvasás reggelenként. Az Iparművészetin ez még nem volt, akkor mentem be, amikor akartam. Szerencsére a kollégiumban nem bánták azt, hogy ennyire váltogatom az iskolákat. Sőt, a festőkollégiumba (amit együtt alapítottunk) vissza is vettek, amikor a bölcsészkart otthagytam. A padláson laktam… Közben a verseim is megjelentek. Kezdtem rájönni, ha betűt írok a papírra, többet el tudok mondani, mint ha rajzolok. Persze a képzőművészet megmaradt, és mindig arra készülök, hogy festő leszek, akár gyermekkoromban.

– Feleséged, Szécsi Margit is neves költő. Házasságotok jelent egyben valamilyen műhelyt, alkotói közösséget is?

– Műhelynek nem lehet nevezni, ugyan beszélgetünk irodalomról, főleg versekről. És meg is mutatjuk egymásnak az elkészült írást. Főleg egymásnak, de ennek különösebb jelentősége nincs. Mintha a barátjának mutatná az ember a versét. Azt hiszem, hogy ideálisnak nevezhető ilyen értelemben ez az együttélés. Nem vagyunk féltékenyek egymás esetleges sikereire.

– Mit tartasz mint író, felelős szellemi ember, a legfontosabb feladatodnak? Milyen elképzelések vezérelnek?

– Én ilyen rangot nem adok magamnak, és nem is így gondolkodom. Sőt, ha költészetről kell beszélni, feladatra nem is gondolok. Olyanféle feladatra, amit állandóan emlegetnek, hogy a költészet feladata… Ellenben az a meggyőződésem, hogy a költészetnek eszményi célja van, ami eredendően is megvolt. Beléhelyezett feladata nincs. Az ötvenes évek elején, amikor még fiatal költők voltunk, nem is tudtunk volna ilyent mondani a költészetről. Azt hittük, a költészet egyenlő a filozófiával és a napi politikai problémákkal. Csakhamar rájöttünk, hogy ez nem költészet. De mint ahogy eredendően a költőkben bíztak az emberek, s talán ma is, annak idején a költő mégiscsak a közösség torka volt. És vezére valamiképpen. Hangot adott a közösségnek. És ezt ma sem vitatom el a költőtől. Magam is ilyenfélének tartom magamat.

– A költő vajon befolyásolhatja a világ eseményeit?

– Először azt mondom, hogy nem. Vannak azonban a múltból példák, amikor a költők befolyásolták. Azt hiszem, ezek nagyon különleges példák, gondolok Vörösmartyra, Petőfire. Azonban én azt gondolom, a verseknek mégis van hatása, hogy hatnak az olvasóra. És nyilván az olvasó életére is hatással van a vers, és a művészet általában… De semmiféle humanizmus nem ért el nagy célt, amióta létezik… Szerintem a 20. század a leggyilkosabb század idáig. Nem tudta ezeket a nagy tragédiákat megakadályozni. A költészet jót akar, ez meggyőződésem, és alig lehetne ezt példákkal megcáfolni. Alig van költő, aki ne ezt akarná. Ha magamat jellemezném, milyen költő is vagyok én ilyen értelemben, azt mondom, alig reménykedem. De mégiscsak azt csinálom, amit az előbb mondtam. Az eszményi cél megköveteli tőlem. Van, aki azt mondja, a költészetnek semmi köze az ilyen eszményi célokhoz. Kitűnő költő is mondhatja ezt. A költészet nemcsak attól költészet, hogy közös gondokról jajgat. Mindenképpen embereket fejez ki. Minden típusú költő olyan embereket, amilyen ő maga. Ez is valami…

– Az író közéleti szerepléséről mi a véleményed?

– Én nem mondom, hogy az írók ne szerepeljenek a közéletben. Én nem szeretek szerepelni, talán nem is tudnék. De vannak jó élményeim iskolákból. Fiatalok közé szeretek menni, ez is szereplés, azt hiszem, közéleti… És az a tapasztalatom, hogy megszerettettem ezekkel a fiatalokkal a költészetet. Petőfi azt mondta március 15. után, amikor választások voltak, hogy nemcsak az irodalomban, hanem a politikában is képviselni akarja a népet, s azért megy le a szülőföldjére, hogy ott megválasszák képviselőnek. Azt hiszem, jó lett volna, ha megválasztják. A hangja ugyan eljutott a vezetőkhöz, Kossuthhoz, de nem volt szavazata, így nem tudott ott érvelni. Maradt egy éhenkórász országjáró poéta, és annak is tartották mindvégig a kor akkori nagyjai. Egy kivétel volt. Bem, aki tudta, hogy ki ez a költő. Azt gondolom, ehhez is alkat kell, hogy a költő ilyen formában a közügy intézője legyen.

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Generációm? Az talán nincs is. Vagyunk egypáran, néhányan, és generációnak is neveznek bennünket. Mi 1948 körül indultunk mint költők. Éppen akkor, amikor a legszebb lendületében volt az ország. Nem voltak tapasztalataink a politikában. És azt hittük, hogy miközülünk, a fiatalok tömege közül, akik között mi is fiatalok voltunk, mint költők, sokan vezetők lesznek az országban. Arra egyáltalán nem számítottunk, ami 1951-ben, 52-ben tragikusan bekövetkezett… A fiatal ember csalódott. Jó orrba vágást kapott az ábrándjaival együtt. Mi népi kollégisták voltunk. Azt nem tudom, hogy az a sok ezer ember, akik akkor fiatalok voltak, hol van? Egy-kettő jutott föl a magas vezetésbe közülünk. Azt az orrba vágást mi még most is nyögjük. Legalábbis én mint költő érzem. Kijózanító volt ez az orrba vágás. Némelyek szemszögéből nagyon romantikusak voltunk, mégis szeretem ezt a romantikát, talán ez tart most is életben. Olyan értelemben gondolom, hogy tudok írni – mondja Nagy László, aztán előrehajol, és megmarkolja a poharát. Lassan, apró kortyokban iszik. Megfontoltan, tűnődve. Aztán hátradől újra, s a könyökét megtámasztja a kiszélesített ablakpárkányon. A párkányba süllyesztett rézedény megzördül. Én is iszom egy kortyot, aztán megszólalok:

– Ha éppen nem írsz, mivel töltöd a napokat és az estéket?

– Rengeteg dolgom van, elsősorban a fordítás. Másodsorban tájékozódni kell. Sok mindent el kell olvasni, nemcsak a költői munkákat. Világirodalmat áttekinteni nehéz dolog, de ott vannak még a természettudományok is, új dolgok a világban. Ezeket is szemmel kell tartani. Naponta legalább három-négy órát kellene olvasni. Ezen kívül vannak kedvteléseim is. Famunkák, gyűjtöm a fákat pár éve, diófát, szilvafát, cseresznyefát, körtét. Van libanoni cédrusom, sőt van vízözöni fám is. Állítólag a jégkorszak végén, amikor jöttek a nagy vizek, ezek a tölgyek iszapba, földbe kerültek. Megfeketedtek, de a rugalmasságukat nem veszítették el. Szobrokat faragok meg használati tárgyakat, amikre szükség van egy ilyen családban.

– Van valamilyen időbeosztásod? Hánykor fekszel és hánykor kelsz?

– Van valami, de nem teljes és nem pontos. A világhoz hozzá vagyok kötve, mivel az Élet és Irodalom szerkesztőségében dolgozom. Általában éjjel írok, és ezért későbben is kelek, kilenc-tíz órakor. Fölkelés után jógázok. A jógából főleg csak a légzést végzem, de különböző testedzéseket is csinálok, melyek nem a jóga szerintiek. Nagyon sok időt eltöltök ennél az asztalnál. Legalább egy órát kávézgatok itt a feleségemmel. Utána megyek be a szerkesztőségbe, és a városban ebédelek. Ha nincs más elintéznivalóm, hazajövök, itthon alszom egy órát, fél órát, aztán olvasgatok, vacsorázom, és utána kezdem meg az enyém munkát.

– A nappalokat szereted jobban vagy az éjszakákat?

– Az éjszakát nem kedvelem. Az éjszakai munkára a körülmények kényszerítettek, és most már tudom, be is bizonyították a hozzáértők, hogy az éjszakai munka nagyon káros a szervezetre. Szeretnék korán kelni és korán munkához látni. Az az ideális, ahogy a természeti emberek élnek.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

– Nagyon gyönyörűeket szoktam álmodni. Rosszakat is. Éppen a múlt héten írtam meg versben néhány álmomat. Illetve versszerű prózában. Soha még álmomat nem írtam le. De négy-öt éve hajnalban felébredtem, és azonnal leírtam három oldalon, hogy mit álmodtam. Ebben benn van a röpülés is. Nagyon sokat röpülök álmomban. Másokat meg szoktam kérdezni, hogyan röpülnek? Általában azt felelik, mintha úsznának. Én meg úgy röpülök, hogy a könyökömet az oldalamhoz szorítom, és megyek fölfelé… És erőlködöm. Minél jobban erőlködöm, annál gyorsabban megyek föl. Próbálgattam megfejteni, hogy miért így röpülök. A röpülősségről tudományos munkákat nem olvastam még, de azt hiszem, akik úgy röpülnek, mintha úsznának, azok tudnak is úszni. De én nem tudok, mert gyermekkoromban belefojtottak a vízbe a legények, így víziszonyom van. Még hajmosáskor is csaknem megfulladok. De más lelki, biológiai oka is lehet.

– Melyik évszakot szereted a legjobban?

– Én minden évszakot szeretek, talán kevésbé a nyarat, mert akkor nagyon meleg van. Nagyon szeretem a kora tavaszt. A márciust, amikor nagyjából elolvadt a hó, és fölenged az idő. És este már nincs sár, de nincs kopogós fagy sem. Mintha aszalt szilván járna az ember, olyan ruganyos a föld. És a föld szaga is érződik. Persze vidéken… Iszkázra, a gyermekkorra apellálok. Az ibolyás tavaszi domboldalt, később a gyöngyvirágos vad helyeket nagyon szerettem. Az ősz elejét is nagyon szeretem, tehát a szeptembert. Akkor kezdek el írni is. Nyáron nem tudok dolgozni, esetleg fordítani. Én a nyárban, amíg otthon fiatal voltam (húszéves koromig a nyarat otthon töltöttem), nagyon tudtam haragudni. Ha szárazság volt, azért, mert nem lehet kapálni, ha eső volt, azért, mert elrohad minden. Állandóan veszekedtem az időjárással… És nagyon szeretem a csendes telet, amikor hó van, hideg is van, de nem fúj a szél. Én nem szoktam fázni télen. Ha tudok mozogni, nem fázom. Kesztyűt sem viselek, mert nem fázik a kezem. Nem tűröm tulajdonképpen a kezemen.

– Mondj egy ünnepet, olyant, ami számodra a legkedvesebb?

– A két nagy ünnepet szeretem, a karácsonyt elsősorban. Gyermekkoromban a karácsony tele volt izgalommal, nem az ajándékozás miatt, mi ajándékot sohasem kaptunk. Hanem karácsonykor előjöttek a szép régi szokások, betlehemezés, pásztorozás, regölés. És hát erre készültünk karácsony idején és előtte. Nálunk az ünnepekhez kapcsolódó népszokások teljességgel megvoltak gyerekkoromban: Lucázás, regölés, István napján, Szilveszter este virgácsolás, újévkor a jókívánságok előadása, aztán a balázsolás, de az már nem annyira. Húsvétkor pedig tojásfestés, tojásvágás. Más ünnepek nálunk nem voltak. Névnapot, születésnapot nem ünnepeltünk. Csak most hoztuk divatba mi, gyerekek, hogy a szüleinket névnapjukon felköszöntjük. És a búcsú is ünnep volt.

– Mikor volt a búcsú Iszkázon?

– Felsőiszkázon Máriakor, szeptember 15-én. Középiszkázon László-napkor. Ahhoz ragad olyan élményem, amit soha nem felejtek el. Volt ott a búcsúban egy kis húsdaráló. Harminckét fillérbe került. Kértem rá otthon pénzt, de nem adtak. Elhatároztam, hogy lopok tojást. Nyolc tojást kellett lopnom hozzá. Beváltottam, zárás előtt megvettem, aztán a szekrény tetejére tettem. Mire reggel lett, jön az apám az ostorral. Jól elostorolt azért, hogy loptam. Búcsúkor mindig verekedések voltak minálunk. A verekedések már este kezdődtek… Akkor láttam először véres fejű embereket és vért spriccelni emberekből. Volt úgy, hogy különösebb ok nélkül is ölték egymást. Volt egy kis rokonunk, kis ember, az maga elé fogta a bicskát, és ment mindenki ellen, és kimetszette a hasukat. Úgy gondolom, azért történtek ilyenek, mert alig volt érdekesség az életükben. És ez a visszatartottság búcsúkor kijött belőlük akaratlanul.

– Mikor sírtál utoljára?

– Jól meg kell néznem… Visszafelé kell nézni. Én nagyon ritkán sírok. Igazában először akkor sírtam, talán nyolcéves lehettem, amikor vasárnap alkonyat felé felébredtem a legelőn. Nyugodott le a nap, és arra gondoltam, hogy meg kell halni. Elkezdtem bőgni. Hajtottam hazafelé a marhákat, és sírtam. Különben nem szoktam sírni. Ha apám megvert, akkor sem sírtam. Le kellett térdelni, bocsánatot kérni, de én nem kértem bocsánatot. Sírtam 46-ban, amikor jöttem volna fel Pestre, de olyan zivatar volt, hogy nem lehetett eljutni az állomásra. Másnap felvételi vizsgám volt. A tehetetlenségtől bőgtem. Kilenc kilométerre volt az állomás. Éjszaka egy másik vonattal mégis eljutottam, és reggelre megérkeztem Pestre… Amikor megtudtam apám halálának a hírét, akkor sem sírtam, bár nagyon kikívánkozott belőlem. Lementem a pincébe rögtön, és elkezdtem faragni. Persze, nagyon hamar el tudok érzékenyedni, úgy, hogy a könnyem is kicsordul, és egyre sűrűbben. De nem emlékszem nagyobb sírásaimra. Úgy magamban, belül sírdogálok én eleget.

– A szorongást vagy a halálfélelmet ismered?

– Igen… Úgy jelentkezett először, hogy meg kellett engem operálni, és azt mondták, elaltatnak. Nem akartam beleegyezni, hogy erőszakkal elaltassanak, és ne tudjak magamról. Halálfélelemszerű volt már ez is. Volt olyan közvetlen halálélményem is, hogy lelőnek. Előttem volt a puskacső… Ahogy öregszem, egyre többet gondolok a halálra. Mindennap szinte. Különösebben nem szenvedek tőle, de rossz. Sokáig szeretnék élni és dolgozni, mert megítélésem szerint alig csináltam valamit, és mindet a jövőben akarom helyrehozni. Az is igaz, hogy az ember minden versével egy lépést tesz a halálhoz. Ezen nem időt értek csupán. Az biztos, hogy a halálos fenyegetés pillanatában nem érzi az ember a halált, csak később visszagondolva borzasztó.

– Mi történt veled a háború alatt?

– Ez a puskacső-ügy is akkor történt. Különösebb nyomot nem hagyott bennem, de elég arra, hogy sokszor visszagondoljak rá. Amikor a front közelített hozzánk, illetve már ott is volt, azt tapasztaltam, hogy az emberek ebben az óriási felfordulásban mindig megtalálják az alkalmat arra, hogy emberek legyenek. Ezt nemcsak a civilekre értem, hanem a harcoló katonákra is. Nekem otthon rengeteg szörnyű élményem volt a háborúban. A front rajtunk vonult át, és egy kicsit ott meg is állt. Előző este a repülők bombákkal felgyújtották a falut. Mindenki kiszaladt a faluból. Eszüket vesztették az emberek, nem törődtek semmivel, minden égett. Mi a falu szélén laktunk, a mi házunk nem égett. Talán ezért is volt bátorságunk, hogy bemenjünk a faluba. Én bementem az istállókba, és az egyik szeren végig elmetéltem az állatok kötelét, a másik szeren az apámmal találkoztam, ő is ezt csinálta. Az a rémület, ami az állatokban volt, borzasztó… Amikor a front túlment rajtunk, a németek bombázták a maradék házakat. Az állatok ekkor mégis bent égtek az istállókban. Egy hétig feküdtek ott. Annyira felpuffadtak, hogy nem lehetett szekérre tenni őket. Fel kellett darabolni az állatokat. Az orromat bekötöttem, úgy daraboltam őket. És emlékszem az első olyan napra, amikor minden csendes volt, és úgy látszott, lövöldözés már nem lesz… Elmentünk az anyámmal mákot ültetni. Akkor éreztem, hogy van valamilyen szabadság és béke, és ez igazán jólesett.

– Nélkülöztél már életedben?

– Ha nem is nélkülöztem, nem volt valami virágos az életem. Otthon sokszor jókat ettünk, disznóölés is volt és gyümölcs is. Pápai diák koromban már többet nélkülöztem. Igazában Pesten tudtam meg, hogy mi a nélkülözés, a kollégiumban. A Dózsa György úton van az az épület most. Szanatórium volt, de bombatalálat érte. Az ostrom alatt már rablótanyává vált… Abban kezdtük a kollégiumi életet. Novemberig nem volt ablakunk, később is csak olajos papírból. Koszt sem volt, csak kukoricakása és kávé mindennap. Emlékszem, az iszkázi búcsú napján nem volt tüzelőnk a kollégiumban. Volt egy szilfa a ház mellett, felmásztam rá fűrésszel a számban, és levágtam az egyik száraz ágát. Azzal főztünk ebédet. Mindig elaludtunk a főiskolán, mert vitaminhiányunk volt, és éhesek voltunk. Ha jött egy szállítmány hagyma, azt ettük minden nélkül. 1952 nyarán is sokat nélkülöztem, albérlő voltam, és fiatal házasok is voltunk. Az istennek sem tudtunk pénzt szerezni. Elloptuk a Csuli nagyságos asszony kenyérhéj-gyűjteményét a szekrény tetejéről és megettük. Később nem mondhatom, hogy nélkülöztem volna. Előfordult, hogy nem volt pénz és ennivaló, de csak rövid ideig tartott ez a mizéria. Később megtaláltam a helyemet, sokat tudtam dolgozni, állásom is volt. Az elmúlt húsz évben tulajdonképpen a fordításokból éltem.

– Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz!

– Ezt nem tudom megmondani, nem is vágyakozom tulajdonképpen a pénzre. De annyit elvárok ettől az élettől, hogy a mindennapi kenyérre-, könyvrevaló meglegyen. Én nem gyűjtöm a pénzt. Autót nem akarok venni, ezzel szemben sokat taxizom. Az apósom lottózik, totózik és most már nyugdíjas. Húsz éve ábrándozik egy nagyobb összegről. Kicsiket nyert. Neki egy igazi pénzösszeg ötszázezer forint, amiből házat tudna venni a családjának. Nekem van lakásom, nem ábrándozom pénzről.

– Van valamilyen tárgy vagy érték, amit szeretnél megkapni?

– Van egy titokzatos álmom, hogy egyszer csak nem itt fogok élni ebben a lakásban, hanem egy olyan helyen, ahol természet van. És nem kell figyelnem mások nyugalmára, kalapálhatok, zöröghetek. Így rettenetesen lehet élni. Gyermekkoromtól végigkísértett a rézdrót álmom. És az apám is ábrándozott róla, hogy a malacok orrába rézdrótot fűzünk. Gyermekkoromban vezették arra a villanyt. A végeket levágták a porcelánról, de én későn vettem észre. Barátaim viszont összegyűjtöttek több korcsolyára való rézdrótot. De aztán szereztem egy vastagabb kábelt, amiben hét szál vastag rézdrót volt. Azokból csináltam rézláncot, nyakláncot, sokfélét. A lakásban ahol drót van, az mind rézből van.

– Szenvedélyeid vannak?

– Vannak, ezeket nemigen lehet elmondani. Olyan szenvedélyem nincs, hogy alkohol, bár nagyon megiszom. Van itthon alkohol, de meg tudom állni, hogy nem nyúlok hozzá, csak társaságban. A cigaretta is ilyen, szívom.

– Hiszel a barátságban?

– Van ilyen, és hiszek is benne, annak ellenére, hogy a barátságok nem örökké tartanak. Nekem már nagyon sok barátom volt, gyermekkoromtól máig. Általában a sors szakított el bennünket, az idő és a tér. Azt is tudom, hogy barátok nélkül nemigen lehet élni. Én azokhoz a barátokhoz is ragaszkodom, akik tulajdonképpen már nem barátaim, mert elszakadtunk egymástól, olyanokhoz is ragaszkodom, akik esetleg mások lettek, mint voltak, akik engem nem tartanak már számon úgy, mint barátot. Azt nem kell elmondani, hogy a barátok együtt mire képesek. Nemcsak vigasztalják, segítik egymást, hanem megjelenésükkel, légkörükkel nagy hiányt pótolnak. Valamit, ami nincs a világban ma már.

– Mi a nők helye életedben és költői világodban?

– Én sok mindent köszönhetek nekik, ha ugyan köszönni lehet, hogy elkezdtem verset írni. Engem a szerelem inspirált erre elsősorban. Egyéb más is, de ez ugyanúgy inspiráló erő volt. Szeretem, ha a közelemben nő van és beszél. Beszél a világról és mindegy, hogy hogyan…

– Mit gondolsz, vannak ellenségeid?

– Nem vagyok meggyőződve róla. Egy nagy ellenség az emberellenesség. Ez biztos, hogy ellenségem, de ez megfoghatatlan. Konkrét ellenségeim is lehetnek, hallok híreket felőlük, de ez alig bizonyítható. Az ellenséget nem úgy értem, hogy vannak, akik nem szeretik a verseimet. Az ilyen emberek nem ellenségeim. Azok az ellenségeim, akik akarva, személy szerint rosszat tesznek nekem. Akaratlanul is lehet rosszat tenni, én is tettem már rosszat.

– Előfordult, hogy valakit meggyűlöltél?

– Igen, előfordult. Már kezdve a gyerekkortól. Még olyanokat is meg tudtam gyűlölni, akik hozzám tartoztak, de rövid ideig tartott ez a gyűlölet.

– Van olyan szó, íz, illat, ami nosztalgiát kelt benned?

– Én például a lószagot nagyon szeretem. Nem is szag, hanem illat. (Kicsatolja a nadrágszíját, s a hajdani Ferkó olajokkal átitatott fekete bőrszíj varrott belsejét mutatja felém.) Ez a szíj, ami a derekamon van, ez egy fékszár volt. Amikor ezt a csatot csináltam rá, felbontottam ezt a varrást, és a lószag kijött belőle. Egyébként ez az én csődöröm fékszára volt, azért is becsülöm meg így, hogy a derekamon hordom. Egyébként a színeket is nagyon szeretem, majdnem minden színt. Ehhez hozzá tartozik, hogy a festészettel sokat foglalkozom. Azért van a színek között kedvesebb is, ilyen a piros. Nem tudom megmondani, hogy miért. Látod, milyen szép piros csizmát festettem annak az angyalnak? De szebben is kijön ez, ha lesz időnk és foglalkozunk vele.

– Milyen élmények indítottak el a művészet, az irodalom felé?

– Emlékszem, az első versemet nyolcéves koromban írtam: „Réce, réce kanréce, nem kell nekem ebédre.” Anyám tömött egy szép tarka tollú gácsért, ott volt a karóketrecben. Rájöttem, hogy nem kell üldöznöm, itt van előttem, és kihúztam egy szép kékeszöld tollát. Kitűztem a sapkámra, utána megszagoltam a kezemet. Büdös volt. Eldobtam a tollat, és egész nap mostam a kezemet. Virágvasárnap anyám levágta a gácsért. Nem akartam enni belőle. A testvéreimet megtömték vele, de én kibújtam az asztal alatt, és elfutottam a mezőre. Apám utánam. Elbotlottam, elkapott. Elvert. A kamra ablakában láttam, hogy csupa vér az arcom, de azért sem ettem sem a levesből, sem a gácsér húsából. Így született az első vers. Nagy élményem volt Arany Toldi-ja, a könyvünkben benn volt a Családi kör is. A mintájára próbáltam egy másik verset írni. Felfedeztem, hogy mi a rím, a ritmus. Azt hiszem, kíváncsiságból írtam ezt a verset. A másik dolog az, hogy túlságosan érzékeny voltam, és nem tudtam kinek elmondani, amit szerettem volna, csak magamnak a papíron. Ez félig-meddig azt is jelentette, hogy másnak van elmondva… Pápai diák koromban nagy kultusza volt a versnek, nemcsak az önképzőkörben, hanem mi barátok is nagyon szerettük a verselést. És hát írtak verseket, én is közöttük. Két barátom volt, akinek megmutattam a versem, így senki sem ismerte a verseimet 1946 derekáig. 1947-ben egy kollégista lány elvitt hét versemet a Valóság szerkesztőségébe, és karácsonykor közölték. Az előbb már mondtam, miért hagytam el a festészetet. Akkoriban, 1948-ban építették a diákok a Duna–Tisza-csatornát. A felső vezetés megbízott, menjünk le, és örökítsük meg ezt a munkát képekben. Elmentünk a Molnár Jóskával, és mindent lerajzoltunk. Május volt, kaszálták a szénát. Leültem verset írni az egyik boglya tövébe, és éreztem, hogy költő vagyok. Egész este írtam. Másnap a barátom azt mondja, menjünk festeni. Nekem nem ment a festés, s arra gondoltam, hogy az írás milyen jól sikerült előző este. Belevágtam a festőállványt és a festékeket az árokba. Talán még most is ott vannak. Bocsássanak meg, most már nem haragszom rájuk.

– Milyen volt a gyermekkorod? Iszkáz? Lovatok volt?

