Káin próféta első levele a Cainus-beliekhez

Carissime, ha valakit meg akarsz ölni, ha valakit örökre el akarsz veszejteni, hogy még a halála is megölődjön, Ne öld meg! Miért is, hiszen a vízszintes kígyó, a meggyilkolt ember árnya hirtelen fölmered, megfüggőlegesedik, s magasabbra ér föl, hangosabban kiált az égre, mint az Ábeli-füst. Épp ezért, ha valakit meg akarsz ölni, ha valakit örökre el akarsz veszejteni, ha írmagjáig ki akarod irtani, Öld meg a halottait! Irtsd ki, hetedíziglen a temetőit, a sírokat, a jövendő-rengő bölcsőt, dúvasd föl, a csontokat vesd a kövek közé, őröld csontfehér lisztté, és égesd el oltatlan mész és víz elegyével! A fejfákat, az élő sírköveket, főképp ha levakarhatatlan róluk a rovás és az írás, égettesd el, zúzasd szét és vesd a szélbe! S emeltess helyükbe százezer kicsiny Bábelt! A megmaradottakkal, a tébolygó felkiáltójel-magokkal meg hitesd el, hogy nincsenek s nem is voltak! Ha mást vallanának mégis, nyelvüket ne tépd ki! Mondd azt nekik jelbeszéddel mutogatva, hogy némák! nincs nyelvük! Másoknak meg fönnhangon sajnálkozz, hogy nem akarnak beszélni! S ha néha mégis valami hangot adnak, az nem emberi szó. Nem édeni füleknek való. Meglásd, előbb-utóbb vagy magukat ölik meg vagy elevenen eltemetkeznek. Te pedig mondhatod tiszta szívedből, tiszta szájjal: „Íme beteljesedett, ami írva vala. Áldassék, áldassék az Úr neve! És legyen meg az Ő akarata!” post scriptum: Ezt a levelet valami régi pergamenre írom, amiről szorgos kezek lemosták és levakarták az írást. Ám egy-egy szó néha, mint fölhasított mellkasból a szív, ki-kidobban hideglelősen; meg-megráng, mint ama törzséről lemetszett békaláb is ama leendő – (vagy már volt?) – kísérlet során az idő elektron-jövős tégelyében. Ide má- solom néked, mosolygásul: „Halálnak halálával holsz”… „Látiátuc… szümtükvel… Isa por és…” Vajh mit jelenthetének? Ki tudná ezt az ugatást megfejteni? Én nem. Te pedig, édes fiam, ne ölj Tedd a dolgod! C.