Az én zenekarom

Egy fagyott hal

Egy fagyott hal nagy falumban

fagyoskodik egy falombban,

télen, nyáron didereg,

megjátssza a siketet,

bár köztudott, hogy egy fagyott hal

általában véve nagyot hall.

Most egy tiszti ordonánc,

egy tiszta rím asszonánc

fut arra, hogy nagy titokban

versvarsával halam kifogja.

Hű, mekkorát is fogott!

Épp úgy nyafog, mint egy fagott.

Trallalázó Lalalászló

Julian Tuwim után

Dallalában, híres egy hely,

Vidám utca huszonhárom

alatt él egy híres dalnok,

Trallalázó Lalalászló.

Neje – Trallalilla Csilla,

lánya – Trallalali Vali,

fia – Trallalalér Valér,

a kutya is trallalutya.

Hát a cica, a kis cica?

A cica is trallalica,

s van egy vicces papagáj is,

Trallalalár Mamagáj is.

Minden nap reggeli után

összegyűl a hív dalárda

elzengni a kedvenc daluk

a mester hódolatára.

Ha a trallalálca pálca

pisszt int a maesztró kezében,

csönd lesz – s egy pillanat múlva

fölzeng – zümm – a zengő ének:

„Trallala lalla Tralla lalla

Trallalalla tralla tralla”

A csodás kórus Maesztró

Trallalázót magasztalja.

Dallaláznak, trallaláznak,

a mester is abbahagyja

a vezénylést, dalra gyullad:

„Trallalalla, lalla Tralla.”

S a konyhából, a garázsból

zeng a dal a szent gazdáról,

már minden lakótárs fújja,

minden járókelő, utca,

Trallalurka Sofőrgyurka,

meg a Trallaluktakukta,

meg a Trallalaxistaxis,

még a kisegér is,

a trallalegér is,

bár fél a cicától,

a trallalicától,

szunnyadoz a sutban,

setét trallalutban,

s így cincog az incifinci:

„Tralla, tralla, trallalinci.”

Ki mit csinál

A sün? Dörgött!

S elsündörgött.

Hát a zerge?

Zirge, zörge.

Hegyszomszédjához, a holdhoz

a magas csúcsról bezörge.

Hát az őz?

Annyira elázott:

hogy nem őzött,

de izett és ázott,

majdhogynem iázott.

Hát az egér?

Elment az ürgeboltba

egy egér-üregér.

Nem egész öregért!

Hát a borz? Borzongott,

s dalolt egy borz-szongot.

Hát a kuvik? Kuvikolt:

Egy fekete fán

setét

sötétséget

fényesre

suvickolt.

Az okuláré

Julian Tuwim után

Fut, rikoltoz Lárifári:

„Hol lehet az okulárém?”

Nadrágjában, zekéjében

nézi jobb és balzsebében.

Minden szekrényt kiburogat,

öltönyt, köntöst végigmatat.

„Botrány! – rikkant – Minő kár ért!

Ellopták az okulárém!”

A kanapén, majd alatta

prösszög, szuszog, fújtat, kajtat.

Zongorába, egérlyukba,

kályhába, kéménybe bújna.

Már a padlót fölszakítná,

már a rendőrséget hívná.

De most – a tükörbe sandít,

nem hisz néki… Odakandít.

Megvan! De meg ám! Vidorkán

ott ücsörög épp az orrán.

Sakkmese, dalocskával

Banos Gergőnek

A hóember, és

kéményseprősége

sakkozni

lement a térre.

A hóember

sziromfehérben,

a kémenyseprő

koromsötétben.

Hát ahogy a

két majszter

a térre leér,

így szól a hóember:

„Én leszek a fekete,

Maga a fehér!”

„Én, fehér?”

– A kéményseprő

majd belekékül.

„Barátom! Maga megzöldült

kívül s bévül!”

„Zöld lennék?”

– A hóember

mint a főtt rák:

„Barátom! Maga színvak!”

„Sakkszínvak!”

Leng fönn egy zöld ág.

Hogy a zöld ág

elhallgatott,

a két barát

sakkozgatott,

s aki csak

odaballagott,

beállt kibicelni a körbe:

veréb, rigó,

villanykörte,

újságpapír,

iskolatáska,

hétpettyes

katicabogárka,

mind, mind

ámuldozva nézte,

hogy jő

lépés lépésre.

És bár

mindegyik megtanulta,

magában már

kívülről fújta,

fönnhangon el

mégse dúdolta

a dalt, mi fölhangzott:

újra, s újra:

„Lovamat megsarkantyúzom,

a királyt megsakkantyúzom.

Mitemet? Mitomat? Lovimat?

Ím, a matt!”

