Ábel a sivatagban

Ima az anyaföldhöz

Két idézőjel közt némuló idézet:

születés és halál igézetében élek,

csak azt nem tudom, kinek az igéje

vagyok – csöndé? fényé? – vagy az istené-e?

Valamikor apám szerelmes szava voltam,

anyám szája szélén övémként mosolyoltam.

Apám, anyám a földé, de ki fogadt örökbe

engem, a szó, a fény-e, és percre vagy örökre,

hogy ha el kell hullni, ha el kell halkulni,

szó és száj nélkül is – a hallgatáson túli

Akkoron – akkor és addig beszéljek,

amíg fű, föld, gyökér, kő meg nem értnek,

s mit bűntelen ütöttem, a testemnyi sebet,

megbocsájtja fölöttem az anyaföld s beheged.

Ikerbátyám

Öreg a szívem, öregebb nálam.

Öregebb nem is lehet,

idősebb volt már az anyám hasában,

mióta megszületett

– bár ikerbátyám – külön. Magában.

Én baktatok. Ő meg lohol.

Hol énelőttem. Hol énutánam.

Fúj, fújtat. Valahogy. Valahol.

Megállunk egyszer. Hagyja: bevárjam

az utat, mely mindenkié.

Elnyugszunk együtt, a föld hasában

hallgatni anyánk szívét.

Vers a versről

Az első hang az volt, lábra álltam,

a csörgőt ráztam, vagy csillagokat

– oly egyremegy: színeváltozásában

az örök rács velem nőtt, rám-ragadt.

Az első szó: megindultam, s megálltam

apám, anyám – az ég és föld előtt.

Az első jaj: a zaj a zuhanásban,

s hogy zuhanásaimnak szárnya nőtt.

Az első mondat: futottam, beszéltem,

valami felé (s-hez), halál- s élet-étlen.

Lábamon földkolonc. Számon szó: napsömör.

S az első vers: minthacsak vízen, jártam

a levegő színén, moccanatlan lábbal

…És sár, kavics, fák, tenger, holdgödör.

Fényhedt karácsony

Karácsony, fényhedt karácsony.

Jobb lenne lenni máshol.

Ott ahol közel és távol,

Édesanyám, szíved a jászol.

Nem kell még semmit akarnom,

csak kettőnk dobaját hallnom,

magadhoz még úgy szorítasz,

ahogy a fényét a csillag.

Szájam is néma. Pirinkó,

dacoló oá-tilinkó.

Hallgat. Ha rákezdi: sírt ás.

Megszületik, meg, a sírás.

De most még csak Te. És én, én.

Ég árad a számban. És fény. Fény.

És mosolyogsz. Jövős eleimben

szövi rám szád kicsi ingem.

Karácsony, fényhedt karácsony.

Jobb lenne lenni máshol.

Édesanyám, szíved a jászol.

Ünnep Margit

Betűz a nap az ablakon.

Betűket betűz a napon.

Figyelek, szájáról olvasom

sugarát. Leírom, lerajzolom.

(Mint egykoron. Keresztúron.)

Most saját sugarába kap

mutatóujjával a nap,

és sebten, mert megégeti,

fújja, hideggel leheli,

szája sarkához emeli.

(Ez a föltartott ujj az I.)

Most mint egy kerek almafa,

a tenyerébe hajlana,

az arca, egyet alszana.

(Az álmos almaarc az A.)

Ásít is, mintha mondaná:

(az ásító A meg a nagy Á.)

Most őszi nap. Szöszög, sziszeg.

Utánozza a szeleket.

Minden ujja zönög, zizeg.

Viszi a faleveleket.

Zözögnek is: zönö-zözö.

(A zözögés a Zö betű.)

Kis, piros, pöttyös napcsoda,

a régi, osztatlan oskola

pattogó labda-mosolya.

Írni, olvasni tanított.

Szeretem Ünnep Margitot.

Sze-re-tem Ün-nep Mar-gi-tot.

Csak az a fény

Már nem érdekel a láng, a lobogás,

csak az a fény, mely pólyál, melegít,

csak az a Nap, mely világít: anyás.

Visszaadja sugarát, melleit.

Nem érdekel a tüzek tüze sem.

Hamuvá roskaszt, hamvamba visszaás.

Bekormozódó életüvegemen

nézem, mint málló napfogyatkozást,

messzi magam: ahogy tolul, tolul

elém, körülem egy feketeség,

elfed előlem, s azt súgja botorul:

kivilágosodsz, kivirulsz, ha égsz.

Gyufák

Ez a késődőn lobbanó,

gyúlongva gyúló, gyullanó

akarat-szál, mért kell, hogy égjen?

Mért lobban fel, ha tudja, elég,

és mért tűnődik gyúlni elébb,

ha tehetetlen és vétlen?!

A fa, a foszfor, meg a kén:

részei remegése, a soha-én

molekula félsze, a semmi

készteti magát lánggá remegni,

égni, félni, ugyanúgy, ahogy

gyújtó, gyulladok, gyulladozok

napról napra. Elégni. Lenni.

Variációk

Kell,

hogy legyen egy szem,

akiben

megláthatom magam.

Kell,

hogy legyen egy kéz,

akivel

ketten vagyok magam.

Kell,

hogy legyen egy száj,

akinek

elmondhatom, vagyok.

Kell,

hogy legyen egy szó,

akiért

Ének, nem én vagyok.

Hűlő csikkek

Ahelyett, hogy hozzám simulnál,

s mégis: azt mondanád, szeretsz,

süt belőled a gyűlölet,

és gyűlölséged visszahull rám.

Sose voltam épp az, ami.

Csak valami köldök-kötélen:

kisbaba-bitón csüggtem, épen.

Éppen az voltam, aki.

Írni? Én nem akartam írni!

I. N. R. I.? Én nem akartam hinni.

Mozdony s keresztfa zakatol

magán magányaimban fojtón.

Inni csak azért ittam: otthon

lehessek valahol, ahol…

Szigligeti fénykép

Zöld a fény, zöld a fény

a jegenye köldökén.

Magzatzsinór-sugaron

ling-long-leng a Balaton.

Rengedezik, hullámlik,

gén-szivárványt oázik.

Hídján, hogyha felmegyünk,

se ott, se itt nem leszünk.

Elnyel minket, védtelent,

a seholsem-végtelen.

Sírunk mint a kisbaba,

akit nem szültek haza.

Alkalmi vers

Ötven év és ebből tizennyolc együtt

– azaz harminchat: (ha kivonsz, összeadsz)

tizennégy éves kislány vagy, (s ha így vesszük)

én meg tizenhét éves nagyfiú, kamasz.

Moziba járunk, egymást majd megesszük,

úgy szeretjük a szerelmet, (hol van az?)

De Rákoskeresztúron ha elejted a kesztyűd,

én Sárkeresztúron fölveszem neked azt.

Vasárnap van. És épp be vagyok zárva

a kollégium Héttornyú Tilalmába,

s te hajaddal, csípőddel integetsz:

(föl-alá jársz ott lenn. Hogy ne legyek árva.)

