Isten halottkém-jelentéséből
| Tükröd is, fényt fényre gányol. |
|
| S nincs az a világtündér, |
|
| Szó voltál vagy csak szótag? |
| Mindegy. S mindegy a hónak, |
| hogy rád már nem havazhat. |
|
| S mindegy lombnak, esőnek. |
| Meg sem kérdezik, hol vagy. |
| Egész jó kis halott vagy. |
|
| Nem szól a föld, az ég se. |
| S magad sem veszed észre, |
|
|
Emlékfoszlány Isten időbárkájából
| A tenyér fölásta a földet. |
|
| a kéz megmeste a kenyeret. |
|
| Aztán megszületett a kés. |
|
|
Ábel álma álmairól
| Az álom gravitáció. Ismeretlen álla- |
| gú bolygó kering a szív és agy között. |
| Az álom az idő súlya. Tömege vonz és taszít |
| mindent, amit megélsz vagy élni véltél, és ami |
| képzelmeidből elméddé sűrűdött. |
|
| Az álom ólom. Pitypangkehelyég-semmi. Színekként lebeg |
| földi agyad felett, ember, de rádszakad, amint |
| az első kés kinő kezedből, és búzamag szemed helyett |
| az első puskagolyó kinéz köldöködből |
| a nemzés és szülés egynemű ürege rád kacsint. |
|
| Az álom idő-alom. A betlehemi bölcsők |
| szénája, és a forgáccsá hasgatott |
| krisztus-keresztek szíjácshaja, amivel kölcsön |
| párnádat, a földet, kitömik utószor, |
|
| Az álom félelem. Lélegzetgombafelhő. |
| Robogsz, rakéta-lény, görcsösen markolod a Holdat, |
| egy fény árnyt sodor épp ujjperec-perceivel, és |
| a levegő lobban a szádban, s ahogy napszél, |
| úgy hullasz, por és hamu, őshumuszodba vissza, |
|
táplálni a Voltod, a Voltat. |
|
| Az álom én-elem. A magzatvíz óceánvágya. |
| Hogy a halálban hullámzódóra az egyszeri tenger, |
| az anyaméh árapálydagálya, visszamosolyog egyszer, |
| s visszasodorja, hol volt, hol nem volt, volt egyszer |
|
|
Káin imája Ábel fölött
| de sokat vétkeztél, ellened s ellenem, |
| nem szerettelek és te sem szerettél, |
| életemben eleven eltemettél. |
|
| ne nézd el, hogy nem nézel, s nem néz rád szemem, |
| hogy életem jussáért pöröl életeddel, |
| – ami nem volt enyém, tőlem ne vehedd el. |
|
| csillag ujjbegyeiddel mért nézesz, mintha vak, |
| s mért nem látsz meg, hisz isten vagy eleve, |
| Űr-szemhéjad alól mért csorog rám méz és epe? |
|
| mért messzülsz el közelemből, közel, ha van, |
| s mért távolodsz a távol távoltól távolabb, |
| s mért álmodod ólmos álmomba álmodat? |
|
| előre megfontolt szándékkal meg mért halatsz, |
| s mért ily sunyin, mért nem hirtelen felindulásból, |
| s mért teszed, hogy ami lesz, előre visszaszámol? |
|
| itt állok fölötted, gyilkos, gödölye-kisdeden, |
| kifordult szemgolyód az ég, kékesfehér, |
| földszembogaradból csorog reggel- és estevér, |
|
| csurog és csörög – láncszemből láncra lánc – |
| világok világából hamu-por-dobogás. |
| Így ismétlődöl Bennem, minduntalan, |
|
| hadd nézzelek mégis, büntetlen, istentelen. |
| A füst elszáll. A láng szíve kihagy. |
| És nem tudom, ki is vagyok, s Te ki vagy. |
|
| ne mérd rám mégse örök husáng-penitenciám. |
| Az élő meghal. De nem hal meg a holt. |
|
| Halántékom hűlt háló. Kezem izzó dorong. |
|
|
Kő-szájjal, durung-kézzel
| És egyszer csak hol-volt, hol-nem-volt élet. |
| Isten nem vette észre, még csak magára figyelt. |
| Nézte a kinti, s a benne megkettőződött létet: |
| a fák-ikre, madár-ív-tükre égi-földi jelt. |
|
| Azt hitte, örök osztódás sorsa minden. |
| Hogy ami ott kívül, az benne is örök. |
| Osztódik, születik Ő is itt benn. |
| Ha ott kinn megmozdul, benne is rúg a rög. |
|
| És akkor meghalt a szó. Világon túlra |
| hullt mindkét madár, a szálló és a talmi |
| árny: eggyé árvult a hang, hanga, láng és lángjel… |
|
| És mászva az atomok közt, a csillagokon átnyúlva |
| egymás szívszerinti arcát kezdte tanulni |
| kő-szájjal, durung-kézzel Káin és Ábel. |
|
|
Káin próféta első levele a Cainus-beliekhez
| ha valakit meg akarsz ölni, |
| ha valakit örökre el akarsz veszejteni, |
| hogy még a halála is megölődjön, |
|
| hiszen a vízszintes kígyó, |
| a meggyilkolt ember árnya |
| hangosabban kiált az égre, |
|
| ha valakit meg akarsz ölni, |
| ha valakit örökre el akarsz veszejteni, |
| ha írmagjáig ki akarod irtani, |
|
| a sírokat, a jövendő-rengő bölcsőt, |