Az ábécé

Julian Tuwim után

Egyszer ledűlt a sok betű,

s ahogy szanaszéjjel

gurult, szörnyű, hogy mi történt

szegény ábécével.

Az I pontholdja elveszett,

a H hídja kettérepedt,

a B a pocakjára pottyant,

az A bokája kifordult nyomban,

az Ó mint luftballon, kipukkadt,

s ijedtében Pévé lottyadt,

a T simlédere lehorgadt,

az L, mintha csak egy kútba,

ijedtében beugrott az Ú-ba,

az S-t egyenesre vasalták,

az R eltörte a jobb sarkát,

a Dupla W meg úgy a fejére esett,

hogy ím:

azt hiszi magáról, mint egy fejre esett,

hogy Ő a

Nagy M.

Az elkésett fülemüle

Julian Tuwim után

Sír a fülemüle néne az akác lombjában,

mert a férjét tíz órára várta vacsorára,

Ő a megbeszélt időhöz magát mindig tartja,

de már tizenegy az óra, se híre, se hamva.

Elhűl minden: légyszárny leves esti harmat módra,

töltött szúnyog a’la néne, friss gyöngyvirág szósszal,

lepke saslik megforgatva hegyes árnyéknyárson,

és a desszert: szellőtorta sárgaholdfénymázzal.

Csak nem esett baja néki? Lehet, hogy elkapták?

Megtépdesték tollát, ezüst sípját meg ellopták?

Az irigység! A fityfiritty pacsirta bandája!

A toll – bakfitty! De a síp: kincs! Sehol sincsen párja.

Ám most betáncol a férje, füttyösen, vidáman…

„Hol röpdöstél? Hol szálldostál? Már halálra váltam!”

De a férje csattog, csacsog: „Száz bocs! Drága hölgyem!

Olyan szép volt ma az este, hogy ma gyalog jöttem.”

Fityiszkedések

Julian Tuwim után

Egyszer az egyszeri légy legyeskedni kezdett,

rakoncátlan rák a mák arákkal kikezdett,

elfajdzott a fajdkakas, mint akit besóztak,

ükkeselyű kese lőn, baglyok begolyóztak.

Tikk-takkolva járt a tik, mint az órakészlet,

nyalánk nyúl nyulánkodott, a csibe csibész lett,

bikmakk-bak bakot tartott, a berbécs bocs-bocskort,

orrszarvú orrt orrontott, orromra megorrolt.

Jóravaló Joó Jeromos

Rákos Marcsinak

Marcsi álmából rakott

egy igazi remeterák-lakot.

Az alja csorba égbögre:

a Vörös Tenger öble.

Körfala tükrök havából

kerekedik, a sivatagi sugárból.

Tornya csavaruló

csudabiga-csoda,

afféle mindenségpalota.

Szép, szép! De minek?

Ha nem lakja senki.

Marcsi kezde is

nekikeseredni.

Majd kiszakított

a tengerből

egy fehér irkalapot:

egy gyűrött hullámot,

kisimította és legott,

egy hirdetést fogalmazott.

„Hajléktalan remeterákok!

Hahó! Halihó!

Egy csoda remeterák-palota

magány-okokból

jutányos áron kiadó!

A tengervíz bevezetve,

puha homok-nyugágyak benne.

Csillagokig vezető csigalépcső.

Holdtévé. Sose kiégő képcső.

Fogható rajta minden csatorna:

Napvilág, Mars és Plútó.

A Szaturnusz kilenc holdja,

meg a Föld. Igaz, néha sötéten,

amolyan félárnyékképpen.

Legfőbb értéke a kies laknak,

hogy minden ablaka vakablak,

azaz: sehova néz.

Így itt egy nehéz-

szívű, szomorú remeterák,

akinek túl tág és víg a világ,

a világ végéig boldogan ellakhat.”

Ígyen. Majd a hirdetést

a leggyorsabb hírügynökségre:

rábízta a fényre,

és várt. Várt!

Hogy: végre. Végre. Végre!

És végre:

kocogtatják az ablakot.

„Bocsánat, jó helyen vagyok?

Jóravaló Joó Jeromos vagyok.

S kegyed az a Rákos Marcsi, nemdebár,

aki egy hajléktalan remeterákra vár?

Igen?

Drága Marcsisága,

olvastam szíves sorait

a Tengeri Föveny Újságban,

s rögvest rohantam,

ahogy a hat lábam

baktatni bírt

remeterákhalálában,

hogy le ne késsem.

Még nem?

Ó, akkor ha lehetne,

kivenném e lakot egész

harmadik évezredre.

Ki is fizetném. Bármilyen valutában:

tenger színében, égben.

Csekkel: nap-nyugtával.

Az aláírás rendben.