S most úgy nézek vissza az idő-visszaságba:

de jó, hogy akkor megfogtam kezed,

mikor még mindenki másban sejthettelek.

Új „Hála-áldozat”

„Szememnek Ady nyitott új mezőt”,

hol páva hált, szökőkutak fogantak,

úgy szeretkeztek a szavak, fogalmak,

mint fény és árny születésük előtt.

Új ősrobbanás volt. Kisded szivekbe nőtt

harang. Zsoltár. Rossebbakák rekedtes

sírja, és a jövendőbe szerelmes.

Mint lantját dobta elé a temetőt.

De a Győző jött. Taposott, tiport.

Megszaggatta a Bibliát. S a gyarmati port,

az űrt lerúgva lant és mén ellovantak.

– Mint ropogó hárfahúrok a máglyán

fölvérzett egy föld alatti szivárvány:

„Babits tanított ízére a dalnak”.

Baudelaire Albatrosza

Mulatván néhanap hajózók víg világa

tőrbe ejti az ég nagy vándormadarát,

világfi Albatroszt, ki egykedvűn csapázza

a sós örvényeken csatangolók nyomát.

Alighogy leteszik hajójuk padlatára,

az Égfönség Madár bús lesz, rút, elesett.

A légi evezők, két óriásnagy szárnya,

csüggedten söprik a hajófedélzetet.

Ott fenn szabadon szállt, itt csetlőn-botlón szédelg.

Röhejes pojáca az előbb még merész.

Egy matróz, nagy csúful, csőrébe pipát ékel,

egy másik billegi a böte bicegést.

A költőnép is ez Égfönség Madár mása,

kit villám nem vakít, vihart viharra esd.

De száműzik ide a földi hahotába,

és szárnymagába botlik, ha egyszer járni kezd.

Önéletrajz, 1996

Tóth Bálintnak

Ötvenhat éves vagyok.

1956-ban,

születésem után születtem.

Utána életfogytiglani

életvesztésre ítéltek.

Ebből lenyomtam

harmincvalahány évet.

Azóta szabadlábon vagyok.

De nem tudok mit kezdeni magammal.

Hiányoznak a falak, a rácsok,

a „bebádogozott” ablakok.

Az édes cirklit se pótolják

a kívül és bennem kémlelő csillagok.

Még szerencse, hogy néha-néha,

egy-egy smasszer, foglár

szembejön velem az utcán,

s fő-főmercédeszén olykor

maga a főbíra is el-elsuhog.

Különben azt hihetném,

idekünn vagyok.

De ha szabadulok,

ha ítéletem végképp kitöltöm,

s e fölrózsadombozott földön

jut még egy testnyi cella legalább,

ha meghalok,

Jó Barát,

azt írjátok fölébem:

halt ennyi vagy annyi évet,

élt tizenhárom napot.

Magyarok

Csak annak a népnek élete a múltja,

akinek soha sincs jelene.

Kinek múltja mindig volt volna,

jövője csak: lehetne-e!

Hervay Gizellának

Állampolgári „esküvőjét” felidézve

Gizikém,

tudod-e,

meghaltál, eltemettünk,

aztán egy nagyot ettünk,

tettünk, vettünk, tettettünk,

de téged nem jól szerettünk.

De téged nem jól szerettünk,

csak tettünk, vettünk, tettettünk,

és előttünk és mögöttünk

ott feketéllt fölöttünk

árnyékod, hát fölettünk,

felettünk és megettünk,

de téged nem jól szerettünk.

– Ott voltam esküvődön,

sírás sírt égen és földön.

Sírt a násznép – mi, ketten,

Mártával – tanúk is egyben,

sírt a hazaűződött

váradi anyakönyvvezetőnő,

és keresztben a vállán

a földvér-, fény, fűszivárvány

háromszín…

esküt tettél,

hogy újra magyar lennél,

magyarból magyar lehetnél,

hisz arról nem te tehettél,

arról nem te döntöttél,

hogy árvának születtél,

mikor nem úgy születtél,

hogy hazánké lehessél.

Násznagyod, Magyarország,

sírt és odaállt hozzád,

vőfélyed, nyoszolyód a

Himnusz és a Szózat

– zsolozsma és zsoltár –

és te voltál az oltár,

fölfele magasultál,

földfelé magasultál,

és sírtál és sírtál és sírtál,

(és sírt a vér, a fény, a fű):

„Én, Hervay Gizella, hű

állampolgára

leszek…” majd hárman

egy Krúdy-volt-kocsmában

a menyegzőn, s láthatatlan

a haza, mécsláng alakban,

kisüsti, vadas, jó bor-szó…

Tudtad már, hogy utolszor?

Tudtad, hogy soha többet?

Hogy megöleled a földet?

Hogy körötted és fölötted,

előtted és mögötted

megágyazták a földet?

Hogy elmész lefeküdni?

Urad-földed szeretni?

A földdel szeretkezni?

A földben földként szeretni?

Most úgy nézem a felhőket,

mint kitett lepedőket.

Van azon tiéd-vér, sok is,

Kobak és Domokos is,

és Visky és Szabédi is,

minden jó szabadok is,

kiket is,

sós vízbe tesznek,

onnan is kivesznek,

mély kútba tesznek,

onnan is kivesznek,

kerék alá tesznek,

onnan is kivesznek,

mind míg meg nem vesznek,

míg mind ki nem vesznek,

amíg mind kivesznek.

Öldöklő angyal

Egy újsághírre, Kuczka Péternek

Meghalt egy kisfiú. Egy kisfiú meghalt.

Véletlen. S védtelen.

Ha én lennék az apja, az anyja helyében…

Rám tör a félelem,

mert kitörném a kezét, a nyakát tekerném ki

az angyalnak, aki

fölvette azt a követ a földről,

s el tudta hajítani.

„Ki kővel dob meg, dobd vissza kenyérrel!”

De nevetséges vagy is,

Krisztus, ez ősi kivégzésmódhoz képest,

ha épp egy kő a Nemezis,

s magát a kenyeret veri szét zuhanása!

Hogy legyen jó a kenyér,

hogy dobja magát vissza, ha már alaktalan

agypép és nem él!?

Miért született? Hogy élhessen hat évet?

S meghaljon, csak úgy,

mert egy másik kenyér követ vett a kezébe?

Mondd meg Isten, ne hazudj!

Vagy ott ólálkodsz Te is, a világűrszélen,

mindenség-vonatok

fölött, csillagot csörgetsz kezedben,

s néha felénk, a földre hajítod?

De hát mi vagyunk azon, Istenem, nem érted?

Mi, emberek megyünk azon,

kik születünk, szeretünk és szeretünk születni,

és szeretünk szeretni nagyon.

Egy világrándítás csak? Egy vak vállé?

Ember- és csillagközön

mindegy egy fiú vagy egy világ halála?

S nincs hozzá közöd, s közöm?

Meghalt egy kisfiú. Egy kiskenyér meghalt.

Egy másik ölte meg.

Kanász vagy kalász? Ölt. Öldöklő angyal.

Ne büntesd, Istenem, ha lehet!