| a csontokat vesd a kövek közé, |
| őröld csontfehér lisztté, |
| és égesd el oltatlan mész és |
|
| A fejfákat, az élő sírköveket, |
| főképp ha levakarhatatlan róluk |
|
| S emeltess helyükbe százezer kicsiny Bábelt! |
|
| A megmaradottakkal, a tébolygó |
| hogy nincsenek s nem is voltak! |
|
| Ha mást vallanának mégis, |
|
| hogy némák! nincs nyelvük! |
| Másoknak meg fönnhangon sajnálkozz, |
| hogy nem akarnak beszélni! |
| S ha néha mégis valami hangot adnak, |
|
| előbb-utóbb vagy magukat ölik meg |
| vagy elevenen eltemetkeznek. |
| Te pedig mondhatod tiszta szívedből, |
| tiszta szájjal: „Íme beteljesedett, ami írva vala. |
| Áldassék, áldassék az Úr neve! |
| És legyen meg az Ő akarata!” |
|
| Ezt a levelet valami régi pergamenre írom, amiről |
| szorgos kezek lemosták és levakarták az írást. |
| Ám egy-egy szó néha, mint fölhasított mellkasból a |
| szív, ki-kidobban hideglelősen; meg-megráng, mint ama |
| törzséről lemetszett békaláb is ama leendő – (vagy már volt?) – |
| kísérlet során az idő elektron-jövős tégelyében. Ide má- |
| solom néked, mosolygásul: |
|
| „Halálnak halálával holsz”… „Látiátuc… |
| por és…” Vajh mit jelenthetének? Ki tudná ezt az |
|
| Te pedig, édes fiam, ne ölj |
|
|
Káin próféta második levele a Cainus-beliekhez
Hogy hantoljuk el anyánkat?
| Ne várd meg, amíg meghal! |
|
|
Ábel a sivatagban
| Nem a halál háborít, csak az, többé nem élek. |
| Hitem szerint soha. Se másképp. Semmiképp… |
| Nem leszek a szemedben langyuló őszi kép. |
| S hogy nem vagyok, azt sem én veszem észre. |
|
| A füvek, az ott fönt motollázó szikék |
| még teszik, amit kell. Fogyasztanak a férgek. |
| Fekete vatta, tolul a föld odébb-idébb |
| benned, fölitatná fehér ürességed. |
|
| És – ennyi. Se fű. Se fa. Még a |
| föltáplált féregnek se lész váladéka. |
| Se Isten-ürülék. Csak anyag az anyagban. |
|
| Néha föltámadsz, míg Andromédák beszélnek. |
| Aztán kihal a szó. A nyelvnyi lélek. |
| Az háborít, hogy csak a halál halhatatlan. |
|
|
| Amikor megszületsz, halálod kezded el |
| építeni – percekből piramist – |
| s ahogy magasulsz, úgy törpedsz magad is, |
| amíg önmagad mélyébe rejtezel. |
|
| Megkövült ereid labirintusa visz |
| hozzád, bepólyált szív, de bentjeiden |
| fölírva mind, mi voltál, s fölírva az is, |
| ami megtörtént és az is, ami nem. |
|
| Micsoda magzat vagy, kívülődő halott! |
| Együtt kés, korsó, kenyér. Megszülöd a napot: |
| megtörténsz. Élő gyolcsod múlt, jelen és jövő. |
|
| Kirabolnak néha? Széthordnak? – Tagadod. |
| Fölkel s lemegy az Isten. Sötétülsz, kiragyogsz. |
| Mint nem múló sivatag, hullámzik melledben az idő. |
|
|
|
Csak a bárány
| hogy Káin és Ábel fölcserélhető. |
|
|
Káin elindul
| Megyek a kiontott szélben. |
| Megyek a kiontott lángban. |
| Megyek. Abban, hogy léptem. |
|
| Két lábam lángnyű durungok. |
| Megyek. Abban, hogy élek. |
|
| Több vagyok, mint Te, Isten! |
| Én teremtém meg a nincsent. |
|
| Megyek. Lépkedni látszom. |
| De léptemmel lép béklyóm is: |
|
| Tudom, mert fajomat fojtám, |
| magom majd füsttel adózza. |
| S lesz a föld halandó fajtám |
|
| Léptem lerúgom-e egyszer? |
|
| Vagy mindig: kiontott szélben. |
| Vagy mindig: kioltott lángban. |
| Vagy mindig: öltem, éltem. |
|
|
Káin modellt ül a Gondolkodónak
| Csontig lapogatom koponyámat. |
| Ha lerohad, leszakad róla a hús, |
| ujjbegyeimmel lássam – s most! – |
| lényege; mi ez a sok túlgyanús |
| mellékkörülmény: bőr-, ér-, izomrost-, |
| mi élő poromig fedi el azt a vázat, |
| mit – vala – csak a Mester, |
| ki fölemeli majd, s az üszök-darabkákat |
| – a salak-gyökeret, vasszar virágszárat – |
| kirázva, mint egy kihűlt csontkályha |
| lélekterét, kiganéz, kihamuz, |
| s ajkalebiggyesztvén ezt pittyegi kis szája: |
|
| „Hát ez a Te fényes orcád |
|
|
Káin bocsánatot kér
| csak volnánk, lesszek lessze, |
|
|
Ábel fölsóhajt
| De jó volna most játszani: |
| között levélnek látszani. |
|
| S ha lent a Lentben, a levél |
|
| hinni, hogy apám tenyerén. |
|
| Vascsizma a szívem hegyén. |
| Csizmavas a szívem helyén. |
|
|
|