Igazi. Nem hamis.

Mindenütt elfogadják.

Maga a Nap is.

Csak egy a baj. Ha sokáig vagyok

egyhelyütt, kissé nyughatatlan vagyok.

Ezért hol itt, hol ott!

Ezt írta föl a doktor.

De nyugodt lehet Kegyed,

az első évezred alkonyatkor

itt leszek, pontosan háromezeregyben.

Ha így is megfelelne…”

Marcsi bólintott, rendben,

hisz e remeterák-lak kész jurta, vándorsátor,

beköltözni se kell, szinte megy, megy magától.

Marcsi most tűnődget, milyen az a világ,

ahol baktatgathat a remeterák.

Egyedül hallgatja tenger mormolását,

mint Mikes Kelemen remetesége mását?!

„Bár minden Holnap Ma lenne,

bár Holnap lenne Most!

Még ma viszontlátná

a vándort:

Jóravaló Joó Jeromost!”

Áni Máni válaszol

Ha elbujdokol a nyár,

hova lesz, hova lesz?

Ha az egész határ

láng-üres, nyár-üres?

Az a szegénylegény

hova rejtőzhetett,

ha puskacső a fény,

és a vasrács hideg?

Nem a nyár, nem a nyár

– mi megyünk, messzidünk

messzire, hogyha már

hullni kell, ne legyünk

csak mi, csak mi magunk,

mi lássuk szégyenünk:

pucér bordánk, agyunk,

meztelen életünk.

A fák, a pőre fák

is azért csupaszak,

világtalan világ

vaknál azért vakabb,

mert látnak minket, úgy!

És – űzött vadakat –

úgy rejtenek el, hogy

ránk hasonlítanak.

Áni Máni balladát sír

Egy pormacska, s egy poregér,

s egy porabbnál porabb

poreb

– Három Igazi Nyüszögér –

él minálunk, és megél,

lakja a lakás-zugokat, zugolyokat,

belak

minden sarkot és sutot,

minden zeget és zugot,

mert befér

mindenüvé ahonnan

kifér;

Él hát ágy alatt, asztal alatt,

szekrény sarkában és szekrény alatt.

Él

És zenél

A javából!

A pormacska pormiákol,

a poregér porcincog,

és a poreb porugat:

pengetik porbajszuk,

zengetik porfogukat,

hogy csak úgy zing-zong,

illegetik magukat.

A pormacska porfarkát

görbítve porlantol.

A poreb poráriázva

porvonít parlandón,

s a poregér

porcintányérozva

porcincogat.

Mint fényes promenádon,

úgy sétafikálnak

át a szobákon.

Középre

leteszik

porsipkáikat,

porcelán tányérjaikat,

s akik hallgatnak a zenére,

abba vetik

aranyaikat.

Jön is a nap! Fülel, meg-megáll,

s odaérve

teledobálja fénnyel,

csöngő aranypénzzel.

Ebből majd

mind a három,

a porkupicákból,

porokat borogat.

(Jól érzik saját porukat!)

Kipróbálják torkukat.

De néha poruljárnak,

azaz: póruljárnak,

mert kiporolják őket,

hogy csak na!

Ám rá se rántanak,

nagyokat alszanak,

burkolva

pókhálópaplanba.

Csak egy nagy hirtelen vész

fenyegeti hármukat,

ha egyszerre nyitva marad

minden

s rájuk tör mindenünnen

három tucat

porebrendész,

porgyepmester,

porpecér:

a Huhuhú-huzat!

S megzendíti, mint sok

rendőrsípot,

egyszerre a kulcslyukakat:

ZENG A HÁZ!

süvít és sivít

és fütyül és visít,

fütyül minden lakat;

s a Három Igazi Nyüszögér

– uccu neki, vesd el magad! –

úgy fut körbe-karikába,

hogy saját nyomába

ér.

Legelöl fut a poregér,

a pormacska utána,

annak a sarkába

meg

a poreb.

Nyomukban meg,

mind közelebb

húzat

a huzat!

A pormacska jajcincog,

a poregér jajnyávog,

s a poreb jajugat:

jajjogat.

De nem ez a nagy baj!

Ó!

De az a sötétben lapuló,

spájzokban megbúvó,

sarokban szunnyadó,

vámpírként vérszopó,

nagy és rettenetes,

szörnyű és rettegett,

hörgő és zörgő,

dörgő és pörgő,

forgó és korgó,

porgó és morgó

nagy óriáskígyó

por-

szí-

vó!

Ó! Ó! Ó! Ó! Ó!

Oly szörnyű,

hogy el sem mondható,

Nincs már

a porcincogó,

a pormiákoló,

a porugató.

KITAKARÍTOTTUNK!

Brühühü!