– Egy szürke meg egy pej, apám nagyon büszke volt rájuk. Kicsi lovak voltak. Apám nem is akarta, hogy legyen kiscsikó, mert az elcsúfítja a lovat. Addig könyörögtem neki, amíg lettek. Persze, szeretem a másféle állatokat is, de leginkább a lovakat. Örökké lovat rajzoltam, ma is azt csinálom. Ha leülök az asztalhoz, és nem megy az írás, lófejeket, lólábakat rajzolok a papírra. Az én gyermekkorom a természetben telt még akkor is, amikor iskolába kellett járni. Nagyon korán kellett kapálnom, őriznem az állatokat. Nagy csavargások is voltak. Ismerkedtem a világgal, és minden nagyon meghatott. Nemigen volt békesség nálunk otthon, sem a szüleim között, sem az egész család között. Az egyik rokoni ág rosszat akart nekünk. A gulyáskodás nagyon sok élménnyel járt. Ősszel már az egész rét községi legelő volt, és ott a marhák is összekeveredve legeltek, amit lehetett. Verekedtek… Gyakran hideg volt, tüzet raktunk, kukoricát, krumplit sütöttünk. Nekem volt egy tehenem, a Füge. Öreg tehén volt, és egy lyuk volt a nyelvén. Konok dög volt. Ha elhatározta, hogy bemegy a répába, bement, hiába vertem az orrát. Egyébként lehajtotta a fejét, s én fölsétáltam a nyakára. Egyszer a Füge miatt kerültem nagy bajba. Bérmálás előtt belement a répába, és nagyot káromkodtam. Anyám meghallotta, kora reggel újra el kellett mennem gyónni… Később ennek a tehénnek a nyakát kellett elvágnom kaszával. Öreg és beteg volt. A szüleim nem voltak otthon, krumplit vittek Pápára. Az apám rám bízta, hogy öljem meg. Figyeltem egész este a mécsessel. Amikor a szarvát a földre nyomta, nekifogtam a kaszát, de a lebernyegek miatt nem tudtam elvágni a nyakát. Segítséget hívtam, így elvágtuk. Kifolyt a vére, és el lehetett adni… Láttad a zablát az ablakban? Az a csődöröm zablája volt. Háború után ez maradt meg nekünk, ez a kiscsikó. Nagyon kényes volt. Apám szokta pucolni. Játékosan kapkodott, apám meg azt hitte, megharapja, meg is harapta, de játékból. Ezért apám egyik kezében a kaparót tartotta, másikban a botot. El is rontotta egy kicsit. Később nem lehetett betörni, szájába tenni a zablát. Sok legényt hívott apám, de ez a ló nem nyitotta ki a száját. Azért kellett volna a zablát beletenni a szájába, mert akkor volt a lóvizsgálat, és el akartuk vezetni. Apám el is ment szólni… Közben én kitaláltam, hogy bekapatom vele a zablát szénába csavarva. Be is kapta. Kivittem a szántásra. Amire apám visszajött, odavittem neki, mint egy bárányt. Nagyon meg volt hatódva, nekem adta. Akkor elhatároztuk, hogy fedeztetünk vele. Abban az évben hetvenegynéhány kiscsikót csináltattam vele. Amikor én eljöttem Pestre, idegen gazdáé lett, és sok galibát csinált. A fehérvári méntelep megvette nyolcezer forintért, de nem tudták elvinni, mert nem ment be a vagonba. Ottmaradt Iszkázon. Ki kellett vágatni, ettől teljesen megbutult.

– Milyen a mai Iszkáz?

– Egy évben háromszor hazamegyek… Régebben, amíg nem volt állásom, egy-egy hónapot is otthon töltöttem. Régen 60–80 házból állt a falu, körülbelül háromszáznyolcvan lakos volt. Nagy élet volt ott régen. Alig mentek el onnan a faluból katonának, postásnak, rendőrnek. A lányok inkább elszegődtek, fel cselédnek Pestre. Népes volt a falu, és megvoltak a saját törvényei. Valami tartása volt a falunak. Nagyon büszkék voltak arra, hogy felsőiszkáziak. A mi falunkba nem lehetett hidegvérű lovat behozni, mert aki hozta, kiszekálták. Idegen férfit sem tűrtek meg maguk között, az ki volt téve a nevetségnek és minden egyébnek. Abból a régi életből semmi sincs. Egy-két öreg van otthon, aki tehette, elment. Fiatalok nagyon kevesen vannak. Tulajdonképpen nem történik ott semmi közös, még nagy mulatság sincs. Tévé van, látják a fiatalok a különb életeket, és igyekeznek elszökni. Azok a kölkek, akikkel én gyerek voltam, azokból egy ha talán otthon van. Lány egy sincs. Van egy-két család, ahol az öregek sem olyan öregek, hogy ne tudnának dolgozni, és jól dolgoznak, spekulálnak, élnek. A téeszbe is járnak, otthon is dolgoznak. Nincs az a mizéria, ami volt. Nem is spórolgatnak, csak jó lakásra törekednek. Földre nem gyűjtenek, ezért nem koplalnak. Eredetileg a három Iszkáz volt egy téeszben. Hittek abban, hogy valamit tudnak csinálni közös munkával. Most már négy-öt falu is együtt van. Húszkilométeres körzetben, és nem sok közük van egymáshoz. Azt nem tudom pontosan, hogyan dolgoznak, milyen a keresetük, mert ezt most döntötték el a nyáron.

– Emberi lakhelynek mit tartasz alkalmasabbnak, a falut vagy a várost?

– Emberi lakhelynek a város nem jó. Kiváltképpen ez a modern város. Azért modern, mert tele van gépekkel, autókkal, intézményekkel, de a város szerkezete a régi. Ez az embernek nem jó, sem az idegzetének, sem az egészségének. Új Budapestet kellene csinálni, hogy jól érezzék magukat az emberek. Én azonban nehezen tudnék vidéken élni, annyi minden ide köt. És lehet, hogy ottan nem is tudnék jól dolgozni, munkát végezni. Sok mindenről le kellene mondanunk, hogy igazi vidéken tudjak élni folyamatosan. Vidékre járni persze szeretek. Ilyen ember, mint én, vidéken sok mindennek ki lenne téve. A város az én Bakonyom, így gondolom.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– El tudom képzelni. Erről már szinte mindennap hall az ember a rádióban, olvassa a tudományos folyóiratokban, hogy bárhol kifejlődhet értelmes élet. Abban kevésbé hiszek, hogy ezeket majd mi meglátogatjuk. Pedig egyik-másik emberiséget jó lenne valahol felfedezni, akárcsak úgy is, hogy kapcsolatba lépjünk velük híradástechnikai eszközökkel. De ilyen eszközökben mi elég szegények vagyunk még. Nagyon érdekes lenne. És talán sokszor gondolok rá, hogy beleszólhatnának az életünkbe valamiképpen úgy, hogy itt rendeződjenek a dolgok ezen a zöld csillagon. Mert abban nem nagyon lehet hinni, hogy az emberek itt egyik napról a másikra megbékélnek, és nem ölik feleslegesen egymást. Alig hihető ez, mert az emberben van egy agresszív természet is. Amíg ember lesz, ilyen is marad. Ő is a természet része, még akkor is, ha gondolkodik. Csillagokbeli jobbfajta emberiséggel azért lenne jó találkozni, hogy belássuk itt lenn, annak semmi értelme sincs, hogy ezer évek óta a történelemben pusztítjuk egymást. Valami döbbenet kéne.

– Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?

– Nem hiszek benne, hogy az emberiség jobb lesz. Az emberiség halad ugyan, ezt a civilizáció bizonyítja. A civilizáció eszközeivel sok minden régi bajt lehet javítani, de lehet, hogy most a történelemnek olyan állapotát éljük, hogy az ember nem tud vigasztaló jövőt látni. Abban hiszek, hogy lehet jobbítani az embereket. Állati sorból kiemelni, és ésszel, pedagógiával belátásra bírni még nagyobb tömegeket is lehet. De az milyen emberiség, ami eltűri ezeket az embertelenségeket a világban?

Nagy László indulatosan rám pillant. Becsukom a jegyzetfüzetemet, és zsebre teszem a tollat. Az arca mozdulatlan, a szája szögletében még ott van az iménti kérdés. Töredezett, kemény arca, ősz haja hipnotikusan fogva tartja a szemet. Azt kell hinnem, Nagy László foggal született, mint a többi sámán…

 

Simon István

Sötét este van. Egy Wallenberg nevű utcát keresgélek a Lipótvárosban, s a házat, melyben Simon István lakik. Autók, füstköd, nehezen olvasható utcatáblák. Eszembe jut a zsidi völgy. Gyalogosan mentem valahová, talán ősz volt, talán tavasz. Az erdők kétoldalt zöldek voltak, sütött a nap, virágillatot hordozott a könnyű délelőtti szél. Aztán énekszó szűrődött elő a fák közül. Szent dallamok, nyers intonáció. Aztán az egyik kanyarulatból elő fehérlett-feketéllett a menet. Búcsúsok közeledtek, fehér és világoskék templomi zászlók alatt. Két falu népe menetelt Sümeg felé. A sarut, bakancsot legtöbben a vállukra vagy botra akasztva vitték, s mezítláb tapostak a porban. Énekeltek. Az öregasszonyok rekedten, kitartóan fújták a Máriát dicsőítő dallamokat. Vezekeltek. Ha most Simon Istvánt szülőfalujában, Bazsiban kellene megkeresnem, könnyebben odatalálnék. A Lesence-völgy, a zsidi völgy, a Keszthelyi-hegység gyermekkorom szép színhelye, mesetáj. Ezen a mesetájon született Simon István. Vashegyről vagy Györökről indulnék, a Csereze-domb és a Garga-hegy között beváltanék az erdei völgybe, aztán Szoba-kő, majd a Büdöskúti-erdő következne, s az erdőn túl a Vállusi-major. Innen már csak félórányira van Zsid, s gyalogosan kettőre Bazsi. A képzelet erdői között odatalálok Bazsiba, a füstködben fuldokló Lipótvárosban pedig meglelem közben a házat, melyben Simon István most lakik.

Második emelet, megnyomom a csengőt. Bent mocorgás támad. Néhány pillanat múlva Simon István nyit ajtót. Nyitott folyosón át jutunk az előszobába, aztán egy nagyobb szobán át a még nagyobb dolgozószobába. Három vagy négy szoba. Tágas, nagy lakás. Ahogy a pesti polgárság a húszas években elképzelte és kialakította az otthont. A dolgozószoba ajtaja üveg. A falak mentén három zsúfolt könyvespolc áll, a polcok tetején kisebb-nagyobb tárgyak hevernek, egyiken váza nádbugával, másikon rádió, a harmadikon színes grúz fakanalak és fatányér. Itt, félig a tárgyak árnyékában, egy falnak támasztott József Attila-kép is látszik. Az ablak mellett kisméretű, pácolt íróasztal áll, kicsit odább egy modern rekamié, melynek leváltak az oldalai. A falon két színházi plakát színesedik, Simon István szerzőségét hirdetve. A szoba közepén nagy perzsaszőnyeg, a szőnyegen kis társalgó asztal és két fotel. Ezen az estén az egyik fotelban, háttal az ablaknak és arccal az üvegajtónak Simon István ül, a másikban én. Simon István az asztal alól felemel egy műanyagfonatú demizsont, és teleönti a poharainkat.

– Badacsonyi, az egyik választóm hozta… Valójában egy barátom…

Iszunk, aztán kinyitom a noteszomat, Simon legyint, fél kézzel a demizson fülébe kapaszkodik:

– Beszélgessünk csak… Majd aztán…

Újra önt, újra iszunk. A nagy perzsaszőnyeg pedig, mint a keleti mesékben megmozdul, lassan felemelkedik velünk, és repülünk valahová. Hogy hová, azt én sem tudom.

Simon István 1926. szeptember 16-án született Bazsiban, szép hegyek között. Szülei szegényparasztok, a rokonai úgyszintén. Simon Istvánt is parasztnak szánják, de aztán a betegsége miatt mégis gimnáziumba kerül. A gimnáziumból katonának viszik, a katonáskodásból pedig fogságba. 1947-ben jön haza a Szovjetunióból, s mindjárt jelentkezik az egyetemre. Népi, majd Eötvös-kollégistaként tanul a bölcsészkaron, és magyar-német szakos oklevelet szerez. Közben neves költővé érik, s gyors egymásutánban jelennek meg versei és a kötetei. Háromszor, 1952-ben, 1954-ben és 1967-ben kapott József Attila-díjat. 1955-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, s 1971-ben SZOT-díjat kapott. Évekig volt az Új Hang főszerkesztője, s nyolc évig pedig, 1964-től 1971-ig a Kortárs főszerkesztője. Jelenleg a Kortárs szerkesztő bizottságának az elnöke, a Magyar Írók Szövetségének a titkára, s Veszprém megye országgyűlési képviselője. Művei: Egyre magasabban (versek, 1944); Tanú vagyok (versek, 1950); Hajnali lakodalmasok (versek, 1952); Érlelő napok (versek, 1953); Nem elég (versek, 1955); Himnusz az értelemhez (versek, 1956); Felhő árnyéka (versek, 1956); Pacsirtaszó (válogatott versek, 1958); A Jangce vitorlái (versek Kínából, Vietnamból és Koreából, 1959); Februári szivárvány (versek, 1959); Almafák (versek, 1962); Gyümölcsoltó (válogatott versek, 1964); A virágfa árnyékában (tanulmányok, kritikák, cikkek, 1964); Szőlő és gesztenye (versek, 1966); Verőfény (válogatott versek, 1968); Forró égöv alatt (útirajzok Vietnamból, Egyiptomból, Kubából, 1969); Gyalogútról a világba (tanulmányok, cikkek, útijegyzetek, 1970).

Ha az ember rápillant Simon Istvánra, mindjárt jókedve lesz. Nemcsak azért, mert Simon Istvánnak szuggesztív jókedve van, gyermekien őszinte, kitárulkozó mosolya és nevetése, hanem azért is, mert emberi sorsa példázza, hogy nálunk volt egy olyan történelmi időszak, amikor a falusi szegénylegények tanulhattak, nekivághattak a nagyvilágnak, s ha a szellemi erejükből telt, írókká válhattak, vagy akár miniszterré. Simon István már suttyó korában felrántotta a mesebeli hétmérföldes csizmákat, s azokkal évtizedeken át hétmérföldeseket lépett. Most fél lábbal Pesten áll, fél lábbal Sümeg táján vagy a zsidi völgyben. Azokról ír, akiket ismer, szeret, azokat képviseli a parlamentben, akikkel egy volt a kenyere, sorsa, s lényegében ma is egy. Simon nemcsak költő és író, hanem közgondolkodó, politikus és diplomata is. Ahogy iszogatunk és beszélgetünk, fényképalbumok kerülnek elő, minden album egy másik ország. Simon elnökségekben, Simon világhírű politikusok között, kínai, szovjet vagy vietnami államférfiak társaságában, ahogy tárgyal velük, ahogy nevet. Az ember csak ámul és bámul, hogy kikkel parolázott ez a nevetős arcú bazsi gyerek. Simon, azt hiszem, jelképe annak az őserőnek, végtelen lehetőségnek, ami a munkás- és parasztgyerekekben még mindig feltárásra vár. Ezekben a gyerekekben van az országunknak egy olyan tartaléka, titkos vagyona, ami azt hiszem, többet ér, mint a szén és az olaj.

– A falat nézed? – kérdi Simon.

– Nagyok ezek a szobák…

– Régóta lakom itt, még az első házasságom idején költöztem ide, amikor megszületett a gyerek. A másik lakásunk egyszobás volt, el kellett cserélni. Bolond szerencsém volt ezzel. Aki itt lakott, éppen kivándorolt valahová, Svájcba vagy Amerikába. Véletlenen múlott ez is, más is. Mindennel így voltam én. A Sorsunk című folyóiratot, amiben a mesterek mesterei írtak akkor, Tapolcán vettem meg a vasúti söntés mellett. Éppen kórházi felülvizsgálatra mentem. Két pengő volt az ára, s 1943-ban az iszonyú nagy pénz volt. De abban a számban éppen Veres Péter írt Sinka Istvánról egy tanulmányt. Ez inspirált arra, hogy elküldjem a verseimet a Sorsunk-nak. Bárdosi Németh János biztatgatott levelezőlapokon. Egyetemre is ilyenformán kerültem. Feljöttem Pestre egy katonai hátizsákkal, melyben egy ing meg egy gatya volt. Ahogy járkáltam, megláttam az egyetem kapuján a kiírást: „Munkások, parasztok, jelentkezzetek…” A Bajza utcai József Attila Kollégiumban rövidnadrágos gyerekek fogadtak. Egyik a kollégium igazgatója volt, a másik a gazdasági vezetője. „Van hol aludnod?” – kérdezték. Mondom, nincs. – „Nem vagy éhes?” – Mondom, dehogynem. Később aztán átköltöztem az Eötvös Kollégiumba. – Ilyen véletlen szerencsém volt akkor is, amikor leszereltem. Nem volt hol aludnom. Megyek az utcán, hát összetalálkoztam a Somogyi Árpáddal. Azt mondja, gyere, aludj nálunk…

Simon István nagyot nevet, aztán felemeli a demizsont, és teletölti a poharakat. Iszunk egy kortyot, aztán kérdezgetni kezdem. Ennek nem örül, de azért minden kérdésre válaszol, s a jókedve sem hagyja el.

– Mondj valamit a gyerekkorodról, hogyan éltetek Bazsiban?

– Bazsi körül volt véve, egyik oldalon a Festetics, másikon a veszprémi püspökség földjei. Mindenki arra törekedett, hogy legalább azt a színvonalat tartsa, amit az apja. Terjeszkedni a falu nem tudott. Hat hold földünk volt… Apám lovas ember volt, az egész faluban három-négy pár lovat tartottak összesen. Nagyon szép gyermekkorom volt, csak utólag értettem meg a nehézségeket. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen szép, régi kultúrájú tájon nőttem fel. Mindenütt történelem és hagyományok, s a hallatlanul őszinte nép. Bejártam a világot azóta, le tudom mérni, mit mondok. Ha fölütöttem a fejemet, három vár nézett rám: Sümeg, Tátika, Rezi. Római castrum-maradványokon őriztem a teheneket. Ha búcsúra mentem Zalaszántóra, akkor mindig láttam 13–15. századi katolikus templomot, melyen három nagy stílus hagyott nyomokat. Mindenütt szép szőlőhegyek, szántások. A hegyoldalakban érdekes emberekkel ismerkedtem meg, akik aztán olyan dolgokra tanítottak, amit iskolában nem lehet elsajátítani… A szép táj… Sokszor nem értettem, hogyan lehet bigott vallásos valaki, mert nálunk panteista szellem uralkodott. Mentünk búzaszentelőre, s a mezőkön énekeltük az állelúját. Történelmi emlékek között élt az ember… Pogánykori szokások és a pannon kultúra együtt… Emlékszem, hogyan kezdtem el olvasni. A szomszéd falubeli pap tanított. „Ne ezt olvasd, hanem azt”… A Puszták népé-t adta a kezembe. Akkor jöttem rá, hogy az élet és az irodalom találkozik… A másik nagy élményem az volt, hogy szavakkal is lehet rajzolni, festeni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy távlatok vannak mögöttem. Most a Lipótvárosban élek. Soha nem volt bennem olyan érzés, hogy ez urbánus, amaz meg népi. Naivan, de jó irányba mozdultam.

– Köt még valami a szülőföldedhez? Rokonság, barátok, emlékek?

– Hajaj… Nagyon jól érzem magamat Pesten, de ha mondjuk Székesfehérváron azt mondom, hazamegyek, az nem azt jelenti, hogy Pestre, hanem azt, hogy Bazsiba. A mi házunk még a régi. Zsúpos, fagerendás. Ha otthon alszom, reggel hallom a kukorékolást, a malacok röfögését, minden olyan, mint gyermekkoromban.

– Milyenek voltak Bazsiban az esték?

– Emlékezetesek… Az emberek természetes ősi kultúrával rendelkeztek, s ez a kultúra beivódott az emberbe, mint köd a ruhába. A hagyományok… Én még boszorkányos világban nőttem fel. A tollfosztóból az asszonyok nem mertek egyedül hazamenni, mert útközben fojtogatta őket a boszorkány. Bazsiba 1963-ban, az utolsók között vezették be a villanyt. – Az őszi, téli esték emlékezetesek. A parasztgyerekek legényegyletet csináltak az iskola fáskamrájából. Aztán kultúrházat építettünk. A Tátika-Hidegkúti erdősháznál volt egy öreg akol. Elkértük a Festeticstől, hogy az anyagából kultúrházat építhessünk. Az építőanyagot a hátunkon és tehenes szekereken hordtuk be a faluba. Az én első verseskötetem is Bazsiban jelent meg 1944-ben. Nemeskeresztúrról származott hozzánk egy tanító, a Székely Antal. A tanító felesége csornai volt, így általa szereztünk ott egy nyomdát. A kötetem árát is a falusi kultúrház építésére ajánlottuk fel. A bazsi kultúrház tervét aztán elsodorta a háború, s csak a hatvanas években épült fel állami pénzből. A hétköznapokon szántottam, vetettem, de ízületi bajt kaptam, s fél évig feküdnöm kellett. Ekkor elkértem az egyik szomszéd diák könyvét, és megtanultam. Latin könyv volt. Az orvos aztán mondta a szüleimnek, hogy nem lesz ez a gyerek alkalmas a nehéz paraszti munkára, taníttatni kellene. Németh József igazgató tanító foglalkozott először velem, s Dr. Anty Illés, Sümegcsehi, Sümegprága és Bazsi plébánosa segített latinból felkészülni. Anty Illés adta kezembe Illyés Gyula és Veres Péter könyveit. Ez az Anty Illés a genfi egyetemre is járt, Rómában is élt és dolgozott, úgy tudom, valami zűr miatt került a falusi plébániára. A földbe süppedt sümegcsehi plébánián olyan volt Anty Illés, mint egy középkori pap. Amikor Vörösmartyt rosszul szavaltam: „Húzd, ki tudja meddig húzhatod” helyett: „Húzdki, tudja meddig húzhatod” – szöveget mondtam, úgy szájon vágott… Amikor meghalt, három Ikarusz vitte a híveit a budapesti temetésre.

– Verseidből úgy érzem, sokat jelent neked a magyar falu. De a régi falu felbomlott, megszűnt. Mi erről a véleményed?

– A falu teljesen megváltozott, külsőleg is átépült. Számomra személy szerint meghökkentő, hogy az utódok s az ezt követő fiatalok nem is tudják, hogy mi van a kezükben. Így aztán bizonyos körök kirabolják a falut. Autók állnak meg, feldúlják a padlásokat. A mai fiatalok – a kultúrájukat, amit elvisznek tőlük fazekak, mángorlók, szőlőprések formájában – igazán nem értik. Sokan azt hiszik, hogy csak a tévé a kultúra. Ha valamit nem lehet gyorsan csinálni, az a falu kulturális, szellemi fejlesztése. Aki csak a mennyiségi eredményeket nézi, az többet árt, mint használ. Furcsa, amikor a koma odafelejtkezik a televízióra. Nem megyek most már át hozzá, mert azt akarja, hogy együtt nézzük a Komlós Jánost. A félhomályban leönti a nadrágomat borral. Beszél neki egy idegen ember, aki bement a lakásba, de ő nem szólhat vissza. Csakhamar oda jutunk, hogy a Népművelési Intézetnek kell visszavinni a falvakba a falvak kultúráját? Egy-egy bizottsági ülésen milliárdok sorsáról döntünk, de ami a falun ma történik vagy nem történik, milliárdokkal nem mérhető. Bár pénzre is szükség van. Én most értem meg a Jeszenyin-attitűdöt, bár nem lehet összehasonlítani a két országot. Azok maguk csinálták a forradalmat, mi pedig kaptunk egy keretet, amit ki lehet tölteni. Nem vesszük észre, hogy van itt egy nép… Nép, mely lépni akar, de a saját ütemében. A kiválasztódás a magyar kultúra szempontjából nagyon rossz. Pedig benne van a lehetőség ebben a nációban. Nem tudom elhinni, hogy a népnek, melynek van egy hét évszázados kultúrája, a hét évszázadot utólag, tölcsérrel kell a fejébe tölteni.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

– Nem, soha. Nyugodt parasztember vagyok, ahogy Arany János írta „Tiszta nyál csordul ki… szája szélén”. Éjfélig friss vagyok, kettőkor fekszem le, és másnap fél kilenckor kelek. Nyugodtan alszom, tiszta a lelkiismeretem. Csak ha tanítok, akkor kelek hétkor. A Színművészeti Főiskolán nyolckor kezdődik az órám.

– Emberi lakhelynek mit tartasz ideálisnak? A falut, a várost, a hegyvidéket vagy a lapályos folyópartokat?

– Soha nem gondolkodtam ezen. Ha a világűrben elhelyeznének egy jó kis ágyat, nagyon jól kialudnám magamat azon. Aludtam már Pekingben, a japán tenger partján, Egyiptomban a Nílus felső folyása mentén, és Hanoiban, nekem mindegy. Engem nem zavar. Egy bazsi gyereket…? Szeretem a változatosságot, de van, amihez ragaszkodom: ez Bazsi. Ha egy kínai táj része hasonlít Sümeg környékéhez, már szépnek tartom.

– Gondoltál már arra, hogy meddig élsz?

– Nem, soha… Nem érdekel, mert olyan szép volt, amikor vittük a temetésen a füstölőt… Potyogtak a kék szilvák a koporsóra… Kihajt a levél, kizöldül, megsárgul, aztán lehull.

A mesebeli, keleti repülőszőnyeg valamilyen ismeretlen okból lassan, szinte észrevétlenül leereszkedik a parkettra. Nem értem, megfordulok. Az üvegajtó túloldalán Simon István szép és fiatal felesége integet. Fokozatosan a hang is eljut hozzánk:

– Kikapcsolták a központi fűtést… Megfázik a gyerek…

Simon István felugrik, engem is invitál. Átvonulunk az egyik távoli szobába, s amíg én a kilenchónapos Ágikával ismerkedem, Simon olajat önt a kályhába. Persze melléönti, s büdös gázolajszag támad a szobában. Elvonulunk. Vissza a torontálira. Bele a két fotelba. Felcsatoljuk a szkafandereket. De hiába, az a rohadt perzsaszőnyeg nem akar felemelkedni. Simon István a badacsonyi demizsonnal próbálkozik. Erőteljesen megmarkolja a fülét, és megbillenti. Iszunk, nézzük egymást. Semmi. Még iszunk. Még nagyobb semmi. Megint iszunk, s akkor eszembe jut, hogy interjút kell készítenem Simonnal. Ez meglep engem, Simont is. Azt hiszem, a következő kérdésemet néhány nappal később tettem fel. Ez múlt idő. Vissza kell másznunk a jelen időbe. Úgy van elkezdve. Ha nem tudunk visszakepesztetni, röhög egész Bazsi, Keszthely, Györök, Vashegy.

Ülünk a fotelban, alattunk a perzsaszőnyeg. Simon felemeli a múltkori demizsont. Vagy ez már egy másik demizson? Iszunk. A szőnyeg, mint a keleti mesékben… Repül velünk… Megszólalok:

– Miért kezdtél el írni? Volt valamilyen döntő élményed a gyerekkorodban?

– Konkrét dolog nem volt, kezdtem olvasgatni… Rájöttem magamtól, mi a művészet. Jöttek a hathónapos munkások a kis pénzükkel haza, s én éppen Veres Péter könyvében olvastam róluk. Helyesen gondolkodni, ha nincs élményük, nem lehet megtanítani az embereket. Csak akkor, ha össze lehet párosítani a kettőt.

– Mikor írsz, hol írsz?