De tedd: egyszer, ha belenéz fia szemébe,

s elkezd káprázni az ég,

egy visszaszálló kő nézzen szemébe,

s ne fordíthassa félre a fejét!

A világ végén

A világ végén végül is ketten maradtak:

az árva, árva ember

meg az árva, árva, árva

emberiség.

És elindult

fönnhangon kiáltozván

az ember az emberiségben:

„Hol vagy barátom, hova lettél?”

És elindult

fönnhangon kiáltozván

az emberiség is az emberben:

„Hol vagy barátom, hova lettél?”

És így

tekergőztek egymás

üregeiben, járataiban,

barlangjaiban

a világ végezetéig.

Mert az ember

nem tudott emberiségül,

és az emberiség

nem tudott emberül.

Holnapfogyatkozás

Megszólalsz-e még?

Nem kell a vers? Hát nem kell verset írni!

Nem verset kell írni: valami vadonás

valahai újat. Valami mai mást.

Vers nélkül verset, ha a versben nem lehet hinni.

Nem kell a szó? Hát nem kell semmit rábízni!

Éljen a metanyelv. A mutogatás.

Az elemek párbeszéde. Az ősmakogás.

Jelentés helyett a jeltelen jelbiznisz.

A jel se kell? A jelentések némák?

Hát jöjjenek az ős némaságmorfémák:

ahogy jajdul az A. Az Ő nyög. Ó, Ú ugat.

De ha a hangokat is elnémítod,

megmoccan-e újra az ősatom titok?

Megszólalsz-e még, első elektronmozdulat?!

(Sz)ázalék (sz)ámítás

Hogy hősölnek most is! Mint mindig. Bagóért.

Ez két igen közt biccentett egy nemet

bolgárul. Ez félkéz tapsolt. A köznapi hóhér

könnyeivel kente a kenderkötelet,

mikor fölhúzá… (Föl, föl, ti rabj…) Mennyi óhé-

ber hablaty, hadova, agyhúgykő-hegyek

sódere… S hogy kilóg, nem a lóláb, a lóvé.

Szennylé szivárványzik. Tócsák tengerzenek.

Van tengerünk? A „Kék tó, tiszta tó” Rt.

kész óceán már, és nincs aki kimerné.

Széchenyi új szlogent gyárt: „Kosztengerre magyar!”

Evezz, evezz, a világ vályúd vágya.

S míg hullámlik, hánytorog alattad a trágya,

dahaloholj, hisz mindegy, féhény vahagy szahar.

A Tervező álma

Most tervezek ennek a

gyönyörű családnak,

ennek a kétgyerekes családanyának,

ennek a kétcsaládos családapának,

tervezek, tervezek ennek a

négy tagú családnak

egy gyönyörű-gyönyörűbb-

leggyönyörűbb lakást.

Az első szoba

– Legyetek üdvözülve! –

legyen a szabadság.

A második:

biztonság,

nyugalom,

munka.

A harmadik:

barátság, testvériség,

szeretet.

A negyedik

szellemi, szerelmi

gazdagság, bőség.

Ez a szoba itt

legyen majd a Napból,

legyen a nappali.

Ez a puha éjbársony éj

legyen a hálószoba.

Ez a napvilág-virágos

délelőtt-délután rét

legyen a két gyermeké.

Az este-szobában meg

motoszkáljanak,

szunyókáljanak,

szülessenek újjá

a szülike-öregek.

No de

mi ez a pazarlás?!

Mi ez az őrület?

Hisz ez a gyönyörű

négy tagú család,

ez a kétgyerekes családanya,

ez a kétcsaládos családapa

tökegyedül van.

Ennek a gyönyörű családnak,

ennek a kétgyerekes családanyának,

ennek a kétcsaládos családapának

nincs is gyereke.

Ennek a gyönyörű családnak,

ennek a kétgyerekes családanyának,

ennek a kétcsaládos családapának

senkije sincs.

Ehhez a gyönyörű négy tagú családhoz

nem jön soha senki,

Ez a gyönyörű,

négy tagú család

egyszál maga van.

Minek akkor ennek a gyönyörű, négy tagú csalásnak,

ennek a kétgyerekes csalásanyának,

ennek a kétcsaládos csalásapának

ekkora hely?!

Untig elég lesz nékik

ez is:

a hosszúsága mondjuk két méter,

a szélessége nyolcvan-száz centi,

s a magassága meg

– de mit magassága! –,

a mélysége

kettő vagy

kettő és fél.

A földben.

Dolgozik, mint a gödény

Auguszta főhercegnő újra itt van,

kapualji kukákban kotorászik,

száraz kenyérhajat, penészhedt

cipőket gyűjt, szakadt göncöket,

vadászik üres üvegekre, visszaviszi,

újabb üres üvegeket iszik:

dolgozik, mint a gödény.

Auguszta főhercegnő újra itt van,

féllábát előre meresztve

ül a hűs kövön, az aluljáró nyarában,

félmeztelen vállát rángatva-rázva

reszketteti magát, mintha

madárka szállna rá, s lenne Ő

parkinson-kóros bokor, előtte

kiesett csicsedli-fészek

az apróval teli sapka.

Auguszta főhercegnő újra itt van,

félszelet húst vesz a hentesnél,

gondosan leméreti, elgyönyörködik,

százhúszat költ szappanra,

s fogkrémre egész évben,

a kidobott újságokat és a narancsládákat

hazaviszi a közért elől, megfőz velük,

volt nyarával melengeti magát.

Auguszta főhercegnő újra itt van.

– Holnap érmelegítőt, kesztyűt,

fülvédős sapkát, sálat

köt a kihűlő földnek,

kapcát tép

– a fényből? szívünkből? –

a katonáknak.

Bal-jobb, bal-jobb

Megjött ma is,

pontosan hét harmincnégykor,

menetrendszerűen

és odaállt a szemközti ház elé

a magas öregasszony.

Fején zöld-barnás őszi rét,

alóla foszladozó, szürke

ökörnyál-uszadékok;

nyakában koszlott,

két ágra szakadt kiapadt folyó,

egy kiszáradt kígyó bőre,

csallóközi Duna constrictor netán;

testén lötyögő, függőleges szántó,

barnás-feketés télikabát,

tört gombgöröngyök, ráncolat-hasadékok;

lába pamutharisnyás húgycsatorna,

sárga eső futos, pászmáll

a gyűrődések alól;

s végül két flaszter-gravitáció,

fekete, kitágult bolygó,

két cipő béklyózza a földhöz.

Megjön, odaáll, ott áll napestig,

és megy, megy, egyhelyben jár,

láblendítés nélkül, csak a sarkát emeli,

– föl-le –, – föl-le –,

csak a két térdét rogyasztja,

– bal-jobb –, – bal-jobb –,

csak a vállát váltogatja,

– föl-le –, – föl-le –,

csak a törzsét billegteti,

– előre-hátra –, – előre-hátra –.

Ugyan hova megy ez a sehova-se-menő,

hova gyalogol ez az egyhelyben járó,

hova lép, hova jár, kihez és mihez,

kivel találkozik és miért, ha soha?

