Az elkésett fülemüle

Julian Tuwim után Sír a fülemüle néne az akác lombjában, mert a férjét tíz órára várta vacsorára, Ő a megbeszélt időhöz magát mindig tartja, de már tizenegy az óra, se híre, se hamva. Elhűl minden: légyszárny leves esti harmat módra, töltött szúnyog a’la néne, friss gyöngyvirág szósszal, lepke saslik megforgatva hegyes árnyéknyárson, és a desszert: szellőtorta sárgaholdfénymázzal. Csak nem esett baja néki? Lehet, hogy elkapták? Megtépdesték tollát, ezüst sípját meg ellopták? Az irigység! A fityfiritty pacsirta bandája! A toll – bakfitty! De a síp: kincs! Sehol sincsen párja. Ám most betáncol a férje, füttyösen, vidáman… „Hol röpdöstél? Hol szálldostál? Már halálra váltam!” De a férje csattog, csacsog: „Száz bocs! Drága hölgyem! Olyan szép volt ma az este, hogy ma gyalog jöttem.”