– Verset csak éjszaka tudok írni, nappal prózát írok. Prózát, látod, nappal is lehet írni. De már rájöttem, miért van így… Valamikor újságíró voltam, s amikor hazaérkeztem, nem tudtam aludni. Verset írtam. Megszoktam ezt a helyzetet. Itt, ennél az asztalnál (kicsi, pácolt íróasztalára mutat) csak verset írok, prózát inkább a presszókban. A Luxorban dolgozom vagy a Sportban.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Nagyon nehezen. Rájöttem, milyen nehéz egyszerűen írni. Mire én elfogadom mint olvasó. Egyszer azt mondja nekem egy tanárnő: „Azért szeretem magát, mert olyan egyszerűen, könnyen ír”. – Ránéztem. – „Asszonyom, ne haragudjon, a Laci öcsém című versem első két sorát egy hétig írtam.”

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Leülök este és írok. Ha megunom, olvasgatok. Mostanában Németh Lászlót.

– Min dolgozol most?

– Most éppen semmin. Az elmúlt év sok volt nekem. Leadtam egy irodalomtörténetet és egy Bakony-könyvet a Reismann Jancsival… Mit mondjak még neked?… Hát igen… Eltemettük anyánkat…

– Véleményed szerint mi a költő és a költészet szerepe ma a társadalomban?

– A „szerepnek” nincs meg a pontos jelentése, de ha az irodalomtörténeti terminológiára gondolok… A Nemzeti Dal kivétel. Rögtön hatott, a többi csak később. Tudják az emberek, hogy a műnek kellene, hogy legyen szerepe. Vajdától még nem kérdezték volna ezt… A szerepe ugyanaz, mint eddig. Vagy tudomásul vesszük, hogy tudatformáló szerepe van, vagy ha nem, le kell tenni a lantot. Anélkül, hogy tudomásul vették volna, régen is beszivárgott az emberek közé. A harmincas években volt egy irodalmi közhangulat. Ma nincs. A közönségnek nincs befolyása, a művészet belterjessé vált. A közlekedő edények nem működnek. Az irodalmárok szemlélete is deformálódik így… Vagy pedig nem mondunk igazat…

– Mit tartasz mint író a legfontosabb feladatodnak?

– A feladatomat abban látom, ami tiszta volt eddig, hogy valamiképpen meg kell fogalmazni az emberek életérzését, hangulatát, állapotát. Amíg élni tudok, feladatom, hogy bizonyos igazságokat kimondjak.

– Elégedett vagy?

– Nem. Egyáltalán nem. Ha én visszagondolok arra, hogy milyen naivul optimista voltam, akkor, amikor ezt vagy azt csináltam, de az eredmény nem egészen az lett… A közhangulat sem húzta alá azt, amit én szerettem volna csinálni. Ennek ellenére nem panaszkodhatok, óriási akadályokat az elmúlt húsz évben nem kellett legyőznöm.

– Milyen az írói, emberi közérzeted?

– Furcsa dolog ez. Ha úgy veszem, hogy a negyvenhatodik évemben vagyok, nosztalgiával gondolok vissza a fiatalságomra. Akkor nem így képzeltem volna el… De különösebb emberi problémám nincs. Persze, nem tudom magamat függetleníteni attól, ami körülvesz, így elég heterogén ez a közérzet.

– Az író közéleti szerepléséről mi a véleményed?

– Soha nem volt probléma a számomra, hogy valaki közéleti vagy nem. A közéletiség nemcsak azt jelenti, hogy részt vesz valamiben, hanem azt is, hogy beleszól. Én véletlenül eléggé benne éltem a közéletben. A közéletiséget nem tartom sem pozitívnak, sem negatívnak. Azt sem, ha van ilyen, azt sem, ha nincs. Alkati kérdés. Van, aki igényli, hogy testközelben legyen azzal a népcsoporttal, ahonnan indult, van, aki nem. Ha nem vagyok képviselő, én akkor is figyelek azokra az emberekre, akiket Bazsi és Sümeg körül megismertem. A közéletiséget nem érzem problémának.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látod napjainkban?

– Nehéz kérdés… Az írók társadalmi helyzete – a tehetséges írókra gondolok – manapság tulajdonképpen nem rossz, de azért furcsa, ha az életlehetőségekre gondolok. Furcsa állapot, amiben az íróknak dolgozni kell… Igazában véve az író mint társadalmi lény, úgy érzem, lényegesen kevesebbet jelent, mint 1935-ben, amikor nehéz helyzetben volt, de képviselt valamit. Ott volt József Attila. A polgári társadalomban mint egyéniség, érezhette, hogy valaki… Most meg is becsülik az írót mint társadalmi embert, meg nem is. Most senkinek, még az írótársaknak sem jutna eszébe, hogy egy hatvanéves írónak a zeneakadémián egy szép ünnepséget rendezzenek. Lehet, hogy ez nem rossz és ez a természetes. Óriási könnyedséggel siklunk át a nagy évfordulókon. Úgy érzem, mintha egy kicsit devalválódott volna az írói rang.

– És milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Az én generációm? Ha azokra gondolsz, akikre én… Még nekünk van a legkevesebb panaszra okunk. A mi generációnk még valamennyire tért nyert a társadalomban… Ha a többiekhez viszonyítom, még anyagiakban is… De ez már csak néhányunkra vonatkozik…

– Ha nem írsz, mit csinálsz?

– Amit valaha elmulasztottam, megemelem a kalapomat mélyen a középkori magyar irodalom előtt. Filoszkodom… Könyvben is megírtam. A csodálatos argumentumot, ahogy fejlődött hét évszázadon keresztül. Nagy kedvteléssel böngésztem végig a 16–17. század kéziratait, műveit. Két év óta ezzel foglalkozom.

– Melyik évszakot szereted a legjobban?

– Az őszt. Kedvenc évszakom volt már gyerekkoromban. Alig vártam a szeptembert, októbert.

– Mi a kedvenc ételed és italod?

– Ételre nem tudok mondani kedvencet. Mindenevő vagyok. Nem vagyok válogatós. Italban a jó bort szeretem, azt nagyon sokra becsülöm, ha igazán jó. Nagyon érdekes, hogy gyerekkoromban voltak kedvenc ételeim. Amikor a fogságból hazaérkeztem, azokat főzettem anyámmal. Pár évvel ezelőtt aztán anyámmal újra megfőzettem a kedvenc ételeimet, de sem a színük, sem az illatuk, sem az ízük nem olyan volt, mint régen. Pedig anyám ugyanúgy főz. A marhahúslevest nagyon szeretem, minden héten főzünk egy fazékkal. Van itt egy kedvenc hentesem, az ad velős csontot is.

– Szenvedélyeid vannak?

– A cigaretta volt, de abba kellett hagynom, mert nagyon sokat bagóztam. Három hete nem dohányzom, s majd megesz a fene.

– Van valami, amit nem sikerült elérned?

– Alig van ilyen… Nagyon szerettem volna utazni, de úgy adódott, hogy rengeteget utaztam. Hanoitól Pekingig, Kairóig összemászkáltam a fél világot.

– Lottózol?

– Nem.

– Mit vennél, ha véletlenül nyernél, vagy kapnál valahonnan egymillió forintot?

– Nem tudom megmondani, mert a pénz ilyen értelemben soha nem izgatott. Anyagilag nagyon nehéz helyzetben is voltam, de a pénz akkor sem izgatott. Amikor volt pénzem, akkor sem csináltam ügyet belőle. Soha nem érdekelt a pénz. Ha lenne egy millióm, nem tudom, mit csinálnék vele. Az autót nem szeretem, legszívesebben vonattal járok. Nem érdekel az autó, idegesít. De nem vagyok autóellenes. Ha mégis lenne, és a nejem vezetné, akkor beleülnék.

– Ismersz gazdag embereket személyesen?

– Nem… Személyesen nem ismerek vagyonos embereket.

– Mikor sírtál utoljára?

– Karácsony másnapján, amikor anyámat temettük. Irtózatosan megrendített a halála, nagyon fájt.

– A magány érzését ismered?

– Tulajdonképpen soha nem voltam magányos… Pátriárkális családban nőttem fel, a fél falu rokonunk volt. Benne vagyok a közösség életében azóta is. Inkább óriási közösségekben mozogtam mindig. Katonaság, fogság, egyetem… Később is bent voltam a társaságban, nem maradtam egyedül. A magány nekem nem volt problémám, nem éreztem ezt az érzést.

– Hiszel a barátságban?

– Igen, tulajdonképpen hiszek. Jó dolog… Voltam én itt ebben a lakásban egyedül, évekig. De jöttek a barátaim. Helybeliek, vidékiek… Ha például egyedül voltam, csak felvettem a telefont…

– Vannak ellenségeid?

– Biztosan, de nem tudnám őket megnevezni. Ha az ember húsz éven át bent van egy nagy konglomerátumban, ami forog, s körülötte a világ is… Biztosan nem mutatkozott az ember mindig a kedvező oldaláról… De ez nem foglalkoztat.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Konkrétan nem… Nem vagyok az a típus. Tudom, hogy vannak emberek, akik egy életen át engesztelhetetlenek, de én nem vagyok az a típus.

– A nőkről is kellene beszélnünk.

– Csak jót mondhatok róluk. A feleségemet láttad. Nagyon tisztelem a női nemet. El-elcsodálkozom azon, hogy az irodalom új hulláma olyan drasztikusan ábrázolja a nőket. Én anyaszerető vagyok… A női nem különösebben nem foglalkoztat. Nem volt velük különösebb konfliktusom, én mondom ezt, aki el is váltam.

– Mint költőt, előfordult, hogy inspiráltak a nők?

– Nem tudom. Nem éreztem soha közvetlenül.

– Mondj egy ünnepet, ami számodra a legkedvesebb?

– Ez a húsvét. Nagyon szeretem a húsvétokat. Ez bennem maradt gyerekkorom óta. Természetelvű vagyok. Kizöldült fák, vetések… Régen mentünk a tájban… Óriási kitárulkozás, mindennek olyan különösen jó illata volt, s a színe… Kint, a mezők között énekelni az álleluját, panteisztikus életérzés. Virágzó körtefák, összevisszaság, kék ég, fehér bokorrózsák, zöld levelek, színes virágok… Vittem a húst megszenteltetni… A húsvét igazi, szép ünnep. A tételes vallás a háttérben elgyengül, marad az örök feltámadás…

– Szenvedtél a háború alatt?

– Az utolsó időben igen. Nehezen bírtam. Nem voltam katonaalkat. Tizennyolc éves koromban bevonultattak. Traumatikus napjaim voltak. Nem féltem, de minden olyan kaotikusan értelmetlennek tűnt. Trappolva kellett vernünk a díszmenetet, s közben a frontról odahallatszott az ágyúk dörgése. Nem értettem, miért kell ötkor felkelni, ha egész nap nem csinálunk semmit.

– Voltál életveszélyben?

– Hogyne, persze… Egyszer átéltem egy szörnyű dolgot Hévízen. Odajártunk biciklivel. Tanulgattam úszni. Meleg vízben láthatóan könnyebben ment. Az ötödik-hatodik tempó után pánik tört ki rajtam, s csak az utolsó erőfeszítésemmel értem el a palánkot. Órákig remegtem ott, kapaszkodva. Utána hónapokig felriadtam álmomból… Fogságba kerülni sem volt egyszerű, átkerülni egyik hadseregből a másikba. De már előtte… Egyik katona sem gondolja, hogy őt találja el a golyó, csak szaladgál, lövöldöz, ugyanis nem csinálhat mást… Én nem mentem a századparancsnokkal Németországba. Tolbuchin serege jött Siklós felől… Tatáros, furcsa emberek. Addig nem ittam szeszes italt, mert ugye, diák nem iszik. Kínál egy nagy kulacs pálinkával a tatár. Mondom neki, nem iszom én pálinkát. Rám fogta a géppisztolyt, én pedig mindjárt meghúztam a kulacsot. A falubeliekkel estünk fogságba. Először Jánosházára vittek, aztán Konstancába, ahol gabonát kellett beraknunk egy nagy hajóba. A hajó minket is elvitt. Novorosszijszkban kötöttünk ki. Innen a Kaukázusba vittek az Elbrusz magaslataira. Fél évig földmunkát végeztem, utat építettünk. Nem nagyon szerettem csinálni, meleg is volt… Beleuntam. Az a hír járta a táborban, hogy akinek szakmája van, azt később engedik haza. Így aztán, akinek szakmája volt, az letagadta. Minden este névsorolvasásnál kihirdették, hogy akinek szakmája van, az lépjen elő. Amikor az ácsokat olvasták, kiléptem. Gondoltam, lesz, ami lesz. Székely ezermesterek közé kerültem, megtanítottak valamennyire a famunkára. Amikor 1947 augusztusában hazajöttem, az első dolgom az volt, hogy a régi budink helyett csináltam egy újat. Negyedszázada áll. Egyébként előbb hazajöttünk, mint a többiek. Kétezer méteres magaslaton dolgoztunk, csodálatos vidéken. Azóta is láttam repülőgépről, és jártam ott delegációval is.

– Gondolsz néha a harmadik világháborúra?

– Nem… Nem hiszek benne, hogy lehet. Mióta megismertem különböző kontinenseket, népeket, nem tudom elképzelni, hogy lesz. Nem tartom reálisnak. Nem érzem ezt a veszélyt.

– Azt írja a mai újság, hogy Koblár Tibort, aki megölt egy trafikost, a Legfelsőbb Bíróság halálra ítélte. Mi a véleményed a halálbüntetésről?

– Fogas kérdés… Sokszor foglalkoztatott a téma. Magát azt, hogy ölni? Megérdemelt büntetésként sem tudok vele mit kezdeni. Tudom, hogy az ártatlan áldozatot a társadalomban meg kell torolni. Nem Koblár Tiborról van szó, de ha társadalmilag nézem, megérdemli. Ha egy bíróság tagja lennék, a tizenkét dühös ember között egy, és szavaznom kellene, nem tudom, mit éreznék, és hogyan szavaznék.

– Hiszel az emberiség haladásában?

– Feltétlenül hiszek benne. Különben teljesen felesleges lenne egyetlen betűt a papírra vetni. Bár eléggé nehéz elképzelni… Az embernek vannak összehasonlítási lehetőségei… A régihez viszonyítva… El tudom képzelni, hogy sok jó ember élt régen, de abban is hiszek, hogy ha választás elé kerül a mai ember, egyre többen választják a jót.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– Azt nem… Elképzelni is képtelen vagyok. Tudom, sokat foglalkoztatja az embereket ez a lehetőség, de én nem tudom elképzelni, mert nem ismétlődhet meg a földi élet. Vagy ha létezik még egy vegetáció, az nem ilyen. Van itt egy bolygó, a Föld, és kialakította az életet – mondja Simon István, aztán felemeli a demizsont, és teleönti poharainkat. Iszunk. Elfogy a bor. Körültekintek. Hiába. A mesebeli keleti szőnyeg még repül velünk. Hogy hová? Én nem tudom.

 

Takács Imre

Székesfehérvár, Velinszky-lakótelep, reggel nyolc óra. Becsengetek. Csoszogás, hangok… Mozdul a zár. Takács Imre trikóban áll a félhomályos folyosón. Mozog az állkapcsa, rág valamit. Sovány. Csontjai fehéren meredeznek. Bevezet. Folyosó, asszonyhang, gyerekhang, fogas, szoba, szőnyeg, tárgyak, újabb szoba, egészen kicsi. Érezni, hogy aludt valaki a szobában. Takács Imre lenyitja az ablakot, aztán magamra hagy. Korábban érkeztem négy perccel. Kint is megállhattam volna négy percig, de a taxisofőr rámutatott a lépcsőházra: „D-épület” – mondta. Láttam, hogy segíteni akar, így aztán beléptem a kapun, s nekivágtam az emelkedőnek. A lépcsőfordulókban is megállhattam volna, de mire ezt átgondoltam, megérkeztem az ajtó elé. Így hát korábban érkeztem négy perccel. Nem érzek semmit, se örömet, se részvétet, sem restelkedést. Leülök, kiterítem a noteszomat az asztalra, aztán lajstromozni kezdem a tárgyakat. Olyan vagyok, mint egy végrehajtó vagy biztosítási ügynök. Takács Imrénél foglalok. Fejet, agyvelőt, az összegyűlt szenvedéseket, az erek dermedt csokrát, a felhasználatlan, szanaszét heverő szavakat, jelképeket, Takács emlékeit… Golyóstollam egykedvűen szánkázik a papíron. A költő tárgyai kiszolgáltatottan várakoznak. A falon mángorlók függenek, lapickák, odább szalmafonatos kovász szárogató, mellette festmények, plasztikák. A képeken népi figurák, falusi asszonyok és emberek vasárnapi merevségben, körülöttük stilizált szerszámok, jelképek. Némelyik képen mutatványosok szomorkodnak. Oldalt egy polc könyvekkel és csuprokkal, az egyik fazékból ecsetek borzolódnak az ég felé. A másik polc tetején is cserépedények sorakoznak. Az egyik fazéknak rozsdás dróthurok tartja össze a nyakát. A parketton folyóiratok halmozódnak és könyvek. Az egyik polc előtt félig kész festmény támaszkodik. Vitézt vagy apródot ábrázol majd a kép, ha egészen elkészül. Az apród arca még üres. Szürke folt jelzi az arc határait. Nincsen sem szeme, sem orra, sem szája. Az apród még nem lát, és nem hall. Az apród még semmit sem tud a világról. Azt sem tudja, hogy a mester, aki festékfoltokból lassacskán felépíti majd az arcát, valójában költő. De motozzunk még a tárgyak között. A sarokban avítt szuszék láda, a ládában festmények. És odább ismét köcsögök és maszkok, cserépből, fából, színesen, feketén. Az asztalon füzetek, könyvek. Egy Bulgakov-kötet, Tamási Gáspár szakadozottra olvasott életregénye, aztán a Modern francia drámák feketébe kötve, és Takács Imre válogatott verseinek vaskos kötete, az Elsüllyedt föld. A könyv borítója már fakóba váltott, színét elvette a por és az éles ferde szögben beverődő napfény. Az Elsüllyedt föld nagy összefoglalás, visszatekintés, emlékeztető. Takács Imre világa, mint egy hegy, elénk mered. Megállítja a szellemet, és kényszeríti, hogy odafigyeljen a kezdetekre, az útra, s vele járja a füzeseket, mezőket, a gond és a szépség fényben ragyogó útjait.

Takács Imre Rábasömjénben született 1926. augusztus 31-én. Szegénysorsú parasztcsalád gyermeke. A kenyérkereső foglalkozást kosárfonóként kezdi, aztán maga is földműves lesz. Későn, 1952-ben kerül az egyetemre. Ekkor már elég rendszeresen felbukkan a neve az irodalmi lapok hasábjain. Az egyetem befejezése után Soponyára kerül, s három évig működik a gyermekvárosban mint nevelő. Soponyáról Székesfehérvárra vezet az útja, ahol eleinte tanít, majd könyvtáros lesz. A művészetpártoló városban otthonra lel, s a könyvtári szinekúra mellett idejének nagy részét az alkotó munkának szentelheti. Művei: Zsellérek unokája (versek, 1955); Kőangyal (versek, 1959); A csillagok árulása (regény, 1960); A férfi tánca (versek, 1964); Elsüllyedt föld (válogatott versek, 1969). Takács Imre verseit, míves kisprózáit, állásfoglalásait rendszeresen közlik az irodalmi folyóiratok és napilapok. Megfontoltsága, felelős művészi magatartása általános elismerést aratott országszerte. A csillagok árulása című regényéért 1961-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Takács Imre az utóbbi esztendőkben mint festegető, tehetséges szobrokat faragó művész is ismertté vált. Művei több alkalommal kiállításon is szerepeltek. Festményei egyszerű, puritán kompozíciók. Paraszt ősök, kerítések, házak, népi szerszámok sorakoznak egymás mellé és mögé, színesen, magasrendű formakultúrát hirdetve. Takács Imre a paraszti múlt és az emberi magatartás változó rendjére figyel, lényegkereső komolysággal és buzgalommal. A tartalom megragadása során alkalmas formákat keres, így a tollat gyakran az ecset vagy éppen a vonyókés váltja fel. Festményei, versei, faragásai harmonikusan kiegészítik egymást, erősítik a főszólamot.

Kényelmesen végzek a tárgyak lajstromozásával, mire Takács Imre visszatér a szobába.

– Kávét kellett innom, hogy felébredjek – mondja, aztán a díványra ereszkedik, és falnak veti a hátát. Narancssárga inget húzott magára és halványzöld kordkabátot. Szemüvege mögül feszülő, meggyötört, csontos parasztarc mered rám türelmetlenül. Haja már ősz. Az inak és ráncok túlfeszülnek az arcán, mintha görcs kínozná. Olyan, mint egy agyondolgoztatott, éhező béres. Hangjában nyugtalanság:

– Mozdulni kellene… Semmi felelősség, semmi hatalom… A megélhetés gondjaiba torkollik minden – mondja.

Nem egészen értem, hogy mit mond. Az arcát nézem, egyre csak az arcát. Mintha valamilyen baljós dráma készülődne ezen az arcon. Ha megszólal, szakadékok, árkok, vízmosások, hegyek támadnak az arcán, mintha csak valamilyen misztikus erő rombolná szét megszokott, ismert vonásait.

– Az elején kellene kezdenünk – mondom. – Egészen az elején. A gyerekkorodban. Miből éltetek, milyenek voltak a szüleid?

Takács Imre cigarettára gyújt, belemered a füstbe. Sokára szólal meg:

– Apám napszámos ember volt. Két hold földön nem lehetett gazdálkodni. Egy tehene volt, ezt a tehenet fogták össze nagybátyám tehenével. Emlékszem egy veszekedésre, ami majdnem drámai fordulatot vett a tehenek miatt… Ki hozott a liszt mellett szenet is? Ki ment messzebbre fáért? A nagybátyám leteperte az apámat a kemenceajtó elé. Egyszer pedig a masináláskor történt a baj. Kímélték apámat, gyenge alkata miatt nyársolásra, zsákolásra nem volt jó. Számolni viszont tudott, így mázsáló lett a gép mellett. Egyszer aztán Németh úr, a masina tulajdonosa elvitt kétszáz mázsa gabonát, de elfelejtette beírni a könyvbe. Nem rosszakaratból, csak éppen elfelejtette. Az emberek megharagudtak, a házunknál fenyegetőztek. A temető ott volt a kertünk alatt. Én annak a kerítése mellett járkáltam, amikor kiderült, hogy hová lett a búza. Egyszer meg árvereztek a pásztorháznál. Apám a nyakába ültetett, és elvitt a licitára. De aztán megláttam a csendőröket. Leugrottam, és futóra… A kéményseprőktől is féltem.

– Házatok volt?

– FAKSZ-kölcsönnel építettük. Falusi Kislakásépítő Szövetkezés, azt hiszem, ez volt a neve. Mindig lestük a tehénből a borjút. Nem ők voltak kegyetlenek, hanem a mi szegénységünk. Apám nem mehetett a cukorgyári kampányokhoz, pedig ott három-négyszáz pengőt meg lehetett keresni. Ez az őszönkénti lélegzetvétel nekünk nem volt meg. Gyenge alkatú ember volt az apám, katonának sem vették be, csak munkaszolgálatosnak. A drámai feszültség nálunk ebből az őszi hiányból következett. Engem anyai ágon hagyott ruhákban járattak, sokszor a lányok levetett kabátjaiban. Négyen voltunk testvérek… Később anyám a bátyámat beszerezte krampácsolónak, de az sem tartott sokáig, mert megerőltette magát. Később örököltünk még ezer öl földet… Földjeinket – két helyen is – soha nem akkor lehetett szántani, amikor kellett volna, mert a víz megszállta őket minden évben. Az összes átkot, ami az apámra szállt, nem tudtam megérteni. Az anyám tehetséges asszony volt, tehetségesebb, mint bármelyik az ángyaim közül. Ez olyan dráma, ahol mindenkinek igaza volt.

– Valahol olvastam, hogy te is gazdálkodtál…

– Először kosárkötő lettem, majd vízhordó az aratóknál. Akkor kezdett nekünk jobban menni. Két tehenünk lett… A harmincas évek végén kezdtük a kosarat főzött vesszőből készíteni. Egy zsidó kereskedő hozott valahonnan hollandi kosarat. A bogyoszlóiak megnézték jól. És lemásolták. Külföldre ment a kosár, de aztán a háború után már nem kellett. A bátyám fogságba került, az öcsém elment ipari tanulónak. Kaptunk még négy hold juttatott földet, és egyet béreltünk is, így lett hét és fél katasztrális hold.

– Ekkor már írtál…

– Én már kosárkötő koromban újságot olvastam, a KALOT lapját. A Magyar Vetés-ben olvastam először a modern mezőgazdasági módszerekről. Feudálisellenes volt ez a lap. Gondolati indítással éltem már a negyvenes években, pedig egyetemet végzett embert nem is láttam. Én a háború előtt már tudtam, hogy van Illyés Gyula, Veres Péter, Sinka István. Amikor ganajozni mentem, a Török áfium-ot olvastam a szekéren. Nem tudtam, hogy itt mi van, de azt, hogy egy ország, ahol Veres Péter él, azt igen. Már 1945 előtt írtam verseket. Ha négy faluból állt volna Magyarország, akkor jók ezek a versek. 1943-ban írtam egy regényt is. Szépálmú gimnazista fiúról szólt, aki hazamegy és rendbe teszi a faluját. Mi akkoriban óhajtottuk a civilizációt, az anyagot, a gépeket, az üvegfalakat. 1949-ben felvettek a Szabad Föld szerkesztőségébe. Ősz volt, éppen krumplit szedtünk. A húgom hozta a táviratot. Azt írták, hogy menjek a Szabad Föld-höz. Nem szabadott volna elmennem, de nem bírtam ellenállni a hívásnak. Úgy gondoltam, hogy majd a szüleim bérbe adják a földeket, de nekik eszük ágában se volt a földet szétadni. Másfél hónapig voltam Pesten. Aztán meghalt az apám. Akkor hazamentem, és újra felültem a szekérre. Hordtam a répát a cukorgyárba, dolgoztam a földeken tovább. 1952-ig otthon voltam. Az utolsó évben már a téeszben dolgoztam. 1952 őszén kerültem egyetemre. Avatag volt a falusi politika. De én föllelkesültem, beugrottam a hatvanezer traktornak, amit megígértek. 1949-ben történt például a következő. Így hangzott egyik versem egyik sora: „Kufárok futnak, ha győz…” A szerkesztő átírta: „Kulákok futnak, ha győz…” – Istentelen volt így megszégyeníteni az embert! Mert ott Sömjénben csupa rendes parasztember lakott. Könnyű volt a versemet a Múzeum utcában átírni, de utána Sömjénben kihajtani lucernáért…?