Néha megáll önmaga önmaga előtt,

szája mozog, mintha mindig motyogna,

protézise zörög, mintha egyfolytában rágna,

és a zötyögő trolik, dög-teherautók, bűzhödt kocsik közé

leszáll egy Isten-helikopter,

magány Paradicsom-gép.

Díszlépcső gördül,

Ö fellép és lenéz, magáról önmagára,

s lentről és fentről látja, ahogy

tova és tova, valahova és valahová.

És közben:

egy-kettő, egy-kettő,

bal-jobb, bal-jobb,

föl-le, föl-le,

előre-hátra, előre-hátra,

eltűnik, hogy ne is keressük,

címe nincs, ha van is valahol:

egy-kettő, egy-kettő,

bal-jobb, bal-jobb.

Üvegvisszaváltó

Álmok állnak sorba itt.

Egyhelyt suhanó álmok.

Rácsok, ráncok sorba itt.

Csorgó, leszáradt láncok.

Reggel hattól este hatig.

Szemgödör-temetőárkok.

Állnak: máj- és bukszazsugor.

Szájbiggyedt naplemente.

Likas ózonlyuk-gyomor.

Lift-gégék: fel-le, fel-le.

Csuklik, megcsörren egy szatyor.

Inna egyet, ha lenne.

Álmok: óceán, utazás.

Smár, ölelés-napszállat.

Állnak: lakásban nyaralás.

Lavór apály s dagálya.

Vacogó vakablak-bagázs.

Valami napvilágra.

Szabolcsból jött akácapó.

Gyüttment bozgorvasárnap.

Valaha mind jóravaló

kéz, tenyér, munka-vállak.

Itt áll a kés, balta, karó,

boxer-ököl vadállat.

Itt az Isten is, a siket.

Most tanul halni, sírban állni.

Tegnapszatyrában csörgeteg

csillagok kiürült éjszakái.

– Jaj, Uram, nem az üveget,

világod kéne visszaváltni!

Itt a költő is, avítt

versgöncében, mint a másnap.

Számolgatja verssorait,

a csicsedlivé lett csodákat.

Bekormozott hajnal a hit.

Nem Nap-! Holnapfogyatkozás van.

Estére kiveresednek

a ráncok, a láncok, az árkok.

Elébb egymás torkának esnek,

majd egymás ölének az álmok.

Kés a késben lefeküsznek,

kéz a kézben elasznak, csesznek,

álmukban álmot isznak, esznek,

örülnek, ürülnek, öklendeznek,

kihányják, kihányják, kihányják

magukból magukat, a világot.

Azóta zeng a ház

„Nyáreste volt.”

Egy kis csótány

átsuhant, és

így danolt:

„Nanika néni, drága!

Gyüjjék velem, de tüstént!

megyek Európába!”

„Nem menek, nem menek,

Te Szölke Pillangó!

Hogy is hogy hagyhatnám itt

szép szobakonyha-villám,

lavórfürdőszobámat,

kis közösségi vécénk

ott a folyosó végén,

szartársaim a gangon,

akikvel odajárok

a szent s nagy célok út-

ján?”

„Ha nem, hát nem! Én akkor

búcsúndok

és menendek!”

„Dehogy, dehogy menendesz,

Te undok!”

S Nanika lába

nagy rössel meglenge.

A dalnok potroha meg

halk pukk-val kipukkant.

Kipukkadt, ám dal-lelke

elszállt, akár a léggömb.

S most ott reszket a közvécé

tartálya tengerén.

Azóta zeng a ház.

Mert valahányszor meghúzzák

a lehúzó madzag-láncát,

dalra fakad a fal is.

Minden taknyos falikút,

csöpögő orrú vízcsap,

csövező cső a falban

ezt szörcsögi, dalolja:

„Ej, haj, száll az ének,

zeng az ének, szép az élet.”

„Ej, haj,

szálla

zének,

zenga

zének,

szépa

zélet.”

Π-csasztuskák

„Hej, te bunkócska, te drága!”

Kezdetben volt a bunkócska.

Ebből lett a bunkó.

A bunkóból a Bunkók.

A Bunkókból a bankó.

A bankókból a bankocska.

Hej, te drága bunkócska!

Egyenlőségeskedések

Az egyenlő egyenlőek

egyenlőként egyenlőbbek,

s az egyenlőbb egyenlőek,

Egyenlőkém, egyenlőnek,

egyenlőnek, agyonlőnek,

így egyenlők s egyenlőek.

Az utca-ucca Jézuskája

A kenyér éhes volt, és

hangosan oázott.

Sírt, azóta sírt,

hogy a küszöbre kitették.

A kenyér szerelemgyerek volt,

születése szerint törvénytelen.

Törvénytelen, mint minden

anyakönyvezetlen jövő.

A kenyért újságpapírba pólyálták.

Csuklója körül kicsiny bérszalagok.

A kenyérnek játékai is voltak:

üveggolyó nap, holdgomb, papírcsillagok,

csörgő szerszámok és selyembúzaföldek.

És szurony és rohamkés a keze ügyében.

Egyszer egy Petőfi-ember már megtalálta.

Azóta magyarul így hívják: március.

Azóta is kidobjuk a történelem-kukába,

hiszen mi másra való a napvilág, Kenyér?

Székek a fal előtt

Székek. De vajon azok-e? Lehet, elhaszná-

lódott életek, beteg, megrokkant nyugdíjasok,

elhagyott, magukra maradt öregek. Ülnek, velünk

szemben a napon, egy vak, elfeketült ablak

alatt. Zsörtölődnek és zsémbeskednek, vágynak

egymásra, a szeretet és a gyűlölet megszokott

játékaira, mint a gyerekek. Most épp azt élik,

amit mindig szerettek volna, ülni. Üldögélést ját-

szani. Nem robotolni: – vasakat és gépeket

nemzeni, ke-

nyeret szülni, tüzet etetni – ülni és játszani. Kacsin-

tóst, papást-mamást, haragszomrádot.

Csak most már: ön-

ként. A maguk kedvére!

Csak az a háttér ne lenne! A vicsorgó fal, a ma-

gatehetetlen borona, a kővel teli bendőjű vödör,

az össze-

roskadt jászol. És hol az a gyermek? A jászolban

ringatott,

szalma fényei közé fektetett? Nem is volt talán?

Meg se

született?

Bicegjünk haza hát, Aase anyó és Lear király!

Ugyancsak esteledik.

… és fölsír a vers

Nem kell a vers? Hát nem kell verset írni!

Nem verset kell írni, valami mai mást.

Csizmát az asztalra, valahai mázt.

Hittelen hitet, ha hittel nem lehet hinni.

Nem kell a szó? Hát nem kell semmit rábízni!

A Semmit kell rábízni, elektronmakogást,

az Istent majmoló bip-bip-papásmamást.

Jöjjön jeltelen jelű jövő-biznisz.

A hang se kell? Vers, szó, hang, visszhang-néma?

Éljen a siketnéma világmorféma,

ahol tutul a fa. Kő nyög, Föld, ég ugat.

S bár, Élendők-mi, eltűnünk élet-étlen,

mégis: mindig éled lélek- s földanyaméhben

egy síró rúgás, az első hangmozdulat.

És fölsír a vers:

föld,

ég,

levegő

kutak.

Az én zenekarom

Egy fagyott hal

Egy fagyott hal nagy falumban

fagyoskodik egy falombban,

télen, nyáron didereg,

megjátssza a siketet,

bár köztudott, hogy egy fagyott hal

általában véve nagyot hall.

Most egy tiszti ordonánc,

egy tiszta rím asszonánc

fut arra, hogy nagy titokban

versvarsával halam kifogja.

Hű, mekkorát is fogott!

Épp úgy nyafog, mint egy fagott.

Trallalázó Lalalászló

Julian Tuwim után

Dallalában, híres egy hely,

Vidám utca huszonhárom

alatt él egy híres dalnok,

Trallalázó Lalalászló.

Neje – Trallalilla Csilla,

lánya – Trallalali Vali,

fia – Trallalalér Valér,

a kutya is trallalutya.

Hát a cica, a kis cica?

A cica is trallalica,

s van egy vicces papagáj is,

Trallalalár Mamagáj is.

Minden nap reggeli után

összegyűl a hív dalárda

elzengni a kedvenc daluk

a mester hódolatára.

Ha a trallalálca pálca

pisszt int a maesztró kezében,

csönd lesz – s egy pillanat múlva

fölzeng – zümm – a zengő ének:

„Trallala lalla Tralla lalla

Trallalalla tralla tralla”

A csodás kórus Maesztró

Trallalázót magasztalja.

Dallaláznak, trallaláznak,

a mester is abbahagyja

a vezénylést, dalra gyullad:

„Trallalalla, lalla Tralla.”

S a konyhából, a garázsból

zeng a dal a szent gazdáról,

már minden lakótárs fújja,

minden járókelő, utca,

Trallalurka Sofőrgyurka,

meg a Trallaluktakukta,

meg a Trallalaxistaxis,

még a kisegér is,

a trallalegér is,

bár fél a cicától,

a trallalicától,

szunnyadoz a sutban,

setét trallalutban,

s így cincog az incifinci:

„Tralla, tralla, trallalinci.”

Ki mit csinál

A sün? Dörgött!

S elsündörgött.

Hát a zerge?

Zirge, zörge.

Hegyszomszédjához, a holdhoz

a magas csúcsról bezörge.

Hát az őz?

Annyira elázott:

hogy nem őzött,

de izett és ázott,

majdhogynem iázott.

Hát az egér?

Elment az ürgeboltba

egy egér-üregér.

Nem egész öregért!

Hát a borz? Borzongott,

s dalolt egy borz-szongot.

Hát a kuvik? Kuvikolt:

Egy fekete fán

setét

sötétséget

fényesre

suvickolt.

Az okuláré

Julian Tuwim után

Fut, rikoltoz Lárifári:

„Hol lehet az okulárém?”

Nadrágjában, zekéjében

nézi jobb és balzsebében.

Minden szekrényt kiburogat,

öltönyt, köntöst végigmatat.

„Botrány! – rikkant – Minő kár ért!

Ellopták az okulárém!”

A kanapén, majd alatta

prösszög, szuszog, fújtat, kajtat.

Zongorába, egérlyukba,

kályhába, kéménybe bújna.

Már a padlót fölszakítná,

már a rendőrséget hívná.

De most – a tükörbe sandít,

nem hisz néki… Odakandít.

Megvan! De meg ám! Vidorkán

ott ücsörög épp az orrán.

Sakkmese, dalocskával

Banos Gergőnek

A hóember, és

kéményseprősége

sakkozni

lement a térre.

A hóember

sziromfehérben,

a kémenyseprő

koromsötétben.

Hát ahogy a

két majszter

a térre leér,

így szól a hóember:

„Én leszek a fekete,

Maga a fehér!”

„Én, fehér?”

– A kéményseprő

majd belekékül.

„Barátom! Maga megzöldült

kívül s bévül!”

„Zöld lennék?”

– A hóember

mint a főtt rák:

„Barátom! Maga színvak!”

„Sakkszínvak!”

Leng fönn egy zöld ág.

Hogy a zöld ág

elhallgatott,

a két barát

sakkozgatott,

s aki csak

odaballagott,

beállt kibicelni a körbe:

veréb, rigó,

villanykörte,

újságpapír,

iskolatáska,

hétpettyes

katicabogárka,

mind, mind

ámuldozva nézte,

hogy jő

lépés lépésre.

És bár

mindegyik megtanulta,

magában már

kívülről fújta,

fönnhangon el

mégse dúdolta

a dalt, mi fölhangzott:

újra, s újra:

„Lovamat megsarkantyúzom,

a királyt megsakkantyúzom.

Mitemet? Mitomat? Lovimat?

Ím, a matt!”

Az ábécé

Julian Tuwim után

Egyszer ledűlt a sok betű,

s ahogy szanaszéjjel

gurult, szörnyű, hogy mi történt

szegény ábécével.

Az I pontholdja elveszett,

a H hídja kettérepedt,

a B a pocakjára pottyant,

az A bokája kifordult nyomban,

az Ó mint luftballon, kipukkadt,

s ijedtében Pévé lottyadt,

a T simlédere lehorgadt,

az L, mintha csak egy kútba,

ijedtében beugrott az Ú-ba,

az S-t egyenesre vasalták,

az R eltörte a jobb sarkát,

a Dupla W meg úgy a fejére esett,

hogy ím:

azt hiszi magáról, mint egy fejre esett,

hogy Ő a

Nagy M.

Az elkésett fülemüle

Julian Tuwim után

Sír a fülemüle néne az akác lombjában,

mert a férjét tíz órára várta vacsorára,

Ő a megbeszélt időhöz magát mindig tartja,

de már tizenegy az óra, se híre, se hamva.

Elhűl minden: légyszárny leves esti harmat módra,

töltött szúnyog a’la néne, friss gyöngyvirág szósszal,

lepke saslik megforgatva hegyes árnyéknyárson,

és a desszert: szellőtorta sárgaholdfénymázzal.

Csak nem esett baja néki? Lehet, hogy elkapták?

Megtépdesték tollát, ezüst sípját meg ellopták?

Az irigység! A fityfiritty pacsirta bandája!

A toll – bakfitty! De a síp: kincs! Sehol sincsen párja.

Ám most betáncol a férje, füttyösen, vidáman…

„Hol röpdöstél? Hol szálldostál? Már halálra váltam!”

De a férje csattog, csacsog: „Száz bocs! Drága hölgyem!

Olyan szép volt ma az este, hogy ma gyalog jöttem.”

Fityiszkedések

Julian Tuwim után

Egyszer az egyszeri légy legyeskedni kezdett,

rakoncátlan rák a mák arákkal kikezdett,

elfajdzott a fajdkakas, mint akit besóztak,

ükkeselyű kese lőn, baglyok begolyóztak.

Tikk-takkolva járt a tik, mint az órakészlet,

nyalánk nyúl nyulánkodott, a csibe csibész lett,

bikmakk-bak bakot tartott, a berbécs bocs-bocskort,

orrszarvú orrt orrontott, orromra megorrolt.