Takács Imre nyelvén furcsán összetorlódnak a szavak. Nehezen érthető, hangtanilag göcsörtös mondatokat halmoz maga elé. Közben egyre csak szívja a cigarettáját. Egyikről a másikra gyújt. Fájdalmasan nyög a mondatok végén. Kispárnát tesz a lába alá, borzongva kuporog a díványon. Néha előrehajol, s a hamutartóba ejtett gyufaszálak lángját két ujjal elfojtja. Bütykös, vastag ujjával érzéketlenül nyúl a lángba. Milyen ember? Milyen szenvedő kezű ember ez a Takács Imre… Mit mond még? Kérdezni kell.

– Van olyan szó, íz, illat, szín, ami nosztalgiát kelt benned?

– Van… A múltkor akartam egy ilyen verset írni. A színekből indultam volna ki, de az illatokat is kerestem… A barna, amilyen az öreganyám volt, az ablaktok, a kenyér, a gledicsia, szentjánoskenyér, a régi asztalok. A piros, a pipacstól kezdve a kislányokig, ahogy leülnek a porba. A sárga a búzaszemtől egészen odáig, hogy arattunk, s az apám orrából elkezdett folyni a gyomorsav. Szépség és szörnyűség együtt. Én voltam kint vele, markot szedtem. Részes aratók voltunk. Hogy én festek, innen jön. Rábasömjénben háromszáz alkonyatot láttam, amikor a földünkről mentem haza. Mert mindig keletről mentem nyugat felé. Háromszáz festményt láttam. Ezen képeztem magamat. Van egy versem apám utolsó napjáról, ott a hajnalról írok. Az alkonyt még nem tudtam megírni. Városban is érezni, látni az alkonyt évente ötször, falun százötvenszer. Kozmikus élmény falun inkább van, mint itten most.

– Melyik évszakot szereted a legjobban?

– Nem tudom… Fiatal koromban az őszt szerettem. Azt hiszem, most a nyarat, mert fázékony vagyok a sok cigarettától. A nikotin összehúzza a lábamban az ereket. Sömjénben én jártam egyedül ing nélkül. A vízpart akkoriban úri dolognak látszott. Két versem is van, ami a strandoló nyárról szól. Egyik balatoni, másik Velence-tavi. Jó lenne olyan világban élni, ahol nyugodtan lehet nyaralni. A strandokon válságos lélekkel vagyok jelen. Pákozdon persze más… Úgy mondják arrafelé, hogy Páskom. Van ott háromszáz öles telkem, kis kamra, szőlő. Ültettem oda tíz bokor feketeribizlit. Azt szeretem szemelgetni, ahogy a nap átsüti a szemeket, és átforrósodnak. Borom az száz, százharminc liter szokott lenni. A fiam a Takács-féle pákozdi savanyúnak nevezte el. Van egy kis otellóm is, amit tavaly már a héjon erjesztettünk, hogy szép sötétvörös legyen. Na, de egészen elkanyarodtam. Nekem minden évszakról otthoni élmény jut eszembe. A telet is úgy őrzöm, mint otthoni képet. Van nekem egy téli napom… Mentem Bogyoszlóra, hogy kosárfonást tanuljak. Dermedt volt az egész határ. Járni lehetett a megjegesedett hó tetején. Sütött a nap, minden ragyogott. Csak a fák fekete grafikája szakította meg ezt a kék-fehér ragyogást. A kamaszkor szép élménye volt ez. A másik a szilveszteri csúszkálás… Így van. Nem a tavaszban hisz az ember, az könnyelmű, túl szép és túl rövid. A tavaszból nekem nagyon elég Janus Pannoniusnak az a verse, amit egy dunántúli mandulafához írt. Ez a vers nekem a költészet értelmét is jelenti.

– Mit kell csinálnunk az életben? Véleményed szerint hogyan kell élni?

– Istentelenül kegyetlennek kell lenni. Azért mondom én ezt, mert én igencsak jó leszek mindig, de ezzel becsapódok. Amit kegyetlenségnek mondok, talán nem is az, de el kell végezni. Csak én későn végzem el, így hát kegyetlenségnek tűnik. Annak kell kegyetlennek lennie, aki jó szeretne lenni. Aki időben kegyetlen, nem kell úgy éreznie, hogy kegyetlen.

– Emberi viszonylatokra gondolsz?

– Azokra. Persze, ez a szigorúság rögtön a szépséget jelenti, ha az anyaggal állunk szemben. Fával, amit faragunk, bokorral, amit nyesünk, vagy ha Pákozdon a tarackot kivágom. Úgy is fordítható, hogy a művelés következetessége, és akkor már szeretet. Az embereknél ez más. Ott hiába akar az ember a szeretettel mást, mint ami a másik természetéből következik. Hozzáfűzném, hogy Veres Péter – élete alkonyán – hasonló felismerés alapján szerethette meg Shakespeare-t. Nem a természettel való harcok a nagy élmények és nem is az osztályharcok, hanem az önmagunk és környezetünk viszonya. Nem a csatározás és a történelem szorul versekre, hanem önmagunk.

– Mikor sírtál utoljára?

– Jaj, nemrég… És a gyerekkoriakat kizárva: többször az utóbbi öt évben, mint valaha is… Utoljára 1970. február 13-án. Felnőtt fejjel először, amikor a bátyámról azt hittük, hogy meghalt a fogságban. Akik jöttek haza, azt mesélték, hogy elvesztette az eszét. Amikor utoljára látták, egy kátrányos hordóban ült és kiabált. Elbújtam a szekérszínbe, és ott már nem tudtam magamon uralkodni. Húszéves voltam akkor.

– Van valami, amit nem sikerült elérned?

– Ilyen rengeteg van. Azt hiszem, minden író többet kigondol, mint amennyit megvalósít. Nemcsak írásmű, hanem sok kigondolt szobrom és festményem is van, amivel bizonyíthattam volna. Ha egyszer olyan műhelyem lenne, ahol a fejszét, szekercét, fűrészt, ecsetet és az írógépet egyaránt használhatnám… Ahol teljes szabadságban élhetnék, mint egy iparos… Akkor igen… Olyan helyen kellene laknom, ahol ezt a ritmust, hogy most kapálok, írok, most vések, vagy vendéget fogadok, meg lehetne valósítani. Sajnálom, hogy nem olyan vagyok, mint akiket tisztelek is ezért, hogy tudnak csak szellemi emberek lenni. Az, hogy huszonhat éves koromig a falumban éltem, folyton eleven óhajtást hagyott bennem az anyag iránt. Ha én egy kertben élhetnék, akkor talán nem akarnék szép tárgyakat létrehozni. A művészet a szép tárgyak létrehozása. Azok az eszmei kötődések, melyek mondjuk, a Kréta-szigeti templomkapuhoz kapcsolódtak, úgyis elmúlnak, és most mi a magunk szellemiségével látjuk a kaput szépnek. Tehát a festményeket is a magánvaló szépsége teszi örökké. Ha csak attól lenne szép vagy jó, amit mondani akar, akkor már holnap érvénytelen. Ez minden művészetnek a titka. Ezért vagyok én a tartózkodások híve. Ez aztán belső feszültséget hoz létre… Nem eszi meg az ember, amit csinál.

– Voltál valaha életveszélyben?

– Egyszer, 1945. március 27-én. Amikor a járőr megtalálta a hidunk alatt a katonaruhát. Azt hitték, az enyém. De valami őszinteség lehetett az arcomon, mert aztán megértették, hogy nem az enyém a katonaruha. Mondhatnám, az utóbbi években engedtem magamnak annyit, hogy érezhessem magamat életveszélyben is. De ez már áttételesebb, az egyénileg kivívott szabadság állapota. Vállalt létbizonytalanság, amikor titkokat hallhat ki magából az ember, ami nem szólalna meg, ha kispolgári módon védetté tenné az életét minden áron. A költőben a belső hangra való kíváncsiságnak mindig erősebbnek kell lenni, mint a biztonság iránti vonzódásnak. A biztonságot is innen látjuk gyönyörűnek. Ha bent tapicskálnánk, az valami szörnyűség lenne. Megértem Radnótit, aki kenyeret adott cigarettáért, pedig cigarettát is adhatott volna kenyérért.

Feltámadt a szél, átsüvölt a házon. Az ajtó becsapódik, kinyílik, újra becsapódik, és újra kinyílik. Odapillantunk mind a ketten. Az ajtón nincs kilincs. A kiszakadt szerkezet helyén űr tátong. Az ajtót nem lehet becsukni. Takács Imre sokáig nézi a szakadt ajtózárat, aztán megszólal:

– Nem tartok itthon bort, mert megromlanak tőle a napok. Gondoltam, majd kimegyünk Pákozdra. De az tizenkét kilométer. Én biciklivel szoktam kimenni… Feketét adhatok… Csak egy sportfőzőm van… Ezt Pákozdra is magammal vihetem. Ülök a hegytetőn, és főzöm a kávét. Ez a modern világ, mi…? Te persze nem iszol kávét, ugye…?

– Nem szabad kávét innom.

– Én azért iszom egyet… Még mindig nem ébredtem fel egészen.

Feláll, kibotorkál a konyhába. Követem. Megállok az ajtóban, és figyelem, hogyan működik. Megtölti, összeszereli a gépet, aztán felteszi a gázra. Fél üveg méz áll a keskeny konyhaasztalon. Rápillant, aztán hirtelen mozdulattal belekanalaz. Megmarkolja az üveget és kanalaz. Nyeli a mézet újra és újra. Dühösen eszik. Néha odavet nekem egy-egy szót, félmondatot. A családról, a pénztelenségről. Olyanná válik, mint egy éhes erdei medve, vagy mint a mutatványosok fáradt medvéje. Közben a kávé is elkészül. Körülményesen töltögeti, szétszereli, mossa, zörög vele, s közben meg-megszólal:

– Ha azt kérdeznéd, mi a boldogság, azt mondanám, hogy ami 1944-ben volt, amikor ettünk, ittunk, mert már semmit sem lehetett eladni vagy megvenni. Annyi keringőt soha nem táncoltak, mint akkor. Amikor a dologidő következik, akkor vagyunk aztán boldogtalanok… Tegnap voltam egy jelölőgyűlésen. A tanácselnök-helyettes tartott egy előadást, hogy mi épült fel, és mi épül még. Szégyelltem magamat. Mit csináltam én mindezért. A jövő javára mondunk le, fizetünk rá, dologidőben.

Kávézás után cigarettára gyújt. Két ujjal elnyomja a lángot, aztán hátradől a heverőn. Pöfékel, dolgozik a füsttel. Úgy tűnik, semmiben sem talál megnyugtató élvezetet. A huzat elkapja a füstöt, kinyújtja aztán, a résekhez préseli. Nézzük egymást, Takács Imre várakozva figyel. Megszólalok:

– Milyen a közérzeted?

– Nem jó. Mondjam, hogy rossz? Én most valóban azon a ponton vagyok, hogy a műhellyel kapcsolatban dűlőre kell vinnem, amit mondtam. Elmegyek a vezetőkhöz, hogy segítsenek nekem ebben. Ha ez nem sikerülne, most azt is vállalnám, hogy elmegyek egy másik városba, ahol ezt megadják. Olyan életteret, ami az én alkatomhoz való. Emeleti lakásban, par excellence lehetek író, de ember akarok lenni… Tárgyi környezetre is szükségem van. Ilyen városi életformában én boldogtalan vagyok. Az ember szeretné, ha mást is csinálhatna, mint hogy verseket csinál. Valahol, ahol beleszólhatnék valamibe. Ha megnézek egy mezőgazdasági cikket, úgy érzem, talán helyem lenne egy testületben, ahol valami eldől. Ezek a dolgok engem legalább annyira érdekelnek, mint az irodalom. Most mintha nem lennék a helyemen. A gazda szerepe helyett törvényen kívüli poéta! Hogy csak énekes legyek, kívül a városon, ez nekem nem tetszik. A komolyság legalább annyira bennem van, mint ahogy verset is tudok írni.

– Tudod, mi a halálfélelem?

– Szerintem, ha éjjel felébredek és szorongásom van, az orvosi eset. Mélyebb értelmű az a félelem, amit akkor érzek, amikor jó útra tértem, jól csinálok valamit. Ilyenkor úgy tűnik, a befejezésre nem lesz módom, mert el kell pusztulnom. Harminc évesen legyintett meg engem először a halál óhajtása és ennek rémülete. A szakadatlan tiltakozás, a mégis-óhaj. Múltkoriban Szombathelyen a kollégiumban aludtam. Arra gondoltam, hogy milyen szomorú az, hogy örökre szeretnék elszenderülni az idegen falak között. Ha otthon maradok a falumban mint téesztag, sokkal nagyobb anyagi biztonságban élnék. József Attiláék négy pengője egy versért magasabb volt, mint a mai háromszáz forint. Ez az egy ruhám van, ebben megyek irodalmi estre, kiállítást megnyitni, mindenhová. Most kaptam egy barátomtól cipőt. Egészen jó cipő ez még… Könyvem ennyi van, ami itt van, mert eladtam a többit. Képeim között is vannak zsűrizettek, de képet nem lehet eladni.

– Ismered a magányt? Mit csinál az ember, ha magányos?

– Szeretem, és nem értem a modern világ emberi magányában szenvedőket, ha azok férfiak. Ha gondolkodók, atyaiak és nemcsak gyermekiek. A szellemileg érett embernek azt a magányát, amiről beszélek, én nem érzem. A nőkét igen. Egy ilyen városban is több munkásszálláson több száz fiatalember szorong. Erkölcsileg is zsákutcába kerülnek. Családalapításra nem gondolnak, a nőkkel való kapcsolatuk a leglinkebb. Pedig a megfelelőséget a női szálláson mindegyik kikereshetné. A nők helyzete nem lett megoldva, s ezzel a férfiak is veszítettek. A nők magánya szörnyű. Alkotó ember nem lehet magányos, de az a kis emberállat, ahogy Veres Péter mondaná, a magányosságba belepusztul.

– Vannak ellenségeid?

– Nem tudom (nagyot nevet). Akiket esetleg annak hisz az ember, vajon nem azok segítenek-e a legtöbbet, hogy megtaláljam önmagam határait? Biztos, hogy ellenségeim azok, akik nem szegülnek szembe velem, de valamilyen érvénytelenségükkel elveszik előlem a helyet és a levegőt. De ezekkel nem lehet találkozni, megfoghatatlanok. Nemcsak írókra gondolok és művészekre, hanem akik az íróasztalok mögött ülnek, és soha nem tettek fel nekem olyan kérdéseket, amelyekről érezném, hogy jó helyen ülnek.

– Mit tartogat neked a jövő? Vannak elképzeléseid?

– Nem tudom. Azt hiszem, rajtam múlik. Az önmagam szigorúságának a magjában hiszek. Ha szétrobban ez a mag, akkor semmit. De most kezdhetnék szép dolgokat csinálni. Ha engedek, akkor nyekk. Ha tudsz nem engedni, akkor bármit csinálhatsz. Egyet szeretnék magamnak, egy olyan férfiúi függetlenséget, ami cselekvőképes férfiembernek a teljes szabadságot jelenti. Másként megbetegszik az egyéniség. Most mint szeizmográf tudok hasznos lenni, és nem mint teremtő egyéniség. A szeizmográf szerepet utálom és unom.

– Véleményed szerint mi a szülőföld? Nyelv? Ház? Fák? Folyó? Illat?

– Számomra az égbolt eseményei. A folyamatos színház az égbolton. Aztán a szél és a sömjéni éjszaka, ahol a sötétség valahogyan más volt. Az ablakokból is csak kiparázslott a fény, de nem világított. Amit most ismerek fel utólag: a tárgyak, szerszámok arányossága tanította az embert művészetre. A művészet alaptörvénye is lehetne, hogy a csép nyele és hadarója hogyan aránylik egymáshoz. Fölér az aranymetszéssel, mert emberiek az arányok. Ott a tarlógereblye, a vonyogó. Vagy például mekkora látszik ki a kaszakőből, ha a tokmányban van?

– Az ember egyszer csak elkezd írni. De az alkotómunkát mindig megelőzi egy döntő élmény, valami, talán még a gyermekkorban. Nem tudom, erről…?

– Tizenhárom éves lehettem, történelem- vagy irodalomóra után, délután a vasútparton legeltettem a vöröstarka tehenünket. Akkor írtam életem első versét. Egy új Hunyadi János óhajtása volt. Olyan „jöjj el, István király”-féle gondolat, csak én Hunyadit óhajtottam.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Írok ötletből gépbe és szabad asszociációs verseket kézzel. De nehezen írottak is vannak. Azok a fontosabbak. A könnyen írt versek csak olyanok, mint a lélegzés vagy az új lehetőségek kutatása. A prózánál más a helyzet. A regényemet gépbe írtam. Nem kellett rajta többet javítani, mint hogy a keretet levettük és néhány szót kicseréltünk. Azt még Soponyán írtam szakaszosan. Hogy visszaállítsam a stílust, visszaolvastam néhány lapot. Az írás könnyűsége abból származott, hogy teljes szabadságot éreztem a témában. A második regényemben aztán elbuktam, mert a művészi igazmondás és a kötöttségek között nem találhattam meg magamat.

– Mikor írsz és hol?

– Nem írok rendszeresen. De ezen akarok most már változtatni. Sokszor inkább este tudok írni, amikor az emberek közötti sodródásnak olyan fáradtsága szállja meg az embert, hogy fellazítja a kiszolgáltatottság. Itt ennél az asztalnál írok, de különböző helyeken a városban is.

– Miért írsz? Mit gondolsz, mit ér ma az embernek az írásmű?

– A közérzetüket és a magatartásukat letenni. Formát adni az emberek érzéseinek. Ahogy egy királysírra letesznek egy kardot. Vagy egy parasztsírhoz odatűzik a fejfát. Az irodalomnak nem a társadalomformáló szerepében hiszek, hanem a közvetett hatásában, abban, hogy megtanítja az embereket gondolkodni. Én magam csak azt és akkor írok, amikor el tudok felejtkezni a reménytelenségről, ami az egyéni életen belül együtt jár az írással. Életem olyan szakaszában vagyok, amikor döntenem kell a kényszerű árokugrások és az önkéntes, megtervezett hídépítés között.

– Ha nem írsz, mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc tevékenységed?

– A festés és a faragás. Persze, ezek között sok az idétlen próbálkozás. De ha egészen komolyan elgondolkodnék mindezen, akkor sem hiszem, hogy abba kellene hagynom. Janus Pannoniusról szeretnék egy képet festeni a mandulafácskával. Szeretném megfesteni az őseimet, úgy, ahogy ez a téma megérdemli. Úgy szeretnék szobrot faragni, hogy a népi tárgyalkotások és az emberábrázolás valamilyen egységét hozzam létre. És még valami. Szeretnék egy szép kis házat építeni a pákozdi szőlőskertembe. Nem drágát, palotát, hanem kicsit és szépet.

– El tudnád képzelni, hogy foglalkozásod nem írás, hanem valami más?

– El. Akár a Földművelésügyi Minisztériumban is szívesen tevékenykednék.

– Min dolgozol most?

– Véletlenszerűen írom a verseimet… Ameddig élek, írom. Belefogtam egy különös regénybe is, ami a múlt század első felében játszódik, határozottabb időmegjelölés nélkül. Egy obsitos a főhőse, aki szemérmetlen események sorozatán esik át. Ennek az eseménysorozatnak a végén vagyok. Innen kezdve a disznó huszár sajátos emberi magatartás kialakításával viszi tovább a regényt. Ezek még csak elképzelések. Egyébként új verseskötetem már nyomdában van, címe: Szertartás. Rövid prózai írásaim gyűjteményét is szerkesztik már a Szépirodalmi Könyvkiadónál.

– Beszélhetnél a terveidről. Mit akarsz a világban mint költő és mint ember?

– Két hiányérzetem van. Nem tudom összeforrasztani az Elsüllyedt föld és a Henry Moore vers világát. Egy lépés Sömjénbe, egy a párizsi galériákba. Másik gondom, hogy ennek a civilizációnak a szépsége nem kapott szót a költészetben. A szó sír, az űrhajó pedig jól működik. A magyar költészetben is el kell jutni egy olyan pontra, hogy az ember magában való szépségét vagy fájdalmát jelenítsük meg. A nagy népek költőinek a nagyvonalúságára gondolok. Ne sírjon, mint a fába szorult féreg. Egy ilyen összeötvözés talán sikerült a Picasso és a Giacometti versekben.

– Milyennek látod az író társadalmi helyzetét s helyét a közéletben?

– Így nem látom jónak… A jó műveket nem honorálják úgy, hogy azok biztonságában az új jó műveket kivárhassuk. Napról napra élve nem tud az ember nagyobbszabású műbe kezdeni. Amikor Gelléri Andor Endre megkapta a Baumgarten-díjat, elutazhatott Velencébe. Mit mondjak? Nem arról van szó, hogy az írók képviselők legyenek. Hanem arról, hogy az írásaikban beszélhessenek még nagyobb felelősséggel. Lehet, hogy ennek nincsenek objektív akadályai, csak az idegbaj.

– Mit tartasz mint író a legfontosabb feladatodnak? Milyen elképelések vezérelnek?

– Mindig biztos lehessek abban, hogy őszintén fejeztem ki magamat.

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Elveszítettük egymást. Lehet, hogy igazságtalanul szakad el az ember a saját korosztályától. Ez az egész társadalom legfőbb átka. Talán lehetne kapcsolatom olyan megpocakosodott és kopaszodott negyvenötévesekkel, akikkel ha kapcsolatom lenne valóban, nem kellene a hosszú hajú fiatalokhoz vonzódnom. Lehet, hogy rosszhiszemű az ember, ha úgy véli, a vele egykorú gyár- és iskolaigazgatók feladtak mindent. Az biztos, hogy nem tudják egymásról, ki mit adott fel. Nincs meg a társadalmi érintkezés, ami tisztánlátást adna az embernek. Könnyű azt mondani, ifjú szívekben élek… Talán élhetnék negyvenöt éves szívekben is, csak nem találja meg az ember a negyvenöt éves szíveket.

– A nőkről is mondhatnál valamit… Mit jelentenek életedben, sorsodban?

– Aranyat csak aranyért vagyok hajlandó becserélni. Volt idő, amikor csodálni tudtam a nőket, még ahogy a művészetet megszerettem, az is összefüggött a nők iránt érzett vonzalmammal. A nőkkel tudok beszélgetni, megszólalóvá válok. Negyvenöt éves vagyok, így túlsúlyba kerül nálam az atyai magatartás. Hogy a pályámat megóvhassam, istentelen harcot kellett vívnom a szülői házban. Olyan kapcsolatokat is féltem kezdeni, ahol gondban vagy kötöttségben szorul meg a férfi. Kimaradt az ifjúságom. Amikor 56-ban megházasodtam, az rendező dolog volt. Valahol aztán ennek a rendezettségnek a tartalékai kifogytak. Mindenről le tud mondani az ember, de a lemondásai közben felgyülemlő hiányról nem lehet lemondani. Lehet, hogy Corbusier rendszere adja a megoldást, amikor a törzsi társadalom szerkezetét ülteti el a civilizáció magas fokán. Én személy szerint üdvösebbnek tartanám a munkásszállások helyett a városszéli bádogházakat. Ne hazudjunk, és ne fogjuk le az életet.

– A valóságos terveid után álmaidról is mondhatnál valamit befejezésül.

– Most olvastam az újságban egy hirdetést. Kislángon eladna valaki egy házat nagy kerttel. Ha azt megkaphatnám… Csinálnék ott Móser-szőlőművelést, élnék ott napi húsz forintból. Nem az izgatottság, hanem a nyugalom szülné a verseimet. Ott megszabadulhatnék az örökös félelemtől, ami a városon a létfenntartással jár. És tudnék olyan tartalékokat képezni, hogy havonta Pesten tölthessek négy-öt napot. Akkor gátlástalanul megfürdőznék abban, ami Budapestet jelenti. Esküszöm, így lennék közelebb Pesthez is, mint hogy a szomszéd városban élek, fővárosi költségekkel megterhelve.

Elutaztam. Takács Imrét otthagytam a szuszék, a zsombor, a lapickák, festmények, maszkok és a drótozott nyakú cserépedények között. Az arcán egyetlen barázda sem volt a helyén, valami készülődött a belsejében. Várom a híradást. Minden csengetésre összerezzenek.

 

Tatay Sándor

A Badacsony 438 méter magas. Tatay Sándor háza a sziklák alatt áll, 250–300 méteres magasságban. Gyalogosan vágok neki a hegyoldalnak. A hideg, délelőtti fényben a nyárfák árnyéka komor rajzolatot ejt a meredek bazaltúton. A szőlőültetvények erdőként borítják a lejtőket. A vágók egymásra épülnek, a támfalak között ide-oda verődik a csőszpuskák és a karbidágyúk dörrenése. Úgy érzem, kitört a háború… A dörrenések után seregélyfelhők csapódnak az őszi égre, kóvályognak néhány pillanatig, aztán visszazuhannak a szőlőkbe. Újabb dörrenés, újabb madárfelhő, mintha csak a dörrenés füstje lenne a sok ezer madár. A kaptatón lassan kimelegszem. A bazaltfalak között megszorul a meleg. Lépdelek, megállok, visszapillantok a vízre. A Balaton egyre hatalmasabb lesz. Tükre néhol mélykék, máshol ezüstösen csillogó, mintha higannyal öntötték volna végig. A hajók fehér teste lassan sodródik a partok felé. Ahogy folytatom utamat, és magasabbra hágok, növekszik körülöttem a fény. A vasútállomástól Tatay házáig egyetlen emberrel találkozom, egy csősszel. Karikás ostort forgat a feje felett, azzal riogatja a madarakat. Nagyobbakat durrant az ostorral, mint a többiek a puskával, ágyúval. Megszólítom:

– Ismeri-e a Tatay Sándort?

– Ismerem én…

– Hol a háza?

– Túl a bormúzeumon, a sziklák alatt…

A bormúzeumon túl egy gyalogút kanyarog felfelé. Az emelkedő annyira meredek, hogy nem merek visszanézni. Aztán autónyomokat veszek észre. Csak nem hajt neki Tatay ennek a meredélynek? De nekihajt. Alig érkezem fel a ház alá, megpillantom az autót. Új Zsiguli áll az udvaron. Amint előbukkanok a bazaltkatlanba süllyesztett útról, hidegen végigvág rajtam a szél. Borzongva tipródom a lugasban. A ház cseréptetős, elég kicsi, a toldaléképület beleveszik a szőlő és a gyümölcsfák takarásába.