Jóravaló Joó Jeromos

Rákos Marcsinak

Marcsi álmából rakott

egy igazi remeterák-lakot.

Az alja csorba égbögre:

a Vörös Tenger öble.

Körfala tükrök havából

kerekedik, a sivatagi sugárból.

Tornya csavaruló

csudabiga-csoda,

afféle mindenségpalota.

Szép, szép! De minek?

Ha nem lakja senki.

Marcsi kezde is

nekikeseredni.

Majd kiszakított

a tengerből

egy fehér irkalapot:

egy gyűrött hullámot,

kisimította és legott,

egy hirdetést fogalmazott.

„Hajléktalan remeterákok!

Hahó! Halihó!

Egy csoda remeterák-palota

magány-okokból

jutányos áron kiadó!

A tengervíz bevezetve,

puha homok-nyugágyak benne.

Csillagokig vezető csigalépcső.

Holdtévé. Sose kiégő képcső.

Fogható rajta minden csatorna:

Napvilág, Mars és Plútó.

A Szaturnusz kilenc holdja,

meg a Föld. Igaz, néha sötéten,

amolyan félárnyékképpen.

Legfőbb értéke a kies laknak,

hogy minden ablaka vakablak,

azaz: sehova néz.

Így itt egy nehéz-

szívű, szomorú remeterák,

akinek túl tág és víg a világ,

a világ végéig boldogan ellakhat.”

Ígyen. Majd a hirdetést

a leggyorsabb hírügynökségre:

rábízta a fényre,

és várt. Várt!

Hogy: végre. Végre. Végre!

És végre:

kocogtatják az ablakot.

„Bocsánat, jó helyen vagyok?

Jóravaló Joó Jeromos vagyok.

S kegyed az a Rákos Marcsi, nemdebár,

aki egy hajléktalan remeterákra vár?

Igen?

Drága Marcsisága,

olvastam szíves sorait

a Tengeri Föveny Újságban,

s rögvest rohantam,

ahogy a hat lábam

baktatni bírt

remeterákhalálában,

hogy le ne késsem.

Még nem?

Ó, akkor ha lehetne,

kivenném e lakot egész

harmadik évezredre.

Ki is fizetném. Bármilyen valutában:

tenger színében, égben.

Csekkel: nap-nyugtával.

Az aláírás rendben.

Igazi. Nem hamis.

Mindenütt elfogadják.

Maga a Nap is.

Csak egy a baj. Ha sokáig vagyok

egyhelyütt, kissé nyughatatlan vagyok.

Ezért hol itt, hol ott!

Ezt írta föl a doktor.

De nyugodt lehet Kegyed,

az első évezred alkonyatkor

itt leszek, pontosan háromezeregyben.

Ha így is megfelelne…”

Marcsi bólintott, rendben,

hisz e remeterák-lak kész jurta, vándorsátor,

beköltözni se kell, szinte megy, megy magától.

Marcsi most tűnődget, milyen az a világ,

ahol baktatgathat a remeterák.

Egyedül hallgatja tenger mormolását,

mint Mikes Kelemen remetesége mását?!

„Bár minden Holnap Ma lenne,

bár Holnap lenne Most!

Még ma viszontlátná

a vándort:

Jóravaló Joó Jeromost!”

Áni Máni válaszol

Ha elbujdokol a nyár,

hova lesz, hova lesz?

Ha az egész határ

láng-üres, nyár-üres?

Az a szegénylegény

hova rejtőzhetett,

ha puskacső a fény,

és a vasrács hideg?

Nem a nyár, nem a nyár

– mi megyünk, messzidünk

messzire, hogyha már

hullni kell, ne legyünk

csak mi, csak mi magunk,

mi lássuk szégyenünk:

pucér bordánk, agyunk,

meztelen életünk.

A fák, a pőre fák

is azért csupaszak,

világtalan világ

vaknál azért vakabb,

mert látnak minket, úgy!

És – űzött vadakat –

úgy rejtenek el, hogy

ránk hasonlítanak.

Áni Máni balladát sír

Egy pormacska, s egy poregér,

s egy porabbnál porabb

poreb

– Három Igazi Nyüszögér –

él minálunk, és megél,

lakja a lakás-zugokat, zugolyokat,

belak

minden sarkot és sutot,

minden zeget és zugot,

mert befér

mindenüvé ahonnan

kifér;

Él hát ágy alatt, asztal alatt,

szekrény sarkában és szekrény alatt.

Él

És zenél

A javából!

A pormacska pormiákol,

a poregér porcincog,

és a poreb porugat:

pengetik porbajszuk,

zengetik porfogukat,

hogy csak úgy zing-zong,

illegetik magukat.

A pormacska porfarkát

görbítve porlantol.

A poreb poráriázva

porvonít parlandón,

s a poregér

porcintányérozva

porcincogat.

Mint fényes promenádon,

úgy sétafikálnak

át a szobákon.

Középre

leteszik

porsipkáikat,

porcelán tányérjaikat,

s akik hallgatnak a zenére,

abba vetik

aranyaikat.

Jön is a nap! Fülel, meg-megáll,

s odaérve

teledobálja fénnyel,

csöngő aranypénzzel.

Ebből majd

mind a három,

a porkupicákból,

porokat borogat.

(Jól érzik saját porukat!)

Kipróbálják torkukat.

De néha poruljárnak,

azaz: póruljárnak,

mert kiporolják őket,

hogy csak na!

Ám rá se rántanak,

nagyokat alszanak,

burkolva

pókhálópaplanba.

Csak egy nagy hirtelen vész

fenyegeti hármukat,

ha egyszerre nyitva marad

minden

s rájuk tör mindenünnen

három tucat

porebrendész,

porgyepmester,

porpecér:

a Huhuhú-huzat!

S megzendíti, mint sok

rendőrsípot,

egyszerre a kulcslyukakat:

ZENG A HÁZ!

süvít és sivít

és fütyül és visít,

fütyül minden lakat;

s a Három Igazi Nyüszögér

– uccu neki, vesd el magad! –

úgy fut körbe-karikába,

hogy saját nyomába

ér.

Legelöl fut a poregér,

a pormacska utána,

annak a sarkába

meg

a poreb.

Nyomukban meg,

mind közelebb

húzat

a huzat!

A pormacska jajcincog,

a poregér jajnyávog,

s a poreb jajugat:

jajjogat.

De nem ez a nagy baj!

Ó!

De az a sötétben lapuló,

spájzokban megbúvó,

sarokban szunnyadó,

vámpírként vérszopó,

nagy és rettenetes,

szörnyű és rettegett,

hörgő és zörgő,

dörgő és pörgő,

forgó és korgó,

porgó és morgó

nagy óriáskígyó

por-

szí-

vó!

Ó! Ó! Ó! Ó! Ó!

Oly szörnyű,

hogy el sem mondható,

Nincs már

a porcincogó,

a pormiákoló,

a porugató.

KITAKARÍTOTTUNK!

Brühühü!

Ábel a sivatagban

Ábel a gyilokról

Kik akarják

a durungot, a kést?

Csak a hülyék,

a győzelem-buzik.

A maguk helyett

áldozati füsttel

gyilkolódtatók,

a maguk előtt

gyepű-népeket

bégettetők,

a maguk elé

homokzsák-országokat

lövészárkolók.

De ha lesz győzelem,

ha marad még egyetlenegy

élő egyáltalán,

lesz-e ereje,

hogy a belőle kinőtt

Júdás-lombú fényre,

önmagára,

a saját beleivel

fölakassza magát?

Isten halottkém-jelentéséből

Halott, kinek hiányzol?

Talán a fogkefédnek.

Tükröd is, fényt fényre gányol.

S nem leli tükörképed.

Cipőd tudja: üres még.

Aztán fölveszik mások.

S hogy mi ez az üresség,

nem érzi nagykabátod.

Eltűntél. Megtörténtél.

Magadból ki se látszol.

S nincs az a világtündér,

aki visszavarázsol.

Szó voltál vagy csak szótag?

Vakablak vagy földabrak?

Mindegy. S mindegy a hónak,

hogy rád már nem havazhat.

S mindegy lombnak, esőnek.

Meg sem kérdezik, hol vagy.

Körmeid, hajad nőnek.

Egész jó kis halott vagy.

Nem szól a föld, az ég se.

Illedelmesen oszolsz.

S magad sem veszed észre,

holtadból is kiholsz.

Emlékfoszlány Isten időbárkájából

Kezdetben a kéz jó volt.

A tenyér fölásta a földet.

A marok bevetette.

Az ujjak elboronálták.

Az ököl elsimította,

elhengerelte.

Esténként

a tenyér simogatott.

Cirógatott a kézfej.

Aratás után

a kéz megmeste a kenyeret.

A tenyér

vizet merített.

Egy nap

a lesújtó durungtól

a kéz eltanulta

az ölést.

A tenyér vassá vált.

A kéz kővé.

Az ujjak hurokká lettek.

Aztán megszületett a kés.

A kés elárulta a kezet.

Elárvította a tenyeret.

Vajon lesz-e még

kéz a kés?

Ábel álma álmairól

Az álom gravitáció. Ismeretlen álla-

gú bolygó kering a szív és agy között.

Az álom az idő súlya. Tömege vonz és taszít

mindent, amit megélsz vagy élni véltél, és ami

– emberré ellett állat –

képzelmeidből elméddé sűrűdött.

Az álom ólom. Pitypangkehelyég-semmi. Színekként lebeg

földi agyad felett, ember, de rádszakad, amint

az első kés kinő kezedből, és búzamag szemed helyett

az első puskagolyó kinéz köldöködből

és születés ősörömödből

a nemzés és szülés egynemű ürege rád kacsint.

Az álom idő-alom. A betlehemi bölcsők

szénája, és a forgáccsá hasgatott

krisztus-keresztek szíjácshaja, amivel kölcsön

párnádat, a földet, kitömik utószor,

– most és mindörökkön –

emberiség halott.

Az álom félelem. Lélegzetgombafelhő.

Robogsz, rakéta-lény, görcsösen markolod a Holdat,

egy fény árnyt sodor épp ujjperec-perceivel, és

– elhagyott anyaemlőd –

a levegő lobban a szádban, s ahogy napszél,

csillagsuhogás a földre,

úgy hullasz, por és hamu, őshumuszodba vissza,

táplálni a Voltod, a Voltat.

Az álom én-elem. A magzatvíz óceánvágya.

Hogy a halálban hullámzódóra az egyszeri tenger,

az anyaméh árapálydagálya, visszamosolyog egyszer,

s visszasodorja, hol volt, hol nem volt, volt egyszer

végtelen önmagába.

Káin imája Ábel fölött

Én Istenem,

de sokat vétkeztél, ellened s ellenem,

nem szerettelek és te sem szerettél,

életemben eleven eltemettél.

Én Istenem,

ne nézd el, hogy nem nézel, s nem néz rád szemem,

hogy életem jussáért pöröl életeddel,

– ami nem volt enyém, tőlem ne vehedd el.

Uram, ha vagy,

csillag ujjbegyeiddel mért nézesz, mintha vak,

s mért nem látsz meg, hisz isten vagy eleve,

Űr-szemhéjad alól mért csorog rám méz és epe?

Uram-Magam,

mért messzülsz el közelemből, közel, ha van,

s mért távolodsz a távol távoltól távolabb,

s mért álmodod ólmos álmomba álmodat?

Uram, ha vagysz,

előre megfontolt szándékkal meg mért halatsz,

s mért ily sunyin, mért nem hirtelen felindulásból,

s mért teszed, hogy ami lesz, előre visszaszámol?

Én Istenem,

itt állok fölötted, gyilkos, gödölye-kisdeden,

kifordult szemgolyód az ég, kékesfehér,

földszembogaradból csorog reggel- és estevér,

csurog és csörög – láncszemből láncra lánc –

világok világából hamu-por-dobogás.

Így ismétlődöl Bennem, minduntalan,

Gyilok-Uram.

Én Istenem,

hadd nézzelek mégis, büntetlen, istentelen.

A füst elszáll. A láng szíve kihagy.

És nem tudom, ki is vagyok, s Te ki vagy.

Édes Netán,

ne mérd rám mégse örök husáng-penitenciám.

Az élő meghal. De nem hal meg a holt.

Halántékom hűlt háló. Kezem izzó dorong.

Kő-szájjal, durung-kézzel

És egyszer csak hol-volt, hol-nem-volt élet.

Isten nem vette észre, még csak magára figyelt.

Nézte a kinti, s a benne megkettőződött létet:

a fák-ikre, madár-ív-tükre égi-földi jelt.

Azt hitte, örök osztódás sorsa minden.

Hogy ami ott kívül, az benne is örök.

Osztódik, születik Ő is itt benn.

Ha ott kinn megmozdul, benne is rúg a rög.

És akkor meghalt a szó. Világon túlra

hullt mindkét madár, a szálló és a talmi

árny: eggyé árvult a hang, hanga, láng és lángjel…

És mászva az atomok közt, a csillagokon átnyúlva

egymás szívszerinti arcát kezdte tanulni

kő-szájjal, durung-kézzel Káin és Ábel.

Káin próféta első levele a Cainus-beliekhez

Carissime,

ha valakit meg akarsz ölni,

ha valakit örökre el akarsz veszejteni,

hogy még a halála is megölődjön,

Ne öld meg!

Miért is,

hiszen a vízszintes kígyó,

a meggyilkolt ember árnya

hirtelen fölmered,

megfüggőlegesedik,

s magasabbra ér föl,

hangosabban kiált az égre,

mint az Ábeli-füst.

Épp ezért,

ha valakit meg akarsz ölni,

ha valakit örökre el akarsz veszejteni,

ha írmagjáig ki akarod irtani,

Öld meg a halottait!