Előkerül Tatay. Rég ismerjük egymást. Mégis az arcára, alakjára pillantok, és a hegy árnyékában igyekszem újra felmérni. Az első benyomás nagyon határozott. Olyan, mint egy prépost. Nem egészen… Inkább egy prépost és egy vidéki, földműveléssel is foglalkozó, sokgyermekes kocsmáros keveréke. Amíg meg nem szólal. Ha megszólal, mozdul, azonnal tudja az ember, hogy író, méghozzá profi író. Olyan író, aki bízik magában és közönségében. Olyan író, aki nem az állása mellett, esténként és vasárnap délelőtt írogat, hanem főfoglalkozásként, reggel, délelőtt. Írással kezdi a napot. A maga gazdája, minden vonatkozásban. Tatay Sándor jó író, stílusa jellegzetes, világa, ízei, szép és különös vidéki ízek. Életútja, életműve jelentős. Bakonytamásiban született 1910. május 2-án. Művei: Az eke (regény, Sopron, 1931); Jelek a porban (elbeszélések, 1939); Zápor (regény, 1941); Csipke (tíz elbeszélés, 1942); Húshagyókedd (regény, 1943); Ludas Kata (elbeszélések, 1944); Kinizsi Pál (ifjúsági regény, 1955); Simeon család (regényciklus: Simeon ház, 1955; A második leány, 1956; Kenyér és virág, 1959; A nyugati kapu, 1962; Az ítélet napja, 1964); Ének a szőlőhegyről (válogatott elbeszélések, Pécs, 1955); Ház a sziklák alatt (film, 1958); Vulkán (kisregény, 1958); Fehér hintó (regény, 1960); Üvegcsengő (mese, 1960); Puskák és galambok (ifjúsági regény, 1960); Kelj fel és járj! (novellák, 1961); Szülőföldem a Bakony (visszaemlékezések, 1967); Bujdosásunk története (ifjúsági regény, 1967); Diszharmónia (regény, 1969); A szerelem szőnyege (regény, 1970); Eszter és a fajdkakas (regény, 1971). Tatay Sándort 1957-ben és 1961-ben József Attila-díjjal tüntették ki.

Állunk a fényben. A Badacsony oldalában a legközvetlenebb természeti közeg nem a gyümölcsfák sokasága, nem is a szőlők erdeje, hanem a fény. A délelőtti órákban napfényzuhatag borítja el a meredek hegyoldalt. Ázunk, fürdünk, lubickolunk a fényben. Szinte csobban… A Balaton tükre megsokszorozza a ragyogást. Átizzanak a szőlőfürtök, a karók, a talaj. A védettebb sarkokban forró a talaj, a kő s a mandulafák törzse is. Ahol a szél átsüvölt a növényzet között, hideg van, szinte jégvilág. Ilyen a Badacsony.

Bemegyünk a házba. Folyosó, ajtók, egy alacsony mennyezetű, tágas szoba. Tatay megszólal:

– Ezt a házat 1947-ben a turistaház-kezelői jövedelmünkből építettük. Nem lehetett fát kapni, csak kukoricáért. A déli parton megvettem a kukoricát, és Tördemicen cseréltem be gerendákra, lécekre…

Az ablak mellett régimódi íróasztal áll, odább televízió, az asztal sarkán táskarádió. Az asztalon nyitott könyv hever, Kisfaludy Sándor Napló és francia fogságom című munkája. Mellette Tatay sebtében letett szemüvege. Túl az asztalon, sublóton, egy szekrény áll, a szekrény tetején dunsztosok sorakoznak. A szekrény és a sublót között könyvespolc lóg a falon. A sarokban rézágy és réz éjjeliszekrény. Az ágy végében duruzsol és füstölög az olajkályha.

Leülök Tatay Sándor asztalához, és kipillantok az ablakon. A lugas himbálózó karjai között messzire látni. A Balaton csillámló tükrén szelek nyargalásznak. A kavargó, fénylő víz Szigliget zöldellő partját rohamozza. Jól látszik a nádas s a nyárfák is a „Királyné szoknyája” körül. Megszólalok:

– Hogyan kerültél ide?

– 1944-ben filmet csináltunk itt. Hegyen égő tűz volt a címe, Gárdonyi Géza novelláiból írtam. Szigligeten laktunk, a grófék odaadták a kiskastélyt. Amíg a forgatás tartott, katonai mentességünk volt… Tizenhatezer métert elforgatott itt Szőcs István. Elmúlt a nyár, ősz lett, én pedig újra és újra átírtam a forgatókönyvet. Aztán a Rodostó turistaházban laktam… Ott a feleségem volt a gondnok. Késő ősz volt, beteg lettem, ápolgatott engem. Megnősültem, jó darabig ott voltam vele. 1944. december 6-án fölmentünk Budapestre. Könyvkereskedésünk volt a Vár oldalában. Körülkerítettek bennünket, jött az ostrom… Májusban visszajöttünk ide, felköltöztünk a turistaházba, és 1953-ig ott voltam a feleségemmel együtt. Közben építettük ezt a házat. Közösen, egy gazdától vettük a szőlőt Jankovich Ferivel. Amíg élt, sokat voltunk itt együtt…

Nyílik az ajtó. Fázós, kabátokba burkolózott asszony lép a szobába. Marika asszony, Tatay Sándor felesége. Bort tesz az asztalra. Amíg Tatay megtölti a poharakat, áll egy kicsit, és dörzsölgeti a kezét:

– Megígérte a szomszéd, hogy hoz egy vödör vizet, de nem hozott… Senkire sem lehet számítani. Magunkra maradunk itt a hegyen.

Tatay orra a pohár felett tétovázik. Ellenőrzi a bor illatát, aztán belekortyol. Amikor Marika asszony mögött becsukódik az ajtó, megszólal:

– Messze van a kút…

– Menjünk vissza az időben úgy ötven-hatvan évet. Milyen volt az élet Bakonytamásiban? Mit csináltak a szüleid? Mire emlékszel?

– Evangélikus pap volt az apám, én voltam a hetedik gyereke… Az őseim dunántúli középnemesi családból származnak, Sopron megyéből. Volt egy kis földünk… Lelkész ősök hat generáción keresztül. Nagyapám is Bakonytamásiban volt pap, előtte a nagyanyám apja, még az előtt a nagyanyám nagyapja. Bakonytamási jómódú falu volt. Nem tartozott a nemességgel bíró, várvédő faluk közé, egyszerű jobbágyfalu volt, de a jobbágyság felszabadítása után hamar összeszedték magukat az emberek. Szorgalmas nép lakta Bakonytamásit. 1873-ban a kolerajárvány a falu kétharmad részét három hónap alatt kipusztította. Aztán benépesedett újra. A népesedés a századforduló táján ismét megállt. Nagyon szorgalmas, de a vagyon gyarapításáért mindenre képes parasztok voltak. A harmincas években már három traktor volt a faluban. Ugyanakkor a legnagyobb gazdának sem volt többje huszonöt hold földnél. A gazdasági válság alatt átálltak a belterjes állattenyésztésre. Akadt olyan gazda, amelyiknek hetven darab marhája volt. Mindent megetettek a marhákkal, még a rozsot is… Nagyon nagy különbség van a bakonytamási meg az itteni nép között. Itt az emberekben sokkal több a hangulat, vidámság, de a munkaerkölcsük nem is hasonlítható. Amikor idejöttem, amit itt láttam, megdöbbentő szegénységnek látszott. Amit az ital csinál itt, az borzasztó. Most egy asszonybrigád jár a szőlőmbe, de érdekes, a bort éppen úgy megisszák, mint a férfiak. Másfél liter van kialkudva fejenként, de fél litert ráadok nekik. Nagy családban éltem, ami kitűnő dolog. Hat testvér… Apám, nagyapám műveltség dolgában talán ki is ugrottak a falusi papok átlag színvonalából. Az első világháborúra esett az én gyermekségem. Nővéreim férjhezmenő korban voltak akkor már. Négy eladó lány volt nálunk, zongora, az úton levő katonák között pedig mindig volt, aki tudott játszani.

– A felnőttéválás időszakára emlékszel?

– Eszmélkedésem idején a húszas, harmincas évek fordulóján egy magtermelő szövetkezet megbízottjaként, jócskán bejártam az országot. Amikor búzából ki lehetett hozni ötven-hatvan pengőt egy holdból, négyszáz pengőt adtak egy hold salátamagért. Nagyon érdekes volt. Ezekhez a gazdákhoz jártam biciklivel, és termelési tanácsot adtam nekik. Nagy erőfeszítést tapasztaltam a kis gazdák között, hogy megmaradjanak. Első indítékot az írásra a parasztok hősi erőfeszítése adta.

– Úgy hallottam, papnak szántak a szüleid.

– Teológiára kerültem Sopronba az evangélikusokhoz. Ez természetes volt, mert mindig voltak papok a családban. A gimnáziumot Tatán kezdtem a piaristáknál, utána a pápai református kollégiumba kerültem. Ott jártam négy osztályt, majd hetediket-nyolcadikat Szarvason, ahol a Tessedik Sámuel-féle világba csöppentem bele. Egy papnál laktam… Hitbéli aggályaim voltak… Ha már pap leszek, hinnem is kell, de nem volt ez könnyű. Sopronban jelent meg első könyvem, Az eke, ott jutottam irodalmi körökbe és ellenzéki fiatalok közé, akik világképe ellentmondott a teológia szellemének. Összekerültem Parragi György újságszerkesztővel is. Bajok támadtak körülöttem a teológián, így hát világgá mentem. Elindultam pénztelenül, mert azidőtt apámnak már nemigen volt többje, mint a papi jövedelme. Nagyanyámnak még jókora volt, de 48-as képviselőket pártfogolt, földje is ráment. Nagyanyám Habsburg-ellenes plakátot ragasztott a templom ajtajára. Hazafias érzületből verte el vagyonát. Világot akartam látni, és ez volt az egyetlen mód. Ausztrián, Németországon, Dél-Franciaországon át egészen Spanyolországig jutottam, de Párizsban nem voltam akkor… Amikor innen hazakerültem, a család erkölcsi nyomására visszamentem a teológiára, de nem sikerült elvégeznem: Pécsre települtem bölcsésznek. Pécsett Várkonyi Nándorral, Weöres Sándorral, Takáts Gyulával ismerkedtem meg. Lapot is alapítgattunk, semmi sem lett belőle. Pécshez kötődnek első tartalmas írói kapcsolataim. Megírtam Az ekét, anélkül. hogy a hazai irodalmi élettel kapcsolatom lett volna. Nem irodalmi becsvágy, hanem egy csomó faluprobléma gyötört… Az élő irodalomhoz fel kellett zárkóznom. Pécsre kerültem. Nemzedékem a Nyugat harmadik nemzedéke volt, de nem tartoztam közéjük. A Nyugat-ban nem jelent meg írásom, kivéve két álnéven beküldött versemet. Nem is találtam otthont a Nyugat körül. Írói tevékenységem ma is közönség-centrikus. A jóravaló embereket igyekeztem ellátni valamivel, ami üdít és épít. A Nyugat körül zárt világ alakult ki. Nagyon tiszteltem mint irodalmi jelenséget, de nem vonzott. Barsi Dénesnek írtam levelet. Szabó Pállal ők a Kelet Népé-t kezdték szerkeszteni Berettyóújfaluban. Így kerültem én az ország másik végéről a népi irodalom bölcsőjébe. Az első irodalmi folyóirat, ami az én írásomat közölte, a Kelet Népe volt. Hamar megismerkedtem Szabó Pállal, Sinka Istvánnal, Féja Gézával. A Kelet Népe aztán hamarosan anyagi bajba került… Én felköltöztem Pestre, a nővéremmel vettünk ki lakást. Egy hold örökségem volt nekem is, nővéremnek is. Eladtuk, és ezt ráköltöttük a Kelet Népé-re. Az Almási téri ház, ahol laktunk, eredetileg titkos találkahely volt. Miután megszűnt, azután is bekopogtak oda emberek. Egyszer kísérem ki Veres Pétert, Szabó Pált, Nagy Ferencet. Éppen jött egy lány egy férfival. Mondom neki, hogy ez már nem olyan hely. Erre ő: „Ezek a földbirtokosok bemehettek?” – és Veres Péterre mutatott. „Parasztok ezek” – mondtam neki. Mire a lány „Ilyen parasztot adjon nekem az isten minden szombat estére” – és cuppantott egyet. Hogy Az eke után nem adtam ki könyvet nyolc éven keresztül, az azért van, mert bennem a szemléleti változást, az előrelépést a népi irodalomhoz való csatlakozás hozta meg. Pesten a legkülönbözőbb módon tartottam fenn magamat, házitanító voltam, címíró, grafológus, fizikai munkás…

– Badacsonyban írsz inkább vagy Budapesten?

– Itt főleg… A pesti íróasztalom kétszáz éve a család birtokában van. Nagy asztal, azon szokták a halottainkat felravatalozni. Kényelmesen elfér rajt egy koporsó. Ezt a badacsonyi íróasztalt nagynénémtől kaptam, Dukai Takács Mártonnétól. Itt dolgozom. Kora tavasztól késő őszig itt vagyok. Az elmúlt télen januárt és február elejét is itt töltöttem. Nekem kell valamilyen fizikai mozgás, de a sétát mint műfajt nem bírom. Nem tudok sétálni. Inkább kimegyek a szőlőbe, teszek-veszek, fát vágok.

– Mikor írsz? Reggel, este?

– Nyáron leginkább… Reggel írok, amikor a nap felkel. Pesten is inkább nappal, este nem dolgozom. Koránkelő ember vagyok.

– Jelenleg min dolgozol?

– Az év elején kezdtem írni egy lírai visszaemlékezést a gyermekkorról. Tulajdonképpen önéletrajzot akartam, de olyan lírai hangot találtam megütni, hogy az első húsz oldal után elköteleztem magamat erre az áttételességre. Reálisabban, naplószerűen akartam megírni az irodalmi emlékeimet. Ha irodalmi ambícióval látok neki az ifjúsági regénynek, nagyon nehéz a munka. Olyan gyermekkorról és gyermekeknek is szóló regényt akarok írni, aminek megvan az irodalomtörténeti jelentősége. Ezt kedvenc feladatomnak tekintem. Úgy érzem, most sikerül is. Minden könyvnél, amit írok, új feladat elé állítom magamat. Ezért vannak a munkásságomban színvonalbeli hullámzások… Mert hol sikerül, hol nem. Egy-két könyv után (ezeket etűdöknek tekintem) jutok oda, hogy megírjam azt a könyvet, aminek jelentősége van… Szerencsésnek tartom magam abból a szempontból, hogy nincs és alig is volt valaha állásom. Soha nem kellett pénzért írnom. Szűken mindig meg tudtam élni abból, ami beletartozik a természetes munkámba. Nagyon sokat köszönhetek ifjúsági regényeimnek. A Kinizsi nyolc kiadást ért meg, 350 ezer példányban fogyott el. Lélegzethez jutok az új kiadások révén… Néha évekre kiesek az irodalmi érdeklődés látóköréből. A múltkoriban találkoztam valakivel: „Mi van veled, évek óta nem hallok rólad semmit?” – kérdezte. Ezen évek alatt négy könyvem jelent meg. Az irodalmi élet kikerülésével a közönséggel szüntelen kapcsolatom van. Főleg az ifjúság nagy közösségével, és ezt nem tartom szerencsétlen helyzetnek… A közelmúltban eltelt esztendőkben négy könyvem jelent meg, de egyetlen irodalmi folyóirat sem írt róluk egyetlen sort sem. Nem panaszképp mondom, jól érzem magamat ebben a helyzetben.

– Az írók társadalmi helyzetét milyennek találod az utóbbi években?

– Én a kapitalista országokkal nem tudom összehasonlítani, de a szovjet, román, a cseh és szlovák íróknak a társadalmi helyzete, a hivatalos hírközlő eszközökön át megalapozott tekintélye sokkal jelentősebb, mint a magyar íróké. Én nem tudom igazában eldönteni, hogy ebben az írók hibásak-e, vagy e helyzetnek külső okai vannak. A magyar íróknak nincs közösségi élete. Az Írószövetség, minden jóravaló törekvése ellenére, nem tudott az irodalom otthona lenni. Az írók egymással való kapcsolatában sok formalitást látok. Valószínűleg vannak irodalmi csoportosulások, ahol mélyebb kapcsolatok fűzik egymáshoz az írókat, de ezeket nem ismerem, mert elég magányosan élek.

– Egry József is itt élt Badacsonyban. Mire emlékszel? Mondhatnál róla valamit.

– Annak is itt fönn volt egy háza… Arról, hogy ő milyen festő, fogalmuk sem volt az embereknek. Amit tudtunk, segítettünk, élelmet szereztünk neki. Egyszer szánkón vittünk neki krumplit. Összetört a magam ácsolta szánkó, és hason csúsztunk végig a Kisfaludy úton. Nagyon sokat jártam hozzá. Háború után igazában az egyetlen baráti kapcsolatom volt. Először annyira nem tudták, hogy ki… Hogy keresethez juttassák, megbízták a vízirendőrség cégtáblájának a megfestésével. Így történt, hogy egy Egry-képet én festettem. Annyit kínlódott vele… (a füle mellett a falakra bök). Ide való lenne négy Egry-képem, de nem merem itt hagyni, mert háromszor betörtek. Nagyon ügyetlen betörőim voltak. Ott hevert a kis szobában egy zsák dió. Kiöntötte a diót, s a zsákban a hősugárzót és a rádiót vitte el. A dió ezer forintot ért, a rádió kétszázat. A diót minden veszély nélkül el lehet adni… Az első betörőm, egy pincér, a kihízott fiatalkori szmokingomat vitte el. A harmadik úttörőtiszti ruhában jött be az ablakrácson. A szomszéd elkapta a nyakát, mire a fiú: „Bácsi kérem, láthatja, a családhoz tartozom.” Elengedte. A fiú összepakolta a szobát. Mind a hármat elfogták, de vissza nem sokat kaptam. Nagyon ronda dolog a Balaton körül ez a minduntalan betörés.

– Hiszel a barátságban?

– A barátságban én nagyon is hiszek, csak egy a baj… Tudod, a barátság igazában a fiatal emberek között kötődik. Ha ebből a korból nem marad meg, akkor ilyen korban már nagyon nehéz. A régi barátok pedig meghalnak.

– Ellenségeid vannak?

– Valószínűleg vannak, de olyan nagy ellenségem nincs, aki az utálatát nekem meg is mutatja. Az ember azzal hízeleg magának: ha van ellensége, az csak félreértésből származhat…

– Ha megengeded, megnézném a szőlődet…

– Nézzük meg akkor ebédelés előtt.

Kilépünk a lugasba, majd a hegyoldalba a szőlőtáblák közé. Tatay birtoka áttekinthetetlen. Utak erre-arra, kamrák, pince, raktár… Körben gyümölcsfák, s az út alatt és az út fölött régi vágók. A tőkék magasak, vastagok, erősek, a fürtök sárgák, duzzadtak, szüretelni is lehetne, ha Tatay nem spekulálna a bazaltra. A gyér őszi fényt ezen az esős, nedves őszön a kékszürke sziklák magukba szívják, s lassanként adagolják a tükék alá, mint a falusi kemencék. Felmászunk a bazaltból rakott régi, urasági támfalig. A szélárnyékban olyan meleg van, hogy az ing is lekívánkozik rólunk. De alig lépünk húszat, ötvenet, újra elér bennünket a szél, s már borzongunk. A szőlő felett akácfaerdő sűrűsödik, az erdő mélyén bánya szürkül. Külszíni fejtés. Ez is Tatay birtoka. Sziklákon bukdácsolunk. Tatay Sándor otthonosan, én vitézül, s valahogy nem irigylem a birodalmát… Hátországa gazdag és gyönyörű. Minden író mögé kellene néhány száz négyszögöl szőlő, vagy valamilyen másféle biztonság. De itt nemcsak erről van szó. Tatay Sándor emberi életművébe nemcsak a megírt könyvek sokasága tartozik, hanem a badacsonyi ház, szőlő és agácás is. Nem a birtok megszerzésére és a ház felépítésére gondolok, hanem a szőlő művelésére, gondozására, a ház örökös tatarozására, a széllel, viharokkal, esőkkel vívott küzdelmekre, a kőfejtésre, támfalépítésre, favágásra, karóhasogatásra. Mindez anyagilag soha nem térül meg… Legfeljebb az ember lélegzik a hegyoldalban mélyebbeket, s válik keményebbé, amikor baltát vagy tollat ragad.

Az ebéd jóízű. Paradicsomleves, sült hús és zöldbabfőzelék. Marika asszony éppen úgy megadja a módját, ha főz, mint Sanyi bácsi, ha ír. Mindketten jó ízeket s jó szellemeket varázsolnak elő. Aki persze ebédelés közben jegyzetel, hol a sült hús, hol pedig a szellem ízeiből mulaszt el valamit. Két falat és két nyelés között a séta hatására a következőt kérdezem:

– És a táj?

Tatay Sándor leteszi az evőeszközöket:

– Több mint huszonöt év után sem vált megszokottá. Annyi színe van… A tájért élek itt, nem másért. Az az érzésem, hogy a világ egyik legszebb tája. Ez csak érzés… A hegy különböző zugaival olyan barátságot kötöttem, hogy enélkül már nehezen élhetnék. Azért szeretem Kisfaludyt, mert a természet emberformáló hatását felismerte előbb a romantikusoknál… Nézd, énnekem az irodalmi munkásságomat körülhatárolja az a világ, amiben élek. Munkám egyik része ott játszódik, ahol a gyermekkort töltöttem, a kisebbik rész Badacsonyban és környékén. Valami hihetetlen varázsa van ennek a hegynek. Nemcsak a színek, hanem az illatok… Nemcsak a pincék leheletére gondolok, hanem érő gyümölcsök, fonnyadó növények, az erdő leszálló illatára, melyeken már a vadak életét érzem. A földnek pedig itt rendkívüli ereje van. Minden gyümölcs, gizgaz elharapható termése jobb ízű, mint másutt. Ha egy somot, földiszedret megkóstolok, egészen más ízű, mint az ország többi részén. Amikor idejöttem, éreztem, hogy az öregekben meg is van a hegy erejének valamilyen babonás tisztelete. Amikor a Rodostónál voltunk, a szomszédságunkban a sziklafalból leomlott törmeléket elkezdték fejteni. Mivel alábányászták, a görgeteg megindult. Apokaliptikus jelenség volt, mert az akácfák vízszintesre hajoltak. Akikkel azután találkoztam a hegyben, valamilyen természetfölötti erő közreműködését sejtették. Bűnről beszéltek. Ott kezdték ki a hegyet, ahol nem lett volna szabad. A hegyet, a hegytető fantasztikus jellegű szikláit nem a költők, hanem az itteni emberek személyesítik meg. A kő általában hideg, ha az ember kőre gondol, hidegre. A badacsonyi ember élete összefügg a kővel. A kő itt forró. Ha nem úgy pattan, ahogy akarják, azt mondják: „Ez megfagyott”. A kő megőrzi a meleget, ha éjszaka odatartod a hátadat, melegíti.

– Voltak beteges, szorongó életszakaszaid?

– Nincsenek szorongásaim, nem szorongok. Harcban vagyok a betegségeimmel. Ha fel tudok kelni, szembeszállok. A szellemi depressziót egyszer azzal védtem ki, hogy jóval ötven felett nekiálltam angolul tanulni, és megtanultam legalábbis élvezettel olvasni e nyelven. Pihentetni nem tudom sem az agyamat, sem a testemet. A munka tart fenn… Most írok. Ha tudok írni, akkor nem tanulok. Ha mással nem, akkor a szőlőtermelés elméletével foglalkozom, vagy irtom a dzsungelt az erdőben. Ha nem tudok írni, nem erőltetem, nem foglalkozom irodalommal. Írásban soha nem hajtottam túl magamat. Semmiféle lelkiismereti problémáim nincsenek, ha hónapokig nem írok semmit. Igaz, elég sokat írok, és ennek ellenére lassan.

– Álmodni szoktál?

– Folyamatosan álmodom, és nagyon sokat beszélek, kiabálok álmomban. Nem hortyogok, mégsem jó velem egy szobában aludni. Olyan is volt, hogy a szomszédok becsöngettek, mert segítségért kiabáltam álmomban. Addig csengettek, amíg fel nem ébredtem. Nem vagyok szorongó alkatú ember, de nagyon szorongató álmaim vannak.

– Visszatérő álmaid is vannak?

– Gyermekkoromban a családban beszéltek a nagyanyám álmáról, aki akkoriban halhatott meg, amikor én születtem. Egy sárga kezű asszonyról álmodott. Ez a sárga kezű asszony a problémáimmal összefüggésben máig is megjelenik nekem. Rettenetes, félelmetes. Mindez azért van, mert a nagyanyámmal sokat foglalkozom, akit valójában nem is ismertem. Gondolataimban többet foglalkozom vele, mint álmaimban. Általában az egész környezetem gyenge szívű emberekből állt, így a nagyanyám emlékezete, aki szigorú, kemény anya volt, állandóan ott lebegett a család felett. Aztán álmomban sokszor megjelenik Tolsztoj. Tolsztoj is abban az évben halt meg, amikor születtem. A prózaírók nagy részére irtózatos hatással van Tolsztoj, ebben nem állok egyedül. Annyira átéltem Tolsztojt, hogy amikor Jasznaja Poljanába kerültem, szinte ismerős volt ott minden, pedig ezek álombeli képek voltak. Rettentő babonás vidékről kerültem az életbe, a Bakonyból. Félelmetes mesék uralták a gyermekkoromat teljes mértekben. Soha nem féltem attól, hogy megtámad vagy az utcán megöl valaki, de máig is félek a temető közelébe menni. Azt mondtam már, hogy fiatal koromban nem voltak ilyen álmaim, de nem is voltam szenvedélyes olvasó. Később sokkal inkább. Összefügg a babonával, hogy gyermekkoromban legkedvesebb olvasmányom Shakespeare volt. Nem a gondolati tartalma, hanem a mese-elem miatt. Az apám is így szerette Shakespeare-t. Nagy könyvtára volt, szép Shakespeare-fordítások. Sok Shakespeare-t megtanultam kívülről… Nagy értékű könyvtára volt apámnak, aztán két püspök elvitte. Nagyon sok könyvünk volt a 19. század elejéről, például az Auróra legtöbb száma, és többszáz éves, kézzel írott ágendák. Kisfaludy, Berzsenyi, Csokonai. 1902 táján a veszprémi püspökségtől két pap kijött megnézni a könyvtárat, s kérték apámat, ajánljon fel valamit a püspökségnek. Megnézték… Közben apám elment a szomszéd faluba úrvacsorát adni. Mire visszajött, a papok több zsák könyvet összepakoltak, és lovas kocsival elvitték. Apám nem volt harcos ember, belenyugodott. Amikor meghalt, nehéz körülmények közé kerültünk. Én kétszer voltam külföldön, azt hitték, talán vissza sem jövök. Kovács Sándor evangélikus püspök azt mondta a nővéremnek, ajánlják fel a Luther könyvtárnak, és majd megfizetik a könyveinket. Elvitték, aztán nem fizettek érte. Az elvitt könyvek között voltak a legelső magyar, kézzel írott ágendák, amik nagyon nagy értéket képviselnek. Egyik darabról hallom, hogy a Nemzeti Múzeumban van, de hogy került oda, azt nem tudom.

Tatay Sándor elhallgat. Feketét kortyol, aztán bort. Jól érzem magamat a szélfújta házban. Maradnék még, de kérdezni nincs már kedvem. Így hát felállok. Tatay Sándor beleültet új Zsigulijába, s negyven fokos szögben leszánkázik velem a hegytetőről. Körben ősz van, fényeső, szélzúgás.

 

Vas István

Végre belebuktam az interjúgyártásba… A nyugalom elönti agyamat, testemet, mintha csak fagyasztanának, altatnának a nagy műtét előtt. Most már biztos, hogy abbahagyom, nem erőltetem tovább ezt a műfajt. Ha csak azokhoz tudok közel kerülni, akiket mindig is értettem, mit ér az egész? Hány Vas István-verset olvastam? Sokat, keveset? És egyáltalán fontos ez? Vas István Nehéz szerelem című önéletrajzi könyvében a következőket írja:

„…Most is a homályban ültünk, ha távolabbra néztem, a kinti fény fájt a szememnek, le kellett hunyni.

Kassák letette az utolsó papírt.

– Urám, mágá költő – fordult hozzám szigorúan, jellegzetes felvidéki tájejtésével…”

Így indult a húszas-harmincas években egy írói pálya. Később Vas István azt is leírja, hogy mit kaptak Kassáktól azért, mert Szilveszterkor bort merészeltek inni.

Idegenként állok a Gróza Péter rakparton. Fél órával korábban érkeztem. Éppen elállt a zápor. Fülledt meleg párállik elő az aszfalton összegyűlt tócsákból. A sarkon, Vas István lakása és az Erzsébet-híd között leülök egy névtelen eszpresszó teraszára. A vastag platánfáról még csepeg a víz. A Duna vízére bámulok, s igyekszem felfedezni valamilyen couleur locale-t, ami Vas István világát, életét motiválhatja. A túlsó parton a Duna Hotel Interkontinentál szürkül, mint egy szétesett, romladozó lakodalmas torta. A Vigadó csak sejlik. A lakodalmas torta előtt hajók horgonyoznak. Az egyik ősrégi lapátkerekes hajó, a neve Kossuth, a másik modern, mai hajó, így aztán a felirata Druzsba. Mindegyik tele néppel… Elsőnek a Kossuth szedi fel a horgonyt, s nekivág ár ellen a Dunának. A Druzsba még vár valamire. Éppen árad a Duna. Nagy ágakat, fatörzseket hömpölyget a moslékszínű víz. Be is írom a noteszomba, hogy ha Vas kinéz az ablakon, olyan ártéri berekfákat lát, melyek valahol a Fekete-erdő táján zuhantak a vízbe, s a Fekete-tengerben süllyednek el. De alig figyelek a leírt szavakra s értelmükre. Nem tudom, hogy Vast mennyiben érdeklik ezek a feketére dagadt uszadékfák… Engem nem érdekelnek. Állandóan csak Kassákra gondolok. Mit tudott ez az ember? Hogyan szerezte meg a hatalmat? S hogyan tartotta meg? Mi az, hogy „urám, mágá költő”. S akkor az? Hol van ma egy ilyen ember?

Be kell vallanom, hogy ismertem Kassákot… Pontosabban, találkoztunk, mi több, interjút is készítettem vele az egyik vidéki újság számára. Ült az üdülő társalgójában, és szikár, süvöltő hangon hirdette ki a nézeteit. A közelünkből menekültek a kövér, söröző, kártyázgató szakik s asszonyaik… Pár nap múlva újra találkoztunk egy kávéházban, majd egy magánlakásban is. A bronzarc s a kedélytelen igazságkeresés felejthetetlen élményem maradt. Az interjú megjelent. Egy hét múlva fegyelmit kaptam miatta… Kassák aztán meghalt. Látszólag. De ahová csak lép az ember, Kassákba ütközik. Visszhangozzák az arcok, a művek s a beszéd fordulatai az esti társalgások idején. Mindez engem elképeszt, megriaszt, kirekeszt egy világból. Idegenként állok Vas István ablaka alatt. Miért mutatta meg Kassáknak a verseit? S ha Kassák azt mondta volna, hogy „urám, mágá nem költő”, akkor mit csinál? Abbahagyja? Reméljük, nem, hiszen Vas István költészete nélkül szegényebb lenne a magyar irodalom. Ma persze, ha egy fiatal költőnek ezt mondja a szerkesztő, hogy „urám, mágá költő”, a legény vállat von, ha azt mondja, hogy „urám, mágá nem költő”, a legény röhög… De hol van most a szerkesztőségekben egy Kassák? Talán sajnálom, hogy az irodalom manapság nem a nagy művész és politikus egyéniségek karcsapásaitól hullámzik, viharzik, de még ez a sajnálkozás sem elégséges a korábbi korok viszonyainak, embereinek megértéséhez. Zelk és Vas egyaránt beszámolnak róla, hogy száműzte őket Kassák kávéházi asztalától… Amikor ezt hallom, olvasom, nem tudom, hogyan kell néznem, viselkednem… Hol van ma egy kávéházi asztal? S ha lenne is, mi történne az asztal körül?

Így aztán idegenül állok Vas István ablaka alatt. Bár tudom, hogy hatvankét éves, textilesnek készült, és költő lett. Tudom, hogy hivő, bízó költő. Tudom, hogy tiszta ember… Tudom, hogy a háborús évek kínzó szenvedései után, a konjunktúra éveiben sem vált a gyors sikerek élvezőjévé. Nem a külső lehetőségekhez, hanem belső mértékrendszeréhez igazította vágyait. Tudom, hogy jó verseket írt és ír ma is… És az ismert, látott, kitapintható világról beszél költeményeiben. Éhségről, ízekről, szobrokról, szerelemről, a test érthetetlen fájdalmáról. 1948-ban Baumgarten-díjjal tüntették ki. 1951-ben, 1956-ban és 1961-ben József Attila-díjjal. 1962-ben kapott Kossuth-díjat. Művei: Őszi rombolás (versek, 1932); Levél a szabadságról (versek, 1938); Menekülő múzsa (versek, 1938); Kettős örvény (versek, 1947); Római pillanat (versek, 1948); Hét tenger éneke (versfordítások, 1955, 1962); A teremtett világ (versek, 1956); Elvesztett otthonok (elbeszélés, 1943, 1957); Trisztán (dráma Illés Endrével, 1956, 1957); Évek és művek (tanulmányok, 1958); Rapszódia egy őszi kertben (versek, 1960); Egy szerelem három éjszakája (zenés tragédia Hubay Miklóssal és Ránki Györggyel, 1960); Római rablás (versek, 1962); Összegyűjtött versei (1963); Rendetlen bűnbánat (dráma Illés Endrével, 1963); Nehéz szerelem (a líra regénye, első rész, 1964); Földalatti nap (versek, 1965); A félbeszakadt nyomozás (a líra regénye, második rész, 1967); Megközelítések (tanulmányok, 1969); Nem számít (versek, 1969); Mit akar ez az egy ember? (összegyűjtött versek, 1970); A kimondhatatlan (válogatott versek, 1971).

Ezt az interjút valójában a múlt évben akartam Vas Istvánnal elkészíteni, de akkoriban még kórházban feküdt. Letaglózta a betegség. Már féltünk. De talpra állt.

A költő felesége, Szántó Piroska, a kitűnő és köztiszteletben álló festőművész nyit ajtót. Vas a háttérben áll, mosolyog… Utoljára az Írószövetség közgyűlésén láttam, de most nem erre emlékszem… Néhány esztendővel korábban a Csendes vendéglőben kellett találkoznom valakivel… Nézelődtem… Ott ült Vas, rakott asztal előtt. Ételek, italok. Olyan illúzióm támadt, hogy szereti a vidékies élvezeteket, s a betegségeket még hírből sem ismeri.

Elindulunk a nagy, zegzugos lakásban. A dolgozószobában Vas hellyel kínál, aztán bort tesz elém, poharakat hoz. Vakarom a fejemet: mi lesz, ha a kritikusok megtudják, hogy megint bort ittunk interjúkészítés közben? Lesz, ami lesz, koccintok Vassal, kortyolunk egyet.

A szobát mustrálgatom. Jó nagy szoba. Az ablakai a Dunára néznek. A falakon Szántó Piroska képei. Körben barnára pácolt könyvespolcok. A könyvek mélyen ülnek a polcokon, mint a betegeskedő ember arcában a szemek. Az ablak közelében széles heverő áll, úgy tűnik, az egyik lábát vastag könyvek helyettesítik. Az ágy előtt kerekes zsúrkocsi szolgál éjjeliszekrényként. A szoba másik felét az íróasztal foglalja el. Az asztalon könyvek, papírok hevernek szerte szét, egy mustáros pohárból ceruzák nyújtózkodnak a magas mennyezet felé. Az asztalon nyitott irat- és egy pénztárca hever. Az íróasztal mögött hatalmas hanglemeztár foglalja el a helyet. Én a szoba másik felében egy biedermeier garnitúra kényelmét élvezem. Balra tőlem üveges könyvszekrény, a kisebb asztalokon is mindenütt könyv, könyv. A parketton keleti szőnyegek hevernek, a mennyezet közepén bronzpajzs feszül, a pajzsból öt lámpatest ereszkedik a tárgyak fölé. A bútorzat és a méretek a polgári lakások kényelmét idézik, de Vasnál az elegáns, finom kopottság tompítja ezt az érzést.

Vas jókedvű. Megfog valamit, talán egy sajtoslaskát vagy poharat… Bizonytalankodik.

– Még nem szoktam meg, hogyan lehet cigaretta nélkül élni, írni. Fordítani már tudok – mondja.

– Úgy emlékszem, valahol már nyilatkoztál erről a lakásról, házról… Ki építette ezt a keskeny házat? És kié volt?

– Talán csak legenda, hogy valamelyik Ypsilanti herceg építtette, de az tény, hogy a némafilmek régi sztárjának, Petrovics Szvetozárnak ez volt a palotája. De nagyot züllött azóta – mondja Vas, aztán feláll, és az ablakhoz lép. – Az a jó itt, hogy Pestre látni. Korábban az Eötvös Loránd utcában laktunk, azt nagyon szerettem. Ott szemben volt a Castrum, hajdan ott folytak a vásárok a barbárokkal… Az ott a szerb templom, az a zöld tornyú pedig a belvárosi plébánia…

Kint újabb zápor készülődik. Vas visszatér a biedermeier garnitúrához, s nagyot sóhajt. Megszólalok:

– Betegséged híre megijesztett bennünket. Volt az egésznek valamilyen irodalmi vonatkozása?

– Hát kérlek, irodalmi csak az, hogy abbahagytam a cigarettát. Össze volt kapcsolva az írással… Nagyon sokat szívtam. Ötvenet… Van ebben valami kétségbeejtő, mert ha elveszíti az ember valamelyik hozzátartozóját, barátját, tovább tud élni, írni. De ha a cigarettát abbahagyja, nem tud tovább írni. Ma már ott tartok dühömben, hogy ha ettől függ, akkor inkább ne írjak többet.

– Miről kell most lemondanod? Van valamilyen kedvenc ételed?

– Semmiről, de kevesebbet eszem a gyomorbajom miatt. Nem szabad híznom, mert az veszélyes. Hogy én mit és mennyit ennék, ahhoz képest koplalok. Én annyi mindent szeretek, hogy azt nem lehet felsorolni. Mindent… Internacionalista vagyok. Szeretem a magyar kosztot, a paprikásat, de a rákot és az osztrigát is szeretem, csak ritkán jutok hozzá.

– Hogyan kezdted újra az életet? Pihenéssel? Munkával? Budapesten? Szentendrén?

– Az újrakezdés itt volt, Budapesten, de most Szentendrén vagyunk, kiköltöztünk oda. Én nagyon szeretem ezt a Pestet, városi vagyok. Szentendre a legutóbbi időkig nem az enyém volt, hanem Piroskáé. Tavaly szerettem meg. Az én életem ez (a pesti partok felé int), Budát is szeretem, de az én gyerekkoromban az egy másik város volt. Én pesti vagyok.

– Most min dolgozol?

– Peter Weiss Hölderlin című darabját fordítom. És a Nehéz szerelmet szeretném folytatni. Tavaly már elkezdtem ezt a folytatást, aztán egy mondat közepén abbahagytam – olyasmiről írtam, ami kínos volt számomra. Még aznap éjszaka megbetegedtem. Meg vagyok róla győződve, hogy ennek a félbeszakadt mondatnak szerepe volt az összeroppanásomban. Szóval, ezt csinálnám most, ha volna hozzá bátorságom és erőm.

– Mikor írsz és hol?

– Általában inkább este, éjszaka. De most felborult az egész világrend. Szentendre más, ott nappal is dolgozom. Minden megváltozott, amióta nincs cigaretta… Fekve soha nem cigarettáztam. Ennélfogva most gyakran elfog az álmosság és lefekszem. Minek fent maradni, ha nem cigarettázhatok? Tulajdonképpen ez a szervezetemnek már egyesztendős sztrájkja, amit megpróbálok letörni.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Állati nehezen… Nagyon nehezen. Kérlek szépen, anyám furcsa lény volt, maliciózus szellem. Tizennyolc éves lehettem, amikor egyszer benézett a szobámba. „Nem is lehet az igazi költő, aki így rágja a ceruzát” – mondta. Néha én magam is ezt gondolom. Nézd, kérlek szépen… Én látszólag egyszerűen írok. Nagyon nagyra becsülöm az egyszerűséget. Ezen nem azt értem, amit mindenki meg tud érteni… Én Mallarmét és József Attilát is egyszerűnek tartom. Van, akinek ez könnyű. De nekem nem természetem az egyszerűség. Például, amikor a Nehéz szerelmet írtam, Szentendrén le-föl jártam egy délelőtt, és lett belőle néha csak két mondat. Komplikáltan írni könnyebb. Az nem megy könnyen, hogy a mondat úgy hasson, mintha egyszerű lenne, de persze nem is egyszerű. Lehet, hogy valaki olyan istenáldotta természet, hogy könnyen tud egyszerűen írni. Én rettentően szeretem Proustot, szívemhez nagyon közel van. Tolsztoj és Proust. Mindenki azt mondja, hogy Proust bonyolult, de hogyan kezdődik Az eltűnt idő nyomában? „Longtemps je me suis couché de bonne heure.” És Thomas Mann Jákob-ja? „Mélységes mély a múltnak kútja”. De németül még egyszerűbb: „Tief ist der Brunnen der Vergangenheit.” Ezek az első mondatok, az egyszerű kezdések a legnagyszerűbbek. Nagyon szeretem ezt a két regénykezdetet. Tudod, melyik a harmadik? Imádom a Karenina Anna kezdetét. Emlékszel, hogyan kezdődik?

– Nem.

– Hát isteni. – Vas felugrik, kiszalad, hozza a regényt. Megáll a biedermeier garnitúra előtt, és kinyitja a könyvet. Lassan, tagoltan felolvassa a Karenina Anna első két bekezdését. Aztán széttárja a karját, bágyadtan az asztalra ejti a könyvet. – Sajnos, az újabb időben nem tudok prózát olvasni, kimerült az olvasási kapacitásom. Spórolni kell vele. Nagyon tönkretett a több évtizedes lektori munka. De verset mindent, ami a szemem elé kerül, elolvasok.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Nincs rendje… Dolgozni… Mit nevezel annak? Nagyon sok az olyan munka, ami technikai. Nyugdíjba mentem, de ma is lektorálok. És a korrektúrák, a javítások… Csak példának mondom, ha megjelenik egy Shakespeare-fordításom tizedik kiadása, azt is korrigálom, javítgatom, mert nincs szívem kiadni a kezemből látatlanul. Ez az utolsó év nem mérvadó. Mondtam már, hogy amikor a Nehéz szerelmet írtam, volt úgy, hogy egész nap dolgoztam, és lett belőle egy mondat. Az élet felásása hosszú és nagyon kínos munka. Furcsa az, hogy könnyen, nehezen… Azt mondják, hogy a macskáknak a nemi élet fáj. Aztán ott vannak az imádkozó sáskák, a pókok. Ezt ma már nem illik mondani, a költőnek bevallani, de jár az alkotómunka valami mámorral ugyanakkor, amikor rettenetesen kínos. Én nem tartozom a boldog írók közé. Mégis az írásnak van ilyen ópiuma… Nemcsak jobb híján beszélünk ihletről, múzsáról, de ezt te is tudod… Ez mindenkinél másképp megy. Radnótit sokszor figyeltem. Az utolsó éveiben ő volt a legjobb barátom. Kínosan, lassan dolgozott, babrálva, farigcsálva. Én meg úgy vagyok a verssel, hogy gyötrődöm hónapokig, aztán hirtelen megvan, s akkor egyszerre, egy óra alatt. Azt mondják rám, hogy racionális, individuális, személyes lírát művelek… Talán van ebben igazság. Az a jó, amikor úgy érzem, ezt nem én írom, ezt súgják valahonnan… Nem is írhatnám én… De ez az, amikor sikerül, amire azt mondják, ihlet. Rossz szavak, de azért nem használom az újakat, mert azok sem jobbak. Érted? Ezt valaki üzeni, nem én írom… sokszor csodálkozom, milyen szemérmetlen dolgokat írtam le, de azokat nem én írtam, nem magamról írtam. Ezen mindenki nevetni fog, ha leírod, mert azt mondják rólam, hogy racionalista vagyok… Jó, az ember közben persze gondolkodik, ezt a szót ki kellene cserélni, ide egy másik jelző kellene…

– Mit és mennyit jelent neked az élmény? Melyik döntőbb a számodra, az élet- vagy a kulturális élmény?

– Én nagyon ritkán írtam műveltségi élményekről. Ellenkezőleg, nagyon egyszerű dolgokról írok, betegségről, egészségről, testi dolgokról. De amikor Velencében megdöbbentett egy Tintoretto kép, az volt olyan élményem, mint az, hogy osztrigát vagy rákot ettem. Nem mondhatom azt, hogy a rák primér személyes élmény. Tintoretto viszont intellektuális. Ott van a Velazquez Vénusza című versem… A képet másolatokon, reprodukciókon sokszor láttam. Olyan átlagosnak látszott. Amikor a londoni National Galeryben megláttam az eredetit, nagyon megdöbbentett, mert azonos volt egy ismerős nővel, egy női testtel. De ezt a női testet nem írhattam meg másképpen, csak Velazquez Vénuszán keresztül. Örültem hát az ürügynek. Hogy intellektuális? Ezek a különbségtevések nevetséges dolgok… És a primér élmények nálunk? Írt például az egyik költő a mezőről. Mit látott ott? Mi volt az élménye? Sinka, Erdélyi, szóval a betű.

Kint a Dunán megszólal egy hajókürt. Pest ónszürke párában úszik. Vas feláll, kiszagol az ablakon. Hátraszól:

– Micsoda pocsolyaszag jön fel, mint Velencében… – aztán a túlsó partra pillant, és így folytatja: – Most tagadjam le, hogy ismerem Pest múltját? Mi ebből a prímér és mi ebből az intellektuális?

– A költő szerinted befolyásolhatja a világ eseményeit?

– A természetes válasz az, hogy nem. Az ember fogalmazza meg rögtön, hogy nem befolyásolhatja. Akkor aztán mondja meg, hogy igen, de ez nem ilyen egyszerű. Most nem arról beszélek, hogy Magyarországon nagy szerepe volt a költészetnek, bár ez igaz. Nagy volt a porhintés is. De nagyobb szerepe volt, mint a mai nyugati országokban, mégsem erre gondolok. Nem befolyásolhatja, de titkon biztos vagyok benne, hogy befolyásolja. Ez olyan dolog, mintha azt kérdeznéd, hogy hiszek-e a feltámadásban? Az ember azt mondja, nem. Ki van mutatva. De e nélkül a titkos hit nélkül nem lehetne tovább élni. Nem tudom, hogyan halhatatlan a személyiség, és hogyan hat a költészet. Nem abban hiszek, hogy a költő kiáll, elmond egy verset valamiről, és… Petőfi… Nem tudok nagyobb példát mondani. Kiállt, elmondta a Talpra magyar-t, hatott. Ilyent az én életemben még nem láttam. Mégis jobban hatott Petőfi azzal, hogy olvasták, és akik igazán olvasták, azokba fölszívódott, hogy hogyan kell élni, milyen az élet. Rilke azt mondja: Meg kell változtatnod az életedet. Abban hiszek, hogy Ady megváltoztatta az emberek szerelemélményét és felfogását, még azokét is, akik nem olvasták. Persze aszerint, hogy egyénenként milyen volt a felvevő készülékük. Hatás a hajszálereken át. Ha engem kérdezel, kérlek… A világnak az a létjogosultsága, hogy verset írnak benne és róla. Persze, ez képtelenség. Ha egy költő azt mondja, hogy ő értelmet ad a világnak, akkor le kell köpni. Az előbb arról beszéltünk, hogy valaki súgja a verset. Összefügg ez? Hogyan írsz, gyorsírással?

– Nem.

– Kosztolányi gyorsírással írt.

– Az emberek általában azt hiszik, hogy egy villanyszerelő hasznosabb, mint egy költő. A technikai civilizáció korszakában a költészet vajon megtarthatja régi rangját?

– A villanyszerelő…? Hát persze hogy hasznos. Minden suszter hasznos. Hasznosak… Csak amit mondtam az előbb… A világ nem volna, ha költészet nem volna. És a költészet rangja? Ne tartsa meg a rangját. Mi a rangja? Olyan ez, mint az egyház rangja. Ezt a rangkérdést rettenetesen utálom. A középkorban nem így volt? Akkor mennyivel hasznosabb volt egy mesterember… Ha valami veszélyt látok, akkor azt, hogy maga a művészet vált nagyüzemi iparrá. Ha valamit ilyen tömegesen lehet gyártani, akkor nem lehet rangja. A költészeten át az Isten – vagy helyettesítsd ezt a szót bármi mással – üzen valamit a világnak, az emberiségnek… De ennyit üzen, amennyi költő van? Magyarországról nem is beszélek, nálunk hemzsegnek az igazi költők, de ha szétnézek a világban, hogy mennyi elsőrangú költő van… Az Isten ennyit üzen? Ez nem megy. Viszont abban sem hiszek, hogy marad kettő-három, aki ér valamit. Nem igaz, hogy így van. Nem az a lényeg, hogy kis költő vagy nagy költő. De van egy-egy vers, ami rettentően fontos. Például egy névtelen latin költő verse a hanyatlás korából: „Pervigilium Veneris…” Én azt hiszem, a költészet egészét véve kollektív és személyeken túli. Nem személytelen, az más. Például, mint egy katedrális… Rettenetes pazarlással dolgozik az irodalom.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látod? S helyét és lehetőségeit a közéletben?

– Hogy valami nagyon népszerűtlen dolgot mondjak, az én közérzetem jó. Az írók társadalmi helyzetét nagyon jónak találom Magyarországon. Senkit nem csuknak le, senkit nem deportálnak, nem visznek munkaszolgálatosnak, senki sem éhezik. Magyarországon ez óriási dolog. Tudom, hogy nálunk nem ezt nevezik az író társadalmi helyzetének. Hogy az írónak, mint írónak, társadalmi helyzete legyen, ezt anomáliának tartom. Az írónak ne legyen társadalmi helyzete. Mint író, társadalmon kívüli lény. Ez nem azt jelenti, hogy semmi köze a társadalomhoz, hogy nem a társadalomnak, a társadalomról ír… Nem ezt jelenti. Csak, kérlek szépen, ne kívánja a társadalomtól, hogy külön társadalmi helyzete legyen. Én már azt is anomáliának érzem, hogy az ember Magyarországon költészetből él. Tudom, ez ellentmondás. Én is elfogadom a honoráriumot, kívánom is. De abszurdumnak tartom. Inkább legyen az embernek földbirtoka, és abból éljen. Abszurdum, hogy megír egy verset, az húsz sor vagy kétezer, s attól függ a megélhetése. A legegészségesebbnek azt tartom, ha az írónak van valamilyen társadalmi helyzete, s amellett ír. De ez nehezen megvalósítható.

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Elég szerencsétlen generáció. Tudom, mindegyik generáció ezt hiszi magáról. A miénk azért szerencsétlen, mert nem generáció. Hiányzik az a törekvése, hogy társadalmi helyzete legyen. Ennek a generációnak nem voltak ilyen értelmű ambíciói. Nem is érdekelte annyira a társadalom, mint az előttünk járókat. Nagy volt a veszélye annak, hogy az ilyen társadalmi érdeklődés kisiklik, és visszaélésekre ad alkalmat. Kényesebbek voltunk, a kisebb politikai nézeteltérések jobban elválasztottak bennünket, mint az előttünk járókat a nagyobbak. Nem is szerveztünk külön lapot, mert jól éreztük magunkat a Nyugat-nál. Hol egyikünket, hol másikunkat értékelik, de mint vonulatra nem figyelnek ránk, pedig nagyon sajátságos vonulat. Radnóti, Weöres, Jékely, Zelk, Takáts Gyula, Csorba Győző, Hajnal Anna, Kálnoky, Rónay, magamat is beleértem. Még mindig nem jöttek rá arra, hogy ez összetartozó vonulat. Mi magunk sem ébredtünk rá eléggé.

– Ha befejezel valamit, mihez kezdesz? Van valamilyen passziód?

– Engem minden leköt, pláne most, hogy felgyógyultam. Annyira élvezem az életet, hogy részint ettől sem írok. Élvezem minden mozzanatát. Persze, mondhatnám azt, hogy nagyon szeretek zenét hallgatni és az utcán járni… Iszonyúan szeretek kihajolni az ablakon és nézni. Ez annyira érdekel, hogy állandó eufóriában élek. Idestova nyolc éve lakom itt, és még mindig állandó izgalmat okoz az ablak. Szentendrén is a kert… És szeretek bemenni a kiadóba, szeretek kedves, okos fiúkkal beszélgetni…

– Ki volt boldogabb, az Újpestre villamosozó könyvelő, vagy most a Kossuth-díjas költő?

– Nézd, kérlek szépen, ha az ember visszanéz, azt kell mondanom, hogy a hajdani könyvelő. Akkor aránylag egészséges voltam, mindent ehettem, ha volt, nyugodtan cigarettázhattam, fiatal voltam, Eti élt. Azt gondolom, akkor boldog voltam. De akkor ezt nem tudtam, szerencsétlennek éreztem magamat, a szegénység miatt, a csúnyaság miatt, a pálya nehézségei miatt. Most viszont, hogy tudom, milyen kevés van hátra, meg tudom becsülni az életet… Ma boldogabbnak érzem magamat. Itt él Piroska. Vagyis akkor nem tudtam úgy megbecsülni magát az életet, mint ma. Majdnem aggódom is, mert az embernek nem természetes állapota, hogy boldog legyen. Emlékszem, Sztálinnak volt egy mondása: „A szocializmus nem a boldogság szürcsölése.” Az élet sem az. A boldogságot most majdnem véteknek, baljóslatú dolognak tartom.