Irtsd ki,

hetedíziglen a temetőit,

a sírokat, a jövendő-rengő bölcsőt,

dúvasd föl,

a csontokat vesd a kövek közé,

őröld csontfehér lisztté,

és égesd el oltatlan mész és

víz elegyével!

A fejfákat, az élő sírköveket,

főképp ha levakarhatatlan róluk

a rovás és az írás,

égettesd el, zúzasd szét

és vesd a szélbe!

S emeltess helyükbe százezer kicsiny Bábelt!

A megmaradottakkal, a tébolygó

felkiáltójel-magokkal

meg hitesd el,

hogy nincsenek s nem is voltak!

Ha mást vallanának mégis,

nyelvüket ne tépd ki!

Mondd azt nekik

jelbeszéddel mutogatva,

hogy némák! nincs nyelvük!

Másoknak meg fönnhangon sajnálkozz,

hogy nem akarnak beszélni!

S ha néha mégis valami hangot adnak,

az nem emberi szó.

Nem édeni füleknek való.

Meglásd,

előbb-utóbb vagy magukat ölik meg

vagy elevenen eltemetkeznek.

Te pedig mondhatod tiszta szívedből,

tiszta szájjal: „Íme beteljesedett, ami írva vala.

Áldassék, áldassék az Úr neve!

És legyen meg az Ő akarata!”

post scriptum:

Ezt a levelet valami régi pergamenre írom, amiről

szorgos kezek lemosták és levakarták az írást.

Ám egy-egy szó néha, mint fölhasított mellkasból a

szív, ki-kidobban hideglelősen; meg-megráng, mint ama

törzséről lemetszett békaláb is ama leendő – (vagy már volt?) –

kísérlet során az idő elektron-jövős tégelyében. Ide má-

solom néked, mosolygásul:

„Halálnak halálával holsz”… „Látiátuc…

szümtükvel… Isa

por és…” Vajh mit jelenthetének? Ki tudná ezt az

ugatást

megfejteni?

Én nem.

Te pedig, édes fiam, ne ölj

Tedd a dolgod!

Káin próféta második levele a Cainus-beliekhez

Hogy hantoljuk el anyánkat?

Carissime!

Ne várd meg, amíg meghal!

Kezdd előbb!

Ha lehet, már tegnap.

Sőt!

A születésed előtt.

Post scriptum:

Mosolyogni,

mosolyogni,

mosolyogni!

Ábel a sivatagban

1.

Nem a halál háborít, csak az, többé nem élek.

Hitem szerint soha. Se másképp. Semmiképp…

Nem leszek a szemedben langyuló őszi kép.

S hogy nem vagyok, azt sem én veszem észre.

A füvek, az ott fönt motollázó szikék

még teszik, amit kell. Fogyasztanak a férgek.

Fekete vatta, tolul a föld odébb-idébb

benned, fölitatná fehér ürességed.

És – ennyi. Se fű. Se fa. Még a

föltáplált féregnek se lész váladéka.

Se Isten-ürülék. Csak anyag az anyagban.

Néha föltámadsz, míg Andromédák beszélnek.

Aztán kihal a szó. A nyelvnyi lélek.

Az háborít, hogy csak a halál halhatatlan.

2.

Amikor megszületsz, halálod kezded el

építeni – percekből piramist –

s ahogy magasulsz, úgy törpedsz magad is,

amíg önmagad mélyébe rejtezel.

Megkövült ereid labirintusa visz

hozzád, bepólyált szív, de bentjeiden

fölírva mind, mi voltál, s fölírva az is,

ami megtörtént és az is, ami nem.

Micsoda magzat vagy, kívülődő halott!

Együtt kés, korsó, kenyér. Megszülöd a napot:

megtörténsz. Élő gyolcsod múlt, jelen és jövő.

Kirabolnak néha? Széthordnak? – Tagadod.

Fölkel s lemegy az Isten. Sötétülsz, kiragyogsz.

Mint nem múló sivatag, hullámzik melledben az idő.

Csak a bárány

Káin és Ábel ügyében

eddig

a bárányról

még senki nem beszélt.

Maga az Úr sem!

A Bírák Bírája!

Pedig ő látta az esetet

s tanúsíthatná,

hogy Káin és Ábel fölcserélhető.

Mert Káin lehet Ábel.

És Ábel lehet Káin.

Csak a bárány,

aki mindig ugyanaz.

Meg az áldozati füst.

Az áldozat nem ítélhet!

Káin elindul

Megyek a kiontott szélben.

Megyek a kiontott lángban.

Megyek. Abban, hogy léptem.

Lépteim hamujában.

Két kezem üszkölő kések.

Két lábam lángnyű durungok.

Megyek. Abban, hogy élek.

Én, a hamvakba ojtott.

Én teremtém meg halálom.

Több vagyok, mint Te, Isten!

Éltem. Öltem. Halálzom.

Én teremtém meg a nincsent.

Megyek. Lépkedni látszom.

De léptemmel lép béklyóm is:

lábam húzza halálom,

a kolonc földgolyóbist.

Tudom, mert fajomat fojtám,

magom majd füsttel adózza.

S lesz a föld halandó fajtám

hamv-gravitációja.

Fénnyé fogok-e válni?

Léptem lerúgom-e egyszer?

Megszületik-e szállni

újra az első ember?

Vagy mindig: kiontott szélben.

Vagy mindig: kioltott lángban.

Vagy mindig: öltem, éltem.

A mindég hamujában.

Káin modellt ül a Gondolkodónak

Csontig lapogatom koponyámat.

Ha lerohad, leszakad róla a hús,

ujjbegyeimmel lássam – s most! –

mi e látszat

lényege; mi ez a sok túlgyanús

mellékkörülmény: bőr-, ér-, izomrost-,

idegek nyalábja-vázlat,

mi élő poromig fedi el azt a vázat,

mit – vala – csak a Mester,

meg egyszer az láthat,

ki fölemeli majd, s az üszök-darabkákat

– a salak-gyökeret, vasszar virágszárat –

kirázva, mint egy kihűlt csontkályha

lélekterét, kiganéz, kihamuz,

s ajkalebiggyesztvén ezt pittyegi kis szája:

„Hát ez a Te fényes orcád

arca mása,

Atyus?!”

Káin bocsánatot kér

Bocsásd meg anyám,

hogy nem öltelek meg,

nem öltem meg minket,

mielőtt megszülettem.

Ha megöllek téged,

nem élném, mit élek,

nem élnénk, mit éltél,

csak volnánk, lesszek lessze,

méhed s késem előtt.

Majd én is megbocsájtom,

ami nincs, ami történt:

két üzekvő halál-tél

közt születés-tavaszt.

Megyek is már utánad.

Halálod lesz a sálam.

Azzal kötöm föl állam,

hogy megbocsásd magad.

Ábel fölsóhajt

De jó volna most játszani:

a világ vérző árnyai

között levélnek látszani.

De jó volna úgy hullani,

lebegni, lenni, múlani:

megóvnak anyám ujjai.

S ha lent a Lentben, a levél

lúdbőrző hold-erezetén

dideregne valami fény:

hinni, hogy apám tenyerén.

Vascsizma a szívem hegyén.

Csizmavas a szívem helyén.