– Vannak beteljesületlen terveid, vágyaid?

– Jaj, kérlek, rengeteg. Felsorolni sem lehet, mert nekem annyi vágyam volt… Radnótival sokszor ültem a Kis Ilkovicsban. Radnóti elég szegény volt, én akkoriban még szegényebb… Ott ültünk, és Radnóti hosszú vívódás után megevett egy minyont. Én nem… Radnóti ilyenkor azt szokta mondani, hogy milyen fegyelmezett vagyok. Mondtam, hogy nem, mert te csak egy minyonra vágysz, de én kolbászra, pogácsára és alkoholra is vágyakozom. Sokkal több vágyam volt, mint a legtöbb embernek, a beteljesülés ezért kevesebb.

– Van valamilyen tárgy vagy érték, amit szeretnél megkapni?

– Nincs.

– A nappalokat szereted jobban vagy az éjszakákat?

– Mindent szeretek most már… Legjobban szeretem mégis az alkonyatokat. Azt a bizonyos órát, amire az angolok azt mondják, hogy a „kék óra”. Tudod, amikor sötétedik, de még látni lehet. Az ilyen vakító meleget nem szeretem… Nagyon szeretem, amikor villanyt látok és lombokat. A villanyfény a lombon nekem a békét jelenti.

– Emberi lakhelynek mit tartasz alkalmasabbnak, a falut vagy a várost?

– Általában kérdezed? Így nem lehet kérdezni… Én a várost szeretem… Igen, ha ez egy város lenne, ahol élni lehet. De ez a város egyre jobban elveszti a város jellegét. Rettenetes ez a tömeg, az autók… Városban szeretek élni, de én azt szeretem, hogy a városban megy az ember az utcán és gondolkodik… De ez most már lehetetlen. Ma már ott tartok, hogy jobban érzem magamat Szentendrén, de már ott is ez kezdődik. Tudod, mi a város? Francia regényekben olvasta az ember, hogy a boulevard-on megy egy férfi sétapálcával, és nézi a nőket…

– Hol tudnál még élni a földön?

– Sehol… Szégyenkezve mondom. Nem tudom elképzelni, hogy olyan helyen éljek, ahol nem beszélnek magyarul. Talán elméletileg London, Trieszt, de egyik helyen sem beszélnek magyarul. Nem tudom elképzelni, hogy a nyelv, amit állandóan hallok, ne magyar legyen. Rettentően bámulom a külföldön élő magyar költőket, hogy költők tudnak maradni úgy, hogy nem ebben a közegben élnek. Mostanában látom, hogy van egy-két tehetséges magyar költő is nyugaton.

– Amikor Bécsben a kereskedelmi főiskolára jártál, éreztél honvágyat?

– Igen, nagyon… Ott kezdtem megismerni, az embernek mit jelent az, hogy magyar. Hallottam erről korábban is… Olyan nagy honvágyat csak rövid ideig éreztem, mert tavasszal összekerültem az első feleségemmel. Ő azt szerette volna, ha kint maradok Bécsben, de aztán ő jött haza Budapestre.

– Melyik évszakot szereted a legjobban?

– Azelőtt az őszt szerettem… De ez kezd elmúlni, mindent szeretek. Ezt a borzalom meleget nem szeretem, s télen a nagy szeleket sem… Külön minden évszakot szeretek. Mégis általában a szeptembert…

– Mikor sírtál utoljára?

– Nem tudom… Furcsa, de vannak versek, amiktől sírok. Ezek majdnem, mint a tantusz. Csak be kell dobni. József Attila, Arany János… Valódi tényeken? Abban a buta férfinevelésben részesültem és nőttem fel, hogy a férfinak nem szabad sírni. Utoljára, amikor Tersánszky darabját, a Kegyelmes asszony-t néztük… A bemutatón el kellett mennem a páholya előtt. Gratuláltam neki, megöleltem. Tersánszky is megölelt, de az ő régi, mozgékony arca akkor már merev volt. Amint tovább léptem, elkezdtem sírni…

– Szenvedélyeid vannak?

– Én szenvedély nélkül nem tudok élni. Olvastam az interjúdban, hogy Illés Endre feszültség nélkül nem tud élni. Én feszültség nélkül igen, de szenvedély nélkül nem. Szenvedélyesen szeretem az életet, a cigarettát, a nőket, a verseket, képeket és a zenét…

– Van olyan ünnep, ami számodra különösen fontos?

– Nincs… Azelőtt, bizonyos személyes okokból a karácsony volt. Most már a hétköznapokat is annyira szeretem, hogy nincs kedvem az ünnepekhez.

– A szorongás ismerősöd? Életed melyik szakaszát kísérte?

– Volt… Nagyon sokszor… Mindenféle volt… Én nagyon rövid időt töltöttem munkaszolgálatban, de a szorongásos álmaimnak ez van a mélyén. Ez testesíti meg magát a szorongást. Ebben összpontosult.

– A háború alatt, gondolom, sokat szenvedtél és nélkülöztél. Mi történt veled?

– A „nélkülözés” nem jó szó. Azelőtt is nélkülöztem, s a háború alatt sem többet. Én a háborúban lettem optimista. Annyi emberi nagyságot, barátságot, tisztaságot tapasztaltam benne, nem sokaknál, csak keveseknél, amit nem tételeztem fel, hogy az életben fogok találni. Voltaképpen rettenetes förtelmeket tapasztaltam emberek tömegénél, de ez nem lepett meg, mert ezt már a háború előtt is tudtam. De nem tételeztem fel annyi tisztaságot, barátságot, amit néhány embernél tapasztaltam. A háború alatt jobb lett a véleményem az emberekről.

– Hányszor voltál életveszélyben?

– Annyiszor voltam, hogy azt nem lehet egy interjú keretében elmondani. Voltaképpen az én helyzetemben állandóan életveszélyben voltam a háború alatt, anélkül hogy a fronton lettem volna. Konkrét helyzetekben is nagyon sokszor. Annyiszor, hogy a legevidensebb életveszélytől, a bombázásoktól nem is féltem. Nem mentem le az óvóhelyre. Nem azért, mert bátor voltam, hanem más dolgoktól féltem.

– Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobbak lesznek az emberek?

– Nem tudom, hogy hiszek-e az emberiség haladásában. De azt tudom, hogy úgy kell élni, mintha hinnék az emberiség haladásában. Legalább száz éve van egy divat, ami kigúnyolja az ember haladásról vallott hitét. Elég alantas hit… Ennél alantasabb már csak egy van, amelyik meg tudja mondani, hogy nem haladunk, és ne is csináljunk semmit, mert nem érdemes. Nem szeretem a progresszivistákat, de utálom az antiprogresszivistákat.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– Nem… Nem tagadom a lehetőségét, de én nem tudom elképzelni. De kérlek szépen, nekem nem nagy a fantáziám, és konzervatív fantáziám van.

– Hiszel a barátságban?

– Igen. Rettenetesen fontos dolog. Minden barátságnak rettenetes bajai vannak, hajótörései, de ami megmarad belőle, az fontos.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Igen, sokakat… De addig nem jutottam, hogy gyűlöletemben a halálát kívánjam valakinek. Többnyire nem is személyes gyűlöletek voltak, hanem politikaiak…

– Ellenségeid vannak?

– Igen, persze… Miért éppen nekem ne lennének, amikor mindenkinek vannak? Másrészt voltam olyan helyzetben, ami kiválthatja az ellenségeskedést. Aki lektor volt, vagy akiről azt hiszik, hogy sikerei vannak…

– A nőkről is mondhatnál valamit…

– A nők, nők… Én a legtöbbet nekik köszönhetem. Óriási a szerepük az életemben. Mint író, költő is sokkal vagyok adósuk. Egyszer azt mondtam erről, hogy szellemi strici vagyok.

– Sokat hallottam a Hold utcáról…

– Most Rosenberg házaspár utca. Tudod, melyik az?… Nagyon sokat írtam erről a házról és a lakásról. Jobbat nem tudok mondani róla, mint Granasztói Pál a Budapest-könyvében. Ott áll a fényképe, s alatta: „Romantikus bérház a Rosenberg házaspár utcában”.

– Milyen volt a gyermekkorod? Miből éltek a szüleid? Valami régi emléket, nosztalgikus érzést felidézhetnél a múltból?

– Az igazi életem tizennyolc éves koromban kezdődött. Nem szeretem a gyermekkoromat. Az apámmal nekem sok bajom volt… Veszekedések, ellentétek… Nem követtem őt. Kereskedelmi pályára szánt, így aztán én az ő szemében lázadó voltam. Később rájöttem, hogy nem én, hanem ő volt az igazi lázadó, mert a nagyapám és az ő nagyapja falusi rabbi volt. Apám is szegény fiúnak született… De elkerült Fiuméba, és elvégezte a kereskedelmi akadémiát. Amikor odakerült, nem tudott olaszul, de rövid idő múlva már olasz-tanításból élt. Később, pályája tetőpontján, ami csak néhány évig tartott, egy kereskedelmi vállalat igazgatója volt. Ahogy éltünk, én akkor azt nagyon nagy jólétnek éreztem. Nem volt az, és nagyon hamar összeroppant. Várj… Mit mondjak, mit lehet mondani? A Hét évszázad magyar versei-nek első kiadásában az életrajzi jegyzetek szerint az egész hét évszázadban egyedül én voltam polgári származású… Talán majd Piroska…

Vas feláll, átszól a szomszédos szobába. Szántó Piroska a segítségünkre siet. Vezényletével kivonulunk az előszobába. Egy, a falon függő, kinagyított fényképre mutat. Barna kontúrok, ódon stílus. A képen egy négy éves kisfiú áll, kamásliban, téli kabátban, sapkában, és kardot tart a kezében. Vas István, anno 1914-ben.

– Látott már egy gyereket ilyen rettenetesen felöltöztetni? – kérdi Szántó Piroska, aztán a kardra, majd a kép mellett lógó török jatagánra mutat. – Én mindig tudtam, hogy kard van a kezében, és ezért nagyon tisztelem… Ezüstlakodalmunkra ezért kapta ezt az igazi kardot.

Szántó Piroska leemeli a falról a jatagánt, és átnyújtja Vas Istvánnak. A markolat színes kövein megcsillan a fény. Vas átveszi a fegyvert, aztán az előszobában, a bútorok négyszögében hadi mozdulatokat végez. Fénylik, suhog a meztelen penge. Döbbenten bámulom a jelenséget.

A szelíd Vas Istvánt azóta is így látom magam előtt. Kivont karddal a kézben, sokat sejtetően, mosolyogva.

 

Zelk Zoltán

Ha én lennék Velazquez, és Ausztriai Maria Teresia infánsnő helyett Zelk Zoltán képét kellene az udvar és az egyház számára megfestenem, azt hiszem, nem egy függöny és az ómárium előterében ábrázolnám, nem is lovon, nem is a kertjében, kedvenc kopói között, hanem egy ajtó keretében, ahogy belép valahová, s jobb kezében még tartja a kilincset, baljában pedig lapos aktatáskáját szorongatja. A képen jól látszana a félig tárt ajtó, s nyomasztó bizonytalanságot keltene a színével. A képen természetesen hétfő lenne. Az ajtó nagyon fontos… Úgy kellene megformálnom, hogy mindenki érezze, hogy nem lakásajtó, de valamilyen átmenetet képezzen a repedezett festésű szerkesztőségi ajtók, a kávéházak, eszpresszók és bukméker irodák ajtaja között. Zelket én több mint egy évtizede a feltáruló ajtók örvényében pillantom meg. Szomorúan mosolyog, megáll, elmond egy viccet, hírt, kérdez valamit, aztán továbbmegy. Egész nap vándorol, szerkesztőségről szerkesztőségre, presszóról presszóra. Autóbuszra száll, szorong a tömegben, pislog, mint a béka, utazik valahová, de soha nem érkezik meg. Úgy tűnik az utcán, a villamosokon, autóbuszokon, a szerkesztőségek előszobáiban, a lóversenypálya tribünjén s a kávéházban él. Hatvanöt éves, de nem képes megöregedni. Kortársai, a hatvanöt éves írók alig-alig mutatkoznak a nyilvánosság előtt. Ülnek a kertjükben, tágas szobáikban, memoárjaikat írják. Zelk pedig, mint a húszéves költők, az utcán kószál napestig, a telefonfülkék drótján csimpaszkodik, s beszél, beszél… A drót túlsó végén csend, félszavak, csend… Zelk nagy játékos, de nem úgy, mint Szemere Miklós volt. Ha a bécsi Jockey Clubban Zelk ült volna Potocki gróffal szemben, a történelmi kártyacsatában Potocki a döntő pillanatban nem „áll meg”, hanem „bevág”, s Zelk akkor 2.200.000 koronát veszített volna. Szemere ennyit nyert. Persze, ez abszurdum, Zelk a mágnások klubjában… S akkor… De ez nem fontos most. Zelk nagy játékos, de vesztő… Tehát igazi játékos… Zelk játszmájában nem korona, pengő vagy forint a tét, hanem a saját élete. S az a különös, Zelk úgy veszít, hogy nyer. Elveszít ezer forintot a lóversenyen, buszra sem marad pénze, gyalog vánszorog hazafelé az Albertirsai útról, és közben szavak, mondatok telítődnek fénnyel s este megír valamit. De nemcsak pénzt, éveket, egészséget is vesztett a nagy játszmában, s közben a nyereség oldalon olyan versek kristályosodtak ki, mint a Sirály, az És és vagy a Mikrofonnál. Zelk sokat vesztett, s ezáltal nyert.

Most, hogy interjút készítek vele, szerettem volna látni a tárgyait, az ágyát, a poharát, de csak Sinka Erzsébet ágyát, tárgyait és poharát sikerült megpillantanom. Sinka Erzsébet lakásán fogadott, mivel Sinka másfél éve a felesége. De Zelk nem lakik Sinkánál, csak ott alszik mostanában. Első felesége, Bátori Irén 1958-ban meghalt, azóta vándorol. Másodszor is megnősült, majd harmadszor is, s most két picurka lakás között lebeg a semmiben. Sinka Erzsébet lakása egy korszerűen berendezett pesterzsébeti garzon. Egyetlen szoba, sárga bojtos elegáns szőnyeg, piros szélű fekete heverők, könyvespolc, a falon festmények, falióra, tányérok. Negyedik emelet, az ablakon bedübörög a gyorsvasút, s a csapból nem folyik a víz. Félig nyitva a konyhaajtó, s teljesen nyitva a csap. Ha szörcsög a cső, valamennyien felugrunk, hogy legalább egyetlen fazék vizet összegyűjtsünk. Mit mondjak? Atomkorszak, a technikai civilizáció diadala, holdraszállás. Zelk fáradt. Reggel érkezett vissza Sinkával Jászberényből. Sinka bort tesz az asztalra, vörös bort, Móser Zoltán csattogtatja a fényképezőgépét, Zelk pedig hanyatt dől a fekete sezlonon, és cigarettázik. Nagy színész. Állatian tud szerepelni. Fekve dumál hozzánk, s a következőket mondja:

– Jászberény közelében megálltunk egy autós csárdánál, odajárnak a környék agronómusai, téesz elnökei… Az udvaron van egy kis állatkert, egy fekete holló pedig szabadon sétál és beszél. Ha a főpincér megjelenik az udvaron, elkiáltja magát a holló: „Gyere, Robi… Gyere, Robi…” Ha nekem lenne egy hollóm, megtanítanám a Poe-vers refrénjére. Meghívnám magamhoz Vas Istvánt, Juhász Ferencet, s még költőket, és elszavalnám nekik a Poe-verset. A refrént a holló mondaná: „Soha már… Soha már…” – Így Zelk. Mindhármunkat megbabonáz. De most azért, ha megengedik, ismertetem a nacionáléját.

Zelk Zoltán Érmihályfalván született 1906. december 18-án. Apja falusi kántor. Magyarországon és a Romániához csatolt Szatmárnémetiben inaskodott. Korán bekapcsolódott az ifjúmunkás mozgalomba, 1925-től az MSZMP-nek is tagja. Első verse Kassák 365 című lapjában jelent meg. Később a Magyar Csillag, a Nyugat, a Válasz és a Szép Szó közölte rendszeresen az írásait. A felszabadulás után a Szabadság rovatvezetője, a Népszava munkatársa, majd az általa alapított Kisdobos című gyermeklap főszerkesztője lett. 1948-ban Kagylóban tenger című kötetéért Baumgarten-díjjal tüntették ki. S aztán következtek az újabb díjak. 1949–1954 között, tehát öt év alatt, kétszer kapott Kossuth-díjat és egyszer József Attila-díjat. Zelk Zoltán a Rákosi-korszak ünnepelt költője volt. A kiábrándulása 1955 táján következik be, s ez lírájában pontosan nyomon követhető. A sematikus ábrázolási módot ledobja magáról, mint egy kopott ruhát és tovább lép. De a politikai átalakulások nagyon megviselik, s talán ezzel magyarázható, hogy 1957-ben kormányellenes szervezkedésbe keveredik, letartóztatják, s hároméves börtönbüntetésre ítélik. 1958. október 15-én szabadlábra helyezik, s 1962-től ismét tagja az Írószövetségnek. Azóta legsikeresebb alkotói korszakát éli. Művei: Csuklódon kibuggyan a vér (versek, 1930); Ülj asztalomhoz (versek, 1932); Kifosztott táj (versek, 1936); A lélek panaszaiból (versek, 1942); Teremtés tanúja (versek, 1945); Kagylóban tenger (versek, 1947); Gyermekbánat (gyermekversek, 1947); Ezen a földön (versek, 1948); A hűség és hála éneke (versek, 1949); A pártos éneke (versek, 1950); A nép szívében (versek, 1952); Mint égő lelkiismeret (válogatott versek, 1954); Tilinkó (válogatott mesék és gyermekversek, 1955); Alkonyi halászat (versek, 1956); Tűzből mentett hegedű (versek, 1963); Zúzmara a rózsafán (válogatott versek, 1964); Tegnap (visszaemlékezések, 1966); Fölforrt az ég (versek, 1967); Békabánat (gyermekversek, 1970); Bekerített csönd (versek, 1971).

Vörös bort iszunk. Főleg én és Sinka Erzsébet. Zelk csak belekortyol a poharába. Azt mondja, kivették a fél gyomrát, s ha egy kortyot iszik, mámoros lesz. Ha így van, jobb, ha nem iszik, legalábbis ma délután. Előkészítem a tollamat, füzetemet, és Zelkre meredek:

– Zelk Zoltán… Alliterál a neved. Ez véletlen, vagy…?

– Mindig alliterált, de eredetileg Zelkovics Zoltán volt a nevem. Sokat gondolkodtam az új, költői nevemen, aztán rájöttem, hogy elég az „ovics” elhagyása.

– Milyen volt Érmihályfalva, a szülői ház, mire emlékszel?

– Semmire… Ott születtem, de aztán Szilágysomlyóra költöztünk. Egyik sorsdöntő emlékem is innen származik: palánkos kapuban állok, édesanyám szoknyáját fogom. Az úton egy temetési menet halad, bóbitás lovak húzzák a halottas kocsit. Lehet, hogy ekkor szerettem meg a lovakat. Kétéves koromban kerültem Miskolcra. Nagy élményem maradt a templomudvar, a falak színe, az árnyékok és a félelem. Kilépni a nyílt, tágas utcára mindig megrázkódtatást jelentett a számomra, s jó volt hazamenni a félelembe. Apám hitközségi kántor volt, de az volt az álma, hogy urat nevel belőlem. Matrózblúzom volt, frufrum, és nem jártam külön héber iskolába. Ha vendégek jártak nálunk, apám azt szokta mondani, hogy Zoliból attasé lesz vagy csendőrtiszt. Falusi viszonyok között a csendőr látszott a legnagyobb embernek… Paraszt napszámos volt a nagyapám, ami zsidóknál elég ritka dolog… Az apám sem írni, sem olvasni nem tanult, nem járt iskolába, de nagyon szépen írt és sokat olvasott. A Nick Carter-füzeteket édesapám minden héten elolvasta. Este olvasott az ágyban, aztán ledobta maga mellé a földre. Másnap délelőtt én fölszedtem, s olvastam tovább. A költészetembe is belejátszik az ő mestersége… Ahogy temetésre vagy esküvőre készült, és gyakorolta az éneket… Egyszer a katonakórházba ment temetni. Emlékszem, hogyan szállt a temetőben az apám hangja… Az udvaron a hitközségi jegyző volt a legmódosabb ember. Egyik első emlékem, hogy állok az ablakuk alatt, s hallgatom, hogy Bráver Irma hogyan zongorázik. Odajön apám, azt mondja: gyere, mutatok neked egy Tibit. Bementünk a szobába, s az anyám ágyából felemelt egy csecsemőt, az öcsémet. Az apám zsidó kántor létére vöröskatona lett 1919-ben. Ennek a következménye volt aztán, hogy felmondtak neki Miskolcon, a lakásból is el kellett jönnünk. Elkezdődött a család kálváriája. Erzsébetfalván kerestek akkor kántort. Így költöztünk ide egy egyszoba-konyhás lakásba. Ez Miskolchoz képest nagy zuhanás volt az apámnak, mert Miskolc volt a monarchia legnagyobb ortodox hitközsége. Balszerencsés ember volt, például negyvenegy éves korában meghalt… Az anyám talált egy tizennégy-tizenöt éves síró kislányt az utcán, aki az árvaházból megszökött. Félig cselédlány, félig családtag volt nálunk. Amikor felköltöztünk Erzsébetre, a Marit is hoztuk magunkkal a szoba-konyhás lakásba. 1920-ban meghalt édesapám. Édesanyám, akinek egyetlen foglalkozása az volt, hogy feleség, a hitközségtől kapott valamilyen nagyobb összeget. Egy szélhámos aztán beleugratta egy kávézóba, amiről később megtudtuk, hogy előzőleg is mindenki belebukott. Én 1921-ben már az Anker-közben a Vermes és Fischer-féle posztónagykereskedésben voltam inas. Mindkettő erzsébeti ember volt. A Vermes apám barátja, így hát odavettek inasnak. Anyám 1921-ben repatriálást kért, mivel az ő rokonsága Szatmár Romániához csatolt részében lakott. Így kerültem én 1921 decemberében Szatmárnémetibe, ahol tovább tanultam a posztókereskedést. Három év volt az inasidő, de a főnököm két év után felszabadított, hogy megszabaduljon tőlem. Igaza volt. Sem felgöngyölni a posztót, sem a szerdai hetipiac parasztjait becsapni nem tudtam. Szatmárnémetiben abból éltek a posztókereskedők, hogy az árut nyolc-tízszeres áron sózták rá a parasztokra.

Zelk elhallgat, cigarettájával szipákol. Nézi a mennyezetet.

– Mondj még valamit Szatmárnémetiről… Az emberek milyenek voltak?

– Ott kerültem be az ifjúsági mozgalomba, és egyik vezetője lettem. De érdekes módon nem a munkás- és parasztlányok tetszettek, hanem a polgárlányok… Emlékszem, megyek Grünfeldné mögött a piacra, és viszem a kosarát… Jönnek ki a polgárista lányok az iskolából, és a lábamat nézik, nevetnek. A zoknim egy színes szalaggal volt felkötve, a szalag kibomlott. Kígyózott utánam a porban… Sorsdöntő volt az életemben, hogy szegény rokonként nagybátyánkhoz költöztünk, akinek kocsmája volt és fűszerüzlete. Zsidó vendéglős létére az üzletének jellemző módon a következő volt a neve: „Kocsma az 1848-as szabadságharchoz”. Volt ott még két kocsma, az egyiket Nyakigszaros-nak, a másikat Három csőrű kacsá-nak nevezték. Amikor a románok egy vagongyárat létesítettek ott, a parasztlakta városrész egyik óráról a másikra jelleget változtatott. A munkanélküli budapesti és Pest környéki munkások százával jöttek oda. Parasztházakban laktak. A munkások és a helybeli parasztok között heves harc kezdődött. A munkások győztek. A parasztok inasnak adták a gyermekeiket a gyárba. Hogy így alakult az életem, a Pestről lejött munkásoknak köszönhetem. Volt köztük egy Friedmann nevű kárpitos, aki odaadta nekem Ady egyik verseskötetét. Rögtön Adyval kezdtem…

– Az öcséddel mi történt? Él?

– Itt él Budapesten, osztályvezető valamelyik autós vállalatnál.

– Mikor jártál utoljára Szatmárnémetiben?

– 1952-ben Sarkadi Imrével, amikor a román írószövetség vendégei voltunk. Kértem a vendéglátóinkat, hogy ellátogathassunk Szatmárnémetibe és Nagybányára. Sajnos, az életbenmaradt kevés rokonnal nem sikerült találkoznom.

– Hogyan kerültél ismét Magyarországra?

– 1925 őszén Kassáktól levelet kaptam, hogy elfogadott egy versemet. Ekkor Budapestre utaztam. Először az Európa-kávéházban telefonos fiú, majd a Lovrana-kávéházban ruhatári kisegítő voltam. De akkor nem úgy nézett ki a kávéház, mint manapság. Az üzlet valakié volt, aki kiadta bérbe a ruhatárat ismét valakinek. Délután kettőtől hajnalig dolgoztunk. Akkoriban Kassák édesanyjánál laktam a Sziget utcában mint ágyrajáró. Aztán bejött a tavasz, és megszűnt a ruhatárosság. Munkanélküli lettem, majd az Angolparkban dodgemkocsi tologató három pengőért. Izgalmas élet volt, a Ligetben aludtam. Éjjel kettőig dolgoztunk, aztán beültünk a kocsmába a verklisekkel, bohócokkal, kikiáltókkal. Ebben az időben én már tagja voltam az MSZMP-nek. Így történt, hogy 1926-ban ötödmagammal letartóztattak. Majd 1927-ben újra. Lementem az utcára, vettem egy Nemzeti Sport-ot és öt cigarettát. Visszamentem anyám lakására, beültem az ágyba, a francia-magyar meccs tudósítását olvasgattam. Egyszer csak némán kinyílt az ajtó, belépett egy detektív, aztán magával vitt. Átdobtak a határon, mivel román útlevéllel éltem Budapesten. 1928 augusztusában visszaszöktem Magyarországra. Álnéven jelentettem be magamat. Az a rettenetes dolog történt, hogy a budapesti albérleti szobában együtt laktam az anyámmal, aki Zelkovics volt, én pedig Zichermann Zoltán néven éltem. Azt hitték, hogy az anyám pasasa vagyok. Ha együtt elmentünk hazulról, mindig éreztem a hátamban a házmester és a lakók pillantását. Álnéven éltem, s közben a Munká-ba és a Nyugat-ba dolgoztam. Találkoztam Irénnel, akit el akartam venni feleségül. Közben újra toloncházba kerültem harminchat órára. Illyés telefonált az érdekemben, mint a PEN Club elnöke, pedig tagja sem volt akkor. Babits és Schöpflin is megmozdult. Állampolgárságom megszerzése ügyében aztán Ries István ügyvéd adott tanácsokat, aki a felszabadulás után miniszter lett. Ugron Gábor és Bajcsy Zsilinszky is segítettek.

– Ha azt mondom, hogy szülőföld, haza, akkor melyik tájra gondolsz?

– Azelőtt azt mondtam, hogy Szatmárnémeti és Zugló. Most öregkoromban azt mondom, hogy Miskolc, Szatmárnémeti és Zugló.

– Van olyan szó, íz, illat, ami nosztalgiát kelt benned?

– Ha szó nem is, egyéb igen. Legutóbb Görögdinnye kenyérrel című versemben is megírtam. Több, mint negyven éve, talán húszéves lehettem, bementem az Oktogon-kávéházba, akkor láttam életemben először Móricz Zsigmondot, és görögdinnyét evett kenyérrel. Boldog lettem, mert gyermekkoromban mi is kenyérrel ettük a görögdinnyét. Az is megtörténik, hogy elmegyek egy fűszerüzlet előtt, és az orromba csapó szag a szatmári nagybátyám fűszerüzletét idézi, s máris térdig gázolok az emlékekben. Emlékező alkat vagyok egyébként is. Kevés az új élményem, de még mindig nem fogyasztottam el a régieket. Érzelmi költőnek tartanak, de neked megmondom, minden érzelmi költészetben legalább annyi a tudatos, mint az intellektuálisban az érzelem. Fából vaskarikának tartom a személytelen lírát, ebben én nem hiszek. Aki nagy költőt eddig ismertem, akár személyesen vagy olvasva – Petőfi, Babits, Ady, Apollinaire –, az volt a jellemző rájuk, hogy nagyon személyes költészetet csináltak, olyan költészetet, ami dalolni is tud.

– Hány helyen laktál életedben?

– Nem tudnám összeszámolni, mert nagyon sok helyen voltam ifjúkoromban ágyrajáró és albérlő. De jellegzetes emlékeim vannak. A legrosszabb helyem egy Hársfa utcai szoba volt, ahol a főbérlő öregasszonnyal együtt kilencen laktunk. A legjobb az első főbérleti lakásom volt Zuglóban, ahova 1934-ben költöztünk Irénnel. Heteken át képes voltam a konyhában állni és nézni, hogy milyen szép fehérek a csempék… És ezek a szép csempék az én konyhámban voltak.

– Másokkal összevetve milyennek találod a magyar népet?

– Nem vagyok világjáró, de három évig voltam munkaszolgálatos, s ebből két évet Oroszországban töltöttem. Találkoztam a keretlegényekkel, akiknek a többsége paraszt volt. Furcsa szituáció… A keretlegényeken át tudom megérteni a parasztot, ott jöttem rá, hogy ami akkor történt, azért soha nem a keretlegény volt a felelős, hanem a főhadnagy, a százados, aki viszont soha nem volt aktív tiszt, hanem tartalékos, mindig városi kispolgár vagy falusi értelmiségi civilben. Sajnos, 1945-ben még népbírósági tárgyaláson is tapasztaltam azt, hogy a tömeggyilkosságért felelős őrnaggyal emberibb módon beszéltek, mint egy altiszttel, őrmesterrel. Oroszországi munkaszolgálatból hazakerülve, 1944-ben megint munkaszolgálatos lettem. Mátraderecskén dolgoztam a téglagyárban, és Recsken az ércbányában. Soha több, igazabb emberséget nem tapasztaltam és kaptam, mint azokban a hónapokban a mátraderecskei parasztoktól és recski bányászoktól. Nemcsak az én személyes véleményem ez, hanem az egész századé. Az igazi próba ilyenkor adódik, és a mátraderecskei és recski parasztok és bányászok kiállták a próbát, nem rosszabbul, mint más népek bányászai és parasztjai.

– Ha nem itt élnél, hol tudnál még élni a földön?

– Nosztalgiák… Egész ifjúkoromat padon és ágyrajáróként töltöttem Budapesten… Hajdan Irénnel sétálgatva Zuglóban vagy Gödön, megálltunk egy-egy földszintes ház előtt… Köztudott, hogy kávéházi ember vagyok, de szeretnék Budapesten egy lakást és egy kertes házat is. Nem hiszek abban, hogy csend nélkül dolgozni lehet. Ha nem tudnak csendszigeteket teremteni a művészeknek, akkor a világon megszűnik az irodalom. Azt a tizennyolc éves fiút vagy lányt, aki az autóbuszon a füléhez teszi a zsebrádiót, megértem, mert ők ezt kapták a bölcsőben, de ha egy negyven-ötvenéves nőt, férfit látok így, azt barbárnak tartom. Ez szinte olyan, mint amikor valaki villanyborotvával borotválkozik.

– A versek születését mindig megelőzi valamilyen döntő élmény, talán még a gyerekkorban. Emlékszel ilyenre?

– Igen. A félelemérzet… Ha a templomudvarról kimentem a világosabb, tágasabb utcára, jó volt visszatérni a félelembe. Az alkonyati árnyak a templomfalon olyan igaziak, valóságosak voltak, mint tizenöt éves koromban a fű, patak vagy az ugató kutya.

– Mikor írsz? Hol?

– Most már évek óta csak délelőtt. Röstellek panaszkodni, de minden reggel azzal indulok el hazulról, hogy találok egy csendes presszót, ahol dolgozhatom. Angyalföldön nem lehet. Papírvékony falak, áthallatszik a gépzene. Rettenetes csendigényem van. Itt Erzsébeten is, ha kinyitom az ablakot, a helyiérdekű s a kamionok zaja tör be a szobába. Ifjúkoromban leginkább éjszaka dolgoztam. Most már tíz-tizenöt év óta egyetlen napszak van, amikor dolgozni tudok.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Azt hiszem, nehezen. Erre most megint rájöttem. Sorra megjelennek fiatalabb kortársaim válogatott és összegyűjtött versei. Én csak most jutottam el oda, hogy átadom a kiadónak összegyűjtött verseim kéziratát. Oka a kényszerhelyzet, toloncház, börtön, de az utókor semmiféle mentséget nem fogad el. Igaza van. Nem olyan igénnyel, mint verset, de a legtöbb esetben igényesen, lírai publicisztikát is írtam a Tükör-be és az És-be. Úgy éreztem, hogy ez könnyebben ment, mint a versírás. De lehet, hogy azért húzódik az önéletrajzom megírása, mert a lélek érzi, hogy prózát sem könnyebb írni, mint verset.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Nemrég olvastam, talán éppen az Új Írás-ban Weöres Sándor nyilatkozatát, hogy a nap huszonötödik órájában írja a verset… Ez a nyilatkozata éppen olyan zseniális, mint a versei. A költő huszonnégy órán át ír. Épp, mert a legcsöndigényesebb műfaj, a legtöbb szabad időt és gondtalanságot igénylő műfaj. Ne tévesszen meg senkit, hogy a fiatal költők nyomorogtak. Nyomorogva öreg költő már nem tud jó verset írni.

– Min dolgozol most?

– Én soha nem dolgozom semmin. Mindig verset szeretnék írni. Most rendhagyóan megpróbálok egy hangjátékot is írni. A címét leírtam már: Az emlékezés napszaka.

– Mit tartasz mint költő a legfontosabb feladatodnak, mi az életcélod?

– Volt olyan korszakom, amikor erre könnyen tudtam volna felelni. Félek, hogy ez nem volt szerencsés korszak. A század leghaladóbb magyar költője, Ady Endre fejezi be egyik versét így: „Volt egy szent szándékunk, gyönyörűket írni.” Én, aki meguntam harcos költő lenni, hadd legyen ez a szándékom: gyönyörűket írni.

– Véleményed szerint a költő befolyásolhatja a világ eseményeit?

– Közvetlenül és azonnal nem, de abban hiszek, hogy közvetve igen. A Nyugat köztudomású, hogy átfordította az egész magyar szellemi életet, de az nem köztudomású, hogy milyen kis példányszámban jelent meg. Jó lenne azon elgondolkodni, hogy a tizenötezer példány most nem olyan tudatformáló, mint annak idején a nyolcszáz példány volt. Sem Ady, sem Babits Mihály nem ért el olyan példányszámot, mint ma egy fiatal költő, és mégis mennyivel jobban benn voltak a szellemi életben, s jelen vannak ma is. Akármilyen fáradt vagyok is, az irodalomnak ebben a fajta csodatételében változatlanul hiszek.

Móser Zoltán már rég elment. Sinka Erzsébet is nyugtalankodik. Nem csoda, sötétség borult Erzsébetfalvára. Este van.

– Nem ennének valamit? – kérdi.

Nem, én nem ennék. Zelk sem akar enni. Csak fekszik a fekete díványon, és szívja a cigarettáit. Kossuthot szív.

– Az író közéleti szerepléséről mi a véleményed? – fordulok hozzá ernyedten, szomjasan, mert a házban már minden ital elfogyott.

– Személyes tapasztalatom is, és később a kívülről szemlélő tapasztalata is az, hogy nagyon kell vigyázni az írónak, hogy ne ártson meg neki. Nemcsak a tehetségnek, a jellemnek is igen nagy próbája. Több tehetséget tett tönkre, mint amennyit felemelt.

– Most utólag hogyan értékeled a Rákosi-korszakot s a szereplésedet azokban az években?

– Tudom ugyan, hogy a költészetemnek nagy kárt okoztam az alkalmi lelkesedéssel, de nem történhetett másként, mert ahogy Vas István remek önéletrajzában megírja rólam, huszonhárom éves koromban nagyon szerettem a Szovjetuniót, és szerettem Sztálint. Nem akarom mentegetni magamat, mert ennek semmi szükségét nem érzem. A század egyik legnagyobb költője, Éluárd, éppen úgy megírta a maga Sztálin-versét a hetvenedik születésnapra, mint nálunk néhányan. Gondolom, azért írta meg Éluárd a versét, mert olyan lelkesen hitt az ügyben, mint Magyarországon is sokan. Pedig talán Párizs hegycsúcsáról messzebbre lehetett látni, mint a magyar dombokról. Sem megbánni-, sem szégyellnivalóm nincs, ami bajt és kárt okoztam, magamnak okoztam és nem másoknak.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látod s helyét a közéletben?

– Nemcsak látszólag rangosabb, mint a múltban, fölülről is érezhető az a szándék, hogy az író rangos alakja legyen a társadalomnak. Mégis, akármilyen szigorúan próbálok visszaemlékezni, tudom, író olyan igazi társadalmi rangot nem tud ma teremteni magának, mint Móricz, Babits, Kosztolányi Dezső, s azok, akik hivatalból kapták a rangot, jó esetben Herczeg Ferenc, rossz esetben Pekár Gyula… Mint nekik, olyan rangja ma egyetlen írónak sincs.

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Ha magamat nem is tartom szerencsés sorsú embernek, a nemzedékemet szerencsésebb sorsúnak tartom, mint a fiatalokat. Akkor is, ha mi saját kiadású kötetekben jelentünk meg, ők pedig nagy példányszámú, jól fizető könyvekben. Valamit mi kaptunk, amit ők nem. Azt, hogy mi Osvát Ernőnek, Babits Mihálynak küldtük el a kéziratot. Hogy mit jelent az ilyenfajta személyi kapcsolat, 1948 januárjában a Baumgarten-díj átvételekor éreztem, amikor a már nagyon öreg Schöpflin Aladár kézfogása volt a díjnál is nagyobb jutalom. Nem szeretném, ha félreértenél… A magyar irodalomnak nagyon nagy egyéniségei vannak ma is, elég, ha egyet említek, Illyés Gyulát, de a sors úgy hozta, hogy közte és a fiatalok között nem alakulhatott olyan kapcsolat, mint Osvát és Illyés, vagy később Babits és Illyés között.

– Ha nem írsz, mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc tevékenységed?

– Nincs hobbim… Volt. Például a labdarúgás. Hét vagy nyolc éves korom óta el sem tudtam az életemet képzelni, hogy ne szurkoljak valamelyik futballcsapatnak. Sajnos, ma már ebből csak annyi maradt, ha izgalmasabb mérkőzés van, a Fészekben vagy az öcsémnél megnézem a tévében. Volt másik hobbim is, szerettem kávéházban üldögélni, verset írni, olvasni, kibámulni az ablakon. Az eszpresszó tenyérnyi asztala mellől, ha kilátok is, nem látok semmit. Nagyon szeretek kártyázni… Szerencse, hogy ritkán van alkalmam. Rájöttem, ezt is csak a legnagyobb szenvedéllyel tudom csinálni. Nyugodtan mondhatom, hogy nem vagyok kártyás, mert évente egyszer, vagy egyszer sem játszom. De ha igen, akkor két napig egyfolytában tudom csinálni. Félek tőle, ugyanakkor sajnálom, hogy nem vagyok kártyás ember.

– Életednek volt valamilyen nagy fordulata?

– Sajnos, túl sok. Több, mint amennyit egy magyar költő megengedhet magának, vagy hogy másként fogalmazzam, több, mint amennyit egy magyar költőnek megengednek.

– Szenvedélyeid vannak?

– Úgy tudják rólam, hogy szenvedélyes lóversenyjátékos vagyok. Ha rólam valami hír röpül, én soha nem próbálom a hír röptét megakadályozni. Ezért nem tudják rólam, hogy csak ez év augusztusában jubilálok, akkor lesz kilenc éve, hogy először kimentem egyik legkedvesebb írómmal, az akkor még jaj de nagyon fiatal Csurka Istvánnal az ügetőre. Bár ő egy megjelent írásában lelkiismeret-furdalást érez miattam, hadd igazítsam ki egy kicsit az ő emlékezőtehetségét. Ő ártatlan az én elzüllésemben. Nem ő csábított ki a lóversenyre. Én kértem őt, hogy mutassa meg nekem az addig ismeretlen világot. Másnap még egy kalauzt kaptam. Kellér Andor hívott fel telefonon, megtudta, hogy kint voltam az ügetőn, amitől óva intett, mert csak a galopp az igazi lóverseny. Hívott, hogy délben menjek be a Brazil-eszpresszóba. Azt mondta, Dezsővel majd kivisznek engem a galoppra. Az utolsó mondatára pontosan emlékszem: „Embert csinálunk belőled, Zoltán” – ígérte néhány héttel halála előtt. Gondolom, tanulságos szeretettel nézi azt, amit élő ismerősei közül olyan sokan szeretet és megértés nélkül néznek, hogy valóban gyakran látogatója vagyok a budapesti lóversenyeknek, de gondolom, a túlvilágon Kellér Andor első dolga volt Krúdy Gyula asztalát megkeresni, s Krúdy Gyula is megértően nézi az én vasárnapi óráimat: lépcsőről le a pénztárba, majd lépcsőről vissza a tribünre… A futamokat nézni, hogyan viszik el vagy hozzák a pénzt a lovacskák. Hiszen ha a lovacskákon múlna, de mivel zsokékon és idomárokon múlik, meg azon is, csak ne vegyék politikai véleménynek, se hazafiatlanságnak, hogy a hazai lóversenyek a mostani feltételek között nem lehetnek olyan sportszerűek, mint amilyenek az angol vagy a francia lóversenyek. Az anyagi ösztönző befolyásoló szerepe a zsokéra is éppen úgy érvényes, mint mondjuk, a labdarúgóra. Most egy amatőr magyar labdarúgó százszor olyan profi, mint egy hivatásos magyar zsoké vagy ügető hajtó. Azon a pályán, ahol nem a gól, hanem a pénz a főszereplő, legkevesebb anyagi juttatás az ösztökélője a sportágnak. Beszéljünk magyarul, ha nem is kénytelenek rá, a rosszul javadalmozott embert megkísértik azzal, hogy nem tiszta erkölccsel több pénzhez lehet jutni. Esetleg többhöz, mint tiszta munkával… Természetesen, mint minden lóversenyjátékos, én is vesztő vagyok. Néha nyerő is, de hadd mondjam meg, soha azt a jó nagy örömet nem éreztem egy viszonylag nagyobb összeg átvételénél, mint amikor a kedvenc csapatom labdája beletalált az ellenfél hálójába. Széchenyi, Krúdy Gyula, Hunyady Sándor hazájában senkinek nincs joga lenézni azt, aki szeret lóversenyre járni, még akkor sem, ha szenvedélyévé válik. Azt hiszem, soha senkinek többé nem felelnék ilyen jellegű kérdésre, ha újságíró volnál, és nem írótársam, neked sem. Neked megmondom, életem legutóbbi tizenöt éve tette, hogy ebbe is belekóstoltam, ezt is megpróbáltam, majdnem azt mondom, hogy önhibámon kívül.

– Mi a kedvenc ételed és italod?

– Kedvenc ételem a káposztás kocka borssal, de majdnem egyenértékű ezzel a tejfeles habart hideg bableves. Kedvenc italom, tudom, hogy megvetsz érte, a feketekávé és a sötét tea.

– Valamilyen tulajdonod, vagyonod van?

– Szégyellem, de nincs.

– Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz!

– Azért nem tudok erre kapásból felelni, mert szükségem lenne egy olyan lakásra, ahol a feleségem is, én is dolgozhatok, és igenis szükségem volna egy olyan kertes házra, ahol tavasztól őszig dolgozhatok és pihenhetek… Ezért túl nagy összeget kellene mondanom.

– A nappalokat szereted jobban, vagy az éjszakákat?

– Dolgozni csak délelőtt tudok, de akármilyen is vagyok délután, este mindig feltámadok. Ha úgy adódik, tudok még éjszakázni.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

– Sok visszatérő álmom van. Húsz éve visszatérő álmom, hogy Babits Mihály nagyon öreg, itt él a városban, és tovább szerkeszti a Nyugat-ot, csak éppen a nyilvánosság kizárásával. Álmomban mindig szorongva készülök kéziratot vinni ebbe a most megjelenő Nyugat-ba. Ezekből az álmokból tudtam meg, hogy milyen kimondhatatlanul nagyon szerettem és szeretem Babits Mihályt.

– Mikor sírtál utoljára?

– Remélem, nem a lélek befagyását jelenti, hogy régebben többet sírtam, mint mostanában, inkább azt, hogy Irén halála után olyan sokat sírtam, hogy az sem lenne csoda, ha örökre elfogytak volna a könnyeim. De nem így történt. 1971 kora nyarán is sírtam, amikor a műtét utáni percekben megláttam a feleségemet a kórházi ágyon, és néhány hete sincs, hogy Arany János versét olvasva zokogni kezdtem.

– Milyen a közérzeted?

– Jobb, mint ahogy az egy olyan költőhöz illene, aki ebben az évben befordult a hatvanhatodik esztendejébe, de mégis rosszabb, mint amilyen lehetne, ha igazi otthonom volna. Akkor kiderülne, hogy tényleg munkaképes vagyok még, vagy csak áltatom magamat.

– Van valami, amit nem sikerült elérned?

– Nem sikerült okosan megöregednem, ezt azzal bizonyíthatom, hogy még soha sem aludtam karosszékben, ahogy ebéd után koromhoz illene. De hát nálam nincs is ebéd után, mert eszpresszóból eszpresszóba csavargó nomád vagyok, aki csak aludni jár haza. Nem sikerült megírni az önéletrajzomat. Nem sikerült annyi pénzt gyűjtenem, hogy segíteni tudjak azokon is, akiket szeretek. Nem sikerült annyi olyan verset írni, amilyet írni vágynék, hogy egy kötet megteljen velük. Nehogy álszerénységnek vedd ezt, tudom, hogy a Sirály jó vers, azt is elhiszem bírálóimnak, hogy nagy vers, s ha kiadhatnám azt a könyvem, melynek a címe lehetne: „Ezt vállalom”, a Sirály mellé találnék még tizenöt-húsz verset. Ennyi sikerült, és sikerült még valami, amire büszke vagyok. A legtöbb barátom fiatalember, sok köztük olyan, aki nemcsak fiam, lányom, hanem unokám lehetne. Büszke vagyok arra, hogy szeretnek engem, még büszkébb arra, hogy én szeretni tudom őket. Semmi más nem sikerült. Szeretnék egyszer szubjektív lenni. Irén halála után évekig úgy jártam a temetőbe, mint egy öreg parasztasszony, amikor később meguntam a temetőbe járást, úgy éreztem, hogy megcsalom Irént. Ez a rossz érzés csak azóta szűnt meg, amióta nem élek egyedül. Amióta olyan asszony a társam, akire rámondhatom nyelvünk gyönyörű jelentésű szavát: feleség.

– Tudod, mi a halálfélelem?

– Amióta az eszemet tudom, halálfélelem gyötör, amióta Irén halálát megtudtam, elhittem a halált. Nem sokkal utána megszűnt a halálfélelmem. Most, hogy tizennégy hónapja olyan társam van, akinek értem való aggódását szüntelenül érzem, föltámadt szívemben a halálfélelem. Tudtam, hogy szomorú oka van rá, mégis nagyon jólesett, amikor Juhász Ferenc azt mondta nekem, nagyon gyakran mondogatja egy ifjúkori versem kezdősorait: „Akit az Isten nem szeret, nagyon megbünteti, a szívébe a szeretet bokrát elülteti.” Úgy látszik, ez mindnyájunkra igaz.

– Mondj egy ünnepet, olyant, ami számodra a legkedvesebb!

– Nagyon régen nem tartok ünnepet. Nekem a legszebb a zsidók húsvéti vacsorája, az úgynevezett széder este. Ennek az estének a szépségét két magyar vers is őrzi, egyiket, a tragikusabbat Füst Milán, a játékosabbat Vas István írta, s Keszi Imre igazán kitűnő regénye is őrzi ezt az emléket.

– Ismered a magányt?

– Berda Józsefről írtam nemrég, hogy magányos társaslény. Ha nem is olyan értelemben, mint rá, rám is igaz. Szeretek egyedül lenni baráti társaságban, de a teljes magányt nem tudom vállalni. Mint a legtöbb rossz idegzetű ember, nem viselem el a magányt, de nem értem meg az öregembereket sem, akik mindenkivel szóba elegyednek. Az elidegenedés ronda szó, szebb a magyar magány. Sajnálni azt a magányost kell, aki egyedül marad, de aki kitölti a magányt, azt nem.

– Hiszel a barátságban?

– Igen, bár két-három nagy megrázkódtatás ért. De hiszek benne, mert van olyan barátom, akivel több mint negyvenéves a barátságunk, szakmabeli, és nem mindig gondolkodtunk egyformán a világról, volt, amikor neki, volt, amikor nekem tette nehezen elviselhetővé a létet, mégis frissebb ez a barátság, mint kezdetben volt. Ha csak egy ilyen barátság kiállta az évtizedek próbáját, akkor hiszek. Valami szomorút is látok, amit nem lehet csak a kávéházak hiányával magyarázni: írók, akik becsülik egymást, megtörténik, hogy évekig nem találkoznak. Történt valami? Régen, ha megírt valaki egy verset vagy novellát, sietett az írótársakhoz a kéziratot megmutatni. A maiak nem mutatják meg… Nem a barátságok lazulását jelenti ez?

– Ellenségeid vannak?

– Bizonyára, de sajnálom őket, mert senkinek sem adtam igazán nagy okot arra, hogy ellenségem legyen.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Igen, bár más szót használnék a gyűlölet helyett, de elfogadom ezt is. Elhamvadt minden esetben. Ritkán változott megbocsátássá, inkább közömbösséggé. Erre egy kifejezés van a magyarban: le van szarva.

– Mit csináltál a háború alatt?

– Elvittek munkaszolgálatosnak. 1942 februárjától 1944 márciusáig munkaszolgálatos voltam, ebből két évet fronton töltöttem. Hazatérésem után egy hónappal megint be kellett vonulnom, ezúttal megúsztam hazai munkaszolgálattal. Mátraderecskén és Recsken voltam. A Szálasi-puccs előtt egy nappal megszöktem a munkaszolgálatból. A Szálasi-puccs utáni első menedékem Németh László otthona volt. Ő bujdosott ugyan azokban az időkben, de a felesége, az ő tudtával persze, amíg erre módja volt, rejtegetett. Később, amikor ez számukra lehetetlenné, mert veszélyessé vált, az akkor fiatal költő, Hegedüs Zoltán lakásán kaptam menedéket, majd a felszabadulás előtti két-három hetet néhány lakó tudtával annak a háznak a szuterénjában rejtőztem át, amelyikben Irénnel laktunk.

– Mi történt azokkal, akik nem szöktek meg Mátraderecskéről?

– Javarészüket elhurcolták a német koncentrációs táborokba, és csak nagyon kevesen tértek vissza.

– Gondolsz néha a harmadik világháború lehetőségére?

– Rettegek ennek a lehetőségétől, de olyan iszonyú volna, hogy képtelen vagyok elhinni, minden érzésem azt mondja, hogy nem. Nem is biztos, hogy ez az emberiség öngyilkossága volna, mint ahogy mondják, lehet, hogy csak öncsonkítása, de akkor is azt mondom, hogy nem.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– Föltétlenül. Nemcsak élőlények, hanem tudatos élőlények is. Az én képzeletemben a más bolygókon létező élet valahogyan a túlvilág. De ezt olyan komolyan gondolom, hogy hiszek abban is, hogy valamilyen formában ott élnek a kedves halottaim, és én odamegyek hozzájuk. Egy dolog elképzelhetetlen a számomra, az értelmetlenség, és a legértelmetlenebb dolog az elmúlás. Olyan nagyon félek tőle, hogy nem hiszek benne. Sem a magaméban, sem a másokéban.

– Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?

– Az emberiség eddigi útja pesszimistává tett, de maradjunk szűkebb körben a művészetnél. Másfajta verseket írhat valaki, mint Arany János, de jobbakat nem. Másféle képeket festhet valaki, mint Rembrandt, de jobbakat nem. Másfajta zenét csinálhat valaki, mint Bach, de jobbat nem. A mi szűkebb körünkben érvényét veszti ez a szó, hogy fejlődés. Érvényes ez a szó a közlekedésre, gyógyszergyártásra, az atlétikai versenyekre, de a repülőgépen utazó ember jelleme nem különbözik a szekéren, bricskán utazó emberétől. Az a tudat, hogy az orbánc már évtizedek óta nem halálos betegség, senkit nem tett jobbá.

Zelk felül, elnyomja a cigarettáját, nézi az arcomat. Csoda, hogy lát. Este tíz óra van. Köszönök, lebotorkálok az utcára. Fogok egy taxit, rohan velem. Talán majd megáll… Valahol megáll…